|
F. Roderich-Stoltheim: A zsidó siker rejtélye 1. rész
Hetedik kiadás
I. Bevezetés
Ha a népek történetében rejtvény van, akkor a zsidók az egyik legnagyobb rejtvény; aki az emberiség problémáival foglalkozott, anélkül, hogy megérintette volna a nagy zsidó-problémát, az biztosan csak a felületen mozgott életismereti tanulmányai folyamán. Szinte nincs olyan terület, a művészettől az irodalomon át a vallásig és a közgazdaságtanig, a politikától a szerelmi élet legtitkosabb területein át a bűnözésig, ahol ne lenne a zsidó szellem és lény befolyása látható és amelynek az irányát az ne befolyásolta volna. Amennyire ezek a tények cáfolhatatlanok, annyira biztos, hogy nemcsak a mi német, hanem az általános tudomány, az irodalom és a sajtó, amelyek valamilyen módon tudni érdemes dolgokkal foglalkoztak, szinte aggodalmasan elkerülik, hogy a zsidó befolyás titokzatos területeit világítsák meg. Olyan, mintha egy titokzatos tilalom lenne érvényben, mely megtiltja, hogy az élet és a zsidók összefüggéseiről vagy akár csak a zsidókról beszélhessünk. És így állíthatjuk, hogy egy területen sem olyan csekély képzett embereink tudása, mint a zsidókra vonatkozó dolgok esetén. Ha a héberek befolyása a népek szellemi és politikai sorsára rendkívüli, akkor ehhez azt kell hozzáfűzni, hogy a héberség különös eszközöket és erőket használ arra, hogy ezt elérje. Ebben az irányban akar ez a könyv némi tudást továbbadni. Tisztázzuk rögtön: vallási szempontokkal és motívumokkal itt nem foglalkozunk. A szerző teljesen semleges a vallási pártokkal szemben és egyikükhöz sem csatlakozik feltétel nélkül. Ha itt zsidókról beszélünk, akkor nem vallási közösségre gondolunk, hanem egy népre vagy egy fajra. Ezért itt, ahol ennek jelentősége van, elsősorban a héber vagy szemita nevet használjuk. Hogy a zsidók, a népek közötti szétszórtságuk ellenére még ma is különleges népnek és fajnak érzik magukat, és hogy - vallásos hitüknél jobban - közös vérük kötöttségét érzik, erről egyik nagyjuk tanúskodik. Endymion című regényében, amely 1844-ben jelent meg Londonban, Benjamin Disraeli tollából, aki ugyanaz, mint a későbbi angol miniszterelnök, Lord Beaconsfield, egy befolyásos idős zsidó beszél egy fiatal emberhez: "Senki sem kezelheti a fajelvet, a fajkérdést közömbösen. Ez a világtörténet kulcsa; és a történet csak azért olyan gyakran zavaros, mert olyan emberek írják, akik a faji kérdést és az azzal együttjáró dolgokat nem ismerték. Ahol annak hatásával találkozhatunk, közösségekben vagy egyéneknél, számítani kell vele. De a másik oldalon nincs olyan tárgy, amely olyan finom különbségtevési készséget követel, vagy ahol ez az elv, ha azt nem értjük alaposan, olyan könnyen tévedésnek bizonyulhat. Európában három nagy faj ismeretes sajátságos tulajdonságokkal - a germánok, a szlávok és a kelták, és ezek viselkedését ezek a sajátságos tulajdonságaik szabják meg. Van még egy nagy faj, akik a világot befolyásolják, ezek a szemiták. A szemiták kétségkívül nagy faj, mert a világ összes dolgai között, melyek valóságnak tűnnek, semmi sem biztosabb, mint az a tény, hogy ők találták föl ABC-nket. (Ez már régen ismert, hogy téves - a szerző). De pillanatnyilag a szemiták legkisebb és legsajátságosabb családjának, a zsidóknak hatalmas a befolyása minden üzletre. Nincs olyan faj, amely akkora akaraterővel és olyan szervezőtehetséggel bírna, mint ezek. Ezek a tulajdonságok soha nem látott gazdagságot és határtalan hitelt biztosítottak nekik. Ha ön folytatja életét és több üzleti ismerete lesz, a zsidók minden tervét keresztezni fogják. Már régen belopakodtak titkos diplomáciánkba és az szinte teljesen az ő tulajdonuk: még 25 év, és nyíltan fogják helyüket igényelni az ország kormányzásában. Ezek fajok: Olyan emberek, és embereknek olyan klikkjei, akiknek viselkedését sajátos szervezeteik irányítják, és ezzel a körülménnyel számolni kell egy államférfinak. Ezzel szemben - mit ért latin faj alatt? Nyelvek és vallás nem hoz fajt létre - ezt a vér teszi." * * * Ezt olyan ember mondja, aki maga is zsidó, tehát mélységesen bepillant azok lényébe. Itt mi a zsidók szerepével foglalkozunk a kereskedelemben, azon a területen, ahol hatalmuk alapját vetették meg, és amit mindinkább saját területükké tettek, mondhatnánk zsidó monopóliummá. Werner Sombart Professzor "A zsidók és a gazdasági élet" c. művében nem kevesebbet akar bebizonyítani, mint azt, hogy az államok és népek közvetlen gazdasági sorsa a zsidók vándorlásaival közvetlen kapcsolatban áll. Következtetéseit így lehet összefoglalni: Ahol zsidók vannak, ott fölvirágzik a kereskedelem és a kultúra, ahonnan elköltöznek, ott megszűnik a forgalom és a jólét. Ha nem is akarom a tényt cáfolni, mégsem tűnnek nekem elegendőnek Sombart indoklásai. Éppen ilyen támadhatónak tűnnek következtetései, és így szükségesnek látom, a tudós munkáját, mely szinte csak az elérhető irodalomra és iratokra támaszkodik, példákkal és gyakorlati tapasztalatokkal egészítsem ki. A Sombarti könyv benyomásai alapján szinte arra gondolunk, hogy azt szeretné bebizonyítani, hogy a héberek a modern kultúra eredeti hordozói. Sombart a "kapitalizmus kultúrájáról" beszél, és azt akarja bebizonyítani, hogy a kultúra elsősorban vagy majdnem teljesen a zsidók vállain nyugszik. Az a vélemény, hogy az emberiség rendkívüli hálával tartozik a zsidóknak a kultúra terén, az utóbbi időben sokszorosan terjedt el, és sokan gondolhatják azt, hogy a kultúra és a vallás elsősorban a héberektől jutott át hozzánk, és hogy a népek különös hálával tartoznak ezért ennek a keleti népnek. Sőt, néhányan azt a véleményt képviselik, hogy minden haladás a zsidóktól indult ki, és hogy a kultúra zsidók nélkül elképzelhetetlen. Az ilyen elképzelések ma, amikor jobban ismerjük a legrégebbi történelmet, tarthatatlanok. Arra kell gondolnunk, hogy olyan országokban, ahova zsidó be nem tette a lábát, magasan fejlett kultúrák voltak olyan időkben, amikor a világtörténelemben a zsidó népről még szó sem volt. Ezt tanúsítják az egyiptomi, babilóniai és asszír népek régi lakóhelyein talált leletek. A perui aztékok és inkák kultúrája is jelentős volt, és ők sem tudtak semmit a héberekről. A kínaiak és japánok kultúrája évezredeken át fejlődött ki anélkül, hogy a héberekkel érintkezésbe kerültek volna, mert Japánban és Kínában csak kevés zsidót találunk. Ezeknek a népeknek a fejlett faji öntudata távol tartotta őket. De mindenek előtt talán a legmagasabb és legnagyszerűbb kulturális virágzás a görög kultúra volt, amely olyan időpontban bontakozott ki, amikor a zsidó befolyás még nem volt észrevehető. Sőt, a zsidóság távolmaradása tette igazán csak lehetővé a tiszta árja szellemi élet kibontakozását. A hébereket tehát a kultúra hordozóiként ünnepelni nem helyes. Be kell azonban vallani, hogy az, amit általában kultúrának neveznek, a héberek beavatkozása után felgyorsul, és hogy egy sajátos nép befolyása alatt a külsődleges kultúrjelenségek meglepő módon bontakoznak ki. De itt pontosan kell, hogy meghatározzuk a dolgokat, és nem azt nevezni kultúrának, ami tulajdonképpen civilizáció, azaz az életvitel finomodása. Az életvitel növekedése és sokasodása, ahogy ez zsidó befolyás alatt történik, elsősorban az élet külsőségeit érinti. Növekszik a kereskedelem, a közlekedés, a termelést megsarkantyúzzák, a pénzforgalom és a tőkefelhalmozódás feltűnő módon lép színre. Az élet gazdagabbnak és bujábbnak tűnik; az általános jólét képe tűnik föl, a tényleges javak fölhalmozódása. De mindezt a civilizáció szóval foglalhatjuk össze, míg a kultúra az emberi képességek legfölső fokának ápolását, a szervezeti és erkölcsi rend kiépítését, a vallási élet elmélyülését jelenti, és ezek nem fejlődnek, sőt, károsodnak. A természet dinamikus törvényszerűségei az ember életére is vonatkoznak; túl sok az egyik oldalon mindig hiányt hoz létre a másik oldalon. Nem lehet rendkívüli erőket fölszabadítani kifelé anélkül, hogy a belső értékek ne károsodnának. Ezért, hogy lelkiismeretesek legyünk, a híres kultúranövekedést a héberek miatt még más oldalakról is megnézzük, mint azt Sombart teszi, hogy a szembetűnő jelenséget teljesen megvizsgáljuk.
1. A héber megnöveli a pénzforgalmat.
A következőket kell még figyelembe venni:
A hébernek ezt a különleges irányzatát annak sajátos viszonyának ismeretében környezetéhez értjük meg igazán. A régivágású kereskedő nem volt különösen irigy konkurenseire, alapelve az "élni és élni hagyni" volt; tudta, hogy ha üzletét becsületesen és lelkiismeretesen vezeti, ha vevőit nemesen és igazságosan szolgálta ki, akkor neki is része volt az általános üzleti forgalomban, és így létezése biztosított volt. A régi idők kereskedői nem érezték magukat annyira egymás konkurenseinek, mint a maiak. Nem voltak olyan sokan; és ipartestületük mindegyiküknek biztosított egy bizonyos eladási területet. Az egymást kiszorítani akarást háttérbe szorította a társadalmi öntudat. A jóindulat és egymás kölcsönös eltűrése uralkodott, a keresztényi életszemlélethez illően mindenütt, így a kereskedelemben is. Másképpen állt a héber a dologhoz. Idegenként került ebbe a számára új világba, egy létszám fölötti, akit senki sem hívott, és akire senki sem vágyott. Az ország lakosaival sem vére, sem közös történelem, sem a haza iránti érzés, sem vallási vagy társadalmi nézetek nem kötötték össze. Idegennek érezte magát és a többieket idegennek látta, akik neki közömbösek voltak, és köztük minden módon és úton teret akart a maga számára létrehozni. Konkurenseiben nem látott egyenjogú néptársat. Vallása azt tanította neki, hogy népe különleges, hogy ő "kiválasztott", és népének szent könyveiben ott áll az ígéret, hogy övé lesz a világ minden gazdagsága, hogy uralkodhasson a Föld népei fölött. A "Föld népei" a héber törvény szerint idegenek, ellenségek. Nem ismerte sem azt, hogy tekintettel legyen rájuk, sem azt, hogy kímélje őket. Az ő törvénye szerint el kell vennie tulajdonukat és szolgáivá kell tennie őket. Ez áll az Ótestamentum könyveiben, melyeket mi "Szent könyvekként" vettünk át; és még nyilvánvalóbban áll a héberek törvényeiben, amiket a héberek maguk közt tanulnak, de bölcsen elrejtenek az emberiség más elemeitől. Később még visszatérünk ezekhez a tényekhez. A héber tehát nem akart annyival megelégedni, hogy a többi kereskedővel együtt halad és megelégszik azokkal a vevőkkel, akik önként jönnek hozzá. Jogának tartotta, sőt kötelességének népével szemben, hogy az összes forgalomból annyit rendeljen magához, amennyit csak képes, a nemzsidó konkurenciától annyi vevőt vonjon el, amennyit csak tud. Továbbá felismerte annak előnyét, ha a közkézen forgó pénzből annyi van nála, amennyi csak lehetséges, hogy ezáltal hatalma és ereje legyen a gazdasági életben. Ez a törekvés természetes sajátosságából nőtt ki, mert a szerzéshez való érzék és a gazdagság iránti vágy mindig is a héberek tulajdonsága volt. Az arany iránti vágy Júda törzsének öröklött terhe. De csak félig értenénk meg a tényállást, ha azt hinnénk, hogy a zsidót üzleteinél csak a nyereség vagy a pénz iránti vágya hajtja. A héber biztosan szereti a pénzt, de nem elegendő neki a fém puszta tulajdona; tudja, hogy a csillogó arany mögött még egy titok van, amely hatalmat ad neki mások fölött. Számára a pénz birtoklása nemcsak a jóléthez szükséges eszköz, hanem a hatalomhoz is: ő a pénzzel uralkodni és elnyomni akar. Hogy tevékeny - mondhatnánk, mesterségesen erőltetett - üzletét, mellyel minden kint levő pénzt gyorsan ismét saját kezeihez akar vonzani, a héber pénzhiányt provokál a népnél; ez aztán új vevőket szerez neki, nem mint kereskedőnek, hanem mint pénzkölcsönzőnek. Ha valaki képes arra, hogy a néphez jutott pénzt gyorsan újra magához vonzza, pl. úgy, hogy kereskedőként vevőit vásárlásra ösztönzi, olyan dolgok vásárlására, melyre valójában nincs is pillanatnyilag szükségük, ezzel pénzt von el a piactól, amely hiányzik akkor, amikor előre nem látott igények állnak elő. A pénzzavarba került ez esetben ahhoz kell hogy folyamodjon, aki minden pénzt magához vonzott. És így lett az erőszakkal megnövelt kereskedőüzem egyúttal a pénzkölcsönző, az uzsorás segítője. Nem véletlen, és a régi időkben sem volt a körülmények külső kényszere, ami a zsidót pénzkölcsönzővé tette, hanem egy kiszámított rendszer. A pénz különleges áru, és aki pénzzel kereskedik, az erősebben tartja a gazdasági életet kezében, mint az árukereskedő. Ezért minden kereskedelem a zsidó kezében tulajdonképpen csak eszköz arra, hogy a pénzt újra összeszedje. Mert a kikölcsönzött pénzt is élénk figyelemmel kíséri a héber, és tud arról gondoskodni, hogy az hamarosan ismét megtalálja útját a zsidó pénztárokhoz. Nem vitatható, hogy a zsidó üzleti módszer emellett virágzó kereskedelmet és forgalmat hoz., aminek során úgy tűnik, hogy mindenkinek jól megy a sora. Így volt nálunk a háború előtt. Akkor szinte megvakított bennünket az a gyors fejlődés, amelyben minden kereskedelmi és forgalmi berendezkedésnek része volt. De hogy milyen komoly áldozatok árán jött létre a külső életnek ez a virágzása a másik oldalon, arról az utóbbi tíz év története mesél nagyon részletesen.
Ismertem egy embert, aki ha egy kertben vagy egy parkban egy nagy fát látott, rögtön a következő szavakat mondta el: "Milyen buták az emberek, hogy egy ilyen fát ott hagynak állni! Micsoda tőke van abban! Milyen nagyszerű gerendákat és deszkákat lehetne abból kivágni!". Ennek az embernek zsidó vér folyt ereiben, és azt az érzést fejezte ki, amely sok héberben élhet, ha ezt nem is mondják mindig ilyen nyíltan ki. A héber nem tud semmi olyasmit, ami gazdaságilag hasznosítható, nyugodtan nézni. Tele van igyekezettel, hogy mindent folyékonnyá tegyen, pénzzé tegyen, "mobilizáljon". Ettől a törekvéstől hajtva a héberség mindenütt azon van, hogy a természet és az emberi élet kincseiből merítsen. Ez természetesen gazdagítja és megnöveli az életet, föléleszti a civilizációt. Ha egy erdőt, amely száz évig állt nyugodtan, és a természet csendjében fölnőtt és nagy értékforrássá lett, az nagy gazdasági érdem, ha valaki baltával és fűrésszel elkezdi a nyugvó tőkét mozgóvá tenni. Emberek százait foglalkoztatják, hogy kivágják az erdőt, hogy a fát földolgozzák és elküldjék, és így élet lesz a tájon; így jön ide a pénzforgalom és a nyereség. Így nézve a szunnyadó értékek megmozgatója jótevőnek tűnik a környék számára, ahol olyan sok kéznek ad munkát. De nemcsak a természetbarát szomorkodik az esemény miatt - a komoly közgazdász is másképpen látja a dolgot. Az bizonyos, hogy az erdő azért van ott, hogy abból végül építkezése és tűzifa alakjában a társadalomnak haszna legyen. A bölcs erdész azonban gondosan dolgozik és nem irt ki úgy területeket, hogy rögtön egy másik területet be ne ültetne újra fával. A héber itt egész más alapelvet követ, a tiszta kereskedő- alapelvet: ő csak kivág, az újra erdősítést másra hagyja. Ez egy valóságos és egyszersmind jelképes példa. A héberek kiirtották nemcsak hazánkban, hanem még inkább Oroszországban, Lengyelországban és Keleten ősi erdők hatalmas területeit ; ezzel abban a pillanatban biztosan fölélénkítették a kereskedelmet és a forgalmat, és pénzt hoztak forgásba, de a jövőre nézve a területet szegénnyé tették, sok esetben menthetetlenül elsivatagosították. A megkopasztott felületeken elszáradnak a források, a környék vízben szegény lesz; felhőszakadások elmossák a humuszrétegeket. Olaszország , Spanyolország és a Balkán országai figyelmeztető példák erre. Mi következik ebből a megfigyelésből? A héber mindenütt arra törekszik, hogy a nyugvó értékeket megmozgassa, forgalomba hozza és pillanatnyi csillogó hasznot húzzon belőle; de hiányzik belőle a szervező áttekintés. Nem gondolkozik el azon, hogy mik lesznek a következményei figyelmetlen, kizsákmányoló viselkedésének. Ez nomád természetével függ össze. Nem érzi magát a földdel összekötve; elhagyja a sivataggá változtatott területeket és nyereségét a világ más helyén keresi. Neki idegen a haza fogalma, ebben is hű sivatagi vándornéphez való tartozásához.
Ahogy az erdővel, ugyanúgy viselkedik a Föld belsejének kincseivel. Ami itt az évezredek vagy évmilliók során szervesen kialakult, azt most kielégíthetetlen mohósággal fejt ki; segíteni kell abban, hogy az életet gazdagabbá tegye és ékesítse. Gondos közgazdászok már elgondolkoztak azon, hogy meddig elegendőek a Föld szénkészletei, hogy védjék az emberiséget a kozmikus hideg hatalmától. Bizonyos geológusok megnyugtatták őket: a Föld szénkészlete még sok száz, sőt talán három vagy négy évezredig elegendő lesz. Csupán az emberiség távolba látásának kellene túl ezen az időszakon is a lelkiismeret szavát hallatnia, mert utódaink - ha évezredek múlva is - de vádolni fognak bennünket, mert mi vad mohóságunkban a Föld végtelen kincseit tönkretettük. És vannak olyan földi kincsek, amelyek kevésbé gazdagon lelhetők föl, mint a szén. A Föld vaslelőhelyeinek nagyságát, melyek szinte mind ismertek, mivel azokat egyszerűen a mágneses mező segítségével meg lehet találni, kiszámolták már; az eredmény az, hogy ha úgy folytatjuk kinyerésüket, mint ahogy az utóbbi időben tesszük, akkor a Föld minden érclelőhelye ötven vagy hatvan év múlva kimerül. Mi lesz akkor? Hogy ezek a számítások helytállóak-e vagy sem, ettől függetlenül aggodalmat keltenek és a ma olyan szívesen emlegetett kulturális nagyszerűséget kétes fénybe vonják. Nos, biztosan nemcsak a héberek folytatnak rablógazdálkodást a Föld kincseivel, de azt lehet mondani, hogy ők voltak azok, akik a kíméletlen mozgósítás és a gátlástalan pénzszerzés elvét bevezették gazdaságunkba. Ez is az, amit Sombart ábrázolni akar és tényleg ábrázol: A héber valósította meg a gazdasági élet könyörtelen kapitalizálását, és nem csoda, hogy mások ezt utána akarják csinálni - vagy kénytelenek ezt szintén tenni, hogy megmaradjanak a zsidókkal folytatott versenyben. De nem csak a természeti kincseket tesszük tönkre, hanem egy másik kincset, amely a kultúra számára mindennél fontosabb. A Föld kincseinek mozgósítása, és az erőszakos, szinte betegesen megnövelt üzleti aktivitás az ember alkotó erejét is hatalmas mértékben igénybe vette. Eleinte ugyan büszke művére, a forgó és kattogó gépek ezreire, a merész építményekre, melyekkel folyókat, tengeröblöket és hegygerinceket köt össze, a zseniális műszaki eszközökre, melyek a szél sebességével szállítják a Föld körül. De mit ér el ezzel a rohanással? Gyakran csak erejének elvesztését és a túl korai halált. Hogy a modern gazdasági élet hajtóvadászata az ember gyors kimerüléséhez vezet, hogy saját faja, a környezet minden műszaki tökéletesedése ellenére személyes lelkiállapota, azaz testi és lelki ereje csökken, ki nem vette még észre? Az újkori gazdaság itt is kíméletlen rablógazdálkodást folytat. A gazdasági-ipar az embereket a faluból a városba vonzza, és kizsigereli őket. Ismert, hogy a városi ember hamar megöregszik, hogy ritkán lesz hosszabb életű három generációnál, és hogy a nagyvárosok és iparterületek csak az állandó faluból városba való mozgás miatt életképesek. De a falusi emberi erő sem végtelen. Már ma megfontolandó csökkenést mutat. 1871-ben Németországban a lakosság 64 százaléka élt 2000 lakosnál kisebb falvakban, 1919-ben már csak 34 százalék. És míg 1882-ben a falusi és erdőiparral foglalkozók aránya 42.5 százalék volt, 1907-ig ez 27.1 százalékra esett vissza és azóta folyamatosan tovább csökken. A falusi lakosság nem tudja biológiai feladatát, a városi és ipari lakosság születési arányszámának megjavítását elvégezni hosszabb távon. Így látjuk itt is a modern kultúra virágának nagyszerűségét, mely pótolhatatlan erők kárára nő. A német nép felhasználja önmagát. Már most ömlenek az idegen nép és fajelemek határainkról köröskörül befele és kényelmesen fekszenek abban az ágyban, melyet mi túlzott, öngyilkos szorgalmunkkal olyan jól előkészítettünk. Tipikus képet nyújt a héber fanatikus mobilizáló törekvésre támadásuk a fidei-bizottságokra, azaz az oszthatatlan családi vagyonra. Különösen a földtulajdonos nemesség vezetett be olyan rendelkezéseket, melyek célja az volt, hogy a családi vagyont egyben örökölje egy személy, hogy a vagyon ne hulljon részekre. Az állam és a társadalom szempontjából felbecsülhetetlen érték, ha ilyen módon erős, független egzisztenciák megmaradnak.; a közösségnek ebből semmi kára nem származik. A zsidó sajtó mégis évtizedeken át támadta ezt a rendszert, és jellemző, hogy az új alkotmány, mely a nép legyőzése után állítólag magától jött létre (valójában a világháború alatt a héber Witting és Preuß írták meg azt), a 155 § 2 cikkelyében megbízza az országokat, hogy oszlassák föl a fidei-bizottságokat. Látjuk, hogy Júda hogyan használja ki hatalmát, ha hozzájut. A zsidók veleszületett gyűlöletének a nemességre itt jelentős szerepe van. Szeretné ezt a nemességet kiirtani, aki a vérben és a származásban valami különlegeset merészel látni - míg szerintük csak a "kiválasztott népnek" van joga ilyen igényeket támasztani. Hiszen a zsidók szívesen nevezik magukat az "emberiség természetes arisztokráciájának". Egyébként azonban a fidei-bizottságok elleni utálatból a héberek mobilizálási törekvése szól; nem lehet semmi szilárd és állandó: mindent rendelkezésre kell bocsátani a spekuláció és a kihasználás céljaira. Ha Sombart így állítja be a dolgokat, hogy a héber mindenütt gazdagságot hoz és azzal új gazdagságot szül, akkor a modern gazdaság fogalma itt végzetes tévedésbe torkollik. Még akkor is, ha gazdagság alatt csak a Föld arany és ezüst javait értenénk, akkor sem állíthatjuk, hogy ezek a héber gazdasági tevékenysége kapcsán megszaporodnának. Művészete inkább arra irányul, hogy ezeket mindig újra összegyűjtse kezeiben. De az arany és ezüst egészében csak csekély része a népek gazdagságának. Amit tőkének nevezünk, általában nem fémpénzből áll. A tőkéhez általában az ingatlantulajdont számítjuk, tehát a földet, az erdőket, az épületeket, stb... Ezeket megszaporítja a héber? Van természetesen egy másik tőke, mely a modern népgazdaságban a legfontosabb szerepet játssza: a kölcsöntőke, azok az összegek, melyeket kamat ellenében kölcsönöztek ki. És nem tagadható, hogy a héber tehetsége ragyogó arra, hogy ezt a fajta tőkét megsokszorozza. A világháború után a német nép kamatterhe tovább növekedett. A Dawes szerződés évtizedekre hatalmas terheket rótt rá. Hogy gazdaságot működtetni tudják, a német vállalatoknak kölcsönöket kellett fölvenni, és emiatt a német munkaerőt idegen kamatláncba kellett verni. És kinek fizetjük ezeket a nyomasztó kamatokat? Ki másnak, mint az idegen bankok és nagyfinanszírozók kölcsöntőkéjének. (Hogy hogyan kerülnek a népek és államok a spekulatív nagytőke körmei közé, azt elolvashatja a "nagygazdaság bűnei" /Die Sünden der Großfinanz/ c. könyvben, Hammer kiadó, Lipcse. ) Tisztázzuk először, hogy miből áll tulajdonképpen az ilyen tőke. Akinek egy millió márkája van, amely kamatot hoz, az ezt nem a szekrényben tartja arany és ezüst formájában, hanem kikölcsönözte azt. De a kölcsönvevő, a pénz tulajdonosának adósa sem pénz formában tartja a tőkét; kiadta üzemének működtetésére vagy bővítésére. Csak egyvalami maradt neki vissza belőle: A kötelesség a kamat fizetésére. Kötelezte magát, és általában utódait is, meghatározatlan időre, hogy rendszeresen fizessen kamatösszegeket a hitelezőnek. Mindebből először az következik, hogy minden kölcsönnel szemben a másik oldalon egy ugyanakkora adósság áll. Aki egy millió márkát vett kölcsön, amelyből kamatot kap, akkor neki valaki egy millió márkával adósa. És ebből sajátságos számla jön ki: Minél több itt a kölcsön összege, annál több adósság van ott. Ezek szerint a tőke szaporulata itt valójában adósság szaporodása ott. A kölcsöntőke tehát lényegében adóssági kötelezettség, obligáció. Ezek jelzálogok, részvények, részvényjegyek, nyugdíjlevelek és hasonló dolgok. És ha ma azzal büszkélkedünk, hogy a gazdagok száma erőteljesen megnőtt, hogy egyes kezekbe milliók és milliárdok halmozódtak föl, akkor ne felejtsük el, hogy ugyanilyen arányban a másik oldalon mások adóssági kötelezettségei szaporodtak meg. Tehát nem állíthatjuk, hogy az ilyen tőke szaporodásával a nemzet jóléte nőtt. Aki modern gazdagságról beszél, az becsületes módon erről a szörnyű modern eladósodásról is kellene hogy beszéljen. Ahova csak nézünk, az adóssági kötelezettségek erőteljes növekedését látjuk: Az államnál, a mezőgazdaságban, a városnál, az üzletben, a családban - minden adósságokkal dolgozik. A háború előtt a Német Birodalomban a jelzálogok összegét 60-70 milliárdra becsülte. /Zsidó becsüsök szerint (v. Gwinner Pr. Herrenhauseban) a Német Birodalom tőkeértéke 300, mások szerint 220-250 milliárd márka. A jelzálog értéke bizonyos vidékeken magasabb mint 25% / Érdekes módon nincs semmiféle statisztikánk erről a fontos népgazdasági kérdésről, miközben különben azon fáradozunk, hogy minden adatott statisztikailag összeírjunk. Ha a fenti adósság összege körülbelül helyes, ez azt jelenti, hogy a nemzetnek évente 3000 millió márkát kell kamatként kifizetnie, hogy a haza földjére fölvett kamatterhet kifizesse. Ki fizeti ki végül is ezt az összeget? Csak a termelő és dolgozó osztályok, az állampolgárok: a paraszt, a kézműves, a munkás. Ők, a termelési értékeket előállítók fizetik ki munkájukkal a kamatterheket, hogy kielégítsék a pénzkölcsönzőket. Vegyünk a Német Birodalomban 15 millió dolgozó és termelő embert, akkor ezek mindegyikére évi 200 márka teher esik, hogy a hitelt adó tőkéseket kielégítsék. Ezt a nyomasztó terhet csak azért nem fogják fel tudatosan, mert azt ellenőrizetlenül osztották el és kerülőutakon kell megfizetni azt, olyan utakon, melyeket az átlagember szeme nem lát. A földünket terhelő kölcsöntőke adóit lakások, műhelyek és üzletek bérének emelése, az élelmiszer és iparcikkek megdrágítása és más közvetett utakon róják ki. A termelő módon tevékeny ember tehát nem érzi közvetlenül ezt a terhet; csak érzi, hogy megmagyarázhatatlan teher nehezedik üzleti tevékenységére. Szorgalma ellenére látja, ahogy munkájának gyümölcse eltűnik keze alatt, de nem tudja ennek a jelenségnek az összefüggéseit elmagyarázni. Panaszkodik a magas állami és városi adók miatt, melyek a kölcsönök kamatai mellett elenyészően alacsonyak. Siránkozik az élet drágulása miatt, a lakbér miatt, az élelem, ruha és más dolgok ára miatt, a kenyér ára miatt, a rossz kormány miatt, és nem is sejti, hogy a hitelező tőkéseknek fizetett láthatatlan pénz az, ami úgy nyomja el, hogy mindent megdrágít. Így a modern tőkeképzésnek ez a rendszere az egész ország életének terhelése útján általános rossz érzést és elégedetlenséget szül, az egyes osztályok haragját ébreszti föl egymás iránt, anélkül, hogy az terhekkel sújtottak tudnák, hogy honnan indul ki a nyomás. Annak művészetét, hogy tőkét kamatok ellenében kölcsönözzenek, nem a héberek találták föl; ez már föltűnésük előtt is ismert volt. Az viszont biztos, hogy nálunk, Németországban ők vezették be ezt az üzletágat, és mivel az egyház tiltotta, hogy keresztények kamatot szedjenek, ezt rendkívül kihasználták és továbbfejlesztették. Sajátos ügyességükkel, mellyel a forgalomban levő pénzt mindig újra magukhoz vonzották, a nép körében állandó volt a pénzhiány. És így kényszerítették a termelő réteget új és új hitelek fölvételére. A kereskedelem és más eszközökkel összeszedett pénz újra elhagyja a héber kezét és nagyrészt kölcsönként jelenik meg újra, és másokat is adókötelessé tesz a maga javára. Valóban akkora áldás a nép számára, ha be tudjuk bizonyítani, hogy a hébereknek milliói vannak kölcsöntőke formájában, amelyekért a termelő rétegek fizetik a kamatokat? Mit jelent hát, ha azt mondják: Ahol a zsidók megjelennek, ott új gazdagság, új tőke jön létre? Nem kellene mindenek előtt azt hangsúlyozni: ott hatalmas adósságok jönnek létre? Hiszen valójában a nem a népek gazdagsága nő meg a zsidókon keresztül, hanem adósságaik, amelyek a "mozgó tőke" csaló neve alatt hatalmas összegekké lesznek, a valóságban viszont csak látszólagos tulajdon és érték áll mögöttük. Undorral olvassuk a zsidóüldözések leírásait, amelyek állítólag a középkorban folytak - hogy ezek tényleg olyan szörnyűek voltak, ahogy sok ember elképzelésében élnek, az nem biztos, minden esetre azoknak az eseményeknek a lelkiismeretes leírásához azok tényleges okát is ismerni kell. A krónikákban az áll, hogy az emberek nem vallási okokból nehezteltek a zsidókra, mert minden országban és minden időben a zsidók részben nagyon furcsa vallási szokásait rendkívül türelmesen tűrték. Senki sem tiltotta meg nekik a hangos imádkozást, senki sem zavarta szabbat és Pesszah ünnepüket. Még a purimot, a bosszú ünnepét, melyet 200 évvel ezelőtt történt legyilkolását a 75.000 perzsa zsidóellenes személynek, akiket Haman miniszter vezetett még ma is csillapíthatatlan bosszúszomjjal ünneplik, sem tiltotta senki meg nekik. Ami az embereket a zsidók ellen hangolta, az azok csillapíthatatlan kamatéhsége volt, keresztényietlen uzsorájuk; e miatt a démoni pénzsóvárság miatt , amely együttérzést nem ismert, gondolta az átlagos német ember a besurranó népről, hogy azok mindenre képesek. Mint már említettük, az egyház erős befolyása idején (a tizenegyedik és a tizennyolcadik század között) a keresztényeknek nem volt szabad kamatot szedni és uzsorásként dolgozni, csak a hébereknek volt szabad. Így magától alakult ki, hogy mindenki, akinek kölcsön kellett, a zsidóhoz kellett mennie. A törvény értelmében a héberek csak eltűrt idegenek voltak, akiknek egy városban vagy egy területen csak adó ellenében volt szabad (zsidózár), melyet a terület urának kellett fizetniük. De éppen ez a szabály, melynek következtében a zsidószabály szigorú vagy laza alkalmazása lényegében a kormányzattól függött, rendkívül megkönnyítette a zsidóknak a tartózkodást a sok kis államból álló birodalomban. A törvényhozás általában nagyon elnéző volt, és megengedte a hébereknek kedvenc foglalkozásának űzését, a pénzkereskedelemmel való foglalkozást, és a kölcsönökért hallatlanul magas százalékok szedését. Évente 30, sőt 50 vagy 60 százalék már a tizenkettediktől a tizenötödik századig sem volt szokatlan, később, a tizenhatodikban és tizenhetedikben még kevésbé. Ilyen körülmények között és az akkori pénzhiány és a pénz értékének változásai miatt könnyű volt a zsidóknak, minden pénzt újra a kezükbe kaparintani, és a többi polgárt mindig új kölcsönök fölvételére kényszeríteni. (A 14.század végén a zsidók társadalmi állása romlott, addig tisztelték őket és ingatlant is vehettek, és értékelték őket a városok fejlesztésénél, bizonyos városokban (pl. Köln és Worms) még a város igazgatásában is részt vettek, elsősorban elbizakodottságuk és uzsorájuk miatt. Sok városban a megengedett maximális kamat 86 2/3% volt évente. Bajor Lajos (1314 - 47) a frankfurti polgároknak azt a kedvezményt adta, hogy a zsidók kamatait 32%-nál maximálta. Mióta a pénzkölcsönzés kanonikus tilalmát keresztényeknek szigorúan vették és a kolostorok sem kölcsönöztek többet pénzt, a kölcsönüzlet hosszú ideig szinte kizárólag zsidók kezében volt. /Dürr és Klett: Világtörténelem II, 159 o.): "Így szinte a zsidók uzsoráskiváltsága képződött, mely csak a 18. században változott annyiban, hogy a század végén mindenkinek 5% kamatot volt szabad kérnie." /Rich. Schröder, Német jogtörténet II, 15./) Egy külön trükk könnyítette meg a túl nagy kamatok szedését. Még ha a kamatláb alacsony is volt, az adósnak köteleznie kellett magát, amellett hogy hetente vagy havonta fizetett kamatot, hogy egy adott időpontban visszafizeti adósságát. Ha nem tudta ezt az időpontot betartani, szerződése arra kötelezte, hogy megkétszerezze a kamatot, sőt gyakran az adósság is megkétszereződött. A jóhiszemű adós, akinek tényleg szándékában állt adósságát egy bizonyos idő után visszafizetni, könnyű szívvel fogadta el az ilyen kötelezettségeket abban a hitben, hogy egy időpontban egy másik féltől megkapja pénzét. De a héber, aki fajtársaival egyetértésben kitűnően ismerte a pénzszükségletet és a pénz forgalmát, tudott arról tenni, hogy az adós ne kapja meg pénzét a várt időben, és így kényszerítette rá új, nehezebb feltételeit. Hosszabb fizetési határidőt a héber csak szigorúbb feltételek mellett adott a kamatot és az adósság magasságát illetően. És mivel a fent említett zsidó segéderők neki dolgoztak, gyakran sikerült az adósság visszafizetését többször megakadályoznia, és még könnyebben, mint ma sikerült sokszor a zsidónak, egy családot egy kis összegű hitel kapcsán életfogytiglan adósságokba hajszolni vagy akár házából is kiüldözni. Nem csodáljuk tehát, ha a panaszokban, melyeket Nagy Károly óta az egyházi és világi hatóságoknak előadtak, mindig újra panaszkodtak a zsidók uzsorájára. Az első parasztfölkelések sem a gazdagok és a nemesség ellen irányultak, hanem az uzsorás zsidó ellen; így az 1391-es Gothai, az 1431-es Wormsi fölkelés. Később, amikor a zsidók a pazarló és harcravágyó nemességet kiuzsorázták, és ez a papsággal szövetségben a Szegény János parasztot a tizeddel és robottal elnyomta, a parasztok mindhárom kínzójuk ellen föllázadtak. A zsidók ellen 1450 táján fölemelte hangját a mai Erbachi herceg egyik őse, Erbachi Erasmus, aki azóta nem szenvedett semmiféle szükséget: "Ez a szegény ember kirablása és kínzása, amit zsidók végeznek és ami elviselhetetlen, és Isten is megszánta őket. A zsidó uzsora a legkisebb faluban is érezhető, és ha öt Guldent vesznek kölcsön, hatszor adnak rá zálogot, és kamatot szednek, majd annak a kamatját, és újra a kamat kamatát, úgyhogy a szegény ember mindenét elveszti." Másutt azt írja, hogy "A zsidóság a polgárnak és a szegény embernek nagyon fejére szállt és oka a gyorsan növekvő szegénységnek." A zsidókat "vérszívó piócáknak" nevezi, akik "nem hagyják abba, míg a lábból a csontvelőt is kiszívták és a polgárt koldussá tették." (A frankfurti polgárság folyamodványából 1612 június 10-én). Sombart is idéz abból az időből olyan nyilatkozatokat, melyek igazolják a fent mondottakat. Tehát nem a vallási gyűlölet volt az, ami az embereket zsidóellenessé tette, hanem a tömegek kizsákmányolása a túl magas kamatokkal. Az a gazdagság, melyet a zsidók "az országba hoztak", csak itt-ott volt csillogásként látható, míg máshol hiányt és nyomorúságot hozott. Tehát a héberek nem alkottak új anyagi értékeket és tényleges gazdagságot, hanem csak mesterei voltak annak, hogy mások jólétét saját birtokukba vegyék; nem hoztak új tulajdont, hanem csak a tulajdonjog eltolását, amely a valóságban a nemzsidók adóssága volt.
A héber kereskedelmi szokásait jobban meg kell világítanunk. Meg kell adni, hogy a zsidó nagyon ügyes a kereskedelmi üzletben és sajátos taktikája van, amely miatt más körök csodájára járnak. Sokan hajlamosak arra, hogy a hébert különösen okosnak tartsák, mert az üzleti folyamatoknak olyan fordulatot képes sokszor hozni, amely minden résztvevőt meglep és megdöbbent. Amikor közelebbről megnézzük, hogy milyen alapelveken nyugszanak ezek az üzleti szokások, akkor kicsit kisebbnek fogjuk a héber okosságot tartani. Itt egy sor bevált és a héberek között örökölt trükköt alkalmaznak, amelyekkel ez az ügyes kereskedő nép minden természetes módon gondolkodó embert átver. Egy, az életből ellesett történet bevezet minket erre a területre. Egy jómódú idős házaspárnál fölösleges lett egy lakáj és annak az új libériája is. A háziasszony ezért meghirdette eladásra. Másnap kora reggel megjelent egy zsidó, hogy megnézze a libériát. Kritikusan megvizsgálta és végül 50 márkát ajánlott érte. Mivel az új libéria sem került sokkal többe, az asszony meg volt lepődve, hogy a kereskedő egy ennyire nem keresett darabért - egy libéria különleges jellel - ilyen magas árat tud ajánlani. Úgy gondolta, hogy ezzel érdemes üzletet csinálni, és még egy halom ruhát odahozott és szintén fölajánlotta eladásra. A héber mindent megnézett és nagyon figyelemre méltó árakat ajánlott. Úgy tűnt, hogy mindent tud használni. A hölgy örült, hogy ruhásszekrényét megtisztítja a fölösleges tehertől és mind több ruhát hozott. Ezekből is a legtöbb megfelelt a hébernek és egy nagy halomra fektette őket. Egyedül egy elegáns nyári ruha, melyet tulajdonosa egyetlenegyszer hordott, mert nem tetszett neki, nem tetszett a hébernek. Félretette: "már nem divatos, senki sem vesz ma ilyet." Mikor minden más ruhát halomra rakott és igen jó árat ajánlott értük, megkérte a hölgy, hogy vegye meg a nyári ruhát is. Szerette volna eladni, mert férjét bosszantotta ez a ruha. Végül rá tudta venni a hébert, aki 5 márkát ajánlott érte. Az egész halom ára 200 márka volt. "De ennyi pénz nincs nálam", mondta a zsidó udvariasan, "mert nem számítottam ekkora vételre. Rögtön elhozatom a ruhákat, és elküldöm a vételárat. De adok önnek 5 márka foglalót, és hogy ne teljesen fölöslegesen tegyem meg az utat, elviszem ezt a nyári ruhát." Ezzel elment a héber és máig sem jött vissza. Az asszony, akivel ez történt, elmesélte az esetet, és nem tudta magának elmagyarázni a történteket. A zsidó biztosan beteg lett vagy valami közbejött neki, mert különben biztosan visszajött volna "mert egész tisztességes benyomást tett." Fájdalmat kellett, hogy okozzak a hölgynek, arcába nevettem, és így világosítottam föl a dolgok állásáról: A zsidó számára csak a nyáriruha jelentett értéket, és csak ezt akarta megvenni. A másik dolgokat sohasem akarta megvenni, csak hogy biztos legyen dolgában, azért ajánlott olyan jó árakat értük. Így akarta az ön bizalmát fölébreszteni, hogy ön ne vegye észre, hogy ő hogy csapja be önt a szép nyáriruhával. Jó üzletet csinált és ön soha nem fogja többet látni. Sokáig tartott, míg ez a derék asszony bele tudta élni magát ebbe a gondolkozásmódba; de aztán meglepődve, szinte csodálattal kiáltotta: "Istenem, de okos ez az ember!". - Nem, tisztelt asszonyom - válaszoltam: Ez nem okosság, hanem örökölt és betanult technika. Ez régi recept, amelyet a zsidók már évszázadok, sőt évezredek óta dolgoznak. Annak a művészet, hogy az üzlettársat hogyan lehet az üzlet folyamán becsapni a saját szándékot és az áru értékét illetően. - Egy kis hasonló történetet szeretnék önnek elmesélni, mely önnek az eljárás szokásos és egy kaptafára való voltát teszi világossá: Egy fiatal zsidógyerek, tíz-tizenegy év körüli körbejárta a falvakat, hogy nyúlszőrmét vegyen. Megtanították, hogy mennyit fizethet az áruért, és hamarosan olyan áruismeretre tett szert gyakorlati munkája során, hogy apja elégedett volt munkájával. Egy paraszt, akitől néhány nyúlszőrmét megvett, még egy görényprémet is hozott eladni. A zsidófiú orra alá tartotta és megvetően ezt mondta: "Pfuj, görény, nem ér semmit." A paraszt, aki semmit nem értett a dologhoz, rábeszélte a fiút, hogy mégis vegye meg a szőrmét, és a kis üzletember végül 5 krajcárért megvette - merő szívjóságból és kegyelemből. Mikor hazaérkezett, ezt kiáltotta a kis ravasz: "Nézd, tata, milyen üzletet csináltam! Nyestszőrmét vettem 5 krajcárért." - és elmesélte, hogy mi történt. Egy szomszéd, aki az istállóablak alatt állt, és úgy volt tanúja ennek, hogy nem vették észre, tovább mesélte a kis történetet. Ez a kis üzletember is már olyan "okos" volt, hogy éppen a legértékesebb darabtól fintorgott, hogy az eladót félrevezesse annak értékét illetően, és azt olcsón vehesse meg. Aki egyszer megértette az eljárást, amit itt tervszerűen alkalmaznak, nem lepődik meg különösebben az okosság fokán. Mindig ugyanaz a trükk. A héber, aki évezredek óta kereskedelemből és mások becsapásából él, itt fölényes és alattomos taktikát alakított ki. Tudja: Az érdeklődés, a vágyakozás emeli az árat. Akin észreveszik, hogy szeretne valamit megvenni, vagy hogy arra sürgősen szüksége van, akkor ez az eladót sokszor arra csábítja, hogy túl magas árat kérjen. Fordítva, aki áruját sürgősen bocsátja áruba és látszik rajta, hogy azt mindenképpen el akarja adni, talán, mert pénzszűkében van, azzal megtörténhet, hogy árait lenyomják. A régi mondatnak: Kereslet és kínálat határozza meg az árat, van bizonyos jogosultsága - amíg becsületes kereskedőkről van szó. Természetesen lehet a keresletet és kínálatot meg is játszani, hogy befolyásolja az árat. A zsidó ennek alapján cselekszik a legkisebb üzletnél is, mint a börzén. Meg tudja csalni üzlettársait szándékait illetően: úgy tesz, mintha venni akar, ha valójában eladni akar és viszont. A héber, aki a terménybörzére megy, és ott pár vagon gabonát kell vennie, mert egy malommal szerződést kötött erre a mennyiségre, nem mutatja meg nyíltan azt a szándékát. - Ellenkezőleg, teljesen közömbösnek tetteti magát; és ha valaki gabonát kínál neki eladásra, akkor vállat vonva feleli: "Gabonát? Gabonám nekem is elég van. Akar venni?" És amikor minden zsidó üzletember, akik esetleg szintén gabonát akarnak venni, csendes megállapodás alapján hasonlóan viselkednek, mintha nem akarnának vásárolni, olyan benyomást tesznek, mintha túlkínálat lenne gabonából; így csökkentik az árat, és végül olcsón vásárolnak be. Egy naiv gazda, aki a börzére ment, hogy eladja készletét, mert sürgősen pénzre van szüksége a negyedévi elszámoláshoz, a kamatok fizetéséhez, lelkesen fogja gabonáját kínálni. De íme, mindenütt hűvös elutasításba ütközik. És ugyanez történik a többi eladóval is: a kínálat nagyobb, mint a kereslet, csökkennek az árak. Ha gazdánk visszatér az első héberhez, akinek először kínálta gabonáját, és akinek sürgősen gabonára van szüksége, ez végül is megenyhül és nagyvonalúan ezt mondja: "Na, mivel ön régi üzletfelem, átveszem öntől a gabonát, de csak két márkával a jegyzés alatt." - azaz két márkával olcsóbban, mint a gabona napi ára a börzén. A gazda boldog, hogy ez - szívességből - átveszi gabonáját. Pár nappal később, amikor a héberek fölvásárolták a készlet nagy részét, lehet, hogy az árak erősen megemelkednek. Így játszódnak le az üzletek a piacokon és a börzén évtizedek és évszázadok óta, és a naiv termelő emberiség nem vesz semmit észre; emellett mindig neki van kára és a héberé a haszon. És ez lehet milliós is. Erre egy példa, amely mellett az árják úgynevezett kenyéruzsorája, amiről a zsidók és elvtársaik, különösen a szociáldemokraták állandóan sopánkodnak, egyszerű gyerekjáték. 1892-ben a berlini gabonakereskedőcég, Cohn & Rosenberg, ki tudja milyen háttéremberek támogatásával - a havroszokéval - a rozs tömeges felvásárlásával és ennek a raktárban való visszatartásával olyan hiányt provokált ebből a pótolhatatlan kenyéralapanyagból, hogy a rozs ára pár hónapon belül 140-ről 290 márkára emelkedett. Ekkor eladták, és egészen rövid időn belül 18 millió márkát "kerestek" ezen az üzleten. Legtöbb újságunk és liberális népbarátaink nem találtak ebben az Ótestamentumi minta (lásd József Egyiptomban. Mózes 1. 41 és 47) alapján keresztülvitt kenyéruzsorában semmi kivetnivalót. A dolgot csak megkönnyíti, ha a héberek egymással titkon egyetértenek, azaz előzőleg összebeszélnek a piac állásáról és a másik párttal szembeni kiállásról. de nincs is szükség ilyen megegyezésre, mert a zsidó üzletemberek, akiket egyféle hajtóerő vezet és ugyanabban a taktikában vannak kiképezve, előzetes megbeszélés nélkül is hasonló módon cselekszenek. Hogyan jutnak egyes zsidók, titkos módon összeharácsolva a pénzt, hatalmas gazdagság birtokába, anélkül, hogy a gyanútlan embereknek ezt akár sejtenék, arra Lipcse nyújt példát. Ott egy férfiről van szó, akinek 400 háza van. Az illető apja 30 éve jött kis kereskedőként Poznanból Lipcsébe és a szokásos módon házaló módjára élt, pénztárcákkal és nadrágtartókkal házalt. Valószínűleg hamarosan nagyobb üzleteket köthetett, és "sikeresen spekulált", mert hamarosan gazdag embernek tűnt, a pályaudvarnál egy nagy hűtőházat építtetett, mely a háborúban fontos szerepet játszott és nagy bevételei voltak. A valaha nem föltűnő kis kereskedőcég idővel nagy bankházzá változott. Amikor az infláció idején majdnem minden háztulajdonosnak nehezére esett a kölcsönpénz visszafizetése, "bankárunk" nyomasztó föltételek mellett adott nekik hitelt, és így biztosította magának csöndben a tulajdontársi viszonyt több mint négyszáz házhoz. A folyamatot fölgyorsította, hogy az illető értette a módját, hogy a város elöljáróságában mértékadó emberek jóindulatát megnyerje. Hogy kezdte el? - Nos, erre jól bevált zsidó receptek vannak. Most az illető azon van, hogy a lipcsei városképet legszebb részén egy felhőkarcolóval csúfítsa el - a közvélemény tiltakozása ellenére. Kérdezzen csak meg egy lipcsei őslakost, hogy tud-e valamit ezekről a dolgokról, és megdöbbentő tudatlanságba fog ütközni. Egy tucat közül csak egy ismerte a dolgot és beszámolt róla, hogy az eset nem egyedi, mert egy zsidó szőrmekereskedő, aki 10 vagy 20 évvel ezelőtt vándorolt be Lipcsébe, és ma a leggazdagabb emberek közé tartozik ott, most 700 ház titkos tulajdonostársa. Így tud néhány zsidó egy fél várost fölvásárolni anélkül, hogy azt a gyanútlan lakosok megtudnák. Egy másik folyamat is biztosítja a héberek fölényét a kereskedelemben. Ezt megint egy példával fogom megvilágítani. Tegyük fel, hogy egy városban már régóta tíz üzlet működik, melyek ugyanazokat a cikkeket árulják, körülbelül egyforma nagyok. A tulajdonosok az "élni és élni hagyni" elv alapján a saját többé-kevésbé biztos vevőkörükre határolták le magukat, és így kényelmes megélhetésük volt. Ezt a régi harmóniát valami megzavarta. Az egyik üzletet valaki megvásárolta, és az új ember, akinek sok a tőkéje vagy hitele, új üzleti alapelvet hoz. Így kalkulál: Amit eddig tíz üzletben adtak el, azt éppen úgy el lehet egy üzletben is adni. Feladatommá akarom tenni, hogy az összes vevőt magamhoz vonzzam. Ez nem nehéz. Elég eszközöm van, hogy akkor is megéljek, ha egy évig nem keresek semmit. Áruimat tehát olyan áron fogom fölkínálni, hogy nekem semmi nyereségem nem marad. Így a vevők mind hozzám fognak jönni. Az "Új elveket hozó" üzletember új árjegyzéket nyomat és elküldi a legtávolabbi vevőknek is. Olyan alacsonyak árai, hogy minden vevő biztos hozzá fog menni. A többi kilenc konkurens vagy elveszti vevőit, vagy arra kényszerül, hogy árait szintén leszállítsa. De mivel itt nem marad semmi nyereségük, néhány gazdaságilag nem olyan erős hosszabb vagy rövidebb távon föladja a versenyt. Néhány másik, akiknek elég tőkéjük van, hogy életük további részében abból éljenek, azt mondja: olyan üzletet tartani, amely nem hoz semmiféle nyereséget, haszontalan és méltatlan dolog. Önként föladják üzletüket. Megint mások megpróbálnak lépést tartani az új konkurenssel, de látják, ahogy fogy gazdagságuk, és előbb vagy később ők is föladják a versenyt. Így pár év alatt az új elveket valló ember úr a helyzete, és most megpróbálja, kárát úgy kiegyenlíteni, hogy területének konkurenciamentes, bizonyos értelemben monopolista képviselője, az árakat apránként fölemeli, és végül a vevők kárára annyira magasra emeli, amilyen szinten soha nem voltak. Ez nem életelv, hanem a megölés elve; üzletet hoz az üzlet érdekében illetve a pénzszerzésért; nem kérdezi, hogy mi történik ilyenkor a másikkal. Itt lép elő egy irányzat, amely a szerzést magasabbra teszi, mint az életet; mert végül is az üzlet és a gazdaság nem öncélú dolgok, hanem az élet fönntartására léteznek. A gazdaság legfölsőbb törvényének egy kérdésben kell kicsúcsosodnia: Hogyan rendezzük be a gazdaságot úgy, hogy az a nép testét és lelkét a legjobban szolgálja? Egy olyan gazdaság, amelyik az egyik oldalon gazdagságot halmoz föl, a másik oldalon a népet testben és lélekben elnyomorítja, nem lehet eszményképünk. Tisztán az üzleti oldalt tekintve haladásnak tűnhet, ha egy iparág koncentrációja miatt anyagi előnyök állnak elő. Egy szétterjedt üzlet egyesítése egy helyen talán hoz tisztán gazdasági előnyöket; legalábbis a koncentrált üzem lehetővé teszi a hely, idő és munkaerőtakarékosságot. De aki számára az üzleti előnyök nem jelentik az élet fő célját, hanem fölteszi a kérdést, hogy mi lesz eközben az emberrel? - annak mély kétségei támadnak aziránt, hogy mennyire áldásos az ilyen fejlődés. Hogy példánknál maradjunk, legalábbis meg fogja kérdezni: Mi történt a kilenc családdal, akiket az új elv kivetett pályájukból. És akkor be fogja magának vallani, hogy bármilyen nyereségesnek is tűnik a dolog, ha széles rétegek tulajdontól való megfosztásához és proletarizálásához vezetett, végső következtetéseiben a nép életébe nem hozott áldást, ellenkezőleg. Az új elveket hozó ember nem szükségszerűen héber; mások is alapíthatnak ilyen elvekkel üzletet. De valójában - legalábbis európai viszonyaink között - szinte kizárólag a héber vezette ezt be. Ezáltal tényleg létrehozott valamit, amely elvakíthatja a szemlélőt, mint pl. az áruházak, de hogy mindez milyen gyümölcsöt terem népünk jövője számára, ez jogos és nagyon komoly kérdés. A következő, életből vett példa bizonyos értelemben képekben mutatja be a héber működését társadalmunkban: Poznan egy kis folyójánál régóta sok kis malom működött. A folyóban nem mindig volt elég víz ahhoz, hogy minden malom rendszeresen működjön. A legfelső malmok egyikénél egy nagy gyűjtőmedence volt, és a vízszegény időszakban itt elég víz volt ahhoz, hogy szükség esetén a malmok működhessenek. Ha a felső molnárnak elég vize volt, hogy megint egy fél vagy egész napig őröljön, akkor üzembe helyezte malmát, és ilyenkor az alsó malmokhoz is elég víz folyt a működéshez. Nem volt rá írott törvény, hogy hogyan használják a vizet, csak a gyakorlati igény és a tulajdonos józan megfontolása szabályozta a viszonyt magától, mindenki elégedettségére. A malmoknak ebbe az összhangjába egy nap zavar tört be. A felső malmot a gyűjtőmedencével megvette valaki. Lehet hogy csak az volt az ok, hogy az új tulajdonos nem értett sokat mesterségéhez, vagy hogy rosszul szolgálta ki vevőit, - röviden, a vevők lassan elmaradtak a malomtól, és a többi molnárhoz mentek. Ez rosszul esett az új tulajdonosnak, és mindent megpróbált, hogy szomszédai munkáját zavarja. Egy eszköze volt erre: A gyűjtőmedence. Már nem folyatta le rendszeresen a vizet, hanem napokig sőt hetekig gyűjtötte, amíg a medence teljesen földuzzadt. Ezután hirtelen, éjszaka vagy vasárnap kinyitott minden gátat, és a felgyülemlett vízmennyiség nagy erővel zúdult le a folyón. Az alsó malmok nem, vagy alig tudták hasznosítani ezt a hirtelen vízfolyást, és mivel nekik nem volt gyűjtőmedencéjük, a fölösleges víz a védőgáton vagy szabadon folyt le. Ilyen módon lehetetlen lett a rendszeres működés. A károsítottak sok panaszt nyújtottak be a hatóságokhoz, de ezeket visszautasították, mert nem volt olyan törvény, amely a fölső molnárt kötelezte volna arra, hogy rendszeresen engedje le a vizet. Az alsó malmok ilyen módon a biztos halállal néztek volna szembe, ha egy véletlen le nem állította volna ezt a haszontalan tevékenységet. A fölső molnárnál egy szokatlanul nagy eső olyan erősen földuzzasztotta a tavat, és olyan hirtelen engedte le a vizet, hogy áradás állt elő, mely a folyó partjában, a védőgátakban és az alsó malmok hajtóművében nagy károkat okozott. Most végre volt egy ok, amivel a békezavarót bíróság elé lehetett állítani, zavaró tevékenységét megakadályozni és őt jóvátételre kötelezni.
Itt sem volt szükségszerű, hogy a zavaró elem héber legyen; de valójában az volt, és azt lehet mondani, hogy a példa tipikus a héberek beavatkozására gazdasági életünkbe. A gazdasági folyamatok szerves összefüggése, amely az árja elemek született rendszeretetéből, és ezek önkéntes alkalmazkodásából az élet logikus összhangjához következik, és amely következik az erkölcsi kötelességből, mely megköveteli embertársaink tiszteletét, rögtön széttörik, ha a héber közbelép. ő nem ismeri embertársai tiszteletét, és csak a saját javát nézi. Ennek az alapelvnek a kíméletlen alkalmazásával mindenütt zavaró elem lesz a gazdasági életben. Akadályozza a fejlődés nyugodt menetét, torlódásokat hoz létre, mesterséges bőséget és hiányt, és mindkettőből érti a módját, hogy hogy húzzon hasznot. A gazdasági életben is zavarja a békét, forradalmár és anarchista.
A zsidók erős följövetelének okai közül az egyik legsúlyosabbikat érdemes külön kiemelni, nemzetközi összejátszásukat.
A nagy milliomosok szerepét, akik az amerikai gazdasági életet uralják, Európában a legutóbbi időkig szinte kizárólag a Rothschild ház töltötte ki öt fiókjával Párizsban, Londonban, Frankfurt a. M.-ban, Bécsben és Nápolyban. /Ezt a házat Mayer Anselm (Amschel) R. (1743 - 1812). alapította Frankfurtban. Öt fia volt, akik közül Anselm (1773 - 1855) a Frankfurti, Salomon Mayer (1774 - 1855) a bécsi, Nathan Mayer (1777 - 1836) a Londoni , Karl (1788 - 1855) a nápolyi, Jakob (James) Rothschild (1792 -
Csak gazdagsága hasonlítható össze az amerikaiakéval, nem gazdasági állása. Az amerikai pénzhercegek legalább gazdasági vállalkozókként saját országukat fejlesztik, a Rothschildok kozmopolita, hazátlan pénzszerző-társaság, akik idegen munka "finanszírozásából" élnek. Hogy ezt az üzletet nagyban és egyszersmind sikeresen űzzék, a Rothschild ház az államok pénzigényének kielégítését vette gondozásába. A Rothschildok nélkül hetven éve alig jött létre államkölcsön, ott van kezük minden. Ha a Rothschildok befolyását gazdasági életünkre és politikánkra csak nagy vonalakban is vázolni akarnánk, az anyag köteteket töltene meg. Itt ezért csak egy futó vázlatot adunk és utalunk a többi irodalomra. Sombartnál is találunk erről anyagot. További anyag olvasható az E. Richter kiadó kiadásában Frankfurt a. M-ban 1880 - 1888-ban megjelent "Germanicus brosúrák"-ban. Ezek főleg a következők: A frankfurti zsidók és a népjólét fölszívása (1880). A Rothschild-csoport és a hatalmas háborús csalás 1881-ben (1882). A német nemzeti jólét legújabb kirablása (1881). A bank és bankár rablások és a tulajdon fölbomlasztása (1888). Továbbá F. v. Scheeb: A Rothschild család története, Berlin, 1892, Otto Glogau: A berlini alapító és tőzsdecsalás Németországban, Lipcse 1877, Dr. A. Dallmayer: A Rothschild ház pénzuralma, (Hammer-Schmidt, 27. sz.), harmadik kiadás, Lipcse 1925. "Germanicus" láthatóan jó ismerője a tőzsdei viszonyoknak és különösen a frankfurti zsidóságnak, aki kíméletlenül lerántja a leplet a nagy zsidó vállalatok csalásairól. De, noha ezek az írások némelyike nagy példányszámban jelent meg, soha nem vonták maguk után a hatóságok beavatkozását a tőzsdei néprablás ellen - ez bizonyítja, hogy közéletünket már a zsidó befolyás uralja. Semmit sem hoznak nyilvánosságra, ami a zsidó érdekekkel ellentétes. Ha a szociáldemokrácia tényleg népmozgalom lenne, akkor pontosan itt lenne a legnagyobb szükség rá, hogy a tulajdonképpeni népkizsákmányolók ellen föllépjen. Ehelyett a proletariátus állítólagos képviselői óvják a tőzsdei tevékenységet és kéz a kézben vonulnak a népcsalás vezetőivel. Milyen nyilvánvaló serénységgel fáradoznak a proletariátus vezetői azon, hogy a "zsidók verőlegényei" címet megkapják, az abból a soha nem vitatott tényből lesz világos, hogy a párizsi kommün gyújtogatásai során egyetlen nagyúri birtokot nem ért bántódás: Rotschild úrét. Meyer Anselm (Amschel) Rothschild Frankfurt a. M-ban a korábbi területi gróf tőkéjével alapította meg gazdagságát, Hessen választófejedelmének, I. Vilmosénak, aki a napóleoni háborús időkben szerzett (1806 - 1813) egész vagyonát, melyet katonák eladásával, részben apától örökölt, részben maga kereste vagyonát (12, mások szerint 21 millió tallért) a frankfurti üzletembernek 2%-os kamatra (mások azt állítják: kamatmentesen) sok éven át kikölcsönözte, hogy így védje azt ellenségeitől. Mivel háború idején kevés a pénz és nagyon keresett, így az okos bankár nemcsak 5 és tíz, hanem magasabb kamatot is megkeresett a hercegi vagyonnal. Ezek szerint a német államszövetség kincstára azt a szentségtörő hibát követte el, hogy azokat a hatalmas összegeket, melyek a francia háborús jóvátételből származtak és a szövetségi erődítmények építésére voltak szánva, a frankfurti zsidóknak, különösen a Rotschild háznak 2% kamatért 20 évig odaadták. Tehát: a herceg és az állam vagyonával alapította meg a Rotschild ház világhatalmát és tovább uzsorázta a hercegeket és a népeket. Rothschild minden európai országban a kormány pénzadója és pénzközvetítője lett, és ettől a pillanattól fogva végzetes befolyáshoz jutott minden politikai történésre. /Ezt legjobban az öreg Rothschildné drasztikus szavai tanúskodnak, aki ezt fogja mondani fiainak: "bárcsak ne adna a herceg olyan pénzt a ki háborúra, ami nem az övé". / Jellemző, hogy Amschel Meyer Rothschild, az üzlet alapítójának legidősebb fia már a bécsi kongresszuson 1815-ben jelentős személyiség volt. 1845-ben Metternich herceg ezt írja a párizsid osztrák követnek: "A Rothschild ház Franciaországban sokkal fontosabb szerepet játszik, mint egy külföldi kormány, kivéve talán az angolt. Ennek természetes okai vannak, melyeket természetesen nem lehet jónak és még kevésbé erkölcsileg kielégítőnek tartani. A pénz Franciaországban a nagy bíró." stb... A héber különös tehetsége volt mindig is, kémkedéssel előzőleg kitalálni, hogy milyen árukra és készletekre lesz igény, ezeket fölvásárolni. és amikor ezekre szükség van, ezeket uzsoraáron eladni. Így háború idején a hadsereg szükségletének beszerzése zsidók nélkül szinte lehetetlen, mert ezek mindig előre fölvásárolják a készleteket, és ezeket szerződésekkel és előleg fizetésével biztosítják maguknak. Hogy ezen a mély területen a Rothschild ház is otthon volt, azt Nathan Rothschild, Meyer Amschel harmadik legidősebb fiának leveléből, melyet Th. Buxton politikushoz írt, a következő érdekes hely bizonyít: "Amikor Londonban megalapozta a magam helyét, a keletindiai társaság 800 ezer font sterlinget adott el. Mindent megvettem, mert tudtam, hogy Wellington hercegének szüksége lesz erre; nagy mennyiségű az ő nevére kiállított váltót vettem olcsón. /A magánéletében pazarló Wellington 1826-tól 1830-ig első lordja volt a kincstárnak. / A kormány hivatott és azt mondta, hogy szükségük van a pénzre. Amikor megkapta, nem tudta, hogy hogyan küldje Portugáliába. Átvettem a dolgot, és Franciaországon keresztül küldtem. Ez volt a legjobb üzlet, melyet valaha is csináltam. Ennek a számtalan nem tiszta pénzüzlettel meggazdagodott vállalatnak a tulajdonosait nemessé ütötték (Amschel Meyert az osztrák császár már 1815-ben), sok rendjellel tüntették ki és hercegek és fejedelmek bízták meg őket vagyonuk kezelésével. Hercegek és állami tisztviselők nem találták megalázónak, hogy kapcsolatban álljanak ezekkel a nagybani uzsorásokkal, sőt szívesen, szinte alázatosan segítettek abban, hogy a frankfurti utcai zsidó árus utódai, kiknek ugyanaz volt a nevük, mint a házé, amelyben ősük lakott, a közéletben fontosabb szerepet játszottak, mint született királyok vagy hercegek. A legnemesebb és legrégibb nemesek leszármazottai, akik becsületüket különös értéknek tartják, alázatosak voltak olyan emberekkel szemben, akik ősének az volt a jelszava: "pénzem a becsületem". /Így ír Mayer-Amschel Rothschild II. Vilmos választófejedelem képviselőjének egy fizetési figyelmeztetésben: + akinél pénzem van, az becsületemet őrzi, és becsületem az életem; aki nem fizeti ki pénzemet, az leveszi a becsületemet". A levél eredetijét Rudolf Lepke árverezte el annak idején Berlinben. /
A Rothschildi vagyon növekedését a gazdasági író, Dr. Rud. Herm. Meyer a 19. század nyolcvanas éveiben a következőképpen számolta ki: "A párizsi II: Rothschild 1875-ben halt meg és 1000 millió frankot hagyott örökségbe. Az egész ház örökségét tehát 50 ezer millió frankra lehet becsülni. A Rothschildoknál 5% kamattal lehet számolni. Számoljunk úgy, hogy ez létfenntartásuk költségeit fedezi és tőkéjük csak 15 évenként duplázódik meg, akkor a következő jön ki:
Ezt a tényt tekintve jogos a kérdés, hogy hogyan viszonyul ehhez az emberiség maradékának a jövedelme. A szász királyság Németország egyik leggazdagabb és legjobbmódú országa. 2 3/4 millió lakos esetén 1875-ben az adóhoz becsült fejenkénti jövedelem 459 frank volt, 1877-ben csak 477 frank. A Rothschildok jelenlegi vagyonából számított 15%-os jövedelem ennek figyelembevételével éppen olyan magas, mint az 581400 szász polgáré volt 1877-ben. Föltéve, hogy az átlagjövedelem egész Európában olyan magas lenne, mint a szászoké 1877-ben, akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a Rothschild vagyon 15 évenként megduplázódik, a következő eredmény adódik: a Rothschildok jövedelme 1875-ben 5000 millió frank volt; az ebből származó jövedelem annyi, mint 580 ezer ember jövedelme; 1890-ben a Rothschildi vagyon 10000 millió frank lesz; olyan sok, mint 1 160 ezer ember jövedelme; 1905-ben ez a jövedelem 20 ezer millió frank lesz, amennyiből 2 320 ezer embernek (a szász királyság lakosai számának a fele 1905-ben) kel hogy éljen. 1920-ban 40 ezer millió franknyi lesz; 1965-ben 320 millió frank lesz, amiből 37 millió 120 ezer embernek kell élnie." Ez az analízis, akkor is, ha lehet, hogy nem teljesen pontos, azt tanítja, hogy a kamatokból folyamatosan növekvő nagytőkének az az irányzata, hogy lavinaszerűen tovább növekedjen és szivacsként minden gazdasági életet magába szívjon. Mert ezek a vagyonok természetesen nem készpénzből állnak, hanem másik adósságleveleiből; növekedésük tehát a tulajdonosi és termelőosztályok valamint maguknak az államoknak is a további eladósodását. A Rothschild ház sikereit csak az tette lehetővé, hogy a cégnek egy időben Európa öt legfontosabb országában képviselete volt és ottani képviselői által állandó hírszolgálata volt minden gazdasági és politikai viszonyokat illetően, és ezeket a híreket minden irányban arra használta föl, hogy hatásosan befolyással legyen minden irányban. Az öt nagy bankház, melyek mind ugyanezen elv alapján dolgoztak és egymásnak kölcsönösen a keze alá jártak, a meghatározó pillanatban egységes hatalmat képeztek, amellyel szemben az egyes államok kormánya szinte védelem nélkül volt.
Ez a külön példa sem szükséges ahhoz, hogy megmutassuk, hogy milyen nagy értéke van a tervszerű összjátéknak az üzleti érdekekre nézve. A napi életben számtalan esetben lesz szemmel látható a zsidók szervezettségének felsőbbrendűsége az egyes szervezetek vagy egyének tevékenységével szemben - a rongyvásárlástól és a kikiáltási hiénáktól az állatkereskedelemig és a tőzsdei értékpapír kereskedésig. A héber egymagában is képes arra, hogy az üzleti életben mindenkit túlszárnyaljon a szolid versenyben; erre nemcsak született és belé nevelt üzleti szelleme teszi képessé, hanem sajátságos taktikája és gátlástalansága tevékenysége során. És ha elismerjük, hogy a héber tehetsége ragyogó a kereskedelemben és sok figyelemre méltó tulajdonsága van, melyek képessé teszik őt arra, hogy a német átlagüzletembert kiemeljék a nyeregből, így ezek az erők ellenállhatatlanná válnak, ha sok ilyen hat összhangban ugyanabba az irányba. A német üzletember általában egyénként áll szemben az emberek összességével; megpróbálja saját erejével és ügyességével vinni üzletét előre, és ma csak kivételes esetekben talál ehhez segítséget családjában vagy barátai között. Másként viselkedik a héber. Ennek az idegen népnek a szilárd összetartása világtörténelmi tény. Ez az összetartás náluk nem a kölcsönös jóindulat eredménye, hanem a hagyomány által diktált, e nép számára föltétlenül szükséges életre szóló kötelezettség. A héber fölismeri, hogy sajátságos viselkedése és sajátságos, az emberiség maradéka ellen irányuló ellenséges szándékaival egyénként nem lenne hatalma a többi ember fölött. Számára a rokon erők összhatása ugyanabba az irányba föltétlenül szükséges életre szóló kötelezettség. Csak úgy, hogy fajtájának sok példánya - vagy szerződés, vagy a közös ösztön vezetésével - folyamatosan küzd a becsületes, termelő népek szilárd rendje ellen, hozzák létre a társadalmi rendjében azt a lazítást és zavart, amelyre a héberségnek van szüksége ahhoz, hogy kiviruljon. Így senkinek nincs jobban szüksége az összetartásra, mint a zsidónak. A zsidók üzleteikben mindenütt, legyen az ügynökség és közbenső kereskedelem falun, ha nagykereskedelem vagy tőzsde, mindenütt "bandákba" vannak szerveződve. Még a lopásnál is, amelyet néhány évtizeddel ezelőtt nagyobb mértékben űztek, mint ma, a csoportos tolvajlásban mesterien voltak kiképezve. / A tolvajok nyelve Németországban ezért ma tele van jiddis, azaz héber szótagokkal elrontott német kifejezésekkel - ehhez lásd Avé-Lallemant: A német bűnözők, 4 kötet., 1854 - 62 /. Mindenütt fölosztották egymás közt a szerepeket. Első volt a földerítő, aki föltérképezte a lehetőségeket, aztán a falazó, aki a cselekmény során vigyázott, ott voltak az orgazdák, és a többiek, akik a bandákat olyan sikeressé tették. Thiele bűnügyi könyvében utána lehet olvasni, amely a 19. század 40-es éveiben jelent meg, címe: "Zsidó bűnözők Németországban", hogy megtudjuk, hogy milyen nagyvonalú módon értette Júda népe minden üzletnél a szervezést és a szerepek fölosztását. Rosenthal-Löwenthal egy perében nem kevesebb mint 700, szinte csak zsidókból álló tolvajbanda és segítőik ügyét tárgyalták, valamint kapcsolataikat, melyek néhány Poznan melletti várostól a Rajnáig nyúltak egész Németországon keresztül. Ez a hatalmas banda betöréseket hajtott végre, sikkasztott, mesterséges csődöket és a lopott áru eladását végezte tényleg nagyvonalú módon. Aki a per jelentéseit olvassa abból az időből, annak föltűnik, hogy sok jellegzetes nevet abból a tolvajbandából ma a gazdasági nagyságok és tőzsdei harcosok kötött megtalál ma Berlinben, így az a benyomás alakul ki, hogy a mai zsidó tőzsdei vállalkozás az akkori bűnöző társaság közvetlen folytatóiból tevődik össze Bentschenből és Neutomischelből. Én egyébként azt hiszem, hogy a tolvajok és bankárok közti összefüggés a múlté. Mikor röviddel a háború elkaptak előtt négy zsidó betörőt egy áruházi lopás alkalmával, nagy levélváltást találtak náluk elsőrangú Londoni és Antwerpeni zsidó vállalatokkal. A nyilvános sajtó sajnos elhallgatta, hogy mi volt a vizsgálat további eredménye. A nemzetköziség szükségszerűen eltávolodást jelent a megtelepedettségtől, a földtől való függéstől, a hazától és szülőföldtől. Mert a zsidó nem ismeri a haza fogalmát a mi fogalmainknak megfelelően, ezért a nemzetköziség lényének részévé lett és alapvetően ellenséges minden nemzeti törekvéssel szemben. Ezért a zsidó különösen gyűlöli a német lényt. Sombart a zsidót helyesen állította szembe a megtelepedett népekkel, mint nomád vándorló népet. /Természetesen nem ő volt az első, aki ezt tette, mert 1887 óta birtokunkban van Adolf Wahrmund professzor ( 1913) szövege: "A nomádság törvénye a mai zsidóuralom." / Ebből a szembeállításból mélységes különbség adódik az életszemléletben és a gazdasági alapelvekben. A letelepedett rendezett körülményeket és állandóságot kíván, hogy alkotó és építő tevékenységét zavartalanul fejthesse ki. A nomád, akit az a vágy hajt, hogy minden tulajdonát magánál hordja és könnyen elvihesse, az az egyik fő kívánsága, hogy dolgait és értékeit mozgathatóvá tegye, "mobilizálja". Ezért nem kedveli az állandóságot és tartósságot és rendet; ehelyett mindent mozgásban és változásban szeretne látni. A földnek, amely a termelő, letelepedett nemzetek létezésének alapja, a nomád szemében nincs jelentősége, ha nem tudja azt mozgatható folyékony értékekre változtatni. Ezt úgy éri el, hogy értékpapírokat hoz létre, amelyekért elzálogosítják a letelepedett polgárok ingatlanjait. Ezért részesíti előnyben a zálogkölcsön-leveleket, a zálogleveleket, a részvényeket, a váltókat és más értékpapírokat, melyeket kényelmesen zsebre dug és magával viheti. Éppen ilyen kevéssé érdekli a hébert a hazai földművelés; kereskedői ösztöne azt kívánja, hogy a dolgok az előállítótól a fölhasználóig lehetőleg hosszú utat tegyen meg, és eközben lehetőleg gyakran menjen keresztül közbenső kereskedő monopóliumának sorompóin. Minél több áru utazik a világon ide-oda, minél több nép lesz függő az importtól, annál jobb a hébernek. Ezért próbálja minden áron akadályozni és elbonyolítani a javak kicserélésének egyszerű és természetes módját. Mindenütt a termelő és fogyasztó közé tolja magát és azt akarja elérni, hogy a legkisebb üzlet se menjen végbe az ő közreműködése nélkül. Az olyan országokban, ahol a zsidók közel vannak egymáshoz, ez a rendszer nagyszerűen kialakult. Így J. G. Kohl elmondja "Utazás Oroszország és Lengyelország belsejében" c művében (Lipcse 1841), hogy Lengyelországban lehetetlen akár jelentős, akár jelentéktelen üzletet kötni a zsidó közvetítése nélkül. "A nemes a zsidón keresztül adja el gabonáját a szállítónak, a ház ura a zsidón keresztül veszi föl alkalmazottait, háza intézőjét, szakácsnőit, még fiának a nevelőt és tanárt is. A zsidón keresztül adja bérbe javait, vesz föl pénzt, vesz készleteket, stb., röviden a zsidó közvetítésével étkezik, utazik, lovagol, lakik és ruházkodik. Valaha a zsidók voltak Lengyelország vámjának, bányáinak és sóbányáinak egyetlen bérlői." / Ezt a helyzet ismerői ma is találónak mondják, lásd pl. Rich Andree: A zsidó néptanhoz (Bielefeld és Lipcse 1881) , 213. oldal /
A zsidó üzleti tevékenység egymásba nyúlásáról és segítői és cinkosai szerteágazó hálózatáról T. von Langenfeld fest könyvében:
A bizományosokon kívül az ügynökök szinte teljesen pótolhatatlanok a zsidó kereskedőnek. Az ügynök üzlete abból áll, hogy mindent tud, mindent kiszimatol, összehozza az érdekelt feleket, azon személyek minden cselekedetét szemmel tartja, akik a kereskedővel bármilyen kapcsolatban állnak, - egy szóval: a cégtulajdonos minden érdekét képviseli. Az ügynök élő árjegyzék, ahol az árak, a megvehető áruk mennyisége és minősége, azok tartózkodási helye, röviden minden föl van jegyezve, ami a vevőt érdekelheti. Majdnem minden zsidó ügynök; igen, joggal lehet állítani, hogy erre született." "Egy piac ügynökei nem engednek idegent oda, és maguk sem mennek idegen piacokra, hanem az érdeklődőt átirányítják saját helységének ismert ügynökéhez. Vannak szakosodott ügynökök gabonára, faggyúra, sóra, fára. Ott, ahol csak élnek zsidók, az egész országot ügynökhálózat hálózza be, akik a legtitkosabb gazdasági zugba is bejutottak a környéken. Az ügynök érti a módját, hogy mindenütt és mindenki számára pótolhatatlanná tegye magát. A földesurak, különösen a lengyelek, a zsidó született barátja, aki hízeleg neki, megalázza magát előtte, mindig tudja, hol lehet pénzhez jutni és hol lehet termékeit legelőnyösebben értékesíteni. " A fenti okokból alakul ki a zsidó szenvedélye, hogy a külföldi árukat részesítse előnyben. Mindig ő akar az első lenni, aki új dolgokat hoz idegen országokból, és fáradhatatlanul dicsér minden idegen dolgot. Mindig biztosít arról, hogy az idegen áru jobb, mint a hazai, sőt azt is állítja, hogy a külföldi gabona táplálóbb mint a német paraszté. Jól tudja, hogy a hazai termékek nagyon könnyen jutnak el a termelőtől közvetlenül a fogyasztóhoz közvetítő nélkül is; és ez zavarja őt. Szeretné a termelést és a fogyasztást önmagától tenni függővé, uralkodni fölötte; ezért próbálja meg a kettő elválasztását és magát közé tolni. A közbenső kereskedés a zsidónak annyira második természetévé lett, hogy azt akkor is előnyben részesíti, ha magának ebből nem származik haszna. Azok a gyárosok, akik kizárólag az ő képviselőiknek szállítanak, ezek maguk és az ügynökök, alkuszok és bizományosok nagy serege, akik nem állnak közvetlen konkurenciába a zsidókkal, a zsidókról szoktak dicshimnuszokat zengeni, mert a zsidó viszonteladó minden közbeeső kereskedelmet elfogad. A zsidónak az lenne ideális, ha Németország csak ipari ország lenne, amely minden nyersanyagot és élelmiszert külföldről hozna be, és ipari termelésének nagy részét külföldön adna el. Ilyen módon mind a nyersanyagok, mind a késztermékek a közvetítő kereskedő kezén mennének át, és az a piacot teljesen uralná. Ezzel aztán az államot is uralná politikailag. Amennyire a hébert ez az ideál a marxista szociáldemokraták közelébe hozza, annyira távolítja el a nemzeti munka képviselőitől. /Marx Károly (1818 - 1883) és Ferdinand Lassalle (1825 - 1864) és sok más ismert szociáldemokrata zsidó eredetű./
Ezért a zsidó a helyi mezőgazdaság esküdt ellensége. Fanatikus gyűlölettel üldözi a parasztot, az "agrárembert", akinek termelése zavarja az ő kereskedelmi monopóliumát. Ezért nem fárad el abban, hogy a nemzetközi szabad kereskedelmet dicsérje, a védővámokat szidja, a városlakókat a falusiak ellen uszítsa és lehetőség szerint ellenségeskedést szítson a kettő között.
Hogy a héber nem támaszt magával szemben túlzott erkölcsi követeléseket másokkal való bánásmódjában, közismert dolog. Megszoktuk, hogy ezen a téren elnézőek legyünk vele szemben, és csekély fokú lelkiismeretességét még azzal is mentegetjük, hogy a "régi időkben" sokszor igazságtalanul üldözték és emiatt szükségből gyöngült meg erkölcse. Sok "jó lélek" itt is hajlamos rá, hogy meggondolatlan jóindulatból a saját népüket leértékelje, mikor a héber erkölcsi hiányosságai miatt saját őseit, a "keresztényeket" vádolja. Ezek a jó emberek könnyen elolvashatnák a Bibliában, hogy a héberek rossz erkölcse olyan régi, mint maga ez a nép, és hogy már akkor is ilyen volt, amikor még keresztények nem voltak. Már a régi Egyiptomban, Babilonban és Szíriában is rossz hírük volt a hébereknek kétes erkölcsük és üzleti taktikájuk miatt; így nem lehetnek a keresztények felelősek a zsidó nép erkölcsi hiányosságaiért. Már az Ótestamentumban olvashatjuk, hogy a hébereknek törvényük megengedi, hogy a nemzsidót "idegent" másképp kezeljék, mint a hit és fajtársakat. A "kiválasztott nép" már ott is határozott ellentétben áll minden néppel szemben, akiket idegeneknek hívnak. Mindig megismétlik, hogy idegenekkel szemben minden megengedett, ami a zsidótársakkal szemben tilos. Például: "Az idegent kiuzsorázhatod, de nem testvéredet (Mózes 5. 23,20).
Mindig határozottan különbséget tesznek a zsidók és a többi nép között. A héberek erkölcsi kötelességei csak a fajtársakkal szembeni kötelességekre szorítkoznak, többi emberre nem. Ami zsidóval szemben tilos, megengedett a nemzsidóval szemben. "Az idegent szorongathatod, de fivéredet kíméld (Mózes 5. 15,3). Az idegenekkel szembeni megvetés odáig megy, hogy tisztátlan ételt és dögöket is elég jónak ítélnek meg az idegenek számára. "Ne egyetek dögöt; az idegennek kapud alatt odaadhatod, hogy megegye vagy idegeneknek eladja (Mózes 5. 14,21). Mindent, amit "felebarátodról" szól, a zsidó nem úgy értelmezi, mint a keresztény, azaz mindenkire; ő ezt csak a hozzá közelállókra, a fajtársakra, a zsidótársakra érti. Ha tehát Mózes 3. 19,13-ban így hangzik: Ne csapd be felebarátodat, és ne rabold ki - akkor a zsidó úgy véli, hogy ez őt nemzsidókkal szemben nem kötelezi. A rabbik írásai teljesen egyértelművé teszik ezt a fölfogást.
A Jehova és Ábrahám ősei közötti szövetség harci szövetség, melynek éle könyörtelenül minden nemzsidó nép ellen irányul - a hitetlenek, a pogányok (gójok) ellen. De a zsidó szemében mindenki pogány, aki nem Ábrahám utódja, minden nem körülmetélt, akik Jehovával nem kötöttek vérszövetséget. De a zsidóknak megígéri minden nép fölött az uralmat, és azok tulajdona lesz fizetségük, ha hűek maradnak a Jehovával kötött szövetséghez. "Kérd tőlem, és neked fogom adni a föld pogányait, és a világ a te tulajdonod lesz. Verd szét a vasjogarral; mint egy edényt vágd szét." (Zsoltárok 2., 8,9) Igen, minden nemzsidó néppel szemben ellenségességet nyilvánít ki, és ezek kiirtása és megsemmisítése lesz a zsidók életének feladata. "Minden népet föl fogsz falni, akiket az Úr, Istened ad neked. Ne kíméld őket, ne szolgálj isteneiknek, mert ez a saját nyakadra hurkolna kötelet (Mózes 5. 7,16). A keletkutató Adolf Wahrmund a zsidók útját a Földön hadi útnak nevezi azok meghódítására - természetesen nem nyílt fegyverekkel, hanem más eszközökkel, melyeket a talmudi tanítások gazdagon adnak a rabbik kezébe. A zsidók legfontosabb harci eszköze a nemzsidó népek ellen a pénz. Ezért akarnak arra minden formában szert tenni. Azért szabad zsidóknak kiuzsorázni a nemzsidókat, és a pénzkölcsönzést és kamat szedését mint legfontosabb eszközt ajánlják a népek fölötti uralom megszerzésére: mert Jehova, Istened, megáldott, amikor azt mondta, hogy sok népnek fogsz kölcsönt adni, de te magad nem kell, hogy pénzt vegyél kölcsön, és hogy te sok nép ura leszel; de fölötted senki sem uralkodhat! (Mózes 5. 15,6). Valóban, furcsa szövetség Istennel, amelyiket készpénzzel jutalmaznak és amely a népek fölötti uralmat a pénz hatalmával ígéri - míg Krisztus ezt tanítja: "Nem szolgálhatjátok egy időben Mammont és az Urat". A zsidók furcsa életszemlélete, mely ilyen tanításokból következik, a Talmudban teljesedik ki igazán. Utalunk itt, hogy ne kelljen ismételnünk ismert dolgokat, Theodor Fritsch könyvére "A hamis Isten", amely részletesen foglalkozik az itt futólag érintett témákkal. /Theodor Fritsch: A hamis Isten. Bizonyítékok Jehova ellen, kilencedik kiadás, 1924 (Hammer kiadó, Lipcse). / A héberek elkülönülése a többi néptől tehát tudatos és szándékos, és ezt nem a többi nép utálata okozza. A zsidó vallási könyvek ennek rengeteg bizonyítékát adják. Mindig óva intenek attól, hogy ne szövetkezzenek idegen népekkel: "Óvakodj attól, hogy szövetkezzél az ország lakosaival, ahova bejössz, hogy ne okozzanak neked bosszúságot." (Mózes 2. 34 12 és 13). A héberség és az emberiség többi része közötti határ mindenütt a legélesebben meg van húzva, és ezen az elválasztáson alapul a héberek különös erkölcse. Jellemük a rabbi keze alatt alakult ki, akik Krisztus után a 2 és 5. század között leírták a Talmudot ( = "tan"). A Talmud sok részből álló nagyszabású mű, és ez a tulajdonképpeni törvénykönyv a Krisztus utáni zsidóságnak, vallási és polgári berendezkedésük alapja. (forrás: Brockhaus Konv. -Lexikon). És éppen itt kifejezetten hangsúlyozzák, hogy csak a héber ember a szó eredeti értelmében és hogy minden más nép mélyen alatta áll, sőt, az állatokkal áll egy szinten. "A világ népei olyanok, mint a kosarak, amelyekbe szalmát és trágyát tesznek. Csak állati lelkük van" írja a Midras sir hasirim, továbbá a baba mezia traktátus ezt írja: " Titeket izraelitákat embernek neveznek, a világ népeit viszont nem embernek, hanem jószágnak hívják." Még egyértelműbb Jalkut Rubeni: "Az izraelitákat azért nevezik embernek, mert lelkük Istentől származik, a nemzsidók lelke tisztátlan lelkektől származik, ezért nevezik őket disznóknak." Ha ezek után egy hívő izraelita azt gondolná, hogy a nemzsidók éppen olyan emberek, mint a héber, mert éppen olyan formájuk van, a Sene Luhot Habberit megtanítja neki, hogy ez miért van így, ott ugyanis ez áll:" A gojoknak (nemzsidóknak) azért van emberi formájuk, hogy a zsidókat ne állatok szolgálják." Ilyen elvek mellett érthető, hogy a hívő héber számára mindenféle kapcsolat szigorúan tilos nemzsidókkal. Szigorúan tilos velük összeházasodni, ettől már az Ótestamentum is a legnyomatékosabban óv, a Talmud rabbijai ezt a parancsot megismétlik és többszörösen megszigorítják. A zsidók és nemzsidók közti rossz viszony a valódi héber rasszizmusa miatt van, amely szerint népe magát egészen különlegesnek és kiválasztottnak tartja, amely megvetően tekinthet le más emberekre. Ha a többi nép ezt hasonlóképpen viszonozza, akkor ezen nem csodálkozhatunk, mivel ez csak jogos védekezés egy brutális kihívás ellen. Aki a fajához nem tartozó embereket állatoknak tekinti, az nem tartozik nekik erkölcsileg semmivel. Ebből az alapállásból indul ki az egész rabbinikai erkölcs; mindig ismétli, hogy csak a felebarátoddal azaz fajtársaddal szemben vannak kötelességeid, különben nincsenek. Ha a törvényben az áll: " Légy igazságos felebarátoddal szemben", akkor a rabbik éles elméje ehhez a következő magyarázatot fűzi: "Kivéve a többieket". Így hangzik a Szanhedrin traktátus: "Egy izraelitának meg van engedve, hogy igazságtalan legyen egy gojjal szemben, mert ez áll a törvényben: ne tégy rosszat felebarátoddal, de ebbe a gojok nem számítanak bele." Nem csodáljuk, hogy a Talmud ebből azt a következtetést vonja le például, hogy "Egy goj elveszett tulajdonát nem vagy köteles visszaadni." De a talmudi parancsok nem határolódnak le ilyen általános utasításokra. Ahogyan az üzlet a zsidó lét lelkét képezi, úgy a Talmudban is minden üzleti viszonynak nagy jelentősége van, és sok jó tanácsot ad, hogy hogyan kell az üzleti ügyeket kezelni. Ez a zsidó vallás része. Ha arra gondolunk, hogy milyen keveset foglalkozik Jézus Krisztus tana a pénzügyekkel és az üzlettel, akkor érezzük, hogy milyen áthidalhatatlan ellentét van a zsidó és a keresztény életfelfogás között. A talmudi írásokban a következő fajta utasításokat találjuk: "Ha egy goj kezében van egy izraelita záloga, és a goj ezt elveszti, és egy izraelita találja meg, akkor azt az izraelitának kell visszaadnia, de nem a gojnak; ha a megtaláló mégis a gojnak akarná visszaadni a szentek neve miatt, akkor a másik ezt kell hogy mondja neki: Ha a nevet meg akarod szentelni, akkor tedd azt saját tulajdonoddal. (R. Jeruhan, mes. f. 51,4.) Éppen úgy ezt is tanítja: " megengedett dolog a goj tévedését kihasználni, ha saját kárára téved. Ha a goj megírja számláját és az téves, akkor az izraelita ezt kell, hogy mondja neki: látod, én elismerem számládat, nem tudom, hogy ez így van-e, de megadom neked, amit követelsz." De nemcsak tisztán üzleti ügyekben szabad a hébernek a nemzsidó embert másként kezelni, mint a saját fajtáját, hanem a rabbinizmus könyörtelen következetességgel terjeszti ki a zsidók és nemzsidók közti éles határt az élet más területeire is. A zsidóknak azt ajánlják, hogy per esetén azt fajtársaik javára döntsék el. A Baba Kammában (= első kapu) a 113a oldalon, 2. bekezdés ez áll: "Ha egy izraelita nemzsidóval pereskedik, akkor, ha lehetséges, adj neki a zsidó törvény szerint igazat, és mond azt a másiknak: Ez így van a mi törvényeink szerint. Ha a világi törvény kedvez a zsidónak, akkor is adj neki igazat és mondd a másiknak: A ti törvényeitek szerint van így. Ha egyik sem áll, akkor használj cselt. " Hogy a Talmud megvető tanai a kánaániak, edomiták, amalekiták, stb ellen nem az ókorra, hanem korunkra is vonatkoznak, arra utal a következő hely: "Németország lakosai" mondja KImcsi (Obadja 1,20) "Kánaániak, mert amikor a kánaániak Józsua elől menekültek, akkor Alemanniába mentek, amit Németországnak hívnak, és a németeket ma is kánaániaknak hívják." Mind a mai napig állítják a zsidók, hogy a világháborúban ugyanolyan hősiesen harcoltak és ugyanannyi áldozatot hoztak, mint a németek. De hogy nekik fontosabb az óvatosság mint a bátorság, azt bizonyítja a Pesachim 112 b talmudhelye: "Ha háborúba mész, ne menj elsőként, hanem utolsóként, hogy először térhess haza." Azt az elterjedt véleményt, hogy a zsidókat külső körülmények tették kereskedővé, mert más hivatásokat nem űzhettek, maguk a rabbinikus iratok cáfolják meg. Sok oldalon bizonyítják, hogy a héber mindig előnyben részesítette a kereskedelmet, mert neki más tevékenységek, különösen a földművelés túl fárasztónak tűntek és túl kevéssé voltak jövedelmezőek. A Talmud így ír: Elezar rabbi mondta: "Egy tevékenység sem olyan kevéssé jövedelmező, mint a földművelés." mert Ezékiel 27,29 ezt írja: "el fognak szegényedni!". Amikor meglát egy mezőt, ahol egész széltében káposzta volt ültetve, így beszélt: Ha a káposztát hosszába is vetették volna, a kereskedelem akkor is jobb lenne ennél." Amikor egyszer kalászok között ment, amelyek ide-oda ringtak, ezt mondta: "Ringjatok csak, a kereskedelem jobb nálatok." Továbbá ezt mondta: Aki száz szuszt költ földművelésre, annak be kell érnie sóval és káposztával, a földön kell aludnia és fáradságos munkát kell végeznie."
A kereskedelem iránti szeretet és a kézművesség és a földművelés megvetése a zsidó faj ősrégi örökségei, és senki sem kényszerítette őket arra, hogy kereskedjenek.
A zsidóságnak ebben a törvénykönyvében megtalálhatjuk azt a figyelemre méltó imát, amelyet a megbocsátás napján minden zsinagógában ünnepélyesen elimádkoznak, az úgynevezett Kol-Nidre ima. Ennek a következő a szövege: "Minden eskü (Kol nidre), kötelezettség, fogadalom és nyilatkozat, amelyet ettől a következő megbocsátás napjáig teszünk, esküszünk és fogadunk, ezeket bánjuk és mindet föl kell oldani, elengedni, érvényteleníteni, megsemmisíteni, erejüket elvenni és érvénytelenné nyilvánítani őket; esküink ne legyenek eskük, fogadalmaink ne legyenek fogadalmak. "
Ennek a megvetendő imának a tartalmát már sokszor a zsidók szemére vetették, és általában úgy magyarázzák a dolgot, hogy azt állítják, az eskük, fogadalmak és nyilatkozatok, amelyekről az ima szól, csak vallási dolgokra vonatkozik, olyan eskükre és fogadalmakra, melyeket a zsidó maga és Istene előtt esküszik. De nem világos, hogy valaki, aki Istenének adott esküit ennyire nem tartja be, az miért tartaná be az embereknek adott esküit. Minden esetre, az imádkozó hébernek joga van a kol nidre imánál az imát az összes esküre és fogadalomra kiterjeszteni.
Ehhez jön még, hogy a rabbinikai tanok és törvények - kevés kivétellel - csak héber írással vannak leírva, és emiatt az emberiség többi része számára szinte hozzáférhetetlenek. A héber írás kulcsírás, melynek olvasását és hagyomány szerinti értelmezését a rabbiiskolákban tanítják. A zsidók ezzel minden nem beavatottnak azt mondhatják, hogy az ő olvasási módja hamis. Valójában azok a nemzsidó tudósokat, akik beletekintettek a rabbik írásaiba, és abból lefordítottak bizonyos kritikus helyeket, a zsidók a leghevesebb szavakkal támadták. Csak megkeresztelt zsidók közvetítésével volt esetenként lehetséges, hogy a tényleges olvasási módot megtudjuk. Azonkívül megbízható keresztény források évszázadok óta egymással megegyező módon lefordították azokat az erkölcstelen részeket, úgy hogy ezek helyes fordítása aligha kétséges. Említsük itt meg a keleti nyelvek heidelbergi professzorát, Johann Andreas Eisenmengert, aki 177-ban a "fölfedezett zsidóság" címmel talmud kivonatok fordítását jelentette meg; aztán a prágai August Rohling professzort, aki 1878-ban a "Talmudzsidók" c. művét jelentette meg, és azóta a gyűlölködő zsidó támadások céltáblájává vált. Továbbá a bonni orientalista Johann Gildemeister professzor ( 1890), a münsteri Dr. Jakob Ecker és a heidelbergi professzor, Georg Beer az ezekkel foglalkozó perek alkalmával szakértőként igazolták a fordítások helyességét a törvényszék előtt. Mivel a zsidók mégis mindig újra tagadnak, így mindkét félnek nyomós érdeke, hogy a vitás talmudi helyeket pártatlan szakértőkkel megvizsgáltassák. Érdekes módon a héberek nagyon határozottan ellenállnak minden ilyen kísérletnek, és az állami hivatalok is eddig feltűnő módon elutasítóak voltak az ilyen folyamodványokkal szemben. Amikor 1890-ben a zsidók táborából egy folyamodványt intéztek egy sor birodalmi és országos hivatalhoz olyan tartalommal, hogy független tudósok bizottsága vizsgálja meg a vitás helyeket, ezt a folyamodványnak sehol sem fogadták el. A porosz művelődésügyi minisztérium azzal utasította el, hogy nem kivitelezhető. Hogyha összehasonlítjuk ezzel azt az alaposságot, amellyel a jezsuiták erkölcseit vitatták meg a nyilvánosság előtt, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a valósság szorgos keresői és a "sötét emberek" ellenzői érdekes módon fékezik kutatási ösztöneiket, ha zsidó ügyekről van szó. A német népképviseletek és kormányok törvény előtt egyenlővé tették a zsidókat és vallási közösségként is jóváhagyták őket anélkül hogy megvizsgálták volna, hogy a zsidó erkölcsi tanok az állami erkölccsel összeegyeztethetőek-e. Így nem lephet meg, ha a népi csoportok ez ellen a tarthatatlan állapotok ellen fölemelik hangjukat. A vita nem nyugszik meg addig, ameddig ezt az esetet nem vizsgálják meg úgy, hogy az eredményhez kétség ne férjen.
*
Moltke, /Német tábornok, az 1870-es francia-német csata hőse - fordító/ , kinek 1830-32-ben Lengyelországi tartózkodása során alkalma volt a zsidókat alaposan tanulmányozni, észrevételeit a következő szavakkal foglalja össze: ("A lengyelországi belső viszonyok ábrázolása", Berlin, 1832): A zsidók szétszórtságuk ellenére szorosan kötődnek egymáshoz. Ismeretlen vezetőik vezetik őket közös célok irányába. Mivel a kormányok minden kísérletével szembeszállnak, hogy ők is az állam polgárai legyenek, államot alkotnak az államban és Lengyelországnak mély és ma is nyílt sebhelyét alkotják. Még ma is megvan minden városban a saját zsidó bíró, minden megyének van rabbija és mindezek vezetője egy ismeretlen személy, aki Ázsiában lakik, akit a törvény állandó vándorlásra kötelez, és akit ők "A rabszolgaság hercegének" neveznek. - Így őrzik meg saját kormányukat, vallásukat, szokásaikat, és nyelvüket, saját törvényeiknek engedelmeskednek, és így akadályozzák az ország törvényeinek alkalmazását vagy hátráltatják azt. Egymással szorosan összefonódva visszautasítanak minden kísérletet, mely összeolvasztaná őket a nemzettel, mind vallási mind önző okokból." /Moltke írásának lenyomtatásakor a "Sziklától a tengerig" című újságban lelkiismeretlen és becstelen módon kihagyták a fenti szöveget. /
* * *
Adolf Wahrmund mélyreható kísérlete, hogy a szemitizmus lényét kibogozza, zsidóinkban a nomád sivatagi rablók régi alapelvének túlélését látja, akik a kultúrterületekre költöznek, hogy ott a legelőket lelegeltessék, és sivatagot hagynak maguk mögött. A "Nomádság törvényei" c. művében ezt mondja: "Talmudi-rabbinikai szemmel a zsidók útja a földön hadiút annak meghódítására - semmi más. Katonáknak tekintik magukat akik menetelnek, akik elrejtve táboroznak, vagy hamis zászló alatt vonulnak - az ellenség erői között, mindig készek a támadás jelét követni és támadni." Mindezek a tények nem változnak azáltal, hogy az egyik vagy másik zsidó ártalmatlan vagy szeretetre méltó embernek tűnik. Kétségtelenül vannak a zsidónak emberi és társasági erényei, de ki garantálja azt, hogy az a lelkiállapot, melyet mutat, és amely bevallottan mindig keserűséggel van vegyítve a vélt hátrányok miatt vagy titokban a bosszú érzésével van vegyítve, őszintének nevezhető? A zsidót egy idegennek tekintett társadalomban helyzete arra kényszeríti, hogy okosan és óvatosan haladjon. Őrült lenne, ha nyíltan kimutatná fensőbbségi érzését és utálatát a nemzsidókkal szemben. Hogy tudná akkor céljait elérni? A ravaszság tanácsolja neki, hogy puhán és ruganyosan illeszkedjen bele környezetébe, jóindulatot és jó lelket mutasson polgártársainak, hogy ezeket a maga oldalára állítsa gyanútlanságukban. Csak így tudja a saját üzleti és a héberség titkos céljait jól támogatni. Az az érv, hogy léteznek kedves és jóindulatú zsidók, nem kell azok veszélytelenségének bizonyítékaként fölfogni. Kivétel erősíti a szabályt, és éppen a szeretetreméltóság és látszólagos ártalmatlanság egyike a legveszélyesebb harci eszközöknek, melyet a héber környezete ellen alkalmaz. Lehet, hogy némely zsidót tényleg a jó szíve irányít, hogy másokkal szemben önzetlen, odaadó sőt önfeláldozó legyen (olyan eset, mely ritkasága miatt százszoros nagyításban jelenik meg, szemben a nemzsidók hasonló eseteivel), a legjobb és erkölcsileg legmagasabban álló héber is egy szorosan zárt társaság tagja, mely frontját ellenünk irányítja. És azokban az esetekben, amikor zsidó érdeket kell más érdekek ellen megvédeni, akkor a legnemesebb és jobbindulatú zsidó is fajtársai oldalára áll és minden nemzsidóval szemben ellenségként fog föllépni. Luther helyesen ismerte föl a helyzetet, amikor ezt mondja a zsidókról: "Ha jót tesznek, tudd, hogy ez nem szeretetből vagy javadra történik, hanem azért, mert helyre van szükségük, hogy nálunk lakjanak, és ezért szükség esetén tesznek valamit. De szívül olyan marad, amilyennek leírtam."
Hadiállapotban vagyunk a zsidókkal. Ha egy nép háborút üzen nekünk és ellenségként tör be államunkba, nincs jogunk megkérdezni: Az az egyén jó ember-e vagy rossz? - hanem ettől a pillanattól fogva mindegyikük ellenségünk, aki ellen védekeznünk kell.
Mert eddig csak a zseniális lelkek ismerték föl a zsidók csaló vallási álarca mögötti üzlettársaságot, sőt egy ellenséges zsidó államot, úgy ma már nem kell ennek fölismeréséhez különös látnoki erő. Becsületes zsidók tanúvallomásai teljes mértékben elismerik ezt a tényt. Úgy tűnik, hogy a zsidókat meglepő sikerük annyira biztossá tette, hogy már nem tartják szükségesnek továbbra is bújócskát; vagy olyan ostobának és erkölcsileg olyan kevéssé ellenállóképesnek gondolják a goj népeket, hogy azt gondolják, ma már nyílt kártyákkal játszhatnak. Az utóbbi évtizedekben olyan zsidó vallomásokat ismertünk meg, amelyekben egyszerűen elmondják: Csak látszatból vagyunk vallási közösség; valóságban hitvallásunknak semmi köze sincs egy valláshoz, azaz magasrendű erkölcsi célokhoz. Valójában jogi és gazdasági társulat vagyunk. Tanunk nem erkölcsi ideálok tana, hanem a gyakorlati életre vonatkozó törvény. Végső soron egy állam alkotmánya, amely minden más alkotmányt elutasít. Csak látszólag vesszük föl az állampolgári jogokat a nemzsidó államokban, hogy az nekünk előjogokat biztosítson, valóságban rendíthetetlen polgárai vagyunk a zsidó államnak, melybe a világ zsidói tartoznak bele. Fütyülünk más államok törvényeire, nekünk saját törvénykönyvünk és bíróságunk van. Egy áthatolhatatlan falat érzünk magunk és az emberiség többi része között. Nem az ellenségeink által emelt gettó falai zárnak el minket az emberiség többi részétől, hanem azok a belső falak, melyeket magunk építettünk föl - törvényeinkkel, lényünkkel, vérünkkel. Csak annyiban alkalmazkodunk annak az országnak a törvényeihez, amelyben lakunk, amennyire ezt az összhang és saját javunk megkívánja; titokban azon fáradozunk, hogy ezeket a törvényeket lehetőleg áthágjuk, ezeket fölszámoljuk, szétverjük a nemzsidó államot és helyére zsidó államot tegyünk. Röviden összefoglalva ez annak a nyilatkozatnak a lényege, melyet Dr. Jakob Klatzkin "A zsidó" (A zsidó) c. újságban, 9. szám, 1916-ban nyilvánosságra hozott. Félreértések elkerülése végett a lényeget itt szó szerint idézzük. "Az a kérdés merült föl, hogy milyen eszközökkel sikerült a zsidóknak évezredeken át idegen, gyakran ellenséges népek között fönnmaradni, sajátságos jellegüket megőrizni, sehol sem asszimilálódni. Klatzkin a megoldást az úgynevezett mózesi vallás sajátos jellegében keresi. Ezt mondja: "Vallásunk az, melyben a galuth /az idegenben, a száműzetés / rejtélyét megoldja. Ez az a hatalom, mely minket minden néptől elválasztott, és minket a szétszórtságban egyesített. A gettó külső falai, melyeket ellenségeink építettek, ezt sohasem tudta volna elérni. De a belső falak, melyek vallásunkon alapulnak, és amelyeket vándorlásunkban magunknál hordozunk, és lakóhelyeinken mindig szilárdabban kiépítettünk, ezek a mozgó "Jakab sátrai" azok, melyek mindenütt biztosították saját otthonunkat. A zsidó vallás gazdag a kerítésekben, melyek csoportunkat elszigetelik környezetétől és minden idegent távol tartanak tőle. A zsidó vallás gazdag olyan formákban, melyek létünket és látszatunkat egységgé teszik és megjelölik. Mivel az, ellentétben a többi vallásokkal nem eszmék, hanem törvények tana. Törvényeinkben benne van az önmeghatározás joga. Államunkat elvesztettük ugyan, de nem államunk alkotmányát; ezt hordozható államként megmentettük, és ez tette lelhetővé számunkra a szétszórtságban is a nemzeti autonómiát. Sok törvényt kellett államunk elvesztése után hatályon kívül helyeznünk, nagyjában-egészében törvényeink és alkotmányunk mégis hatályban maradt; inkább még bővítettük azt, pontos részletes leírással kiegészítettük és tökéletesítettük. Csak a zsidó törvénykönyv uralta és alakította életünket minden kifejezésében. Csak a zsidó törvény volt mérvadó számunkra. Az ország törvényeihez nem folyamodtunk, és törvénykönyvét nem ismertük el. Ha törvényeket kényszerítettek ránk, ezeket szörnyű csapásként értékeltük, és szakadatlanul azon fáradoztunk, hogy ezeket megszüntessük és kikerüljük. Ezek megtartották jellegüket - mint egy istentelen uralom Gseroth-ja (kényszere), - akkor is, ha kénytelenek voltunk azt "a kormány törvénye érvényes törvény" formulával elismerni. Ezért azt, (Mossar = mószeroló), aki egy zsidót a kormánynál följelentett, árulónak tekintettünk, kártérítésre és más büntetésre ítéltük és kitaszítottuk a közösségből. Hercegeink a száműzetésben, gaominjaink, rabbijaink nem papok és lelkipásztorok voltak - mint a modern nyugati rabbik, akik a zsidóságot egyházzá teszik, és a keresztény szokásoknak megfelelően magukat lelkészeknek és lelkipásztoroknak nevezik; ők voltak gyülekezeteink vezérei és intézői; ők voltak a bírók, a dajanok; ők voltak száműzött államunk legfelső hatóságai. Törvényszékeiknek joga volt arra, hogy büntető ítéletet hozzon, és azt végre is hajtsa. Parancsaiknak nemcsak erkölcsi tekintélye volt, amely az engedetlenséget és törvények áthágását az egyházból való kizárással büntette; ők egy példásan szervezett és nagyon szigorú rend hatalmi eszközeivel voltak ellátva, amely visszaéléseket nagyon szigorúan büntetett. Szeretettel engedelmeskedtünk nekik, de a törvény hatalmától való félelmünk miatt is. Törvényes alkotmányunk a szétszórtságban sajátos vallási-nemzeti gazdasági formákat öltött föl, melyek feladataikban és intézményeikben sok megélhetési módra vonatkoztak, akkor is, ha " az országra vonatkozó parancsolatok" a galutban /idegenben, száműzetésben / nem voltak alkalmazhatóak. Az idegenek uralma tehát nem vette el tőlünk önigazgatásunkat addig, ameddig betartottuk törvényeinket és törvény tanítóinak utasításait. Nem voltunk egyház; önmagában zárt jogi és vallási társaságot képeztünk. Nem egy vallás, hanem elsősorban egy alapokmány volt a nép szervezetének alapja. Nem annyira a zsidóság vallási és erkölcsi tanai, hanem államalkotmányunk választott el bennünket a többi vallástól, melyek közepette sátorainkat fölvertük. Nem pihentünk a befogadó nép ünnepein, nem ünnepeltük emléknapjait, nem osztottuk meg baját és örömét a magunkéval, és nem aggasztott bennünket az idegen állam sorsa. egy erős fal, melyet mi húztunk, választott el bennünket az ország népétől, és a falak mögött egy miniatűr zsidó állam élte életét." Előre látható volt, hogy ez a vallomás sok óvatos zsidónak kellemetlen lesz, ha nem héber körökhöz is eljutna; és így a zsidó lapok gyorsan kéznél voltak, hogy ezt egy kívülálló vallomásának nevezzék. Aki a rabbinikai tanok szellemét és lényét ismeri, az tudja, hogy Klatzkin leplezetlenül kimondott mondatai csak a Talmud és a Sulhán Árukhból következő dolgokról szólnak. Amellett közben más zsidók is ismertek lettek, akiknek a véleménye ugyanez. Így a berlini cionista, Alfred Nossig egy bécsi konferencián 1919-ben ezt mondta: "Mi minden keleti, a héber bölcsek tanaikat azokat elrejtő képnyelvben fejezték ki... A fölismerés aranyalmái fogták őket körül - saját példabeszédük szerint - ezüsthálóval. Törzsi tanunk magja ezoterikus volt ("a szakértőknek szóló, titkos, bizalmas"). Annak szavakkal való továbbadását a nép kiválasztottaira bízta - a fajon belül. Aki azonban újra meg akarja találni a kulcsot, aki tud a kulturális törmelékben keresni és a szó-hieroglifákat meg tudja fejteni, az fölismeri, hogy ez a tan elejétől fogva legmélyebb világbölcsességet és egyszersmind csodálatra méltó politikai művészetet rejtett magában, miközben egy jámbor tan ártatlan ruháiba öltözött." /Lásd "Hammer" (kalapács) 58. szám, 610 - 611 oldal / Tehát itt is itt van annak elismerése, hogy a zsidók politikai művészetet "öltöztetnek egy jámbor tan ártatlan ruháiba", hogy a gyanútlan gojokat becsapják. Röviden: bűvészkednek.
Ha ilyen ismeretek végre a nép széles rétegeinél ismertek lesznek, akkor eljön a nap, amikor a népek fölébredt szelleme a józan tényekből következtetéseket szűr le. Ha egyszer általánosan föl fogják ismerni, hogy a héberek üzleti és csaló társaság, akkor a vallási álarc nem fogja többet védeni őket. Már ma mindenki a nép ellensége és csalók segéde, aki megpróbálja ezt a fölvilágosítást hátráltatni, és a zsidó külön jogok védelmével segít az állam és a nép becsapásában. /A klatzkini elismerés a szükséges magyarázatokkal olcsó különnyomásként megjelent "minden felelős ember számára" címmel a Hammer kiadónál./
Miután állásfoglalásunkat körvonalaztuk, megmarad a feladat, hogy Sombart elmélkedését kövessük /"A zsidók és a gazdasági élet, Duncker & Humblot kiadó, München, 12 és 13 ezer, 1922, XXVI és 476 oldal. Minden idézetet ebből a kiadványból vettünk"/, hogy azt részben igazolva kiegészítsük, részben más véleményünket nyilvánítsuk ki. Maga Sombart bevallja, hogy az oldal egyoldalú, és az is akar lenni. Ténylegesen leírta a zsidó gazdasági módszerek történetét, amelyek - noha az író láthatólag azon volt, hogy objektív maradjon, és ne értékelje a dolgokat, - mégis főleg a napos oldalt írta le. Aki különben semmit sem tud a világtörténelemről és ezt a könyvet olvasná, az azt a képet kapná, hogy a egyedül héberek a mozgatóerő - nemcsak a világgazdaságban, hanem egyáltalán a kultúrában, - mintha minden nagy vállalkozás és minden haladás csak nekik lenne köszönhető. Valószínűleg nem ez volt az író szándéka, és egy ilyen értelmezést ő egyszerűen visszautasítana. De érthető, hogy akkor, amikor a héberekről olyan sok rossz hangzott el, előállhatott az a kívánság is, hogy mindazt írjuk le, ami mellettük szól. Sombart mondja - noha nem akar értékelni: "Mint a Nap megy Izrael Európában: Ahova bejön, új élet születik, ahonnan elköltözik, ott minden penészes lesz, ami addig virágzott. " (15. oldal). Ennél igényesebb módon nem lehet egy népről értékítéletet alkotni, és biztosan érdemes egyszer egyenként megvizsgálni, hogy mennyire jogos ez az állítás. Rendkívüli szorgalommal gyűjtötte össze Sombart az irodalomból mindazt, ami a héberek tevékenységét előnyös színben mutatja. Bevallja, hogy más tényezők is szerepet játszottak a modern kapitalizmus kialakításában - amely úgy tűnik, neki a modern kultúrát jelenti -, de ezeket nem akarja megemlíteni könyvében. Úgy véli, hogy az olvasó könyvében "egyetlen helyen sem fogja megtalálni a zsidók értékelését, lényüket vagy teljesítményüket", mégis, pár sorra később azt mondja a zsidókról: "minden nép fölött állnak és örökös nép". Ez sokszor hallott vélemény, de ennek ellenére sem valószínű, hogy a zsidók ősei idősebbek lennének, mint más fajok ősei, mivel nem ismeretes, hogy más népek esetén az emberré válás más történelmi időpontban zajlott volna le; éppilyen kevéssé idősebb a héberek nép-léte, mint más nemzeteké. Ellenkezőleg - a világtörténelemben már ismertek voltak régi kultúrák, mikor a zsidók népe föltűnt. És ha Sombart a zsidók teljesítményei közé sorolja: "ők adták nekünk az egy Istent és Jézus Krisztust, tehát a kereszténységet", akkor ez nemcsak értékítélet, de dicshimnusz zengése, mely tekintve mai ismereteinket ezekről a dolgokról kifejezetten könnyelműségnek nevezhető. Már az az állítás is, hogy a héberek találták föl az egyistenhitet, csak mese, mivel a régi zsidó írások is Istenek egész sorát említik, mint Elohim, El-Schaddai, El-Eljon, Adonai, Zebaoth, Jehova és a többiek. Csak Luther sokszor nagyon szabad fordítása ezeknek a neveknek az egységes "Isten Urunk" -al adta a zsidó egyistenhit látszatát. Emellett évtizedek óta világos, hogy a zsidó Istennek semmi köze a keresztény Istennel vagy a germán népek örökkévaló Istenével. Jehova a héberek egyedüli törzsi ura; nem is akar a többi nép Istene lenni, mert ezeket könyörtelen gyűlölettel követi és kegyencének azt a föladatot adja, hogy semmisítse meg ezeket, vagy ahogy Luther fordítja, hogy "egye meg" őket. ő nem a népek "egyetlen Istene", hanem egy törzsi bálvány, egy nemzeti külön Istenség. Ezért nem igényelheti a zsidóság azt a dicsőséget, hogy ő ajándékozta volna a népeknek az "egyetlen Istent". Az egyiptológusok és asszirológusok fölfedezései megmutatták, hogy ezek az ősi kultúrnépek már egyetlen Istent imádtak, már mielőtt a zsidó nép föltűnt volna. /Lásd Wahrmund: "Babilóniaiak, zsidóság, kereszténység"; Lagarde: Német írások; Fritsch, "A hamis Isten"; továbbá "Hammer", 257. szám: "Az Ótestamentum kialakulásának történetéhez"; különösen W. Schmidt: Az Isten lényének eredete I. (1912); A. Lang: Making of religion (1909). Fritsch megkísérli bebizonyítani, hogy Jehova El-Schaddai-al azonos, aki a "sötétség szelleme" néven a rossz elv megszemélyesítője. A nyelvtudományi összehasonlítások erre vonatkozóan meggyőzőek. (Lásd Jehova-könyv, 9. kiadás, 77-86 oldal) / Germán őseink Ziu-jukban (Tius) egy saját Istent imádtak mint az örökkévalót, ahogy az egyiptomiak Ptahban, az indiaiak Dyaus Pitarban (akiből a római Jupiter lett), a görögök Zeuszban, a perzsák Ahura-mazdában (Ormuzd). Még durvább az, amit Sombart Krisztust illetően tukmál olvasóira. Ma már eléggé világos, hogy Krisztus nem zsidó eredetű volt, hanem pogány galileai. A zsidók ellenségessége vele szemben az evangéliumok minden fejezetében nyilvánvaló; a zsidók folyamatosan üldözik, úgy hogy állandóan "pogány országokba" kell menekülnie előlük. Gyűlöletük ellene éppen azért fanatikus, mert tanából idegen szellemi világ szólal meg, a másik faj szelleme, amely tiltakozik a zsidó lény ellen. Mert Krisztus tana minden ízében szembenállást jelent a zsidó erkölccsel. Krisztusnak tehát semmi közös dolga nem volt a zsidókkal, sem belülről, sem kívülről nézve. Tana a legkifejezettebb ellentéte, sőt határozott tiltakozás a zsidó erkölcs és világnézet ellen, és Krisztus egész élete állandó harc a zsidóság ellen. Paul de Legarde azt mondja: "Egy nép sem feszíti ideálját keresztre, és akit egy nép keresztre feszít, az biztosan nem felel meg e nép ideáljának." A János evangélium különösen világosan mutatja a galileaiak és zsidók közti faji ellentétet. Amikor a zsidók azzal büszkélkednek, hogy Isten gyermekei, Krisztus ördög gyermekeinek nevezi őket. (János Evangéliuma, 8, 44). Tehát nem lehet annál könnyelműbb és gondatlanabb kijelentést tenni annál, hogy a zsidók ajándékozták nekünk a kereszténységet, és ezért joguk lenne hálánkra. Az értelmetlenség csúcsát és megítélhetetlen blöff jellege van ennek a frázisnak a zsidók szájából hallva. Csak vissza kell kérdezni: Ha a zsidók valamiben is szolgálták a kereszténység ügyét, - akkor miért adták át az emberek nemesítésének és erkölcsi megjavításának bizonyíthatóan nagy eredményét másoknak, ahelyett, hogy magukat gazdagították volna vele? És ma, mikor még mindig határtalanul megvetőek és ellenségesek Krisztussal szemben, nem akarják a felelősség egy részét magukra venni a Megváltó kínzása és kivégzése miatt? __________
Sombart utal arra, hogy a zsidók 16. századbeli vándorlásával Európa gazdasági központja feltűnően eltolódott. A Spanyolországból kiutasított zsidók legnagyobb része (90 ezerről beszélnek) Törökország ázsiai és európai részébe vándorolt ki, ahol még ma is "spanyoloknak" nevezik őket. További jelentős részük (25 ezer) Hollandiába, Hamburgba és Angliába vándorolt. A többi kb. 50 ezer Európa és Amerika különböző országaiban szóródott szét. Nem tagadható, hogy ettől az időtől fogva Spanyolország gazdasági élete erősen visszaesett, míg azok az országok, ahova a zsidók mentek, a kereskedelem fölvirágzott. Ez önmagában nem csodálatos, és ugyanez történt volna, ha a vándorok nem héberek, hanem más fajú és más nemzetiségű emberek lettek volna. Pl. a hugenották bevándorlásakor ugyanez történt. Minden erős kivándorlás egy ország gazdasági életében a fejlődés meglassulását eredményezi, míg az erős bevándorlás, függetlenül attól, hogy milyen elemekből áll, mindig élénkítően hat a gazdasági életre. Kicsiben ezt látjuk mindennapjainkban - egy gyár, egy laktanya költözésekor, stb... - Esetünkben figyelembe kell venni, hogy a héberek legnagyobb része tőkét hozott fölfejlődő országokba, és így a gazdaságot kettősen fölélénkítették. Ez a fölélénkítés az értékek és erők mozgósításából látható, amely a népgazdaságnak hatalmas hajtóerőt ad, és végső soron kihasználja és elsivatagosítja az országokat és népeket. Ismerjük el mindazonáltal a zsidóknak, hogy megélénkítik a kereskedelmet és a nemzetközi forgalmat. De ne felejtsük el közben, hogy a kereskedelem fölélénkítését nem embertársaik iránti szeretetből űzik, hanem saját nyereségük eléréséért. Mindenütt nagy áru- és pénzforgalmat hoznak létre, hogy abból a legnagyobb hasznot préseljék ki saját maguk számára. Igencsak bátor kísérlet, mikor Sombart meg akar győzni bennünket arról, hogy a modern gyarmati kereskedelem elsősorban a hébereknek köszönheti kifejlődését. Biztosan mentek zsidók az újonnan leigázott gyarmatokra, mert mindenhová mentek, ahol gazdagság kecsegtetett. Sombart elmeséli nekünk azt a nem bebizonyított legendát, hogy már Kolumbusz hajóján is utazott egy bizonyos számú zsidó (de nem a tulajdonképpeni fölfedező úton!), és az első európai, aki amerikai földre lépett, egy zsidó volt, Luis de Torres. Kolumbusz expedícióit kizárólag zsidó pénzzel szerelték föl, és így Amerika fölfedezését a zsidóknak köszönhetjük. Még merészebb az a föltevés, hogy maga Kolumbusz is zsidó volt, mert egy kolumbuszkutató fölfedezett egy "Colon" családot, melybe egy zsidó nő beházasodott. Ez a félzsidó Colon család lenne azonos a Kolumbusz családdal. Ez a származási teljesítménycsúcs nem lesz valószínűbb attól, hogy mindkét családban előfordul a Cristobal keresztnév. Látható, hogy némelyek készek arra, hogy a világon minden jelentős dolgot a zsidók számára vegyék igénybe; így Sombart utalva arra, hogy Amerikában már az 1820-30-as években számos zsidó cég létezett, ezt mondja: "Amerika minden részében zsidóország." Elégtétellel említi, hogy New York városban legalább 1 millió zsidó lakik, akiknek legnagyobb része még el sem kezdte tőkés karrierjét; és mivel véleménye szerint minden héber hivatott a milliomos cím elérésére, így fantáziájában a jövő Amerikája az az ország, ahol szlávok és négerek szolgákként és a héberek uraikként fognak lakni. Keleties fantáziával a zsidókat "az amerikai népgazdaság iparában az aranyfonálnak" nevezi. A gyarmatokat illetően általában egy furcsa mondatot mond: " Gazdasági testük elvérzett volna, ha kívülről nem folyt volna állandóan bele a nemesfémek vérfolyója. Ezt a vérfolyót a zsidó kereskedelem a gyarmatokra irányította." (43. oldal). /Érdekes, hogy a gyarmatokon ebből semmi sem volt észrevehető. A 35 milliárd német tőkéből, melyet legnagyobb részben a zsidó kereskedelem vitt külföldre, gyarmatainknak nagyon kis részt látott, pedig éppen itt voltak rendkívül fontos fejlesztési feladatok az ország és az anyaország részére is. DE természetesen nemcsak pénzügyi föladatok. / Itt is azt a kényszerképzetet látjuk, hogy a világon minden pénzbeli gazdagság mindig is a zsidóké volt, vagy hogy a zsidók aranyat állítanának elő. A valóságban a zsidó általában nem állít elő sem árukat, sem pénzt, hanem csak különösen ügyes abban, hogy idegen árukat és idegen pénzt kezéhez vonzzon és azt jelentős nyereséggel továbbadja. Ha tehát a zsidóknak nem lenne pénzük, akkor lenne másoknak; és a szükséges kereskedelmet is elvégeznék mások, ha őket nem taszítaná félre a héber. Ezért megint megdöbbentő túlzás, az állítólag objektív tudós azt mondja, hogy "Az Egyesült Államok a zsidóknak köszönhetik, hogy egyáltalán léteznek." Valószínűleg mindig volt egy zsidó is ott, ahol valami történt, amely üzleti lehetőséget rejtett; de nem azért, hogy a köz javáért tegyen valamit, hanem hogy kihasználja az alkalmat, és magának fölözze azt le. Maga Sombart így vázolja Északamerika betelepülésének folyamatát: "Erős férfiak és nők egy csoportja - húsz család költözött a vadonba, hogy itt kezdjen új életet. Ezek közül 19-nek ekéje és kaszája volt, és hajlandóak voltak erdőt irtani, a sztyeppét leégetni, és kezük munkájával, a föld művelésével keresni kenyerüket. A huszadik család kinyitott egy üzletet, hogy gyorsan lássa el társait a kereskedelem útján szükséges eszközökkel. Ez a huszadik család törődött hamarosan a további 19 által megtermelt termékek eladásával is. Nekik volt a legtöbb pénzük, így ők tudtak kölcsönt adni a többieknek. Nagyon gyakran az üzlethez társult egy országos kölcsönbank is." (44. oldal). Ezzel tényleg egyszerű szavakkal vázolja a zsidó szerepét a termelő népek között; csak nekünk úgy tűnik, hogy a tényleges kultúrmunkát a csákánnyal, kapával, ekével és kaszával dolgozó emberek végzik és nem az üzlet tulajdonosa; ha nem jelentkezik héber az üzlet fenntartására, akkor biztosan lesz egy a húsz család között, akik kinyitják ezt az üzletet, ha igény van rá. Mert alapjában semmi sem tanulható meg olyan könnyen, mint ez az elemi termékkereskedelem és a pénzkölcsönzés, és minden nap és mindenütt látjuk, hogy nagyon szerény képességű és alacsony származású emberek sikeresen tevékenyek ebben az üzletágban. Hogy a héber különös tehetségével a dolog iránt, és elmondhatjuk azt is: a helyzet gátlástalan kihasználásával többnyire többet ér el, mint más naiv emberek, ezt szívesen elismerjük. A továbbiakban Sombart nem kevesebbet akar igazolni, mint hogy a hébernek jelentős része van a modern állam kialakításában. Elismeri, hogy a zsidók belsejükben "állam nélküli nép". Valóban, sehol sem alapítottak államot a világon a volt palesztinai zsidó birodalom után. /Ott sem voltak szigorúan egymás közt, hanem a szintén ott élő edomiták, hettiták, amoriták, filiszteusok, galileaiak, szamariaiak között éltek és valószínűleg ők alkották a pénzpolgárságot, míg a tényleges kulturális munkát a többiek végezték. Sombart a vezető zsidó államférfiaknak a modern államok kialakulásában mégis jelentős érdemet akar tulajdonítani. Szinte maró gúnynak tűnik, amikor ezt mondja: "Ha a modern államok uralkodói között nem is találunk zsidót, mégsem képzelhetjük el ezeket a modern uralkodókat, a modern hercegeket zsidók nélkül. (50. oldal) Kinek nem jut eszébe erre Talleyrand epés mondata: "A gazdasági szakember úgy hordja az államot, mint a kötél az akasztottat!". És Sombart sem képes elhallgatni azt a gúnyos megjegyzést, amikor a zsidó és a herceget összehozza, hogy egy Fausthoz Mefisztó is hozzátartozik. Ezután így folytatja: "Azt hiszem, hogy a héberek voltak elsősorban azok, akik a jövendő államoknak az anyagi eszközöket nyújtották, amelyek segítségével ezek fönnmaradtak és tovább tudtak fejlődni." (50. o.) Azt természetesen nem árulja el nekünk, hogy honnan vették a zsidók ezeket az eszközöket, mert ha nem az állampénztárból, akkor a kizsigerelt nép zsebeiből. Nem árulja el nekünk, hogy a héberek elsősorban azt a művészetet ápolták, hogy az államokat mélyen adósságba hajtsák, és mivel az államkölcsönöket többnyire szintén zsidók közvetítették és szerezték meg, mialatt a közvetítő gazdagon keresett, így az állam végül kitűnően tejelő tehénné vált a héber számára. Itt joggal megkérdezhetjük: A héberek csak szeretetből adnak pénzt a hercegnek vagy az államnak? - vagy inkább azért, hogy az államot vagy a herceget így függővé tegyék maguktól és olyan gazdasági életet teremtsenek, ahol a nemzetnek folyamatosan szívják ki a csontvelejét? A zsidók híres teljesítményei nem az emberbarát szívből fakadnak, hanem a nyereség utáni vágyból. Ha Sombart itt lelkiismeretesen összeszedi a tényeket, hogy a zsidók mindig is háború idején a hadsereg szállítói voltak, akkor ő ezt nagy teljesítménynek tekinti az állam felé, pedig az valójában csak abból a vágyból fakadt, hogy gyorsan és kis fáradsággal meg akartak gazdagodni. A Lengyelországról szóló fejezetek megmutatták, hogy a zsidók kiterjedt szervezeteik által az egész gabona és állatkereskedést kezükben tartják, és így nem csoda, ha háború esetén elsőként vannak kéznél - és a leginkább képesek arra - hogy a hadsereg szállítói legyenek. Hogy ezzel áldozatot hoznak az államnak, vagy valamit elajándékoznak, azt senki sem hiszi, mert ez is különleges zsidó taktika, a ravasz kizsákmányolást közhasznú jótéteménynek álcázni. Minden további nélkül elismerjük, hogy a nemzsidó népek, különösen a germán emberek a gazdasági ügyekben kicsit naivok és ügyetlenek. Sőt, vannak olyan kitűnő, szellemileg elsőrangú természetek, akikben minden pénzügyi dolog belső ellenállást ébreszt. És éppen ezt a gyöngeséget, melyet erősségnek is lehetne nevezni, és amelynek oka biztosan magasfokú lelki alapállás - időtlen idők óta használja ki a héber. Mindenütt hajlandó volt, ezt a - különösen nemesi körökben ismert - pénz és kereskedelem elleni antipátiát kihasználni, és szolgálatkész közvetítőként és segítőként föllépni. Sombart pl. ezt mondja egy Mózes Elkhan nevű udvari zsidóról, aki 1700 táján élt Frankfurt a.M-ban: "A szorgalmas ember, aki a hercegnő ékszereit, a libéria anyagát a főlakájnak, finomságokat a konyhafőnöknek szerzett be, szívesen volt bármikor hajlandó, egy kölcsön ügyében egyezkedni." (58.o.) Az ilyen üzletek jó alkalmat nyújtanak a hébernek arra, hogy másokat függővé tegyenek maguktól, és befolyást szerezzenek a dolgok folyására. Ismert József esete Egyiptomban, akit Potifár intézőjévé tett, és aki miatt ura úgy elkényelmesedett és gyanútlan lett, hogy így szól róla a krónika: "Hagyta, hogy Mindent József intézzen, és nem foglalkozott mással, csak evéssel és ivással." (Mózes 1., 39,6). Ez volt József számára az előszoba az Egyiptom hatalmas gazdasági intézőjének hivatalához, aminek során az országot és annak lakóit utolsó ingükig kifosztotta. (Lásd Mózes 1. 47, 13-20). Mert a hébernek nemcsak a nyereség a fontos: ki akar zsákmányolni, uralkodni és elnyomni akar. Hamarosan kényszerhelyzetbe hozza a benne megbízó vevőket és hüvelykujját szemükre nyomja. Nem ismeri az "élni és élni hagyni " elvet, nem enged addig, amíg minden nem az övé. De mindegy, bármit is csinálnak a zsidók: Sombart mindig tetteikre tud vetni egy szépítő napsugarat. Dicsérő hangon említi, hogy ma az udvari zsidó nem működik és a hercegek és államoknak adott kölcsönt (uzsorának is nevezhetjük) ma már nem egyének adják, és a jómódú zsidóság egésze osztja föl ezt a kölcsönüzletet egymás között. És Sombart ezt is javukra írja. Ezt mondja: "És megint, nem utolsósorban a zsidók segítettek ennek a modern kölcsönrendszernek a kialakításánál. Ők azok tehát, akik magukat fölöslegessé tették, mint monopolisztikus pénzadókat, így segítvén a nagy államok kialakulását." (59.o). Milyen nemeslelkűek! - szeretné az olvasó kiáltani. De nem lehet tudni, hogy ez szidalom-e vagy elismerés, ha Sombart a hébereknek tulajdonítja a gazdasági élet kommercializálását, és azalatt a gazdasági folyamatok és kereskedelmi üzletek megszüntetését érti. A kapitalizmus beteljesülését a "népgazdaság börzésítésében" látja. Ezt mondja: "Először az a folyamat zajlik le, amely a hitelt tárggyá teszi és annak megtestesítését az értékpapírokban látja. Ezeknél lezáródik a folyamat, mely mobilizáció néven folyik, vagy ha magyar szóval akarunk élni, akkor ezeknek a követeléseknek a piacra vitele és azok tulajdonosa ismert." (60.oldal). Az újkorban megszoktuk, hogy a hitel alatt értékes és nagyon becses dolgot értsünk; a józan emberek ezt jó magyarsággal hitelgazdaságnak nevezik, és a követelési jogok objektivizálását (tárgyiasítását) "minden érték papírrá tételének" is nevezhetnénk, azaz az értékek átváltoztatását könnyen szállítható adósságlevelekbe. Az értékek papíralakban (részvények, zálogjegyek, váltók, stb.) megkönnyítik ugyan a kereskedelmi forgalmat és segítik a piaci üzletek lefolytatását. De az értékeknek ebben a mobilizálásában nagy gazdasági veszély is rejlik. Képzeljük el, hogy egy milliárdosnak megvan arra a lehetősége, hogy egy halom ilyen értékpapírt vegyen, és ezzel hazánk jelentős részének tulajdonjogát zsebre vágja, és azzal külföldre menjen. Így minden dolog, beleértve a földet is könnyen spekuláció tárgya lesz. És a héber itt is - lehet, hogy előre kiszámítva - faji ösztönét követi. A nomádnak, akiből hiányzik az állandóság és letelepedés iránti érzék, az a kívánsága, hogy mindent szállíthatóvá tegyen, hogy azt mindenhová könnyen magával vihesse, mint valaha az ezüst és aranyedényeket és készülékeket Egyiptomból. Az értékpapírok elődje, az eladható adósságlevelek, ahogy Sombart bebizonyítja, már megtalálhatók a Bibliában és a Talmudban. A zsidó élet valójában lényegében a pénzkölcsönzés és a kereskedelmi üzletek körül forog, amelyek még a zsidó vallási iratokban is fontos helyen állnak. Schabbatai Cohen rabbi művéből egy helyen, ahogy Sombart írja, kiderül, hogy a rabbik szerepe az üzlet szervezésére is kiterjedt. Az említett hely olyan utasításokról beszél, amelyeket a rabbik a kereskedelem kibővítése céljából vezettek be. Az említett rabbi sajnálja, hogy az adósságlevelekkel folytatott kereskedelem annak körülményes átírási módja szerint nem lehet nagyobb mértékű, de dicséri, hogy korában (17. század) a tulajdonosi papírok forgalma sokkal nagyobb, mint az áruforgalom, ezért azt mondja, hogy a rabbik minden előírását fokozottan figyelembe kell venni a kereskedelem terjesztése érdekében. Ebből látjuk, hogy ellentétben a keresztény papokkal és lelkészekkel, a zsidóság rabbijai nemcsak lelkipásztorok, hanem üzleti tanácsadók is / ez abban a tényben is kifejeződik, hogy a berlini tőzsdei árfolyamokat egyidejűleg a vidéki banki üzletekkel az illető hely rabbijával is rendszeresen közlik telefonon keresztül / - és, ahogy később látni fogjuk - egyházközségének politikai szervezője és vezetője is. A gazdasági értékek papírrá válása a héber azon mániájának is megfelel, hogy állandóan új kereskedelmi objektumokat hozzon létre; mert neki a kereskedelem öncél, igazi életcél, és minden érzékét arra fordítja, hogy ezt kiterjessze. Nekünk csak szükséges teher, a termelés és a forgalom szolgálatában; a héber számára úgy tűnik, hogy a világnak az a rendeltetése, hogy egy hatalmas áruházat csinálhasson belőle. Miközben számunkra egy adósságlevél vagy egy értékpapír csak egy számla egy adott kölcsönről, a héber ezt kereskedelmi objektummá változtatta. Sombart ezt mondja: "Az értéklevél (effektus) belsejében arra szolgál, hogy forgalomba jöjjön - eltévesztette hivatását, ha nem kereskednek vele." (91. o.) Ez sajátságosan zsidó vélemény, mely számunkra nem világos minden további nélkül; de rögtön halljuk az indoklást a nomád világnézet alapján: "Minden sajátosság, melyet gazdasági életünk az értékpapírok kialakulásával kap meg, végül is azok mozgathatóságán alapul, amely azokat gyors tulajdonosváltásra teszi alkalmassá." (92.oldal).
Megkérdezzük: A gyakori tulajdonosváltás föltétele-e a népgazdaság egészségességének? Tényleg követelmény ez egy letelepedett termelő nép számára? Mi pozitívum van abban, hogy értékek állandóan ide-oda tolódnak? Hiszen a szolid, gazdasági termelő munkát folytató körökben éppen ellenkezőleg, az állandóság, és a biztos állomány tűnik kívánatos célnak. De a héber összeköti az értékek könnyű eladhatóságát azzal a szándékkal, hogy az árfolyam eltolódásaival nyereséget vágjon ki belőlük.; később meg fogjuk ismerni, hogy hogyan történik ez a nyereségkivágósdi a becsületes, termelő társadalom költségén.
__________ Legnagyobb győzelmeit ünnepli a zsidó kereskedelmi és mobilizációs világ a börzén. A tőzsde valószínűleg - bár Sombart nem igényli ezt a zsidók számára - mai formájában tulajdonképpen zsidó találmány lehet. Eredetileg nagykereskedők gyülekezőhelye volt, akik ott áruikat minta alapján vették és adták el. A börzén minden kereskedelem "tényleges árura" vonatkozott, azaz olyan valóban létező árura, melyből mintát kellet fölmutatni. Ma is folynak ilyen üzletek a börzén, de a kereskedés azóta lényegesen szélesebb körű ott. Nemcsak árukat adnak el és vesznek ott, melyek valahol egy raktárban vannak, hanem olyan árukat is, melyeket ezután fognak előállítani, sőt, olyanokat is, melyek sehol nem léteznek, és sohasem fognak létezni. Bizonyos körülmények között megengedett, az áru szállítását egy későbbi időpontra előre biztosítani, és így érthető, hogy olyan vételek is vannak, melyek későbbi áruszállításban állapodnak meg. A gyáros, aki hónapokra előre kötelezi magát, hogy néhány átvevője számára bizonyos mennyiségű árut szállítson, érdekelve van abban, hogy előre biztosítsa az ehhez szükséges alapanyagot. Ezért "időpontra" (termin) vásárol, és azt mondja: ma fix áron köti le az árut, amely későbbi időpontban lesz "effektív", azaz akkor veszi át. Az ilyen kereskedelem nem kifogásolható, noha a régi szolid kereskedelmi piacon az ilyesmi tilos volt. De az ilyen üzleti gyakorlat természetesen megnyitja az utat a határtalan spekulációnak. Ilyen módon olyan árukat is adhatnak-vehetnek, melyeket soha nem fognak kiszállítani. A vevő és eladó itt bizonyos értelemben csak abban fogadnak, hogy egy bizonyos áru egy bizonyos időpontban alacsonyabb vagy magasabb áron fog eladható lenni, mint ma. Az elszámolás úgy folyik le, hogy az egyik szerződő fél kifizeti a másiknak a kialkudott ár és a napi ár közti különbséget. Így válik az időre való kereskedés különbségi üzletté, amely nem magasabb értékű, mint a játék és a fogadás. Veszélye ott van, hogy az áruk áralakulását veszélyesen befolyásolja. Mert ha több különbségi üzletet kötnek, mint tényleges üzletet, akkor a különbségi üzleteteknél megállapított ár szükségszerűen befolyásolja a tényleges áru árát. Az ármegállapítás végül is az összes üzlet átlagából következik, és ezeken általában nem látszik, hogy tényleg árut akarnak-e venni vagy csak különbségi játékot játszanak. Az is előfordulhat, hogy valaki a tényleges áru szállítása előtt kifizeti az árkülönbséget, hogy elkerülje az áru átvételét. Ezek szerint nincs biztos különbségtételi lehetőség a valódi vásárlás és az árspekulációs üzletek között. Az úgynevezett spekulációnak az a lényege, hogy a börzén álvásárlásokkal mesterségesen befolyásolják az árváltozásokat; eltekintve attól, hogy ez az árkülönbségi játék sokakat megfoszt vagyonuktól, egy stabil népgazdaságra is káros. Szigorúan véve minden vásárlás, amelynek célja nem kizárólag a pillanatnyi igény kielégítése, hanem a konjunktúrát akarja kihasználni, hogy később vehessen olcsó árut, spekulatív jellegű. Általában spekuláción a börzén látszólagos vételt értenek, a kereskedelmet képzelt értékekkel, ellentétben a kereskedelmet tényleges értékekkel. A nem megbízható tőzsdei kereskedelem trükkjei, melyek mér a termékbörzén is föllépnek, az értékpapírbörzén élesebbek. Itt az állami papírok mellett a vasúti és az ipari vállalatok részvényei a fontos kereskedelmi objektumok. A részvények értékét általában az utóbbi év kamatai befolyásolják döntően, melyek azonban nem biztos mértékei a jövőbeni jutalékoknak. A tőzsdei üzlet vezető faktorainak az a művészete, hogy ügyesen keltenek hangulatot. Híreket jelentetnek meg az újságokban, melyek egy vállalatot többé vagy kevésbé előnyös fényben mutassák be és magasabb vagy alacsonyabb osztalékot helyeznek kilátásba. Ez arra ösztönzi az olvasókat, hogy vegyék vagy eladják a szóba hozott papírokat. A manőver sikeres keresztülvitelének előfeltétele, hogy a nyilvános sajtó önként bocsássa a tényeket a közönség rendelkezésére. És ez könnyen érik el. Részben az érdekelt tőzsdei matadorok maguk az újságok tulajdonosai is, vagy csendestársakként résztulajdonosai, másfelől a lapokat jelentős üzletekkel (például nagymértékű hirdetési megbízásokkal) állítják maguk mellé. Igaz az, hogy a világ minden országában a nyilvános újságok legnagyobb és legolvasottabb része a mértékadó tőzsdei hatalmasságok befolyása alatt áll, és Sombartnak igaza van abban, hogy a zsidóknak jelentős része van a modern részvénytőzsdék kialakulásában. De a tőzsdei üzlet is csak akkor kínál biztos sikert, ha titkos egyetértésben, mondhatni bandákban űzik azt. Ha a tőzsdei üzletben az egyén állna szemben az egyénnel, akkor az árak képződése viszonylag becsületes módon folyna és a nyereség vagy veszteség többé-kevésbé a véletlentől függene. Ekkor megtörténhetne, hogy az egyik rész egyszer visszanyerné, amit ma elveszített. Egész másképp néz ki a dolgok folyása, ha a tőzsdei emberek között egy titokzatos szervezet működik, és ha ennek minden résztvevője kölcsönös egyetértésben bizonyos irányban tevékeny. Ilyen esetben az árak alakulása ennek a szervezett klikknek a szeszélyétől függő játszólabda. A piacon csak véges számú értékpapír van. Pl. pontosan ismert egy bizonyos cég részvényeinek a száma. Ha több bank és tőzsdei vállalat van kapcsolatban egymással, akkor ezek könnyen átlátják, hogy egy bizonyos fajta értékpapírból hány van a vásárlóközönség kezében és mennyi van az azzal foglalkozó bankoknál. A titkos szövetség célja - mi egy zsidó szóval havrosznak nevezzük őket - érthető módon az, hogy olcsón vegyenek részvényeket és drágán adják el azokat. És ez a legegyszerűbb módon lesz lehetővé. Amikor egy bizonyos papír nagy része a vásárlóközönség kezében van, akkor szükséges az, hogy gyanakvást ébresszünk vele szemben. Ügyes újságcikkekkel azt a benyomást keltik, hogy a papírnak nincs jövője, csak kis osztalék várható. Egy bizonyos számú befektető rögtön megpróbálja eladni papírjait, és az ajánlat növekedésével csökken az árfolyam. A nagy tőzsdei vállalatok ügyesen segítenek úgy, hogy ügynökeik különféle helyein a börzének az illető papíroknak még kezükben levő példányait olcsó áron eladásra kínálják. Nem kell semmitől félniük, mivel senki sem veszi a rossz hírű papírokat. Az ilyen kitervelt akcióknál a papírok árfolyama napról napra csökken; csak amikor jelentős árfolyamcsökkenés történt, kezd a havrosz csendesen bevásárolni. Megveszi az olcsó papírokat és addig alacsonyan tartja az árfolyamot, ameddig a nagyobb rész nincs a kezében. Ekkor megfordul a kocka. Most hirtelen tudják a "jól informált" tőzsdei lapok, hogy a korábbi gyanúsítások a vállalt teljesen alaptalanok voltak, ez a papír egész magas osztalékot ígér. Rögtön "gyógyulni kezd" az illető részvény árfolyama (így fejezik ezt ki a börzén), - itt is mesterségesen segítik a folyamatot egy mesterséges kereslettel. De a havrosz egy ideig visszatartja a papírokat. Az erős kereslet és a gyenge kínálat közti feszültség további árfolyamnövekedéseket eredményez, és csak akkor, amikor a nyereség elég nagynak ígérkezik a havrosz részére, kezdi el hetek vagy hónapok múlva páncélszekrényei kiürítését, és újra megfordítja a folyamatot. Részvényei maradékát hirtelen fölajánlja eladásra és a tőzsdei híreket a lapokban ennek megfelelően alakíttatja ki, és a régi játék újra kezdődik. Világos, hogy ennél az eljárásnál mindig a havrosz nyer és a kedves vevők a becsapottak. Nagyon sok naiv ember tiszteletteljes csodálkozással tekint a "zseniális elmékre", akik tőzsdei üzleteinket vezetik és "csodálatos biztonsággal" a tőzsde minden ingadozásából mindig hasznuk van. Úgy gondolják, hogy szinte emberfeletti képességek kellenek ahhoz, hogy a piaci helyzetet és az élet viszonyait valaki áttekintse. A jó emberek! Ha tudnák, hogy hogy csinálják, akkor egy régi közmondást megváltoztatva ezt mondanák: "hihetetlen, hogy milyen kevés értelemmel vezetik a világ tőzsdéit." A siker előfeltétele az összjáték: a havrosz. Aki egyedül saját szakállára merészkedik be a tőzsdei harcokba, az ne csodálkozzon, ha onnan pokolian összeverve jön ki. Csak a bandákba szerveződés biztosítja a sikert. Ennél a játéknál ismert tény, hogy ketten vagy többen, akik titokban egymással egyetértenek, mindig előnyben vannak a többiekkel szemben és becsapják azokat. Titkos jelekkel figyelmeztetik egymást és egymás kezére játszanak. Ezért egyikük nyugodtan a vesztő párthoz csatlakozhat, mert biztos abban, hogy a nyereségből összeesküvő társaitól megkapja részét. Ez a tőzsde titka. És az összeesküvő havroszhoz csak Izrael kiválasztott népének a tagjai tartoznak. Ami ma a börzén folyik, az egyszerűen hamiskártyázás; az árfolyamokat mesterségesen alakítja a havrosz, keresletet és kínálatot alakít ki mesterségesen, és mindezt azzal a céllal, hogy az árfolyamok folytonos le és fölmenetelével a gyanútlan produktív népeket kizsigerelje és Izrael gazdagságát szünet nélkül gyarapítsa. Ennek az üzletágnak a helyes neve "tolás" (síbolás). és ez a titok, melyből Sombart sajnos semmit sem árult el nekünk / aki erről többet akar megtudni, néhány fölvilágosítást talál Kolk: "A tőzsdei árfolyamok rejtélye" c. műben, Herm. Beyer 1893 és a "Germanicus brossúrákban" (lásd 34. oldal). / - a héberek titkos egymással összedolgozásán alapul minden területen, ami mindig is a zsidók erőssége volt, és ami őket minden tisztességes, gyanútlan kereskedő fölébe helyezte. Ezért nem lepődünk meg, ha Sombartnál ezt olvassuk: "Már 1685-ben panaszkodtak a keresztény kereskedők, hogy a zsidók az egész váltóüzletet és az ügynöki tevékenységeket kisajátították"; és hogy 1733-ban a hamburgi kereskedők arról panaszkodtak, "hogy a zsidók a váltóüzlet mesterei és erősebbek a mieinknél". Hagyjuk meg a zsidóknak azt a nevet, melyet Sombart elismer nekik: Az terminusos üzletnek és a tőzsdei spekulációnak a föltalálói és atyjai. És ezt az aggasztó gyakorlatot mindenütt meghonosítják, ahol letelepednek. A 13. és 14. századból, mikor elsősorban Észak-Olaszországban laktak, /A lombardokról ismert értékpapírokkal folytatott kölcsönüzlet (lombardírozás) is ilyen eredetű / jelenti nekünk Sombart, hogy akkoriban Génuában a tőzsdei részvényspekuláció virágzott és hogy Velencében a spekulációs üzletek terminus és árkülönbség üzletek formájában jelentős mértéket értek el - éspedig akkorát, hogy 1421-ben meg kellett tiltani a banki szelvényekkel való üzletelést. A héberekkel a spekulációmánia is Hollandiába vándorolt, ahol a tizenhetedik században a keletindiai Társaság részvényei anyagot adtak egy hatalmas spekulációhoz. Sombart itt keresi a modern tőzsdei spekuláció eredetét. Itt is megtiltotta 1610-ben az államoknak egy plakátja azt, hogy valaki "több részvényt adjon el, mint ahányat birtokol". Ezt a tilalmat sok más követte, amihez Sombart hozzáfűzi: "természetesen anélkül, hogy a legcsekélyebb sikerük lett volna". Írónk azzal büszkélkedik, hogy a zsidók találták föl a részvényüzletet. Nagyon kétséges dicsőség, mert a francia küldött Den Haagi jelentéséből (1698-ban) világosan kiderül: "A tőzsdei kereskedelem szőröstül-bőrőstül a zsidók kezében van, és tetszésük szerint alakítják azt"; és e szerint a jelentés szerint "a részvények árai állandóan ingadoznak, hogy naponta többször is kereskedelmi üzleteket okoznak, melyekre inkább a szerencsejáték vagy fogadás név illene, annál is inkább, hogy a zsidók, akik ennek a viselkedésnek a hajtóerejei, eközben úgy bűvészkednek, melyek az embereket mindig újra meg újra becsapják és saját maguk számára előnytelen cselekvésekre késztetik". A héberek Angliai működéséről III. Vilmos alatt (1689- 1702) Sombart azt jelenti, hogy az első angol államkölcsön fő alkuszai zsidók voltak; ők álltak az orániai uralkodó mellett trónra lépésekor tanácsadóként. A gazdag héber Medina volt az angol hadvezér és nemesúr, Marlborough (1650 - 1722) bankárja, és ennek évi 6000 font sterlinget fizettek (120 ezer márka), amiért ennek joga volt arra, hogy minden csapatmozgásról szóló hírt első kézből kapjon meg. "Az angol hadsereg győztes napjai neki éppolyan nyereséget hoztak, mint Angliának a győzelmes fegyverek. A hossz és a bessz (tőzsdei ármozgások) minden műfogását, a csatákról szóló hamis jelentéseket, az állítólag megérkezett küldöncöket, a titkos tőzsdei fordulatokat, mammon egész titkos szerkezetét ismerték a tőzsde első atyjai és saját javukra ki is használták". (105. oldal). Mannaseb Lopezről, Erzsébet angol királynő háziorvosáról megtudjuk, hogy úgy szerzett nagy vagyont, hogy pánikot váltott ki hamis hírével, hogy a királynő meghalt, és az olcsóvá lett állami pénzalapokat összevásárolta. / A bitófán végezte, mert elárulta az angol érdekeket II. Fülöp spanyol királynak. (Drumont: Zsidó Franciaország) / A londoni Nathan Meyer Rothschild Brüsszelben kémkedő zsidóktól megtudta a Belle-Alliance-i csata eredményét, hogy gyorspostával egy bérelt hajóval Londonba siessen. Itt hamis hírt tetetett közzé a csata kimeneteléről, amely erős árfolyamesést okozott az angol és német papíroknál. Csendben és nagy mennyiségben fölvásárolta a leesett értékű papírokat, és amikor a londoni tőzsde 24 órával később megtudta a csata tényleges kimenetelét, és ezzel azt is megtudta, hogy Rothschild bolonddá tette őket, ez már sok millióval gazdagabb volt. A Franciaországi kereskedelmi társaság részvényeivel való hírhedt csalás okozójáról, John Lawról (1671 - 1721) Sombart elismeri, hogy valószínűleg héber volt és Lévi volt az eredeti neve. Württemberg híres démona, Süß-Oppenheimer (1734-ben végezték ki) rokon lélek volt ezekkel a zsidó "államférfiakkal". A héberek Hamburgba is bevezették a részvényekkel való kereskedést és olyan módon végezték azt, hogy a hamburgi városi tanács 1720-ban megtiltotta azt. Ma erről szívesen beszélnek úgy, mint "reakciós körök elmaradott" álláspontjáról, ha a tőzsdei kereskedelemről valaki nem tisztelettel beszél: de ahogy Sombart bevallja nekünk, a mai "kispolgár és földműves" ilyen álláspontja a 18. században a becsületes nagykereskedő megalapozott álláspontjával volt azonos. Az angol parlamentben John Bernhard aktáját 1733-ban minden szónok egyhangúlag, mint a "részvényüzérkedés veszélyes gyakorlatát" ítélte el. És időközben mi mindenre szoktattak rá hébereink! Már az akkor időről ezt mondja Sombart: "A nyilvános adósság az államok bűnének tekintették. a legjobb államférfiak a fokozódó eladósodást tekintették az egyik legnagyobb bajnak." (112. oldal). A részvénypiac kiterjedését 1800-1850 között Sombart egyenértékűnek tartja a Rotschild család terjeszkedésével. "A Rothschild név többet jelent, mint egyszerűen egy cég neve, amely mögött áll. Ez az egész zsidóságot jelenti, ha az a tőzsdén tevékenykedik. Mert csak az ő segítségükkel tudtak a Rothschildok azt a mindenek fölött álló hatalmi pozíciót, sőt mondhatjuk: egyeduralmat az értékpapírbörzén megszerezni." (115. oldal). Ez igazolja a zsidóknak azt az együttműködését, melyet megemlítettünk: A havroszok működését és azok titkát; a szervezett zsidóság teszi a börzét az országok piócájává. (lásd a IV. részt). Sombart ezt mondja: "Ha ilyen módon a pénzadók körét helyileg kiszélesítették, akkor a Rothschildok más intézkedései érték el, hogy a nép zsebéből az utolsó fillért is kiszedték. Ezt a tőzsde ügyes használatával érték el emisszió (kibocsátás) céljaira." (117. oldal). A Rothschildok ilyen tevékenységének követői ma az emissziós bankok. Ezek elképzelhetetlen mennyiségű német megtakarított pénzt visznek külföldre /A külföldön "dolgozó" német tőkét 1912-ben 35 milliárd márkára becsülték, a franciát 30-ra, az angolt - a gyarmatokat nem számolva - 33 milliárd márkára / és így elvonják a belföldtől a pénzt gazdasági célokra, lecsökkentik állampapírjaink értékét / A II. Vilmos császár kormányára való visszatekintéskor , amikor a német gazdaság "példátlan fejlődéséről" volt szó az utóbbi 25 évben, a napi körkép nyilvánosságra hozott néhány árfolyamot 1888 és 1913 között. Ezek szerint:
Ezek a számok egyszerűen és tömören bizonyítják "az utóbbi 25 év példátlan fejlődését" és bizonyos nagybankok "emissziós tevékenységének" áldásait, akik megnyitják a külföldet, de a Birodalomnak, városainknak és államainknak rendkívül nagy veszteségeket okoznak és áldozatokat kívánnak tőlük / amelyek tisztességes kamataira polgáraink rá vannak szorulva, és nemzetgazdaságunknak káros tevékenységük jutalmául még hatalmas nyereségeket is szednek be, melyeket az adó nem, vagy még csak megközelítőleg sem teljes mértékben vesz figyelembe. Csak a határozott törvénnyel való korlátozás, esetenként a külföldi tőzsdei papírok kiadásának teljes tilalma tudna segíteni ezen a káros folyamaton. Sombart ezután így folytatja: "A tőzsdei forgalomban ezután az volt a jelszó, hogy hangulatot keltünk. Az állandó árfolyamváltozások, melyeket a Rotschildok kezdettől fogva kibocsátásaikkal (emissziójukkal) folytattak, azaz a részvények rendszeres fölvásárlásával és eladásával értek el, hangulatot keltettek. Azért, hogy ezeket a tőzsde és pénzpiaci manipulációkat folytathassák, minden rendelkezésükre álló eszközt megragadtak, minden utat megjártak, minden elképzelhető tőzsdei és másféle machinációt bevetettek, minden eszközt bevetettek, pénzt áldoztak nagy és kis mennyiségben. A Rothschild tehát "agiotázs"-t folytattak, olyan értelemben, ahogy azt a franciák nevezik. Addig ilyesmit nagyobb bankházak nyilvánvalóan nem csináltak. A Rothschildok tehát az amszterdami zsidók által bevezetett eszközt a mesterséges piacbefolyásolásra hangulatkeltéssel új célra használták: az értékpapírok lendületbe hozására." (117.o.) Ez ugyanaz, amit a gonosz antiszemiták negyven éve mondanak. Egy nagy bankház tevékenységének az volt a célja, hogy az államok kormányait az eladósodás segítségével aranyláncra verje. A Rothschildok azt tekintették céljuknak, hogy az államokat a szükséges adósságokba verjék; erre a célra képesek voltak arra is, hogy mesterségesen szolgáltassanak alkalmat adósságok csinálására. A részvénygyártó urak közadósság gyártásához hamarosan hozzájött az alapító üzlet és a zálogkölcsön üzlet. Mint az államok nagy tételben, az ipari cégeket kis tételben a tőzsde "finanszírozta" és "levonta". Azért, hogy új értékeket termeljenek a részvénypiac számára, a magánemberek becsületes vállalkozásait föl kellet vásárolni és részvénytársaságokká változtatni, azaz "megalapítani". Az 1870-1873-as berlini alapítási csalásról Otto Glagau írt értékes könyvet / A tőzsdei és alapítócsalás, Lipcse, 1876 /. Ez bemutatja, hogy itt is mindenütt a héberek voltak a csinálók, és hogy a dolgot kívülre jobban fedezzék, egy bizonyos számú többé-kevésbé bűntelen németet toltak maguk előtt, lehetőleg arisztokratákat strómanként. Amit akkor a zsidók és elvtársaik műveltek, az a legpimaszabb politikai komédiák közé tartozik. Amikor a tömegeket az alapító időben eléggé kifosztották, és kártyavárukat az összeomlás szélén látták, akkor fajtársukat Laskert, aki akkor a nemzeti liberális párt csillaga és szóvivője volt, a Birodalmi Gyűlésen előreküldték, hogy játssza el az alapítók megölőjének a szerepét. Ez hatalmas zajjal "leplezte le" a konzervatív párt néhány tagját mint alapítótársat, de a fő csinálókat, fajtársait és liberális párttársait nem árulta be. Így kettős haszna volt a dologból: A rettentően megkárosított nép haragját a bűnösök helyett az övével ellentétben álló pártra irányította, és magát, mint a közerkölcs őrét mutatta be. A zsidóktól befolyásolt sajtó segített abban, hogy teljes erejével a konzervatív tábor fekete bárányai ellen szítsa a haragot. /Ernst Engels, a zsidó statisztikus az árfolyamveszteséget az alapító évek alatt csak a berlini börzén 700 millió tallérra becsülte, Glagau ennek kétszeresére / * * * A főiskolákon oktató közgazdászok sajnos nem tanítanak ezekről a kellemetlen tényekről semmit, és arról az átokról sem, melyet a tőzsdei játék hoz közéletünkbe és gazdasági életünkbe; sőt, dicsőítő énekeket zengenek a tőzsdei élet áldásairól. Glagau meg is nevezi a tudós közgazdászokat, mert ezek nem tesznek eleget kötelességüknek, hogy fölvilágosítsák a népet., ezek az alapítók fő szövetségesei, és kétségtelen ténynek tartja, hogy ezeket a tőzsde megfizeti ezért. Sombart az "ipar kommercializálásáról" beszél, ezt magyarán az ipar kereskedelmiesítésének és börzésítésének lehetne nevezni. Az ipar ezáltal a tőzsde spekulációjának tárgya lesz; a termelés másodrangúvá válik. "A spekulációs bankoknál" mondja Sombart "éri el a kapitalista fejlődés legmagasabb pontját. Segítségével éri el a gazdasági élet kommercializálása tetőpontját, a tőzsdei szervezés beteljesedik." Ezt mondja a spekulációs bankokról: "Nem kis mértékben vesznek részt a spekulációkon, vagy közvetlenül, vagy a riport-üzlet révén, ami ma, mint ismeretes, a spekuláció leghatalmasabb és legfontosabb hajtóereje. A spekulációs papírokra adott kölcsön segítségével a bankok számára lehetővé vált, hogy olcsó áron részesedést vegyenek, és azt a benyomást keltsék, hogy sok pénz van forgalomban, amely a vételi szándéknak sokszor velejárója. Tehát a hossz (árfolyamemelkedés) hajtóereje. Ahogyan pedig a papírkészlet értékesítése útján az árakat leszorítják, az is ismert dolog. Tehát a nagy bankoknál van a tőzsde gőzének a csapja." (129. oldal). Továbbá: "A bankok tőzsdei alkalmazottai lesznek egyre inkább a gazdasági élet urai." (130.oldal) A párizsi hírhedt Credit mobilier-t Sombart egyszerűen spekulációsbanknak nevezi. Ezt a portugál zsidók, Isaak és Emil Pereire alapították; a nagyrészvényesek közé tartozik Torlonia Rómában, Salomon Heine Hamburgban, Oppenheim Kölnben. A spekulációsbankokhoz sorolja Sombart még a berlini Diskonto-Gesellschaftot, melyet David Justus Ludwig Hansemann alapított és a Berliner Handels-Gesellschaftot, amellyel kapcsolatban áll a Darmstädter Bank és a Berliner Bankgeschäfte Mendelssohn, Bleichröder, Warschauer és a Schickler fivérek. Szerzőnk hozzáteszi: A német bankok alapítói között is túlsúlyban vannak a zsidók", (129.o.).
Ezzel bebizonyítottuk a spekulációsbankok nemzetközi jellegét, és az ennek megfelelő szerepet, melyet a világforgalomban játszanak.
A kapitalista gazdasági szellemben Sombart is fölismeri a zsidó befolyást. Beismeri, hogy a "sajátságos zsidó szellemmel" valami idegenszerűt hoztak életünkbe, és érthető, ha a nemzsidó kereskedők és azok szóvivői érthetően bosszúsak ezek miatt az állapotok miatt. Ebben "egészen naiv reakciót" lát "az erősen másféle zsidó jellegre". Belelapoz a történelemkönyvbe, hogy megállapítsa, hogy hogyan őrződött meg a tisztességes kereskedőszellem a zsidó rossz szellemmel szemben a kereskedelemben. Mindig és mindenütt ugyanaz. Így a Mark Brandenburgi rendek 1672-ben amiatt panaszkodtak, "hogy a zsidók elveszik az ország többi lakosainak élelmét". Majdnem ugyanilyen hangon nyilatkozik a danzigi kereskedők testülete 1717-ben. 1740-ben egy beadvány a mainzi bíboroshoz arról panaszkodik, hogy "ismeretes, hogy a zsidók a közösségnek nagy károkat okoznak és annak romlására törnek". És ez így megy minden országban, ahova zsidók jönnek. Angliában is szinte ugyanazokkal a szavakkal védekezik a tisztességes kereskedők testülete a zsidó szellem benyomulása ellen. Franciaországban a touleusei kereskedők e szavakkal vádolják őket 1745-ben: " Kérünk alázatosan benneteket, hogy tartsátok föl ennek a népnek a továbbnyomulását, mert ez kétségtelenül tönkretenné Languedoc teljes kereskedelmét. Svédországban, Lengyelországban, mindenütt ugyanez az ábra. Egy, az akkor idők erkölcsének ábrázolója ezt jelenti Berlin zsidóságáról: "rablásból és csalásból élnek, melyek elveik szerint nem bűnök". Általában a zsidók viselkedése a kereskedők jó erkölcse elleni támadásnak tűnik. Sombart beismeri, hogy itt két idegen világnézet harcáról van szó. Amikor a társadalmat rendek alkották, mint a régi időkben, akkor az ember állt az érdeklődés középpontjában, és minden rendelkezés és törvény célja az volt, hogy a becsületesen dolgozók egzisztenciáját biztosítsák. Az áruk előállításának célja a tényleges szükségletek kielégítése volt, és az tisztességes üzletek minden dolgozónak és kereskedőnek arányos részt juttattak. A mértéktelen törekedés a nyereség után nem megengedett és keresztényietlen volt, és senki sem próbált a másik kárára és ellenére meggazdagodni. Az egész rendszert a társadalmi összhang jellemezte, mindenki megtalálta útját és tisztességes módon jutott előbbre. Ebbe a társadalmi békébe lépett be a zsidó egészen másfajta lényével és attól különböző céljaival. Nem tudott semmit sem adni, sem termelő tehetséget, sem becsületes munkaerőt; tehát ravaszsággal kellett egzisztenciáját biztosítania. A kereskedelem számára - mint ahogy a keresztényi elvek szerint- nemcsak a termelés és fogyasztás hasznos társa, hanem annak útja és módja, hogy gazdaggá legyen és megerőszakolja a többieket. Mértékletes nyereség nem volt neki elég; nagy nyereséget akart, tőkét fölhalmozni, hogy ezekkel uralja a többieket és hatalma legyen. Ez az új irányzat jelentős zavart hozott a régi társadalom szervezetébe. Addig az üzleti életben és a társadalmi együttműködésben minden a kölcsönös jóindulaton és bizalmon alapult; most egy ellenséges elem lépett közbe, amely nem tartott igényt bizalomra; sőt, ki is gúnyolta őket emiatt és a bizalmat butaságnak nevezte. Ez az a lényeges különbség, amely máig is elválasztja a héber életszemléletét a mienktől és amely soha nem lesz áthidalva. Elejétől fogva egyenlőtlen volt a küzdelem a két fél között. A héber tudatos ellenségként jött és nem ismert bocsánatot a nemzsidóval szemben; a gyanútlan keresztény árja azon igyekezett, ahogy ezt vallásoktatóitól megtanulta, hogy a héberben embertársát lássa, akivel elsősorban bizalommal és szeretettel kell bánnia, mert annak a népnek a része, amelyből megváltónk származik. Így mindenki megnyitotta szívét és házát az idegen betolakodónak. Ezt ez rendesen kihasználta, és nem mulasztotta el, a vele szembeni bizalmat butaságként kigúnyolni. És valóban: Kigúnyolandó, ha az árja népek a mai napig nem látták át a dolgok összefüggéseit.
Természetesen évszázadok óta minden összeesküdött, az iskolától az egyházig, a nyilvános sajtótól a törvényhozásig, hogy a dolgok tényleges állását lefátyolozzák. Ösztönösen a józan emberi ész kora zsidóit annak fogta föl, amik voltak: érthetetlen, vértől és országtól idegen fickók, uzsorások, fusizók, kémek, csalók és kéjencek.
Az iparosok panaszai a régi időkből ugyanúgy szólnak, ahogyan az egyházfiak nem szívesen adott nyilatkozatai a keresztes lovagok kizsákmányolásáról a tizenharmadik században, akiknek a zsidók minden pénzét kiszedték, és fejében rossz felszerelést és fegyvereket adtak. Így szól - jellemző módon a közbeiktatott kereskedésre, melyet a zsidók uralnak! - az iparosok vádja a tizennyolcadik századbeli Hannoverből: Az ipari árukkal folytatott kereskedelem teljesen a zsidók kezébe került. Előszeretettel tárol a zsidó üzletében külföldi kalapokat, cipőket, harisnyákat, bőrkesztyűt, bútorokat és mindenfajta készruhát, és megfordítva szívesen visznek ki minden fajta nyersanyagot az országból." Máshol: "A zsidók elvonják a vevőket szomszédaiktól." Ez a gyakorlat addig ellentétes volt a kereskedői becsülettel. A Frankfurt a.M.-i aranymunkások panaszkodtak (1685), hogy a zsidók az összes törtaranyat és - ezüstöt fölvásárolták előlük és számtalan kémen keresztül elhalászták azt az orruk elől. Ugyanígy panaszkodtak a prémföldolgozók Königsbergben (1703), hogy a zsidók Hirsch és Mózes társaikkal a prémek vételénél és eladásánál eléjük tolakodtak, és nekik nagyobb károkat okoztak. (Sombart, 161 o.). "Ha hadsereg jön a városba, utána mennek a katonáknak és a tiszteknek, és megpróbálják őket üzletükbe vonzani, hogy ne a többieknél vásároljanak". A házalóknál is terhes módon terjed ki befolyásuk; így 1672-ben a Mark Brandenburgi rendek vádja szerint: "a zsidók házalnak a falvakban és városokban és rátukmálják az emberekre áruikat!" Frankfurt a. O-ban arról panaszkodnak, hogy "a zsidók utánamennek a vevőknek, az utazókhoz a szállodába, a nemességhez kastélyaiba, a diákok szobáiba", mert nem elégednek meg azzal, hogy mint a többi kereskedő a piacon eladják áruikat, hanem a többi kereskedő nyereségét is magukhoz akarják húzni tolakodásukkal. Vásárokon minden fogadóba bemennek, hogy magukhoz vonzzanak minden vevőt. Az ausztriai Nikolsburgból jelentették, hogy a teljes kereskedelmet, minden pénzt és anyagot magukhoz vettek. Már a város előtt várják a vevőt, az utazókhoz tolakodnak és megpróbálják őket távoltartani a keresztény kereskedőktől. Kihallgatnak minden beszélgetést, megtudják az idegenek érkezését és még a szerencsétlenségekből is rögtön hasznot húznak, amikor a házakba mennek és ott teszik meg ajánlataikat. Tolakodásuk testi szintűig fokozódik; a vásárolni nem akaró vevőket üzletükbe húzzák, - ez a bevonszolás -, mely a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben a berlini Mühlendammon még virágzott. A zsidók üzletük előtt állva minden arrajárót, aki a járdán kiterített áruik iránt a legkisebb érdeklődést is tanúsította, rögtön meg akarták állítani és az üzletbe csalni vagy erőszakkal bevonszolni. "Karszaggató-üzleteknek" nevezték a zsidó üzleti szellemnek ezeket a megnyilvánulásait, ahogy ezt Sombart is írja. Igen, a zsidó utcai kereskedők addig mentek, hogy eladóasztalukat vagy talicskájukat közvetlenül a keresztény konkurens előtt nyitották ki, hogy elvegyék vevőit. A vevőnek minden eszközzel való magához vonzása a zsidó kereskedő célja, és ebben nem lehet sem a tisztességre és másra tekintettel levésre, sem szégyenérzetére való hivatkozással megakadályozni. Csak a héberen keresztül jutott ez az ellenséges alapelv üzleti életünkbe, amely a kereskedelem legfontosabb feladatának a vevők elcsalását tekinti, és minden eszközt megengedettnek tart, amely a konkurenciát hátraszorítja az üzlettől. /Bárcsak lehetőségünk lenne, hogy mindezeket a dolgokat népünk legszélesebb rétegeivel megismertessük! Akkor elvárhatnánk, hogy a becsületes emberek ellene szegülnének ezeknek az állapotoknak, és a bomlasztó idegent végre kikapcsolnák népünk életéből. De a nyilvános sajtó itt teljesen fölmondja a szolgálatot; előszeretettel áll a zsidók szolgálatába. /
Az újságban megjelenő reklámot is olyan fokra fejlesztette a héber, amely nemcsak a jóízlésnek mond ellent, hanem a nyilvános tisztességet is kigúnyolja. Néhány évtizede még a "halál minden konkurensre!" volt a zsidó reklámkészítők kedvenc jelszava. Az újsághirdetések elterjedésének az volt a másik hátránya, hogy a nyilvános sajtó egyre inkább a zsidó hirdetőktől lett függő. Hogy ne veszítsék el azok hirdetéseit, minden módon a kedvükre tett. Ma sem mer egyetlen újság sem kellemetlen tényeket közölni a zsidóságról, ha nem akarja rögtön elveszteni a zsidó hirdetéseket, és az egész zsidóság ne bojkottálja - amely annak a szerencsétlen kombinációnak velejárója, hogy az eredetileg politikai újság a hirdetőlappal egyesült. A kereskedelem a zsidó befolyás alatt elvesztette eredeti becsületes célját, hogy a fogyasztás és a termelés között közvetítsen, és rafinált vevőfogássá változott. Ezért vádolják a becsületes kereskedők a zsidót emberemlékezet óta: a zsidó elrontja a kereskedelmet, mert nincs tekintettel a szabályokra és csak a pénzszerzést tartja egyetlen céljának.
A zsidó kereskedelmi taktikának egyik legaggasztóbb formája az, hogy az árutermelő szükséghelyzetét kihasználják. A zsidók arra használják a kézműves és gyáros szükséghelyzetét, hogy nagyon olcsó áron megkaphassák áruit; sőt mindenféle manipulációkkal értik a módját, hogy kényszerhelyzetbe hozzák a termelőt. Ez a vád is régi: Az augsburgi nagykereskedők jelentése 1803-ból ezt mondja: "A zsidók értenek ahhoz, hogy az általános szükséghelyzetből hasznot húzzanak; attól, akinek pénz kell, olyan alacsony áron veszik meg az árut, hogy azzal elrontják a rendezett újraeladást a normális kereskedelemben" (Sombart, 168. oldal). Sajnos a hatóságok is rövidlátóak lettek a céhek megszűnése óta (18. század eleje), hogy támogassák ezt a zsidó taktikát. A héberek olcsó ajánlatai megvesztegették őket, és nem kérdezték, hogy milyen módon jut a héber az olcsó áruhoz. A bécsi udvari kancellár egyik beadványa 1762 május 12-éről még ezt is mondja: "Tanácsos a zsidókkal kötni hadiszállítási szerződést, mert ezek árai kedvezőbbek. /Hogy milyen sikerrel követték ezt a tanácsot a későbbi mozgósítások idején, az ismeretes. Az európai hatalmak katonáinak százezrei fizettek életükkel vagy egészségükkel a zsidó szállítók nyereségvágyáért, akik ruhát, és hamis élelmiszert vagy orvosságot szállítottak. / - Érdekes módon mindennek ellenére a zsidó szállítók meggazdagodtak. Valakit be kellet hogy csapjanak, vagy az államot, vagy a boldogtalan termelőket. Hogy a zsidó mellékesen hajlandó, minden becstelen úton szerzett áruval is kereskedni, ez eléggé ismert. Összevásárol elzálogosított, elkobzott, és lopott árut, ahol csak lehetősége van rá. Előszeretettel keresi a csekély értékű elfekvő és selejtes árut, a "ramsot", vagyis kicsit hibás árut, amit emiatt a tisztességes kereskedők nem vesznek át. A héber számol a vevő felületességével és áruismereti hiányával, és az ilyen árut is tisztességes és hibátlan áruként adja el.
A zsidó tevékenység befolyása alatt a minőségi áru fogalma többszörösen veszendőbe ment, míg az olcsó rossz minőségű áru termelését ezzel támogatták. A tisztességes kereskedők megpróbálnak a csaló ellen harcolni, aki a rossz minőségű árut a többivel egyenértékűnek állítja be. A kereskedelem és ipar védőszervezetei gyakran folytattak sikeres pert az minőségi csalóval; sok esetben a szakértőknek be kellett vallani, hogy a minőségi különbségek az anyagban és a munkában akkor is nehezen mutathatók ki, ha a tisztességes áru értékét kb. 10-15 %-al csökkentik. És ezzel lehetősége lesz a hébernek az áru minőségét mind lejjebb vinni, mind a termelő, mind a vevő kárára. Átlagos mai vásárlóközönségünk sajnos túl könnyelmű, hogy súlyt helyezne az áru minőségére. A héber arra nevelte, hogy mindennél a "modernséget" és a látszatot tartsa elsőrangúan fontosnak ahelyett, hogy első sorban a célszerűséget és tartósságot nézné, amely minden esetben összhangba hozható a szép kivitellel. A legtöbben olyasmire vágynak, ami e pillanatban csillog, függetlenül attól, hogy hamarosan értékét veszti és el kell dobni, hogy egy új csillogó, olcsó tárggyal pótoljuk. Ezáltal nemcsak a népgazdaság jár rossz úton, hanem a nép erkölcse és életbeli tartása is szenved. Az áruházak vakító lámpái így nemcsak az üzletet, hanem a népet is elrontják. Ahogy Sombart elismeri, a zsidók a pótanyagok kitalálói annak legszélesebb értelmében, azaz magyarán: a hamisítás fölfedezői a kereskedelemben. Néhány rossz minőségű árut, melyeket zsidó elvek alapján állítottak elő, "zsidóárunak" neveznek. Így beszélnek "zsidóvászonról", "zsidókartonról", és "zsidótörölközőröl". A zsidó üzletek egyik különös trükkje abból áll, hogy olyan áruknál, ahol a mennyiség és a nagyság nehezen ellenőrizhető, kisebb súlyt vagy kisebb mennyiséget adnak. / Különösen nőket csapnak be azzal, hogy pl. "angol fonalat" adnak el, melyet yardban és nem méterben mérnek. / Amikor az új súlyrendszert bevezették, de a vevők szokásból még mindig "negyedfontot" és hasonlókat kértek, a héber ki tudta használni az alkalmat, hogy a negyedfont helyett csak ötödfontot adjon. Szintén ismeretes, hogy egy "zsidómérték" csak 100 darabból áll a 144 helyett. Amikor a régi időkben a zsidó kereskedelem igazolására azt állították, hogy a zsidó azért tud olcsóbban szállítani, mert igényei kisebbek, és szerény módon megtalálja számítását, ez a mai viszonyokra biztos, hogy nem igaz. Mint ismeretes, a mai héberek jómódban élnek, és különösen a zsidó nők keresik a luxust és csillogást, jobban mint minden más rendbeliek. Egyvalamit meg kell adni: hogy a zsidók a lehetőleg nagymértékű készpénzeladással gyorsabbá teszik a forgalmat. A gyorsabb forgalom lehetőséget ad a kereskedőnek arra, hogy kisebb nyereséggel is megelégedjen, és mégis jó jövedelme legyen. De azok az eszközök, melyekkel a héber gyors forgalmat ér el, legtöbbször aggasztóak és hátrányuk a gazdasági életnek egy másik oldalán lesz látható. Mert a kereskedelem végül is nem öncél: az emberi élet feladata nem az, hogy lehetőleg sokat termeljen és sokat használjon föl; a nagyobb fogyasztás mind az egyén mind a közösség számára hátrányos lehet. Mint ahogy a túl sok evés és túl sok élvezet hátrányos az egyén számára, így a népgazdasági működés megnagyobbodása sem áldásos minden esetben. A "gyors forgalom és csekély haszon" elve alapján a héber szívesen csinál magának reklámot. De ez többnyire csak arra jó, hogy elvakítsa az embereket. A zsidó gondolkodás természetében rejlik az, hogy más utakat jár, mint a normális értelem. A héber a sarok másik oldalán gondolkozik; gondolatai a természetessel ellenkező irányba haladnak. Míg az árja gondolkozás a munkára és fölépítésre koncentrál, a zsidó állandóan összezavarni és kizsákmányolni, pusztítani és tönkretenni akar. Előnyét keresi a más kárában, előrehaladását nemzsidó embertársai tönkretevésében. A zsidó gondolkozás mindig negatív irányú; a héber a született bomlasztó-bacilus. Ezért esik nehezére az egészséges emberi gondolkodásnak, hogy kövesse a zsidó spekulációit; ezért érthetetlen a héber az emberek nagy többsége számára. A zsidó ismeri a módot, ahogyan mi gondolkozunk, de mi nem ismerjük az övét. A zsidó ismeri a mi egyenes következtetési módunkat, de mi nem tudunk lépést tartani az ő csavaros gondolataival. Ezért téved a zsidó ritkán némettel szemben, míg a német szinte mindig téved a zsidóval szemben. A héber egy irányba akarja irányítani gondolatainkat, ahonnan pontosan tudja, hogy milyen irányban megyünk tovább, mégpedig úgy, hogy biztosan beleessünk csapdájába. Megtanulta, hogy mások gondolatait előre gondolja meg; de mi soha nem tanultuk meg azt, hogy hogyan kövessük az ő szellemi keresztutait. Így szerzett a héber látszólagos fölényt fölöttünk, amely csak a természetes gondolkodás és érzés megfordításában gyökerezik. Szándéka az, hogy mások szándékait és érzéseit félrevezesse azért, hogy azokkal visszaéljen. A héber nem természetes lény közvetlen kedéllyel; benne minden levezetett és fordított. Egy perverz szellemű gúnygép. Akinek nem volt módja arra, hogy hosszantartó személyes érintkezés során a zsidó gondolkodás furcsaságát és alattomosságát megismerje - és erre viszonylag kevés embernek van lehetősége - az nem tudja a zsidó eszmefuttatásokat követni, kivéve, ha a rabbik írásaiból betekintést nyert a zsidók valódi szellemi világába. Ott - az értelem és erkölcs tagadásával - minden fejére van állítva és a természetes emberi lények ellen van irányítva.
A zsidó agy minden mozgató oka és tevékenysége az előnyökre és anyagi nyereségre irányul. Erkölcsi szempontok, eszmei hajtóerők számára érthetetlenek. És mégis szívesen állítja a héber, hogy ő különösen magas erkölcsi szinten áll. Senki sem beszél szívesebben az etikáról, mint a zsidók; de aki odanéz, hogy mit is értenek ezalatt, az észreveszi, hogy ők annak művészetére gondolnak, hogy az értelem útján jussanak előnyökhöz, de egy tisztességes szándék álruhájában. Ha a zsidó erkölcsöt röviden össze akarjuk foglalni, akkor az így hangzana: "Minden erkölcsös, ami előnyökkel jár." Nagyobb dolgot, mint az előnyt nem képes a zsidó értelmes életcélnak tekinteni.
A becsületes kereskedő számára a csőd az egyik legszörnyűbb szerencsétlenség: számára ez nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi és erkölcsi halált is jelenti. A német kereskedő ezért minden erejével és tartalékával azon van, hogy elkerülje ezt a csapdát; és ahogy a tisztességes kapitány nem hagyja el élve a süllyedő hajót, így némely német kereskedő úgy gondolta, hogy nem élheti túl a csőd szégyenét. Mindenesetre egy jó német kereskedő olyan szegény a csőd után, mint a templom egere, és elrejtőzik a nyilvános szégyen elől. Ebbe is változást hozott a másféle zsidó erkölcs és gondolkozásmód, amely sajnos a német kereskedők becsületi fogalmait rombolta. A csőd a héber szemében nem becsületbe vágó dolog, legföljebb üzleti baleset, amely miatt a jóbarátok sajnálkoznak, de az üzleti tekintélyre a legcsekélyebb hatása sincs. Sőt, nemcsak a vicclapok ismerik a zsidóknak azt a véleményét, hogy a csődöt szerencseként is föl lehet fogni, amely gazdag nyereséget hoz. Ez nemcsak a furcsa zsidó erkölccsel függ össze, hanem a zsidó üzleté ténykedés egész taktikájával. / "A zsidó bátran föltekeri az eljárást olyan magasságokba, ahol a becsületes keresztény szédül" - írja egy 1816-ban írt írás. / A héber képes rá, üzletét nagy részben idegen pénzzel elkezdeni. Saját jelszava szerint - melyet keresztények meggondolás nélkül utánamondanak - : "A hitel készpénz", hitelt vesz föl más (elsősorban nemzsidó) cégektől és bankoktól, amelyben fajtársai úgy segítenek neki, hogy hangsúlyozzák üzleti képességeit és tisztességességét. Ha bejön az üzlet és gyors és nagy nyereséget zsebel be, akkor pontosan fizeti a héber tartozását, és talán tisztességes kereskedő lesz belőle. De ha üzlete rossz környéken van és nincsenek vevői, akkor megváltoztatja taktikáját: Csődbe viszi üzletét, éspedig lehetőleg jövedelmező csődbe. Ez a következő manőverrel sikerül: Ahelyett, hogy a rossz üzletmenet miatt csökkentené vagy leállítaná megrendeléseit, megnöveli őket. Ameddig hitele van, ki akarja azt használni. A növekvő megrendelésekkel azt a látszatot akarja kelteni, hogy az üzlet jól megy. Az áruk egy részét pontosan fizeti, de mind nagyobb hitelt kér; és meg is kapja azt, mert a szállító nem akarja elveszteni a jó vevőt. A hitelre vett árukat olcsón továbbadja. Most a zsidó részben a beszerzési ár alatt, melyben mindig segítenek neki fajtársai úgy, hogy nagymennyiségű árut vesznek át tőle féláron és saját üzleteikben olcsón eladják, vagy mint "partiárut" más hittársaknak szállítanak. A csődvárományos a bevételek jó részét biztonságosan elrejti, a többi részből kifizeti a szállítókat, hogy ezek lehetőleg még hosszan szállítsanak neki, és a hitelt a legmagasabb szintre hozza föl. Ha mindez sikerült és a rablás jövedelmezőnek ígérkezik, akkor hirtelen leállítja a fizetést - a legmélyebb sajnálkozással, hogy a rossz idők és a véletlen veszteségek miatt a jólmenő üzlet mégsem nyereséges. A hitelezők félig üres raktárt és üres pénztárt találnak, és kárukat nem téríti meg senki; a könyvek látszólag rendben vannak; az olcsó partieladásokat azzal magyarázza meg, hogy az árut azért kellett gyorsan eladni, hogy divatban maradjon; a nagy magánkiadásokat a háztartás drágaságával és azzal magyarázza, hogy jól kellett kinéznie, hogy tartsa üzleti hírnevét és a nélkülözhetetlen üzleti kapcsolatait. - röviden, ebbe az emberbe nem lehet belekötni. /gyakran lehet újságokban olvasni arról, hogy olyan zsidó üzletemberek, akik már régen csődben voltak, még évekig nagy háztartást vezettek és a legjobb társaságban forogtak, míg végre megnyitották a csődeljárást ellenük több millió hiány miatt. Tipikus példa volt erre néhány évtizeddel ezelőtt a Bernstein fivérek Königsbergben. / Az ilyen élményektől megrémült hitelezők többnyire elkerülik a drága csőd miatti pert, mert félnek attól, hogy amiatt még öt százalékkal kevesebb marad nekik, és inkább megelégednek egy sovány kényszereljárással, ahol 25-30%-át kapják követeléseiknek. Ezelőtt gyakran vidám "csődkiárusítást" rendeznek, amely lehetőleg hosszan tart, és ahol nagymennyiségű árut még behoznak az üzletbe, hogy az olcsó kiárusítási lehetőség lehetőleg az összes üzleti barát hasznára váljon. Új törvények valamennyire lecsökkentették ezt az értelmetlenséget, amely az utóbbi évtizedekben hihetetlenül elterjedt, de nem szüntették meg teljesen, mert - akármilyen keveset is talált ki különben a héber- a kerülőutak és a törvények megkerülésének mestere. A boldog csődös a félretett pénzzel hamarosan - szükség esetén máshol - új, még nyereségesebb üzletbe fog, talán felesége nevén, talán egyik gyereke nevén, hogy a régi kötelezettségekkel ne zavarják. És ha ez sem válik be, akkor a ravasz ember második vagy harmadik csődjét is megszervezi. Az itt elvesztett pénz soha nem a sajátja, hanem mindig mások pénze, éspedig benne bízó gojoké. A nagykereskedőket és gyárosokat így fosztogatták évekig zsidó üzleti csődspecialisták; és ez az eljárás lényegesen hozzájárult sok zsidó család meggazdagodásához, és sok becsületes német elszegényedéséhez. Mert ennél a rablásnál nemcsak a közvetlenül érintett szállítók a károsultak, hanem azok a tisztességes kereskedők, akiket az ilyen nem tiszta konkurencia tönkretesz. A héber, aki áruit rossz cselekkel szerzi és nem is akar fizetni, természetesen olcsóbb árakat tud ajánlani, mint a tisztességes kereskedő. És így a csaló versenyt és az árcsökkentést lényegesen elősegítették az üzletszerű zsidó csődspecialisták. Ha az utóbbi időben ritkultak a vádak az ilyen dolgok miatt, ez részben a keményebb törvényeknek köszönhető, részben az iparosok nagy szervezeteinek, akik határozottan védegyletekben egyesülve védekeznek ezek ellen a csalások ellen. A mai zsidóknak nincs is annyira szükségük az ilyen idétlen csalási manőverekre; az utóbbi évtizedekben eleget összeszedtek, és az egyik héber szavai szerint: "megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy reálisak legyenek" - természetesen kivételekkel! Néhány zsidó kereskedőnek előnyére szolgált a fenti viselkedésben az a felelőtlen könnyelműség, amellyel nálunk a névváltoztatások lehetségesek. A hatósági kiírás, hogy pl. Hirsch Levi a jövőben Hermann Winter vagy Áron Jeiteles mostantól az Arnold Krause nevet használja, csak a német birodalmi és porosz hirdetőben jelent meg, amit nagyon kevesen olvasnak, és az érdeklődők csak akkor tudják meg a dolgot, amikor az nekik kellemetlenségeket okoz. Továbbá leegyszerűsítik a csalók dolgát azok a zsidó nevek, amelyek mind családi, mind keresztnevek lehetnek. Így tudta egy Mózes Meier Áron az első csőd után a céget Áron Meier Mózes néven vitte tovább a következő után pedig Mózes Áron Meier néven, és így könnyebben szökött meg hitelezőitől. Ilyen alapelvekkel és az ezzel kapcsolatos becsületérzés hiánya miatt a héber sokkal könnyebben kezd üzleti vállalkozást, mint egy másfajú ember. Alig nyílik valahol üzleti lehetőség, még ha nagyon merészeknek való is, máris egy héber kezében van. A drága üzlet egy sarokházban, egy kétes találmány, egy, a közönség butaságára és kíváncsiságára alapító spekuláció; mindezeket rögtön zsidók veszik szárnyuk alá, míg tisztességes üzletemberek még hosszasan gondolkoznának az ügyről. A hébernek tényleg könnyebb, mint a többieknek, mert hiba esetén nemcsak lelkiismeretével boldogul könnyebben, hanem előre is ezt mondja magának: Nem a saját pénzedet viszed vásárra. Így a zsidóknak joggal van olyan hírük, hogy szívesen vállalkoznak - ezt úgy is lehetne mondani: Nagyobb az üzleti merészségük. Nem vitatható, hogy ezáltal néha egy-egy jó dolgot is támogatnak, mert némelyik föltaláló hiába várt volna ötlete megvalósítására, ha zsidók nem szálltak volna be nála. És néha azt kívánnánk, hogy német üzletembereink és kapitalistáink kevésbé lennének tartózkodóak új ötletekkel és tervekkel szemben, és nem engednék át olyan könnyen a terepet a hébernek. Itt azonban azt is meg kell gondolnunk, hogy a német üzletember egy ilyen merészséggel nemcsak saját pénzét, hanem becsületes nevét is kockáztatja. És még egy szempont: Nemcsak az üzleti világ, hanem az egész nyilvános élet ötven éve zsidó szellemmel van tele; zsidó arcéle van, zsidó irányzatokat képvisel, zsidó nézetek uralják a néptömegeket, legalábbis a városokban. Minden, amit zsidó agy szül, zsidó célokat követ, ezért az általános irányvonal szívesen követi azt; be fog jönni. Az igazi németnek idegen ez a világ; nem boldogul ebben a környezetben. Semmi, amit kitalál, nem illik ebbe a világba; az ár ellen úszik. Ez nemcsak az üzletre igaz, de a művészetre, színházra, irodalomra és a sajtóra is. A zsidó csinálmányok megtalálják a nap hangulatát, és a közélet faktorai, ugyanebben a szellemben segítik a zsidó vállalkozást. Így a zsidó üzletember, éppen úgy, mint a zsidó irodalmár és művész könnyebben boldogul, mint a lelkiismeretes és ezért körülményesebb német. A környezet nagyon elidegenedett a német lényétől; ezért a németnek nehezebben sikerül valami, mint a sikamlós héber népnek, melyről Franz Dingelstedt (Egy kozmopolita éjjeliőr dala) már 1840-ben ezt dalolta:
"A földművest keményen űzi ki üléséből,
Ha nincs a németnek elég ereje ahhoz, hogy olyan környezetet alakítson ki, amely saját lényéhez illik, akkor el lesz veszve ebben az elzsidósodott világban, és Hebbel szavai valósággá lesznek: "A németnek ugyan minden tulajdonsága megvan ahhoz, hogy megszerezze magának az eget, de egyetlen sincs ahhoz, hogy a földön diadalmaskodjon, és ezért eljöhet az az idő, amikor ez a nép eltűnik a Földről." Majdnem minden nagyvárosban vannak cégek, melyek nagy reklámmal azzal ajánlják magukat, hogy áruikat kis előleg fizetése ellenében átengedik a vevőnek, és írásbeli szerződéssel kötelezik a vevőt rendszeres fizetésre (többnyire hetenként). Ennél az előnyös ajánlatnál ezeknek az üzleteknek nagy sikere van, különösen a munkásosztály szegényebb rétegeinél, az alacsonyabb tisztviselőknél, stb. A szegény emberek ezeket a vállalatokat jótevőknek és emberbarátoknak tartják, mert ezek pl. egy házasodni akaró párnak az egész berendezést odaadják heti 3-5 márka fizetéséért. És ilyen emberbarátnak festik le magukat ezek a cégek reklámaikban. A valóságban az ilyen üzlet mögött hallatlan méretű uzsora van - természetesen olyan formában, amely a mai törvényes eszközökkel csak nehezen megakadályozható. Először is, a fölajánlott dolgok szinte mindig rossz minőségűek, gyors munkával készültek rossz anyagból, de áruk ennek ellenére nem alacsony. A venni szándékozó többnyire eltekint a magas ártól, mert nem kell rögtön kifizetnie; úgy gondolja, hogy a kényelmes fizetési lehetőség meg fogja számára könnyíteni bármilyen ár nehézségek nélküli kifizetését. Ezért meggondolás nélkül aláírja az elé tett vásárlási szerződést, és nem is sejti, hogy milyen veszélyes hurokba tette be a nyakát. A szerződésben ugyanis az áll, hogy az eladónak jogában áll a szállított árut visszavenni, ha a részletet nem fizetik pontosan. /Újabban birodalmi törvény szabályozza ezeknek a szerződéseknek a hatását. / Ha tehát a vevőnek ugyan szándékában áll, rendszeres jövedelméből fizetni, de betegség vagy más közbejött dolgok miatt erre nem képes, akkor azt látja, hogy nemcsak berendezése nincs, de az addig fizetett részletek is örökre elvesztek. Pernek ritkán van eredménye, mert az írott szerződés úgy van fogalmazva, hogy csak a szállítónak vannak benne jogai. Évente sok kis ember, akinek nincs megtakarított pénze, veszít el ilyen módon jelentős összegeket. Nem véletlen, hogy ezek a részletfizetéses üzletek szinte kizárólag zsidók kezében vannak; ezek a legkifogásolhatóbb találmány, mellyel a héber napjainkat gazdagítja. Ez az eljárás jól átgondolt terven alapszik: a tervszerű népkirablás nagy rendszerének része. A hébernek nem elég az, hogy elvegye az emberek pénzét, mely zsebükben van, hanem előre ráteszi a kezét jövendő keresetükre is. A jövőbeni kereset előre elvétele (anticipáció) kifejezetten zsidó típusú spekulatív üzlet, amely a gazdasági életben mindennek komolytalan jelleget ad és bizonyos értelemben a levegőre épít. Mert az ilyen jövőbeli értékekre alapított létnek hajótörést kell szenvednie, ha a dolgok nyugodt fejlődésbe a legkisebb zavar is belép. Már Goethe Faustja is megírja:
"A zsidó nem fog téged kímélni,
Megtudjuk, hogy a Németországban levő nagy részletfizetéses üzletből 27 egy kézben van, illetve egy társaság tulajdona, melynek élén egy bizonyos Leskowitz áll Drezdában. Ennek az embernek a jövedelmét évi 800 000 márkára becsülik. Amilyen óriásinak is tűnik ez, de nem valószerűtlen ha meggondoljuk, hogy ezekben az üzletekben nemcsak nagyon magas árat kérnek, hanem a kimaradt részlet miatt visszavett árut egy kis frissítés után rögtön eladják egy másik vevőnek. De hogy állunk a társadalommal és annak törvényeivel, amely a szegények ilyen olcsó uzsoratrükkökkel történő kirablását nem képes megakadályozni? Nem lenne jó, a számtalan törvény helyett, melyek végül is nem elegendőek erre, és melyeket rafinált csalók kijátszanak, a jól iskolázott, azaz a gyakorlati életben tapasztalt bírók egészséges jogi érzésére alapoznánk, ahogy ezt az angolok teszik régóta, és ezzel egészen jó tapasztalataik vannak? Az áruház mintája a keleti bazár, amelyhez a falusi vegyeskereskedés már száz éve hasonló lett. Mindkettővel egy nyilvánvaló szükséglet elégült ki; az iparűzés szabadsága után ide lopakodott az eredetinek a zsidó alkotta hamis képe az 50, 25 és 10 pfenniges bazárok mintájára, mint egy idegen, alacsonyrendű forma a tisztességes kereskedelembe. Jellemző, hogy az első nagystílű áruházak az összes városok legélvetegebbjében, Párizsban létesültek, hogy a könnyűéletű asszonynépnek kényelmes vásárlási lehetőséget biztosítsanak sokféle igényük kielégítésére. Tevékenységük aztán kiterjedt az Egyesült Államokra, hogy az egymástól hatalmas távolságra lakó és a közlekedési vonalaktól távol lakó népességnek megkönnyítsék minden "időszerű" kívánság kielégítését. Nagyvárosainkba azok üzleteibe és vásárlási lehetőségeibe a héberek átvitték a bazár másolatát, melyre nem volt más okuk, mint a tömegek kényelmességére, a vakságára, az élvezetvágyára és a kritika nélküliségére való spekulálás, különösen a nőkére. Annak keleti, falusi vagy amerikai változatára áruház formájában egyetlen esetben sincs szükség, és figyelemre méltó, hogy néhány államban, mint pl. Brazíliában - a nép jólétére és a tisztességes kereskedelemre való hivatkozással- az áruházak létesítése tilos. Így a vakító nagyvárosi bevásárlóközpontok, amelyekké az áruházak egyre inkább fölnőnek, létüket kizárólag egy másra tekintettel nem lévő, magának utat vágó kereskedői eljárásnak köszönhetik, mely össze van kötve egy kiterjedt tőkeszövetséggel illetve nagy bankhitele van. Ezek az alapítások amiatt a szervezet miatt, amire támaszkodnak, kétségtelenül korunk figyelemre méltó alkotásai közé tartoznak, és érthető, ha a vevőket nagyon vonzzák ezek tényleges vagy látszólagos előnyei. Ezekről az előnyökről mindenki beszél, mert maguk az áruházak gondoskodtak róla, hogy kellően ismertekké legyenek. Kevésbé ismeretes, hogy milyen manőverekre van ezeknek a nagy bazároknak szüksége ahhoz, hogy a közönséget magukhoz vonzzák, és annak ellenére, hogy áruik látszólag olcsók, jó nyereséget tegyenek zsebre. Ezekhez első sorban az a szándék tartozik, hogy a szemek vakításával, az érzékeket összezavaró berendezéssel, az ajánlott áruk sokaságával, az eladók begyakorolt rábeszélési művészetén keresztül oda hatni, hogy senki sem hagyja el a házat anélkül, hogy egy bizonyos mennyiséget megvett volna függetlenül attól hogy szüksége van-e rá. Továbbá egészen különleges trükköket találtak ki, egyrészt hogy a vevőt megtévesszék, másrészt hogy a gyárosokat és a szállítókat ügyesen kihasználják. Itt csak néhányat sorolunk föl ezekből. Húzó-cikk. - a legismertebb eszköze a vevők becsalásának az áruházak esetén, hogy néhány kisértékű árut egészen feltűnően olcsón fölajánlani, és olyan árakon, hogy amilyeneken semmit nem keres rajta, vagy akár ráfizet. Néhány cikket tényleg a bevásárlási árnál olcsóbban adnak el - abban a tudatban, hogy ezáltal a leghatásosabb reklámot csinálják maguknak. Hiszen mit is jelent az, ha a cérna, a hajtű, az aranyhal, a kesztyű, a gombok vagy üvegek eladásánál néhány pfenniggel ráfizetnek! Először bevonzzák az árak miatt a vevőket, és kísértésbe viszik őket , hogy más dolgokat is vegyenek, melyek értékét nehezen tudják megbecsülni. És így az áruház újra gazdagon behozza a veszteséget. Továbbá azt az elképzelést akarják a vevőben fölébreszteni, hogy egy üzletben, ahol az egyes árucikkek ilyen olcsók, minden nagyon olcsó. És ez nem így van. Ebben rejlik az egyik leghatásosabb csalás, amit az áruházak elkövetnek a vevők rovására. Mert a nagyobb árucikkek árát, melyeket ritkábban vesznek és melyek értékét a laikus nem tudja megítélni, a tapasztalat szerint magasabb árat fizettetnek, mint a megbízható szaküzletek. A húzó-cikkek egyébként mindig olyan dolgok, melyekből kevés elég egy háztartásban, és ezért a vevők csak kisebb mennyiségben veszik őket. Ha valaki nagyobb mennyiséget akar bevásárolni ebből a cikkből, akkor többnyire az a válasz, hogy nincs annyi a raktárban. Kirakati darabok. - Az áruházak kirakatában nagyobb tárgyak is vannak, melyek olcsó ára meglepő. Láthatóan jó anyagból vannak és jó a földolgozásuk. Ha bemegyünk az üzletbe, akkor hasonló árut mutatnak, de rosszabb minőségűt. Ha a vevő észreveszi a különbséget, akkor ezt mondják neki, hogy a másik áruból nincs már nekik. Ha a kiállított darabot akarja a vevő, akkor azt mondják neki, hogy ez már el van adva, de a vevő megengedte, hogy addig kint tarthassák, ameddig az új szállítás meg nem érkezik. Noha a csaló verseny ellenes törvény megtiltja az ilyen trükköket, de a vevő csak a legritkább esetben hivatkozik erre, és így a törvényt ritkán alkalmazzák. A szabály az, hogy azt a bizonyos árut az adott áron nem lehet megvenni. Tömegcikkeknél az áruház azt a gyakorlatot követi, hogy nagy mennyiségű bóvliáru közé pár értékeset is kever. Ezek természetesen fölül vannak, és a vevőnek ezt adják kezébe megtekintésre. a vásárlásánál azonban az eladó megpróbálja a rosszabb minőségű árut eladni, nagyobb mennyiség esetén néhány jobb darab közé rosszabbakat is kever. Csaló és cserélő áru. - Egy másik gyakorlat a következő: Az áruházak vesznek egy készlet jó árut egy tisztességes gyárostól és ennek alapján egy másik gyárban rosszabb anyagból ugyanilyen árut csináltatnak, de rosszabb alapanyagból. Mivel hol az egyik, hol a másik gyártól vett árut adják el, de főleg a rosszabb minőségűt gyártótól, nem lehet szemükre vetni, hogy mindig rossz minőséget adnak el. Minden vita esetén a jó minőségű áru egy példányát mutatják be, és azt mondják, hogy ez a szokásos minőség, a kifogásolt rosszminőségű példány csak véletlenül került a többiek közé. Így egy áruházban a következő történt: az üzlet egy nagy tekercs jó csipkét vett, melynél egy méter ára 10 pfennig volt. Ennek a mintának alapján két rosszabb minőségűt szőttek 6 és 3 pfenniges gyári áron. A háromféle, és a felületes szemlélő számára azonosnak kinéző csipke tekercsei egymás mellett voltak az üzletben és mindhármat méterenként 9 pfennigért kínálták eladásra. Az eladókat természetesen arra utasították, hogy elsősorban a 3 pfenniges csipkét adják el; csak ha a vevő különösen kritikusan nézte az árut, akkor nyúlta a jobb minőséghez. Egy hölgy, aki véletlenül a 10 pfenniges csipkét 9 pfennigért vásárolta, természetesen ismeretségi körében hangosan dicsőítette az áru nagyszerűségét és olcsóságát, és ezzel a reklámmal gazdagon visszafizette az áruháznak az egypfenniges veszteséget. Vakító árak. - különleges árazással (mint 98 Pfg., 2,95 M. stb.) próbálják az áruházak azt a látszatot kelteni, hogy nagyon pontosan számolnak, és nagyon kis nyereséggel beérik. Természetesen ez is csalás, mert a 98 pf-el árazott tárgyak közt sok olyan van, melyeket a szaküzletben 75 vagy 80 pfennigért is meg lehet kapni. Egyébként egy vevőnek nem válik díszére, ha egy két pfenniges látszatprofittal vásárlásra lehet ösztönözni; itt ugyanis világos, hogy spekulációról van szó, mégpedig a zsugoriságára, vagy a többnyire női takarékossági mániájára spekulálnak. A "konfekciós", az áruházak szervezetének hivatalos melyet a vasárnapi mellékletében terjesztenek, ezt a jó tanácsot adta egyszer olvasóinak: "A kisebb cikkeket önköltségi áron, vagy gyakran az alatt kell eladni, a nagyokon annál jobban lehet keresni. Ha egy hölgy kesztyűt vagy szappant vesz a szokásos árnál pár fillérrel olcsóbban, már meg van győződve arról, hogy ebben az üzletben minden olcsóbb, és nagy bizalommal fog ugyanebben az üzletben kabátot és selyemruhákat is venni." A Stein áruház ellen Berlinben egy per alkalmával a porosz törvényszék így változtatta meg az 1907 november 14-i ítéletet: Ismeretes a törvényszék előtt, hogy áruházak kisértékű tömegfogyasztási cikkek feltűnően olcsó áron való eladásával magához akarja vonzani a vevőket, de más áruk eladásánál sokkal magasabb árakat kérnek, mint a kis és közepes üzletek." Ha a berlini áruház képes volt egy ideig 5 pfennig árú birodalmi levelezőlapokat 4 pfennigért eladni, akkor átlátható volt szándéka, hogy vevőket vonzzon üzletébe, és azoknak más dolgokat is eladjon. Mert végül is csak azoknak adták a levelezőlapot olyan olcsón, aki meg tudta mutatni, hogy más árukat is vásárolt. A továbbiakban azt a zavaró elképzelést akarták ébreszteni az emberekben, hogy az áruház a lehetetlent is lehetővé teszi, és még a levélbélyeget is olcsóbban képes adni, mint maga a birodalmi posta. Ezen a szuggesszión, mintha az áruház képes lenne mindent olcsóbban adni, mint maga az előállító, alapul ezeknek az aggasztó üzleteknek a sikere. Természetesen csak azok, akik nem gondolkoznak kereskedő módon, esnek bele ilyen csapdákba, és hisznek el ilyesmit; ezek csak spekulációk a butaságra. Az előbbiekben vázolt gyakorlatból következik, hogy az áruházak rossz minőségű áruk előállítását segítik és így egész gyártmánysorokat rontanak el. Általában a következő forgatókönyv szerint járnak el: Az áruház bevásárlója megjelenik a gyár irodájában, megmutat egy árucikket és ezt mondja: "Évente nagy mennyiséget tudok rendelni ebből az áruból, ha ön 20-25%-al a mostani árnál olcsóbban termel. Az anyagár és munkaráfordítás lehet kevesebb, de külsőre ugyanúgy kell kinéznie, mint jelenleg." Ha egy tisztességes gyáros ebbe nem akar belemenni, akkor a bevásárló azzal fenyegetőzik, hogy a konkurenciához fog menni. Attól való aggodalmában, hogy kiszorítják a piacról, némely gyáros minden követelésnek enged és legyártja a kért árut. A fokozódó selejttermelés eredménye az, hogy a minőségi áru egyre kevésbé adható el. A porcelángyártás egy szakembere jelenti: gyárunk évek óta veszteséggel dolgozik, mert olcsó és jó minőségű árut egyre kevésbé vesznek. Az áruházak csak "negyedrangú minőséget" és "repedt" árut vesznek, azaz selejtet. Néhány jó minőségű darabot kevernek közé, vagy raknak (pl. tányéroknál) fölülre, és a vevők válogatás nélkül veszik meg ezt a selejtet. A minőségi árut nem veszi meg senki. Nincs más hátra, mint "mesterséges selejtgyártásra" átállni. De mivel a munkabérek növekednek, és így nem lehetséges nyereségesen termelni, az egész iparág egyre jobban lecsúszik. Más iparágak számos gyára, akik áruházi selejtet termelnek, már csődbe mentek. Az áruházi megrendelő minden következő megrendelésnél a cikk árát még jobban lenyomta, amíg megszűnt minden lehetősége annak, hogy nyereségesen dolgozzanak, és ezzel minden termelés lehetősége is. A tisztességes áruk átvevői időközben eltűntek, és így nem maradt más hátra, mint az üzem fölszámolása. Egy kolbászgyárost egyszer megkérdezték, hogy hogyan lehetséges az, hogy olyan olcsón szállítja a virslit az áruháznak, hogy azok 12 pfennigért tudják eladni, amíg ugyanaz máshol 15 pfennigbe kerül. ő nevetve azt felelte: "Mérje csak meg a virslit! Ugyan egyötödnyivel olcsóbbak, de egynegyed résszel rövidebbek." A vásárlóközönség természetesen nem gondol arra, hogy ez az aggasztó fejlődés az egész gazdasági életet alá fogja ásni. Mert nemcsak az ipar süllyed a selejtgyártói szintre, hanem a városi tisztességes szaküzletek is csődbe mennek, mert tőlük elvonják az áruházak a vevőket. Egy áruház környezetében egyik üzlet megy tönkre a másik után; csak Berlinben 1913-ban 18 ezer üzlet állott üresen. Egy ilyen fejlődés csak erős gazdasági összeomlással végződhet. És ezt az áruházak nagyszerűségének köszönhetjük, valamint a végtelenül rövidlátó közönségnek, amelyet minden csapda magához vonz. A kereskedelmi sokrétűség csökkenése. - Mivel az áruház csak lehetőleg egyforma tömegcikkeket tud eladni, így megpróbálja a különféle minták és típusok számát lecsökkenteni. Emiatt elsősorban a művészeti ipar szenved, ahol eddig a fantáziának és személyes ízlésnek sok lehetősége volt. Az áruház egy lehetőleg tetszetős mintát állíttat elő ezres vagy milliós nagyságrendben, és így a többi jó mintát kiszorítja a piacról. A művészeti ipar elveszti egyéniségét; minden tömegtermeléssé válik a tömegízlés számára. Mert ez a módszer általában a rosszabb minőségű áru használatával is összefonódik, így a művészeti ipar minden szempontból károsodik. A francia közgazdász, Trepreau, így írja le ezt a folyamatot: "Emiatt a változás miatt lassan eltűnik az ízlés, mely a jót és szépet fölismerte, és valaha jó hírt szerzett a francia kereskedelemnek, és azt selejtgyártó tömegtermeléssel helyettesíti, amely iparunkat megalázza, és hamarosan a művészeti ipar különlegességeinek eltűnését fogja maga után vonni. " A konzervgyártásban az állandó árharc miatt a gyárakra nyomás nehezedett, hogy áruházi konzerveket gyártsanak, amelyek nemcsak rosszabb minőségűek voltak, hanem csomagolások lazább volt, és nagyobb volt a különbség a nettó és bruttó súly között. Néhány szövetnél nemcsak a fonal minősége és a csomók száma lett kisebb, hanem az eladandó szövet szélessége is. Így például a bársonyt 50 helyett 45 centiméter szélesre szőtték, amit a felületes szemlélő észre sem vesz. Hogy milyen hosszú a varró- és hímzőcérna, amikor angol adatokkal dolgoznak, azaz yarnt adnak meg méter helyett, ezt ritkán vizsgálják a sokszor felületes női vevők, pedig ez éppen ezeknél a cikkeknél fontos az ár megítélésére. Összefoglalva, a termelőket arra kényszerítik, hogy segítsék az áruházakat saját iparáguk kárára abban, hogy becsapják a vevőközönséget.
Gazdasági és társadalmi viszonyainkat olyan veszély is fenyegeti, hogy az áruházak a kereskedelem előrehaladó koncentrációja miatt szinte monopolszerephez jutnak. Ez a jövőben mind a vevők, mind a gyártók számára kellemetlen lehet. Ha az áruházak konkurenciájuk legnagyobb részét legyőzték, akkor nem lesz arra szükségük, hogy a vevőket alacsony árakkal magukhoz vonzzák, mert tőlük kell megvenni, mivel a tisztességes szaküzletek tönkrementek. Akkor az áruházak tetszőlegesen fölemelhetik áraikat, és ez amiatt is könnyű lesz nekik, mert már ma kartellt alkotnak és szabályaikat egységesítik. És ekkor kétségtelenül a vevőközönség fogja a számlát kifizetni, azt a látszólagos kényelmet, melyet ma élvez. Az áruházak már ma monopol uralommal bírnak a gyárak fölött. Mindenféle árengedményt engednek meg maguknak (áruházi-rabat), amit a gyártók ellentmondás nélkül eltűrnek, mert nagy megrendelőiknek ki vannak szolgáltatva. Amikor Poroszországban áruházi adót akartak bevezetni, az áruházak rögtön levontak szállítóiktól 2%-ot, pedig az adót még be sem vezették. Ez is mutatja az áruházak egyre jobban kiépülő monopol jellegét, amely a gyártót függővé teszi tőlük, és amely nemcsak a gazdasági, hanem a polgár szabadságára nézve is komoly veszélyt jelent - eltekintve a polgári megfontolásoktól. És ezek a károk nemcsak a munkaadót veszélyeztetik, hanem legalább annyira a munkavállalót is. Az áruházak a velük szövetséges nagybankokkal együtt a gazdasági élet előrehaladó koncentrációjának útján olyan hatalomhoz jutnak, mely jogos aggodalommal tölt el minket. Lehetőségük van arra, hogy minden kisebb üzletet elnyomjanak, és a termelőket maguktól tegyék függővé. Ez viszont gazdasági ököljogot von maga után, olyan erőszakot, amely elűzi az erkölcsöt és a jogot. Minden olyan kényszer, amely a jogi érzéket és a társadalmi érzékenységet megsebesíti, az a közerkölcs aláásásához és anarchiához vezet, és azt egy rendezett államban nem szabad eltűrni. Ma vádoljuk a közerkölcs süllyedését, a fiatalság elvadultságát, de nem tisztázzuk, hogy mennyiben járulnak ehhez hozzá az erkölcstelen gazdasági viszonyok. Mivel az áruházak nemzetközi trösztöt alkotnak, így képesek egy állam polgárait nemzetközi manipulációnak kitenni, és így belenyúlnak az állam hatalmi feladatkörébe, veszélyeztetik a gazdasági szabadságot és a polgárok függetlenségét. Itt ellenvetéssel kell élnünk. Az állam nem adhatja át egyéneknek vagy magántársaságoknak a nép kizsákmányolásának monopóliumát. Ide irányulna az áruházak további kiépülése. De a legkisebb mértékben sem szabad egy olyan gazdasági uralmat helyeselni, amely kétséges eszközökkel éri el célját, amely csalással és ravaszsággal dolgozik és ezzel az erkölcsöt és a köz javát veszélyezteti.
Ismeretes, hogy az áruházak megjelenésével egészen új és aggasztó jelenségek kaptak lábra a közönség erkölcsében. Egy újfajta bűnözés jött létre: A csábítás, hogy árut engedély nélkül magukhoz vegyenek, az áruházi tolvajlás beteges jelensége. A tapasztalat szerint nemcsak a szegényebb néprétegek vesznek ezen részt, hanem minden rendű emberek, különösen nők, még a legmódosabb rétegekből is. Ezt a jelenséget az áruház működésének sajátos formája magyarázza meg. Ott minden úgy van elrendezve, hogy a vágyat fölszítsa, hogy elbódítson és elvakítson. Az élénk vásárlói üzem és a sokféle benyomás az érzékek izgatottságát azok teljes összezavarodásáig fokozza. A gyengébb jellemek olyan mértékben elvesznek ilyen befolyások közepette, hogy nem uruk saját akaratuknak. Kísértésbe jönnek, hogy valamit észrevétlenül elvegyenek, sőt néha vásárlótársaikat is meglopják. Majdnem mindig elcsípik őket, mert az áruház tulajdonosa nagyon jól ismeri színháza kísértő varázsát, és embereket alkalmaz, hogy azok figyeljék a közönséget. Már nem egy jó társaságból való hölggyel történt meg, hogy egy kis irodába vezették és megmotozták. Hogy ez mennyire szégyenletes eljárásokhoz vezet, azt könnyű észrevenni. De már csak azáltal is, hogy sokakat arra csábít, hogy szükségtelen dolgokra adják ki pénzüket, elrontja az áruház a közönség jellemét. Az egész üzemnek az a célja, hogy azt az elképzelést ébressze látogatóiban, hogy valamiről lemaradnak, ha ezt az olcsó vásárlási lehetőséget nem használják ki. A valóságnál jobbnak kinéző ócskaságok is arra csábítják az egyszerű embereket, hogy olyan dolgokat vegyenek, melyek nem felelnek meg társadalmi állásuknak. Egy áruház például ezzel hirdeti olcsó pezsgőjét: "A pezsgőnek népitallá kell válni!" - olyan jelszó, melyet egy szociáldemokrata Reichstag képviselő is használ. Az erkölcsi kár, melyet az áruház működése maga után von, nemcsak a vásárlóközönségre vonatkozik, hanem szinte még inkább az eladókra, akik állandóan a laza áruházi erkölcs légkörében élnek és segíteniük kell a közönség becsapásában és félrevezetésében. Ezt már nemzetközileg is elismerték. Ennek bizonyítására néhány idézet. Az állandó fárasztó szolgálat nagyon megterheli a lelket és visszahat a jellemre. Dr. Paul Berthold ezt mondja erről: "Az alkalmazottak erkölcsileg veszélyes környezetben élnek, rosszul szellőztetett és emberekkel teli helységekben. A legtöbb áruházban a betegségek és halálesetek száma ijesztően magas, és akik évekig ott vannak és nem kapnak tuberkulózist, azok a kivételek." Még más okokból is jön ehhez az erkölcsi veszélyeztetés. A közmunkák minisztériumának igazgatója Brüsszelben, Dr. H. Lambrechts érdeme, hogy tudományosan megalapozott tényeket gyűjtött össze egy tanulmányban a "áruházak és vásárlóegyletek" területéről. Többek között ezt jegyzi meg a tárgyalt témáról: "Fiatal női személyzet összezsúfolása és teljes függésük egy hímnemű személytől, a területi vezetőtől, az ellenőrtől vagy az osztályvezetőtől már önmagában erkölcsi veszélyt jelent, amely annál figyelemre méltóbb, hogy az eladókisasszonyok minden társadalmi osztályból képviselve vannak, és könnyen áldozatai lesznek a luxus és a társasági élet csábításainak." A továbbiakban azokról az aggasztó kapcsolatokról ír, melyekre az áruház a külön nembeli dolgozóknak lehetőséget ad, és nemcsak az eladóknak és eladónőknek, hanem a vevőknek is. Itt sajnos nem tudjuk ezt a kényes kérdést megtárgyalni. Lambrechts így folytatja: "Veszélyes még az alacsony fizetés, amely a rossz tanácsok és rossz példák hatását megerősíti a fiatal lányokra. Ezekben a nagyüzemekben, ahol több száz alkalmazott dolgozik, néhány idősebb alkalmazott megtalálta a módját, hogy jobban öltözzenek és zárás után éttermekbe és színházba járjanak; a kis tanulólányt heti 20 márkás fizetésével hamar elszédíti ez a lehetőség. Az aggasztó erkölcsi viszonyok vázolása után, melyek az áruházak következtében alakultak ki, ezt írja J. Henningsen Hamburgból: "Meg vagyok győződve arról, hogy ha minden dolog közismertté válna, akkor egy német nő, aki felelősséget érez nőtársai iránt, sem tenné be újra a lábát egy áruházba." És Brincard bárónő ezt jegyzi meg az állapotok vázolása után: "A nők általában együttérző lények, akik szívét minden szenvedés megindítja. Ezért nem akarattal cselekszenek, amikor más nők nyomorát kizsákmányolják, de sajnos éppen a jómódú osztályok asszonyai nem tudnak és nem látnak semmit ebből, és nem gondolkoznak el ilyesmiről..." Hogy az áruházak egy új idegbetegség okozói, ezt már Emile Zola is megírta a "Hölgyek öröme (Au Bonheur des Dames)" című regényében. A francia orvos, Dr. Dubuisson könyvet írt az áruházak káros hatásáról idegileg gyengébb személyekre (Les Voleus des grands magasins), ezt írja könyvében: még jó idegállapotban levő személyeknek is lehetetlen úgy tartózkodni ezekben az intézményekben, hogy ne szenvedjenek idegességtől, lelki kifáradástól és el ne kábuljanak ott. Idegileg gyönge személyeknél ez az állapot az érzékek teljes összezavarodásáig fokozódik, bizonyos mértékben elvesztik beszámíthatóságukat, és nemcsak szellemileg, de erkölcsileg káros behatása van rájuk." Dr. Laquer "Áruházi lopás ("Der Warenhaus-Diebstahl" ) c. művében ezt mondja: Az áruházi lopás rendkívül gyakori vétek és a nyilvánosság figyelmét követeli, különösen azért, mert gyerekek is gyakran elkövetik. A váruk nyilvános kirakása anélkül, hogy venni kellene belőlük, nagy veszélyt jelent az akaratgyenge természetűeknek; ezért ezt a gyakorlatot le kellene csökkenteni. Hogy az akaratgyengék (mint pl. a másállapotos asszonyok) áruházi lopása beteges-e, azt a törvényszék előtt orvosi szakértőnek kell eldönteni..." Minden esetre az áruházak rendkívül nagyban járultak hozzá, hogy a mai emberek amúgy is legyöngített erkölcsi tudata tovább gyöngüljön, és a társadalmi gondokat erősen tovább gyarapítsa. Az állam kormányzatának mérlegelni kell, hogy a kényelmes bevásárlás csekély előnye olyan értékű-e, hogy emiatt a nép gazdasági és erkölcsi jólétét tényleg kockáztatni érdemes. Elsősorban azonban azt, hogy az állam irányítóinak és a jog és közösség érdekeit védelmezőinek kötelességeivel összhangban van-e, hogy a pénz brutális túlerejét a határtalan önzést a nép kiszipolyozására szabadon engedi-e. Társadalompolitikusaink kibúvója, hogy az ilyen folyamatok a modern élet elválaszthatatlan velejárói és a problémákat át kell hidalni olyan, mintha egy úszni nem tudót azzal vigasztalnának, hogy a megfulladás elkerülését meg kell tanulni. * * *
Hogy milyen aggasztó az áruházak üzleti alapelveinek komolysága, arról Dr. Josef Lux egy mondása tanúskodik, aki azt állítja, hogy sok áruház a nap bizonyos óráiban bizonyos vevőrétegnek különféle árakat vezetett be. Egy eladó, aki egy áruházban dolgozott, arról számolt be, hogy az alkalmazottakat arra utasították, hogy kihasználják a közönség gyengéit és figyelmetlenségét. Az egyik alapelv az, hogy senki se távozzon vásárlás nélkül. Ha egy vevő egy árucikket drágáll, akkor néhány elterelő hadművelet és álcázás után ugyanazt az árucikket olcsóbban kínálják föl azzal az indoklással, hogy ez másfajta minőség. Az eladókat egyébként arra utasítják, hogy lehetőleg a kiírt árnál drágábban adjanak el. Ilyen esetben ezek külön jutalmat kapnak a többletnyereség arányában. Hogy az alkalmazottak milyen gyakran kísértésbe esnek, hogy lopjanak az áruból, közismert. A törvényszékek folyamatosan tárgyalnak ilyen eseteket. /A "Hammer" kiadó kiadott ilyen perekről jelentést a 182. számban "34 vádeset egy áruházból" és a 239 számban "Erkölcs az áruházban". /Néhány éve egy berlini törvényszék 54 eladót és egy osztályvezetőt ítélt el egyetlen perben. Az az elképzelés téves, hogy áruházak olcsóbban tudnak dolgozni, mint más üzletek. A nagyüzemek különleges körülményei megkövetelnek sokféle olyan fölszerelést, amelyek a kisebb üzemekben nem szükségesek; mindenek előtt nagy veszteségeknek vannak kitéve. Hogy védjék magukat az alkalmazottak és a vevők tolvajlása ellen, a legtöbb áruház pár detektívet alkalmaz, titkos ügynököket, vizsgálókat és figyelőket, akik állandóan figyelik és ellenőrzik a közönséget és az alkalmazottakat; naponta állítanak meg alkalmazottakat és vevőket e kijáratnál, és egy vizsgáló szobába vezetik őket, ahol ezeknek le kell vetkőzni. Ezeknek a testi motozásoknak az erkölcsi hatásaira csak mellékesen utalunk. Nincs kizárva, hogy egy ártatlan vevőt célzatosan gyanúsítanak, hogy így megvizsgálhassák. Az áruháznak mindenesetre olyan személyzetet kell fönntartania, akiknek csak az a föladata, hogy kiegyenlítsék azokat az erkölcsi károkat, amelyek ennek az újfajta üzleti módszernek a következményeként jelennek meg és melyek az áruház fönntartási költségeit jelentősen megnövelik. Ha ehhez hozzászámoljuk az állandó reklám költségeit, mely szükséges a fönnmaradáshoz, akkor világos, hogy ezek az új vállalatok nem jelenthetnek gazdasági haladást, és hogy semmiképpen sem képesek arra, hogy jóminőségű árut olcsóbb áron adjanak, mint más üzletek. Csak a közönség becsapásával és rosszabb minőséggel jutnak nyereséghez.
Trepeau kapcsolatba hozza a házasságok számának ijesztő csökkenését Franciaországban a kétnemű személyek ijesztő számával, akik az áruházaknak nevezett kereskedelmi kaszárnyákban dolgoznak. Éppen a nők és lányoknak lenne fontos meggondolni, hogy az áruházak támogatásával saját nemük ellen vétenek. Ha meggondoljuk, hogy a nagykapitalista áruházak túlsúlyával a középosztálybeli férfinak kisebb lesz a lehetősége íz üzleti önállóságra és így a házasságra, és emiatt mind több lány arra kényszerül, hogy önállóan munkát vállaljon, akkor be kell vallani, hogy a nőkérdés az áruházakkal lényegesen kiéleződött.
Az erkölcsös állam föladata: a gazdaságilag gyengék megbecsülése és kímélése, aki emellett lehet, hogy lelkileg és erkölcsileg erős. A középosztály társadalmilag értékes vonása a mértéktartás minden igényében, és törekvése becsület és gyarapodás felé; mert csak így lehet elérni, hogy a jólét jól osztódjon meg és az egész nép együtt legyen jobbmódú. A korlátozatlan nyereségmániát hajhászó kereseti mód nem növelte meg az egyének egészségét, gazdagságát és biztonságát. Ennek a fejlődésnek a társadalmi következményei: egysíkúság, degenerálódás és a szépség iránti érzék és az ízlés apránkénti eltűnése; a személyiség és egyén lealacsonyodása, mert nincs megfelelő tevékenységi tere; a művészeti ipar elnyomása. Mindezek a következmények az előzményei egy nép és a nép kultúrájának a leromlásának. Fölösleges megemlíteni, hogy a nagy áruházak a világon mindenütt szinte teljesen héberek kezében vannak és a zsidó üzleti szellem ünnepli bennük aggasztó győzelmeit.
* * *
Ha különösen nők hozzák föl önmaguk igazolására, hogy nekik olyan kényelmes az áruházban vásárolni, akkor emlékeztetnünk kell arra, hogy a kényelem teherré válik, ha az aggasztó dolgoknak lesz segítője. Emellett szinte kiszámíthatatlan időt vesz igénybe sok más hátrány mellett, tehát valósságban kétszer annyi kényelmetlenséggel kapcsolódik össze, mint a szaküzletekben való bevásárlás. Az áruházi séta a modern ember, elsősorban nők rossz szokása, melyet a héber kitűnően kiaknáz. Ha a fenti tények eléggé ismertek lennének, akkor az áruházak hamar elvesztenék vonzó csillogásukat a gondolkozó emberek szemében. Különösen reméljük, hogy asszonyaink lelkiismerete fölébred, és fölvetődik a kérdés, hogy összeegyeztethető-e a tisztességgel és jó illemmel, hogy azáltal, hogy ezekben a selejtboltokban vásárolnak, segítenek abban, hogy népünk nagy rétegei gazdaságilag és erkölcsileg tönkremenjenek. Legfőbb ideje, hogy a vevők tudatára ébredjenek társadalmi felelősségüknek. Ha valaki csekély, gyakran látszólagos előnyök miatt aggasztó alapelvű üzleteket támogat, nem csodálkozhat, ha meggondolatlan cselekvésének következményei végül sajátmaga ellen fordulnak, amikor is ez a rossz alapelv mind jobban elterjedve a társadalmi rendet és az erkölcsi jólétet veszélyezteti, és segít olyan állapotok kialakulásában, melyek a társadalom és az állam életét veszélyeztetik. Jó erkölcsű asszonyainknak elég lehetősége van arra, hogy megfigyeljék a közerkölcsök romlását és emiatt panaszkodjanak; de arról nem számolnak be, hogy ők maguk segítenek kétes divatvállalatok támogatásával abban, hogy az erkölcsöt és a rendet aláássák. Különösen a gazdag és képzett osztályoknak kell tudatában lenniük társadalmi kötelességeikkel, és nem szabad - sem takarékosságból, sem pazarlásból - kétséges üzleteket támogatniuk és így járni rossz példával elől az alacsonyabb rétegek előtt. Az áruházak elve gazdaságtalan, társadalomellenes és erkölcstelen; szellemük szinte minden társadalmi réteg megmérgezésével fenyeget: az alacsonyakét a minden áron való nyereség iránti vággyal, a hiúét a dicsekvéssel és az élvezetből való fogyasztás túlzásba vitelével, a szellemet a könnyelműséggel, és a testet az erkölcsi kísértéssel és a nagyzási hóborttal.
Akinek népünk és annak jövője kedves, aki még nem szokott hozzá a pillanatnyi öröm és a pillanatnyi előny miatt erkölcsi tudatának letagadásához, annak tisztába kéne jönnie azzal, hogy merre megyünk, ha támogatjuk a laza erkölcsöt az üzleti életben és minden élethelyzetben, mert minden bűn, melyet az értelem és a jó erkölcs ellen vétünk, és ezzel az államot és a társadalmat rázzuk meg, végül is sajátmagunk és utódaink ellen fordulnak.
Némelyek okosnak hiszik magukat, amikor az üzletembernek, aki arról panaszkodik, hogy nem tud fennmaradni a zsidóval szemben, azt a tanácsot adják: tagadj le minden erkölcsi elvet; szállj le az alacsony pénzkereső és élvezeti ember színvonalára. A valóságban a zsidó-elv azzal fenyeget, hogy minden magasabb élet-alapelvet letapos. De ez nem felsőbbrendűségét bizonyítja hanem ellenkezőleg, erkölcsi kisebbrendűségét. Mert az a föltételezés nem igaz, hogy az erők szabad és korlátlan csatájában a jobb győz. Sokkal inkább áll Goethe szava örök időkre:
Senki se panaszkodjon
A mindennapi életben a gátlástalan és közönséges győz, ha szabad teret kap, éppen úgy, ahogy a négylábú modora győz az illemtudó emberével szemben, ha kettőjüket arra kényszerítik, hogy egy teremben lakjanak és ugyanabból a tálból étkezzenek. A komoly kultúra föladatának az kell lennie tehát, hogy elnyomja a közönségest, vagy kiválogassa a többiek közül, hogy ne gátolja a nemeset fejlődésében, ne lépjen rá. Aki kertjében nemesített növényeket gondoz, annak állandó harcot kell vívnia a gaz és a kártevők ellen. Ezt a magas kultúrerkölcsöt sajnos korunkban elfelejtették és elhanyagolták. Amikor már senki sem mert nemes módon gondolkozni és cselekedni, minden csürheszerű és neveletlen lett, és a héber az előtáncos a csőcselék kánkánjában. "Haladásnak" nevezi a lesüllyedést a közönségességbe és minden nemest és emberit "elavultnak" és "reakciósnak" nevez. A régi társadalomnak szerves hierarchiája volt; rendekből állt, akik jogai és kötelességei lelkiismeretesen el voltak határolva és be voltak osztva. Így egy tényleg társadalmi rend és erkölcs jött létre, ahol mindenki boldogult és kivette részét a jogokból és a kötelességekből. Ezt a régi erkölcsi rendet rázta szét a héber. Nincs érzéke egy ilyen szerves hierarchia iránt; mindenütt csak részeket és darabokat lát. Ezek rendszeres összjátékát nem képes megérteni. Minden kapcsolat láncnak tűnik szemében, a szabadság korlátjának. Nyereség iránti vágya mellett a héberben erős a szándék, minden összeforrott kapcsolat, minden társadalmi szervezeti forma megdöntésére. "Szabadságot" és "egyenlőséget" követel, és bizonyos abban, hogy a társadalmi kötelékek felbomlásakor kialakult káoszban összeesküvő társaival együtt felül fog kerekedni. Ezért követeli "minden erő szabad játékát", amely a valóságban előjog a gátlástalanságra és a titokban összeesküdöttek uralma. Kétségkívül a hébernek, aki a haladás és szabadság jól hangzó jelszavait különösen kisajátította, nem a többiek szabadsága érdekében lép föl, hanem csak a sajátjáért, és azért, hogy a többieket elszakítsa azok megszokott tagozódása által nyújtott támaszuktól, hogy az így egyedül maradottakat annál biztosabban le tudja igázni. Nem kevésbé büszkélkedik azzal, hogy a korlátokat megszüntetve megváltóként és szabadítóként hatott a gazdasági életre; és külsőre ilyennek tűnik hatása. De a valóságban csak egy kíméletlen harcot szabadított föl mindenki ellen, éspedig először is minden erőt rendkívüli módon kihívott és a gazdasági életet aggasztó mértékben fölhevítette, amely azonban a nép legjobb erőinek kimerülésével és a legdurvább és legbecstelenebb győzelmével kell hogy végződjön. Régen a termékek minőségéért harc voltak az előállítók; aki a legjobb árut termelte, azt ismerték el a legjobban. A héber az áralulkínálattal a versenyt annak ellenkezőjére fordította: ma az áruk értéktelenségükkel harcolnak egymás ellen. Aki olcsón tud árukat vételre ajánlani - a minőség figyelembevétele nélkül, vagy maximum a minőség látszatával ellátva - annak van esélye a sikerre. És még aki a csalás segítségét is igénybe veszi, az nyer. A tisztességes verseny helyére a "csaló verseny" lépett. A régi ipari rendnek, amit a héber maradinak szid, szintén megvoltak a jó oldalai. Nem kívánta meg, hogy minden iparos szorgalmas legyen, de a munka minőségét vizsgálta. Minden mesternek felelnie kellet cikkei jóságáért, és a céh pecsétje a munkának a tisztességét bizonyította. Akkoriban még volt üzleti erkölcs, aminek ma csak maradványai vannak. A vevők egymástól való elvadászása, amit régebben becstelenségnek tartottak, adja a héber büszkeségét. Akkoriban ez volt az alapelv: "Senki se nyomuljon be más üzletébe, vagy vezesse a sajátját olyan erővel, hogy emiatt más polgárok tönkremenjenek." A mai üzleti élet már nem ismer ennyi erkölcsöt, ennyi mással való törődést, ennyi társadalmi érzéket. Annak kihirdetése, hogy valaki árai a konkurenciáénál alacsonyabbak, régen a kereskedelmi tisztességtelenség legmagasabb fokával volt egyenértékű. A hébernek a maga egészen másféle érzékeivel nincs érzéke az ilyen becsületesség és tisztesség iránt. Ezek neki terhes akadályoknak tűnnek, melyek megnehezítik a pénzkeresést; ezért nem fogadja el őket. Új üzleti alapelveivel és szemléletével azonban minden erkölcs és társadalmi kötöttség meglazulása vonult be a társadalomba. Tekintsünk körül, és kérdezzük meg, hogy az emberiség azóta erkölcsileg és társadalmilag előre jutott-e. Csak nagyfokú öncsalással képzelhetjük be magunknak, hogy ez a kölcsönös egymástól elvadászó üzlet valami gazdasági előnyt is jelent. A valóságban ez a túlzott cselekvési mánia értelmetlen erőpazarlással van összekapcsolva. Régen is hozzájutott a vásárló árujához, minden kereskedő vevőjéhez; csak mindez békésen és finoman zajlott. A kereskedő várt, hogy a vevő jöjjön; és az biztosan jött, mert senki sem akarta elcsalni. Így minden üzleti folyamat nyugodtan és izgalom nélkül folyt le, és emellett az ember gazdaságilag, testben és lélekben egészséges maradt. Ma az üzletemberek egymást kölcsönösen halálra hajszolják, mert mindenki úgy érzi, hogy a bokor mögött ellensége vár rá, aki vevőit elcsábítja és pénzét elveszi, ha nem igyekszik. Ez az üzleti sietség és idegesség csak a zsidó kereskedők megjelenésével jött létre. Sombart ezt mondja: " A megállapodott világot (a tisztességet) rohamozták meg a zsidók. Ez ellen a gazdasági rend és gazdasági fölfogás ellen gyakran vétettek. " (151 o.). Valóban, a héberek tülekedése árja világunk ellen nemcsak a gazdasági rend, hanem a társadalmi erkölcsszemlélet ellen is van. Sombart természetesen úgy véli, hogy a jog és erkölcsi szabályok elleni vétkezés az általános emberi természetből következik. Szeretnénk ellentmondani ennek a fölfogásnak. Természetesen mindig akadtak egyesek, akik nem tartották be a jogi és erkölcsi szabályokat; ezeket fuserálóként és zavaróként megvetették és elítélték. A törvény határainak és az erkölcsnek a tisztelete az árja ember alapvető tulajdonságának nevezhető, és ha ma nem tartjuk annyira tiszteletben ezt, akkor tudjuk: rossz példa és a szükség voltak azok a kényszerítő okok, melyek lecsökkentették ezt a régi erényt. Aki a héberrel akar konkurálni, annak kényszerű módon le kell szállnia annak erkölcsi szintjére. A német kereskedőnek hamarabb észre kellet venni ezt a kemény kényszert, mint másoknak, mert Németország politikai szétszaggatottsága miatt jobban szenvedett a zsidóktól, mint más régi kultúrország. És már kétszáz éve is rajta volt a németeken az a szerencsétlenség, hogy a zsidók takarói. Amikor a zsidó kereskedők elkezdtek föltörni, egy angol író azon háborodott föl 1745-ben, hogy bizonyos emberek nyíltan hirdetik, hogy áruik olcsóbbak, mint a többi kereskedőéi. Az aláajánlás szokását pimasznak nevezte. Akik ezt csinálták, azokat "Dutschmen"-nek nevezte, tehát szó szerint: A németek. De ezzel a hollandokat írja le, akik 1648-ig a német birodalomhoz tartoztak és akiket akkor (mint ma is) "Dutschmen"-nek neveznek. A hollandiai héberek, akik Angliába jöttek, ott lettek a selejtgyártás és áraláajánlás föltalálói. Számunkra, németek számára is balsorsot hoztak a Spanyolországból kitiltott és többnyire Hollandiába menekült zsidók. Röviddel 1700 után az újra erőre kapott Németországban rablógazdálkodásba kezdtek, többek között könyvkereskedés terén, ahol a Hollandiában bevezetett könyvárverések tömeges eladásait vezették be, mert a szokásos módon való az könyveladással való pénzkeresés számukra túl lassú volt. Az újkorban sajnos a német kereskedő is fölvett bizonyos rossz szokásokat, melyek eredetileg a zsidók jellemzői voltak. Sombart is beismer annyit, hogy a zsidó erkölcs más, mint az általános emberi, és hogy a zsidók kihágásai a közerkölcs ellen nem az egyén bűneinek terhére megy, hanem az általános zsidó életszemléleten és üzleti erkölcsön alapuló dolgok. Megkérdezi (153. o.): "MI volt tehát speciálisan zsidó? És szabad-e egyáltalán egy különös zsidó sajátságot föltételezni a meglévő renddel szembeni viselkedésnél? Azt hiszem: igen, és azt hiszem, ez a speciális zsidó törvénysértés elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a zsidók által elkövetett törvénysértéseknél a jog és erkölcs ellen nem egyéni bűnösök erkölcstelensége nyilvánul meg, hanem ezek a jogsértések a zsidók általános üzleti erkölcséből következtek, tehát ezek a zsidó üzletemberek nagy többsége által elfogadott üzleti gyakorlatából származnak. Bizonyos eljárások általános és folyamatos kivitelezéséből arra kell következtetnünk, hogy a zsidók ezeket a szabálytalan tetteket nem tekintették erkölcstelennek és ezért tilosnak, hanem mikor ezt tették, úgy gondolkoztak, hogy ők a valódi erkölcsöt, a 'valódi jogot' képviselik egy értelmetlen jog és erkölcsi rendszerrel szemben." A mi erkölcsi nézetünk valóban "értelmetlen" a hébernek, túl magas neki. Ha a héberséget valami megjelöli, ami által az emberiség többi részétől különbözik, akkor az erkölcsi érzék hiánya. Ahogy egy tiszta lény a mocsár mellet elmegy, és a malac örömmel belehempergőzik, úgy nincs kedve a tiszta gondolatokhoz szokott embernek ahhoz, hogy kövesse a hébert annak erkölcsi alagútjába. Ha megpróbálja, akkor vagy jobb emberi tulajdonságai, vagy sajátmaga is veszendőbe megy emiatt. És korunk különös kényszere, hogy a héber malac lénye arra kényszerített, hogy erkölcsünket feledve vele harcoljunk a mocsárban és sárban mindennapi kenyerünkért. Reménytelen dolog arra várni, hogy a héber valaha is a nemesebb emberiség szintjére fog emelkedni; három évezred alatt eléggé bebizonyította azt, hogy erre képtelen, és ez nem fog változni. Hamis az az állítás, hogy a zsidó ezt az erkölcshiányt a gettóban vette föl, ahova környezete kényszerítette, és le fogja ezt vetkőzni, ha szabadon mozoghat az erkölcsös társadalomban. Ennek a várakozásnak a tények keserűen ellentmondanak: A héber a maga érzéketlenségével a magasabb erkölcs iránt mindenütt, ahol erre lehetősége van, a társadalmat húzza le saját szintjére. Javulásuk olyan országokban sem következett be, ahol már évszázadok óta szabadon mozoghatnak: Angliában, Hollandiában, az Egyesült Államokban. A zsidók ott sem, mint pl. Franciaországban, ahol a 18. század vége óta korlátlan polgári jogokat élveznek, és az ország urai /Marin mellet Levy a francia üzleti életben a leggyakoribb név, ahogy az ismert Dr. Bertillon ezt a címjegyzékekből megállapította, napi hírek 291. sz. 1913 /, lettek egy hajszálnyival sem jobbak. Egy zsidónőről, a "hammeli szerencsésről", aki 1645 - 1724 élt, és memoárjait hátrahagyta, Sombart sok híres dolgot jelent. Mégis ezt mondja róla: "Ennek az asszonynak minden költészete és törekvése, minden gondolata és érzése a pénz körül forog. Memoárjai 313 oldalán másról sincs szó, mint arról, hogy hogyan lehet pénzhez jutni és meggazdagodni. " (156. oldal). És éppen ez a tulajdonság az, mely a héberek alsóbbrendűségét igazolja; mert bízvást állíthatjuk: Az ember szellemileg és erkölcsileg annál magasabban áll, minél kevésbé töltik ki az anyagi érdekek gondolkozását. Minden idők nagy gondolkodói ritkán voltak jó gazdasági szakemberek. A pénz iránti érdeklődés kevés helyet foglalt el agyukban, és mellékes helyre süllyedt. A nemes Názáreti is ezt mondta: "Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak". Minél több az idealizmus, a lelki tisztaság és szellemi magasság, annál kevesebb a pénz iránti érzék. A héber az idealizmus hiányát alattomossággal próbálja elrejteni, a mély ösztönök és erkölcsi érzék hiányát megértési ravaszsággal próbálja kiegyenlíteni. A megértés, a józan számolás nem tartozik az ember magasrendű szellemi tevékenységei közé; ez mindig csak szegényes pótléka a mély szellemi erő hiányának, a dolgok és összefüggések érző és tudatos áthatolásának. Ahogyan a héber a gazdasági életben hiányos munka és alkotóerejét a pénz tulajdonával próbálja pótolni, így a mélyebb szellemi képességek hiányát látszatokkal próbálja takargatni. Ezért kétélű dicséret az, amikor Sombart a zsidók "kiemelkedő szellemiségét" emeli ki, a valóságban azonban az értelemnek megfelelő ravaszságot és az agyafúrt számító voltukat dicséri, amely tulajdonságok az alacsony szellemek sajátjai. * * * Hogy még egy kicsit megmaradjunk a gazdaságnál: a héber gazdag akar lenni, hogy másokat ezzel uraljon és elnyomjon; itt van a lényeges különbség a zsidó és más pénzkeresés között. Az árják és keresztények között is elég olyan üzletember van, akit elsősorban a pénzkeresés érdekel, elég olyan ember, aki az erkölcsöt nem veszi olyan komolyan, sőt minden eszközt elfogad arra, hogy gazdagabbá legyen. De egy pontban gátat állítanak sajátmaguk elé: Elég nekik az, hogy meggazdagodnak és gazdagságukat élvezik; de maguk mellett másokat is eltűrnek, akik szintén jómódban és gazdagon élnek. Másként van ezzel a héber! Olyan, mintha őt tehetetlen gyűlölet hajtaná minden nemzsidó ellen, akiknek van valamije, mintha csak neki lenne arra joga, hogy a világ minden anyagi javát sajátmaga tulajdonának nevezze, mintha addig nem nyughatna, amíg nemzsidóknak is van pénzük és vagyonuk. Ez a fölfogás a talmudi- rabbinikai írásokban nyíltan olvasható. Ott így írnak: Isten a világot a zsidók miatt teremtett, és a világon minden tulajdon tulajdonképpen a zsidóké. Ezért mondja a Talmud: "A nemzsidó tulajdona olyan, mintha senkié nem lenne, és aki először ráteszi a kezét, annak van hozzá joga." Ez nem puszta elméleti fölépítmény; a zsidó véresen komolyan veszi ezt. Feladatuknak a világon azt tekintik, hogy a Földön azért mozogjanak, hogy a gojok tulajdonát magukévá tegyék. Úgy gondolják, hogy istenüknek, Jehovának akkor szolgálnak jól, ha minden vagyon kezükben van, hogy ezt tegyék bálványuk lábai elé. Az igazi zsidó ezért lázasan nyugtalan, hogy elűzze a gojt tulajdonából. Olyan, mintha lelki szükségállapotban lenne, ha közelében még valami elérhető van, ami nem az övé. Ez az, ami a zsidó üzleti és uzsoragyakorlatot olyan alaposan megkülönbözteti a "keresztény"-től. A héber nemcsak nyerni akar, hanem másokat rabszolgává tenni és tönkretenni. 1847-ben a fiatal Bismarck képviselőként az országgyűlésen erről a következőt mondta: "Példát akarok bemutatni, amelyben a zsidók és keresztények viszonyának egész története látható. Ismerek egy területet, ahol nagyszámú zsidó él, ahol olyan parasztok vannak, kiknek semmi tulajdona nincs, földjük és házuk, az ágytól a szeneslapátig a zsidó tulajdona, és a paraszt mindenért bért fizet; a mező gabonája, a csűr a zsidóé, és a zsidó adja el a parasztnak a kenyeret és a vetőmagot kilószámra. Ehhez hasonló keresztény uzsoráról sohasem hallottam még." Aki a zsidók tevékenységét a bajor frank területen, Hessenben, az északi Württembergben ismeri, elég adatot tud ehhez szolgáltatni. A zsidót mindig kettős cél hajtja üzleteiben: nemcsak haszonra törekszik, hanem másoknak ezzel egy időben kárt akar okozni. Ezért nem utasít el olyan üzletet sem, mely neki nem jövedelmez ugyan, de másokat gyöngít. Minden konkurenst föl akar számolni. "Nem kérdezi" mondja Sombart, "hogy egyáltalán profit áll-e elő, vagy hogy egy ideig nyereség nélkül kell-e dolgozni, csak azért, hogy később annál nagyobb legyen a nyereség." Ez a "nagy", meglepő újítás, melyet a zsidó az üzleti életbe hozott, ez az áruházakban ünnepli gazdasági győzelmeit. A zsidó harci taktika mögött mindig a monopólium gondolata lapít, az egyedüli uralomé- az összes vele egyidőben működő üzleti tevékenység megsemmisítéséé. Míg a régi idők kereskedője szívesen korlátozta tevékenységét egy külön területre, egy különlegességre, a héber szívesen kereskedik mindennel. A régi beosztásnak különleges területekre az volt az előnye, hogy a kereskedő alaposan ismerte áruit, hogy területén a legnagyobb választékot kínálja. A héber, akinek eredeti üzlete emberemlékezet óta a vegyeskereskedés volt, ahol mindenféle régi árut lehetett venni, azóta is kedveli a tarka vegyeskereskedést; annak jellegét megtartja üzleteiben, az áruházakban, még iparalapításainál is. Sombart is észreveszi ebben "a zsidó lénynek megfelelő jelenséget" és bevallja, hogy a nagy áruházak szinte teljesen zsidó kézben vannak. Sombart dicsérőleg említi meg, hogy a héberek a részletfizetéses üzlet apái; és ez valószínűleg így igaz. De ne higgyük, hogy, mint reklámai ezt sugallják, ezeket az üzleteit a kis emberrel való szolidaritásból alapította. Ezek alapja sokkal inkább egy másik irányzat. Ahogy a héber a szükséget szenvedő paraszt termését már gabona állagában megveszi fillérekért, még mielőtt megérett, így a részletüzlettel magának biztosítja a szegény ember fizetésének egy részét hetekre és hónapokra előre. A zsidó úgy kerüli el, hogy az emberek pénzüket máshova vigyék, hogy szerződésekkel arra kényszeríti őket, hogy munkájuk eredményét hosszú időre neki adják. A részletüzlet megelőzi azt, hogy vagyon halmozódjon föl nemzsidók kezében, és a legkisebb patak visszaáramlását is fölgyorsítja Júda gyűjtőmedencéjébe. Tény, hogy a zsidó gyakorlat a modern üzleti életnek új, sajátságos lökést adott, de ez nem egészséges és nem áldásos. Az ilyen működés utolsó gazdasági kárai pillanatnyilag nem tűnnek föl, mert a gazdasági élet határtalan fölkorbácsolása vakító tarkaságot és mozgást eredményezett. De ez a zsidó irányzat a gazdaságban a közerkölcsöt mind lejjebb nyomta és a társadalomból minden közösségi érzést kiölt. Kíméletlen önzés uralkodik, az egyén joga ahhoz, hogy minden eszközzel meggazdagodjon, akkor is, ha a közösség emiatt károsodik, és az állam és az erkölcs tönkremegy emiatt. A társadalmi harmónia helyére a kölcsönös ellenségeskedés lépett, harc mindenki ellen, amely csak valamilyen tönkremenetelben végződhet. Már nem csodálkozunk azon, ha szorgalmas üzletemberek legjobb éveikben idegösszeomlást kapnak, ha különféle alattomos betegségek és társadalmi bomlási jelenségek származnak ebből az őrült gazdasági formából, ha az emberiség testi és lelki ereje lesüllyed - a teljes bomlásig. Ezzel a megsemmisítési módszerrel egy bölcs, értelmes rendet kell szembeállítani, amely biztosítja, hogy minden anyagi szükségletet ki tudunk elégíteni anélkül, hogy az ember alkotó ereje tönkremenjen. Alapelvének annak kell lenni, hogy az emberek megtartása és fölemelkedése fontosabb, mint az üzletek szaporodása és mérhetetlen vagyonok fölhalmozódása.
Sombart fölteszi a kérdést, hogy a zsidónak különleges képessége van-e a kapitalizmushoz. Ez a kérdésföltevés nekünk furcsának tűnik. Hiszen a kapitalizmus nem egyfajta tevékenység, amely képességeket követel, hanem legföljebb egy állapot, melynek fönntartása különleges képességeket kíván. A kapitalizmus a héber számára sem öncél, legföljebb annak eszköze, hogy megnövelje saját hatalmát és szolgájává tegye a nemzsidókat. A kérdés mögött tehát ez áll: Van-e a hébernek különös tehetsége ahhoz, hogy tőkét halmozzon föl, és a gazdaság kapitalista alakításához? Senki soha sem kételkedett ebben. Sombart a zsidó számára azt az érdemet tartja fönt, hogy ő a modern világkereskedelem alapítója és támogatója, a modern pénzügyé, a tőzsdéé, egyáltalán, a gazdasági élet minden kommercializálásé: a szabadkereskedelem apja, a szabad konkurenciáé, a modern szellem elterjesztője az üzleti életben. Ezt gond nélkül elismerjük, de azt is, hogy ez a modern szellem nem jó szellem, mert ez a népgazdaság leépítésének szelleme, a termelő népek kihasználásáé. Csodálkozunk a kapitalizmus fogalmának magyarázatán, mely Sombartnál így hangzik: "Kapitalizmusnak nevezzük azt a gazdasági szervezetet, ahol két különböző népességi csoport - a termelőeszközök birtokosai között, akik a vezető tevékenységet végzik, és a tulajdon nélküli munkások - együttműködik, éspedig úgy, hogy a tőke képviselői (a szükséges javakéi) a gazdaság tárgyai, azaz ők határoznak a gazdálkodás módjáról és irányításáról és ők felelősek annak sikeréért." (186. o.) Ezek szerint tehát a kapitalizmus a proletár állam gazdasága, amelyet néhány pénzes ember ellenállás nélkül vezet és ural, tehát ez a rabszolgaság egyik határozott új formája. Valóban ez a héber ideálja, melyet neki a talmud megígér, hogy eljön az az idő, amikor minden zsidónak 2800 rabja lesz. Csak az a kérdés, hogy más népek ezt az állapotot kívánatosnak tartják-e és segíteni akarnak-e annak megvalósításában? Kissé általánosabban azt mondhatjuk: A kapitalista gazdasági rend a tőke képzését tekinti fő céljának, a gazdasági tevékenységet. A legfontosabb neki nem az ember, hanem a tőke. Money making - pénzcsinálás a legfőbb életelve. És a tőkeképzés célja? - Az emberek leigázása és uralása a kamatrabszolgasággal. A pénzkeresés régen a gazdasági élet egyik mellékes célja volt. A másik, és fontosabb cél az emberek igényeinek kielégítése volt a szükséges áruk termelésével, és másfelől a termelők és kereskedők létezési lehetőségeinek biztosítása. A héberség kapitalista rendszerében ez másképpen van. Sombart így véli: "A rendszeresen nyereségre irányuló gazdasági vezetésből, amely az üzemek folyamatos növekedését teszi lehetővé, minden további nélkül következik a kereskedelem tudatos kialakítása a legésszerűbb gazdasági viselkedésre." (186. oldal) A gazdasági élet biztosan nagyon határozottan kialakított irányt kap, ha minden pillanatban először a profitról érdeklődik, de ezt a módszert nem ismerhetjük el, "nagyon ésszerűnek"; inkább nagyon oktalan, mert az őrült tőkegyarapítás mellett a kultúra célját elfelejti: az emberi nem megtartásáét és annak szintjének emeléséét. A régi időkben a gazdaság a szervezeti növekedés alapelvén nyugodott, az új zsidó gazdasági módszer a kíméletlen kizsigerelés felé, a rablógazdálkodás felé mutat. Az emberi jólét kárára halmoz gazdagságot, olyan cikkeket gyárt, melyeknek nincs értelmes céljuk, kevés gazdagot hoz létre a széles néptömegek elszegényedése és eladósodása mellett. Mindenek előtt az emberi erőt használja ki olyan mértékben, hogy a nép erejének általános csökkenését és kimerülését kell hogy eredményezze.
Ennek a kapitalista rendszernek jellemzője, hogy nem képes arra, hogy működésének következményeit belássa, hogy levágja az aranytojást tojó tyúkot. A rövidlátó pénzhalmozó mohóságtól vezetve tönkreteszi népi életünk szervezeti alapjait. Talán szándékosan teszi ezt? Ez a zsidó-kapitalista gazdaság talán eszköze a célnak, hogy a régi parancsolat kivitelezze: "zabálj föl minden népet" ?
Találóbban nem lehetne ennek a fennkölt gazdaságnak az áldásait bemutatni, és föl kell tennünk, hogy Sombartnak finom, gúnyos humora van, és annak a látszata mögött, hogy elismeri annak erényeit, a kapitalizmus szegényes voltát akarja leleplezni. Ennél a gazdasági szervezetnél nem kérdezik, hogy a javak előállítását megjavították-e, nem: mindig arról van szó, hogy végül a kapitalista vállalkozó kezében a javak megszaporodtak-e. Nos, emberiség, megnyugodhatsz: a kapitalista zsidóság nagyszerű célok felé vezet: "Ha a főkönyv tartozik és követel oldala a kapitalista vállalkozó javára zárul le, ebben van a kapitalista szervezet minden sikere és tartalma, beleértve annak minden tevékenységét. (188. oldal). Mi tehát a vállalkozó kapitalista értelemben? "Ez olyan ember" mondja Sombart "Akinek egy feladatot kell elvégeznie, és ennek elvégzésére áldozza életét. /Sajátos fogalmazás! Mintha a tisztviselőnek, a katonatisztnek, az orvosnak, a munkásnak nem lenne szintén feladata, és szükség esetén nem áldoznák életüket is azért! / Igen, van ilyen vállalkozó is, de ezek legtöbbször nem zsidó eredetűek. Tényleg vannak emberek, akik egész testi és lelki erejük föláldozásával nagy művet hajtanak végre és tényleg életüket áldozzák ezért a célért. Nagy iparosok, mint Krupp, Borsig, Schichau, Hartmann és sok más ilyenek, de héberek nincsenek köztük. A Rothschildok, Bleichröderek, Guttmannok, Hirschek néhány évtized alatt százmilliókat hoztak össze, de hiába keresünk köztük a nagy, meglepő műveket, melyeket alkottak; legföljebb azt látjuk, hogy más, termelő embereket ravaszul kihasználtak, hogy hatalmas gazdagságot gyűjtsenek össze; nem látjuk azt sem, hogy életüket kockára tették volna. Ők voltak a pénzkölcsönzők és spekulánsok, akik végül mások munkájának hasznát zsebre tették, anélkül, hogy maguk említésre méltót produkáltak volna. Ha Sombart úgy véli, hogy a valódi vállalatnál a termelőnek egyesülnie kell a kereskedővel, akkor rosszul áll a héber kapitalistával, mint vállalkozóval, mert a termelőből semmit sem veszünk észre rajta, csak a kereskedőből. És ezt Sombart így definiálja: "A kereskedő olyan ember, aki jól jövedelmező üzleteket akar csinálni, akinek egész képzelőereje az állapotok és cselekedetek pénzbeli kifejezésére irányul, ezért állandóan minden jelenséget pénzbe számol át, aki számára a világ egy nagy piac ajánlattal és kereslettel, fölíveléssel, nyereséggel és veszteséggel, aki mindig ezt kérdezi: mibe kerül ez, mit hoz ez? és akinek folyamatos kérdései ebben az értelemben ebben a tartalmas utolsó kérdésbe torkollanak: Mibe kerül a világ?" (189. o.) Finom iróniával "felfedezőnek" nevezi Sombart a hébert - új eladási lehetőségek fölfedezőjének, aki áruit ott is el tudja adni, ahol azokra nincs szükség, aki eszkimóknak fürdőnadrágot és négereknek gyapjúzoknit szállít , csak hogy új igényeket ébresszen. És a zsidó szívós tolakodását is ecseteli Sombart, amikor a tipikus zsidó kereskedői tehetséget jellemzi, mint annak művészetét, hogy " egy régi nadrágot megvegyen egy gavallértól, akinek pénzre van szüksége, akinek lakását ötször fölöslegesen kereste föl, és ezt aztán egy parasztra sózza rá rábeszélőképességének teljes bevetésével." (193 o.) Sombart véleménye szerint a kereskedő tevékenységéhez hozzátartozik az, hogy "ezer szemmel lásson és ezer füllel halljon". A német üzletember csak saját két szemével lát, és csak kivételesen állnak más szemek is a rendelkezésére, akik neki látni segítenek. A zsidóság ezerfejű hidraként van megszervezve, melyek mind ugyanazon a testen vannak és mind ugyanannak az ösztönnek engedelmeskedik. Ezzel az ezer érzékkel kémkednek a zsidó kereskedők a gyanútlan népeknél, egy lehetőséget sem hagy ki egy "rebbahra", és így a nyereséget mindig saját zsebébe irányítja. A régi becsületes elvek szerint a kereskedelem becsületes csere volt, amelynél árut adtak áruért, vagy árut pénzért. Mert ez kölcsönösen előnyös volt, mindegyik fél megtalálta számítását. A tisztességes kereskedelem mindkét félnek előnyére válik és nyereséges lehet, mert a megvett dolog a vevő számára értékesebb lehet, mint a vételár, melyet ezért fizetett, és emellett az eladónak is lehet nyeresége. A zsidó fogalmak erről mások. Sombart véleménye szerint az alku "birkózás szellemi fegyverekkel"; és valóban, a zsidó kereskedelemben és alkunál minden a rábeszélésre, becsapásra, megtévesztésre, és jogtalan előny szerzésére irányul. Nem csak az igényt akarja kielégíteni, hanem magas nyereségre törekszik és a másikat lehetőleg károsítani akarja. Valójában a héber nép évezredek óta mást sem csinál, mint uzsorázik, vagyont halmoz és becsap, a rábeszélést művészetté alakította. Milyen gyakran halljuk egyszerű emberektől, akiknek a zsidó házaló árukat adott el, ezt a mentegetőzést: "Valamit kellett tőle vennem, mert másképp nem szabadultam meg tőle." Igen, nem lehet nem észrevenni , hogy sok zsidó - legalábbis naiv és egyszerű emberekkel szemben - szinte démoni erővel, szuggesztív hatással van, és az egyszerű embereket szinte megbabonázza, és a csábító céljai felé mozgatja őket. "Az egyik leghatásosabb belső kényszer, melyet a héber alkalmaz, hogy azt az elképzelést ébreszti föl, hogy az üzlet rögtöni megkötése különleges előnyökkel jár." (197 o.) Sombart ezt mondja, és a héber ezt állandóan alkalmazza. Tény, hogy a zsidó házaló sokszor utal rá, hogy áruja csődből vagy betörésből származik és ezért sürgősen minden áron túl kell adnia rajta.
A körülmények közül, melyek a hébernek különleges előnyöket nyújtanak a többi nép között, Sombart joggal emeli ki különleges helyzetüket, melyet a népek között elfoglalnak. Ahogyan hangsúlyozza, , a héber előnyei a következő körülményekben gyökereznek:
|
