4. Liberalizmus.

A kapitalizmussal összeműködő az a társadalmi rend, amely a kapitalizmus alaptételét képező szabadversenyt szentesíti, judaisztikus sugallattal keletkezett és ezzel telített is.
A zsidóságnak a kora középkor s a középkor hosszú századain keresztül az egyház személyes ellenfele volt. Az egyház nevelte a népet is a zsidóság személyes ellenségévé és állította az államot is - mint intézményt - a zsidók ellenségeinek táborába. Tehette ezt, mert az állam keresztény volt és ami törvényt az egyház a zsinatokon hozott, azt a keresztény állam mint állami törvényt végrehajtotta. A zsidók elleni törvényi intézkedések így keletkeztek.

A kapitalizmus fundamentumát a zsidó tőke és a fejedelem szövetkezése (pénzügyi kapcsolata) rakta le. A kapitalizmus jelentette a zsidó tőke gazdasági érvényesülésének szabadságát. Ez másképp el sem képzelhető, mint akként, hogy a kapitalizmus fejlődésének fordulópontján az állam már elvált a szoros testi és szellemi egységtől, amelyben addig az egyházzal állott.

A verseny szabadságához, a judaitisztikus gazdasági érvényesülés szabadságához szükséges volt, hogy előbb az állam és aztán a társadalom emancipálja magát az egyház fegyelme alól. A liberalizmusnak a kapitalizmussal (a judaizmussal, a zsidókérdéssel) való relációban (tehát tárgyunk szempontjából) a legfontosabb jelentősége az, hogy az állam és a társadalom, az előbbi törvényhozásilag, az utóbbi ideológiailag (a felvilágosodás eszmeáramlatának folyományaként, de egyidejűleg) felszabadította magát az egyház nevelő és fegyelmi, erkölcsi és gondolati gyámsága alól. A liberalizmus egyik oldalon a gazdasági szabadságot, a másik oldalon pedig az egyházzal való viszonynak a feloldását, ideológiailag erkölcsi szabadosságot és gondolatszabadságot jelentett.

A liberalizmus a tekintély elvét elveti. Már ennyiben is antagonistája az egyháznak, ahol a tekintélyi elv az uralkodó. A liberalizmus az abszolutizmus túlkapásai ellen működő erő. A kapitalizmus érdekében ez azt jelenti, hogy a kapitalizmus haszna maradjon a kapitalistáé és biztosíttassék az uralkodók akarata, vagy szeszélyének a kapitalizmusra esetleg káros és kiszámíthatatlan intézkedéseivel szemben. A kapitalizmus a gazdasági centralizáció felé törekszik, mert a tőkének a természete, hogy ne ossza, hanem szorozza önmagát. Érdeke azonban megkívánja, hogy ne egy autokrata központi hatalommal álljon szemben, hanem, hogy ez az erő viszont decentralizálódjék. Ezt a decentralizációt végezte el a kapitalizmusnak is a javára, talán legelsősorban az ő javára, a liberalizmus.

Bizonyos, hogy a liberalizmus melegágya volt a kapitalista törekvéseknek, mert hiszen kétségkívül: a kapitalizmus hatalmas kifejlődése, naggyá növekedése a liberalizmus védő palástja alatt állott be.

A kereszténység a zsidóság erkölcsi projekciója. Spirituális anyag. Szükségletei az első pillanattól kezdve, - a szétválás pillanatától - tisztára lelkiek. Hódítási és hatalmi törekvései később is mindig az emberek lelkére irányozzák. Expanzivitása ezért független helytől, országok határaitól, nemzeti és faji kötelékektől, kultúrfoktól, gazdasági berendezkedéstől. És terjeszkedési tere végtelen: átfogja az egész földgolyót, az életet és a halál után a másvilág birodalmát. Megnyervén a lelket, közömbös ránézve az, hogy a földi életben e lélekhez eszkimó, a Fidzsi-szigetek lakója, vagy a föld valamely hatalmas uralkodója tartozik.

A zsidóság élete már a kereszténység előtt is (hiszen a kereszténység spiritualitása épp ez élet reakciója volt) és a kereszténység eredetétől fogva is, végig mind a mai napig, mindig a földi javakra irányuló, a saját testétől soha fel nem szabaduló, felszabadulni nem törekvő materializmus marad.

A "kiválasztott nép" hite és önhittsége, amellyel önmagát a föld összes népeitől a kereszténység keletkezése után is elkülönítene mint testet, corpus separatum-ot a többi népi testek között, amely nem olvadhat bele a többi népbe, nem enged a maga testébe más népből való embert, amely még csak nem is érintkezik idegen testekkel, az elkülönődés monomániákus merev rendszere, mind mind csupa testiség, csupa anyagiság, csupa önzés...

A kereszténység eredete óta látjuk a két folyamatot a történelem során egymás mellett haladni, mindig egymással halálos ellentétben. A zsidóság mereven kitartott a materiális javak megszerzésére irányuló törekvésében. A kétezeréves küzdelem ma is folyik.

Eldöntetlen?
A zsidóság megteremtette a materiális javak termelésének és kiélvezésének szertelen mértékét a kapitalizmusban.

ÖTÖDIK RÉSZ.

KELETI ÉS NYUGATI ZSIDÓSÁG.

l. A "lengyel" /keleti/ zsidó.

A lengyel (kozák) pogromok következtében (1648-1658) Európa többi részébe tóduló lengyel talmudisták és kabalisták elárasztották a zsidók tanszékeit, rabbiságait, mint rabbik és házitanítók. (Ugyanakkor, amikor Descartes és Spinóza írták felvilágosító műveiket.) Erőszakos egyéniségükkel nagy erővel újra belevitték a zsidóságba az elkülönődés, az ortodoxia szellemét, távol tartottak vallási szuggesztiókkal a zsidóságtól minden felvilágosultságot, és - megfertőzték materiális talmudi szellemükkel Európa egész zsidóságát.

Ugyanazt a cinikus határtalan bírvágyat, amellyel a lengyel és ukrajnai nyomorult jobbágynépet embertelenül kiszipolyozták, beoltották Európa egész zsidóságába. Az európai zsidóság erkölcseit ezóta a lengyel talmudi szellem determinálja, egészen az asszimilációig, a keresztény kultúra és keresztény erkölcs átvételének megindulásáig.

A XV. században Lengyelországban a menekülő zsidók tőke nélkül, puszta életüket mentve, telepedtek le. Csakhamar pénzre tettek szert. Találékonyságukkal, amit az uzsora különböző nemeinek kigondolásában kifejtettek, bérbevették a fő- és köznemesség minden jogát, ezt a parasztság kizsákmányolására használták fel, nyereségük egy részét kölcsönbe adták uzsorakamatra a nemességnek. Nemcsak állami tulajdonban voltak sóbányák, sörfőzők és egyéb elsőrendű szükségleteket termelő eszközök, hanem a nemesség kezében is és a zsidóság az állami termelőeszközök mellett bérbe vette a nemességnek is minden kiaknázható jogát és birtokát.

Az egész ország csakhamar ki volt szolgáltatva a zsidó uzsorának. "A zsidók voltak az egyedüliek, akik a pénzszükségben szenvedő országban pénzzel rendelkeztek", írja Graetz (VI. 354. o.). A következőkben is Graetz, a legnagyobb és legsovénebb zsidó történetíró művéből idézünk: "A zsidó nem csupán financiéja volt a lengyel nemesnek, hanem segítője, tanácsadója, csaknem mindene. A nemesek főleg az újonnan alapított gyarmatok értékesítésénél vették igénybe a zsidókat. (A Dnjeper alsó folyásánál ugyanis, továbbá a Fekete-tenger északi partvidékein a krimi tatárok szomszédságában lassanként gyarmatok keletkeztek menekült jobbágyokból. Ez lőn magja a kozákok törzsének.)".

"Az ukrajnai és kisoroszországi gyarmatok főleg három nemesi család kezében voltak. E családok a kozákokra kiszabott nyomasztó adók bérletét az ő zsidó üzletvezetőiknek engedték át. Így aztán Ukrajnában, Kisoroszországban, sőt ez országok határain túl is, lassanként zsidó hitközségek keletkeztek. A kozákoknak minden újszülött gyermek és minden új házaspár után egy bizonyos járulékot kellett fizetniük. Hogy a járulékok fizetése alól ki ne bújhassanak, a görög templom kulcsait a zsidó bérlő őrizte és valahányszor a pap keresztelni, vagy esketni akart, a kulcsot a zsidó bérlőtől kellett kérnie" (Graetz: VI. 452.). "A lengyel zsidók mindenkit a Talmud nézőpontjáról ítéltek meg. Eme iskola hívei számba sem vették a szentírást, vagy ha igen, fitymálva nézték fenséges egyszerűségét".

"Ferdítés és csavarás, fiskális furfang és elménckedés, meggondolatlan gáncsolása mindannak, ami ismereteik körén kívül esett: ezekből szövődött meg a lengyel zsidó jelleme". "Még a legkiválóbb rabbit is megmételyezte a maga tudásától elkapatott gőg és önfejűség, ami az erkölcsi öntudat gyengülését vonta maga után. A lengyel zsidók kétségkívül igen jámborak és vallásosak voltak, de jámborságuk okoskodáson és elbizakodottságon alapult. E téren is túl akarta szárnyalni egyik a másikat és mindenki jobban tudta a társánál, mit ír elő a kódex erre, vagy arra az esetre, így aztán vallásosságuk nem csupán gépies és kedélytelen megszokássá süllyedt, hanem azonfelül agyafúrt, fejtegető művészetté. Egyetlen céljuk a tudás volt, de hogy a tiszta vallásosság elvei szerint cselekedjenek, és hogy azok szellemében erkölcsös életet éljenek, arra csak kevesen gondoltak".

"A becsületesség és jogérzés éppúgy kiveszett belőlük, mint az egyszerűség és az igazságszeretet. A csőcselék magáévá tette a főiskolák körmönfont szellemét és a kevésbé furfangosak kihasználására használta fel. Az embereknek kedvük telt abban, ha rászedhettek valakit és diadalmas örömöt éreztek, ha túljártak mások eszén. Elmés fajrokonaikkal szemben nem élhettek a ravaszság fegyverével, annál jobban érezte kárát a talmudi szellem fölényének a kereszténység ama része, mely a zsidókkal érintkezett. A romlottság e szelleme, amely Európa zsidóságának többi részét is megfertőzte, végre a lengyel zsidók ellen fordult és véres bosszút állt rajtuk. A főurak a kozákokat adófizető jobbágyokká akarták tenni, a zsidóknak pedig az volt a céljuk, hogy meggazdagodhassanak, és a szegény páriákon uraskodhassanak.

A kozák telepek birtokosainak tanácsot adtak arra nézve, hogy mi módon alázzák meg, nyomják el, gyötörjék és kínozzák a kozákot. A bírói hatalmat is magukhoz ragadták, sőt egyházi ügyekben is zaklatták a kozákokat. Nem csoda, ha a leigazolt kozákok még jobban meggyűlölték, mint a nemeseket és papokat, hiszen a zsidókkal mint adóbérlőikkel akadt legtöbb bajuk". "Zimri Bogdán, Chmielnitzky (1595-1657) a 'pogromok atyja', 'a zsidók ostora' maga is sérelmet szenvedett a zsidóktól. Egy Salilemszky Zakariás nevű zsidó cselt szőtt ellene, melynek következtében vagyonát és feleségét elvesztette. Egy másik zsidó beárulta őt, amikor a tatárokkal szövetségre lépett. Ama sérelmeken felül, melyeket fajrokonai a zsidó bérlőktől Ukrajnában szenvedtek, a magáét is meg kellett torolnia" (Graetz: VI. 458-460.).

"E háborús évtizedben (1648-1658) negyedmillióra tehetjük a megölt lengyel zsidók számát. Mint ahogy a spanyol és portugál zsidók kiüldözésekor mindenhol menekülő szefardokkal, úgy találkozhattak a kozák-lengyel háború alatt, itt is, ott is lengyelzsidó menekültekkel. Minden országba jutott belőlük. Sokan közülük dél felé, Morvaországba, Csehországba, Ausztriába és Magyarországba költözködtek, sőt egészen Itáliáig vándoroltak. A lengyel zsidók eme szétszóródása, amely a Chmielnitzky-féle kozák üldözés következménye volt, a zsidóságra döntő befolyással járt. A zsidók úgyszólván (mindenütt) ellengyelesedtek. A lengyel rabbinikus tanítási mód, mely gazdag irodalmával eddig is valósággal meghódította a német és részben az itáliai Talmud-iskolákat, a menekülők révén, akik többnyire talmudisták voltak, végleg irányadóvá lőn és diadalmaskodott. A rabbiszékeket nagyrészt lengyel talmudistákkal töltötték be". /Graetz egy csomó ilyen rabbit sorol fel, köztük magyarországiakat is./

"E lengyel talmudisták az ő nagyobb tudományos képzettségükkel éppúgy büszkélkedtek, mint hajdan a spanyol és portugál menekülők és megvetéssel tekintettek a német, portugál és olaszajkú rabbikra. Távol állott tőlük, hogy egyéniségüket az idegen földön feláldozzák, sőt inkább arra törekedtek, hogy mindenki utánuk igazodjék és ezt a céljukat el is érték. Az emberek csúfot űztek a polyákokból, de azért alkalmazkodtak hozzájuk. Aki alapos talmudi és rabbinikus tudást akart szerezni, annak lengyel rabbinusokhoz kellett fordulnia. Minden családapa, aki fiát Talmudra akarta taníttatni, lengyel tanítót keresett számukra.

A lengyel rabbik a német és részben a portugál és olasz hitközségekre is lassanként ráerőszakolták az ő okoskodáson alapuló vallásosságukat; ők voltak az okai annak, hogy a tudományos törekvések és a Biblia ismerete mindjobban hanyatlott. Éppen Descartes és Spinóza századában hoztak az üldözött lengyel zsidó menekültek új középkori szellemet az európai zsidóságra, amely szellem több mint egy századéven át virágzott, sőt még napjainkban sem tűnt el egészen. (Graetz, VI. 458-460.).

Ezekből a lengyel zsidókból telítődött meg Európa és Amerika zsidósága. Ezek a "keleti" zsidók vitték e világrészekbe azt a szellemet, amit a zsidók legnagyobb történetírója nem győz eléggé ócsárolni. A keleti zsidó szellemi és erkölcsi alkata uralja a XVII. századtól kezdve a tömeges és szivárgó bevándorlásuk révén majdnem mindenütt a zsidóságot. A XVIII. század európai zsidóságát még magának Graetznek módjában áll már ugyanúgy jellemezni, mint jellemezte a XVII. század lengyel zsidóságát.

A nagy műve után megjelenő kisebbik művében: Volkstümliche Geschichte der Juden, III. kötetében 1700-1760 közötti időre vonatkozólag (a 472. oldalon) Európa zsidóságáról általánosságban a következőket írja: "A zsidók jogérzéke és tisztességérzete az időben (1700-1760) általánosságban gyengült. Pénzt keresni, pénzt szerezni oly követelő szükségesség volt, hogy közömbös volt előttük a szerzés módja és az, hogy tisztességgel történik-e. A mammon imádata uralkodott el rajtuk. Nemcsak az arany szeretete volt ez imádat oka, de tisztelték a kincset, bármily tisztességtelen forrásból eredt".

A XIX. század lengyel zsidóinak lelki térképét a magyar újságírás klasszikusa, a magyar zsurnalisztika legkiválóbb képviselője, Bartha Miklós rajzolta meg közvetlen, helyszíni tanulmányai alapján. Idézzük "Kazárföldön" című munkájának egyes részeit. /Bartha Miklós "Kazárföldön" című könyve nem tudományos munka, hanem helyszíni riportázs. De adatainak helyességét már eleve hitelesíti Graetz, a zsidó hisztórikus, akinek a lengyel zsidóságról adott, fentebb ismertetett jellemrajza szolgáltatta az impulzust Bartha Miklós adatainak a felhasználásához./

"Mindent kiaknázni az utolsó ízig; az embert az utolsó sóhajtásig, a barmot az utolsó nyögésig; a szerszámot utolsó parányig; a földet az utolsó burjánig: ezek a kazár gondolkodás princípiumai". "Minden jó, ha szaporítja a pénzt. Minden, kivétel nélkül minden. A koplalás, a rongyosság, a fázás, a szégyen, az emberek megvetése, a gyalázat: az mind viselendő, ha pénzt hoz". "Egy fajról beszélek, amely becsempészte magát hazánk felvidékére és meglepte a bennszülötteket, miként a penészgomba a védtelen organizmust". "Ez a faj a lengyelzsidó, terjeszkedik miként a fecskefonal a lóherésben. Körülfonja, behálózza, rátapad, kiszívja és mikor elpusztult a megtámadott növény, akkor tovább kúszik az élősdi újabb áldozat után.

Erkölcsi tekintetben a vadállatok nívóján álló söpredék". "Joga van az írónak a hitvallás befolyása és nevelő hatása alapján ítélni meg valamely népet". "Egy nép lelki állapotát, művelődési folyamatát, jellemét alaposan megérteni nem is lehet, ha szemügyre nem vétetik az a befolyás, amelyet rá a hitélet gyakorol". "A gondolat és a kutatás szabadságához tartozik annak a vizsgálata, hogy az egyházi szervezet idegszálai miként működnek a családban, az iskolában, a jogéletben, a politikai felfogásban és a közerkölcsben. " "Azt tudnám indokolni, hogy a keresztény eszme pedagógiai hatása alatt az emberiség megjavult. De azt, hogy az erkölcsi és fizikai tisztátalanságnak az a mélységes foka, melybe a kazárok süllyedtek, Mózes tanából eredne, vagy azzal bármily gyönge fonállal összeköthető volna, valójában nem tudnám indokolni".

"Űzte (a kazár) a szesz-csempészetet, az áruuzsorát, a pénzuzsorát, a gabonauzsorát és a feles marhauzsorát. Így élt. Hangosan imádkozik és némán csal". "A kazárok tömeges bevándorlása 1868-ban kezdődött. Az orosz kormányzat már ekkor féktelenül nyomta a maga kazárjait. A galíciai kormányzat is felébredt arra a tudatra, hogy a kazárt nem vallási szektának kell tekinteni... Üzérkedésének a körmére nézett. Intézményeket alkotott a bennszülöttek ellenállóképességének a fokozására". "Oroszország tehát üldözte őket, Galícia pedig húzogatta ki a gyékényt lábaik alól. Amott maradásuk nem volt, itt pedig az életfeltételeket vonták meg tőlük. Mit volt mit tenni: jobb hazát kerestek. Kik? Akik a muszka rostából - mint szemét - kerültek Galíciába. Itt újra megrostáltattak. A java ott maradt. A hulladék vándorútra kelt".

"A kazár az orgazdaságot többször gyakorolta. Ez már egy neme az üzletnek. De mint állandó iparágat ezt sem űzi. Legáltalánosabb mestersége a közvetítés. Ezen a téren hihetetlen rekordot ér el. A nép egy modern tizedet fizet a kazárnak". /(Ruppin: Sociologie der Juden I. 475.): Keleteurópában a termelő és fogyasztó között nemcsak egy, vagy kettő, hanem három, vagy még több kereskedő ékelődik közbe. Ezek az utóbbi tagjai a láncnak már nem kereskedők, akik az ő boltjaikban várnak üzletfelekre és készpénz ellenében árusítanak.

Keleteurópában ezerszámra látható a zsidó utcai kereskedő, házaló, piaci árus egész kicsiny élelmiszerbódékkal, akiknek egész áruállományuk csak néhány dollárt ér és keresetük naponta csak néhány cent. Ha egy alkuszra volna szükség, egy tucat tolakodik elő, ahol valami üzlet kínálkozik./

"Hersch ellen 51 uzsorapert indítottak, ebből 44-et megszüntettek. A bizonyítás lehetetlen, hamis eskük. A kazár uzsoráskodik a pénzzel is, az áruval is, a közvetítéssel is. A rutén életnek valamennyi fonalszálát a kazár tartja kezében. E kíméletlen és szívtelen faj egész élelmességét arra koncentrálja, hogy hurkot fonjon a népélet szálaiból és azt a paraszt nyakába vesse". Bartha Miklós leírja az összes fortélyokat, amellyel a lengyel zsidók kiszipolyozzák a ruténeket. Helyszíni tanulmányokat folytatott, jegyzőkönyveket vett fel, behatolt a kazár üzleti eljárásának minden ágába és meggyőzően tanúsítja mindannak az igazságát, amit állít és megállapított. "A kazár idegen. Más a szokása. Más az erkölcse is. Más az életmódja, a célja, a vágya. Nem a néppel él, hanem a népen. Nem azt az ételt eszi, nem azt a munkát végzi, nem azt a ruhát viseli. Hazafias ösztöne nincs. Még állami sincs. Csupán utilitárius ösztönei vannak".

"Az sem elég, hogy ezek a bevándoroltak, miután teljesen kiszipolyozták az autochton népet, most már tervszerű eljárással biztatgatják kizsarolt áldozataikat a kivándorlásra. A kivándorlásra csábításból kettős hasznuk van. Százalékot kapnak a vállalattól és a megbolondított nép áruba bocsátott vagyonát kótya-vetye árban szerzik meg".
Bartha Miklós közöl eseteket és eseménysorozatokat, kazár-karriereket, procedúrákat, amelyek során a kazár a rutént vagyonából kiforgatta. Ezen a teljesen elszegényedett nyomorult rutén népen is gyarapodni tudó bevándorolt lengyel zsidóság kétségtelenül ugyanazt az ösztönös, évszázadokon át beidegzett szellemi és fizikai életet, foglalkozást és gyakorlatot űzte, amit Lengyelországban az ottani nyomorult népen és néppel űzött évszázadokon át.

A Bartha Miklós által közölt esetek belevilágítanak abba a határtalanul rideg, sivár, visszhangtalan lelkekbe, amelyet a talmudisztikus vallásgyakorlat az erkölcs legkisebb foszlányával sem töltött meg. Megdöbbentő a kérdés, amit Bartha Miklós könyvében felvet: miféle befolyása és nevelő hatása lehet a hitvallásnak, amely népét embertársaival szemben ilyen rideg és aljas, cinikus, embertelen magatartástól el nem téríti. Miféle vallás lehet az, amelynek legortodoxabb gyakorlata mellett a nép: "erkölcsi tekintetben a vadállatok nívóján álló söpredék" maradhat.

A keleti zsidósággal szemben még ma is gyenge az asszimiláns zsidóság ellenálló és taszító ereje. Mert a már bennszülött, többé-kevésbé asszimilálódott zsidó szemében a közös vallás bizonyos presztízst hitelez a bevándorló zsidók részére, bárha azoknak kulturális fajsúlyuk nem volt. A bennszülött zsidó a közös vallás szolidaritását és a vérrokonságot tartja a külföldről beszivárgó zsidókkal szemben. A zsidó sajtó még propagandát is fejt ki e szolidaritás felélesztésére vagy ébrentartására. A belföldi asszimiláns zsidóság "bűntudat"-ot érez a keleti (ortodox) zsidósággal szemben, mert a saját zsidósága már csak külsőleges. E bűntudatból származik az ortodox keleti zsidóság iránti rokonérzés demonstratív nyilvánulása.

E bűntudat fosztja meg a belföldi zsidót a keleti ortodox zsidósággal szemben az egészséges kritikától: hogy igen rossz vegyületi elem, nemcsak a belföldi gazdanéppel, de az európai kultúrfokon álló belföldi zsidósággal szemben is. Az egészséges kritikát elfojtó "bűntudat" a zsidó zsidótlanodásának lelki szimptómája. Az asszimiláns zsidó a belföldi gazdanéppel való együttélés folyamatában egyénenként már megtagadta a zsidót, önmagában és vallási életében, de még nem jutott el odáig, hogy megtagadja azzal a keleti zsidósággal való közösségét, amelyben a zsidó vallási meggyőződés népi inkarnációját látja. A lengyel zsidóság magyarországi határmenti karrierjét módunkban áll Bartha Miklóséval szemben zsidó beállításban is szemléltetni.

Dr. Somló Bódog, a századeleji szociológia egyik neves képviselője - "Állami beavatkozás" - című 1902. októberében megjelent könyvében (71. oldalon) a következőket írja: "A természetes kiválasztásnak a mai társadalmakon belül való érvényesülésének egy ékesen szóló példája a fajok eltolódásának a a drámája, amely Magyarország északkeleti részében szemeink élőt játszódik le. Ez országrész lakosságának egyik része az adott környezetben nem tud megélni és ezerszámra pusztul el közvetlenül és közvetve. A rutének ezrivel kivándorolnak és az északkeleti megyéi elnéptelenednek. Ugyanekkor ezrével jön be ugyanezekbe az ország részekbe egy másik faj, amely az ott adott környezetben megtalálja, létezésének feltételeit".

A másik faj, akit meg nem említ, de akire a példa céloz, a galíciai zsidók, a "kazárok". 'Hogy a példa mennyire természettudományi, vagy mennyire szociológiai, illusztrálja Bartha Miklós "Kazárföldön című könyve. A kazárok és a rutének közötti párharc drámai eredményénél ilyen módon való felhasználása, mint ezt Somló teszi, rávilágít, hogy néha milyen tényekre alapítanak tudósok következtetéseket és hogy a tudományos problémával foglalkozó egyént is mennyire befolyásolhatják faji, érzelmi és ideológiai adottságai.

Bartha "Kazárföldön" című könyve közvetlen tapasztalatból kétségtelenül bizonyítja, hogy a rutének kivándorlását és előbb elsorvadását, elsenyvedését a régi Nagymagyarország északkeleti megyéibe éppen a beszivárgott galíciai zsidók okozták. Az időbeli sorrend nem felel meg a Somló-féle példa rendjének. Mert nem a rutének meg üresedett helyére jöttek a galíciai lengyel zsidók megélni, hanem előbb bejöttek és ezután állott be a rutének megélhetésének lehetetlenülése Időben és kauzalitási viszonyban tehát éppen a fordítottja áll a Somló-példa beállítottságának. Somló idézett könyvét 1902-ben írta és így ismernie kellett Bartha Miklós országszerte feltűnést keltett, korábban megjelent riportjait amelyeket Bartha Miklós könyvalakban is "Kazárföldön" cím alatt már 1901. novemberében kiadott.

II. Orthodox - neológ?

1. A világi tudomány eretnekség /zsidótlanság/.

A zsidóságnak az a része, amely nem zsidó iskolát látogatott elveszett a zsidó kultúra számára. Ebből alakult ki az emancipációi államokban az úgynevezett neológ zsidóság. A Talmud stúdiuma csal az ortodox chéderekben (a kicsinyek zsidó iskolája) és a jesivákban (ezek a zsidó talmud-egyetemek) sajátítható el. És e stúdium csal akkor üti a zsidóságra sajátos bélyegét, - lelkileg, szellemileg - ha a tanuló tényleg "éjjelét-nappalát" e stúdiumra fordítja és más - úgynevezett világi - tanulmányt nem folytat. Az olyan növendék, amelyik a Talmud stúdiuma mellett világi tanulmányok, például matematika, csillagászat vagy filozófia iránt is érdeklődik, az már az ortodox lélek előtt eretnek számba megy.

Lewisohn "Örökszigeté"-nek Mendeljét a felesége már nem tartja zsidónak, és mikor az elhuny, úgy emlékszik meg róla megrendült fia előtt, hogy elhagyta atyái hitét. Pedig Mendel csak annyit távolodott korábbi lényétől, hogy Maimunit, a Xll-ik század zsidó filozófusát kezdte titokban olvasgatni, és felesége, a zsidó lélek szeizmográfjával Mendel biztos hitének ezt a félénk megingását megérezte és az atyák hitétől való eltávolodásnak mérte le.

Graetz fejezeteket szentel annak a zsidó belső mozgalomnak az ismertetésére, amely a XII-XIII-ik és a további századokban a zsidóság megoszlását idézte elő és a körül forgott, hogy eretnek volt-e Maimuni, mert görög filozófiával is foglalkozott és a görög filozófiát a zsidó vallás tanításaival kiegyenlíteni igyekezett, és hogy ennélfogva eretnekség-e Maimuni tanításait a zsidósággal megismertetni.

Igen nagy része a rabbiságnak, különösen a német és lengyel rabbiknak, Maimunival és a világi tanokkal való foglalkozást olyan eretnekségnek bélyegezte, ami csak a Talmud tudományának és a vallásos hitbuzgóság rovására gyakorolható. Odáig mentek e rabbik, hogy Maimuni művei ellen segítségül hívták az inkvizíció papjait, a dominikánusokat, és el is érték, hogy ezek a Maimuni műveit máglyán, egyházi parancsra elégették. Ezeknek a talmudistáknak tökéletesen igazuk volt, amikor a zsidó néplélek integritását még a széltől is - a Talmudon kívül fúvó széltől - féltették és óvták.

Nyugodt lélekkel lehet állítani, hogy azok a zsidó generációk, amelyek az emancipáció óta állami iskolákat végeztek, akár csupán az elemit és ezáltal lelkük a talmudi pácból - ha csak egy időre is - kikerült, már elhagyták atyáik hitét. Még anyakönyvileg zsidónak számítanak, még hat náluk a vis inertiae, még a régi nyájban tartja őket a keresztény társadalom taszító szuggesztiója, de azt a zsidó öntudatot, amely mindent, mi a Talmud szűkre vált zsidó világán és a zsidó hagyományokon kívül esik, magából kizárt, magához közel sem engedett, ezek a generációk még csak meg sem szerezték és soha megszerezni nem fogják. E generációknak ismeretlen az a 359 parancs, amit tisztavizű zsidónak ismerni és követni kell; ismeretlen a Talmud drótsövénye, amely a zsidót az emberiség többi részétől, mint tisztátalantól elválasztja.

2. Nincs neológia, a "neológ" már nem is zsidó.
Zsidó csak az, aki a Sulchan Áruch szabályait követi. Az ortodox a "neológ" iránt csak gyűlöletet érezhet.

A neológ (asszimiláns) zsidóság nem foglalkozik a tannal. Vallásélete - ha ilyenről egyáltalán szó lehet - a rabbinizmus ellenére a papok kezében van. Ez tehát a rabbinizmust megelőző (2500 év előtti állapot. Rabbinikus a zsidóság, de nincs rabbinizmus, csak hivatásos rabbik vannak. Csak éppen a templomi áldozat hiányzik. Teljesen előtérbe nyomul a templomi istentisztelet, mint az asszimiláns-neológ zsidóság hitéletének egyetlen megmaradt rabbinisztikus istentisztelet szaka.
Nincs már a tannal egyénenkénti foglalkozás, amely nemcsak pótolja a templomi istentiszteletet, de annál - a zsidó rabbinikus ősi (Siphra és Siphre) tradíciók szerint magasabbrendű istentisztelet. "Amhaarecz" valamennyi asszimiláns zsidó. A helyes zsidó szemlélet szerint: nem zsidó.

/ "A Siphre-ben a Mózes 4. és 5. könyvéhez szóló tannaitikus Midrásban "Legyetek szentek Istenetek előtt" "jelenti" - a megszentelést az összes parancsi teljesítése, gyakorlása által". A Sch'má ima második részének szavaihoz: "szeretni az örökkévaló a ti Isteneteket és szolgálni őt egész szívetekkel és egész lélekkel.) a Siphrében megjegyeztetik: "Neki szolgálni, jelenti a tannal való foglalkozást. Egy másik helyen a Tóra által való istentisztelet a templomi istentisztelet elé a következő szavakkal helyeztetik: "Neki - az örökkévalónak -szolgáljatok" azt jelenti: az ő tana által szolgáljátok őt és az ő szentsége (elkülönődés) által. A zsinagógában az egész nép függetlenítette magát az ima és a Bibliával (a tannal) való egyénenkénti foglalkozás által a papoktól.

"Ez a kifejezés - megszentelés" ugyanaz, aminek értelme az elkülönődés szóba lett átvíve". "A tisztaság és étkezés előírásai, melyek a papsághoz szóltak, a nép számára is kötelező szabályokká váltak. ("papi nép"). Nemcsak a papi kötelmeket vette át a zsidó nép a farizeusi hagyományokon keresztül, hanem még a papságnak szóló súlyosbításokat is. Aki nem foglalkozik a tannal, vagy az alól magát kivonja, nem is tekinthető a "községhez" tartozónak, és lekicsinylő kifejezéssel- a "föld népének" amhaarec-nek neveztetik". (Ez idézetek Leó Beck berlini rabbi "Die Phariseer" cin könyvéből.)/

"Az 1912-ben megtartott zsidó országos értekezlet idején a magyarországi ortodox zsidóság - "280 szentéletű papjának" megállapítása alapján - kijelenti, hogy "a neológok és az ortodoxok két oly különböző felekezetet alkotnak, melyek vallásszervezeti közösségben a legsúlyosabb lelkiismereti kényszer nélkül nem élhetnek".

"Az ortodoxok határozati javaslata szerint a neológok, a szemináriumból kikerült zsidó lelkészek, egész élet- és világfelfogásukkal távol állanak a hithű zsidóságtól".
Ez adatok közlése után Kecskeméti Lipót (Egy zsidó vallás van-e, több-e? című könyvében) a következő megállapításokat teszi: "A zsidóság a mainak szellemében való alakulataként a kész Talmuddal jelenik meg. Másfélezer éve a zsidóság a Talmud vallása". "Vallási élete olyannyira talmudi, hogy a Tórát is csak a Talmudon át látja, a prófétákat meg szinte nem is látja". "A zsidó vallás: talmudizmus".

"A Sulchan Áruch közös kódex lett, mert a talmudizmusnak minden irányzatával számol, legfőképpen a -német-lengyel minhagokkal (szokásokkal). A talmudizmusnak a Sulchan Áruch az utolsó kódexe". (Kecskeméti Lipót i. m. 1., 10., 12., 197. o.) "A babilóniai Talmud, mint a legkimerítőbb gyűjtőmunka, majdnem kizárólagos és egyedüli kútforrásává vált az egész zsidó vallástörvénynek". "A Talmud az a kódex, mely felöleli a vallástörvény egészét". "A zsidó neológiában úgyszólván egyedül képviseli a rabbi a külvilággal szemben a zsidóságot". Voltaképpen a zsidóságban már csak a rabbik zsidók és azok is csak akkor hasznosak, "ha a zsidó teológiai tudományok magaslatán állanak".

/Az utolsó 4 idézet Guttmann Mihálytól, a budapesti rabbiszeminárium rektorától származik. Az első kettőt Jordán Sándor szatmári főrabbi közli "A Sulchan Áruch és a magyar zsidóság" című brosúrájában, az utolsó kettő megjelent az Országos Egyetértés 1934. április 27-i számában./

A neológ tagadja a zsidóság népiségét, faji szubsztanciáját. Ezzel voltaképpen tagadja a vallást is, mert annak alanya, anyaga, organikus közege - a zsidó nép. A neológ nem ismeri a törvényt sem; nem tartja be annak intézkedéseit; az obszervancia idegen fogalom előtte. Tehát gyakorlatban is megtagadja a zsidó vallást. A zsidóság többségének, az ortodoxoknak kompetens szemlélete szerint a neológ (asszimiláns) megszűnt zsidó lenni. Mert az egyén kapcsolata a zsidó-összességhez nem merül ki a faji összetartozásban. Lényege nem is ez. Hanem részese kell lenni a zsidó vallás közös kultuszának: a tant ismerni, követni, gyakorolnia kell. Aki e gyakorlatból magát kivonja, a tradíciókat nem követi, negatív magatartássá már elszakította a zsidósággal összefűző köteléket.

Az ortodoxia felfogása egyezik a Talmud kifejezett tanításával szellemével. A zsidóság nem csupán születési adottság, állapot, passzív lét, hanem cselekvő magatartás: a törvény tanulása, ismeret és gyakorlása. /A... zsidóságnak nem a leginkább asszimilált francia, nem is a legjobban befogadott olasz zsidóság az ideálja, hanem a konzervatív keleti zsidóság". (Országos Egyetértés, 1932. március 22-i szám.)/

"Az ortodox zsidók számára a vallás nem az egyesnek az ügye, hanem az egész zsidó nép kötelessége, amely az Isten és a nép között a Sinai-hegyén kötött szövetségből következik. Az ortodox zsidó meg van győződve arról, hogy az egyesnek a bűnei az egész zsidó népen bosszulják meg magukat. Ezek a bűnök megakadályozzák a messiás jövetelét és a nép megváltását. Ezért nem éri be az ő saját egyéni jámborságával" (mint ezt a liberális zsidó teszi), hanem ugyanez követelnie kell minden zsidótól. Ahol az ő népének legfőbb javai vannak kockán, nem lehet türelmes és engedékeny. Ez a beállítottság adja az ortodox zsidóságnak, amely ma mindenütt szakadással van fenyegetve, harcias jellegét. De egyszersmind benső erejét is. Küzd az ortodoxia egy vallásért, amely két évezreden keresztül megszentelt volt és amelynek fennmaradása egyedüli biztos eszköze látszik lenni magénak a zsidó nép fennmaradásának is". (Ruppin: Sociologie der Juden II., 183.)

A nem-zsidó ugyanúgy teszi felelőssé egy zsidó bűnéért az össz-zsidóságot, mint ahogy íme maga az ortodox zsidó is vallja és teszi. A különbség csak annyi, hogy az ortodox szemében bűnnek a rituálék be nem tartása számít, és nem az, amit a nemzsidó ró föl esetenként a zsidóságnak. Mennyire gyűlölheti a keleti zsidó (az ortodox) a nyugatit (neológot), aki nem "jámbor", mert a rituálék előírásait nem tartja be s ezzel megakadályozza a messiás jövetelét és a nép megváltását.

3. A neológia visszafordulása az ortodoxia felé.

"Egyetlen nép van a földön, amelyben nem vették kellően figyelembe az embert érdeklő tudományokat... ez a nép mi vagyunk, Izrael népei... különösen mi, német zsidók és a lengyelek is.

Van ugyan ezek között sok nagyeszű és mély értelmű férfiú, sok igazságszerető és istenfélő ember, de ezek minden munkájukat, tanulásukat ifjúságuk óta kizárólag a vallási törvényeknek szentelték; az emberről szóló tudományokról soha nem hallottak semmit... és semmi, semmi érzékük a nép nyelve iránt, amelynek földjén laknak. Vannak köztük olyanok, akik azon olvasni sem tudnak, írni meg éppen nem. El van rejtve előttük a föld alakjának és az idő változásainak ismerete; a történet és a természet törvényeiről fogalmuk sincs..., a vallás alapelveit sem tanulták rendszeresen. Iskoláikban soha nem hallottak erkölcstanról és lélekről. Hartwig Wessely ezt II. József idejében írta a XVIII. század második felében Ausztriában. (Idézi Kecskeméti Lipót: Egy zsidó vallás van-e, több-e? című könyvében, a 145. oldalon.)

Akkoriban állott ez a zsidóság teljességére. Ma még mindig áll mindez az ortodoxságra, főleg a keleti zsidóságra, amely minden ország asszimiláns zsidóságának (különösen Magyarországon) a töltőmedencéje. A magyarországi zsidóság ortodox része mindig azonosította magát a németországi, valamint a lengyel zsidóság ortodoxiájával. "Az emancipáció idején cherem-et (átkot) alkalmaztak az emancipált zsidók ellen: nem zsidók, nem szabad velük összeházasodni, változtattak a német liturgián. Az ortodoxia "az asszimilációval szemben szövetkezik, sőt egyesül a chasszidizmussal. Hisz annak csodatételeiben. Ha kell, maga is megpróbálkozik vele. Hisz babonáiban". (Kecskeméti Lipót i. m. 158-159.)

(Az asszimiláns zsidóság mai hivatalos, közületi politikája szintén a chasszidizmus felé orientálódik. Ha jó volt az ortodoxiának, mely egyénenként rabbinikus alapon él, jó lehet a neológiának is, amelynek rabbinikus alapja csak elvi. A neológia is arra használja, amire az ortodoxia: az asszimiláció ellen, a további asszimiláció ellen.)
Dr. Kecskeméti Lipót (i. m. 160. oldalán) idézi Szófer Mózest, az emancipáció idején volt pozsonyi rabbit: az igaz zsidónak nem kell idegen név, idegen nyelv, idegen ruházat. "Istentagadó" könyvet a kezébe nem vehet az igaz zsidó és nem prédikál más nemzetnek a nyelvén. Vagy a héber, vagy a zsargon...

Az ortodox zsidó számára a nacionalizmus - fogalomkörén kívül eső jelenség. A zsidó nacionalizmust sem érzékeli, mert a vallásához való ragaszkodás tökéletesen fedi és kimeríti - öntudatos érzékelés nélkül is - a zsidó fajhoz való tartozás érzését. "A zsidó vallás egyetlen népnek, Isten kiválasztott népének, a zsidó népnek a törvénye!"
Érthető, hogy az idegen fajtájú nép faji és nemzeti érzékenységével, az ezzel kapcsolatos erkölcsi, szellemi és fizikai követelményekkel szemben - az asszimiláció előtt - a zsidóság idegenül és értelmetlenül állott; ezek jelentőségének érzékelésére - a talmudszuggesztió által közömbösítve - egyáltalán képességgel sem bírt.

Az úgynevezett "hithű" (talmudi képzettségű) zsidó fogékonyság a befogadó nép nemzeti értékeinek erkölcsi és szellemi állományával szemben ma sem számottevő. Az ortodoxia intranzingens. A neológok (az asszimilánsok) hajlékonyak, de nemcsak az asszimiláció irányában, hanem ellentétes, visszaforduló irányban is. Minthogy a neológia predesztinálva van az asszimiláció teljes befejezésére is, - éppen ezért - az önmaga fenntartására irányul anyagi érdekkomplexuma az asszimiláció vonalának végső pontja élőt arra kényszeríti, hogy visszaforduljon az ortodoxia felé. Ez utóbbi fordulat feltétlen képmutatást szül. Mert soha bensőséges visszafordulást nem eredményez, hanem csak hivatalosat, közületit. Az egyedekben legfeljebb dilettáns alkalmazkodást vagy közömbös nemtörődömséget: a "községi külsőséges" és demonstratív ortodox "politikával" szemben. De kétségtelen, hogy a zsidóságnak fix pontja: az ortodoxia.

A "Zsidó Élet" 1934. április 28-i számában "Ortodox-neológ" cím alatt a következőt írja: "Ha ma nem lenne nálunk ortodoxia, magának a neológiának kellene megcsinálnia, mert az élet bebizonyította, hogy a ortodoxia az a bizonyos kovász, amely vallás- és hagyományhűséget összefogja és megtartja az egész zsidóságot". /"... ma már az egyetemes zsidóság szervezeti és pártkülönbség nélkül az ortodoxiát tartja a zsidóság fellegvárának és jövője biztosítékának". ("Szombat" című zsidó újság 1932. április 8-i számában.)/

Egyik legtekintélyesebb zsidó korifeus - különben az emancipáció jóvoltából főrend - a neológ hitközség egy közeli ülésén felszólalt és az ortodoxiával való megegyezést hirdette, "de anélkül hogy az erőszakos ortodox-neológ unificatiót" ajánlotta volna. Felszólalása a neológ hitközség vezetésére vonatkozó részében is érdekkel bíró: "nem volt még eddig oly hitközségi elnök vagy országos elnök, aki oly ortodox nevelésben részesült volna, mint a jelenlegi, és aki megtartotta mindmáig az ortodox tradíciók tiszteletét és át van hatva az ortodoxia fennállásának fontosságától. És ha az ortodoxia fennállását teljes különállásban látja, ő azellen soha egy lépést sem fog tenni". A neológia hivatalos kommünikéje hangsúlyozza, hogy a zsidóság alapja a neológ hitközség hivatalos felfogása szerint is a Sulchan Áruch, azaz a Talmud!

A hivatalos intern asszimilációs zsidó politika, a politikai, majd a vallási emancipáció után visszakanyarodik Szofer Mózes ortodoxiájához, amely az asszimilációnak nyílt tagadása. Nyugtalanító problémát vállal a nyugati zsidóság, amikor ortodoxiáján keresztül azonosítja magát a keleti zsidósággal. Kihívja maga ellen ugyanazt a sorsot, ami a keleti zsidóságé.
Tragikomikus, hogy ugyanekkor a keleti zsidóság a nyugati neológ zsidóságot nem is tartja zsidónak.

4. A "jiddis" nyelv /"zsargon"/.

A jiddis nyelv használata főleg Németországban terjedt el a keleti zsidóság révén. A jiddis nyelv, amely eltorzított német nyelv szláv szavakkal szaturálva, úgyszólván a gettó hivatalos nyelve lett az egész világon. Amerikában, Közép -Európában és Kelet-Európában kétségtelenül. Ez a, jiddis nyelv, amelyet a keleti zsidóság (lengyel és orosz zsidóság) alkotott és honosított meg, egyedül is bizonyítéka annak a hegemóniának, amelyet a lengyel zsidóság szerzett meg magának Európa összes többi zsidósága felett. A jiddis nyelv förtelmes hangtani és nyelvtani sajátságairól és jellegéről Graetz a felháborodás hangján ír. Szerinte a zsidóságnak ez a nyelvi megjelenése is már egymagában durva megsértése az esztétika minimális követelményeinek. A németségre nyelvének ez a karikatúrája bizonyára mindig és mindenütt provokálóan is hatott. Ez a nyelv minden zsidóság gettójába behatolt. És ez a jesivák nyelve. Ezen a nyelven vannak írva a Talmudból kiinduló pilpulok óriás tömege. Ez mind azt bizonyítja, hogy a zsidó ortodoxia mindenütt a keleti zsidóság bélyegét hordja.

A keleti zsidóság lehetett, volt is a Talmud legelismertebb és legrafináltabb művelője. Büszkélkedhetett azzal, hogy legjobban ismeri a Talmudot. De nem férhet kétség ahhoz, hogy ugyanakkor ez a keleti zsidóság nyíltan és élesen küzdött évszázadokon keresztül minden világi tudománynak a zsidóság rétegeibe való behatolása ellen. A keleti zsidóság minden talmudi tudománya mellett - éppen annak kizárólagossága folytán - a civilizációtól elmaradt, attól magát távoltartotta és már hosszabb ideje a felvilágosult zsidóságnak a szemében is műveletlen, barbár tömegként hat. Ennek dacára Talmud-ismeretei és ortodoxiája révén valósággal bűvöletében tartja az asszimiláns zsidóság hitéletének hivatalos vezetőit és szócsöveit, ezeken keresztül különösen Magyarország asszimiláns zsidóságát is, amely a mértéken túl meglazult vallási kötelékét véli a keleti zsidósággal való, magára erőszakolt szolidaritásával, megerősíteni.

Az asszimiláns zsidóságnak a keleti zsidósággal való ez az egyébként egyoldalú, mert csak az asszimilánsok részéről deklarált viszonya ismét egyik terméke annak a képmutatásnak, amelyet az asszimiláns zsidóságnak mindaddig kényszerűen gyakorolnia kell, amíg az asszimilációnak végleges konzekvenciáját le nem vonja.

5. A cáddik-hit /chasszidizmus/ karrierje. Rabbi vagy csodarabbi
1.
A chasszidizmus a primitív ortodox zsidóság vallási életformája.

/ "A chasszidizmus mai formájának megalapítója Baál Sém-Izrael b. Eliezer Best. Babonás, csodaváró zsidó szekta a chasszidizmus. Papjai a cáddikok. A cáddik befolyással bír az Istenre, közvetítő Isten és a többi ember közt. Ő az abszolút tökéletes ember, akit a Baál Sem (Best), a rabbi helyébe szánt, mert közelebb van a tömeg szívéhez. A cáddik ("jámbor") csodát művel égen s földön. Mint az Isten, ő is megbocsáthat bűnöket. "Életet ad az egész világnak". Ő a "világ alapja", a "világ napja", a világ "lelke és szíve". Ő az Isten a földön, az "egész világ kormányzója". Ő csalhatatlan. Neki adatott át a Tóra, s azt ő tudása szerint szabadon magyarázhatja. Ami másnak parancsolat, neki nem, mert "minden törvény ő maga". Vakon kell benne bízni. Mindenható az égben is. A cáddik a galut-zsidóság "Übermensch"-e, aki hasonló a bibliai messiáshoz. A cáddik-tan a chasszidizmus tengelye. A hiszékeny tömegek kizsákmányolása a csodagyógyítással, és a chasszid-dinasztiák tenyészete (csodarabbik) a chasszidizmus elfajulásához vezetett". (Kecskeméti Ármin i. m. I. 178.)/

Amire a zsidóság létezését alapítja, hogy a mozaizmus szigorúan keresztülvitt egyistenhit örök őrévé predesztinálja a zsidóságot, a chasszidizmussal alaposan kompromittálva van. A zsidóság a chasszidizmusban megteremtette az ember-istenek élő panteonját. E panteon lakóit, a cáddikokat, mindet, számtalant, az egy-Isten fölé helyezi. A chasszidizmus bizonyos távlatból az ókori mitológiát eleveníti meg a zsidóság egy részének. Miként az ókor pogányai világában az istenek az emberek között éltek, azokkal házasodtak, szerelmi viszonyt folytattak, kölcsönösen gyermekeket nemzettek egymásnak, származékaik pedig félistenek alakjában szóltak bele a népek történelmébe, úgy népesíti be a chasszidizmus a zsidóság világát félisteneivel, sőt: tökéletes istenpéldányaival - a cáddikokkal.

Ennek a chasszidizmusnak a kabalától, a sabbataizmustól inspirált világnézetét fejti ki Martin Buber könyveiben, e munkára szentelvén írói képességeit. Ezt a chasszidizmust portálja a zsidóság egyik modern apologéta költője, Louis Lewisohn, mint fiatalító életelixírt a talmudizmusban kiszáradt zsidóságnak. Végül ez a chasszidizmus az, amely az elavult ősi haggadák és midrások helyébe szállítja a neológ felekezeti zsidó sajtónak az újkori zsidó legendakör irodalmi közlésre alkalmas novelláit. E legendák soha nem élt cáddikokról mesélnek valótlan történeteket.

"Az ortodoxság eleinte fegyverre kelt a chasszidizmus ellen. Vilna, Bródi, Krakó, Selvia chéremekkel sújtja. Kölcsönösen kiátkozzák egymást. A chasszid nem tartja zsidónak az ortodoxot, nem is evett a talmudikus soché sechitájából. A vilnai chérem a talmudizmus részéről kitagadja a chasszidságot a zsidóságból: idegenek, nem köthető velük házasság. Azóta a chasszidság és az ortodoxia édes testvérségben él egymással. A chasszideusokat az ortodoxok vallásos zsidóknak tartják, szemben a neológokkal, az asszimilánsokkal, akik renegátok, nem is zsidók az ortodoxok szemében". (Kecskeméti Lipót i. m. 152.)

A chasszidizmus karrierje: 1. az ortodoxia kitagadja, mert kezdetben talmudizmus-ellenes; 2. a chasszidizmus az asszimiláns zsidósággal szemben már kívánatos és konzervatív zsidóság az ortodoxok szemében. A chasszideus is ortodox zsidónak számít; 3. a neológia, az asszimilánsság befelé, a saját táborának konzerválásához szükséges képmutatás fegyveréül avatja a chasszidizmust: a "chasszideus legendák"-at az enervált zsidó vallásos érzés injekciós cseppjei gyanánt becsempészi a dilettáns zsidóság hiányos ismeretanyagába.

II.
A chasszidizmus, a cáddik-hit, úgy látszik, az erkölcsi eugenizmus egy vallási tartalmú szektája, amelynek hite szerint minden chasszideus cáddik, tehát tökéletes ember lehet a koncentrált hit és valláserkölcsi akarat és élet útján. De ez a tökéletes ember viszont már nem is ember, hanem egy-egy Isten, az Istennek egy-egy megjelenése emberi alakban. Ez nem pantheizmus, mint ezt a mai "jóakaratú" zsidó neológia magyarázza, hanem voltaképpen többistenhívés. Minden cáddik már a kezdetnél félisten és feltétlenül Istenné válik, mert Istenként tisztelik.

Ezt a chasszidizmust oltja magába az enervált rabbinikus zsidóság. Az Isten számtalan emberi emanációjának vallási hitét.

III.

A chasszidizmus motívumai, indító okai, miliője, történeti processzusa emlékezetbe idézik a farizeizmustól elhanyagolt "tudatlan" nép sóvárgását a vallásos hit után, a Jézus fellépésével jelentkező kereszténység kezdetének történetét. A kereszténység vallásos hite szembenállott a farizeizmus rideg és pedáns törvénymagyarázatával és formalizmusával. Jézus - szent Pál propagandájában - megszüntette a törvény súlyos igáját. Levette azt a szegény, műveletlen zsidó rétegek válláról, akik a törvény nem tudása miatt elveszett, törvényen kívüli páriáknak érezték magukat. A tudás helyébe az egyszerű emberi lélek hite lépett, - hite a messiásban, Jézus Krisztus eljövetelében, nekik szóló tanításában, felmagasztalásában, feltámadásában, isteni lényében.

A chasszidizmus is a rabbinikus zsidósággal, a soha ki nem haló farizeusokkal szemben, a Talmud végtelen anyagú szövete helyett vallásos hitet kísérelt adni a tudatlan zsidó néprétegeknek.

IV.

A chasszidizmusnak tett engedmény, annak hivatalos befogadása, sőt irodalmi portálása a rabbinizmus gyakorlati önmegtagadását jelenti. Burkolt beismerése annak, hogy a zsidó vallás rabbinikus formája a talmudi racionalizmuson felépült alakjában az emancipáció és asszimiláció folytán több mint kétségessé vált. A zsidó tömegek tudásszomjukat már nem a Talmud anakronisztikus szellemi matériájából elégítik ki. A talmudi racionalizmus helyébe a civilizált modern világ tudása lépett. Az asszimiláns zsidó szellemi birtokába nem kerülő vallási (talmudi) racionalizmus helyébe oly zsidó vallási hitet kísérel meg a neológia sajtóorgánuma révén becsempészni, amely mégis zsidó tradíciókból is meríti erejét.

Az asszimiláns neológia lemondott arról, hogy tömegeiben azt a tradicionális vallási szellemet konzerválja, ami a Tóra talmudi interpretációiból, a Talmud műveléséből származott és származhat csupán. Vallási hite azonban a rabbinikus zsidóságnak sohasem volt, hanem csak vallástudománya. Ráfanyalodik tehát - elvei és tradíciói ellenére - a rabbinikus hivatali zsidóság a kozák-háború és pogromok után csodavárásban és babonában hívő, földhözragadt, keleti zsidóság tudatlan rétegei egyszerűsített vallási hitének befogadására, sőt propagálására.

A mai zsidó írástudók ezzel megtagadják őseiket, a kétezer év előtti farizeusokat. A farizeusok nem tartották zsidónak azt, aki a törvényt nem ismerte s annak minden betűjéhez nem ragaszkodott. Így szakadt le a zsidóságról az a része, amely Jézus megjelenése után emancipálta magát az írott törvény és a hagyomány számtalan formalisztikus béklyójából és az Isten-eszményhez nem törvénytudással, hanem vallási hitével emelkedett. A zsidóság mai írástudói benső meggyőződés nélkül, opportunitásból fordulnak a chasszidizmus vallástudománytalan, babonás-kabalisztikus szövetű hitéhez. Ez a hit nem az övék.

A rabbinikus "írástudó" a törvényt-nem-ismerőt ma sem tartja zsidónak. A chasszidizmus vallási szuggesztivitásától azonban a friss paraszti vér csodáját várja. Megvetik ezt a hitet tudásuk teljes gőgjével, de az asszimiláció által vérszegénnyé sorvadt zsidó tömegek vérkeringésébe oltóanyagként próbálják belevinni a megvetett surrogátumot, a chasszidizmus zsidótlan, mert zsidótudomány-nélküli hitét. Azt a hitet, mely az újkor korrupt zsidó-kereszténysége, amelyből nem hiányzik egy profanizált Krisztus-kópia sem: a Baál Sem alakja. Íme: eljutott a zsidóság a talmudisztikus és rabbinikus élet folyamán odáig, hogy most már véréből és testéből fakadónak fogad egy tisztán hitre, vallásos és erkölcsi érzésre épülő mozgalmat, amilyet a mai kultúrnépek egész világának valláserkölcsi megváltásához vezető, Krisztust uraló alakjában húsz évszázaddal előbb megtagadott.

HATODIK RÉSZ.

EMANCIPÁCIÓ ÉS ASSZIMILÁCIÓ.

1. A zsidóság bölcselői Mózes öt könyvéről.

Philo görög asszimiláns volt. Azt vallotta magáról, hogy görög kultúrájánál fogva görög, mert "görög nem a görög származású, hanem a görög kultúrájú ember". De vallási meggyőződése szerint zsidónak vallotta magát. Mózes törvényei és tana is beletartoztak az ő világnézetébe. A két világnézetet, a görögöt és a zsidót egyszerűen összeházasította. "Mózes élete" című könyvében annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy Plató világ- és életszemlélete benne van a Tórában és imputálta, hogy Mózes a görög, éspedig közelebbről a platói filozófia tökéletes birtokában volt. Philo kortársa volt Jézusnak. Alexandriában élt. A zsidóság egyik legnagyobb filozófusának tekinti. A zsidó nép mindegyik prominens filozófusa, a korábbiak szándéktalanul, a későbbiek szándékosan kompromittálják a mózesi tanok vallási jellegét.

Philo és Maimunides görög filozófiát párolnak a Szentírásba, Philo Platóét, Maimunides (a zsidók második Mózese) Aristotelesét. Spinóza rideg tárgyilagossággal fejti ki Tractatusában, hogy Mózes öt könyve a zsidó nemzeti állam törvénykódexe, Mendelssohn Mózes pedig (a zsidók harmadik Mózese), aki a gettó Micraimából vezette ki a zsidókat az asszimiláció szabad levegőjére, csatlakozik Spinóza megállapításához, kijelentvén, hogy a mózesi tan nem kinyilatkoztatott vallás, hanem kinyilatkoztatott törvényhozás.

2. Állami törvények valláserőre emelve. A törvényben mumifikált nemzeti vitalitás.

A római-jog a vallásból fejlődött, vallási parancsokból. De Krisztus előtt az 5. században már teljesen függetlenült a vallástól. A praetorok évenként kiadott gyakorlati kormányzati intézkedései már jogtételek, amelyeket a következő évi praetor nem volt köteles átvenni és csak a beváltakat vette át (edicta tralata). Ezzel szemben a zsidóság törvényekkel kezdte, amelyek faji és állami létét voltak hivatva fenntartani. Az isteni kinyilatkoztatás hitbeli ténye a törvényeket valláserőre emelte. Ezzel a törvény megváltozhatatlanná lett. Államalkotó és fenntartó rendeltetését a vallási szuggesztió elhomályosította. A törvénykönyv, mely egy nép állami konstrukcióját építette fel, vallási törvénnyé szentesült a nép gyakorlatában és tudatában. A törvény és vallás elválaszthatatlan egységbe forrt össze, mely elemeire többé fel nem bontható. A nép államfenntartó erejét már két évezred óta elveszítette és a történelem kíméletlen logikájú törvényei szerint, már rég le kellett volna tűnnie a népek színpadáról.

De páratlan példa a népek történetében: a zsidó nép nemzeti vitalitását, a vallásának szuggesztiójában mumifikált törvény, állam és nemzet nélkül, generációról-generációra, századról-századra a lelki diszpozíciók és az életmód változatlan fenntartásával konzerválni tudta.
*
A zsidóság asszimilációja, mely a gazdanép állami és társadalmi törvényei, teljes kultúrájának felszívódását jelenti a zsidóság ereibe és idegeibe, megszünteti a zsidó törvényt. Az asszimiláció, mely a keresztény kultúra átvétele, végső fokon a gazdanép lelki alkatának alaptényezőjét, a keresztény hitvallást oly közel viszi a zsidóság lelkületéhez, hogy ez a közelség a zsidóság kétezer éves tagadása után már-már Krisztus diadalát jelenti a zsidó lelkeken.

A keresztény népek kultúráján keresztül jön Krisztus újból a zsidókhoz.

3. "Az ország jólétén és üdvén dolgozzatok".

A "Bírák könyvé"-nek bírái: a szó helyes és igazi értelmében vezérek, vezetők. /A német szó: "Richter" közel maradt az eredeti fogalomhoz./ Nem a mai bíráskodás funkcióit végezték, hanem szolgálatot tettek a zsidó népnek válságos pillanatokban. Felbukkantak az ismeretlenségből, átvették a nemzet vezetését, vezérségét, a válságos helyzeten a népet átsegítették, és aztán további vezéri szerepet nem is vindikáltak maguknak.

A bírák és az utánuk következő próféták között az volt a különbség, hogy a bírák csak válságos pillanatokban jelentkeztek és állottak a nép élére. A nép vezérül ismerte el és követte is őket. Aktív és nem kontemplatív egyéniségek. Mindegyik az adott pillanatban jelent meg és a nép javára hivatását nyomban betöltötte: megmentették a zsidó népet a fenyegető pusztulástól, elűzték az ellenséget és a zsidó nép történetét előbbre vitték. A bírákat - e vezéreket - akaratuk és cselekvőképességük hirtelen fellobbanása lökte a nép élére. Meglátták, hogy mit kell cselekedni és megcselekedtek. Akaratuknak a nép magát alávetette.

A próféták a Vates "tisztánlátásá"-val látták a múltat hibáival, a jövőt fenyegető veszélyeivel és hirdették, hogy mi a jelen tennivalója. Eléje tárták a népnek: vezéreiknek, királynak, papságnak, mik a vétkeik az Istennel és embertársaikkal szemben. Korholással és sötét jóslataikkal igyekeznek a népet felrázni erkölcsi közönyéből és a helyes cselekedetre bírni. De mindig hiába fáradoznak: "senki sem lehet próféta a saját hazájában". A próféta nem jut vezéri pálcához. Népének tükre ő, amelyből az hűen láthatta gonosz ábrázatát. De az ilyen tükörtől az emberek mindig elfordulnak. A prófétának szava élő nemzedékben soha meg nem fogant. Mivel az emberek hibáit ég bűneit ostorozta, a próféta sem hitelre, sem meghallgatásra nem talált.

Jóslatai bűnhődésről és bukásról így mindig valóra váltak. Szava pusztába kiáltó szó maradt. Amit éles szavakkal sújt, kárhozatosnak hirdet, mindaz az élet leleplezett durva valósága. Nem kíméli az egyest, sem az összességet. Súly ős kritikája tekintet nélkül lecsap királyra, népre. Morális érzéke felháborodik minden cselekedet és magatartás felett, bárkitől ered az, amely az igazság, a jog, az emberiesség, a felebaráti szeretet megcsúfolását jelenti. És különösen tisztán látja azokat a bűnöket, melyek nemcsak elszórtan egyesek lelkét terhelik, de általánosak; a népnek bűnei, amelyekért a népnek felelnie kell Istene előtt.

A próféták irataiban található bűnlajstromok teljesen hitelesek. Nem a prófétai képzelet szüleményei. Valók azok és semmit sem túlzottak. Mert csak így érthető meg az a kétségbeesés, amely mindegyik prófétából a paroxizmus hangján sikolt fel az igazságos és büntető Istenhez, az elvakult és bűneiben megülepedett konok nép miatt. És a kárhoztatott bűnök soha jóvá nem tétettek. A próféták hiába vetették magukat a nép és sorsa közé: szavuk "pusztába kiáltott szó" maradt.

Szokássá vált, hogy a zsidó apologeták a próféták szózataira akként hivatkoznak, mintha az abban foglalt intelmek, erkölcsi tanítások a zsidó nép felfogását tükröznék vissza. A próféták iratai azonban épp az ellenkezőnek a bizonyítására alkalmasak.

A próféta hangját mindig kétségbeesésében, erkölcsi felháborodásában emeli fel. Azért kiált a néphez, hogy az hagyjon fel kárhozatos magatartásával, lássa be bűneit, hibáit, változtasson rajtuk. Amit a próféta a néptől követel, ami megszólalásra kényszeríti, - kivétel nélkül - olyan magatartása a népnek, amit addig az nem tanúsított, amit Isten és maga iránti kötelességből követnie kellene, de - és ez a próféta intelmének sorsa hazájában: soha követni nem fog.

Amikor Jeremiás próféta a Jeruzsálemből Babilóniába hurcolt zsidóságnak lelkére köti, hogy az ország javára dolgozzanak, előzőleg azt tapasztalta, hogy nem ezt teszik, hanem elkülönődnek az ország népétől és csak a saját hasznukra törnek. Nagyon problematikus argumentum e prófétai hely is azoknak a modern apologétáknak a szájában, akik erre annak igazolásául hivatkoznak, hogy a zsidóság már Jeremiás tanítására dolgozott "az ország üdvén".

A próféta szava sohasem volt leíró természetű, soha nem foglalkozott olyan állapottal, mely megfelelt morális igényeinek. Ha valami foglalkoztatta, az mindig hiba, mulasztás, bűn volt, amit orvosolni kívánt. Josef Kastein írja: "Eine Geschichte der Juden" című munkájában: (92. oldal), hogy a zsidók Babilóniában kifelé teljesen hermetikusan zárt községet alkottak a bennszülöttekkel szemben: megtartották szokásaikat, foglalkozásukat, jólétre tettek szert, semmi panaszra nem volt okuk.
Jeremiás szózata a babilóniai zsidókhoz, amelyben figyelmeztette őket arra, hogy az ország jólétén és üdvén munkálkodjanak, amelyben élnek, és hogy "a város békéje az ő békéjük is", éppen azért volt aktuális, mert a zsidók e figyelmeztetést életmódjukkal provokálták. Semmit sem voltak tekintettel az ország érdekeire, és félő lehetett, hogy közönyük, mely elzárkózottságuk, elkülönődésük mellett ellenségesnek tűnhetett fel, rossz vért fog szülni az ország népe előtt.

Jeremiásnak az apologeták által érvül használni szokott e szózata értelmének megvilágításához tartozik, hogy a zsidók élvezték a babilóniaiak nyújtotta kiváltságokat, a babilóniai uralkodók udvarában tisztségeket vállaltak el, előkelő udvari szerephez jutottak és -mégsem szűntek, meg soha a babilóniaiak ellen konspirálni ("a város békéje a ti békétek is"!). Jeremiás nem volt képmutató, a prófétában a zsidóság lelkiismerete szólalt meg. A város békéjére törtek, amelyben éltek és szabadon gyakorolhatták szokásaikat.

Olvassuk történetükben (Josef Kastein - soviniszta zsidó történetíró - i. m. 93. oldal): "Helyes ösztönnel tekintettek várakozólag az új hatalomra, mely Irán felől felmerült és árnyékát országokra vetítette: a perzsákra. Kyroszban, a perzsa uralkodóban összpontosultak a zsidó várakozások. Kyroszt a zsidók szabadítójukként nagy lelkesedéssel üdvözlik, aki meg is engedi nekik a hazatérést". Hogy mily jó dolguk volt a zsidóknak Babilóniában és mennyi hálátlanság volt a babilóniaiak ellen tanúsított magatartásukban, bizonyítja az a körülmény, hogy aránytalanul kevesen éltek a hazatérés szabadságával és lehetőségével. A "számkivetettek" jelentős része pénzzel és ingóságokkal támogatja a hazatérőket, de ők ott maradnak az "Exilium"-ban. Hogy a hazatérők az ott maradtak támogatására szorultak, éppen azt illusztrálja, hogy csak azok éltek a babilóniai gólusból (az első jelentékeny diaszpórából) való hazatérés szabadságával, akiknek nem volt valamire való egzisztenciájuk és a hazamenetel számukra a babilóniainál jobb konjunktúra esélyeivel kecsegtetett. (Asszociálódik ehhez a "haza"-téréshez a mai cionista propaganda analógiája. Csak a nincstelenek sietnek Palesztina ősi földjére, oda is csak akkor, ha közelebb nincs megélhetési lehetőség),

4. Az emancipáció nem oldotta meg a zsidókérdést, sőt az asszimiláns zsidóság részére is problémává tette.

Az emancipációval a keresztény világ vélt felelni a liberalizmus szuggesztiói alatt, a zsidó kérdésre, azonban nyilvánvaló, hogy az emancipáció ma már a kultúrnépek egy kérdő gesztusa a zsidóság felé. A zsidóság erre az asszimilációval felel.
A liberalizmus az állampolgári jogok megadása mellett érinthetetlen tabuként konzerválta a zsidóság számára a zsidóság külön törvényét is. Meghazudtolta az évezredes tapasztalat abszolút igazságát, szemet hunyt a józan ész kétségtelen következtetései felett és konfiskálta a különböző korok gondolkodóinak, köztük a zsidó Spinozának megállapítását, hogy a zsidóság törvénye a zsidó állam nemzeti törvénye, és hogy e törvények hatóereje és követése által: a zsidóság mindenütt külön állam marad az államban.

A logikai elvetés történeti hamisítást, az újkor legképtelenebb misztifikációját iktatta a kultúrállamok törvényrendszerébe. A zsidó "nemzetet" vallási (izraelita) vignetta alatt törvényhozási úton felekezetnek deklarálva, besorozta a többi - keresztény - vallásfelekezetek mellé. A keresztény világnézet örök ellenfele a farizeizmus így kerül belül a keresztény világnézetű kultúrállamok törvényeinek sáncain

Az emancipáció, mint a zsidókérdés problémájának megoldása eredendő bűnben, a hazugság bűnében fogantatott. Ennek tulajdonítható mindaz a képmutatás, az őszinteség és nyíltság hiánya, amit a zsidóság asszimilációja magába rejteni igyekszik.

5. Az emancipált zsidó krízise.

A zsidóktól az emancipáció előtt minden európai ország megtagadta az állampolgári jog megszerzésének a képességét. Ez a korlátozás csökevénye volt a középkori ú. n. idegenjognak. Az emancipáció kérelmével és törvényével a zsidóság mint kollektívum, megtagadta faji jellegét. Az emancipált zsidóság ezzel morális krízisbe került. Mert minél inkább asszimilálódik, annál inkább el kell távolodnia a zsidó vallás törvényeitől, amelyek a nemzsidó környezettől való fizikai, lelki és morális elkülönődést teszik kötelességgé. Ha meg vallási kultuszát ápolja és lelkiismeretének parancsait a vallásbeli hitbuzgósága szabja meg, úgy mindig idegennek fogja magát tekinteni a befogadó nemzet fajával, társadalmával, sőt még törvényeivel szemben is; faji és nemzeti öntudata feltétlenül zsidó és simulása az állam törvényeihez: hipokrízis.

Olyan állampolgárságot nyert, amelynek lelki kötelékét képtelen érezni, mert zsidó faji öntudata ezt az érzést paralizálja, távoltartja tőle. Hogy lehet renegát az egyén, az emancipált zsidóság tagja, ha a dilemmát az egyedül teljes értékű módon oldja meg: a zsidó "vallás" feladásával?! Ezt a példát az asszimilálódott zsidóság legfelvilágosodottabb része már szolgáltatta, még olyan rétegeiben is, ahol a közvetlen megelőző generáció, a felmenők vallásos szülők voltak, számos esetben rabbik. Mendelssohn Mózesnek a nagy zsidó asszimilátornak, a zsidók harmadik Mózesének leánya, Dorothea, aki mint a költő Schlegel felesége, Wienben élt, előbb protestáns, majd 45-ik életévében a katolikus hitre tért. A zsidó asszimiláció megindítójának családja, - e szerint már az asszimiláció utáni első generáció - kiáltó példáját szolgáltatja annak a tételnek, hogy az emancipált zsidóságra nézve a tökéletes asszimiláció az új hazával szemben vállalt morális kötelezettség, és hogy a tökéletes, a jóhiszemű és a fenntartás nélküli asszimiláció folyamatának a zsidó vallás elhagyásához kell vezetnie.

6. Az asszimiláció elleni zsidó kifogás az emancipáció és az európai kultúra ellen irányul.

Az emancipációt nem oktrojálták a zsidóságra sehol. Mindenütt a humanisták és a zsidók erős küzdelme irányult e "jogi és emberi vívmány" kieszközlésére. A zsidóság hatalmas erőfeszítésekkel küzdötte ki emancipációját. Hogy túl vannak rajta, becsmérlik - speciális zsidó szempontból - az esengett egyenjogúságot. Úgy tekintik mint kártékony ajándékot. Az emancipáció révén a zsidó a mozgó föld talajára jutott, mellyel együtt foroghatott az európai kultúra éltető napja körül. Ez jóvátehetetlen katasztrófa a zsidó nacionalista történetírók (Kastein, Dubnov) szerint a zsidó népre, a zsidó "nemzetre" nézve. Kastein ("Eine Geschichte der Juden" című könyvében, 558. o.) ezt írja: "A zsidóság tárgya volt a történelemnek, de mint ilyennek is be kellett volna tartania a direktívát: kifejleszteni az ő zsidóságát, nem pedig idegen igények szerint után képezni".

De hogyan képzelhető el a zsidóság "kifejlesztése"? Összeegyeztethető-e a sajátos zsidó fejlődés az egyetemes emberi kultúra igényeivel? Vajon elválaszthatatlan-e a zsidóság eddigi kultúrájától, a rabbinikus talmuditól a zsidóság további fejlődése, és olyan kultúra-e a zsidóság eddigi kultúrája, hogy az emberi köz javára fejlődési alapul szolgálhat? Tradícióinak milyen mérvű és jellegű fenntartása vagy fenn nem tartása határozza meg a zsidóság konzerválását vagy ennek ellentétét: az egyetemes kultúrához való assszimilációját? Egyáltalán: elképzelhető-e az, hogy a zsidó nép kultúrája és az egyetemes kultúra között olyan szöges ellentét legyen, amely kizárja a kultúrák egymáshoz való közeledését anélkül, hogy ez a zsidó kultúra megsemmisülésével, lehanyatlásával járjon?

Miféle nemzeti géniusz az, amely rögtön elsorvad, elveszti egyéniségét, mihelyt a gettó zárt világából a szabad levegőre, a nap alá kerül? Végül: van-e jogosultsága egy népnek népi különállóságra, ha ez csak úgy konzerválható, hogy kivonja magát a többi nép együtthaladásából, a világ szellemi fejlődésének kölcsönhatásából?

Minden prominens zsidó az újkorban az asszimiláció zsidói közül való. Ez természetes is. El sem képzelhető, hogy a Talmud megszállottai produkálhattak volna mást, mint talmudi irodalmat, alkothattak volna valamit, ami az egyetemes emberinek javát szolgálhatná. Minden nép kultúrája annyit ér, amennyivel az egyetemes emberi kultúrát gazdagítja. A zsidó kultúra az egyetlen az európai népek kultúrái között, amely célkitűzéseiben sohasem az általános emberit, hanem a speciális zsidó sorsot, életformát szolgálta anélkül, hogy ezen keresztül, a zsidó gondolaton kívül, bármi mást, közös emberi kívánságot és érzést hívna életre.

Az elkülönődés évezredei olyan mély bizalmatlanság beidegzésével jártak, amely a kereszténységnél néhány évtized alatt nem volt eloszlatható. Mégis a zsidó kérdést majdnem mindenütt úgy akarta megoldani a "környezet", hogy a zsidóságot magába kívánta olvasztani. Ezt a kulturálisan elmaradt és az európai közösség érzéséből kikapcsolódott zsidóság csak megtisztelő bizalomnak tekinthette a vendéglátó nép részéről. Korlátolt zsidóban a "tisztátalan" környezet e törekvése még kelthetett borzongást, de hasonló érzésnyilvánítás asszimiláns zsidó részéről (mint ez napjainkban kezd divatozni),

/A Múlt és Jövő 1932. decemberi számában "a modern zsidó iskolák kérdése" című cikkében a következőket írja: A modern család és iskola közti ellentét nálunk zsidóknál nemcsak az ifjúság hipokrízisének szolgál egyik forrásául, de azt is meghiúsítja, hogy iskoláink a maguk speciálisan zsidó hivatását, főproblémánk megoldását: az asszimiláció meghiúsítását, a modern zsidó ifjúság visszahódítását a zsidóság részére, aktiválását a zsidóság számára teljesíthessék. A főprobléma azóta áll fenn, amióta vallástalan zsidó szülők a XIX. század vallástalan korszelleme és a zsidóság emancipációjának produktumaként léteznek"/

csak képmutatás lehet.

Az emancipációért küzdő zsidóság élharcosai annakidején, legnagyobbrészt jóhiszeműen és már az asszimiláns zsidók lelki diszpozícióival tagadták zsidóságuk nemzetiségi jellegét. Ha ez a tagadás nem lett volna őszinte, a zsidóságnak vallásként való feltüntetése az idegenség, a külön faj, a nemzetnek felekezetként való álcázását jelentette volna. Azok a jóhiszemű képviselői a zsidóságnak, akik az emancipációért küzdöttek, ha tudatában lettek volna annak, hogy utódaik nem fogják magukévá tenni azon állításukat, hogy a zsidóságban a zsidó vallás és a zsidó nemzet egysége feloldódott, egymástól függetlenült (a nemzeti komponens megszűnt és csupán a vallási tényező maradt fenn a nemzeti komponensnek virulenciája nélkül), úgy valószínűleg feladták volna a zsidók emancipációjáért való harcot és az egyetemes kultúrában való osztályrészük érdekében felvették volna a keresztséget - mint Börne, Heine, és Mendelssohnnak legközelebbi hozzátartozói.

7. Prozelitizmus vagy renegátság.

Az emancipációt a zsidóság a keresztény társadalomtól kapta. (Az államok törvényhozását mindenütt a keresztény társadalom kiválasztottjai alkották.) A zsidóság azzal, hogy elfogadta a keresztény társadalmaktól az emancipációt, már kilépett a bűvös körből, amely elzárta őt a haladó világtól. Az emancipáció és a kötelező népoktatás végső kihatásaiban azt fogja eredményezni, amit a keresztény államok korában az erőszakos térítések kívántak elérni: a zsidók beolvadását a keresztény társadalomba. Zsidó felekezeti lapok keresztény egyházi előkelőségeknek nyilatkozatokat imputálnak, melyek szerint az áttérés jellembeli defektusra mutat. Ez állítólagos nyilatkozatok ellentmondanak az egyház múltjának és jövőjének.

A keresztény egyház ősi eredetében prozelitákból alakult. Pogányok és zsidók lettek keresztények. Az apostolok zsidókból térti meg a keresztény hitre. A keresztény egyház legősibb és legszentebb tradíciója a prozelitizmus. Ma is a térítő misszió munkája - a világ minden táján vannak ilyenek, ahol máshitűek vannak - az egyház szívén fekszik. Ha előfordulhat is, hogy önző, materiális rugói vannak az áttérésnek, ezt kimutatni sohasem lehet és nem is szabad. Ha megkeresztelt hitének még volna is híja, a hit kiteljesedhetik a prozelitánál éppúgy, mint a születésekor megkereszteltnél.

Ha a keresztény egyház és a középkori, a mainál fiatalabb harcosabb keresztény laikus társadalom az egyház hivatalos részével együtt elfogadta hittestvérének még az erőszakkal áttérítetteket is, nehéz elképzelni, hogy az egyház képviselőinek ilyen rendkívüli fontosságú kérdésben ma olyan felfogása lehet, hogy a prozelita jellemtelen, az áttérés jellemtelenség, tehát a térítés ilyen eredmény elérésére törekszik. Ilyen körülmények között fel kellene venni keresztény családok kataszterét és megteremteni a keresztény hívők numerus claususát az egész világon. Ilyen felfogás a keresztény egyházak jövőjét minden expanzív fejlődés elől elzárná.

Egyetlen egyházfő sem fog olyan nyilatkozatot a sajátjaként hitelesíteni, amely szerint ő az áttérést jellemtelenségnek, a prozelitát jellemtelennek tekinti. A prozelitizmust megbélyegző felfogás oda vezetne, hogy éppen a jellemük kritikájára tartó máshitűek tartózkodnának az áttéréstől - még ha belső impulzus hajtja is őket - ha a prozeliták tényleg a gyengébb jellemű emberekből rekrutálódnának. Kívánatos, hogy a keresztény társadalom küszöböljön ki magából minden olyan elemet, amely őt arra készteti, hogy az áttérést az áttérő jellemének rovására írja, mert különben ismét csak a társadalmi egység mielőbbi kialakulásának akadályait szaporítaná. A keresztény társadalomnak mindent el kell követnie, hogy a prozelitizmus a társadalom irányából a legkisebb ellenállásra se találjon.

Ezt a magatartást követeli a nemzeti érdek is, mely a társadalom él nagyobb egységében rejlik s ezt kívánják tőle egyházának múltja, tradíciói. Utoljára említjük, de vitathatatlan fontosságú a keresztény társadalom magatartásának kérdésénél a keresztség szentsége. E szentség tisztelete ellen is vét az a keresztény, aki a prozelitát, mert felnőtt és nem gyermekkorában vette fel a keresztséget, hibásan vagy kisebb szentségben részesült kereszténynek tartja, mint önmagát. A zsidóság oldaláról nézve az áttérés állítólagos kapcsolatát az emberi karakterrel, úgy látjuk, hogy a zsidóság a keresztény hitre tért zsidót feltétlenül jellemtelennek tartja. Kétségtelen, hogy ennek a zsidó stigmatizációnak elsősorban hitvédelmi célja van.

A zsidó hitről a keresztény hitre megtértek megbélyegzésével azonban a zsidóság végeredményben saját magának okoz erkölcsi kárt. Azzal a sűrűn előforduló megállapítással szemben, hogy a zsidó mint faj, kevés nagyot alkotott és kevés alkotó férfit tud felmutatni, a zsidóság a következő fiaira szokott hivatkozni. Elsősorban magára Paulusra, az apostolok egy részére, és sohasem feledkezik meg Heinéről és Börnéről és még egy sor kétségtelenül zseniális férfiúról. (A bibliai korból, a próféták és Jézus kora után a zsidóságnak nyomban az újkorba kell példákért ugrania. A zsidók a középkorban, a reneszánsz korában és az újkorban is, egészen az emancipáció legújabb szakaszáig, a Talmud tizennyolc századának meddő korában - Spinózát kivéve - egyetlen egy zsenivel se dicsekedhetnek, akinek géniusza egyetemes emberi haladás és fejlődés szolgálatában állott volna.)

Jézus, szent Pállal és az apostolokkal a kereszténység megalapítói. Heine meg Börne sok-sok más nagytehetségű zsidóval együtt keresztény hitre tértek, prozeliták. Ha tehát a zsidóságnak a hitvédelmi elfogultság lendületéből származó felfogása megállná helyét, az következnék, hogy a zsidóság prominens fiainak legnagyobb része jellemtelen. Ez a megállapítás a zsidóságra volna a legvigasztalanabb, mert hiszen nem jelentene kevesebbet, mint azt, hogy a zsidóság szellemi prominenciája úgyszólván teljes egészében jellemtelen. Mert ne feledjük, hogy a tisztavizű zsidó szempontból az úgynevezett neológ felfogás nem zsidó felfogás, és a helyes zsidó felfogás szerint, ha nem is vette fel a keresztséget, eltért atyái hitétől mindaz a zsidó, aki a Biblia és Talmud izoláló és egyéb parancsait nem teljesíti. Már pedig olyan, - a modern kultúra mérlegén prominens zsidó - aki ortodox híve volna egyházának (kivéve talán az ortodox orientalistákat), nincs, fogalmilag is ki van zárva.

A prominens zsidók egy része tehát megkeresztelt keresztény, másik része meg-nem-keresztelt kereszténnyé vált. Ilyen keresztény volt Spinóza is, akire a zsidóság ugyancsak a birtokos büszkeségével tekint fel és hivatkozik mint egyik legnagyobb fiára. /Spinóza kifejezést adott a zsidóság tanaival szemben ellenszenvének. Az amszterdami zsidóság eredménytelenül próbálta őt anyagi eszközökkel is leszerelni. A kis átkot, mint a zsidóság ellensége provokálta a zsidó egyházközségtől, mely csak azért nem helyezte a nagy átok alá, mert attól tartott, hogy ezzel célját, Spinóza megtörését, el nem éri, sőt a keresztség felvételére bírja őt./

Spinóza éppen olyan meg nem keresztelt keresztény volt, mint a zsidóság majd minden prominens fia, aki még a keresztséget fel nem vette.

Ha vonatkozás van az áttérés és a jellem között, inkább az állapítható meg a jellem gyengeségének, ha a zsidó - bár gondolkodásában, erkölcseiben eltávolodott a tradicionális, szűk korlátok közé szorított zsidó szellemtől és világnézetében kereszténnyé vált, e lelki, kedélyi és erkölcsi áthasonulásnak a végső konzekvenciáját nem vonja le - a keresztség felvételével átall nyílt színt vallani és meg nem keresztelt keresztény marad.

8. "Renegát"?

A renegátságot, ha ez megbélyegző értelmet takar, sohasem lehet alkalmazni arra, akinek hite vagy meggyőződése külső vagy belső impulzusra olyan változást szenvedett, amelynek eredményeként megszűnt benne az addigi közösséggel való kapcsolatnak és összetartozásnak a harmonikus érzése.

A zsidóság minden belőle kivált tagját elpártolással, rosszhiszeműséggel, aljassággal vádolja. Ez még akkor sem állna, ha semmi köze nem volna a zsidóságnak ideológiához, hanem életformája csupán faji sajátosságaiban jelentkeznék. Az ideológia felkelti a kritikát, kihívja a kritikát, viselni tartozik az ellentétes ideológiának jelentkezését és azt a hatását, hogy az addigi ideológiát lerontja és felváltja egy másik. Az ideológia természetszerű sorsa maga a fejlődés és semmi esetre sem hivatott a régi ideológiában maradt tömeg az új ideológia híveit szellemi vagy erkölcsi elvek feladásával, árulással megvádolni. A zsidóság ezt az egyébként minden ideologikus küzdelemben és fejlődésben természetes elvet vonakodik alkalmazni a közösségéből kilépő tagjaival szemben, nyilvánvalóan azért, mert a közösség ideologikus kapcsolatánál és tartalmánál mégis erősebb kapocsnak érzi a faji egység és faji közösség kapcsolatát.

(A német faji szeparációnak biológiai, exkluzív érvényesítése e szerint zsidó példaadásra mutat.) Vak elfogultság az alapja annak a zsidó felfogásnak, mely azokat a zsidókat, akik a zsidó közösségből kilépnek és a zsidó világnézetet az átvett keresztény kultúra krisztusi világnézetével cserélik fel, árulónak, renegátnak bélyegzi meg és ugyanakkor a humanitás, a kultúra meggyalázásának minősíti a német nép taszító gesztusát, amellyel kizárja közösségéből a zsidót még akkor is, ha célkitűzéseiben, kultúrájában, egész gondolat- és képzeletvilágában németnek vallotta és érezte magát.

9. Az asszimilánsokból nem lesznek marannusok.

A marannusok még olyan közvetlen ősöktől származtak, akiknek zsidósága "az írástudás" révén betöltötte minden agysejtjüket. E zsidó ősöknek a vallásuk jelentette az élet eszmei tartalmát és vallásukon keresztül érezték faji és egyéni kapcsolatukat a világmindenség hatalmas Urával, az egy Istennel. A zsidó faji ösztönön és beidegzéseken kívül a marannusok a zsidó írástudás utáni nosztalgiát is örökölték és valóban akárhányszor az életüket kockáztatták azért, hogy lapozzák az ősi Talmud fóliánsait.

Az ember az ő hitéért akkor tud mártíríumot is elszenvedni, a hit akkor féltett kincse, ha egyszersmind a tudását is jelenti azokról a kozmikus és földöntúli fogalmakról, amelyek minden időben megszabták az ember viszonyát a világegyetemhez. Ma a zsidó hit már csak a kegyeletes tradíció erejét sugalmazhatja, a tudásnak kútforrása és foglalata a modern kor szülötte számára - nem az öröklött tan. A modern társadalom zsidósága végig éli életét anélkül, hogy a zsidó tannal - és ezalatt nem a Biblia értendő, hanem inkább a Talmud - bármiféle közelebbi vonatkozásba kerülne. A ma élő zsidó generáció csak hírből vagy még hírből sem ismeri már a Talmudot. Alig tud róla többet, mint magát a meglehetősen kompromittált ízű fogalom-nevet.

A művelt, nem zsidó iskolában nevelkedett zsidóság a Talmud fogalmát már csak mint metaforát ismeri, csak úgy, mint a keresztény világ. A Talmud: szőrszálhasogató okoskodások terméke. A zsidóság ez évezredes sajátos szellemi tradíciója néhány generáció óta már megtörött, folytonosságában hiányt szenvedett és ez a hiány már többé nem pótolható. A zsidóság mai és további generációi végleg kikerültek a Talmud tradícióinak szuggesztiói alól. A keresztény kultúra immunizálja e szuggesztiókkal szemben az asszimilánsok lelkét és agyát. A Talmud nélküli zsidóság egyenesen utalva van a keresztény kultúra révén a kereszténység felvételére. Amíg a zsidóság "írástudása" révén felépítette a Talmud külön világát, a farizeizmus a zsidóságot e sajátos világban elkülönítette. Az a zsidóság, amely a zsidó kultúra világából kilépett és a szellemiségét minden fenntartás nélkül alávetette a keresztény kultúra szellemet és kedélyt formáló hatásának, az ősi életformát már elvetette és életformája keresztény.

Kétségtelen, hogy a spanyolországi marannusok eretnekségének esetei - a zsidózásba való visszaesés - a kereszténységet felvett zsidóság részéről a történelemben többé már meg nem ismétlődnek.

A zsidó vallás kohéziós ereje a vis inertiae csökevényére zsugorodott.

10. Sombart hipotézisének: "A zsidó nomád nép, a földművelő népekkel való asszimilációra ezért alkalmatlan" cáfolata.

Sombart "Die Juden und das Wirtschaftsleben" című könyvének utolsó fejezetében, amely a zsidó nép sorsával foglalkozik, abból a tézisből indul ki és azt kívánja bizonyítani, hogy a zsidó par excellence nomád nép, ma is az, ma is a nomád nép ösztönei vezérlik.

A zsidó nép szerinte egy északi országokba felnyomult déli nép, sajátságos külön faji lenyomattal, nagy kommerciális adottsággal, amely az északi népek, különösen a germánok tudományos technikai képességével egyesülve, a kapitalisztikus kultúra egész csodálatos virágzását okozta. (403. o.) Voltaképpen azonban e kulturális hatás mellett és után is, Izrael ma is családok és törzsek szerint tagozódik, mint a pásztor törzsek, ezt a tagozódását ma sem adta fel, és főleg a nomád ösztön és hajlam irányítja gondolkodását és befolyásolja tehetségét ma is. A zsidók vérében nomádizmus és szaharizmus bujkál. A nomádizmusra való hajlam, ennek az újból való jelentkezése vezette már a zsidóságot a babilóniai exiliumba is. Ez a hipotézis a történelmi tényekkel ellenkezik. A "nomádizmus" és mindaz, ami következtetést ebből Sombart levezet, amit erre épít, helyt nem álló.

A zsidók Palesztinában semmi esetre sem voltak már nomádok. Sőt nem voltak azok már Egyiptomban sem, ahonnan Mózes vezette ki őket négyszáz évi rabszolgaság után. Egyébként melyik nép az, amely valamilyen korszakában nem a nomád élettel kezdte? Nomád élettel kezdődött az északi népek karrierje is. Minden nép kultúrtörténete, ha máskor nem, történelemelőtti szakában nomád életből indult ki.

Éppen azok a népek maradtak és maradhattak meg a történelemelőtti korszak primitív kultúrállapotában, amelyek soha, vagy belátható időkön belül helyet nem változtattak. Sombartot a "bolygó zsidó" legendája, egy költői kép szuggerálja tudományos nézete kialakításánál. E költői inspiráció könyve e részénél sűrűn jelentkezik a komoly, tudományos egzaktság rovására. A bolygó zsidó metaforáját (mely középkori eredetű) Sombart tudományos megállapítás alapjául teszi és nomád ösztönnek tulajdonítja a zsidóság középkori helyváltoztatásait is. Szemet huny a történelmi tények fölött, amelyek a zsidóságot ezekre a középkori helyváltoztatásokra kényszerítették.

A középkor bolygó zsidója nem nomád ösztönből bolyongott, hanem mert - okkal vagy ok nélkül - törvényhozási alapon, vagy népi ítélettel, kiüldözték országokból, városokból, vidékekről. Spanyolországból például a zsidóságot nem nomád ösztöne űzte ki, hanem Ferdinánd és Izabella törvénye. A zsidók mindenütt súlyos áldozatokat ajánlottak fel és hoztak, hogy maradhassanak (például Spanyolországban is), kiűzetésüket azonban megakadályozni nem tudták. Súlyos anyagi áldozatokat hoztak még azután is, mikor egy-egy országból vagy városból őket kiűzték, hogy oda visszatérhessenek. Mindenütt megmaradhatott volna a zsidóság anyagi áldozat nélkül is a középkorban, ha vallását a keresztény vallással felcseréli. A kiválasztottsági monománia, a Talmud lenyűgöző szuggesztiója volt a zsidóság végzete. Az elkülönődés, mely a keveredést tiltotta, a gazdanéppel való összeolvadást meggátolta és a zsidóság népi idegenségét konzerválta. Mindezeknek a körülményeknek a nomád ösztönhöz semmi közük sincs.

A babilóniai exilium története is a Sombart-féle nomádizmus hipotézise ellen bizonyít. Hiszen, amikor Cirus megengedte Ezrának és Nehémiának, hogy népüket Palesztinába visszavezessék, csak 43, 000 ember jelentkezett ez útra, a túlnyomó többség Babiloniában maradt. Ugyanolyan okból, mint a zsidóságot, nomádizmussal lehet vádolni az angol puritánokat, akik Angliából elüldöztetvén, Amerikába vándoroltak, ott telepedtek le, s minthogy onnan senki sem űzte őket tovább, utódaik ma is ott élnek mint igazi amerikaiak. Az embereket, az emberek csoportjait, egész népeket legritkábban az ösztön bírja helyváltoztatásra, hanem inkább elemi szükség, néha egy eszme, belátás és sokszor történelmi esemény.

Sombart könyve e részénél egyébként sem szerencsés a visszafelé való következtetéseiben. Ahogy a zsidók középkori helyváltoztatásai inspirálják a nomádizmus hipotézisére, amelyhez azután keresi az ókorból is a megfelelő támasztékot, az adatokat, úgy következtet arra, is, hogy a zsidók Palesztinában sem műveltek soha földet, a földművelő nép ott kétségtelenül csak az eredeti kánaáni bennszülött nép volt, akiket a zsidók jobbágyaikká tettek és azután főleg akként használtak ki, hogy pénzt kölcsönöztek e földművelő nép számára.

Mózes öt könyvének idevonatkozó egyetlen adata nélkül Sombart mindezt abból következteti, mert a babilóniai exiliumból való visszatérés után bizonyítható egy olyan felfogás, mely szerint a Babilóniában maradt zsidóság képezte a zsidóság arisztokráciáját, míg a palesztinai népesség, főleg a júdeabeli kisebb mértékben volt héber-vérűnek tekinthető. Ennek a magyarázata azonban nem az, hogy ennélfogva a babilóniai exiliumba való hurcolásakor a zsidóság már nem is kényszernek engedett, hanem a nomád ösztönének, amikor a legnagyobb tömegében Babilóniába vándorolt ingóságaival együtt. Nem is az következik, hogy aki (Palesztinában) visszamaradt ez alkalommal, az a föld népe, éspedig az eredeti kánaáni bennszülött földművelő nép volt és lehetett és hogy ennek folytán Palesztinában soha zsidó földművelő nép nem volt, illetve a zsidó nép földműveléssel nem foglalkozott.

Megdől ez az egész következtetéssor akkor, ha rámutatunk arra, miért tekintették a babilóniai exiliumból való visszatérés után is tisztább zsidó vérűnek a babilóniai zsidókat, mint a palesztinait. A magyarázata egyszerű. Ezra és Nehémia mindössze körülbelül 43, 000 embert vezetett vissza csupán Palesztinába. A zsidóság túlnyomó többsége Babilóniában maradt. E kis hazatért csapat számának jelentéktelenségénél fogva természetszerűen rá volt utalva arra, hogy a Palesztinába az 50 éves babilóniai távollét alatt benyomult és a visszatéréskor ott talált idegenekkel keveredjék. Viszont a Babilóniában maradt zsidóság elkülönődését és a belső, szigorú tenyészetet kezdettől fogva végig fenntartotta. Kézen fekszik, hogy a zsidóság - úgy a babilóniai, mint a diaszpórában élő zsidóság - csakhamar leszegezte ezt a tényt és levonta a következtetést, hogy a legkevésbé tisztavérű zsidóság éppen a palesztinai, az, amelyik abból a 43, 000-ből szaporodott, akiket a babilóniai száműzetésből vezettek vissza Palesztinába. /A babilóniai zsidóság családi származását Ezra megvizsgálta, tisztázta. "Olyan ott a genealógia, akár a finom liszt. Ehhez képest még a palesztinai zsidók származása is csak kovászos tészta". (Kiddusim 6., 9. b. 71. a.)/

A Sombart-féle hipotetikus nomád ösztön ellen bizonyít az emberiség történelmében páratlanul álló nosztalgia, amit a zsidóság Cion iránt érezni sehol és soha meg nem szűnt. Továbbá az egész messzianisztikus zsidóhit, amelynek tengelyében az áll, hogy a zsidó nemzet Palesztinában és Jeruzsálemben újból feléled. Hogy ez nem csupán egy képletes Wunschtraum volt a zsidóság tradícióiban, bizonyítja a Sabbatai Cevi-féle álmessiási mozgalom, amikor Európa kultúrhelyein: Hamburg, Amszterdam és a török városokban számtalan zsidó akadt, aki ingó és ingatlan vagyonát elkótyavetyélte, foglalkozását abbahagyta és várta a pillanatot, amikor a messiás őket Jeruzsálembe visszavezeti. Egyébként Sombart koncedálja, hogy a Babilóniába hurcolt zsidók ott földművelést űztek. Ezt igazolják a babilóniai Talmud vonatkozó utalásai.

Sokkal inkább megáll az a feltevés, hogy a zsidó diaszpórának már az ókorban materiális alapja az volt, hogy az ország befogadóképességét a zsidó nép szaporodása csakhamar túlhaladta. Sombart a tények logikájától is függetleníti magát, amidőn a zsidó nomád ösztön hipotézisét teszi fel fejtegetésének koronájául csak azért, hogy ezzel a priori alátámassza azt az állítását, hogy a zsidó nép soha, sehol sem foglalkozott földműveléssel (bár előzőleg elismeri, hogy Babilóniában igen), még Palesztinában sem, hanem ott is a földművelést az őslakosság, a kánaániták űzték és a zsidóság ott is főként abból élt, hogy pénzkölcsönöket nyújtott ingó vagy ingatlan zálog ellenében és kamatot vett olajban, búzában, pénzben.

Ha azonban ez így állott volna, miért tiltotta a Biblia a kölcsönzést kamat mellett zsidó részére? Kétségtelen, hogy a zsidók között alakult ki egy-kettőre a tőkétlen és a tőkés osztály, és csakhamar kiaknázták a tőkések mindazon lehetőségeket, amit a tőkék kölcsönnyújtásával elérni lehetett. A kölcsönnyújtás uzsorakamatok mellett és például a házbéruzsora sem volt speciális zsidó találmány vagy foglalkozás. Történelmi feljegyzéseink vannak arról, hogy a római patríciusok - köztük a legszigorúbb erkölcsbíró Kátó is - a legnagyobb mértékben uzsoráskodott pénzével és Mecénáson kívül egy csomó patrícius nyúzta meg emeletes bérházaiban a nincstelen proletárokat házbéruzsora alakjában.

A kölcsönzés, az uzsora nem volt tehát az ókorban egészen kizárólagos monopolisztikus foglalkozása a zsidóságnak, űzte azt olyan nép is, mint a római, űzte nomád ösztön imputálása nélkül e tipikus földművelő nép késői generációiban. A zsidóságnál azonban ez a pénzkölcsönzés és az uzsora végül majdnem minden egyéb foglalkozást helyettesítő, kirekesztő népi foglalkozássá vált. De nem egy ellenállhatatlan ösztönből kifolyólag, hanem kizárólag és egyedül azokból a szuggesztiókból és abból az elkülönődésből kifolyólag, amely a zsidó vallás tanaiban, hagyományaiban, végül a Talmudban kumulálódott és sugárzott onnan a zsidó népi lélekbe. Az elkülönődés, és az, hogy a zsidóságnak nemzeti önállósága és állama pusztulása után a rabbinizmus a Talmud kultuszát tűzte ki Isten-megjelölte népi életcélul, - főfoglalkozásul - amely mellett minden egyéb csupán kenyérkereset és mellékfoglalkozás volt és lehetett, terelte a zsidóságot a legkönnyebb foglalkozáshoz, ami munka nélkül is jövedelemhez juttat, a pénzkölcsönzéshez, az uzsorához.

Sombart szerint minden kivándorlás, amelyből a végén a diaszpóra kialakult, önkéntes mozgolódása és kivonulása volt a zsidóságnak és az idegenbe mindig azok mentek, akikben az ősi nomád vér még a legerősebben követelte a magáét. Ezzel szemben történelmi tény, hogy a zsidóság minden nagyobb helyváltoztatási mozgalma valamely történelmi eseményhez fűződik. Más kauzalitását keresni indokolatlan. Ha ilyen történelmi események ezeket a helyváltoztatásokat kétségtelenül meg nem magyaráznák, ha a vándorlások e történelmi tények hiányában megmagyarázhatatlanok volnának, volna érthető ezek alapjául nomád ösztön létezését feltenni.

Cirus perzsa királyt a zsidók megváltójukként adorálták, amikor a hazamenetelt megengedte. Amíg ez a momentum egyrészt igazolja az ősi föld szeretetének és vonzásának erejét, másrészt az a tény, hogy az akklimatizálódott és vagyonossá vált zsidóság legnagyobb tömege a szabad elvonulás lehetőségének dacára Babilóniában visszamaradt, ismét csak cáfolata a Sombart-féle hipotetikus nomád ösztönnek.

Hadrian egyenesen eltiltotta a zsidóságnak Palesztinában való tartózkodását. Bar-Kochba lázadásának leverése után egyetlen zsidónak sem volt a szentföldön maradhatása. Azután a mohamedánok lepték el az országot. Végül a kereszteshadjáratok után a keresztény kultusz is erőszakosan távoltartotta a zsidóságot ez ősi földjétől. Ezek mind olyan történelmi kétségtelen tények, amelyek indokolják, hogy a zsidóság a harmadik templom elpusztulása után miért folytatta életét a diaszpórában. Ezek mellett a kétségtelen történelmi tények mellett fölösleges és teljesen indokolhatatlan a diaszpóra kialakulását a zsidóság állítólagos nomád ösztönével összefüggésbe hozni és tartani.

Soha egyetlen helyet, ahol megtelepedett, a zsidóság számottevő tömegben, kényszerítő ok nélkül el nem hagyott. Hogy a zsidóság főleg a városokban telepedett le, annak se lehet semmi köze a hipotetikus nomád ösztönhöz még akkor sem, ha - amiként ezt Sombart teszi - az erdővel és a szántófölddel szemben a városokat kőrengetegnek, kőpusztaságnak tünteti fel. Ez az allegória a sombarti érvelést e részben tisztára a poézis világába utalja. Sombart nem ismeri a Talmudnak azokat az utalásait és szuggesztióit, amelyek egészen szabatosan és részletesen irányítják a Talmud zsidóságát a városok felé. Ott űzhetők a könnyebb foglalkozások, élhetnek a zsidók nagyobb számlehetőségüknél fogva gettó-életet és folytathatnák a Talmud által megkívánt elkülönődési formák szerint vallásgyakorlatot.

A földművelés foglalkozásától való averzió vagy elszokottság, vagy akár e foglalkozásnak megvetése, vagy lekicsinylése és mint ennek következményeként a városi élet és a város kultiválása nomád ösztönből nem származtatható, illetőleg e körülményekből visszafelé se lehet nomád ösztönre következtetni.

A városi élet még a mai legmodernebb formájában sem azonosítható a nomád élettel, még akkor sem, ha a városi lakó negyedévenként változtatja lakását és költözködik a város egyik végéből a másik végébe. Nem is beszélve arról, hogy a középkor századaiban a városi élet a zsidóságra a gettó egészen szűkre szabott, és helyi korlátok közé zárt területét jelentette, ahol a zsidó lakosság szaporodásával a terület nagyobbítása sem volt lehetséges és éppen ezért azt eredményezte, hogy a házak a gettó szűk utcáiban torlódtak egymásra, emelet-emeletre rakódott és még így is a legzsúfoltabb tömegben volt kénytelen a szűk területen a zsidó lakosság szorongani. A középkori századok gettói tehát a városokon belül nem adtak lehetőséget a Sombart-féle nomád ösztön kielégítésének. Sombart tévedésének az az alapja, hogy a nomád ösztön és élet egyetlen kontratézisének a földművelést mint népi foglalkozást tekinti. Minthogy ez a zsidóságnak nagyon hamar megszűnt népi foglalkozása lenni vagy maradni, különösen a harmadik templom pusztulása után ebből a negatívumból építi ki, rekonstruálja még a történelemelőtti időre is visszaható hatállyal Sombart a zsidó nomád ösztön hipotézisét.

Okfejtésénél teljesen figyelmen kívül hagyta úgy a történelmi tényeket, mint a zsidó vallás döntő, a zsidó életsorsra mindennél döntőbb befolyású motívumait.

11. Sombart "genetikus" faji szemlélete a zsidóság asszimilációja ellen.

Sombart felfogása szerint vannak embercsoportok, amelyek véralkat szerint különböznek. Ezeket, mint ősfajokat, mint voltaképpeni fajokat lehet megjelölni. Az ősfajok, illetve tulajdonképpeni fajok hoznak keveredés útján is életképes utódokat, de ezek mind csak alfajai maradnak az ős emberi speciesnek és mindig az ősfajra ütő vonásokat - testi és lelki sajátságoknak egész tömegét - mutatják. Az ősfajok 250-500, 000 évvel ezelőtt alakultak ki véglegesen, a szerint, hogy a végül külön fajokká fejlődött embercsoportok e félmillió évvel ezelőtt milyen életviszonyok között éltek. A félmillió év előtti rassz- és típusalakulat végleges testi és lelki jegyeket nyomott az egyes embertípusokra és ezek - bár keveredés által életképes utódokat hoznak létre, de fajukban nem változtathatók. Sombart e faji szemléletét "genetikus szemléletnek" nevezi.

Ilyen biológiai hipotézis mellett érthető Sombart álláspontja, mely szerint az asszimiláció nem változtathatja meg, még kevésbé szüntetheti meg a zsidó fajt és e faj sajátságait. Ezért van Sombart az asszimiláció ellen.

A vér különbözősége: hipotézis. Csak az agy, a szellemi képesség centruma számít. Ez pedig, amilyen mértéktelen kapacitású lehet a vérszegényebb, a legtörékenyebb fizikum mellett, ugyanoly intenzitással, ugyanoly mérvben médiuma a befolyásolhatásnak, az áthasonulásnak. Erkölcs, belátás és logika: nem a vér, hanem a szellemi képességek funkciói közé tartoznak.

Teljesen ki van zárva, hogy a keveredés ne hozzon létre újabb fajtát előbb, vagy utóbb. Ellene szól ennek a sombarti alkalmazott hipotézisnek (tagadásnak) a természet egész világa. A keveredés, az egyfajtájúaknak egymásba oltása új változatokat, a sajátságok, a tulajdonságok, a képességek módosulását idézi elő.

Sombart tagadásával szöges ellentétben van az egész civilizáció, amely vad népeket csodálatos gyorsasággal varázsolt át végtelen fejlődésre képes kultúrnépekké. A térítés, a tanítás Sombart hipotézise mellett mind illúzió volna. A tudomány mai álláspontja szerint túlhaladott állítás, hogy millió évekkel ezelőtt az egyes fajok örökké determinálódtak. A történelem előtti idők e végtelen távlatának a szemléletében is koncedálja Sombart a fejlődést, mert hiszen a fejlődés végső alapjait is e végtelen távlatba helyezi. A történelem előtti időkben azonban az egyes embercsoportok az idők mérhetetlenjén keresztül sem jutottak ahhoz, hogy más életviszonyok között alakult embercsoportokkal érintkezzenek. Azt lehet mondani tehát, hogy éppen a történelem előtti időkben a keveredés nem szerepelt a fejlődés tényezői között.

A testi sajátságok az életviszonyok millió éven keresztül gyakorolt hatása alatt kialakulhattak és differenciálódhattak az egyes embercsoportoknál. De a szellemiség, az ember szellemének, a szellem képességeinek fejlődési és továbbfejlődési lehetőségei soha végleg le nem záródhattak sem a történelem előtti korok végtelen messzeségében, sem azóta. Az embert nem a szín, a fejalkata, végtagjainak hossza, proporciója teszi. Az emberi agyvelő, amely minden embernél fejlődőképes, függetlenül az embercsoporttól, a kvázi fajtól, a hipotetikus fajtól (és persze az egyéni patologikus akadályoktól eltekintve) bírja a fejlődés összes diszpozícióit. Legyen néger, sárga, vagy fehér. Ahol az életmód ma is az, mint a történelemelőtti korszakban volt, ott természetesen az az életmód arra az embercsoportra rányomta azt a bélyeget, amelyet a mai emberiség már csak az ember őstörténelméből ismer (rekonstrukció folytán). A történelem előtti korszak ez embermaradványaitól eltekintve, az emberiség többi része kétségtelenül azonos fejlődési feltételekkel bír és a fejlődés, a keveredés természeti törvényei egyformán jutnak érvényesülésre. Nem hiszek az integrációban, mert a differenciálódás az örök törvény!

Különben sem fontos a típus, vagy a típus változata. Bár könyve korábbi során, ahol Sombart még a zsidó csodálatos alkalmazkodóképességét, a mimikrit hangsúlyozza ki, odáig megy el, hogy ezt az alkalmazkodó képességét testiekben is tulajdonítja a zsidóságnak és hivatkozik arra, hogy az amerikai zsidó tökéletesen felvette a valódi jenki típust és attól Amerikában nem különböztethető meg.

Nem fontos e pillanatban tárgyunk e részénél az amerikai zsidóság változatát, jenki típusát indokolni, elég, ha arra mint tényre hivatkozunk. Kétségtelen, hogy a keveredés révén a zsidó típus minden gazdanépnél előbb-utóbb teljesen a gazdanép típusába szívódnék fel. De még ha nem így volna, akkor sem ez a lényeges. Elvégre a keveredés az egyének gesztusa és az egyének funkciója is.

A fontos: a szellemi és erkölcsi változat, az a szellemi és erkölcsi összhang, ami a zsidóval való keveredés esetén sem lehet problematikus. Lényegesnek csak azt tartjuk, hogy a zsidó felvegye a keresztény vallást és ezzel teljesen emancipálja magát és utódait a zsidó vallásban petrifikált faji és világnézeti szuggesztióktól. /Chamberlain: Az embernek nem kell eredeti hettita orral bírni ahhoz hogy zsidó legyen. Inkább jelez ez a szó mindenekelőtt egy bizonyos érzési és gondolkodási módot. Egy ember gyorsan lehet zsidó anélkül, hogy izraelita legyen. Csak szorgalmasan kell zsidókkal érintkezni, zsidó lapokat olvasni és hozzászokni a zsidó életfelfogáshoz, irodalomhoz és művészethez. Másrészt értelmetlen egy igazi eredetű izraelitát, - akinek sikerült magáról Ezra és Nehémia kötelékét ledobni, akinek fejében a Mózes törvénye és szívében mások megvetése helyet nem talál. ["A zsidók nagyra vannak azzal, hogy ők mindenkinél különbek, sőt minden más embert megvetnek; (következésképpen fitymálják a minden emberben közös megismerési tehetséget is). (Spinóza: Tractatus Theologico-Politicus I. fejezet, Filozófiai írók tára, XVIII. kötet, 82. oldal.)] - zsidónak nevezni. Egy tisztán humanizálódott zsidó már nem zsidó, mert az, aki a zsidóság ideáját megtagadja, abból a nemzetiségből, az arra vonatkozó komplexumokból és képzetek összefüggőségéből, ami egy hitet tesz, kilépettnek tekinthető. Pál apostollal be kell látnunk: "nem zsidó az, aki kifelé az, ellenben az, aki belül rejtve az". (Ez idézet Sombart könyvében i. m. 807. o. olvasható.)

Számtalan példa van rá, hogy a zsidóval való vegyesházasság, a keresztség felvételével kapcsolatosan az utódok erkölcsi felfogását és keresztény világnézetét nem veszélyezteti. A származás ténye ezt meg nem bontja

Sombart különösen Jean Finot-val vitatkozik, bár Finot tanainak szuggesztivitását elismeri. Finot, mint a legtöbb modern, fajtudománnyal foglalkozó biológus, a fajok létezését végeredményben hipotetikus előítéletnek minősíti. Bizonyára közöttük van az igazság. Finot is túloz akkor, amikor a miliőnek olyan hatást tulajdonít, amely már az első generációnál átalakítja emberét a környezet típusába illeszkedőnek és a típushoz tartozónak. Viszont Sombart elfeledkezik arról, hogy végeredményben az ő faji elmélete sem egyéb, mint a Finot-féle miliő-elmélet, csak azzal a különbséggel, hogy ő a "miliő" "fajalakító hatását" és a hatás fajalakító eredményeit a történelemelőtti idők végtelen messzeségébe helyezi

12. Sombart a zsidóság áttéréséről. /Reflexiók Sombart véleményéhez amelyet egy "Judentaufen" c. brosúrában nyilvánított./

Sombart szerint végtelen sokat veszítene kultúránk varázsából ha azt a zsidó jegyek (Merkmale) nélkül képzeljük el. Viszont mai oldalról egész országok elzsidósodása sem kívánatos. Ezért maguknak a nyugati (éspedig nevezetesen a német) zsidók érdekében állónak véli, hogy Keletről már több zsidó ne csatlakozzék hozzájuk egy darabig, /Sombart e sorait 1912 körül írta. Különös problémája volt akkor a világ zsidókérdésének az a (5-7 millió zsidó, aki Oroszországban élt. Ezekre mondotta az orosz kormányzó, Pobjedonoscev a végzetes ítéletet: egyharmaduk ki fog vándorolni, egyharmada éhen pusztul, egyharmadát agyon fogják verni./ és hogy azok a zsidók, akik már közöttünk vannak, helyileg és hivatásilag arányosan oszoljanak meg. Sombart ellensége az asszimilációnak, és dicshimnuszt zeng a "National-Jude" egyenes karakteréről. Ezzel szemben az asszimiláns zsidót alamuszinak, megalkuvónak és erkölcsileg kisebbért ékűnek tartja. Megállapításai optikai csalódásból erednek és arra a hiányos szemléletre vezethetők vissza, amellyel az asszimiláció folyamatát nem tudta megfelelően felismerni.

Az asszimiláció folyamatának értékelésében felfogása és szempontjai azonosak a "National-Jude", a cionista szempontjaival. Elég, ha két mondatát idézzük: "korrekt jellemnek maradni, valamit derekasan végezni végül is fontosabb, mint karriert csinálni, ha ez utóbbi cél eléréséhez önmagát és népét (sein Volkstum) meg kell tagadnia". "Ha minden konfliktust elkerülni óhajt (a zsidó), ha ő, vagy legalább gyermekei kényelmesebb élethez akarnak jutni, mint megkeresztelt zsidók, elérhetik; de hát valóban oly törekvésre méltó a kényelmes élet, hogy azért minden morális meggondolás félretehető?"

A kultúrnépek országaiban sehol senkinek származását bűnéül fel nem róják. Ha a befogadó haza hű fiává fejlődött az adoptált nép, - teljesen közömbös és a haza, s polgárai közötti viszonyt nem zavarhatja az állampolgár származási helye, vagy elődeinek eredete. Elképzelhetetlen, hogy az állampolgár kénytelen volna származási helyét, eredeti fajtáját letagadni, mert különben, ha származása nyilvánosságra kerül, állampolgári értékében csökkenne. Az asszimiláció során azonban mégis a beolvadó népfaj, - a természetes folyamat eredményeként, - eljuthat odáig (és a befogadó haza iránti kötelessége ez eredményt meg is kívánja), hogy bár származását, ha arról még tud, megtagadnia nem kell, - származásának puszta tényén és tudatán kívül: érzelmi, politikai és reménybeli kapcsolata azzal a származási hellyel és azzal a fajtával, ahonnan és amelyből az új hazába származott, már nincs.

Miért volna Sombart álláspontja csak egyedül a zsidó asszimilációra alkalmazható? Ha pedig másra is áll, ez esetben a heterogén összetételű - majdnem minden nyugati - nemzet állama népi anyagának összetétele folytán, morális szempontból ingó alapokon épült fel és ingó alapokon nyugszik. Hogy a zsidó nép asszimilációjánál többnek kell történni, mint az egyéb beolvadó nemzetiségek, fajták és népek asszimilációjánál, az a zsidó vallás tényéből következik. Mert kétségtelen tény, - aminek elleplezése képmutatás - hogy a megszűnt zsidó állam törvényei vallási törvények fikciója alatt a zsidó nép nemzeti aspirációit hirdetik nemzedékről-nemzedékre, hogy a zsidó vallás fenntartása több mint reservatio mentalis: nyílt és szenvedélyes hitvallás a befogadó állam, a befogadó nemzet és nép törvényeivel szemben.

A zsidó tehát, amidőn az emancipációt elfogadta, a befogadó nép jogait arrogálta, az állampolgári esküt letette, nem a jelleme ellen vét, ha régi nemzete törvényeit elveti. Ellenkezőleg: jellembeli fogyatékosságból származik, külső képmutatáshoz és belső hűtlenséghez vezet vallás alakjában kitartani olyan törvények mellett, amelyek (az állampolgár) lelkületét és érzését az új haza géniuszával szemben elidegenítik, "jobb" esetben közömbösítik. Sombart szemszöge, amelyből a zsidó áttérést nézi, a cionista zsidóságé, amely (bár maga is már asszimiláns) az asszimilációt az egyenjogúsított zsidóság bűnéül, nem pedig kötelességéül rója fel. Holott az asszimiláció az emancipációnak cogens jogi és cogens erkölcsi következménye. Az asszimilációban, ha az korrekt és fenntartás nélküli, nincs megállás félúton a befejezés előtt!

Az áttérés tehát nem jellemtelenség, hanem jogi és morális folyománya az asszimilációnak. És nem okozhat lelki válságot, mert korunk az erőszakos áttérítéseket nem ismeri. Ahogy téved Sombart az asszimiláció morális és jogi megítélésénél, legalább olyan mértékben téved az áttérés lélektani megértésénél. Az a zsidó, aki a keresztséget felveszi, asszimilációjában már eljutott a keresztény világszemlélet határállomásaihoz és a krisztusi világkép erkölcsi hatása alá került. Keresztény világszemlélet mellett zsidó valláson maradni nagyobb és kínosabb lelki konfliktusra vezet (önantiszemitizmus), mint megszabadulni régmúlt történelem anakronisztikus szuggesztióitól.

Hogy a keresztséget felvett zsidó a zsidóság fiziológiai jegyeit magában azután is, és esetleg még utódaiban is megőrzi, vajmi kevéssé meggyőző érv az áttérés, a keresztség felvétele ellen. Tudománytalan álláspont az, amely a zsidóságot főleg fiziológiai jellegzetességekkel azonosítja. A zsidókérdés problémája nem a biológiai, vagy fiziológiai momentumokban rejlik, hanem a zsidó vallásban. A zsidó vallási kultuszban, amely a zsidót a befogadó állam törvényeivel szemben ellenséges vagy közömbös idegenné teszi és világnézetét a befogadó keresztény nép világnézete ellen páncéllal vértezi fel, a világnézeti különbség egymagában is akadálya az asszimilációnak. Amidőn Sombart az asszimilációval szemben védelmébe veszi a zsidó vallást, tévedésbe esik.

E tévedés elfogult zsidó nacionalistánál érthető, de érthetetlen a tárgyilagos szociológusnál. A zsidó vallás és az általa konzervált zsidó sajátosságok nem hasonlíthatók más beolvadó nép hagyományos tradícióihoz, jellegzetességeihez, sajátságaihoz. A zsidó vallás ugyanis törvény, sőt törvényrendszer, és monumentális irodalmi felépítménnyel - a Talmuddal - konzervált ideológia. Olyan ideológia, mely morális, jogi és nemzeti, sőt politikai tekintetben is ellenkezik, és ellentétes szuggesztiójú a befogadó nép vallási, erkölcsi, nemzeti és politikai ideológiájával.

13. Cionista szemlélet az asszimiláció ellen. /Louis Levisohn: "Az örök sziget" című cionista irányregényéből./

"Az asszimiláció a védekező mimikrinek zsidó alkalmazása" (Levisohn.)

A zsidóság az emancipációig elkülönődésben élt, - fizikailag a gettóban, szellemileg a Talmudban begubózva. A rabbinizmus 2000 éve alatt soha, még önvédelemből sem, hagyott fel elkülönődésével. Az asszimiláció folyamatában - a zsidó elkülönődés 2500 éves tradíciójával szemben - a legerősebb talmudi szuggesztió, az elkülönődés szuggesztiójának erőtlenülését kell felismerni.

"Megtagadhatják-e embercsoportok tömegesen őseiket és azok tapasztalatait? A zsidó képzelőerő élhet-e állandóan és boldogan úgy, mintha része lett volna ama történeti tapasztalatokban, melyeket a zsidók valójában csak kívülről, mint számkivetettek figyeltek meg?" Levisohn e kérdés alakjában a következőket állítja: A zsidóság nem tagadhatja meg a saját történelmi múltját és illetőleg azt nem helyettesítheti be egy másik nép történelmi múltjával, amely nép fiai között egyik vagy másik töredéke a diaszpórában él. Mert a befogadó nép életét és történelmét nem az illető nép tagjaként élte át, hanem mint kívülálló, sőt számkivetett, távoltartott idegen "figyelte" meg. A legújabb korig, amíg a keresztény világ a zsidóságot magától nem a fajisága, hanem a vallása miatt tartotta távol, a zsidónak a keresztény vallás felvételével szabad útja volt a befogadó nép nemzetébe és társadalmába, abba minden korlátozás nélkül beolvadhatott. Indokolatlan tehát a számkivetettségre vonatkozó beállítás.

A befogadó népből vallása, írott és szóbeli törvényei folytán a zsidó maga rekesztette ki önmagát. "A hódolatból származó mimikri és az egyesülés vágya (asszimiláció) nem maradt mindig tiszta, hanem elmerült, el kellett merülnie majdnem minden esetben a védekező mimikriben. Szembetűnő maradt. Céltábla és oltalom. És ebből a két mimikrinek összeolvadásából keletkezett az a bonyolult, beteg, szőrszálhasogatón gyötrődő, tehetséges, de ritkán alkotó erejű, fogékony, gőgös, csúszó-mászó, érzelgős. kemény, hazafias, forradalmian modern zsidó lélek, melyről minden tulajdonságot meg lehet jósolni, minden hősiességet és minden árulást és összevisszaságot, s melynek már maga a léte is kegyetlenség és kereszt". (Levisohn.)

A gettóból a szabad levegőre, a Talmud dzsungeljéből a modern kultúra világosságába kilépett zsidóság áthasonulásának folyamata, mint minden mélyreható változás, kísérő jelenségekkel jár, melyek lelki, szellemi, sőt még fizikai vajúdást is mutatnak. A zsidóság tradícióiból, a zsidó lélekben meggyökerezett évezredes beidegzésekből bizonyára még kiáradnak gátlások a civilizáció és a keresztény kultúra lelket, testet és életrendet átformáló hatásaival szemben. Ezeknek Levisohn nem lélektani, még kevésbé szociológiai, hanem csak művészi, leíró szemléletét adja. Kétségtelen, hogy az asszimiláció és a zsidó tradíciók kultusza összeférhetetlen. Öntudathasadáshoz vezet. A zsidóságnak választania kell az asszimiláció, vagy a gettó között. Ha az asszimilációt választja, akkor ezen az úton megállnia visszafordulnia nem szabad.

A keresztény kultúra széles országútján rá kell ébrednie, hogy két világnézetet hordoz magában. Az egyik holt súly, mely lefele húzza, útjában megállítja és a faji visszaemlékezés járószalagján visszatérítheti a szomorú múlt sötét árnyaihoz.
Ha az asszimilációt a zsidóság nem akarja, ki kell rekesztenie magát a keresztény világ fizikai és szellemi életrendjéből, továbbra is elkülönődnie kell és élni a maga ősi zsidó életét. Vissza kell állítania mindenütt a külön zsidó világot, amit a diaszpórában kezdettől magának megteremtett és amit - úgy látszik - a zsidó el nem hagyott, míg vallásából is ki nem lépett: a gettót.

14. Az Alliance Israelite Universelle véleménye az asszimilációról.

Az Alliance Israelite Universelle /1860-ban alakult. A legrégibb és legnagyobb zsidó politikai nemzetközi organizáció. Programmja: a zsidóság erkölcsi, kulturális és politikai érdekeinek nemzetközi védelme és képviselete./ véleménye szerint az asszimiláció kötelező a zsidóságra. Természetesen - zsidó intézmény lévén - nem tagadja meg önmagát és a végső konzekvenciáig, - a vallás feladásáig, - nem megy el.

De tiltakozik a zsidó nacionalizmus ellen, kívánatosnak tartja a zsidóság felszívódását a körülötte lakó népekbe, úgyhogy ne hagyjon maga után semmi más nyomot, mint vallási gyakorlatában megnyilvánuló erkölcseit. S ne legyen a nyugati és a keleti (pl. lengyel) zsidóság között más kapocs, mint ami létezik két ország katolikusai, vagy protestánsai között.

Az analógia helyt nem álló. Más két ország katolikusainak vallási kapcsolata és más a keleti, meg a nyugati zsidóság közötti "vallási" kapcsolat. Az európai országok keresztényeit a vallásukon kívül az azonos keresztény kultúra is összekapcsolja. Míg a keleti és nyugati zsidóság kultúrában egymástól mérhetetlenül különbözik. Hiszen az előbbinek kultúrája: zsidó, - az utóbbié: keresztény! Sőt vallási életük formájában és lényegében is áthidalhatatlan a távolság. A nyugati zsidóság nem ismeri az observantiát, a keleti zsidóság pedig ezért és a keresztény ("idegen") kultúrája miatt a nyugati, asszimiláns zsidóságot nem is tekinti zsidónak.

A neológ magyar zsidó, ha tisztában volna vele, hogy a zsidóság nem vallás, hanem faj, nemzetiség, szükségét erezné a választásnak: zsidó maradjon, vagy magyar legyen. A legtöbbje elszakadna a zsidóságtól. A keleti zsidók - belföldi nyúlványaikkal együtt - maradjanak zsidók és a számukra elveszett Lengyelország, Galícia és Oroszország helyett alapítsanak új hazát Palesztinában. Az asszimilációt komolyan óhajtó zsidók fogadják el a cionizmusnak mindazt a tanítását valónak - mert tényleg való is - ami a zsidóságban foglalt faji, nemzeti, különcélúságra hivatott, asszimilációellenes tényezőkre vonatkozik. És vonják le belőle a megfelelő konzekvenciát...

15. Ha nincs zsidó vallásos kiélés, hanem asszimiláció, meg kell szűnni a zsidó etnikumnak, amelynek külön öncélja sohasem volt.

Az elkülönődés, a pogányokkal való érintkezés korlátozása, a keveredés szigorú tilalma, mind-mind az Istentisztelet, a törvény betartásának a biztosítéka, nem pedig öncél. A népi különállóság, az endogén néptenyészet tehát nem kiindulópontja, még kevésbé célja a nép akaratának, hanem a teokratikus zsidó állam, majd a diaszpóra életformájának eredménye.

Az etnikum mellékterméke a zsidó vallásos kiélésnek!

E melléktermék nem azonosítható a vallásos életforma teológikus céljával, nem választható el az utóbbitól, s nem önállósítható mint öncél. (Teológiai érv a politikai cionizmus ellen!) Ahol a zsidóság mint vallás inkarnálódik a zsidóságnak tudatában és életformájában, ott a zsidó népiségnek az általános kultúra és haladás szempontjából sem jelentősége, sem létjogosultsága nincs. Ahol a zsidóság a zsidó életforma helyett, - melyet már nem is ismer, - beéri a vallásfelekezeti jelleg okirati rubrikázottságával, ott - megszűnvén a zsidó életforma - a zsidóság még jelentését is elvesztette, elvesztette egyszerre, mint vallás és mint etnikum is. A "neológia" részéről a zsidóság hiposztázia: mesterkélt fogalmi megtestesítése az egyéni öntudatban valaminek, ami a valóságban nincs meg.

16. Néhány észrevétel az áttérés motívumának külső és belső szemléletéhez.

Concha szerint /Huszadik Század zsidó füzet./ a zsidókérdés megoldása a kikeresztelkedés volna, de csak abban az esetben és úgy, hogy a kikeresztelkedés benső, lelki meggyőződésből történjék. De így nem képzelhető el, hogy valaha is jelentős mérvű és ütemű kikeresztelkedés bekövetkeznék.

Ha a zsidó közönyössé vált a saját vallásához, - mert bizonyos, hogy a kereszténység iránti érdeklődést ennek a fázisnak kell megelőznie - az áttérésre elhatározhatja magát belátás alapján is. Például a leszármazói érdekében. A belátás lehet filozófiai is. Vallási, lelki meggyőződés a modern életben, gyermekkorban kezdődő nevelés nélkül csak kivételesen képzelhető el. A felnőtt ember a modern élet és a kapitalista társadalom materiális feltételei és megnyilvánulásai között eltávolodik a vallás spirituális eszményeitől és mindinkább közönyössé válik a vallás idealizmusával szemben. Fokozott mértékben áll ez az asszimiláns zsidóságra, amelyről nyugodt lelkiismerettel lehet állítani, hogy majdnem egész tömegében olyan kötelékkel fűződik vallásához, amely már igen laza, és tartóereje gyengült. Megtörténhet, hogy a felnőtt ember áttér belső meggyőződés nélkül is a keresztény hitre, de gyermeke meggyőződéses kereszténnyé fog válni annál a nevelő ráhatásnál fogva, amelyet gyermekre, annak fejlődő lelkére gyakorolni lehet.

A középkor térítéseinél még azok erőszakos ténye sem keltett mindig aggályt a keresztény térítőkben. A szülő, vagy a gyermekek kényszer-megtérítésénél azzal a következménnyel is számoltak, hogy a nevelés és a környezet megteszi a magáét. Az erőszakos térítések keresztény generációiból legnagyobbrészt kifogástalan keresztény családok váltak. A mai spanyol nemesség jelentős része szaturálva van zsidóvérrel. A marannusok egy részét is az inkvizíció talán alaptalanul gyanúsította meg a zsidózással. Bár az akkoriban áttért, vagy térített zsidóságnál a visszaesés a zsidózásba el volt képzelhető a zsidó vallás igen erősen élő szuggesztiói folytán. Ma az asszimiláns zsidóságnál a zsidó vallási szuggesztiók a zsidó vallás felé húzó irányban teljes mértékben hiányoznak.

A mohamedánok a keresztényektől elrabolt gyermekekből nevelték a janicsárokat, akik a legfanatikusabb harcos katonái lettek az iszlámnak.

A vallása iránt közömbös zsidó küzdje le gátláscsökevényeit és vegye fel azon társadalomnak a vallását, amelyben él. Ez teszi egyedül lehetővé, hogy zsidósága (legalábbis utódaiban) előbb-utóbb megszűnik, és beleolvad abba a nemzetbe, amelynek fia akar lenni. Nem szól ez ellen az eredmény ellen még az a körülmény sem, hogy a keresztény társadalom feszélyezett és gyanakvó az új kereszténnyel szemben és elfogultságát nem igyekszik leküzdeni.

Induljunk ki abból, hogy a zsidóság faj, nemzetiség, s inkább az, mint vallás. Mert hiszen a vallás ideológiai-komplexum, melyet az értelem, vagy a befolyásolt érzés közvetít, de mint ideológiai komplexum magával a születéssel semmi esetre sincs adva, szemben a fajjal, mely a születéssel folytatódik. Nagyon jól tudjuk azt is, hogy a vallási ideológiát tökéletesen közömbösíteni lehet, távol lehet tartani, egészen vagy részeiben vissza lehet utasítani, miként a modern kultúra és a zsidó ideológia számos kontroverziójánál a lelki fejlődését önmaga irányító zsidó egyén ezt meg is teszi.

A fajiságok, - biológiai fejlődés eredménye lévén - le nem vethetők, csak fegyelmezhetők, keveredés által módosíthatók. De amint beállítható a keresztény vallású német, szláv a magyar nemzeti eszme szolgálatába, ahogy felszívta és a maga képére hasonította át az egyéb idegen fajtát azon nemzet géniusza, amelyben a maga javára munkálkodván, a köz javát is előbbre vitte, ugyanez a teljes asszimiláció fog beállni a zsidó faj részéről is, ha a zsidó vallás nem áll tiltó kerítésként a zsidóság és a befogadó nemzet társadalma között.

Ahol az apologeták a zsidóság saját, úgynevezett "önantiszemitizmus"-ával foglalkoznak. /Lásd külön fejeseteket a 239-243. oldalon/ azt "szociológiai", "pszichoanalitikai" alapokon magyarázgatják és ez érdekes érzés alapját elsősorban egy negatívumban jelölik meg: a zsidó valláserkölcs, a zsidó történelmi- és faji öntudat hiányában vagy elhomályosulásában. Orvosszerül ez utóbbiak pótlását ajánlják.

Ha azonban a keresztény kultúrába és társadalomba asszimilálódó zsidó a zsidóság történelmét és kultúrtörténetét is megtanulja, hogy ezzel a zsidó "öntudatos" "önnevelés" alapját lefektesse, éppen azt fogja látni, hogy a zsidóság története - különösen a diaszpóra idestova kétezer éve alatt - többnyire indokolt üldöztetések sorozata, kultúrtörténete pedig a Talmud, majd a kabala meddő művelése. S minden, ami vele történt, vagy amit művelt, az európai népek kultúrtörekvéseitől és fejlődésétől való ortodox fizikai és erkölcsi elkülönődésből eredt.

Mindezekből csak azt a tanulságot nyerheti az emancipált és kultúrigényes zsidó, hogy a zsidó valláshoz való ragaszkodásnak racionális kapcsolata az európai kultúrnépek fejlődésével nincs és nem is lehet. Ez a tanulság tehát inkább arra lesz alkalmas, hogy az asszimiláns zsidó megváljon a teljes asszimilálódás legkomolyabb akadályától, a vallásától. A modern gondolkodású, individuálisan fejlődött zsidó szellemi és kultúrigényeit nem fogja csábítani az a feladat, hogy a zsidó vallás tudományának anyagát - a Talmudot - tovább fejlessze.

Idestova kétezer éve a Biblia exegézisében a halachákban, a hagyományokban és jogszabályok gyűjteményében (a Talmudban), annak magyarázataiban az egyébként is hajszálfínom disztingválásokra hajlamos zsidó elme annyi energiát pazarolt el, hogy ennek felismerése inkább elcsüggesztő, mint felemelő hatást gyakorol a tisztult gondolkodású zsidóra.

17. Az asszimiláció eddigi zsidó generációi még talmudi eredetű gátlásokkal küzdenek.

Az asszimiláció zsidója már csak annyit tud a zsidóságáról, hogy egy kényelmetlen "vallásfelekezet", születési hiba, amelyet az egész életen keresztül kell korrigálnia. Mert csakhamar rájön, hogy e születési hibát neki soha senki meg nem bocsátja, még önmaga sem. Ha az asszimiláció során nem jut el odáig, hogy a zsidókérdés problémáját a keresztséggel legalább önmagára nézve megszünteti, s ha kutató elme, igazolást keres ahhoz a tényhez, amit az ő zsidósága az ő számára jelent. Ez a kutatás elvezethet a zsidóság eredetének, történetének, vallástudományának ismeretéig, de ebből az ismeretből zsidó vallásos meggyőződés soha nem válhat. Mert nem a zsidó vallástudományból ered a zsidó vallásos meggyőződés, hanem e meggyőződés és annak hagyományos gyakorlata tartja fenn, - vallásgyakorlat presztízsével felruházva - a zsidó vallástudományt.

Még azok az asszimiláns zsidók is, akik a keresztséget fel nem vették, kétségtelenül akaratuk ellenére maradtak zsidók. Akaratuk ellenére azért, mert az asszimiláció már a zsidóságtól való eltávolodásnak az útja. De ez a zsidóságuk nem az "örök zsidóság" hipotézise mellett szóló valamely misztikus jelenség. Távolról sem az. Magyarázatát abban leli, hogy az asszimiláció még nem hatotta át erkölcsi vonatkozásaiban elég mélyen a folyamatába került zsidó generációkat. S hogy végső hatása: az áthasonulás erkölcsi akarata eddig csak egyes egyéneknél jelentkezett, míg az asszimilálódó zsidóság nagyobb tömege még talmudi eredetű szuggesztiókkal küzd.

A mai zsidóság tömegeiben még mindig ellenálló erőt képvisel az átöröklött és beidegzett gátlások komplexuma, ami nélkül még eddig zsidó generáció nem került az asszimiláció áthasonító szellemi, érzelmi és erkölcsi kohójába.

18. A megoldás, zsidó oldalról.

A zsidókérdés megoldásának csak egyetlen útja van. A zsidóságnak meg kell szűnnie. A civilizáció mai fokán természetesen képtelenség erőszakos eszközökre gondolni, sőt mindent el kell követni, hogy ilyen gondolat a népi ösztönöknek tápot ne is szolgálhasson.

Éppen ezért, mert az erőszakos eszközöket a mai civilizáció tökéletesen kizárja, a zsidókérdés megoldása csak egy oldalról jöhet. A zsidóság oldaláról. Erről az oldalról ez meg is indult az asszimiláció folyamatával. Ennek a zsidóság megszűnésével kell befejeződnie. Az asszimiláció becsületes akarása lehántja az asszimilált zsidóságról a talmudi szuggesztiók évezredeken át egymásra rétegeződött vastag kérgét. Hozzáférhetővé teszi a zsidóságot a keresztény kultúra legmélyebb szuggesztiói számára. A zsidó ént, és a zsidó önösséget - a farizeizmust - az igényességet a szuggesztiók hatása alatt fel fogja váltani a keresztény "én" és a keresztény önzetlenség. Az a nép, amelynek törzsébe és vérkeringésébe ezen az úton beolvadni akar, ösztönös érzésével fogja regisztrálni a lelki metamorfózist és nem fogja megkülönböztetni többi testvéreitől azt, aki önmaga sem tesz és érez megkülönböztetést maga és környezete között.

19. Önantiszemitizmus.

Az asszimiláns zsidó restelli zsidóságát. Legszívesebben levetné, mint a vedlő kígyó a régi bőrét. Kínos gonddal ügyel, hogy valami a zsidóságára utaló kegyszer, vagy valamely különös ismertetőjel otthonába bele ne kerüljön.

Nincs oly vallás, amelynek hívői - ha csak életveszedelemmel nem jár vallásuk gyakorlata - titkolnák, vagy szegyeinek azt, hogy mely valláshoz tartoznak. Egyedül a zsidó. Az emancipáció és asszimiláció óta. A múlttal, ősökkel, származással jut lelki konfliktusba az asszimilált zsidó. Kultúrája, velleitása már keresztény. Lelkileg és társadalmi életmódjában a befogadó társadalomhoz asszimilálódva, ellenszenvesnek és terhesnek érzi a zsidósággal való közösségét, mely kényszerű, amellyel egy csomó gátlást is örökölt. Ezek a gátlások akadályozzák meg abban, hogy asszimilációjának természetes és végső konzekvenciájaként a keresztséget felvegye.

Pedig már a keresztény lélek kritikájával és averziójával reagál a zsidóság faji megnyilvánulásaira, akkor is, ha ezeket legközvetlenebb környezetében, sőt még ha saját magában észleli. Épp ebben áll a lelki konfliktusa. A keresztény ember szemével nézi még önmagában is a zsidót és a keresztény megvetését érzi a zsidóságával szemben. A zsidóság antiszemitizmusa már bekövetkezik, mielőtt az asszimiláció a végső kifejlésig eljutott volna. Jelentkezik annyira pregnánsul, hogy valósággal tömegjelenségnek érzékeli maga az asszimiláns zsidóság egyeteme. Ez a zsidó önantiszemitizmus tényleg tömegjelenség, mert az asszimilált zsidóság tagjai mind, - majdnem kivétel nélkül - ismerik ezt a lelki meghasonláshoz igen közelálló érzést.

Theodor Lessing: "Jüdischer Selbsthass" című könyvében hat életrajz tanulságaként vonja le azt a megállapítást, hogy a zsidó azért gyűlöli meg magát, mert gyűlölettel van körülvéve.

"Melyik lélekbúvár hinné el, - kérdezi Lessing - hogy lelkeknek évszázadokon át való ócsárolása végül is nem változtatja meg a becsméreltnek egész valóját, úgyhogy végül is a történelemnek minden igazságtalansága csakugyan igazsággá változik? Mert ahhoz, hogy az embereket kutyákká változtassuk, nem kell egyéb, mint elég sokáig ezt kiáltani feléjük: "Te kutya!". Lessing szerint a zsidóságba már a gettó évszázadain át belevette magát a zsidó öngyűlölet. Lessing ebben téved. Az asszimiláció előtti zsidóság ragaszkodott mindenhez, ami a zsidóságának megkülönböztető jele volt. Még akkor is, ha ezek a jelek valamikor rákényszeríttettek, jellegük és rendeltetésük eredetileg megszégyenítő volt.

Így ragaszkodott Oroszország és Posen ortodox zsidósága például I. Sándor felvilágosult intézkedéseivel szemben a gettó "förtelmes zsidó zsargonjához, zsidó viseletéhez, amelyek drága szentségként tűntek fel szemeikben, amitől semmi áron meg nem váltak volna. Csapásnak fogták fel és panaszkodtak, hogy milyen csábításnak van a zsidóság kitéve, és hogy ennek sikere egyet jelent a zsidóságtól való elszakadással". (Graetz. 111. kötet. 615. oldal.)

Lessing abban is téved, amikor a zsidóság öngyűlöletének három tipikus forrását kategorizálja, mert:

1. a próféta nem gyűlöli sem a zsidót, sem önmagát mint zsidót, hanem ostorozza a zsidók bűneit, amivel Istenük, vallásuk, vagy embertársaik, egyszóval törvényeik ellen vétettek. A váteszek: költők és próféták nem szokták kímélni fajukat, s éppen fajuk féltése és szeretete ösztönzi erre őket. (Berzsenyi: "Romlásnak indult hajdan erős magyar. Nem látod Árpád vére miként fajul?" "Mi a magyar most? Rút szibarita váz, letépte ékes nemzeti köntösét... ")

2. Az a zsidó-típus sem ismeretes, sem egyedi, sem tömegjelenségben, amely minden hibát csak önmagában talál meg. Ez a típus sem tenyészthette ki a zsidóság öngyűlöletét,

3. Végül hibásan állapítja meg Lessing, hogy az "áthasonulást" az asszimilációt már az önmagát gyűlölő zsidó választja a zsidóságától való menekülés útjaként.

Az asszimiláció, az áthasonulás nem tudatos eszköz, nem választott út a már önmagát gyűlölő zsidó számára az önmagától, helyesebben a zsidóságától való meneküléshez, hanem következménye annak a folyamatnak, amely akkor indult meg a zsidóságban, amikor az emancipáció a gettó válaszfalait ledöntötte, és a zsidóság érintkezésbe került a keresztény világ egyetemes kultúrájával.

Az elkülönődésben volt zsidóság viszonya az asszimilációval Mendelssohn Mózes fellépése és állásfoglalása folytán vált zsidó szempontból is törvényessé. A zsidóság harmadik Mózesének, Mendelssohnnak rendkívüli, szinte példátlan tekintélye vitte odáig a rabbinikus és talmudi alapon álló és élő zsidóságot, hogy fizikai és lelki elkülönődésüknek évezredek óta beidegzett vallási és faji parancsával szemben érvényre juttatták a szabadság utáni emberi érzést.

Az asszimiláció kizárja az elkülönődést, mint ahogy az elkülönődés vallástörvényi intézménye kizárta a zsidóságot az egyetemes kultúra haladásában való részvételből és ennek folytán abból az áthasonulásból, ami a keresztény népeket a vallás és a kultúra, vagyis a leglényegesebb lelki alkat tekintetében egységbe foglalta össze.

Amíg a zsidó elkülönődésben élt, meg nem gyűlölhette magát. Bármily üldözésben volt is része, az a vallási és tradicionális szuggesztiója, hogy a zsidóság az Isten kiválasztott népe, soha egy pillanatig sem szünetelt. Ez a szuggesztió nemcsak eleve paralizálta a környezet gyűlöletének a zsidó lelket mérgező hatását, de olyan mélyen gyökerezett, olyan intenzív erejű volt, hogy a zsidóság mártírkészségét is táplálni tudta.

A modern zsidó apologéták, akik nem vallási ideológiával és frazeológiával, hanem már a modern lélektan (többnyire pszichoanalízis) eszközeivel és beállításával dolgoznak, szintén tévednek megállapításaikban. Kétségbevonják, hogy az asszimiláns zsidó keresztény hitre történt áttérésében bármily mértékben része volna vallási meggyőződésnek. Azt állítják, hogy az áttért lelki életét vallási elvek nélkül akarja berendezni, ami pedig nehéz feladat és feltétlenül lelki konfliktusra, önmagával való meghasonulásra vezet.

De az önantiszemitizmus éppen az asszimilációnak szerves produktuma. Az út, mely a zsidót eltéríti a zsidó vallás gyakorlatával egyet jelentő vallástudomány öncélú művelésétől, és a gettó zárt levegőjéből a keresztény közösség kultúrájának napfényes atmoszférájába viszi: az asszimiláció folyamata nemcsak külsőségekben megnyilvánuló változásokat, a környezethez való mimikriszerű alkalmazkodást jelent az asszimiláns zsidóság életében, hanem lelki elváltozást, lelki fejlődést is. Az asszimiláció nyomán jelentkező önantiszemitizmus maga is lelki jelenség, lelki elváltozás. Az asszimiláns elidegenedik a régi közösségtől. Ez az elidegenedés megvetésig, gyűlöletig is fokozódhat. Minthogy a régi közösség: a zsidóság ideológiája maga a zsidó vallás - és az elidegenedés a régi közösségtől mindig elsősorban az ideológia rovására történik, - az asszimiláns zsidó elsősorban a vallásától fordul el.

Nem felelnek a zsidó apologéták arra a kérdésre: mennyivel tartják könnyebbnek az asszimiláns zsidó részére azt a feladatot, hogy meggyőződés nélkül, vallási elv nélkül maradjon meg a zsidó vallás mellett akkor, amikor már attól elidegenedett és számára az lelkileg nem könnyítést, hanem lelki és szellemi igényekkel terhes dilemmát jelent. Abban a negációban, amellyel a zsidó apologeta a kereszténységre való áttérésben nem az asszimiláció okozta lelki elváltozást, lelki fejlődést lát, - egy fejlődési folyamat végső és természetes fázisát - hanem az asszimiláns zsidó feltétlenül opportun lépését, a zsidó karakter egy alapvonása nyilvánul meg: a szkepszis, a Talmud szellemében nevelkedett rabbinikus zsidóság e racionális és örökös lelki terméke.

A mai kor zsidó apologetája az egyén tragikus sorsának magvát látja az asszimiláns zsidó áttérésében. Szerinte az egyén súlyos lelki konfliktusa, benső meghasonulása feltétlenül bekövetkezik, mert a zsidó lélek nem bírja ki megrázkódtatás nélkül azt a drámai összeütközést, amibe kerül akkor, amikor régi közösségétől elfordult, de annak lelki alkatát levetni mégsem tudja.

Nem vitatható, hogy voltak, vannak, vagy lesznek zsidó egyének, akiknél az áttérés után beállhat ilyen lelki konfliktus. De hogy ez törvényszerű jelenség volna, megcáfolja az élet számtalan példája. A lelki konfliktus nem az áttérés után következik be, hanem az asszimiláció korábbi folyamata alatt, az önantiszemitizmusban jelentkezik, a régi közösségtől való elfordulással jár, és addig tart, míg az egyén tagja annak a közösségnek, amellyel lelkileg már szembekerült. A zsidó apologeta az egyén tragikai kockázatával gondolja elriaszthatni az asszimiláns zsidót az áttéréstől. Eltekintve attól, hogy a lelki konfliktus e tragikai kockázata zsidó beállítás szerint is hipotetikus, az asszimiláció természetes folyamatát, - a kereszténység felvételében nyilvánuló végső kifejlésében - nem kompromittálná az a körülmény sem, ha ez a folyamat lelkileg csak a második generációnál fejeződnék be. A kereszténységre áttért zsidónak még lehetnek, és bizonnyal vannak is nehezen elenyésztethető asszociációi, melyek a régi közösségbe nyúlnak vissza és az áttérés után disszonánsuk maradnak. De már a kereszténységben nevelt második generációban bizonyára hiányozhatnak azok a lelki elemek, amelyek a környezettel való harmóniára zavarólag hatnának.

A modern zsidó apologeták nehéz helyzetben vannak. Maguk is asszimilánsok és őszinte hívei az asszimilációnak! Az asszimiláció a zsidó vallástudomány kultuszát megszüntette. Minthogy azonban a zsidó vallástudomány a rabbinikus és talmudi zsidóság felfogása szerint egyet jelent magának a zsidó vallásnak gyakorlatával, a zsidóság az asszimilációval válaszútra került. Vagy előre megy az asszimiláció útján és ez, - már az úton való haladás is - folytonos távolodást jelent a zsidóságtól, a végső célnál pedig a kereszténység felvételére vezet. Vagy vissza kell fordulnia az asszimiláció útjáról és - ha zsidóságát konzerválni akarja - ismét önkéntes fizikai és lelki gettóban kell elzárkóznia.

20. Még néhány szó az önantiszemitizmusról.

A Nyugateurópába került szefárdok a marannusok utódai, nemes urak. Elődeik Spanyolországban előkelő hivatali és társadalmi pozícióban éltek; arisztokraták voltak és keresztények. A zsidó önantiszemitizmust pszichoanalízissel kísérlik magyarázni a modern zsidó apologeták. mint olyan jelenséget, amely az újkori asszimilációval kapcsolatos. Holott a szefárd-marannusok minden bizonnyal már antiszemiták voltak. Megvetették és üldözték az askenázt, a keleti zsidót. (L. : Sombart könyvében: "Die Juden und das Wirtschaftsleben", 430, 431. oldalon felhozott bordeauxi és hamburgi példákat.)

Milyen lelki tényezőre vezethető vissza ez az önantiszemitizmus? A saját fajtáját normális, kiegyensúlyozott lélek nem gyűlölheti. A szefárd marannusokban a zsidót nem is a zsidó gyűlölte, hanem - a keresztény. Hasadt lelkek voltak ezek a marannusok. (Uriel da Costa!) Keresztények is voltak, meg zsidók is. Az a világnézet, amelyet a keresztény erkölcs oltott a lelkükbe, ott mégis gyökeret eresztett. S bár e keresztény világnézetet még eluralták a Talmud szuggesztiói, amelyekből őket, vagy közvetlen elődeiket kiszakították, lelkük egy zugában helyt foglalt a krisztusi világkép. Nem voltak zsidók, nem lettek keresztények. De - bár ismét zsidók akartak lenni - kereszténységük indelibilitása nem csupán dogmatikai tény volt, hanem lelki valóság is.

Lelkük keresztény részével gyűlölték a zsidót. Ez a gyűlölet megvetéssé, esetleg idegenkedéssé enyhült, azokkal a zsidókkal szemben, akik - mindenesetre zsidóbbak voltak, mint ők. Ez az önantiszemitizmus, mely a marannusok részéről később a kifejezett antiszemitizmus példáit szolgáltatta, az asszimiláció óta az asszimilált zsidóságban általánossá vált és továbbfejlődött. A marannus szefárdok csupán az askenáz zsidókat nézték le. Az asszimilált zsidó a zsidóságot már sajátmagában is megveti. A modern pszichológia elskatulyázta ezt az érzést 'Minderwertigkeitsgefühl'-nek, kóros pszichikus folyamatnak; a racionális zsidó faji politikus orvosszerül ajánlja a zsidó faji öntudat emelését, restaurálását.

De az egyénnek ez a tragikus "betegsége" csak egy módon gyógyítható. Végig kell vinni azt az organikus lelki folyamatot, amelyet az asszimiláció megindított; tudatossá kell tenni a folyamat lelki átalakító eredményét, - és gátlástalan logikával - le kell vonni az egyetlen levonható konzekvenciát. Az asszimilált zsidó a keresztény kultúrát sajátítja el, a keresztény világnézetet teszi magáévá. Ugyanabban a lélekben a keresztény világnézet és a zsidó vallás kötelékébe való tartozás tudata össze nem fér, lelki hasadás nélkül együtt nem tartható.

Az idegent, akivel nem tudunk egy véleményre jutni, akinek világszemlélete reánk nézve bántó, nem tűrjük testi, lelki közelünkben. Ez az idegenkedés érzése. Ha az idegent nem tudjuk magunktól eltávolítani és távoltartani, az idegenkedés gyűlöletté növekedik. A keresztény érzésű keresztény ember idegenkedik a zsidótól és távoltartja magát tőle. De hogyan szabaduljon a zsidótól az a keresztény világnézetű, keresztény érzésű ember, aki - zsidó maradt? Ez gyűlölni fogja a zsidót, magán kívül és önmagában is. Ez az asszimilált zsidóság ön-antiszemitizmusa.

Megtorpanás a keresztény világkép erkölcsi tartótengelye előtt: a lelki öntudat tragikus meghasadását jelenti; visszatérni az úton: fizikai és erkölcsi gettóba vezet. Zsákutcát látni egy életen át ott, ahol az út folytatását a legfenségesebb fény sugarai világítják be, ez az asszimilált zsidóság tömegeinek a lelki válsága.

HETEDIK RÉSZ. ZSIDÓ TÖRTÉNETÍRÁS.

1. Néhány észrevétel Graetz "Zsidók történetéhez". A zsidó kútforrások elfogultságáról.

Graetz a történelemkutató objektivitásával, a krónikás hűségével írja le a tényeket és sokszor, különösen a lengyel eseményeknél és a lengyel zsidósággal kapcsolatosan megdöbbentően éles és elítélő képet rajzol a zsidóság jelleméről. Amikor azonban a legvégső okok feltárására és megállapítására kerül a sor, a tárgyilagos historikust elnyomja benne az elfogult sovén zsidó nacionalista. Az okok és okozatok összefüggését már nem a historikus, hanem az érdekelt és elfogult zsidó szemével nézi, és hogy végső eredményben a zsidóságra nézve felmentő ítéletet hozhasson, az okokat és okozatokat felcseréli. Grandiózus történelmi munkája során a passzív üldözési szenvedély tipikusan zsidó mániájából, az üldözés okozta pszichózisból képtelen felocsúdni, és az üldözés okainak kutatásában és feltárásában eljutni odáig, hogy üldöztetéséért a zsidóságot önmagát okolja.

Graetz művét végigolvasván, ha végső megállapításait magunkévá tennénk, azt a következtetést kellene levonnunk, hogy a diaszpóra minden keresztény gazdanépe, amelynek földjén a zsidóság az ő sajátos életét élte, valami különös végsőkig fajuló üldözési mániába esett, amelynek szenvedő tárgya mindig a zsidóság volt.
Minthogy az üldözésnek az alanyai országonként változó népek voltak, más-más temperamentummal, más-más faji sajátságokkal, az üldözés tárgya pedig mindenütt ugyanaz a nép, a zsidóság volt, már az egész egyszerű logikus oknyomozás szabályai szerint is kézen fekszik, hogy az üldözés oka elsősorban az eredményt közvetlenül kiváltó azonos tényezőben, az üldözött szerepében keresendő.

A zsidó - korabeli - krónikások, az úgynevezett memor-feljegyzésekben mindenütt csupán üldöztetésük végső kifejlését, a mártíriumot írják le és adják át az utókornak. A zsidó történetíró, Graetz is, aki ezeket a krónikákat is feldolgozta, a mártírsors tragikus benyomásai alól képtelen szabadulni, annál kevésbé, mert úgy ő, mint az utána következő zsidó történetírók mindannyian öntudatlanul is azzal az eleve való elhatározottsággal fognak népük történetének megírásához, hogy a zsidó nép mártírságát ismertessék elsősorban a jelenkori zsidósággal és keltsék fel benne ezzel a rokonérzést és a nemzeti öntudatot.

Az öröklött, az évezredeken át beidegzett vallási és faji fanatizmusnak az elfogultsága adhatja csupán a magyarázatát annak, hogy Graetz a zsidók üldözését, sorsuknak tragikus fordulatát mindig és mindenütt végső fokon egyedül a gazdanép vallásgyűlöletének tulajdonítja. A kozák pogromok történeténél Graetz munkájából is kiderül, hogy a zsidóság évszázadokon keresztül szipolyozta ki a lengyel föld népét és döntötte a parasztokat és a kozákokat állati sorsba, embertelen nyomorba. Mint minden zsidóüldözésnél, egészen a legújabb korig, a gazdaságilag iskolázatlan tömegek az egyetlen ismert és a nép szellemébe és vérébe átment ideológiával, vallási jelszavakkal lajstromozták megmozdulásukat. De a gyűlöletet, amely karjukat gyilkolásra feszítette, nem a keresztény vallás táplálta, hanem az az elkeseredés, amely évszázadokon keresztül gyűlt fel bennük a zsidó gazdasági elnyomása, uzsorája alatt.

A kozák pogromok okainak feltárásánál a legelfogultabb zsidó nacionalista történelemírónak is végre rá kellett volna ébrednie arra az állandó összefüggésre, amely a zsidóság magatartása, foglalkozása, gazdasági szerepe és üldözése között mindenütt megtalálható. A vallásgyűlölet alakjában jelentkező zsidóüldözésnek valóságos és tényleges oka majd mindig és mindenütt a zsidó népi foglalkozás, a zsidóság gazdasági szerepe, a zsidó uzsora volt. A zsidóüldözés mindeddig sztereotip merevséggel akként rögzítődött a történelem és a népek eleven tudatában, mint a zsidóság mártíriumának örök illusztrációja. Ami - humanitárius beállítottságában - voltaképpen erkölcsileg stigmatizálta a kereszténységet és a keresztény kultúrát.

2. A zsidó történelem a zsidó nemzeti öntudat felélesztését szolgálja.

A XIX. századdal, az asszimilációval indul meg a zsidó történelem művelése. Addig más történet, mint a bibliai, távolról sem érdekelte a zsidót. Az asszimiláció reakciójaként ébred fel a zsidóság egy-részében az a törekvés, hogy mielőtt zsidóságát elveszíti, megismerkedjék önmagával: múltjával és azoknak a tradícióknak eredetével és történetével, amelyekről az asszimilációval lemond.

(A gettó zsidósága, a talmud-zsidó számára fölösleges volt zsidóságát öntudatossá tenni, mert az élet öntudat nélkül, vegetatív formában is organikus jelenség, mely önmagát folytatja és konzerválja.)

A bomlásnak induló zsidó népiségből, mely az asszimiláció révén atomjaira hull, meg akarják menteni a zsidó nacionalizmust. Ennek politikai lehetőségei kizárván, csak szellemi, ideológiai eszközei lehetnek. Egyszerre foglalkozni kezdenek azzal, amivel a rabbinikus zsidó sohasem foglalkozott. A zsidóság történelmével. A zsidó vallás történelmével. A vallás eredetével, a hagyományok eredetével. E múlt felidézésével tudatossá kívánják tenni a diaszpóra zsidóságának történelmi, szellemi és vallástörténelmi közösségét, összetartozását, egységét. Amily mértékben akadályozták az asszimiláció folyamatának teljességét a zsidóság ősi szuggesztiói, oly mértékben érvényesül a zsidó számára felfedezett zsidó népi öntudat konzerváló (az asszimilációt megakasztó) hatása.

A zsidó nemzeti öntudat a tökéletlenül asszimilált zsidóság lelki csapadéka, amellyel nem tudja, hogy mitévő legyen.

NYOLCADIK RÉSZ.

CIONIZMUS.

1. Mi viszi a zsidóságot Palesztinába?
A cionizmus mozgatóerői.

Sem azelőtt, sem most, amikor a cionizmusnak a németországi események folytán igen nagy a gyakorlati "térhódítása", egyetlenegy zsidó sem hagyta el a "galutot", ha ott vagyona és egzisztenciája volt, és vitette magát a zsidó állameszme szuggesztiója által Palesztinába, hogy ott letelepüljön.

Egyetlenegy zsidó sem cserélte fel a biztos megélhetését egy bizonytalan palesztinai egzisztenciával. Ellenben tény, hogy azelőtt minden cionizmus nélkül akadt számos zsidó, aki tradícióból, vallásos buzgalomból élete alkonyán Palesztinába költözött, hogy hamvai a szent földben nyugodjanak és a messiás őt már a Szentföldön találja. Ezeket a zsidókat nem az állameszme, hanem a vallási szuggesztió vitte Jeruzsálembe. Akik a cionizmus mozgalma révén Palesztinába vándorolnak, ott megélhetésüket akarják megtalálni. Azok a cionisták, akik a nyugati országokban e mozgalmat vezetik, maga Herzl, aki a mozgalmat az újabb korban újból kezdeményezte (mert hiszen a cionizmus ötlete sem tőle származik, csak a Judenstaat című könyvével megindított újabb mozgalom), sem irányította a cionizmust Palesztinából, hanem Bécs városából, ahol élt és ahol meg is halt.

A cionizmus ez újkori vezéregyénisége, akit valóságos messiásként magasztosít fel a cionista propaganda, a cionista mozgalomnak mozgató eszméje gyanánt egy elvont fogalmat, az "állameszmét" képzelte el. /"Senki sem elég erős, vagy elég gazdag ahhoz, hogy egy népet egyik lakóhelyéről egy másikra helyezzen át. Ezt csak egy eszme képes. Az állam-eszmének feltétlenül meg van ez a hatalma". (Herzl irataiból: "Az állameszme" 1895-ből.)/

Az államokat azonban nem az állameszme építi meg, hanem a népben élő nemzetalkotó eleven erő. Az eszmék csak akkor mozgatják a népeket, ha vannak vezéregyéniségei, akiknek szuggesztiója alatt a tömegek megmozdulnak és követik a vezér kezében lévő zászlót. Ezt igazolja magának a zsidóságnak messianisztikus hite is ősi formájában, - ahogy a zsidó tradíció megőrizte. A próféták jövendölése szerint az elpusztult zsidó államot Dávid házából származó sarj fogja régi fényében visszaállítani és világi hatalommal, dicsőséggel az összes többi népek fölé emelni. Ez a férfiú lesz a messiás. Ezt a messiást várja a zsidóság. A zsidóság tradíciói szerint tehát az ő megváltása sem valamely eszme, hanem a messiás által történik.

A zsidóságot jelentős tömegeiben Palesztina felé csak két erő viheti. Az egyik erő lehetne az, amelyik a zsidó nép 2500 éves hagyományaiban rejlik és talán még ma is alkalmasabb minden más erőnél arra, hogy a zsidóság ortodox tömegeit mozgassa meg. Ez az erő a 2500 éves zsidó messianisztikus hit.

1648-ban egész Európa zsidósága - beleértve Amszterdam és Hamburg dúsgazdag tőkepénzeseit - egy feszült várakozásban volt; szemét Szmirna felé szegezte és Sabbatai Cevi egy intését várta, hogy mint egy test és egy lélek, e messiásnak tartott kabalista után Palesztina felé hömpölyögjön. A zsidóság ortodox tömegeit a 2500 éves tradíciónak mélyen gyökerező szuggesztiója egy megfelelő módon jelentkező álmessiás fellépése esetén talán még ma is hasonló transzba hozhatná.

A másik hatalmas erő, amely vallásos buzgalom nélkül is alkalmas a zsidó tömegek mozgatására, a megélhetés, a vagyonszerzés lehetősége.

A cionista mozgalom eszményi vezér férfiai nem is az állameszme, vagy a palesztinai élet idillikus képeit festik a zsidók elé. Hanem igen hangsúlyozottan arra figyelmeztetnek, hogy a Palesztinában való földvásárlás kitűnő alkalom a tőke elhelyezésére és a fenyegető valutaromlások idején biztos valorizációt jelent.

/Chajim Bialik (az utolsó generációk legnagyobb héber költője) héber cikkében (magyar fordításban közli a Zsidó Szemle 1932 márc. 21. száma) egyenesen - mint a töke birtokosaihoz, fordul a zsidókhoz; megjósolja nekik, hogy Európában a tőke és munka harcának nyomán veszélyes vihar fog kitörni, s tőkéjük biztonsága követeli meg a palesztinai befektetést. Egy másik héber író és költő Avigdor Hameéri cikkéből (olvasható volt a Zsidó Szemle 1932 május 20. számában - "A jövő generáció megváltásai - cím alatt) egy eleven részt szó szerint közlünk:

"Ki nem hallja most a lecsúszott gazdagok ezreinél a szájról-szájra való megbánást: Jaj! jaj! Ha csak néhány dunam földet vásároltam volna húsz évvel ezelőtt Erec Izraelben". "Ha tudnák ott a galutban, hogy az itteni nevelés (gyermeknevelés) sokkal kevesebbe kerül, mint ott. Lényegesen kevesebbe! (A Tóra mondja: "a szív és a lélek után a vagyon következik". A gyakorlat szerint a vagyon befolyásolja a szívet és a lelket.)"/

2. A cionizmus: a keleti zsidóság legújabb behatolása a nyugati zsidóságba.

A "galut", amit a cionista zsidóság akként nevez, végeredményben a zsidóság életformájának még csak nem is külső kerete, hanem a cionizmus szemszögéből nézve: politikai meghatározása. Ezen mit sem változtat, hogy isteni határozás művének tekinti a zsidóság a körülményt, hogy hazáját el kellett hagynia és hogy Palesztinán kívül a világ az ő számára számkivetettség ("galut"). Ez a zsidóság szubjektív szemlélete, mely elsősorban a zsidóság mentalitására hat vissza.

A zsidó a "galut" népeit idegeneknek, sőt pogányoknak tekinti, azoktól elkülönődött, kultúrájuk elől elzárkózott, életmódjukat tisztátalannak és annak átvételét Isten ellen való véteknek fogta fel. Az összeköttetésben, melybe életfenntartása érdekében a "galut" keresztény népeivel került, kihasználta gazdasági ismereteinek és esetleg szellemi képességeinek fölényét a néppel szemben, ahol csak tehette.

A "galut" tehát ebben az értelemben kétségtelenül egyik oka az antiszemitizmusnak. De ezt a galutot a cionizmus nemcsak soha megszüntetni nem fogja, hanem ellenkezőleg: a zsidó népi, nemzeti öntudat állandó ébrentartásával, az ezzel egyet jelentő vallási ideológia és zsidó történelmi tradíciók ápolásával még pregnánsabbá teszi a zsidóság és a környezet szemében is. Naivitás, vagy képmutatás: a cionizmusnak azt a következményt tulajdonítani, hogy a "galut"-ot ideológiai és fizikai valóságában valaha is megszüntetni fogja. A "galut" megszüntetésének egyes-egyedüli útja a korrekt, százszázalékos asszimiláció. A zsidók, akik erre képtelenek, különödjenek el, de nem a befogadó népek társadalmi keretein belül, hanem különödjenek el földrajzilag a világ valamely részén, ha úgy tetszik, Palesztinában és ápolják ott azokat a népi s vallási, valamint faji sajátságaikat, amelyeket levetni se nem tudnak, se nem akarnak.

Palesztina 2 millió zsidónál többet befogadni és eltartani előreláthatólag nem lesz képes. (A világ összes zsidósága: 16 millió). Eltekintve attól, hogy az autochton arab lakosság, mely túlnyomó többségben van és fog is maradni, nem fogja a földet a zsidó nép számára átengedni. Palesztina zsidó lakossága azonban még ma is mélyen alatta van a két milliónak. (Ma kb. 300, 000.) A cionizmus ideológiája szerint minden zsidó, aki nem Palesztinában él, galutban van; hazátlan. Az egyetlen nép lenne a zsidó, mely közadakozásból és idegen állam protektorátusa alatt alapítaná meg nemzeti otthonát, de mégis úgy, hogy összességének csupán egy jelentéktelen töredéke helyezkedne el e nemzeti otthon területén, míg a többi számára a cionizmus ideológiai térhódítása folytán keserednék el a kenyér szubjektív vagy objektív körülményeknél fogva "galuti" kenyérré.

A cionizmus egész mozgalma, - a vallási szuggesztiókba préselt octroy pressiójával - amin keresztül hat az asszimiláció útján halad nyugati zsidóságra, magán viseli a keleti zsidóság ősi - talmudi -fölényességét és határt nem ismerő prepotenciáját. A keleti zsidóság eddig szellemi és dinamikus hegemóniáját nyugati zsidóság felett invázió útján szerezte meg. Tömegestől, vagy szivárogva, ellepte a nyugati zsidóság fészkeit Európa kulturált földjein. Talmudi képzettségével mindenütt mint ortodox elem jelentkezett és nyomban tilosra állította a szemafort a nyugati zsidóság elől az asszimiláció útján. Közvetlenül a világháború előtt és annak befejezése óta a talmudi szuggesztiók a nyugati zsidóságra jórészt elvesztették varázserejüket. És a nyugati országok bevándorlási tilalma nemcsak a beözönlést, de a beszivárgást is lehetetlenné tette a keleti zsidóság számára. Ezek után a keleti zsidóság szuggesztióit most már a cionizmus nacionalisztikus színezetű alakjában importálja a nyugati zsidóság közé.

A cionizmus nyugati prófétájának, Herzlnek "nagy érdemét" az orosz származású keleti zsidó, Nahum Sokolov, abban látja, hogy hidat vert a keleti és a nyugati zsidóság között, amelyen át a zsidó szellem és Keleteurópa felébredt zsidóságának "idealizmusa" Nyugat felé tudott haladni és itt Nyugaton is fel tudta ébreszteni a zsidóságot a zsidó szellem valóságainak számára. (Nahum Sokolov: Geschichte des Zionismus, 289. old.) A keleti zsidóság meg tudta találni napjainkban is az eszközt, hogy szellemét, akaratát és sorsát is az asszimilálódásra hivatott nyugati zsidóságra ráerőszakolja. Ez az eszköz a cionizmus.

Ha Palesztina az arab lakosság dacára zsidó nemzeti államra fejlődnék, - feltéve, hogy ez állam nemzeti különállóságát az angol protektorátusság a priori illuzóriussá nem teszi - éppen a nemzet különállósággal járó politikai követelmények fogják az idők haladtával a mai cionisztikus propagandát mindinkább leépíteni. Hogy a képzelhető el, hogy egy nemzetállam igényt tartson Európa összes államainak zsidó vallással jelölt állampolgáraira? Arra, hogy ez állampolgárok hazafias érzéseinek, törekvéseinek, gazdasági és politikai részvételének tárgya egy külső nemzetállam: Palesztina legyen.

Ez a propaganda és az ennek alapját képező ideológia előbb-utóbb a cionizmus által "galut"-tá stigmatizált diaszpóra zsidóságának tömegkatasztrófájához vezetne. De idáig nem fog jutni a dolog. Európa államai a cionista mozgalommal szemben csak addig a határig nem fognak gátat vetni, amíg ez a mozgalom az ő fölösleges számú tőkétlen zsidóiktól való tehermentesítéshez vezet. El fog érkezni azonban az időpont, amikor Európa országai az ő zsidóságukat választásra fogják késztetni. A cionista mozgalom ettől az időponttól kezdve az antiszemitizmust nemcsak még intenzívebbé, de egyszersmind expanzívvá fogja tenni és tárgya lesz nemcsak az egyes országok zsidósága, hanem Palesztina zsidó nemzeti állama is. Ha Palesztinában nemzeti állammá erősödik és fejlődik a zsidó nép, az egész világ gyűlölete ellen éppen az az arkanum fog védelméül szolgálni, amelyet ma a keleti zsidóság - elsősorban szociális és gazdasági érdekei végett - a cionizmus mozgalmával elfojtani igyekszik: a nyugati zsidóság zavartalan és tökéletes asszimilációja.

A világháború előtt még tisztán látta a nyugati zsidóság a cionizmus rendeltetését. E szerint a palesztinai zsidó "népi otthon"-ra Oroszország és Orosz-Lengyelország, valamint Románia pogromok sorozatával riasztott és üldözött zsidóságának van szüksége. A nyugati zsidóság e mozgalomhoz ekkor még csak humanitárius indokból nyújtott financiális segítséget. A világháború után fellángolt és minden európai országban politikai tényezővé vált antiszemitizmust kiaknázva, a cionista propaganda a cionizmus mozgalmát a nyugati zsidóság szemében már az önsegély illúziójával ruházta fel. A cionizmus mozgalmának politikai és gazdasági eredményessége ismét a lengyel zsidóság fölényét árasztaná el egész Európa, a Nyugat zsidósága fölött.

Palesztinában kétségtelenül a keleti zsidók fogják a többséget jelenteni; aránytalan túlsúlyban vannak a nyugati zsidóságból bevándorlókkal szemben. Eltekintve a legújabb német emigrációtól, mely máris megállott, a nyugati zsidóságnak különben is csak a lumpenproletariátusa szakadt ki, hogy megélhetését Palesztinában kísérelje meg. Ilyként a keleti zsidóság kétszer oktrojálta magát az asszimiláns nyugati zsidóságra és zavarta meg az asszimiláció folyamatát. Először a kozák pogromokból kimenekülő lengyel-zsidóáradat alakjában. Most pedig a geográfiai és politikai Cionon keresztül. Ha a zsidókérdést azonosítjuk a zsidóság konzerválásával, úgy látszik: az asszimilatív tendenciájában megszűnni akaró nyugati zsidóság örök végzete a keleti zsidóság.

3. A felületes cionizmus.

Max Nordau ("A cionizmus és ellenségei" címmel 1898-ban Berlinben tartott, előadásában) azt állítja, hogy a zsidó hiába tér át, mert "feloldhatatlan az árjaságban. Nem lesz zsidó többé, hanem zsidó-keresztény". "Kézzelfogható történeti tény"-ként a következőre hivatkozik: "Sabbatai Cevi híveinek utódai, akik 250 év előtt Szalonikiben áttértek a mohamedán hitre, még ma is külön községet alkotnak, amely élesen elválik a töröktől. A lengyel frankisták, akik több mint négy emberöltővel ezelőtt katolikussá lettek, mai napig megtartották külön szemita arckifejezésüket és nincs az a lengyel nemzetiségű ember, aki összetévesztené őket a sarmatákkal".

Nordau igen felületes ismerője annak a zsidó történelemnek, ahonnan illusztrációs példáit meríti. /A felületesség alighanem alaptermészete lehetett. Martin Buber "Kampf um Izrael" című könyvében (137. oldalon) a következőket írja róla: "Max Nordau már cionista volt és Herzl híve, amikor rájött, hogy Palesztinában arabok is vannak. Ekkor így kiáltott fel: "Ezt én nem tudtam. Hiszen akkor mi egy jogtalanság felé törekszünk".

Egyébként a cionizmus nyugateurópai mozgalmát is a következő jelszó népszerűsítette. "Adassék vissza a néptelen honnak, a hontalan nép!" Mintha Palesztina lakatlan, kihalt része lett volna a földgolyónak. A világháború kitörésekor az összlakosság 700, 000 embert számlált és ebből csak 120. 000 volt zsidó, a többi: autochton arab bennszülött. 1897-ben - az első cionista kongresszus idején - a zsidók száma Palesztinában mindössze 50, 000 volt. (Kreppel i. m. 483.) 1934-ben 305, 000, s ez az egész lakosságnak 25%-a./

A dönmékről - Sabbatai mohamedán hitre áttért híveiről - tudni kell ugyanis, hogy mohamedánok csak azért lettek, mert Sabbatai messiási küldetésében még azután is hittek, hogy az a mohamedán hitre tért. Részint Sabbatai agitációjára és ezenfelül attól a meggyőződéstől vezetve, hogy a messiást mindenben követniük kell, áttértek a mohamedán hitre, de továbbra is megtartották zsidó életformájukat, szokásaikat, liturgiájukat. Egy tömegben együtt maradtak, nem keveredtek a mohamedánokkal, az elkülönődést oly szigorúan tartották fenn továbbra is, hogy még más községből való zsidóval sem kötöttek házasságot, hanem csak maguk között keveredtek. Ezek a dönmék ilyen életforma mellett természetszerűen nem olvadhattak bele a mohamedán környezetbe.

A mohamedán hitre térés a zsidó történelem sok más esetében volt látszólagos és védő takarója alatt tovább folyt a tradicionális zsidó életforma. Csak a legklasszikusabb példát említjük: Maimuni Mózest. A zsidók e legnagyobb vallástudósa ugyancsak felvette a mohamedánságot, de a zsidó vallástudomány legnagyobb művelője maradt.

Ami pedig a frankistákat illeti, ezek egy álmessiásnak, Franknak a propagandája és szuggesztiója következtében tértek tömegesen át a keresztény hitre. De a keresztény kultúra áthasonító folyamata nélkül vállalták tömegesen - vezérükkel, Frankkal - a keresztség felvételét. A keresztény kultúrának lényege, szelleme ezeket át nem járta. A zsidó életformából soha ki nem vetkőztek. A kereszténység felé való útban csupán odáig jutottak el, hogy Frank példájára, aki Sabbatai nagyszabású karrierjére vágyott, de éppen a sabbatai-i kiábrándulás következtében igen erős ellenállásra talált, megtagadták a Talmud kötelező erejét. Ezzel a rabbinikus lengyel zsidóság üldözését vonták magukra. A zsidók üldözése elől menekültek Frankkal az élükön a keresztény egyházba.

Hogy mennyire a zsidó életforma megszállottal maradtak, igazolják azok a feltételek, amelyekhez a kereszténység felvételét kötötték. E feltételek a következők voltak: Két galíciai helységbe költöznek és ott zárt kolóniát alkotnak; fenntartják a jogukat, hogy zsidó viseletet és szakállt viseljenek; ne kényszerüljenek disznóhúst enni; a keresztény név mellett egy zsidó nevet is akarnak használni; a vasárnap mellett a szombatot is megtarthassák; a Sohart (a zsidó kabalasztikus könyvet, mely a Talmud mellett a legtiszteltebb zsidó könyv volt) mint Szent Könyvet tisztelhessék és csak egymás között - maguk között - házasodhassanak. (Kastein: Eine Geschichte der Juden, 493. oldal.) E feltételeik elutasítása dacára is felvették ugyan a keresztséget, de - mint Kastein i. m. 494. oldalán írja - a keresztség után is zsidók maradtak, mert azok akartak maradni.

Érthető ilyen körülmények között, hogy ezek a katolikusok, akik zsidó mentalitásukat soha le nem vetkőzték, akik a zsidó életformát katolizáltan is szigorú elkülönődésben konzerválták, akik a keresztény kultúra asszimilációja nélkül vették fel a keresztséget, szemita jellegüket bizonyára négy emberöltő után sem veszíthették el. Bár nézetünk szerint, csupán a belső szemita jelleg elvesztése, helyesebben, annak a keresztényi szellemmel való áthasonlása bírhat elvi fontossággal.

Nordau előadását a következő szavakkal fejezte be: "A zsidóság vagy cionista lesz, vagy elpusztul". Ha "pusztulás" az, hogy mint nemzetfenntartó elem szívódjék fel hazája népességébe, feladva egy anakronisztikus múlt céljavesztett és kiélt nemzeti aspirációit, úgy igen üdvös a zsidóság pusztulása. Ezzel az emberiség érdekét szolgálta és azt az elévült nemzeti öntudatot és életformát áldozta fel, melynek sem szelleme, sem hite a számára több erkölcsi értéket már nem jelentett.

4. A cionista mozgalom benső ellenmondásai. Tradícióellenesség.

A cionizmus célja egy zsidó állam megteremtése. Míg azonban e célja elérésére törekszik, a mozgalom csak azt éri el, hogy egyrészt magát a zsidóságot súlyos válság felé sodorja, másrészt mindinkább, mindjobban kimélyíti a zsidóság és a befogadó nép közötti szakadékot. A cionizmus ugyanis a zsidóságot faji és nemzeti öntudatára ébresztgeti s teszi ezt az európai államok mindegyikében anélkül az eredmény nélkül, hogy a faji és nemzeti öntudatra ébredt zsidóságot nyomban zsidó nemzeti államba költöztethetné. A cionizmus az asszimilációval szöges ellentétben álló mozgalom, mert a gazdanépbe való beolvadás helyett épp az ellenkezőjét, a zsidó faji és nemzeti differenciálódást törekszik elérni. Azt látjuk, hogy a cionisták által nemzeti és faji öntudatra ébresztett zsidóknak csak elenyészően csekély része jut el Palesztinába, a többi a befogadó hazában marad, s ami ennél nagyobb baj, majd minden vezetője a cionistáknak tovább élvezi a gazdanép vendégszeretetét. Az így szaturált zsidóság és a keresztény társadalom között az antagonizmus természetszerűen el nem simulhat, csak növekedhet.

A faji öntudatra ébresztett zsidó még kevésbé fog alkalmazkodni a környezet ideológiájához és a kívánatos alkalmazkodás helyébe a zsidó reakció lépne. Végeredményben lehet, hogy ez a folyamat a cionizmus végcélját szolgálná, mert kiélesíti és kétoldalúvá teszi a keresztény társadalom és a zsidóság harcát, amely csak a zsidóság vereségével járhat. Ez a folyamat megteremtené tehát a kivándorláshoz szükséges permanens zsidó elkeseredést, azt az atmoszférát, amely a zsidónak a vándorbotot adná a kezébe. Ha van zsidó állam, amely méreteivel, befogadóképességével, gazdasági életfeltételeivel ezt az állapotot készen várja és be van rendezve akár az egész európai zsidóság befogadására, (a zsidóság kiolvasztásának egyéb gátló körülményeiről nem beszélve) a cionizmus számítása beválnék. De ma már látjuk, hogy a zsidó állam felélesztésének palesztinai kísérlete csupán egy laboratóriumi kísérlet jellegével bír.

Az egész világ zsidósága kiábrándultan nézi a palesztinai zsidó-közület vergődését az angol protektorátus védőszárnyai alatt.

Doktriner eszközökkel éppúgy nem lehet nemzetet és államot alkotni, mint ahogy nem lehet élő organizmust a természetes előfeltételek hiányában. Hogy állam alakuljon, ahhoz nemzet szükséges, olyan nemzet, amely államalkotó-képességű legyen és államát a saját erejével tudja megalkotni. A zsidó nemzet államalkotó ereje régen megszűnt. A zsidó nép mint államalkotó nemzet lelépett a történelem színpadáról. Megszűntek azok az energiái, soha vissza nem hozhatók azok az életfeltételek, amelyek természetes úton újra államalkotásra tennék őt képessé.

A diaszpóra kétezer évéből a cionista mozgalomig a zsidóság valóban nem szűnt meg soha Cionba visszavágyni. Imái és költői ezt a vágyódást benne ébren tartották. Papjai, de maga az egész nép is, amely a rabbinikus irányú fejlődés eredményeként teljes egészében írástudóvá vált, akit a Talmud minden kérdése foglalkoztatott, ébren tartották benne a próféta jövendölését a messiásról, aki megérkezik és visszavezeti népét az elveszített Szent Földre.

Az ortodox zsidó ma is minden esthajnal-csillaggal lesi a messiás megérkezését. Abban a népben, amely ezer éveken keresztül deus ex machinától várja állami létének visszaállítását, élhetnek ábrándok, de ezek a passzivitás fantáziájának ködéből teremtő és alkotó energiákká sűrűsödni nem fognak.

A cionizmust mint mozgalmat, az ortodox zsidók a tradicionális, személyes messiás helyébe el nem fogadják, így a cionizmus ellen az asszimiláns és az ortodox zsidók egyaránt küzdenek. Az asszimilánsok azért, mert a cionizmus mozgalmában való részvétellel a zsidóság elismerné, hogy nem vallásfelekezet, hanem faj, nemzetiség, az ortodoxok pedig azért, mert egyrészt e mozgalom sérti azt a vallásos hitet, mely szerint Jeruzsálembe csakis a messiás vezetése alatt térhetnek vissza, másrészt a cionizmus nem a ritualitást, nem is vallási elemeket, hanem a zsidó faji és nemzeti, népi sajátságok feltámasztását célozza a vallásgyakorlat szemmellátható rovására, és az ortodox elvek feláldozásával.

A mozgalom, amely a zsidó nemzeti állam visszaállítását tűzte ki céljának, ellentétben áll a zsidóság történelmi és vallási tradícióival. Olyan ellentét ez, amelynek leküzdésére ez a mozgalom kétségtelenül képtelennek fog bizonyulni. Gazdasági kényszer nyomása alatt pár százezer zsidó letelepedett Palesztinában. De jellemző a zsidó mentalitásra, hogy bár Palesztina hosszú évtizedek óta, a Balfour féle deklaráció előtt is nyitva állott a zsidóság számára, a keleti zsidók népvándorlásának (mely az orosz politika és gazdasági pogromok nyomása alatt indult meg és folyt le) iránya és célja nem az imákba foglalt, de gazdaságilag gyenge perspektívájú Cion, Palesztina, hanem a háború előtti kivándorlók ígéret földje: Amerika volt. /Amerikában 1918-1922 között a zsidók száma 3. 850, 000. ebből New-Yorkra esik kereken 1. 500, 000. (Kreppel i. m. 304. oldal.)/


------ a negyedik részhez ------