Aki ma politikusként a Kárpát-medencében az alapszerződésekről beszél, az a trianoni traumáról is véleményt mond. Mind a három oldalon, magyar, a kisebbségi magyar, s az utódországok mérvadó politikai köreiben tudják, hogy a Trianon előtti határok gyakorlatilag visszaállíthatatlanok. De, ha ez valami csoda folytán sikerülne is, miután a szemünk előtt zajlik az etnikai tisztogatás, a legszélsőségesebbek előtt is világossá vált, hogy a Trianon előtti nemzetiségi arányok visszaállítása, háború nélkül kivihetetlen.

Marad tehát az illúzió. Illetve az a remény, amelyet a történelmi realitásokat mellőzve, sokan úgy fogalmaznak meg, hogy jó, mindent tudunk, de ennek ellenére nem szabad lemondani Nagymagyarország határairól. S akkor jön az idevágó Deák idézet. Az amelyik az önként való lemondás káros voltáról szól.

Ha ez a szemlélet csak néhányak rögeszméje lenne, talán nem is kellene vele külön foglalkozni. De nem az. Ami érthető is, hiszen a történelmi trauma olyan súlyos volt, hogy nemzedékek után sem könnyű feloldani és meghaladni. Másfelől a szomszéd országoknak a határklauzúlához való irracionális ragaszodása, nemcsak arról tanúskodik, hogy a trauma más előjellel náluk is rombol, hanem arról is, hogy ott sem csak a megszállottak szenvednek tőle. Ha pedig egy probléma sokakat fogalkoztat, politikai állásfoglalásra késztet, akkor azt a politika nem kerülheti meg.

Az elmúlt évek során, kialakult egy viszonylag széles körben elfogadott álláspont, mely szerint a trianoni trauma feloldására a demokratikus szellemben és a méltányosság elvének figyelembevételével megszerkesztett kétoldalú alapszerződések alkalmasak. Ha a magyar politikai gyakorlatot szemléljük, eddig két modell alkalmazását figyelhettük meg.

Antall József kormánya nem zárkózott el az alapszerződések megkötésének gondolatától, sőt Magyarország Ukrajnával ratifikált is egy ilyen szerződést, de tovább nem lépett. A továbbiakban egészen a Horn kormány színreléptéig, modellértékűnek mutatkozott az állásfoglalás, miszerint az alapszerződések csak a kisebbségi követelések megvalósulását követően köthetők meg. A szomszédos országok határozott, visszautasító magatartása miatt, ez a magatartási modell hátráltatta, illetve le is állította Magyarország és az egyes érdekelt országok közötti viszonyok fejlesztését, továbbépítését.

A Horn kormány programjában ezen a helyzeten változtatni kíván. Ennek megfelelően leszögezi: "A magyar külpolitika kezdeményezően lép fel, szükség szerint - érdekeinek veszélyeztetése nélkül - bizalomerősítő gesztusokat is téve." Ennek megfelelően a magyar kormány "kész tárgyalásokat kezdeni olyan alapszerződésekről, amelyek egyaránt tartalmazzák a kölcsönös lemondást a területi követelésekről, a fennálló határok elismerését és átjárhtóságuk növelését, illetve a kötelezettségvállalást az egymás országában élő kisebbségek jgainak az Európa Tanács és az EBBEÉ normáival összhangban álló elismerésére, garantálására és gyakorlati érvényesítésére". A program leszögezi, hogy az alapszerződések ügyében a kormány "kikéri az érintett országokban élő magyarság szervezeteinek véleményét". S végül, az esetleges alapszerződések tartalmát illetően a Program kulcsmondata kiemeli, hogy a kormány "támogatja a határon túli magyarság kisebbségi jogai érvényesülése feltételeinek a megteremtését, az európai gyakorlattal összhangban álló autonómiatörekvéseik megvalósítását".

A két vázolt modell között jelentős hangsúlybeli éltérések vannak vannak. Az Antall kormány modellje keményebb. Abból indul ki, hogy a környező országoknak legalább akkora, vagy még nagyobb érdeke fűződik az alapszerződésekhez mint Magyarországnak. Az alapszerződés aláírását a kisebbségi jogok, a kormány működésének utolsó szakaszában pedig a autonómiatörekvések megvalósulásától teszi függővé. Ezzel, mintegy állóháborúvá változtatta a szomszédos országokkal az újtípusú kapcsolatok épülésének folyamatát, átengedve a kezdeményezéssel járó előnyöket az ellenfélnek.

A Horn kormány programjában felkínált modell rugalmasabb. Pragmatikus helyzetfelmérésből kiindulva, kezdeményezőkészségre, alapozva, igaz, érdekeinek veszélyezetése nélkül, a kormány kész még a - feltehetően egyoldalú - bizalomerősítő gesztusokra is. Ugyanakkor saját magának emeli magasra a lécet, amikor támogatásáról biztosítja a kisebbségeket autonómiatörekvéseik érvényesítéséért vívott harcukban.

Az Antall, majd a Boross kormány következetesen, s egyben eredménytelenül alkalmazta az átala kimunkált modellt. A Horn kormány - az első tapasztalatok erre utalnak -, szintén következetes, kezdeti sikerei is vannak, de bebizonyosodott: a kollektív jogok szerződésbe foglalásához mindkét fél jóakarata és hozzájárulása szükséges.

Esetében változhat még a helyzet, de egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az alapszerződések létrejötte az első lépcsőben attól függ, hajlandó-e a másik fél elfogadni a kisebbségek kollektív jogait, s az ebből következő autonómiatörekvéseket. Kétségtelen, hogy a jelenegi helyzetben, amikor mindegyik kisebbségnek vannak már többé kevésbbé kimunkált autonómatervei, jó, a jövőbe mutató alapszerződéseket nem lehet úgy megkötni, hogy ezek a törekvések ne kapjanak bennük megerősítést.

Várható, hogy inkább a külső kényszerítő körülmények hatására, mint a méltányos megoldás szükségességének felismerése folytán, az autonómiatörekvések elvi elfogadása, a szomszéd országok részéről belátható időn belül mégis megtörténik. Minden esetre jó tudni, hogy a magyar politikai színtéren nincsenek és nem is voltak olyan politikai erők, amelyek hajlanának rá, hogy a legitím magyar kisebbségi szervezetek által beterjesztett autonómiakoncepciónak alálicitáljanak.

De, az igazi gond az alapszerződések létrejöttével kapcsolatban nem ez. Ha ugyanis át lehet hidalni az autonómiatörekvéseknek a szerződésekben történő rögzítése elé háruló akadályokat, felmerül a kérdés, meg kell-e az aláírással várni az autonómia intézményeinak beépítését a jogrendszerbe, sőt, netán kivárni azt is, hogyan működnek. Mert a papírra vetett ígéret, az edigi tapasztalatok azt mutatják, igencsak ott is marad.

Ez végeredményben csapdahelyzet. Az autonómiák kiépítése bizonyára időigényes folyamat lesz. Zökenőmentes működésükre meg újabb évekig kell majd várni. Nem szólva arról, hogy a minősítés kérdése mindig nyitott marad.

Ügyesen és eredményesen kell tehát tárgyalni. Emellett, a nemzetközi megfigyelőket már kezdetben a lehető legnagyobb mértékben be kell vonni a tárgyalásokba. Ezt a lehetőséget az Európai Stabilitási Egyezmény előkészítő szakasza megadja. A kezdeményező javaslatok sorjázása nemcsak a tárgyalási készség bizonyítéka, hanem az új, a méltányosságon alapuló európai viszonyok igenlése és a térhódításukra irányuló igyekezet alkotó felmutatása is.

"Minőségileg új megoldásként, a Kárpát-medencében élő magyarság érdekeinek megfelelően, közös megegyezéssel, a mindenkori magyar kormánynak a nemzetközi politikai színtéren nyíltan vállalni és képviselni kellene a nemzetrészek legitím politikai szervezeteinek követeléseit.

Ezzel a magyar kormány a méltányosság elvének figyelembevételével, az új nemzetközi viszonyoknak megfelelően, a hátrányból előnyt kovácsolva, az autonómia-törekvések ügyében a nemzet képviseletében lép fel, s új helyzetet teremt.

1. A nemzetrészek legitim törekvései megerősödve, a nemzetközi viszonyoknak a nemzetközi jog által megragadható elemeként jelennek meg a színtéren.

3. Megnő a magyar külpolitika kezdeményezési tere, hiszen most már nap mint nap kezdeményezhet, elfogadva esetenként a kis lépések taktikáját is, hisz a célt már világosan kijelölte.

5. A nemzetrészek legitim szervezetei a kezdeti nehézségek után, megszabadulva a rájuk nehezedő propaganda nyomásától, lépésről-lépésre érvényesítve autonómia-elképzeléseiket, nagyban hozzájárulhatnak a helyi társadalmak demokratizálásához.

Összetartozunk hát, tetszik ez nekünk vagy sem. Éppen ezért olyan megoldást kell találnunk, amely lehetővé teszi a Kárpát-medencében élő magyarság közös érdekeinek együttes nemzetközi megjelenítését. Ez az amit a nemzetközi porondon elvárnak tőlünk, s ez a közös érdekünk. Mert, ha lényege felől közelítjük meg a kérdést, könnyen eljutunk a felismerésig: Magyarország, de a környező országok is, akkor válthatják valóra európai társulási törekvéseiket, ha előbb közösen, a kisebbségekkel együtt rendezik azok nyílt és megoldatlan helyzetét."