Izrael Shamir:Rasszista állam? 3/4

A Konferencia 44, senkit sem képviselő emberből álló, fiktív testület volt. Egyeseket a hangzatos nevű Angol-Zsidó Társaság delegált, amelynek mindösszesen körülbelül ötven tagja lehet. Az izraeli zsidók millióit csak két ember "képviseli". És ennek a Konferenciának kellene megtalálnia Moses és más zsidó származású németek törvényes örököseit.

A zsidó vezetőknek azonban támadt egy jobb ötletük. Tudták, hogy sok tulajdonos soha nem fog jelentkezni, hogy visszakövetelje a házát, s így a vagyontárgyakat ők szerezhetik meg. De a kapzsi gazembereknek még ez sem volt elég. Kitűztek egy dátumot, amely után már nem fogadják el az örökösök igénybejelentését. A zsidó géniuszhoz illő zseniális húzás volt ez: harminc milliárd dollár értékű vagyonhoz jutottak így, látszólag jogszerűen. Most már nem kell komolyan venniük az örökösök jogos követeléseit. És a dollármilliárdok az ő számláikon halmozódnak föl.

Az amerikai zsidó túlélő-szervezetek harcot indítottak a zsidó vezetők ellen. Azt követelik, hogy a Konferencia hozza nyilvánosságra az általa megszerzett vagyon teljes listáját, hogy találja meg a valódi örökösöket, és adja át az őket megillető vagyonrészt. Azt fontolgatják, hogy pert indítanak Németország, Olaszország és más országok ellen, amiért valamilyen titokzatos ok folytán bevezették a "zsidó vagyon" középkori fogalmát. Azt mondják, hogy a vagyon csak az egyes zsidóké lehet, nem pedig valamilyen furcsa és általános "zsidó-vagyon"tulajdonosé. Mint történetünkből is kitűnik, az ilyen elképzelések csak az önjelölt zsidó vezetőknek használnak, mert így fenntarthatják megszokott életszínvonalat, de a zsidó származású átlagembereknek épp ideje volna elbúcsúzniuk a zsidó szolidaritás drága illúziójától.

Szent Fermin fiestája
[Fiesta of St Fermin]

Nemrég Észak-Spanyolországban utazgattam, s Navarra ősi fővárosában kötöttem ki. Pamplonában Szent Fermin fiestáját ünnepelték, és sok ezer aficionado tolongott a híres arénához vezető szűk utcákon. Volt ott egy csomó külföldi is, akik megilletődött képpel járkáltak az egykor Hemingway által is koptatott utcaköveken. Délelőtt fiatal fiúk szaladgáltak az utcán, ügyesen ugrálva félre az őket kergető bikaborjak elől. Izgalmas show volt, fölment a nézők adrenalinszintje, de vér szerencsére nem folyt. Este, az arénában azonban már más volt a helyzet: felnőtt férfiak küzdöttek felnőtt bikákkal. Ezek a hegyes szarvakkal fölszerelkezett, szénfekete, fél tonnás monstrumok egy expresszvonat sebességével robogtak, s minden izomcsomójukban egy bullterrier elszántsága feszült.

A küzdőteret övező tribünök két nagy szekcióra vannak osztva. A Sombra szekcióban a felsőbb osztálybeli közönség kimérten tapsolgatja meg a látottakat. Fontos emberek vásárolják meg az ide szóló jegyeket, s odalent a matador nagyon igyekszik, hogy megmutassa nekik a tudományát. A Sombra szekció padjain, a szikrázó pireneusi napsütésben egyszerűbb emberek üldögélnek, elő-előveszik kosaraikból a sangriás butykosokat, otthonról hozott uzsonnáikat megosztják az idegenekkel, és vidáman éneklik Szent Fermin dalát. Ők is szeretik a bikaviadalt, de odalent az arénában a fontos és izgalmas események valahogy mindig inkább a másik szekcióhoz közelebbi térfélen játszódnak le.

A matador hihetetlenül közel engedi magához a bikát, s épp csak egy kicsit hajol el, hogy testét elkerüljék a halált hozó szarvak. Ha az állat átlátná a helyzetet, akkor az embernek nem sok esélye volna túlélni a vele való találkozást. De a bika figyelmét elvonják a muletával, ezzel a vörös posztóval, amelyet a matador a szeme előtt lenget. S az állat nem a matadort támadja, hanem a posztóra ront rá. A végén aztán belefáradva a hiábavaló erőlködésbe és elkeseredve a posztó elleni támadások teljes hiábavalóságán, a bika megáll, lehajtja a fejét és megadóan várja a kínjaitól megszabadító kardpengét.

A bikaviadal nagyon jó hasonlat a palesztinai állampolgári jogokért folytatott kilátástalan küzdelemre. A palesztin népesség közé berakott zsidó telepek olyanok, mint a vörös posztó. Ezek a telepek bosszantóak, mivel tönkreteszik a hegyvidéki tájak bibliai szépségét. Bosszantja az bért a szemmel látható igazságtalanság, hiszen ezekre e telepekre csak zsidók mehetnek be, gójok oda nem tehetik be a lábukat. Bosszantó hogy ?Csak zsidóknak!" fenntartott autóutak léteznek ezen a földön. Bosszant mindenkit a telepesek provokatív viselkedése, akik egyetlen alkalmat sem hagynak ki, ha megalázhatják szomszédaikat. Bosszantó, hogy kivágják az olajfákat, és ronda díszfákat ültetnek a helyükre. így aztán támadjuk őket, de a matador mindig arrébb lép, s odafönt a fontos emberek elégedetten tapsolnak.

Észre kellene már venni, hogy nem érdemes a bika haragját a félrevezető és bosszantó muletára irányítani. A településekkel való állandó foglalkozás csak figyelemelterelés. Ha messzemenő következtetéseket nem von le valaki, akkor még zsidó újságokban, a Haarecben és a New York Timesban is bármikor bírálhatja az illegális zsidó telepeket. Csakhogy a vörös posztó mögött ebben az esetben is ott áll valaki. És léteznek olyanok is, akik a bika ellen küldik őt. A matador nem más, mint Izrael állam. Egyetlen napig sem állhatna fönn egyetlen település sem, ha nem állna mögötte az izraeli hadigépezet. Amikor Hebron őshonos lakosságát hónapokra kijárási tilalommal sújtják, akkor ezt az akciót az izraeli hadsereg hajtja végre, nem pedig az a négyszáz zsidó telepes. Csakhogy ott ül egy ember a Sombrában, aki parancsol a matadornak. Izrael nem volna képes elkövetni az atrocitásait, ha nem kapna külföldről is támogatást.

II.

Maxim Rodison ismert francia marxista és a Próféta életrajzírója "telepesállamnak", gyarmatnak nevezte Izraelt. Csakhogy minden gyarmatállamnak megvan a maga anyaországa, a külső hatalom forrása. Francia-Algériát Franciaország irányította és támogatta. Az USA is telepesek államaként indult, s anyaországa Anglia volt. De miféle külső hatalom támogatja Izraelt? Mi az ő anyaországa? Nem az Egyesült Államok. Hanem a fontos zsidó közösségek, s elsősorban és mindenek előtt az amerikai zsidó közösség konstellációja.

Ők küldik a pénzt, ők szervezik a nyilvános támogatást és ők befolyásolják Izrael állam politikáját. Jól láthatóan héjábbak még Sáron Likudjánál is. Ezeknek az amerikai támogatóknak a szívéhez alighanem a néhai Kahane rabbi állt a legközelebb. A tengeren túli zsidóknak ez, az Uri Avner által találóan "az izraelieknél is izraelibbnek" nevezett tüneménye több okból is létezik. De én most csak egy okkal szeretnék foglalkozni: az amerikai zsidókat senki sem veszi ágyútűz alá, ha megindítanak valamilyen akciót. Ők odafönt ülnek az árnyékban, és a matadort küldik harcolni.

Akik Hebron és más palesztin települések ostromára küldik az izraeli katonákat, háborítatlan nyugalomban élnek New Yorkban vagy Los Angelesben, nézik a tévét, és nyomást gyakorolnak kongresszusi képviselőikre, hogy támogassák a mészárlást. Ezek az emberek bujtogatnak a palesztinok ellen elkövetett háborús bűncselekményekre, és nem nyugtalanítja őket semmi. Épp itt az ideje hát, hogy egy kicsit megzavarják ezt a nagy nyugalmukat.

Egy háború nem ér véget mindaddig, amíg fő mozgatói nyugodtan üldögélhetnek. A héten Michael L. Calderon emlékeztetett bennünket: "A franciák, az amerikaiak és a délafrikai búrok nem azért hagytak föl Algéria, Indokína, Namíbia és Angola kiszipolyozásával, mert hirtelen mindannyian jószívűekké váltak volna." És valóban: ezt a győzelmet két fronton kellett kivívni. Az egyik a tényleges háborús front volt, ahol Algéria, Vietnam, Angola és Kuba polgárai szenvedtek. A másik front pedig a nemzetközi nyomás és a hazai tiltakozás volt.

Meg kell hát nyitni a palesztinai háború második frontját, és tudni fogjuk, hogy kikre kell nyomást gyakorolnunk, és kik ellen kell tiltakoznunk. Véleményem szerint a főkolomposok a médiamágnások és a szervezett zsidó közösségek önjelölt vezetői: Bronfman, Foxman, Sulzberger és a többiek. Gonosz és nagy hatalmú emberek ezek, s én megértem Palesztina barátainak kívánságát, hogy igyekeznek kevésbé félelmetes ellenséget keresni, olyanokat például, mint a hebroni telepesek. Sajnos, ez épp olyan hiábavaló igyekezet, mint az elveszett pénzt a villanyoszlop körül keresni pusztán azért, mert ott van világos, ott lehet látni. Az elgurult pénzérmét ott kell keresni, ahol leejtettük, még akkor is, ha egy darabig sötétben kell tapogatózni.

Most már nem lehet tovább halogatni az amerikai zsidó közösség vezetőivel való konfrontálódást. De eddig vajon miért nem került erre sor? Nos, valószínűleg azért, mert még mindig él az az általános késztetés, hogy ne őket hibáztassuk a palesztinok tragédiájáért, és mindent az "amerikai imperialista politika" számlájára írjunk. Még Palesztina nagy barátja, az általam oly nagyra becsült Noam Chomsky is hajlik erre a véleményre.

Nemrég Bostonban, a Massachusetti Műszaki Egyetemen (MIT) tartott előadásban azt mondta, hogy Amerika Izraelbarát politikája mögött nem a zsidó lobbi befolyása áll, hanem az amerikai elit érdeke. Sajnálom, de ezzel nem érthetek egyet. Amicus Plató, sed magis amica veritas. ("Platón barátom, de még inkább az igazság." A fordító megjegyzése.)

Chomsky véleményével sok jó ember ért egyet, pedig mindannyian szintén támogatják a palesztinokat. Rendszerint Chomsky klasszikus művét, a The Fateful Trianglet (A végzetes háromszög) idézik, vagy úgy nyilatkoznak, mint a derék Dr. Gábor Mate, aki ezt írta nekem: Miközben Bronfmanék és kollégáik kétségtelenül kiveszik a részüket zsidó és nem zsidó közvélemény félrevezetéséből és megzavarásáig ők azért mégiscsak aprócska tényezők az amerikai politika által szolgált valódi érdekekhez viszonyítva. Az USA multinagyvállalati államának stratégiai érdeke, hogy a Közel-Keleten legyen egy engedelmes, atomfegyverrel is fölszerelkezett pitbullja, amely elég ingerlékeny és agresszív ahhoz, hogy parancsszóra nekiugorjon az arabok torkának, ha épp arra van szükség, de amely eléggé függő helyzetben van ahhoz, hogy rövid pórázra lehessen fogni, ha úgy kívánják a körülmények. Ahogy az egyik amerikai külügyi illetékes mondta pár évvel ezelőtt: "Izrael a mi elsüllyeszthetetlen anyahajónk a Közel-Keleten."

Ha figyelmesebben megvizsgáljuk ezt az érvelést, akkor kártyavárként omlik össze az egész konstrukció. Amerikai harci gépek ugyanis még háború idején sem landolnak ezen az "anyahajón" megvannak a támaszpontjaik máshol, Szaúd Arábiában, Törökországban stb. Ciprust is nevezték már ilyen "elsüllyeszthetetlen anyahajónak", aztán könnyű szívvel hátat fordítottak neki. Ami a pitbull engedelmességét illeti, arra nem érdemes sok szót vesztegetni, amióta kiderült, hogy fegyvert szállított Kínának. S hogy Izrael megbízható szövetséges volna, nos, arra sem lehet mérget venni. Ha úgy látják, hogy Amerika túl rövidre fogja a pórázt, akkor egyes izraeli politikusok azonnal más szövetségest fognak keresni, például Oroszországban és a mérhetetlenül gazdag és hatalmas orosz zsidó közösségben.

Vannak, akik az "olajérdekekkel" magyarázzák az amerikai politikát. Már most a helyzet az, hogy Palesztinában legföljebb olívaolajat lehet találni. Az pedig nem várható, hogy Izrael lerohanja Szaúd Arábiát és Iránt Amerika olajellátásának biztosításáért ez ugyanis fölrobbanta az egész Közel-Keletet.

Annak az elképzelésnek sincs sok alapja, hogy Izrael afféle "helyi megbízott" vagy "kiküldött csendőr" volna. Egyetlen olyan amerikai vállalatot sem ismerek, amely ne járna jobban, ha Amerika nem Izraellel hanem, mondjuk, Törökországgal volna ilyen szoros szövetségben Ahogy egy palesztin elemző írja:

Törökország például jobb befektetés volna olyan, "normális" regionális hatalomként, amely az USA politikáját támogatná, és csak fele anynyiba kerülne. Minthogy muszlim ország, még arra is igényt tarthatna hogy a gyengébb arab országok "vezetője" legyen.

Ehhez hozzátehetjük, hogy Törökország 1917-ig a térség hagyományos vezetője volt, s neki volt a legnagyobb és legerősebb, s ráadásul tökéletesen Amerika és Nyugatbarát hadserege. Más szóval, elég gyenge lábakon áll az az elképzelés, miszerint Izrael Amerika szolgálatkész bábja volna. Edward Hermán, aki Chomsky mellett a Manufacturing Consent társszerzője, egyetért ezzel.

A zsidó lobbi rendkívül fontos. Én már közvetlen módon is kifejtettem ezt, mire bírálatokat kaptam olyan baloldali személyektől, akik szerint ez a lobbi sokkal kevésbé fontos tényező, mint az USA közel-keleti stratégiai érdekei. Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy ennek a lobbinak legalább akkora súlya van; és nagy szerencséje, hogy a két dolog összeegyeztethetőnek bizonyult.

Az önjelölt zsidó vezetőséget direkt, kreatív és nem erőszakos eszközökkel lehet támadni. Jó példáját szolgáltatták ennek a Berkeley Egyetem 1968-as hagyományokat őrző diákjai. Két kaput építettek a campus bejáratánál, egyet a zsidóknak, egyet pedig a nem zsidóknak, hogy az amerikaiak némi benyomást szerezhessenek arról, hogy milyenek is az izraeli "Csak zsidóknak!" fenntartott utak. El tudok képzelni nagy halom földet Mr. Bronfman vagy Mr. Foxman kocsibehajtóján. Jó zsidóként bizonyára tartják magukat idősebb Hillel útmutatásához, és nem teszik mással azt, amit maguknak nem kívánnak. S minthogy támogatják a palesztin kocsibehajtók eltorlaszolását, bizonyára tetszeni fog nekik, ha ők is ugyanilyen elbánásban részesülnek. S ugyanilyen logika alapján, ha már támogatják az illegális telepeket, akkor minden bizonnyal ők is örömmel fogadnák, ha valamiféle derék idegenek tábort ütnének az ő telkükön.

Azt hiszem, az ilyen táborozások vidám dolgok volnának, és sok jóindulatú, zsidó származású amerikait vonzanának. Végül is az őseik Délen a fehér uralom ellen tiltakoztak; most a fiaik tiltakozhatnak a palesztinai zsidó uralom ellen, anélkül, hogy el kellene utazniuk a városukból. Egy unalmas szövetségi hivatal előtti unalmas demonstráció helyett, az al Kadr hegyein az izraeli katonákkal való veszélyes összetűzés helyett a Nem Az Én Nevemben mozgalom tagjai, a Rabbik az Emberi Jogokért as a hasonló szervezetek harcot indíthatnának a valódi ellenség ellen odahaza, a jó öreg Amerikai Egyesült Államokban. Együtt más amerikai aktivistákkal, egyebek közt a palesztin menekültekkel.

Ez a kísérlet választ adna arra a kérdésre, hogy mekkora befolyása van a zsidó lobbinak az amerikai és palesztinai eseményekre. Meggyőződésem, hogy nagyon eredményes volna, ha valódi nyomás alá helyeznék Mr. Bronfmant és szupergazdag barátait a Sombrában, hogy vessenek véget a palesztinellenes háborúskodásnak. Ez talán megadná a jelet a matadornak, hogy ne a mészárszékbe, hanem inkább a teheneihez haza küldje a bikát.

(Sok pozitív reagálás ellenére egyetlen amerikai zsidó aktivista sem merészelt tüntetni a "saját" közössége ellen. Azt akarták, hogy szolid angolszász nevű óriáscégek és intézmények ellen demonstráljanak, de ők maguk nem vállalkoztak ilyen lépésre. Hát, elég kiábrándító az ilyesmi... Én pedig visszatértem az amerikai zsidó befolyás kérdéséhez.)

Tökfilkók
[Nincompoop]

Bush elnök megérdemli, hogy kinevezzék Kiváló Cionistának, jegyezte meg Cahi HaNegbi, izraeli banditából lett miniszter, amikor az amerikai elnök szavainak visszhangja elült a Közel-Kelet június végi forróságában. Nem, Busht a Likud vezetőségébe kellene kooptálni , vágott vissza Yossi Szarid ellenzéki vezető. Simon Peresz izraeli munkapárti vezető a szokásosnál is ostobább képet vágott, amikor Bush elvetette kedvenc hivatkozási alapját, "az amerikai beavatkozás veszélyét". Peresz és Szarid sohasem szimpátiából vagy humanizmusból emelt szót a Palesztinai emberi jogok mellett, hanem azért, hogy megvezessék támogatóikat a hírhedten nacionalista izraeli szavazótáborban. "Bánjunk ugyanolyan kíméletlenül a palesztinokkal és földjeikkel, mint a [jobboldali] Likud, de ápoljuk gondosan speciális kapcsolatainkat az Egyesült Államokkal? Az amerikaiak ezt nem fogják megengedni, s ezért kénytelenek vagyunk emberi módon viselkedni." Mára azonban ez a kényszerű interpretáció érvényét vesztette. Az amerikaiaknak tökmindegy, őket egyáltalán semmi sem érdekli, s most Izrael zavartalanul folytathatja menetelését egy fasiszta rémálom-állapot felé.

Keserű mosollyal nézem át a tavalyi emaileket és cikkeket; ifjabb Busht akkor választották meg elnöknek. Sok jobboldali okos szakértő oda nyilatkozott, hogy a zsidók elvesztették befolyásukat az amerikai politikában. "Zsidók a Bush kabinetben? Ne örüljünk annyira", panaszolta a New York Observerben Phillip Weiss. Justin Raimondo az Antiwar.com-on szinte ujjongott, hogy a jelek szerint háttérbe szorultak a zsidók. Alig pár hónappal később már rájöhettek, hogy csupán káprázat volt az angolszász uralom visszaszerzése az Egyesült Államokban. A zsidó vezetők nagyon ravaszul tömik pénzzel a republikánusokat és a demokratákat is, a bal és a jobboldal szinte összes jelöltjét, s ezzel el tudják érni az általuk kívánt jelöltek megválasztását. Lehet, hogy nem tudnak megrendelni egy konkrét személyt az egyik vagy a másik pozícióba, de befolyásolni tudják a választható személyek listáját, így aztán a választás végeredményének már nem sok jelentősége van. Tudják, mit akarnak: a tökfilkókat szeretik, a korlátolt intelligenciájú, kompetenciájú és akaratú, kétes erkölcsiségű figurákat, s tökmindegy, hogy Bushnak vagy Gorenak hívják azokat. "Gyengekezű vezetőt választani" ez a neve annak a játszmának, amelyet egy feltörekvő etnikai vagy kisebbség játszik, ha a tömegek még nem állnak készen valódi vezetőjük elfogadására. A Babilon-ban és más scifi filmekben a földönkívüliek a gyenge jellemű embereket szeretik megtenni földi helytartójuknak. A történelemből okulva teszik ezt. Az első évezred második felében a nagy eurázsiai államban, Kazárországban zajlott le egy ilyen hatalomátvétel.

A bennszülött kazárokat a türk nemesség kormányozta és védelmezte az általuk választott király, a kán vezetésével. A VI. és a VIII. század között több hullámban érkeztek hozzájuk zsidó menekültek, először a Szasszanida Perzsiából, azután az Abbászida Irakból és Bizáncból. A jóindulatú és toleráns türk kánok azt hitték, hogy hasznos, okos és szorgalmas alattvalókat kaptak, ám a jövevények pillanatok alatt átvették az uralmat Kazárország fölött.

A zsidók egy darabig őrizgették a hagyományos nemesi kormányzás látszatát, és egy nagyon erélytelen kánt ültettek a trónra. 803-ban aztán a zsidó Obadiah lett Kazárország igazi ura, s közben minden évben egyszer megmutatták a népnek a gój kánt, mint Obadiah törvényes hatalmának bizonyítékát. Végül aztán elzavarták az utolsó nem zsidó kánt, véset ért a kazár uralomnak a látszata is, és egy zsidó bég nyíltan átvette az ország fölötti hatalmat.

Gyakran olvashatjuk, hogy a zsidó vezetők tömegesen térítették zsidó hitre a kazárokat. A zsidó regényíró Arthur Koestler úgy vélte, hogy a mai keleteurópai (askenázi) zsidók ezeknek az áttért kazároknak a leszármazottai, de két neves orosz tudós, a régész Artamonov és a történész León Gumiljov arra a következtetésre jutott, hogy a közrendű kazárokat nem térítették zsidó hitre. Gumiljov szerint a zsidók uralkodó osztályt alkottak Kazárországban, és nem osztották meg a hitet vagy a fontos pozíciókat a kívülállókkal. A kazárok etnikailag és vallásilag idegen uralom alá kerültek. Nekik kellett eltartaniuk a hadsereget és a rendőrséget, és pénzelniük a kalandor külpolitikát. S végül elveszítették az országukat.

A kormányzó zsidók nagyon jól éltek, de nagyon rövid ideig: miután teljesen átvették a hatalmat, a Kazár Birodalom alig száz év leforgása alatt tökéletesen szétzilálódott. Az ilyen rendszerek nem sokáig maradnak fenn, mivel lerombolják saját hatalmi bázisukat. A kazároknak tulajdonképpen mindegy volt, hiszen úgysem részesedtek a birodalom mesés gazdagságából. Tatárok, kazahok és egyéb sztyeppéi népek lettek belőlük. Szomszédaiknak sem hiányzott a Birodalom, amely szeretett népirtással és rabszolgakereskedelemmel foglalkozni. A zsidók pedig elvándoroltak a kifosztott Kaszpi-medencéből a jéghideg Lengyelországba és Litvániába, és ezer éves történelmi téli álomba merültek.

A kazáriai zsidóknak egy tökfilkó-kánra volt szükségük, mivel hatalmuk korántsem volt még teljes, és a követeléseiket csak egy ilyen tökfilkó volt hajlandó teljesíteni. Bush közel-keleti beszéde azt bizonyítja, hogy ez a gazdag és befolyásos családból származó figura olyan, mint a kocsi fényszórói elé került nyúl. Megkezdődött a visszaszámlálás: az Amerikai Birodalom megindult a szétesés felé.

Mesebeli királyfi
[Prince Charming]

Mit eszik rajta? hangzik a féltékeny leszólás. Miért halmozza el ajándékokkal? Mi van benne, ami belőlünk hiányzik?

Erre a nőre sok pénzt kell költeni és sok jó szándék kell hozzá, és nem véletlenül: ez egy vérengző kis szajha, akinek számtalan hitvány trükk kötődik a nevéhez. És mégis, ez az általában szűkmarkú és krajcároskodó gavallér nagylelkűen gondoskodik róla, és keményen védelmezi őt, nekimegy az ellenségeinek és elhallgattatja a bírálóit. Vajon mi lehet a nagy titok a közel-keleti Cion Leánya és az óceánon túli Szuperhatalom sajátos szerelmi afférja mögött?

Ezek a kérdések nem hagyják nyugodni az embert, és arra késztetnek, hogy feltárjuk korunk nagy anomáliájának forrását. S mint a Nílus forrásának múlt századi felkutatásához, ehhez is a fehér vadász halálmegvető, az oroszlánnal is szembenézni képes bátorsága szükségeltetik, meg persze egy Sherlock Holmes detektívtehetsége.

A mostanában kedvelt magyarázat homályosan hivatkozik "az amerikai nagyvállalatok stratégiai érdekeire", amit néha úgy kell érteni, hogy az amerikai hadiipar akarja eladni a termékeit az araboknak. Mások inkább arról beszélnek, hogy "Amerikának támaszpontra van szüksége", vagy legalábbis egy "csendőrre" a zavaros térségben. Az idealisták az "amerikaiak bűntudatában" hisznek, a zsidó holokauszt hosszú árnyékában, vagy éppen a "pszichológiai hasonlóságokban". Egy másik termékeny iskola az olajjal próbálja magyarázni az anomáliákat, mondván, hogy az arab olajat amerikai ellenőrzés alatt kell tartani. És ugyan ki tudná jobban ellátni ezt a feladatot, mint a hithű, haszid zsidók?

Azt kell látnunk azonban, hogy ez az iskola mindent az olajjal próbál megmagyarázni, legyen szó az afganisztáni háborúról, az Irak ellen indítandó támadásról, az India és Pakisztán közötti feszültségről, vagy éppen a palesztinai zűrzavarokról. Nekem erről az ókori görög filozófusok jutnak eszembe, akik abban hittek, hogy az egész világ egyetlen őselemből épül fel.

Thalész szerint az "arkhé", a minden dolgok "őseivé" a víz. Anaximenész szerint viszont a levegő. Hérakleitosz szerint pedig a tűz.

Minden hírcsatorna beindul, a szakértők kórusával, amikor felvetődik a kérdés, hogy mi mozgatja a közel-keleti amerikai politikát.

És minden nagyon meggyőzőnek tűnik, amíg az embernek eszébe nem jut a PFSZ fürge eszű londoni munkatársa, Afif Szafije szellemes megjegyzése: "Palesztinában rengeteg olaj van. Olívaolaj."

Ha meg akarjuk érteni Cion Leányának titokzatos vonzerejét, akkor emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy Uncle Sam nem az első szeretője ennek a merész leányzónak. Hiszen ott vannak Bush elődei, a Brit Birodalom 1917-1922-ben és a Szovjetunió 1945-1949-ben, és tökéletesen ismerjük a forrásokat és a motivációkat is. A régi dokumentumokat megszellőztették, nyilvánosságra hozták és elemezték nálunk okosabb emberek is; nekünk már csak összegeznünk kell munkájuk gyümölcseit, és kitalálnunk, hogy "mi vonzotta oly nagyon őket".

II.

Az első mesebeli királyfi, akit búgó hangjával ez a hölgyemény elcsábított, a brit külügyminiszter Lord Balfour volt, aki ígéretet tett, hogy a zsidók nemzeti hazájává változtatja Palesztinát. Az angolok megszegték az araboknak tett ígéreteiket, elfoglalták Palesztinát, kierőszakolták a területen a zsidó uralmat, megöltek vagy száműztek minden ellenszegülő palesztin vezetőt, lerombolták a palesztin gazdaságot, és a bennszülöttek megregulázására kiképezték az izraeli fegyveres erők rohamosztagosai. És viszonzásként szinte semmit sem kaptak. Palesztinát működtetni drága mulatság volt, és folyton csak baj volt vele. És a hitszegő Albion is egyre népszerűtlenebbé vált a Közel-Keleten. A brit katonákat és tisztviselőket egymást váltogatva gyilkolták a palesztinok is és a nehezen kiengesztelhető cionisták is.

Különös viselkedésükre hagyományosan ugyanolyan magyarázatot adnak, mint az amerikai támogatásra. Megint sorakoznak az olyan, semmitmondó közhelyek, mint az "imperializmus", az "olaj", a "stratégiai jelentőség" és az "oszd meg és uralkodj" (nem szerepel viszont a "bűntudat" és a holokauszt, minthogy a dolog még jóval Hitler előtt történt). Csakhogy "a Londonban és Palesztinában hatalmon lévők hivatalos dokumentumaiból, memorandumaiból és leveleiből" összeállított, s a döntő, 1917-1922-es évekre vonatkozó csinos kis kollekcióban egyetlen egy utalás található Palesztina gazdasági értékére; egy vezető brit politikus azt írta, hogy "Palesztinának semmiféle stratégiai jelentősége nincsen". Olajról az egész paksamétában említés sem esik.

A Whitehall zárt ajtói mögötti magánbeszélgetésekben nyoma sem lelhető fel az oszd meg és uralkodj imperialista kívánságának. Épp ellenkezőleg, a brit vezetők "súlyos zavargásokra számítottak a cionisták részéről" (Allenby tábornok). Ahogy Lord Cecil tömören kifejezte, "mi (angolok) semmit sem fogunk nyerni ebből" (ti. Palesztina birtoklásából). Az angoloknak nem kellett Palesztina; szerettek volna megszabadulni tőle, de nem mertek. A Palestine Papers nem veszi elő az "imperialista" beavatkozást és az "olajtényezőt" a cionisták és a Brit Birodalom közötti viharos viszony magyarázataként.

Egy éles szemű izraeli író, Tom Szegev egészen más motivációkra mutat rá One Palestine, Complete (Egy Palesztina, teljes egész) című, angol nyelven megjelent, nagy sikerű könyvében. Amerika zsidó szakértői szerint ez a könyv "gondos feldolgozás" (Jewish Week), "érdekfeszítő'" (Hadassa Magaziné), "információs határkő" (Houston Jewish Herald), Sáron nagy csodálója, Ron Grossman pedig azt írta róla a Chicago Tribuneben, hogy "briliáns... a korszak roppant izgalmas bemutatása".

Szegev nem körülményeskedik. Elveti az olajstratégiára mutogató magyarázatokat, s a könyve legelején leszögezi, hogy Anglia azért tette, amit tett, mert "vezetői erősen hittek abban, hogy a nagy hatalmú világzsidóság" befolyásolni tudja a világ eseményeit, akár az Egyesült Államokban, akár a forradalmi Oroszországban. A brit kormány arra a következtetésre jutott, hogy megéri elfoglalni Palesztinát, elnyomni a lakosságát és átengedni az egészet a cionistáknak: és a világzsidóság kegyeit keresve meg is tette ezt.

Lloyd George miniszterelnök "félt a zsidóktól", s emlékirataiban azzal magyarázta a cionisták támogatásáról hozott, nagy jelentőségű döntését, hogy a háború megnyeréséhez sürgős szükség volt egy szövetségre, "egy megállapodásra a zsidósággal", "ezzel a nagy befolyású hatalmi tényezővel, amellyel érdemes jóban lenni".

A zsidók mindenképpen szerették volna meghatározni az I. világháború kimenetelét. Képesek voltak rávenni az Egyesült Államokat, hogy jobban kapcsolódjék be a háborúba, s az orosz forradalom színfalak mögötti valódi mozgatóiként azt is irányítani tudták, hogy Oroszország miképpen viszonyuljon Németországhoz. A zsidók a legtöbbet kínálónak ajánlották fel magukat, és ha Anglia nem siet nyélbe ütni az üzletet, akkor a németek vették volna meg őket.

Az előrelátó Lloyd George a brit nagykövetek eléggé egybehangzó jelentéseire támaszkodva alakította ki az álláspontját. "A zsidók befolyása nagyon nagy írta washingtoni megbízottja. Jól szervezettek, s különösen a sajtóban, a pénzügyekben és a politikában erős a befolyásuk." A törökországi követ azt jelentette, hogy a zsidókkal kialakított nemzetközi kapcsolat reális erőtényező volt Atatürk forradalma mögött. Lord Cecil külügyi államtitkár így összegezte a dolgokat: "Nem hiszem, hogy túl lehetne értékelni a zsidók nemzetközi hatalmát". A Nemzetközi Ügyek Királyi Intézete pedig kijelentette, hogy "a zsidók szimpátiája létfontosságú volt a háború megnyeréséhez".

Maguk a zsidók tökéletesen egyetértettek az egységes és nagy hatalmú zsidóságnak ezzel a képével, írja Szegev. A postaügyi miniszter Herbert Sámuel, ez a zsidó és cionista 1915-ben azt javasolta, hogy Palesztinát adják a zsidóknak, s így "a világban szétszóródott zsidók millióinak, s benne a kétmilliós amerikai zsidóságnak minden nemzedéke örökké hálás lesz". (Aztán nem telt bele húsz esztendő sem, és megkezdődtek a britek elleni cionista terrorakciók.) Sámuel a jellegzetes angol kerteléssel azt írta, hogy "az egész zsidó rassz jóindulata bizonyára sokat fog még érni". A cionista vezető Chajim Weizmann "mindent megtett, hogy erősítse ezt a benyomást", mondja Szegev. "Felidézte a zsidó hatalom mítoszát" és "megerősítette azt a brit hajlandóságot, amely mindenütt és minden fontos esemény mögött zsidókat lát." De a britek csak 1917-ben haraptak rá a horogra, amikor katonailag kétségbeejtő helyzetbe kerültek. Az orosz front a bolsevikok nyomása alatt összeomlóban volt, s a németek a nyugati frontra csoportosították át a hadosztályaikat. Az angolok ekkor határozták el, hogy megkötik az üzletet a zsidókkal, hogy azok vonják be Amerikát az európai háborúba.

III.

Tom Szegev persze nem fedezte föl Amerikát, de bevezetett egy nagyon Praktikus szófordulatot, a "vélelmezést" ("perception"). Nagyon bölcsen nem azt mondja, hogy "a zsidók akkora hatalommal rendelkeztek, hogy a britek jobbnak látták megegyezni velük, lemondani Palesztináról, s a folyamat során föláldozni brit katonák ezreit és palesztinok millióit". Inkább egy olyan kifejezést használ, amely tökéletesen elfogadható még a politikai korrektség legszigorúbb őrei számára is: nem "zsidó hatalomról" van itt szó, hanem "vélelmezett zsidó hatalomról". A "hit a zsidó hatalomban" volt a mozgató tényező, akárcsak annak idején a "hit a boszorkányokban". Ez a megfogalmazás lehetővé teszi, hogy nyugodtan folytassuk vizsgálódásunkat, s a valóságos kontra vélelmezett mellékesen felvetődő, ám eléggé fogas kérdésének eldöntését egy későbbi időpontra halasszuk.

A vélelmezés majdnem ugyanolyan jó dolog, mint a valóság, írta Mark Twain Az egymillió fontos bankjegyben. Ennek az elbeszélésnek a hősét mindenütt milliomosnak tekintik, pedig nincs egy vasa sem. És mégis milliókat keres a puszta vélelmezés alapján.

A Tom Szegev könyvéről a New York Timesban megjelent recenzió azt állítja, hogy Balfour és a cionisták más brit támogatói "antiszemita megfontolásokból cselekedtek". Érdekes megállapítás: még a zsidó államot minden eszközzel támogató, elkötelezett keresztény cionisták is "antiszemitának" tekintendők, ha a zsidók hatalmát vélelmezik és emlegetik. A II. világháború előtt az volt az antiszemita, aki negatív jelenségnek tekintette a zsidó hatalmat. A háború után viszont már csak az maradhatott ártatlan, aki észre sem vette a zsidókat. Ezért nem könnyű akadálytalan és nyílt vitát folytatni a zsidó hatalom valóságos mértékéről, s ezért borzasztó nehéz mérni és bizonyítani a befolyást, és nem is akad újság vagy tévécsatorna a nyugati világban, amely akár csak érinteni is merészelné ezt a témát.

Szegev azzal is védi magát, hogy az angoloknak tulajdonítja azt az ostoba vélekedést, miszerint "a zsidók irányítják a világot". Ezt Lloyd Georgetól Hitlerig soha egyetlen épelméjű ember sem gondolta így. A világ túl nagy és túl bonyolult ahhoz, hogy irányítani lehessen. De a zsidó apologéták gyakran vádolják ellenfeleiket ezzel a túlzással, amelyet persze elutasítanak, s az ügyet a maguk részéről lezártnak is tekintik. Mi persze ezt nem vesszük be, és egy kicsit még nyitva tartjuk a kérdést.

Szegev nem foglalkozik azzal, hogy a karakán brit politikusok és tisztviselők miért dőltek be ennek az illúziónak, s miért a zsidóknak tulajdonítottak "döntő befolyást", s miért nem a nyugatafrikai törzsi varázslóknak vagy a kínai taoista bölcseknek. Ezt a hiátust a Kalifornia Egyetem professzorának, Alfréd S. Lindemannak a Cambridge University Press által megjelentetett vaskos kötete tölti ki, az Ézsau könnye.

Lindemann megemlíti az 1905-ös orosz-japán háborút, amikor is az amerikai bankár Jacob H. Schiff egyrészt megakadályozta, hogy az oroszok a nemzetközi piacokon hozzájussanak azokhoz a kötvényekhez, amelyekből a háborút akarták finanszírozni, másrészt pedig pénzügyi támogatást nyújtott Japánnak, s így a háború az oroszok megalázó vereségével végződött. Shiff aztán azzal hencegett, hogy "a nemzetközi zsidóság mindennél nagyobb hatalom". Simon Wolf, a szintén jelentős amerikai zsidó vezető és az elnökök bizalmasa pedig imigyen oktatta ki az oroszokat: 'A zsidók uralmuk alatt tartják a világ nagy részét. Semmi értelme elleplezni azt a tényt, hogy az Egyesült Államokban a zsidók fontos tényezői a közvélemény alakításának és a pénzügyek ellenőrzésének... mindenütt érvényesülő és erős befolyást gyakorolnak.

1905-ben, az orosz-japán háború után ezeket a hencegéseket igaznak is tekintették. Winston Churchill és Theodore Herzl szilárdan hitt abban, hogy a nemzetközi zsidóság óriási befolyással van a nemzetközi kapcsolatokra. Lindemann professzor így foglalja össze a dolgot: "nem tévedtek, amikor úgy vélték, hogy a zsidók hatalmi tényezőt jelentenek a világban, méghozzá egyre erősödő hatalmi tényezőt, különösen annak a befolyásnak köszönhetően, amelyet az energikus Egyesült Államokra tudnak gyakorolni".

Lindemann egyetért azzal, hogy a Balfour deklaráció mögöttes oka Balfournak és Wilson amerikai elnöknek az a félelme volt, hogy esetleg a németek tesznek egy ilyen nyilatkozatot, amivel a befolyásos zsidókat a központi hatalmak mellé állítják, s akkor befellegzett az angolamerikai háborús erőfeszítéseknek.'801 Az angolok ezért siettek túllicitálni a vélelmezett zsidó befolyás más potenciális megvásárlóit.

IV.

Egyáltalán nem tartozik mostani vizsgálódási körünkbe annak eldöntése vagy akár csak boncolgatása, hogy a zsidók valóban leszállították-e az általuk ígért javakat vagy képesek voltak-e erre, vagy hogy egyáltalán léteznek-e a zsidók. Elegendő most annyit mondani, hogy bizonyára így történt. Amerika friss csapatokat dobott át az európai csataterekre, a kimerült német hadsereget megverték, s a versaillesi békeszerződés megpecsételte Németország és Palesztina sorsát. A németek és német zsidók közötti hagyományosan jó viszony örök időkre megromlott annak a vélekedésnek köszönhetően, hogy a zsidók Németország ellenségeivel szövetkeztek össze. Végül is a zsidó kisemberek, a német kisemberek és a palesztin kisemberek fizettek szörnyű árat az amerikai zsidó vezetőség ambícióiért.

A háború után a britek nem merték becsapni a zsidókat, mert most meg azzal a fenyegetéssel néztek szembe, hogy a zsidók ezúttal az oroszok mellé állnak. A brit katonai hírszerzés feje, MacDonogh tábornok figyelmeztette a Birodalom legfelsőbb köreit:

Palesztinában nem a Szíriával vagy bármi mással való topográfiai viszony a legfontosabb tényező, hanem az, hogy ez a térség az egész világon érdekli a zsidókat. A cionisták azt mondták nekem, hogy ha a zsidók nem kapják meg Palesztinában azt, amit kértek, akkor kénytelenek lesznek bolsevikká változtatni az egész zsidóságot, és minden országban támogatni a bolsevizmust, ahogy azt Oroszországban is tették.

Nemrég az izraeli jobboldal, nevezetesen Sáron, Lieberman és Netanjahu többször is kijelentette, hogy ha a zsidó nép nem kapja meg Palesztinában, amit kért, akkor azontúl Putyin elnök Oroszországát fogják támogatni. És elég volt néhány izraeli miniszternek ellátogatni Oroszországba, hogy megszilárduljon az amerikai vezetés Izrael iránti elkötelezettsége, jóllehet az "orosz szövetség" üres fenyegetőzés volt csupán. Most, évszázadok óta először, a zsidók elveszítették két nagyhatalom közötti, vélelmezett politikacsináló pozíciójukat. Putyin Oroszországa túl gyönge ahhoz, hogy Amerikát fenyegesse; a radikális baloldal is elég gyenge, és nincsenek azonosítható zsidói; az európai zsidók pedig még nem heverték ki a II. világháborút. Az izraeli vezetők szerencséje (vagy ügyessége), hogy az Egyesült Államokat a tökfilkó Bush vezeti, s nem olyan emberek, mint például Nixon vagy Lord Curzon. Ez utóbbi így nyilatkozott 1920 márciusában:

A cionisták olyan zsidó államot akarnak, melyben az arabok "vágják a fát és hordják a vizet". Ezzel én nem értek egyet. Én azt szeretném, ha az araboknak is volnának esélyeik, s én nem akarok egy zsidó államot.

De Nixont 1974-ben megbuktatták a zsidó kézben lévő Washington Post közreműködésével, és Lord Curzon is furcsa körülmények között vesztette életét.

S ahogy azt Curzon megmondta, a Brit Birodalom nem sokat nyert a zsidókkal kötött ügyleten, még középtávon sem. Németország 1918-as legyőzése pirruszi győzelemnek bizonyult, mert csak felgyorsította a Birodalom bomlását. Sok politikus panaszkodott később, hogy a zsidókkal való szövetkezés forszírozása és 1915-17-ben a győzelem hajszolása helyett okosabb lett volna békét kötni Németországgal.

A palesztinai brit uralom nem hozott Angliának sem befolyást, sem profitot, sem stratégiai előnyöket, és nem garantálta a zsidó támogatást sem, hogy a hálát már ne is említsük. A zsidóság szervezett derékhada Amerikát támogatta, a zsidó kommunisták Oroszországot támogatták, a zsidó jobboldal pedig Mussolini és Hitler felé tekingetett, inspirációt és támogatást remélve. A militáns cionista szervezetek, a Hagana, az Irgun és a Stern megalázták, terrorizálták és gyilkolták a brit katonákat és tisztviselőket. Az angolok elég gyorsan rájöttek, hogy nagy hiba volt belemenni az alkuba. Megértették, mint oly sok vezető előttük és utánuk, köztük például Jasszer Arafat is, hogy nagyon hosszú nyelű merőkanálra van szükség, ha az Ördöggel akarunk egy tányérból enni.

Az angol mesebeli királyfi és Cion Leánya közötti szerelmi affér így tehát véget ért, de a leányzó nem lett magányos és elhagyatott. A brit szépfiú helyét Joszif Sztálin vette át. 1945-49-ben a Szovjetunió lett a cseperedő zsidó állam nagy támogatója. Oroszország megszavazta Palesztina felosztását, elsőként ismerte el Izraelt, és (csehszlovák csatlósai közvetítésével) ő volt a cionisták legfőbb fegyverszállítója, miközben a Nyugat blokádot épített ki a palesztin oldalon. Az orosz gavallér, brit elődjének példáját követve, végül is dobta a leányzót, és a palesztinok mellé állt. Az orosz politika furcsa cikcakkjai felkeltették a politikusok és politikakutatók érdeklődését, s ők az előre megjósolható magyarázatokat adták: "Sztálin meg akarta vetni a lábát a Közel-Keleten", "a szovjetek bíztak a palesztinai zsidók kommunistabarátságában", "az oroszok alá akarták ásni a brit imperializmust", és persze megint hallhattuk az "olaj", az "expanzionizmus" és az "imperializmus" szavakat.

E magyarázatok mindegyike elfogadhatónak tűnik. Számunkra, izraeliek számára a kedvenc magyarázat Oroszország és az izraeli baloldal közös cselekvéséhez kapcsolódik. 1948-ban Palmah harcosai, akik között volt néhány orosz vagy lengyel származású is, a Vörös Hadsereget utánozták, és orosz dalokat énekeltek. A geostratégák azt hajtogatták hogy az oroszok kikötőt keresnek a Földközi tengeren, a politikakutatók pedig arról beszéltek, hogy folyik a harc a közel-keleti befolyásért az orosz medve és a brit oroszlán között.

Mi sem tudnánk megadni a helyes választ, de tavaly Moszkva és Tel Aviv külügyminisztériumainak közös kiadásában megjelent két, szó szerint súlyos dokumentumkötet arról a korszakról. Fellapozhatjuk bennük például a Sztálin által írt Ül. kapott titkos leveleket, és teljes képet kaphatunk a második szerető meséjéről. "Hát igen, a cionista államnak általunk nyújtott támogatás teljes szakítást jelent az antikolonialista és antiimperialista mozgalmak támogatásának régi szovjet hagyományával. Igen, ez a döntésünk meg fogja mérgezni a kapcsolatunkat az arab világgal. Igen, ez Palesztina őslakos népének leigázásához fog vezetni. De a Szovjetunió oldalára állíthatja az amerikai zsidókat, s az amerikai zsidók majd kiszolgáltatják nekünk az USA-t." Nos, valójában tehát így okoskodtak a szovjetek, Sztálin és az ő emberei.

Azokban az években az amerikai zsidók erős szovjet-szimpátiája vezetett egyebek közt a Rosenbergperhez, és McCarthy szenátor már a levegőben érezte, hogy "mi van". Sztálint, mint előtte az angolokat, nem nagyon érdekelte Palesztina. És a Brit Birodalmat sem tekintette komoly ellenfélnek, hiszen a két világháború után Anglia romokban hevert. Sztálint nem érdekelte az olaj sem. Viszont ugyanúgy gondolkodott, mint az angolok: megadjuk a zsidóknak, amit akarnak, s ők ezt támogatással viszonozzák.

Volt szüksége némi időre, míg rájött, hogy tévedett. Izrael erős embere, Dávid Ben Gurion felnyitotta potenciális moszkvai barátai szemét, kijelentve, hogy Izrael első és legfontosabb barátai és urai továbbra is az amerikai zsidók. Amikor az első izraeli nagykövet, Golda Meir megérkezett Moszkvába, Sztálin a zsidó szolidaritás hihetetlen fellángolását tapasztalhatta. A Kreml komisszárjainak feleségei, Molotovától Hogyishívjákováig könnyek között rohantak Mrs. Meirhez, mint valami rég elveszett nővérükhöz. Az orosz zsidók túl sok fontos pozíciót foglaltak el, és most ezrével tolongtak az izraeli nagykövetség előtti utcákon. Sztálin azt remélte, hogy Izrael támogatásával lenyűgözheti az amerikai zsidókat, de most azt kellett konstatálnia, hogy Izrael révén az amerikai zsidó vezetők csábították a maguk oldalára az oroszországi zsidókat. És ahelyett, hogy neki sikerült volna egy ötödik hadoszlopot becsempészni New Yorkba, hagyta, hogy (izraeli szövetségesükön keresztül) az amerikaiak aktiválják a maguk moszkvai ötödik hadoszlopát. Sztálin alábecsülte azt a hatást, amelyet Izrael képes gyakorolni a zsidók tudatára. Beletekintve ebbe az örvénybe, visszakozott, amilyen gyorsan csak tudott.

VI.

Izrael két korábbi fontos partnere azért támogatta ezt az államot, mert úgy vélték, hogy az amerikai zsidó befolyás afféle kapcsoló a szuperhatalom vezérlőasztalán. így képzelték: adjuk meg a zsidóknak, amit akarnak (Palesztinát), s ők megadják nekünk, amit mi akarunk (Amerikát). Akár a valóságot, akár a vélekedést nézzük, azt kell látnunk, hogy pórul jártak. A klasszikus angol rémdrámában, A majom mancsában egy varázseszköz teljesíti tulajdonosa kívánságát, de olyan szörnyű módon, hogy az illető utóbb nagyon megbánja a dolgot. A zsidókkal való szövetkezésnek hasonló következményei vannak. Akik ezzel próbálkoztak, megkapták, amit kívántak: a háborúban a győzelmet és az amerikai zsidók oroszbarátságát de aztán nagyon meg kellett bánniuk az egészet.

A zsidó hatalomba vetett hit azonban ma is általános a világ elitjeinek körében. Sok ország ezért küldi legjobb és legtapasztaltabb nagyköveteit Tel Avivba, általában a washingtoni nagyköveti poszt betöltése előtt vagy után. Ez az oka annak is, hogy ha egy ország ki akarja eszközölni Washington kegyeit, akkor közvetítőt meneszt Tel Avivba. Az izraeliek aztán továbbítják a kérést az USA-ba a megfelelő emberekhez, s a dolog a jelek szerint működik.

Ez az egyik legelterjedtebb hiedelem az Egyesült Államokban is. Az amerikai politikusok azért támogatják Izraelt, mert osztják Lloyd George és Herzl véleményét. És tiszteletben tartják a Jacob Schiff örökösei által megkövetelt feltételt, és soha, de soha ki nem ejtik a szájukon azokat a rettenetes szavakat, hogy "zsidó hatalom". Egy tabuktól mentes világban egy új Henry Miller nem a szexszel sokkolná olvasóit, hanem a zsidókról és láthatatlan hatalmukról beszélne.

Vélelmezés volna csupán? Lehet. De a hagyományos amerikai elitek kétszeresen is hitelt adnak neki: elküldik az embereiket az utóbbi évszázad harmadik nagy háborújába mások vélelmezett érdekeiért harcolni, s az ő pozícióik napról napra fogyatkoznak a főasztalnál. Ez a vélelmezés borítja vérbe Irakot és Palesztinát, küldi a pénzt Izraelnek, s torzítja el a közbeszédet. Nem hiába mondogatta Mark Twain: a vélelmezés majdnem ugyanolyan jó, mint a valóság.

(A kaliforniai Stanford Egyetemen és a kairói Amerikai Egyetemen elhangzott előadás. Politikailag korrekt módon igyekszik elemezni a zsidó hatalmat és e hatalomnak az Egyesült Államokat érintő lehetséges kihatásait)

Orient Expressz
[Orient Express]

Mint az Apokalipszis négy lovasa, az ismeretlen kamikazék nekihajtottak óriásgépeikkel az amerikai világuralom két látható szimbólumának, a Wall Streetnek és a Pentagonnak. Testük hamuvá és füstté vált, s még azt sem tudjuk, kik voltak. Elvileg bárkik lehettek: amerikai nacionalisták, amerikai kommunisták, amerikai fundamentalista keresztények, amerikai anarchisták szóval bárki, aki elveti a dollár és az M16-os kettős istenségét, aki gyűlöli a tőzsdét és a külföldi intervenciót, aki az amerikaiak Amerikájáról álmodik, aki nem akarja támogatni a világuralmi törekvéseket. Lehettek ezek az emberek Manhattanbe visszatérő bennszülött amerikaiak, vagy olyan négerek, akik még mindig nem kaptak kárpótlást a rabszolgaságért.

Lehettek szinte bármilyen származású külföldiek, mint ahogy a Wall Street és a Pentagon romjai is a világ sok-sok nemzetének képviselőjét temették maguk alá. A németeknek a drezdai holokauszt juthat eszébe, melyben ártatlan menekültek százezreit pusztították el az amerikai repülőgépek által ledobott gyújtóbombák. A japánok soha nem felejtik el Hirosima nukleáris holokausztját. Az arab világ még mindig szenved a folyamatos iraki és palesztinai holokauszt miatt. Az oroszok és a keleteurópaiak Belgrád miatt szégyenkeznek. A latinamerikaiak Panama és Grenada jenki inváziójára gondolnak, a lerombolt Nicaraguára és a lombtalanított Kolumbiára gondolnak. Az ázsiaiak milliókban számlálják a vietnami bombázásokban és a laoszi CIA hadműveletekben elpusztult halottaikat. Még egy amerikabarát orosz televíziós sem tudta megállni, hogy ki ne jelentse: "Az amerikaiak most megérthetik a bagdadiak és a belgrádiak érzéseit".

A Lovasok bárkik is lehettek, akiknek a házát elárverezte a bank, akiket kirúgtak a munkahelyükről s többé nem kapnak munkát, akiket Untermenschnek nyilvánított az új Herrenvolk. Lehettek oroszok, malájok, mexikóiak, indonézek, pakisztániak, kongóiak, brazilok vagy vietnamiak, mert mindegyikük gazdaságát a Wall Street és a Pentagon tette tönkre. Bárkik lehettek a lovasok, mindenkinek is nevezhetjük őket. Kilétük teljesen érdektelen, minthogy üzenetük sokkal fontosabb a személyüknél, s célpontjaik kiválasztása elég hangosan és világosan árulkodik üzenetük lényegéről. Én csak arra volnék még kíváncsi, hogy a negyedik lovas vajon Hollywood vagy a New York Times székháza felé akart-e repülni...

Ezeknek az embereknek a kiléte más okból is teljesen érdektelen. A zsidó elit már előre kijelentette: ezek csak arabok lehettek. Mi meg úgy gondoljuk, hogy Oklahoma után nem kellene annyira sietni a következtetésekkel. De az én honfitársaim, az izraeli politikusok türelmetlen népség. A manhattani tüzek még el sem hamvadtak, amikor már elkezdték politikailag kiaknázni a helyzetet. Ehud Barak "élőben" feltűnt a BBC-n, és három percen belül elkezdett "arafatozni". Ikerpárja, Bibi Netanjahu a CNN-en rögtön az arabokra, a muszlimokra és a palesztinokra hárította a felelősséget. Simon Peresz, ez a régi, beaszalódott boszorkánymester pszichiátriai tanácsadóként az öngyilkosság ellen beszélt, a palesztin támadásokra emlékeztetve hallgatóságát. Kicsit idegesnek tűnt: nehéz leigázni az olyan embereket, akik nem félnek a haláltól. Ez a régi kánai gyilkos még az Evangéliumra is hivatkozott. Az izraeliek nyomulása már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Inszinuáltak és uszítottak, az amerikaiak holtsápadt képébe vágva a maguk kívánságlistáját: Kérjük, rombolják le Iránt! És Irakot! És persze Líbiát is!

A legintenzívebb közfigyelem első huszonnégy órájának összes lehetőségét maximálisan kiaknázta a zsidó propaganda. Egyetlen tényt sem ismerünk még, de máris felhangzott az arabgyalázók kórusa. S miközben mi, zsidók, teljesen érthető módon hevesen tiltakozunk a megbélyegző "zsidózás" ellen, egyáltalán nem zavar bennünket, ha a mi köreink kezdenek felháborító rasszista gyalázkodásba. Egy józanul gondolkodó arab aktivista így figyelmeztette az övéit az al Awdában: "Ha általánosító, mindenkire vonatkoztatható inszinuációkat és kijelentéseket hangoztatunk a zsidókról, akkor azzal tökéletesen marginalizáljuk és diszkreditáljuk a szervezeteinket." De akkor meg hogyan lehetséges, hogy az arabokra vonatkozó "általánosító, mindenkire vonatkoztatható inszinuációk és kijelentések" végtelen áradata ugyanakkor nem "marginalizálja és diszkreditálja" tökéletesen az ezeket hangoztató zsidó szervezeteket és médiát? Úgy látszik, a zsidók előjoga el dönteni, hogy kit és kit nem lehet marginalizálni Amerikában.

A kapcsolat persze gondolatilag adott volt, minthogy Izrael tulajdonképpen kicsinyített modellje a lendületesen előretörő világglobalizációnak. Semmiféle bizonyítékok nem voltak a palesztinok ellen, az izraeliek és a nyugati televízióknál dolgozó ügynökeik mégis elárasztották a világot a Kelet-Jeruzsálemben örömmámorban kitörő palesztinok képeivel. Ez az igazság csúnya eltorzítása volt. Hiszen senki sem örvendezik az ártatlan civilek halálán, de az emberek örülhetnek a gyűlölt jelkép összeomlásán. Amerika a maga győzelmét ünnepelte a nagy II. világháborús győzelem napján, és nem a németek, a japánok halálát. S amikor az amerikaiak 1991-ben örültek a Bagdad ellen indított cirkálórakéták "pontos találatainak", akkor a sikereiket élvezték, s nem az égett emberhús szagát.

Az úgynevezett "palesztin örömujjongások" ilyenképpen nem mások, mint a visszataszító agymosási igyekezet kitalálásai, egyenesen a náci propagandafiókból előrángatva. A korábbi zsidó találmányra emlékeztet, mely szerint a palesztinok profitlesésből küldik halálba a gyermekeiket. Mindkét hazugság annyira embertelen, annyira felháborító, hogy inkább kiagyalóikat minősíti. Én sajnálom a palesztinokat, a föld legtöbbet rágalmazott és becsmérelt népét. És még jobban sajnálom az amerikaiakat, akik beveszik a zsidó kézben lévő amerikai média által terjesztett mérget. Nem veszik észre, hogy Izrael ügynökei meg akarják lovagolni az amerikaiak halálát. Felejtsük el a palesztinokat az egész világon nagy volt a lelkesedés.

Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című krimijében a kiváló detektív, Poirot rendkívül bonyolult helyzetben találja magát: tulajdonképpen a vonat összes utasának jó oka volt arra, hogy leszámoljon a kellemetlen öregúrral. Kedves amerikai barátaim: az önök vezetői az öregúr helyzetébe hozták az önök szép, nagy országát.

Az izraeliek maximálisan kihasználták az eseményt. Megöltek húsz palesztint, köztük egy kilencéves kislányt is, harckocsikkal vonultak be Dzseninbe és Jerikóba, és leromboltak húsz nem zsidó házat Jeruzsálemben. A jelentések szinte derűsek voltak, a "mi megmondtuk előre" stílusában, s az izraeli tévé szakértői egy órára már le is vonták a következtetést, hogy a támadás "jó volt a zsidók számára". Nagyon jó! - jelentette ki Bibi Netanjahu. S hogy miért jó? Hát azért, mert fokozza az Izraelnek nyújtott amerikai támogatást.

Az öngyilkos támadásnak valóban lehet ilyen következménye. Amerika, a világgal való zavaros kapcsolataival, belesodródhat az erőszak egy újabb ciklusába. Bosszú bosszút követ majd, amíg az egyik felet el nem törli a föld színéről egy atomcsapás. Úgy tűnik, Bush elnök ezt a megoldást kedveli. Hadat üzent Amerika és Izrael ellenségeinek. Bush még azt sem fogta föl, hogy ezt a háborút az USA már hosszú évekkel ezelőtt meghirdette, s csupán arról van szó, hogy annak frontja most érte el az Államok partjait. Oly sokan vannak már torkig Amerika ököljogpolitikájával, hogy a következő támadáshoz már meg is kezdődött a visszaszámlálás.

Pedig volna Amerikának más választása is: a Wall Street és a Pentagon elleni fájdalmas támadást a bűnbánatra való utolsó felszólításként is értékelheti. Lecserélheti tanácsadóit, és az egyenrangúság normáinak tiszteletben tartásával megújíthatja kapcsolatait a világgal. S nyilván meg kellene zaboláznia a Wall Street és a média hatalommániás zsidó akarnokait, és el kellene határolódnia az izraeli apartheidtől. S akkor ismét az egész világon tiszteletnek örvendő, kissé provinciális ország lehetne, Walt Whitman és Thomas Edison, Henry Ford és Abe Lincoln kedélyes Amerikája.

Most Bush elnökön a sor, hogy válasszon az ótestamentumi bosszúvágy és az újtestamentumi szeretetvágy között.

(Hát, most már azt is tudjuk, mit választott: megtámadta Afganisztánt, és háborút indít Irak ellen.)

(A szeptember 11-i támadás után írtam, és pár nappal később publikáltam.)

Jiddis Medina
[A Yiddishe Medina]

Amerika hosszú háborúra készül. "Terrorizmus elleni háborúnak" nevezi az akciót, holott csupán "az ellenség elleni háborúról" van szó. Noam Chomsky találó definíciót adott: "Terrorizmus az, amit ellenünk követnek el". Csakhogy ebben a háborúban sok ezer embertestvérünket fogják legéppuskázni, napalmmal elégetni, vagy akár atombombával elpusztítani. Fiúkat és lányokat, még meg sem született magzatokat és ősz-öreg embereket löknek oda a bosszú oltárára, és mészárolnak le rituálisan.

Bush elnök "keresztes hadjáratnak" nevezte a vállalkozását. Erről Aquitánia marcona lovagjai és a jámbor frank harcosok jutnak eszünkbe, akik beálltak a Kereszt zászlaja alá, és ajkukon a Miasszonyunk nevével indultak hosszú és nehéz zarándoklatra. A nemes szándékból azonban a valóságban egészen más lett. A keresztes hadjárat afféle nyugati dzsihád lett, és iszonyú vérontásba torkollott. A keresztesek vad és zabolátlan népsége kifosztotta az akkori világ legszebb keresztény városát, Konstantinápolyt, és vérrel áztatta Jeruzsálem szent földjét. Az egyik krónikás, Caeni Radulf ezt írta a szíriai Maarra városából a bajtársainak: "nyársra húzták a csecsemőket, megsütötték és felfalták őket". Kegyetlen emberek voltak, de én mégsem szeretném a Bushféle keresztes hadjárattal összekapcsolni és így beszennyezni ezeknek a gyilkosoknak és kannibáloknak a nevét. Mert ők legalább a dicsőséget keresték, és nem a bosszúvágy, ez a leginkább keresztényietlen, sőt keresztényellenes érzés hajtotta őket.

Az Evangélium lényege ugyanis éppen a bosszú elvetése. Ez volt a nagy különbség a (keresztény) Egyház és a zsinagóga, az ezer évekkel ezelőtt született két testvér között. Ez a belső, lényegi különbség a két, egymástól eltérő hit között: míg a keresztényeknek imádkozniuk kell az ellenségeikért is, a zsidók folyton csak a bosszúról álmodoznak.

II.

Az ősi bibliai júdaizmus, a zsidók és a keresztények közös ősvallása a "Messiás" két eltérő értelmezését tartalmazta. Mindkét értelmezés megtalálható az Ótestamentumban. A zsidók és a keresztények közötti szakadásban mindkét hit a saját értelmezését tette uralkodóvá. A keresztények számára Krisztus a megváltást hozza el, a zsidók Messiása viszont a bőszét. Ezt az összefüggést nagyszerűen fejti ki a kiváló izraeli tudós, Iszrael Jakob Juval, a Héber Egyetem professzora nemrég megjelent Two Nations In Your Womb (Két nép a méhedben) című könyvében. A "bosszúálló megváltást", ahogy Juval nevezi, askenázi zsidók vezették le ősi farizeusi forrásokból, s ez a tan azóta is a Zsinagóga uralkodó doktrínája.

Amikor Dr. Iszrael Juval megjelentette a júdaizmus bosszúteológiájáról szóló, egyenes beszédű könyvét, nagy lelkesedéssel fogadták izraeli kollégái, de az amerikai zsidóknak nagyon nem tetszett. Dr. Ezra Fleischer vehemens kritikát írt róla, s egyebek közt kijelentette: "Jobb volna, ha az ilyen könyvek meg sem jelennének, de ha már megjelentek, akkor felejtsük el őket."

Juval professzor sok régi zsidó szöveget idéz álláspontja alátámasztására. "Az idők végezetén (amikor a Messiás eljön) az Isten elpusztítja, megöli és kiirtja az izraeliek kivételével az összes népet" ahogy azt egy XIII. századi német zsidó, Sefer Nitzahon Yashan írta. Klonimus ben Júda liturgikus költő pedig arról vizionált, hogy "Isten keze gójok hulláival van tele".

A vérengzés és pusztítás még szörnyűbb víziói előzték meg a zsidók elleni első, XI. századi támadásokat. Száz évvel a keresztesek által indított invázió előtt Reb Simon ben Jichak arra kéri az Istent, hogy "húzza elő kardját, és kaszabolja le a gójokat". S hogy ezt a dolgot meggyorsítsák, az európai zsidó hittudósok új és szörnyűséges átkokat találtak ki a keresztények és Krisztus ellen, s beiktatták azokat húsvéti és jom kippúri liturgiába, de még a napi imákba is, a II. században már kialakult imaátkok mellé.

A bosszúállás Messiását tulajdonképpen másként nevezik a keresztény teológiában. Úgy hívják, hogy Antikrisztus. A keresztény teológusok igyekeztek feltárni ennek az apokaliptikus figurának a tulajdonságait. Damaszkuszi Szent János azt jövendölte, hogy az Antikrisztus a zsidóknak és a zsidókért fog eljönni, Krisztus és a keresztények ellenében. (Damaszkuszi Szent János az iszlám nagy barátja volt, s az örökérvényű Korán muszlim dogmáját a keresztény Logosztan egyik formájának tekintette.) Az egyházatyák az Antikrisztus uralmát a júdaizmus ideiglenes térhódításának tekintették. A X. században Bizánci Szent András azt jövendölte, hogy Izrael királysága helyreállíttatik, s onnan emelkedik majd föl az Antikrisztus. Ilyenképpen tehát a zsidó és a keresztény teológusok egyetértenek abban, hogy Messiásaik ugyanolyan ellenpólusai egymásnak, mint a tézis és az antitézis, mint a Krisztus és az Antikrisztus.

Izraelnek és az apokalipszisnek ezt a közeli kapcsolatát sok millió hívő keresztény érzékeli az Egyesült Államokban, ők azt tanulták, hogy az Antikrisztus eljövetele Krisztus második eljövetelét előzi meg. De lelkészeik által félrevezetve paradox következtetést vonnak le, és az Antikrisztus oldalára állnak. Elfeledkeznek arról, hogy "az Ember Fia eljön, ahogy írva vagyon, de jaj azoknak", akik az Antikrisztus mellé állnak.

A zsidóság nem az Antikrisztus. De a bosszúálló Messiás képzete nagyon veszedelmes ideológia, ami ellen fel kell lépni. Az Ó vagy az Újtestamentum eszközeivel, vagy az általános humanista értékekre való hivatkozással. Mert különben ez az ideológia megmérgezi a közbeszédet.

III.

Tévedés volna az Egyesült Államokat vagy az amerikai zsidókat vádolni a bosszúállási hajlandósággal. Amerika speciális eset, minthogy az ottani zsidókat és keresztényekből kialakultak a "judeokeresztények", vagy pontosabban "judeoamerikaiak".

Ahogy Kari Marx fogalmazott, "a zsidó szellemnek a keresztény világ feletti gyakorlati uralma Észak-Amerikában jutott egyértelmű, teljes kifejeződésre".

Sok amerikai, zsidók és nem zsidók egyaránt, bosszúért kiáltanak: "Az ilyen emberekkel csak egyféleképpen lehet elbánni. Meg kell ölni néhányukat, még akkor is, ha közvetlenül nincsenek benne ebben a dologban." Ezt mondta a volt külügyminiszter, Lawrence Eagleburger, aki a Németországgal szembeni követelések zsidó szervezetét vezeti (évi 300 ezer dollárért). "Erre a hihetetlen, XXI. századi Pearl Harbourra egyszerű és gyors választ kell adni: megölni a gazembereket. Golyót a szemük közé, darabokra szaggatni vagy megmérgezni őket, ha másként nem megy. S az ezeknek a férgeknek otthont adó városokat vagy országokat kosárlabdapályává kell bombázni" jelentette ki Steve Donleavy a New York Postban. A Washington Postban Rich Lowry pedig úgy vélte, hogy "ha letaroljuk Damaszkusz vagy Teherán felét, vagy bármit, amit kell, az már a megoldás fele".

A legszemléletesebb állásfoglalást Ann Coultertől, a World Jewish Review megbecsült munkatársától idézhetjük: "Most nem érünk rá azzal pepecselni, hogy kiderítsük, pontosan kik is vettek részt ebben a terrorista támadásban... Le kell rohanni országaikat, megölni vezetőiket és keresztény hitre (!?) téríteni őket. Annak idején nem bajlódtunk csupán Hitler és főtisztjei felderítésével és megbüntetésével. Szőnyegbombáztuk a német városokat, megöltük a civileket is. Ilyen a háború. És most háború van."

Miután ezeket leírta, Coultert azon nyomban kirúgták a laptól, és fölvették a Commentary című, neokonzervatív zsidó magazinhoz.

Az amerikai sajtónak ez a bosszúszomjas szelleme a nyugati közbeszéd egyik aberrációja. Ha a keresztény és az iszlám országok irodalmát lapozgatjuk, akkor azt látjuk, hogy a bosszú csak ritkán témája a fontosabb könyveknek. Nyikolaj Gogolnak van egy rémtörténet elbeszélése, A szörnyű bosszú, vagy említhetjük még Prosper Mérimée Colomba című kisregényét a korzikai vendettáról. S ez minden. Az angolok mindig is valami tisztességtelen, az angolokhoz semmiképpen sem illő dolognak tartották a bosszút. A "bosszúálló" szó negatív csengésű a keresztény és muszlim kultúrában. A zsidó kultúra ezzel szemben át van itatva a bosszúvággyal, ahogy az egyenesen az Ótestamentumból árad, az Újtestamentum vagy a Korán megtisztító szűrője nélkül.

Ezt mi, zsidók, mindenkinél jobban tudjuk. A kiváló amerikai zsidó újságíró, John Sack remekül mutatja be a dolgot Eye for an Eye (Szemet szemért) című könyvében, melyben a zsidók által a német polgárok ellen a II. világháború után véghezvitt bosszúhadjáratot írja le. A kínzásokat, a "törvényen kívüli" gyilkosságokat, a tömeges megmérgezéseket és más szörnyűségeket. Nem valószínű, hogy önök meg tudják szerezni ezt a könyvet, mivel a zsidó elitnek sikerült betiltatnia és eltávolíttatnia a könyvesboltokból.

Nem meglepő, hogy Izrael a mindennapi politikájába is beiktatta a bosszúállás gyakorlatát. A palesztinok elleni támadásait peulot tagmulnak, vagyis megtorló hadműveletnek nevezik. Az egyik ilyen akciót a jelenlegi miniszterelnök, Ariel Sáron tábornok hajtotta végre 1953. október 14-én, amikor Kibja faluban a katonáival meggyilkolt körülbelül hatvan földművest, nőket és gyermekeket is. Libanon 1982-es invázióját, amelyben 20 000 libanonit és palesztint, keresztényt és muszlimot öltek meg, a londoni izraeli nagykövet elleni merényletkísérlet megtorlásául indították meg. A legutóbbi intifáda idején minden izraeli terrorakciót "megtorlásnak" vagy "válaszcsapásnak" minősítettek az izraeliek és a zsidó kézben lévő amerikai média.

Ez a zsidó bosszúállási mánia túlélte az Atlanti-óceánon való nem veszélytelen átkelést is. Az amerikai zsidók létrehozták Hollywoodot, s Hollywood a bosszúállást választotta fő témájául. A három testőr legújabb amerikai feldolgozásában d'Artagnant a bosszúállás szelleme mozgatja, pedig ez a motívum nem szerepel sem a könyvben, sem a francia filmfeldolgozásban. Valójában a gonosz Mordred, Lady Winter fia az, aki bosszúról álmodik. De az új amerikai film szerint, amelyet egy zsidó amerikai készített, a bosszú legitim, vállalható érzés. Az amerikai mozi bizonyos értelemben a kollektív zsidó tudatalatti kifejeződése, és az amerikai psziché megteremtésének legfőbb tényezője. A bosszúállás Hollywoodból terjedt szét az egész földön, s ez hozzájárult annak a világnak a kialakításához, amelyben ma élünk.

Más szóval, nem volt ott szükség zsidó összeesküvésre. A trieri rabbi unokája, aki egyébként a keresztény Egyház intézményeiben nőtt fel, Kari Marx jegyezte meg az 1840-es (!) években, hogy Amerika (akár csak egyetlen etnikai zsidóval vagy anélkül) "zsidó" szellemiségű állammá vált, s magáévá tette a pénzsóvárság és elidegenedés "zsidós" ideológiáját. Marx egyik tanítványa, Werner Sombart hasonló következtetésre jutott Amerika zsidó szellemiségét illetően, bár szerinte Amerika a kezdetek kezdetétől zsidókkal együtt és zsidók által alakítva fejlődött. A viszonylag éretlen Amerika nem volt képes ellenállni a zsidó mentalitás befolyásának, s így zsidó állammá, Izrael nagy nővérévé vált.

Ez a magyarázata az amerikai zsidók sikerességének: hiszen az csak természetes, hogy egy "zsidó" államban az igazi zsidók sikeresebbek a többieknél. A dicsőség és a vagyon ilyen gyors megszerzése nem lehet ok a beképzeltségre és öntömjénezésre, sőt, épp fordított a helyzet. A nagy amerikai filozófussal, Immánuel Wallensteinnel egyetértve én inkább azt mondanám, hogy napjainkban az anyagi siker az erkölcsi romlottság jele. A "siker" és a vagyon nem Isten jóindulatának a jele. Nem is lehet azé az Istené, aki a szegényeket áldotta meg. Egy rablóbanda sikeres tagja bukott ember Isten szemében. Világunk, benne az éhező milliárdokkal és egy szupergazdag kisebbséggel immorális és antikrisztiánus, ugyanolyan antikrisztiánus, mint a judeoamerikai "keresztes hadjárat".

Ez a magyarázat lehetővé teszi számunkra a korábban feltett kérdés megválaszolását: Amerika a zsidó lobbi vagy "az amerikai cégek valódi érdekei" miatt támogatja Izraelt? A nagy valószínűséggel igaz válasz a következő: a zsidó lobbi az izraeli jobboldalt támogató, túlzott befolyású testület, Amerika egésze pedig egy nagyobb "zsidó" állam, melynek a Közel-Keleten kívül is vannak érdekei.

Ez az előfeltevés megold egy sor dilemmát. Magyarázatot ad Izrael támogatásának hihetetlen mértékű, 99 százalékos megszavazására. Megmagyarázza a holokausztmúzeumokat, a holokausztkutatást és a holokausztfilmeket. Megmagyarázza a zsidók központi szerepét az amerikai életben, mivel Amerika most azon a hagyományos zsidó szemüvegen keresztül nézi a világ eseményeit, hogy "jó-e ez a zsidóknak?"

Ez magyarázza az USA durbani távolmaradását. G. W. Busht nem zavarta, hogy konfliktusba kerül Európával és Japánnal, és nemet mondott a kyotói szerződésre. Fütyült arra, hogy Oroszország és Kína megharagszik, ha ő fölrúgja a SALT-szerződést. De itt meghallotta a Gazdi Hangját. Afrika és Ázsia gőgös semmibe vétele, az amerikai néger közösség sértő lekezelése, a rasszizmus elleni nagyszabású küzdelem elvetése csak újabb bizonyítéka, hogy az USA Izrael nővérállamává vált.

Nemrég Vlagyimir Putyin elnök igyekezett igazolni a csecsének ellen indított hadjáratát a Newsweekben. Azt mondta, hogy a csecsen vezetők "nyilvánosan felszólítottak a zsidók kiirtására", amiből az következik, hogy csak az antiszemiták bírálják az ő háborúját. Már most a helyzet az, hogy Csecsenföldön nincsenek zsidók, s így a csecsen vezetőknek a zsidókról alkotott véleménye irreleváns, ha meg akarjuk tartani az antiszemitizmusnak azt a hagyományos jelentését, miszerint ez nem más, mint "zsidóellenes előítélet vagy rasszizmus". Ebben a formában ma már nem létezik, mint azt másutt már kifejtettük, de a szónak most új jelentése van. A McCarthy korabeli amerikaellenesség vagy a brezsnyevi Szovjetunióban emlegetett "szovjetellenesség" megfelelőjévé vált.

Az amerikaiak idegessé válnak és rikácsolni kezdenek, ha úgy érzik, hogy megkérdőjelezik a zsidók iránti lojalitásukat. Aki elutasítja az új amerikai világszemléletet, Amerikában vagy máshol, az per definitionem nyomban antiszemitának minősül. Ezért nevezik "antiszemitának" még a zsidó származású tisztességes embereket is, például Noam Chomskyt és Woody Allent, Szent Pált és Kari Marxot. Őket általában elutasítja a zsidó közösség, de nevüket általában felhasználják az általuk támadott struktúra védelmezésére.

A zsidó közösség elleni támadást nem a rasszizmus egy formájának tekintik, minthogy a közönséges rasszizmust minden nehézség nélkül tolerálják, különösen, ha az arabok (a zsidók új ellenségei) vagy a feketék (a zsidók régi ellenségei) ellen irányul. A Szovjetunióban a zsidóuralom éveiben (19171937) "felségsértésnek" számított az antiszemitizmus, és egy zsidóellenes megjegyzésért főbe lőtték az embereket. A strasbourgi Manfréd Sticker azért kampányolt, hogy a helyi egyetemet Dr. Schweitzerről nevezzék el, miközben a zsidó közösség egy olyan zsidó tudóst szemelt ki névadónak, akinek alig volt köze a városhoz. A dolognak az lett a végeredménye, hogy Manfréd Sticker hat hónapos börtönbüntetést kapott. Alexander Chancelor ezt írta a Guardianban (a sokat mondó Ez nem fekete-fehér címmel) a merénylet áldozatává vált holland jobboldali politikusról: Hát igen, az iszlám ellensége volt, de megfelelt a zsidóknak, s így nem számított rossz fiúnak.

Amikor előadásokat tartottam a Harvardon, az Emoryn és más amerikai elitegyetemeken, azt vettem észre, hogy a diákok nem ismerik Arnold Toynbee nevét. A XX. század legnagyobb angol történetfilozófusa elkövetett egy hibát: a palesztinok tragédiájáról beszélt. Az afrikai rabszolgaságot pedig a zsidó holokauszttal felérő tragédiához hasonlította. Ennek következményeképpen Toynbee kitörlődött és eltűnt az amerikai köztudatból. Amerikai vagy brit könyvesboltokban gyakorlatilag képtelenség megkapni G. K. Chesterton műveit. Ezt a nagyszerű esszéistát a boltok szinte nem is létező "keresztény szekciójába" száműzték, s ritkán megjelenő újabb kiadásait bedugják a Gonosz pápák és a Jézus Rabbi közé.

Ez, a közbeszédben érvényesülő befolyás a magyarázata az amerikai (és az európai) értelmiség engedelmességének. A judeoamerikai államban a zsidók kialakították a maguk "Egyházát", a maguk ideológiai elitjét. S egy értelmiségi jobban jár, ha "csak" pedofilnak nevezik, s nem antiszemitának.

IV.

Annak ellenére, hogy az USA zsidó-keresztény állammá vált, még ma sem egyszerű választ adni arra a kérdésre, hogy ki is uralkodik kin a zsidók, Izrael és az USA ménage a trois-jában. Ez a három drámai szereplő ugyanolyan titokzatos és semmivel sem kevésbé veszélyes alakzatot formál mint amilyen a Bermuda-háromszög. Fél évvel ezelőtt néhány kétes hitelű hírforrás azt közölte, hogy Sáron kijelentette egy kormányülésen:

Az USA felől nyugodtak lehettek. Az a mi irányításunk alatt áll." A kijelentést természetesen tagadták, de ahogy a palesztin felkelés egyre inkább egy Józsué stílusú irtóhadjárattá fordul át, miközben az Egyesült Államok támogatja a terrorizmus elleni harcot", kételyeink egyre fokozódnak.

Gyakran tagadják "a zsidó népként" (vagy zsidóságként, a zsidókként) ismert korporatív entitásnak már a puszta létét is. Úgy kétszáz évvel ezelőtt a zsidóság ugyanolyan kétségtelenül létezett, mint Franciaország vagy az Egyház. Őseink ennek a területen kívüli államnak, a gazdagok és a rabbik által irányított tekintélyelvű, félbűnözői rendnek voltak a tagjai. Vezetőségét Kanálnak hívták (ami héberül közösséget jelent), ez hozta a fontos döntéseket, s az egyszerű zsidó követte az utasításokat. A vezetőség feudális uralkodóként rendelkezhetett a zsidók élete és tulajdona fölött. A gettó falain belül nem létezett véleménynyilvánítási szabadság. A szembeszegülő zsidót halálra is ítélhették. Aztán jött az emancipáció, s a Kahal hatalmát kívülről és belülről egyaránt megtörték. A zsidók felszabadultak, és országaik polgáraivá váltak.

Manapság a zsidóknak egy olyan új nemzedéke lépett színre, amely nemigen hallott Józsefről. Az apologetikus agymosás évei elfeledtették velük, hogy nagyapáink miért akarták ledönteni a zsidó közösség börtönfalát. A zsidósághoz tartozás vitás kérdéssé vált. Mi, zsidók leszármazottai országunk polgárai vagyunk-e, vagy a zsidó nép polgárai? Létezik-e a "zsidóság" ugyanúgy, ahogy bármelyik állam létezik, vagy üres szófordulat az egész?

Itt egy paradoxon van: a zsidó vezetők azt akarják, hogy a zsidó afféle lopakodó vadászgép legyen, amely hol látható, hol nem. Emitt géppuskáz, de a légvédelem sehol sem látja. Azt mondják: "Ezt mondta Hitler is", vagy "Ezt abban a hamisítványban, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében agyalták ki", de elfelejtik hozzátenni, hogy bele van ez írva Izrael Függetlenségi Nyilatkozatába is. Az ugyanis Izraelt "a zsidó nép államaként" határozza meg, s ezért fordul felé, mint a zsidóság látható (és területileg rögzített) része felé oly aránytalanul nagy figyelem és befolyás. Ez az oka annak, hogy a karrierdiplomaták a Tel Avivi nagyköveti posztot tartják a legrangosabbnak és leginkább kívánatosnak. A "zsidó nép" fogalma azonban csupán egyetlen elismerést kapott a nemzetközi jogban, amikor is Németország 1950-ben és 1991 ben a zsidó népet ismerte el a végrendelet nélkül elhalálozott zsidók hátramaradt örökösének. Az izraeli büntetőjog lehetővé teszi Izrael állam számára, hogy eljárást folytasson és ítélkezzen a földkerekségen bárki ellen, aki egy zsidó személye, egészsége, élete, vagyona vagy méltósága ellen követett el valamit, még akkor is, ha annak a zsidónak semmiféle kapcsolta nincs Izrael állammal.

Mi, emancipált zsidó szülők gyermekei, ugyanúgy meg vagyunk lepődve ezen, mint bárki más. Semmi sem készített föl bennünket a zsidóság csodálatos visszatérésére. Nemrég még eltűnőben volt, sőt, holttá nyilvánították, s mi kezdtük szabad embernek tekinteni magunkat A dolgok azonban a szemünk láttára változtak meg drasztikusan, s most hűségnyilatkozatot várnak tőlünk ez iránt a testület iránt, különben kiközösítés és megalázás a részünk, néha a megélhetésünk elvesztése vagy valami még rosszabb. A zsidóság (kéretik nem összekeverni ezt a fogalmat a középkori zsidók leszármazottainak millióival) újból helyet kért magának a világpolitikában, és befolyása alá vonta az egyetlen szuperhatalom, az USA "agyát".

Isaac Deutscher, zsidó marxista és Trockij életrajzírója az első zsidók között volt, akik fölfigyeltek erre a jelenségre. Who is a Jew (Ki a zsidó) című értekezésében (Jewish Quarterly, London, 1966) felveti, hogy különbséget kell tenni a "zsidó" és a "zsidóság" között. Míg a zsidók különböző világnézetű és életvitelű egyének, addig a zsidóság egy kvázi-nemzeti képződmény, saját vezetőséggel és cselekvési programmal. Deutscher szerint a zsidóság már eltűnőben volt, de a II. világháború hamujából "feltámadt a zsidóság főnixmadara". "Úgy vélem, kívánatosabb volna a zsidók életben maradása és a zsidóság kimúlása írta , de a zsidók irtásának hatására a zsidóságba újból visszatért az élet."

Az új életre kelt zsidóság önjelölt vezetősége a szupergazdag Mammonbálványozókkal való szoros kapcsolat révén feljutott a hatalom csúcsára. Megmámorosította őket befolyásolási képességük, és az ellenzék teljes hiánya. Támogatják, de túl gyöngének tartják a háborús bűnös Saront. Lehurrogták viszont Paul Wolfowitzot, a zsidó amerikai szuperhéját. Minden izraeli politikus tudja és figyelembe is veszi, hogy nagy hatalmú zsidók vannak Amerikában és másutt is, akik örökké tartó háborút akarnak Palesztinában. Az orosz és amerikai hadseregek által aI világháborúban számukra elhozott felszabadítást a nem zsidó világ feletti személyes győzelmüknek tekintik, a Talmud és a kabalisztikus tanok áItal megjövendölt zsidó világuralom új korszaka jelének.

Isaac Deutscher az ő befolyásukkal magyarázza az izraeli változásokat:

Egy gazdag amerikai zsidó, egy "világias üzletember" a maga New Yorki, philadelphiai vagy detroiti nem zsidó ismerősei és barátai között a szíve mélyén büszke arra, hogy a Választott Néphez tartozik, Izraelben viszont a vallási obskurantizmus és reakció támogatására használja a befolyását. Igyekszik életben tartani a talmudi rasszista kirekesztés és felsőbbrendűség szellemét. Táplálja és szítja az arabokkal szembeni ellenségeskedést.'891

Furcsa volna, ha ez a "gazdag zsidó" csak a távoli Izraelben érvényesítené a befolyását. Ez a befolyás még erősebb a saját hazájában, az Egyesült Államokban, ahol "a talmudi rasszista kirekesztés és felsőbbrendűség" ugyanazon szellemét támogatja, Amerika "zsidós" szellemiségével teljes összhangban.

Ezeknek a gazdag embereknek nincs szükségük Palesztina földjére. Eszük ágában sincs kivándorolni Izraelbe, és annak szőlőskertjeiben robotolni. Izraelt és népét csak nélkülözhető eszközként használják a világméretű játszmában. A nem zsidók együttérzését a gyöngeség jeleként értékelik. Barátságosságukban megalázkodást látnak. Mint macska az egérrel, úgy játszottak a Születés Templomával, hogy ellenőrizzék, mikor múlik ki végképp a kereszténység, mikor válik reakcióképtelenné. Ezzel egyidőben fenyegetik a jeruzsálemi mecseteket, és cirkálórakétákat irányítanak Bagdadra. A kereszténység és a júdaizmus helyett új hitet kínálnak: a Megfeszítést a Holokauszttal helyettesítik, a Feltámadást pedig Izrael Állam létrehozásával. Számukra a keresztény és iszlám szent helyek zsidó ellenőrzése a saját uralmuk látható bizonyítéka. E szent helyek lerombolása pedig a totális győzelem jele volna. S bizonyos értelemben igazuk is van: pusztulásra ítéltetett az a társadalom, amelyet megfosztottak szakrális értékeitől.

Sok zsidó és zsidó származású ember érez valami fenyegetést a zsidóság fogalmában. Rendszerint ellenzik az "általánosítást", "egy egész nép bűnössé nyilvánítását" vagy a "gyűlöletkeltést". Először meghökkentett ez a reagálás. Aztán rájöttem, érvelésük annyira jó, hogy mások is átvehetnék. Kár volna veszni hagyni ezt a remek ötletet. íme, néhány példa:

- Hogyan merészelik azt állítani, hogy "az amerikaiak" dobtak atombombát Hirosimára! Én amerikai vagyok, és sohasem bombáztam Hirosimát.

-Önök azt állítják, hogy "az angolok kormányozták Indiát". Micsoda képtelenség! Több száz szegény angol munkást ismerek, akik soha sem kormányozták Indiát.

-Önök Algéria felszabadítását követelik. De hiszen ez franciaellenesség! Az igazi nézeteltérés ugyanis nem a franciák és a bennszülött algériaiak között van, hanem a kulturált emberek és az iszlám fanatikusok között.

-"Orosz imperialista politika?" Ez egy rasszista megjegyzés, amely gyűlöletet akar kelteni az oroszokkal szemben.

Nyilván önök is úgy gondolják, hogy ezek teljesen komolytalan dolgok. A politikát az elitek alakítják ki, a többség többé-kevésbé önként végrehajtja, a kívülállók pedig szenvedik a következményeit. A zsidóság ebben nem különbözik egyetlen más államtól vagy multinacionális vállalattól sem. A zsidó vezetésnek megvan a maga politikája, s képes azt különböző irányokban módosítani. S a hétköznapi zsidók természetesen helyeselhetik vagy elvethetik az éppen adott politikát.

Ez nem valami titkos értesülés, de jobb, ha az ember nem mondogatja hangosan. A zsidó elit például ráveheti Busht, hogy ilyen vagy olyan kérdésben adja be a derekát. Ez nyílt titok. A Távol-Kelettől Skandináviáig az egész világ tudja, s néha szóba is hozza egy-egy rakoncátlankodó miniszterelnök vagy parlamenti szóvivő. Az amerikai Kongresszus figyelmét nem kerüli el az ilyesmi, s rögtön halljuk is a rendetlenkedőknek címzett dörgedelmes tiltakozást, ahogy a felheccelt papucsférj is hőzöng a kocsmában, amikor az ivócimborái azt emlegetik, hogy otthon az asszony az úr. Bárki nyugodtan tehet olyan kijelentést, hogy az Egyesült Államokat a négerek, a protestáns fehérbőrű angolszászok, a szabadkőművesek vagy a kis zöld marslakók irányítják, és senki a füle botját se fogja mozdítani. Kijelenthetjük, hogy az országot a nagy világcégek irányítják, a Standard Oil vagy a Boeing és senki ránk sem fog hederíteni. De próbálja csak valaki azt kiejteni a száján, hogy "Amerikát a zsidók irányítják", s rögtön megnézheti magát. Akkor hát milyen is ténylegesen a zsidók helyzete az Egyesült Államokban?

Nos, ezt sokféleképpen lehet jellemezni. Ők képviselik az új judeoamerikai hit egyházát (ideológiai apparátusát), ők Amerika brahmin kasztja. Nagyon prominens, ha ugyan nem vezető etnikai kisebbségnek nevezhetjük őket. Az események ilyen alakulása furcsa, de nem egyedülálló. A legutóbbi időkig például Angliát irányította az Etonban, majd Oxfordban vagy Cambridgeben végzettek diplomázottak szűk kasztja, akik ugyanolyan kirekesztő hajlamúak, mint bármelyik zsidó; ezek még feleséget is a saját kasztjukon belül választottak.

Powell és Bush ezért nem adhat utasítást Saronnak. Van némi szabad játékterük, amíg a zsidók nem határoztak, amíg ez az egyedülálló entitás nem döntötte el, hogy mit is akar. Már most ezt a zsidóságot közös akarat vezérli, egyetlen cél és a saját hatalmuk tudata. Az összefogás és a hatalom mámora azt eredményezte, hogy ez az óvatos népség levetette az álarcot, felhagyott a színleléssel. Ez az új keletű nyitottság páratlan betekintést kínál a zsidók és Mammonimádó támogatóik lelkivilágába.

Egy autentikus szerző, Ron Grossman ezt írta a Chicago Tribuneban: "Mint humanistát, engem elborzaszt a városokon, bárkinek a városán keresztüldübörgő tankok gondolata. Szomorúan kellene lehajtanom a fejem a betlehemi és a ramallahi harcokról (inkább vérfürdőkről) készült tévéfelvételek láttán. De azért mindenkinek azt mondom: ne oktassanak ki bennünket és ne prédikáljanak nekünk. Ne akarjanak a jobbik énünkre hatni."

Hát igen, ne akarjunk a jobbik énjükre hatni, olyan ugyanis nincs nekik. "A jobbik énjük" csak egy eszköz volt, s most a valódi énjük jött elő a maga összes brutális hatalmával.

VI.

Most pedig játsszunk forgatókönyvírósdit, és pergessük le a BBC néhány, témába vágó klipjét. Palesztinában az UNRWA vezetője, Péter Hansen ezt mondta: "A színtiszta horrorról érkeznek a jelentések. Helikopterek géppuskázzák a civil lakónegyedeket; a tankok ágyúi sok száz embert sebesítettek meg, buldózerek rombolják le a menekültek házait, s hamarosan elfogy az élelmiszer és a gyógyszer." Holttestek tucatjai hevernek a dzsenini menekülttábor utcáin. A Születés Temploma, mint 614-ben, lángokban áll.

Időközben New Yorkban több tízezer zsidó tűnt fel, támogatva a palesztinok izraeli mészárlását. Párizsban 150 000 zsidó özönlötte el az utcákat, hogy kifejezze Izrael iránti szolidaritását. Az izraeli zászlókat lengető és a saját zászlójukat idéző kék-fehérbe öltözött (s a francia trikolórról elfeledkezett) zsidó tiltakozók a Place de la Republiquetől a Place de la Bastilleig vonultak francia és héber dalokat énekelve, s ilyen fel iratokat cipelve: "Tegnap New York, ma Jeruzsálem, holnap Párizs."

Izraelben senki sem fejezhetné ki jobban a legtöbb izraeli vágyakozását, mint a miniszterelnök. Ezt a háborút nem a "háborúpárti" Sáron indította, ez mindannyiunk háborúja írja Gideon Levy, ez az érző" szívű és lelkiismeretű ember. És nehéz volna Saront hibáztatni a háború következményeiért is, minthogy ezt a háborús politikát az izraeliek elsöprő többsége feltétel nélkül támogatja. Majdnem 30 000 polgárt mozgósítottak, akik egy emberként jelentkeztek is alakulatuknál, miközben a most is börtönben ülő 21 szolgálatmegtagadóval a tiltakozó mozgalom tényleg jelentéktelennek minősíthető. "Nem kérdeztük, hogy miért, mi csak jöttünk", mondta egy tartalékos a miniszterelnöknek, jól szemléltetve az izraeliekre ilyenkor oly jellemző "együtt" szindrómát. Tízezrek hagyják el az otthonukat, fordítanak hátat a normális életnek, s indulnak gyilkolni és legyilkoltatni, s még csak nem is kérdezik, hogy miért? Ez a csorda viselkedése vonja le a következtetést Levy.

Levy téved: a zsidóság valódi ereje és erőssége az, ami megmutatkozik ebben a hihetetlen összetartásban és szemérmetlen etnocentrizmusban. Mark Steyn (sic) például ezt írja a National Postban: "Minden civilizált ember egyetérthet azzal, hogy zsidókat gyilkolni rossz dolog". Nem "gyilkolni" rossz, hiszen akkor rossz dolog volna a palesztinok meggyilkolása is. Csak "zsidókat gyilkolni" rossz. Ez a szemlélet a Tízparancsolat zsidó olvasatán alapul: "Ne ölj zsidót". A keresztény parancs viszont így szól: "Ne ölj."

Dávid D. Perlmutter professzor ezt írja a Los Angeles Timesban: "Álmodozom: ó, bárcsak...! Ha 1948-ban, 1956-ban, 1967-ben vagy 1973-ban Izrael csak egy kicsit is úgy járt volna el, mint a Harmadik Birodalom, akkor ma az izraeliek háborítatlanul tudnának bevásárolni, pizzát enni, házasodni és ünnepelni a szent napokat. És természetesen a zsidóké, s nem a sejkeké volna a Perzsa öböl olaja." Az ilyen álmodozókat kíméletesen el kell távolítani az oktatási rendszerből, mivel még nem eléggé tökéletes nácik. De ne essünk kétségbe! A judeonácizmus ideológiája manapság erősen nyomul előre az Egyesült Államokban.

A Spectator című brit hetilap munkatársa, a szellemes, bár kissé sznob Taki a következő anekdotikus bizonyítékát szolgáltatja a zsidó vehemenciának és célratörésnek: "Húsvét vasárnap, úgy ebéd körül, Izrael leggazdagabb asszonya, Irit Lando berontott a házamba és elkezdett Adam Shapiróról szónokolni a családomnak és a barátaimnak. Bár ez az asszony a feleségem egyik legrégebbi barátnője, és tulajdonképpen meg is hívtuk ebéd utánra, én nagyon ideges lettem. Emlékeztettem Iritet, hogy az én házam nem az Izrael által elfoglalt területen áll. Hogy most éppen húsvét van. És mivel ő is tudja, hogy én miként vélekedem a palesztinok nyomorúságáról, jobb volna, ha ő témát váltana. Amit meg is tett: áttért a sajtóra, és azt kezdte fejtegetni, hogy a lapok miképpen adtak megnyilatkozási lehetőséget annak a rohadék áruló Adam Shapirónak."

Miközben az a néhány, zsidó származású "különutas" egyre jobban marginalizálódik, a zsidók en bloc felsorakoznak Sáron és Izrael mögé. Az amerikai hivatalosságoknak nincs más választásuk, mint érteni a szóból. Az amerikai nem zsidók már régen rájöttek: ha valaki karriert akar csinálni a politikában vagy a médiában, akkor teljes mellszélességgel támogatnia kell a zsidókat. Mert egyébként ebek harmincadjára kerül. S ha valaki bejutott az amerikai hatalom birtokosainak legfelső köreibe, akkor ismernie kell a dörgést, és tisztában kell lennie saját hatalmának korlátaival is.

VII.

Eric Alterman a Nationben közzétette azoknak az amerikai fejeseknek és szakértőknek a listáját, akik nyíltan és fenntartás nélkül támogatják Izraelt. Érdekes olvasmány; íme:

ROVATVEZETŐK ÉS HÍRMAGYARÁZÓK, AKIKRŐL ELMONDHATÓ, HOGY ÖSZTÖNÖSEN ÉS FENNTARTÁS NÉLKÜL TÁMOGATJÁK IZRAELT:

George Will, The Washington Post, Newsweek és ABC News; William Safire, The New York Times; A.M. Rosenthal, a New York Daily News korábbi főszerkesztője, később rovatvezetője, The New York Times; Charles Krauthammer, The Washington Post, PBS, Time és The Weekly Standard, korábban a New Republicnál; Michael Kelly, The Washington Post, The Atlantic Monthly, National Journal, és MSNBC.com, korábban a New Republicnál és a New Yorkernél; Lally Weymouth, The Washington Post és Newsweek; Martin Peretz, The New Republic; Daniel Pipes, The New York Post; Andrea Peyser, The New York Post; Dick Morris, The New York Post; Lawrence Kap|an The New Republic; William Bennett, CNN; William Kristol, The Wa shington Post, Weekly Standard, Fox News, korábban az ABC Newsnál; Róbert Kagan, The Washington Post és The Weekly Standard" Mortimer Zuckerman, US News és World Report (Zuckerman a Nagy Amerikai Zsidó Szervezetek Elnöki Konferenciájának is az elnöke) Dávid Gelertner, The Weekly Standard; John Podhoretz, The New York Post és The Weekly Standard; Mona Charen, The Washington Times; Morton Kondracke, Roll Call, Fox News, korábban a McLaughlin Groupnál, a New Republicnál és a PBSnél; Fred Barnes, The Weekly Standard, Fox News, korábban a New Republicnál, a McLaughlin Groupnál, és a The Baltimore Sun Sid Zionnál, a The New York Postnál és a New York Daily Newsnál; Yossi Klein Halevi The New Republic, Sidney Zion, The New York Post, korábban a The New York Daily Newsnál; Norman Podhoretz, Commentary; Jonah Goldberg, National Review és CNN; Laura Ingram, CNN, korábban az MSNBCnél és a CBS Newsnál; Jeff Jacoby, The Boston Globe; Rich Lowry, National Review; Andrew Suliivan, The New Republic; Seth Lipsky, The Wall Street Journal és The New York Sun, korábban a Jewish Forwardnál; Irving Kristol, The Public Interest, The National Interest, The Wall Street Journal Editorial Page; Chris Matthews, MSNBC; Allan Keyes, MSNBC, WorldNetDaily.com; Brit Hume, Fox News; John Leo, US News and World Report; Róbert Bartley, The Wall Street Journal Editorial Page; John Fund, The Wall Street Journal Opinion Journal, korábban a Wall Street Journal Editorial Pagenél; Peggy Noonan, The Wall Street Journal Editorial Page; Ben Wattenberg, The Washington Times, PBS; Tony Snow, Washington Times és Fox News; Lawrence Kudlow, National Review, CNBC; Alán Dershowitz, Boston Herald, Washington Times; Dávid Horowitz, Frontpage.com; Jacob Heilbrun, The Los Angeles Times; Thomas Sowell, Washington Times; Frank Gaffney Jr, Washington Times; Emmett Tyrell, American Spectator, New York Sun; Cal Thomas, Washington Times; Olivér Ndrth, Washington Times, Fox News, korábban az MSNBCnél; Michael Ledeen, Jewish World Review; William F. Buckley, National Review; Bili O'Reilly, Fox News; Paul Greenberg, Arkansas DemocratGazette; L. Brent Bozell, Washington Times; Todd Lindberg, Washington Times; Michael Barone, US News and World Report, The McLaughlin Group;

Ann Coulter, Humán Events; Linda Chavez, Creators Syndicate; Cathy Young, Reason Magaziné; Uri Dan, New York Post; Dr. Laura Schiessinger, morality maven; Rush Limbaugh, radio host.

S hogy mi a legérdekesebb azoknak a nem zsidóknak a hosszú listájában, akik ösztönösen és fenntartás nélkül támogatják Izraelt? teszi fel a kérdést Kevin McDonald, a Kaliforniai Állami Egyetem professzora. Nos, tudni kell, hogy Izrael feltétel nélküli támogatása az a minimális követelmény és elvárás, ami nélkül az USA-ban az országos médiának még csak a közelébe sem lehet kerülni. A szakértőjelöltek aszerint kapják meg az "előléptetést", hogy mekkora elkötelezettséget mutatnak Izrael (és vélhetően más zsidó ügyek) iránt. Az Izrael iránti mértéktelen részrehajlást nehéz volna megmagyarázni valamiféle, az egyéni attitűdök eredményeképpen kialakuló hatékony szelektáló tényező nélkül. És itt van az a magától értetődő felvetés is, hogy míg az ezen a listán szereplő zsidókat etnikai indítékú közreműködőknek kell tekintenünk, addig a nem zsidók nyilván ragyogó karriert csinálnak sajátos álláspontjuk kialakításával. A véleményformáló jelölteknek ezt a fajta szűrését megerősíti az a tény is, hogy Joe Sobrant azért rúgták ki a National Reviewtól, mert azt merészelte felvetni, hogy az Egyesült Államok külpolitikáját ne az vezérelje, hogy mi a legelőnyösebb Izrael számára."

A karrieristákat aszerint válogatják ki, hogy mennyire képesek figyelmen kívül hagyni az amerikai nép érdekeit. Az elit összetételének és viselkedésének jó indikátorát kínálják az amerikai elit egyetemek felvételi adatai. A hagyományos amerikai vezető réteghez, a fehér angolszász protestánsokhoz tartozó diákok aránya 85 százalékról 35 százalékra csökkent, miközben a lakosság 2 százalékát kitevő zsidók aránya 40 százalékra nőtt. Más szóval, jelentősen csökkent egy nem zsidó esélye arra, hogy bekerüljön az elitbe. így aztán a hosszú éveken át zajló szelekciós folyamat eredményeképpen a zsidóbarát erők hatalmi és véleményformáló pozíciókba kerültek az Egyesült Államokban. S így Amerika a maga ideológiájával már-már arra van ítélve, hogy új zsidó állammá váljék. Anthony Judge ezt írta: "Feltűnő a párhuzam Amerika szokatlanul kirekesztő felfogása, az 'Isten országa' és a 'választott népnek' Isten által ajándékozott ország Izraelkoncepciója között. Miért igazolják ezek a koncepciók mások földjének elfoglalását, az őshonos lakosság elűzését, megölését vagy 'rezervátumokba' zárását, és egy stratégiai terv kidolgozását a 'nyugati civilizáciő más kultúrák tereibe való benyomulására?"

Az Amerikát megalapító zarándok atyák Új Izraelnek nevezték magukat. A Sátán azonban kegyetlen gúnyt űzött az ő fehér angolszász protestáns leszármazottaikkal. Azt ígérte, hogy új zsidókká teszi őket, és be is tartotta a szavát. Csakhogy az amerikaiak alárendelt partnerekké váltak a judeo-mammonita szövetségben, s arra ítéltettek, hogy minden nap esküvel tegyenek hitet a hűségük mellett.

VIII.

McDonald professzor azonban kissé túlegyszerűsíti a zsidók nem zsidók általi támogatásának okait. Bushon és Rumsfelden, s persze a karrieristákon kívül vannak még jó nem zsidók is, akik támogatják a zsidókat, mint ahogy léteznek hitehagyott zsidók és "nem zsidós zsidók" is, Isaac Deutscher meghatározása szerint. Mindez a zsidó közösségen belül érvényesülő, egymással ellentétes centrifugális és centripetális tendenciáknak a következménye. A nem zsidókkal való találkozásra adott egyéni reakciók alapján a zsidókat "peremzsidókra" és "centrumzsidókra" oszthatjuk. A peremzsidók kifelé igyekeznek a közösségből ún. vegyes házassággal, a kereszténység, a kommunizmus vagy más hit felvételével, Isten keresésével stb. A centrumzsidók viszont a közösség elsőbbségét hangoztatják a gójok elleni szakadatlan háborúskodásban. Az évezredek óta tartó huzakodásban a kereszténység a Centrum ellen hadakozik, a zsidóság pedig a Perem ellen.

Ezért létezik kétfajta "filoszemita". Az egyik, a jó nem zsidó új spirituális otthonra számít. A Biblia pozitív oldala befolyásolja őket, a "szeresd felebarátodat" gondolata. Kedvelik a közösségi szellemet, a valahova tartozás élményét, a zsidókból kisugárzó hagyományt. Kedvelik a "kívülálló" különös hangulatát, ami mindig is vonzotta a költői lelkűeket. Sokan vannak, akik ki akarnak szabadulni közvetlen környezetük nyomasztó és fojtogató kötelékeiből. Az ír regényíró James Joyce a zsidóságban kivezető utat látott az angolokkal való véres viszálykodásból. Az orosz költőnő Marina Cvetajeva kívülállónak tekintette magát a saját szolid középosztálybeli családjában is, és azt írta, hogy "ebben a legkeresztényibb világban minden költő zsidó". Woody Allen korai vígjátékainak bájos női figuráit pedig az örök idegen zsidó vonzotta.

Nem a véletlen hozza, hogy az ilyen emberek többnyire marginális helyzetbe került zsidókkal találkoznak a zsidó közösség peremén. Joyce zsidója az olasz zsidó író, Italo Svevo volt, Cvetajeváé az orosz kommunista kém, Szergej Efron. Diane Keaton és Mia Farrow zsidója egy mulatságos kívülálló, maga Woody Allen volt. S minthogy a zsidó közösség peremvidéke elég széles, ott mindig zajlik a nem zsidó elvándorlók legjobb fajtájával való keveredés.

A szövetségesek másik csoportját a kemény üzletemberek alkotják, akiket a zsidó ideológia gyakorlati oldala vonz. Tetszik nekik a maffia koncepciója, a pénzhajhászás, az erkölcsi szempontok és a társadalmi következmények figyelmen kívül hagyása, s mások tulajdonának, sőt életének semmibe vétele. Akik mindenkiben ellenséget látnak, s az életet szakadatlan háborúnak tekintik, azok észreveszik, hogy a zsidó ideológiában egyetlen idegent sem tekintenek "felebarátnak". A legkegyetlenebb uralkodók, fejedelmek és királyok ezért vették körül magukat zsidó tanácsadókkal és miniszterekkel. S tőlük tanulták meg, hogyan kell lenézni az alattvalóikat. Az olyan emberek, mint Néró és Kegyetlen Pedro, Conrad Black és Margaret Thatcher, a maffiakeresztapák és a harmadik világbeli diktátorok ezért a peremzsidókkal szemben inkább a centrumzsidókat kedvelik.

Szóval, a jó embereknek is megvannak a maguk zsidói, meg a rossz embereknek is megvannak a maguk zsidói. De van itt egy probléma: a jó emberek zsidói olyan kívülállók, akik bizonyos szempontból nem is igazi zsidók, míg a rossz emberek zsidói a nagy hatalmú zsidó vezetők. S a zsidók társasága strukturálisan hierarchikus testület, amelyet erősen befolyásol saját autoriter vezetősége. A jó zsidókat akaratuk ellenére kihasználták a rossz zsidók. Albert Einstein hátat fordított a zsidó közösségnek, bírálta a cionizmust, nem járt zsinagógába, és rokonszenves férfi volt. Tudományos eredményeit azonban felhasználták a zsidók a maguk koncepciójának terjesztésére.

Azért történhetett ez meg, mert csak kevesen merik felismerni: a zsidóság nem nép, nem vallás és nem rassz. Hanem egy kvázi-vallásos szervezet; valami olyasmi, mint a katolikus egyház, csak ez az IMF-fel van összekapcsolódva. Mindenféle katolikusokat lehet találni, de a döntéseket Rómában hozzák. És mindenféle zsidókat is lehet találni, de a döntéseket a Wall Streeten hozzák.

A Centrum elleni harcban nagyon fontos, hogy támogassuk a Peremet. A keresztény egyház hagyományos megközelítése ez volt: harcolni kell a zsidók ellen a zsidók lelkéért. A vakbuzgó zsidó, "Őrült" Goldhagen azt állítja a könyvében, hogy az egyház antiszemita volt, s az ő politikája vezetett a zsidó holokauszthoz. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna: az egyház a lelket akarta helyes útra terelni, nem a testet megölni. És tényleg így van: a zsidók valódi érdekei és a zsidók valahogy nem "illeszkednek" egymással.

A zsidó elitek tudják, hogy az embereknek meg kell hagyni a választás lehetőségét, s igyekeznek gondoskodni arról, hogy rosszul válasszanak. A mammonita zsidók ezért támogatják a cionista fanatikusokat. Azt akarják, hogy mi, zsidók két rossz, a fanatikusok és a mammoniták között válasszunk. De létezik egy "harmadikutas filozófia" is. Ennek ismerői hisznek az emberiség nagy testvériségében, és elvetik mind a fanatikusok gyűlölködését, mind pedig a farizeusok világuralmi törekvéseit. Különböző politikai és vallási iskolákhoz kötődhetnek, a politikai térkép bal vagy jobb oldalán is elhelyezkedhetnek, s hihetnek Krisztusban vagy Allahban, Leninben vagy Chomskyban, a New Ageben vagy Buddhában, a Művészetben vagy a Szerelemben. Szent Pál Izrael maradékainak nevezte őket. Az emberiséggel való összeolvadásukban beteljesülnek Krisztus szavai: a mag, amely meghal, él. S az a mag, amelyik él, meghal.

A halál és a feltámadás történetének ez a misztikus üzenete: ne féljünk a haláltól és az eltűnéstől, mert ez az élethez vezető út. A zsidóként meghaló zsidók életben maradnak. Miután a függöny leereszkedett a spanyolországi zsidó közösségre, Avilai Szent Teréz és Istenes Szent János meghaltak, mint zsidók, és örökké életben maradtak. Az Amszterdamba és Marokkóba költözött száműzöttek nevére senki sem emlékszik: ők zsidóként maradtak életben, s azután örökre meghaltak. A dolog 1917-ben Oroszországban megismétlődött: akik a forradalom mellé álltak, örökké élnek.

IX.

Pár hónappal ezelőtt az Amazonas medencében jártam, a Rio del Madre de Dios mély medre által szabdalt perui őserdőben. Ezen az isten háta mögötti vidéken kicsiny, csak pirogákkal hajózható folyócskák kanyarognak kilométereken át a végtelen erdőségekben. Puerto Maldonadóból indultunk, s bennszülött vezetőm a színpompás papagájok és a barátságos, a vállamra telepedő majmocskák elveszett világába kalauzolt el. Egy keskeny ösvényen egy hatalmas fához érkeztünk. Nagyobbra nőtt, mint az őserdő többi fája, vastag, kanyargó gyökerei messzire nyúltak ki. Ez a telegraffa, magyarázta a vezetőm. És megütögette a fa törzsét, s a döngő hang messze visszhangzott a dzsungelben. Az óriás ugyanis belül üreges volt.

Megnéztem közelebbről is, és észrevettem valamit, ami addig elkerülte a figyelmemet: a föld fölött körülbelül hét méter hosszan egy másik, félig az öreg fába beleolvadt pálmafatörzs nyomakodott fölfelé a rátapadó, sima kéreg alatt. Vagyis a telegraffa egy éktelen nagy, a pálmafára ránőtt parazita volt. Ennek az élősdinek nem is volt saját törzse, csak fojtó ölelésébe fogta a pálmát, kiszívta és elapasztotta annak életnedveit. A fa belseje aztán elkorhadt, s az egekbe nyúló üreges törzs nagyszerű dobként szolgált a helybéli indiánok számára.

Tökéletes hasonmása volt ez az Amerikai Egyesült Államoknak, ennek a hatalmas és üreges fatörzsnek, amely a nemzetek erdősége fölé magasodik, de belül holt és üres. Az Amerikai Birodalom elérkezett hanyatló szakaszába. A dollár még mindig világvaluta, az amerikai hadsereg még mindig félelmetes hadigépezet, a tőzsdén még mindig billió dollárok forognak, de a Nyugat nagy állama a spirituális nemlét állapotába süllyedt. Az USA politikai élete a Meroving királyok végnapjaira emlékeztető alkonyatba süllyedt. Egy kívülálló számára nehéz megérteni, hogy ez a 275 milliós nemzet nem volt képes jobb vezetőket találni, mint az a két tökfilkó, Bush és Gore. Szellemileg mindkettő gyenge legény, alapvető ismeretekkel sem rendelkeznek, és teljesen híján vannak bármiféle politikai akaratnak. Valószínűleg egy átlagos város is alkalmasabb embereket találhatott volna, mint ez a két alak.

Az általános politikai hanyatlást szellemi leépülés kíséri. A tömegmédia és a közélet Amerikája elhülyült. Nincsenek már a háború előtti könyvkiadás termékeivel összemérhető fontos új könyvek. Az amerikai tévé merénylet az emberi intelligencia ellen. A múzeumok ütött-kopott limlomokkal és az amerikai művészetet reklámozó videofelvételekkel vannak tele. A judeo-mammonita hatalomátvétel elapasztotta és a fogyasztás felé terelte Amerika életerőit.

X.

A Marx által is sokat kárhoztatott amerikai "zsidó" szellemiséget az egekig magasztalta Phillip Weiss zsidó amerikai újságíró:

Senki sem beszélhet arról, amit mi azért csendben magunkban nagyon is jól tudunk: a zsidók megváltoztatták Amerikát. A polgárjogi mozgalom a zsidó igazságosság értékeket hangoztatja. A médiában a még nagyobb hatalmú zsidók az információs kor eljövetelét gyorsították meg. A pszichológiában szakember zsidók és a hollywoodi zsidók, Seinfeld és Weinstein megváltoztatták a populáris kultúra nyelvét. Az oktatásügy egész társadalmat átható új eredményeiben a zsidó tanulásszeretet tükröződik. Én még a pénzügyekig vagy a jogtudományig sem jutottam el... Ezek a trendek kellemesebb és kreatívabb hellyé tették Amerikát. A zsidók szorgalmazták az egyház és az állam szétválasztását. Ha a szekularizált zsidók nem veszik át a kulturális hatalmat, akkor nem csökkent volna ilyen jelentősen az egyháznak a közerkölcsökre gyakorolt hatása. És erről mégsem beszél soha senki. Ez volt az utóbbi 25 év legfontosabb változása az elit kultúrájában, mégis szó nélkül hagyják.

Weissnek ez a szédült öndicsérete némi józanságra int. Ezeket a változásokat ugyanis nem biztos, hogy ennyire kedvezőnek kell tekintenünk. A zsidók megváltoztatták Amerikát az utóbbi 2530 évben, mondja Weiss. Ez aranykor volt az amerikai zsidók számára, mivel hatalmuk és befolyásuk egyre növekedett. De ugyanezek az évek már nem voltak olyan örömteliek a nem kiválasztott amerikaiak számára. A neoliberalizmus buzgó szócsöve, az Economist című brit hetilap nemrég ezt jelentette:

A szegények és a gazdagok közötti szakadék egyre mélyül. Amerikában az utóbbi húsz évben a népesség leggazdagabb egyötödének átlagjövedelme a legszegényebb egyötöd jövedelmének 9-szereséről 15-szörösére nőtt. 1999-ben a brit jövedelmi egyenlőtlenség 40 év óta most érte el a legnagyobb mértéket.

A zsidó befolyás növekedéséhez divergencia társult: a gazdagok még gazdagabbak lettek, a szegények még szegényebbek, a középosztály pedig elveszett. Ez várható is volt, minthogy a zsidó közösség jóléte hagyományosan mindig a köznép érdekeinek rovására növekszik. A Biblia készen kínálja nekünk az ősmintát József és testvérei történetével ő ugyanis azon gazdagodtak meg, hogy a fáraó rabszolgáivá tették a egyiptomi közrangúakat. A zsidó közösség a néppel szembefordulva

264 király mellé állt Kegyetlen Pedro Spanyolországában és a XVII. századi Lengyelországban és Ukrajnában. A zsidónegyedek nem véletlenül épültek ki a királyi paloták közelében Európában mindenütt.

A médiában a még nagyobb hatalmú zsidók" aztán rázendítettek szokásos nótájukra: dicsőítették Izraelt, jajveszékeltek a zsidó holokausztról, támogattak minden piszkos ügyet az iraki tömeggyilkosságtól az amerikai feketék társadalmi felemelkedésének korlátozásáig. A zsidó kézbe került Hollywood még erőszakosabbá, moralizálóbbá, visszataszítóbbá és nyárspolgáribbá tette az amerikai filmeket. Van a filmgyártásnak egy kedves zsidó figurája is, Woody Allen, de ő nem Hollywoodban munkálkodik, és különben is antiszemitának tartják. A jogban a zsidók előretörése nem igazságosabb, hanem csak jóval többet pereskedő társadalommá tette Amerikát. "Az egyház és a társadalom szétválasztását" pedig kierőszakolt dekrisztianizálásnak és despiritualizálásnak tekinthetjük.

XI.

Az USA több vonatkozásban is zsidó állammá vált. Ugyanolyan biztonsági ellenőrzési módszerei és ugyanolyan holokausztmúzeumai vannak, mint Izraelnek, s itt is ugyanaz a szegénység jut sokaknak és gazdagság keveseknek. A hasonlóságra utalnak a barátai és az ellenségei is. Dávid Quinn azt írta a Sunday Timesban, hogy meglátása szerint az ír értelmiségiek oly mereven utasítják el az amerikai politikát, "annyira hevesen, nyilvánvalóan és irracionálisán (?), hogy az leginkább az antiszemitizmusra emlékeztet engem". Quinn így folytatja: "Az amerikaiak olyanok, mint a zsidók, mert ők is a fél világ kedvenc bűnbakjává váltak. A zsidókat azzal vádolták, hogy kezükben tartják a világ pénzügyeit; most már az amerikaiak ellen is ez a vád. A zsidókat azzal vádolták, hogy a kultúra és a művészetek irányításával a dekadenciát mozdították elő. Most ez a vád éri az amerikaiakat is. A zsidókat azzal vádolták, hogy egy sor piszkos ügyben használták ki a hatalmukat. Most ez a vád éri az Egyesült Államokat is.

Tekintettel Amerika hatalmára és gazdagságára, valamint az ottani zsidó lobbi erejére, a Közel-Keleten igazán könnyű volt antiamerikanizmussal vegyíteni az ősrégi antiszemitizmust, hogy ebből aztán igazán mérgező főzet jöjjön ki. Tízmilliók szívták magukba ezt a kotyvalékot, most ugyanolyan erős amerikagyűlölet él bennük, mint sok németbe annak idején a Weimari Köztársaságban.

Oszama bin Laden és követői ebből a gyűlöletből ugyanolyan logikus következtetésre jutottak, mint Hitler: ha valóban Amerika a felelős a föld minden problémájáért, akkor Amerikát és népét el kell takarítani a föld színéről."

Nagyon fontos cikk ez, mivel feltárul benne a judeoamerikanizmus egy szakértőjének a tudatalattija. Quinn a zsidókhoz és a neozsidókhoz fordul: támogassák Amerikát, minthogy Amerika zsidó állam, amely zsidó politikát folytat, és a szokásos zsidóellenes reakciókat váltja ki. Quinn azonosaknak tekinti a zsidókat és Amerikát, és felhasználja a neozsidó propaganda sok kliséjét is.

Az egyik klisé szerint a zsidó/amerikai politika elutasítása "irracionális", mivel ott a hittétel: "ne próbáljad megérteni, hogy miért vált ki elutasítást a te politikád". Elie Wiesel, a holokausztizmus prófétája minden alkalommal elismétli: "totálisan irracionális..., megmagyarázhatatlan..., oka sincs, csupán mindenkinek a tiszta gyűlölete a zsidók iránt". Tony Bayfield rabbi pedig a szokásos zsidó vehemenciával hajtogatja:

Rettenetesen dühös vagyok mindenkire, aki azt merészeli állítani, hogy az efféle cselekedetek (támadás a Pentagon ellen stb.) valamilyen módon megmagyarázhatók, sőt, netán még igazolhatók is.

Anélkül, hogy személyesen is ismerném Bayfield rabbit, megkockáztatok egy merész felvetést. Ha megemlítenénk neki Deir Jasszint vagy az iraki népirtást, akkor is elfutná őt a méreg: hogyan merészelik így összehasonlítani! Bayfield igazolhatónak tartaná ezeket a tömeggyilkosságokat, de legalábbis megmagyarázhatónak. De ha zsidók szenvednek, akkor azt valamilyen rejtélyes ok folytán nem lehet megérteni és megmagyarázni.

Quinn, mint az összes többi neozsidó apologéta, letagadja a letagadhatatlant. Szerinte Amerika nem ellenőrzi a világ pénzügyeit, hanem ezzel csak vádolják. Ugyanezen az alapon Amerikát csak vádolják azzal, hogy elfoglalja Észak-Amerika nagy részét. Quinn tudatában ez az Amerika egy szegény házban él, egy kis schtetlen (zsidó kisvárosban; jiddis. A fordító megjegyzése). Fogalmam sincs, hogy Dávid Quinn milyen származású, de nála aztán senki sem lehet nagyobb zsidó.

Quinn számára a zsidó uralom és az amerikai dominancia minden ellensége egy új Hitler, aki meg akarja gyilkolni az összes zsidót/amerikait. Nasszer Hitler volt, amikor államosította a Szuezi csatornát, és Arafat is Hitler volt, és Bejrút volt a bunkerja. Szovjet-Oroszország ugyanaz volt, mint ami a náci Németország attól a pillanattól kezdve, hogy Moszkva elnézte a neki jutott feladatot Hitler leverésében. Oszama bin Laden, vagy "tízmilliók a Közel-Keleten" mind új Hitlerré váltak. E mögött az összehasonlítás mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a muszlimokkal ezekkel a "tízmillióival" ugyanúgy kell elbánni, mint Hitlerrel és az ő sok németjével a Weimari Köztársaságban".

A judeoamerikai közbeszéd a zsidó elődöktől örökölte ezt a démonizálási ötletet. A harag, a gyűlölet és a bosszúvágy beleszövése az ellenségről folyó közbeszédbe nagyon hatásos, hagyományos zsidó ideológiai fegyver. És a közösségen belül soha nem fordul elő, mindig csak kifelé alkalmazzák. A démonizálás és a dühöngés általános bemocskolódást és részrehajlást hoz a közbeszédbe, és végül lerombolja a társadalmat. Shamuel Boteach rabbi, azelőtt Chabad rabbi az Oxfordi Egyetemen, jól szemlélteti ezt a zsidó hozzáállást A gyűlölködés ideje találó című írásában:

A megfelelő válasz ezeknek a gyáva gazembereknek, akik a szörnyű támadásokat végrehajtották Amerika ellen, az, hogy gyűlöljük őket minden idegszálunkkal, és megtisztítsuk magunkat a szimpátia minden morzsájától, amely netán meg akarná érteni az indítékaikat. A gyűlölet jogos érzelem... Ellentétben a kereszténységgel, amely azt tanítja, hogy tartsuk oda a másik orcánkat is a támadónak, és szeressük a bűnösöket, a júdaizmus arra kötelez bennünket, hogy megvessük a gonoszt, és minden áron álljunk ellent neki. Számunkra a megbocsátás és együttérzés kiterjesztése a bűnösökre is nemcsak alattomos dolog, hanem egyenesen kigúnyolása annak az Istennek, aki meg tud kegyelmezni mindenkinek, s ugyanakkor igazságot követel az ártatlanoknak. Hitlerre az egyetlen lehetséges reagálás a mérhetetlen megvetés és izzó gyűlölet. A javíthatatlan gonoszra csak egyféleképpen lehet reagálni: szakadatlan háborút kell folytatni ellene, amíg végképp ki nem pusztul a föld színéről. Ki merem jelenteni, hogy ha egy kultúra nem gyűlöli Hitlert és kompániáját, akkor abból a kultúrából hiányzik az együttérzés. Kedvességet mutatni a gyilkos iránt nem más, mint az áldozat újbóli meggyalázása. így tehát az igazság érdekében a gonosz emberrel szembeni megfelelő reakció az, ha minden idegszálunkkal gyűlöljük őt, és reméljük, hogy sohasem talál nyugalmat sem ezen a világon, sem a következőn.

XII.

Nem sokkal szeptember 11-e előtt amerikai kongresszusi képviselők látogattak el Palesztinába, s egyikük a lapok címoldalára került. Shelley Berkley nevadai demokrata képviselőnő volt az, aki kijelentette Szaeb Erakat palesztin miniszternek: "Ez a mi országunk, mi nyertük meg a háborút. Ha a palesztinok nem akarnak zsidó fennhatóság alatt élni, én nem fogom tartóztatni őket."

Mármost kik ezek a "mi", akikről a méltóságos asszony beszél? Miss Berkley nyilván nem a "mi, amerikaiak"-ra vagy a "mi, nevadaiak"-ra gondolt, akik őt Washingtonba küldték. Tudomásom szerint Nevada nem indított háborút a Közel-Keleten. Néhány naiv ember azt is mondhatná, hogy itt "Izraelről" van szó, s még "kettős lojalitással" is megvádolhatnák a képviselőnőt. Szigorú tanácsadói majd megfeddik őt azért, hogy cserben hagyta benne bízó választóit, és egy idegen ország szolgálatába állt. De ez tisztességtelen interpretáció volna. Miss Berkley nem pártolt át sehonnan sehova. Az amerikai Kongresszus és Szenátus sok más tagjához hasonlóan egyetlen ügynek elkötelezettje ő, és az a zsidóság ügye.

Miss Berkleynek tulajdonképpen igaza van. Ha a nevadaiakat és a többi amerikait nem zavarja, hogy súlyos zsidó befolyás alatt élnek, akkor a palesztinok miért nem tudják ugyanazt eltűrni? Az amerikaiakat láthatóan nem zavarja, hogy vagyonukat a nagy befektetési bankárok kezelik, a Mr. Greenspan vezette jegybank, a Federal Reserve égisze alatt. Jézus megvált, Mózes viszont befektet. A zsidó befolyás nem ér véget ott, ahol a pénz véget ér. Az amerikaiak ideáljait a pénzsóvárság és a siker kultuszát hirdető Hollywood alakította ki. Gondolataikat az egyetemeken és a médiában munkálkodó zsidó szakértők szállítják nekik. Az egyszerűség kedvéért elfogadják a New York Times kotyvalékát. Történetük a holokauszttanulmányokra szűkült. Könyveiket Bellow és Malamud írja. Az amerikaiakat nem zavarja, hogy politikájuk irányítása olyan emberek kezében van, akik kizárólag a zsidó érdek elkötelezettjei.

Ha pedig ez őket nem zavarja, akkor miért zavar engem, egy izraeli zsidót, ahelyett, hogy büszke lennék magam is a testvéreim, az amerikai zsidók sikerére? Végül is nem akármilyen fegyvertény egyetlen puskalövés nélkül megszállni a világ szuperhatalmát. A kérdés nem szónoki, van rá válasz, s az nem az "öngyűlölet". Én nagyon jól

268 megvagyok magammal és az általam ismert zsidók többségével. Külön-külön kedves és szimpatikus emberek vagyunk. Mint bárki más. De együtt már félelmetes és visszataszító társadalmi gépezetet alkotunk, eszelősen ragaszkodva a hatalomhoz és a pénzszerzéshez. Én úgy szeretem "a zsidóságot", ahogy a nagy amerikai Henry Thoreau szerette az Amerikai Birodalmat, ahogy Voltaire szerette a katolikus egyházat, vagy Orwell Sztálin pártját.

A zsidóság az izraeli zsidók ellensége lett: azok az izraeliek, akik békességben akarnak élni palesztin szomszédaikkal, a templomokkal és a mecsetekkel, semmit sem tehetnek az amerikai zsidó vezetőség nyers erejével szemben. A jó szándékú izraeliek és palesztin szövetségeseik nem győzhetnek, ha ezt az erőt nem sikerül leküzdeni. Az északi, skandináv mitológiában Thor isten elment Utgard Lokihoz, a gonosz óriások királyához, hogy megmutassa a hatalmát. Utgard Loki istenei próbatétel elé állították: egy hatalmas ivókürtből kellett innia. Thor nekiveselkedett, de nem ment semmire, mert a kürt a tengerbe ért. Csak ennek a kapcsolatnak a megszakításával tudott volna megbirkózni a feladattal. Ha önök, tengeren túli olvasóim, elrekesztik a külföldi zsidó támogatás tengerét, akkor mi, izraeliek és palesztinok képesek leszünk elrendezni hazai dolgainkat. Az önök köreiben munkálkodó Izrael-támogatókat háttérbe kell szorítani, s ez önöknek épp úgy érdekük, mint nekünk.

XIII.

Az eszmék harcában van egy félelmetes tömegpusztító fegyver: az ellenfél démonizálása. Nincs jobb fegyverrendszer akkor sem, ha valaki le akarja rombolni a társadalmat. Nem szabad az embereket felosztani a Fény fiaira és a Sötétség fiaira.

A zsidók általában elég toleránsak a közösségen belül született eszmékkel szemben. A cionizmus megalapítója, Theodor Herzl minden volt, csak vallásos zsidó nem. A vallásos zsidók nagyon nem szerették őt. Mégis, amikor egy rabbit megkértek, hogy mondjon valami jót róla, a rabbi talált jó szavakat: Theodor Herzl sohasem beszélt világi dolgokról a zsinagógában, sohasem lépett be imaszíjakkal a toalettbe, és sohasem tanulmányozta a Talmudot karácsonykor. Már most az igazság az, hogy Herzl egyébként sem járt soha zsinagógába, sohasem viselt imaszíjakat, és sohasem tanulmányozta a Talmudot, pont. A zsidók ugyanilyen módon elég toleránsak voltak a kommunista Lev Trockijjal és a nácibarát Yair Sternnel szemben is, mert tudták, hogy minden eszmének vannak pozitív elemei. A mi időnkben a baloldali ellenzék vezére, Josszi Szarid volt a meggyilkolt judeonáci miniszter, Zeevi barátja és megható dicshimnuszokat zengett róla.

De a külső világ számára a zsidók az örökké áldott kontra örökké átkozott koncepcióját kínálják, az izzó gyűlöletet, haragot és bosszúvágyat. A lelki-szellemi egyensúly helyrebillentése érdekében ezt a zsidó belső toleranciát egyetemessé kell tenni, a zsidó külső intoleranciát pedig el kell vetni.

A judeoamerikai gondolkodás továbbra is termeli, külső fogyasztásra az intoleranciát. Ronald Reagan "a Gonosz Birodalmának" nevezte a Szovjetuniót, Bush pedig "Hitlernek" titulálta Szaddam Husszeint. Barbara Amiel, Lord Black felesége és vezérlő csillaga megjegyezte, hogy mostanság a zsidókat és Izraelt mutatják be a Gonosz Birodalmaként.

Tévedés, Ms. Amiel: Gonosz Birodalmak nincsenek, csak kontrollálatlanok.

Szovjet-Oroszország sem egy gonosz birodalom volt, s nem volt az a Sztálinban és a gulágban megtestesült kommunizmus sem. Solohov, Blok, Paszternak, Jeszenyin, Majakovszkij és Gyejneka a forradalom mellé állt, és annak eszméit művészi eszközökkel jelenítették meg. Az ember egyenlőségének és testvériségének megteremtésére irányuló, részben sikeres kísérlet országa volt ez, ahol bátor próbálkozást tettek a Mammon szellemének legyőzésére. A kommunisták és támogatóik megpróbálták fölszabadítani a munkásságot, lehozni a mennyországot a földre, eltüntetni a szegénységet és felszabadítani az emberi szellemet. A kommunizmus megteremtette Európában a társadalmi demokráciát.

Németország sem volt a Gonosz Birodalma, és nem volt az a Hitlerben megtestesülő organikus tradicionalizmus szelleme sem. Nem véletlenül láttak pozitív elemet is ebben a világnézetben Európa legjobb írói és gondolkodói, egyebek közt Knut Hamsun, Louis Ferdinánd Celine, Ezra Pound, William Butler Yeats és Heidegger. Ha Oroszországot és Németországot nem démonizálták volna, akkor könnyen lehetséges, hogy nem jutottak volna el olyan szélsőségekig.

Helyre kell állítanunk a lelki-szellemi és a közbeszédbeli egyensúlyt amely a II. világháború utóhatásaként borult fel a burzsoá "judeoamerikai" mentalitás túlságosan is teljes győzelmének következtében Miközben elítéljük a szélsőségeket és a háborús bűnöket, Majakovszkijtól Poundig helyre kell állítanunk a szellem uralmát. Nem léteznek gonosz emberek, mindannyian Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, és minden eszmére szükség van új gondolatok megszületéséhez.

Az 1930-as és 40-es évek két nagy porondharcosa sok szörnyűséget követett el, de az vesse rájuk az első követ, aki maga bűntelen. Drezda és Hirosima, valamint a Deir Jasszini és dzsenini tömegmészárlás után nem sok jelentkező akadhat. A két nagyot dedémonizálni kell, minthogy démonizálásuk veszélyesen felborítja az eszmék egyensúlyát.

De nem szabad démonizálnunk az ellenfeleiket sem. Amerika sem a Gonosz Birodalma. Észre lehet és észre is kell téríteni. És az általános emberi értékek között kell számon tartanunk az amerikaiak vállalkozó szellemét, találékonyságát, önbizalmát, korlátozást nem tűnő szabadságvágyát és demokráciáját.

A zsidóság sem a Gonosz Birodalmának megtestesítője. A zsidók jó szervezők és közvetítők, kitartóak és istenfélők, könnyen lelkesedők, ingerlékenyek és érzékenyek, első osztályú gondolkodók és bátor katonák, utazgatás kedvűek, együttérző lelkűek és vidámak; vagyis a zsidókra szükség van az emberiség felvirágzásához.

De e tulajdonságok együtt akár romba is dönthetik a világot, ha nem tartják őket ellenőrzés alatt.

A szovjetek emberek millióit száműzték és ölték meg abban a törekvésükben, hogy eltöröljék a régi rendet. Lerombolták az ősi templomokat, elűzték földjeikről a parasztokat, és ugyanúgy törekedtek uniformizálásra, mint amerikai ellenfeleik. A nácik a történelem legszörnyűbb háborúját szabadították a világra, s szlávok és zsidók millióit gyilkolták meg. Most pedig a judeoamerikai erők veszítettek el minden féket és mértéket 1945-ös és 1991-es nagy győzelmeik következtében. S ezt a helyzetet úgy értelmezik, hogy szabad kezet kaptak a világ végromlásba döntéséhez. GlobaJizációs programjuk eltünteti a világ minden szépségét és különleges jellemzőjét, elsekélyesíti a művészetet, megfojtja a szellemet, pusztítja a természetet, felszámolja a társadalmi vívmányokat, s urakra és rabszolgákra osztja fel az emberiséget. Ahová csak beteszik a lábukat, ott eltűnnek a régi kávéházak és éttermek, s helyüket Starbuckok és McDonaldek foglalják el. A dolgozók elveszítik munkájukat, a múzeumok megtelnek szeméttel művészetet felváltja a televízió. Ennek ellenére ezeket is meg kell tartani, s nem eltüntetni.

A háborúról általában úgy beszélünk, mint az állami érdekek konfliktusáról. Csakhogy a végtelenségbe nyúló II. világháború az eszmék harcát is hozta. Gonosz és szükségtelen volt ez a háború, hiszen a különböző eszméknek örök küzdelemben egymás mellett kell létezniük ahogy azt a jin és a jang, a női és a férfi erők példáján is szemlélhetjük. A judeoamerikai eszme viszont elférfiatlanítja a világot, ha engedik szabadon garázdálkodni. Ez a folyamat jól érzékelhető az Egyesült Államokban, ahol a férfiak már nem is mernek férfiak lenni. Beperelhetők, ha utánafordulnak egy nőnek, de beperelhetők akkor is, ha nem fordulnak utána. A híres angolszász hőskölteményben, a Beowullban egy kegyetlen királynő minden férfit megölet, aki szemet merészel vetni rá. Ha tudták volna, hogy a kegyetlen királynő szelleme valamikor még uralni fogja az egész világot...

A judeoamerikai eszme szorosan kötődik a biológiai élethez, de elfordul a szellemtől. Nem véletlen, hogy uralma alatt sem nagy műalkotások, sem új nagy eszmék nem születnek. Másfelől viszont ellenfeleinek tisztán maszkulin tendenciái szintén veszélyeztették az emberi faj fennmaradását.

Az elmúlt évszázad három, egymással szemben álló nagy táborának volt egy közös jellemzője: elutasították Krisztust, a spiritualitás alapját. A II. világháború egyetlen nagy vezetője sem fordult soha Isten felé. A kommunisták féltek, s az amerikaiak még most is félnek Krisztust megemlíteni, mert attól tartanak, hogy kinevetik vagy megróják ezért őket a zsidók. A nácik kifejezetten keresztényellenesek voltak, és belemerültek az okkultizmusba. Ez a negyedik elem, amely hiányzik az egyensúly helyreállításához.

Így aztán arra kell törekednünk, hogy szintézist alkosson a négy tendencia: a természet, a helyi gyökerek és a hagyományok ősi szeretete, a társadalmi-közösségi igazságosság az egész emberiség számára, az életszeretet és vállalkozó szellem, valamint spiritualitás. Ezek a Kereszt új jelentését szimbolizálják, s megteremtik az emberiség spirituális egységét, miközben megőrzik szépséges sokféleségét is.

XIV. a zsidók előretörésének sok kutatója nehézséggel találja szemben magát. Darwinista ösztöneik arra a feltételezésre sarkallják őket, hogy a zsidók azért sikeresek, mert az átlagosnál jobb tulajdonságaik vannak. McDonald arra a következtetésre jut, hogy a zsidóknak genetikai okok ^a gondos neveltetés következtében magasabb az intelligenciájuk. Büszkeség töltött el engem is e munka olvasásakor, amíg körül nem néztem, hogy milyenek is a valóságos zsidók, az én szomszédaim. McDonald koncepciója nem állja ki a valóság próbáját. De ha nem a magasabb intelligencia a siker mozgatója, akkor mi?

A darwinisták azért tévednek, mert képtelenek a sikert a társadalom függvényének tekinteni. A hagyományos nem zsidó társadalmakban a siker példáját egy költő, egy szent, egy művész, egy bátor harcos, egy jó munkás vagy paraszt kínálta, vagyis olyan valaki, aki mások életét tette jobbá. Homérosz görögjei számára az ügyes sportolók, hajósok, költők, zenészek és táncosok voltak a siker modelljei, ahogy azt csodálatos eposzaikból is tudjuk. Ezek az idillben élő emberek, akárcsak a régi idők oxfordi diákjai, lenézték a kereskedőt és az üzletembert, és a jó hajóst becsülték.

A zsidók szerint a sikernek két különböző formája létezik. Az egyik a belső, a zsidó közösségen belüli siker, amelyet a Talmud tanulmányozásával lehet elérni. A másik pedig a külső, a zsidók és a nem zsidók által lakott nagyvilágban elért siker. Ennek a sikernek a mércéje a kíméletlenül felhalmozott pénz és hatalom.

Zsidó nézőpontból a zsidók mindig is sikeresek voltak, mivel mindig részük volt mindkét fajta sikerben. De a zsidók külső sikerét a nem zsidók a legutóbbi időkig egyáltalán nem tekintették sikernek. Mindig akadtak nem zsidók, akik azonos állásponton voltak a zsidókkal, gondoljunk például III. Richárdra vagy Harpagonra, de őket inkább szörnyetegnek tekintették, s nem a siker modelljeinek. A XIX. században a szörnyetegek szaporodása elérte a kritikus tömeget, s megszületett a mammonita világ. A közbeszédben való aktív részvétel (média + egyetemek) révén a zsidó gondolkodók és ideológusok elterjesztették a siker mammonita eszméjét, s azt a nyugati társadalom egyik értékmérőjévé tették. A modern Harpagon, például lacocca vagy Soros általában nagy elismerésnek örvend a mammonita közbeszédalakítók által létrehozott új társadalomban. A nyugati világ zsidóssá vált, ahogy Marx mondotta, és átvette a siker zsidó eszméjét. Egyszerűbben fogalmazva a zsidók nem "sikeresek lettek", hanem az ő normális viselkedésük vált a sikeresség mércéjévé.

Ha az Egyesült Államokban a közbeszéd irányítása a négerek kezébe kerülne, akkor valószínűleg a jó sportolókat és zenészeket kezdené mindenki sikeresnek tekinteni, míg az ügyvédeket és a bankárokat kudarcemberként lesajnálnák. Ez talán jobb volna az emberiség jövője szempontjából, mint a pénz és a hatalom mostani bálványozása.

XV.

A zsidók még az anyagi sikereket sem valami csoda folytán érik el. Magyarázattal valószínűleg szolgálni tud két izraeli rendező és producer, Menachem Golan és Yoram Glóbus. Szerény képességű emberek ezek, akiknek filmkészítési érdemei semmiképpen sem lépik át a másodosztály határát, mégis vagyont szereztek Hollywoodban, és sok szörnyű filmet csináltak, amíg le nem áldozott a csillaguk. Sikerük kulcsa a vertikális hálózatépítés volt. Golan és Glóbus mindenfelé mozikat vásárolt föl Nagy-Britanniában, és a maguk által kiválasztott filmeket vetítették. És állandóan (na jó: majdnem mindig) szörnyen rossz filmeket választottak, minthogy nem volt sem ízlésük, sem tehetségük, sem műveltségük. Azt mondták: ha az embernek már van egy mozihálózata, akkor nem kell aggódnia a filmjei minősége miatt. A globalizálás és a hálózatépítés a minőségen alapuló versengés kiiktatásának módszere. Nem kell egy jobb kávéházat nyitni: könnyebb megvásárolni az összesét, és Starbuckot csinálni belőlük. Az emberek mindenképpen a mi kávéházainkba lesznek kénytelenek betérni.

A zsidó sikeresség második oka a mi kölcsönös pszichológiai kompatibilitásunk. Az ellenfelek általában zsidó "szabadkőművességet", már-már összeesküvést emlegetnek. De a zsidók számára teljesen természetes, hogy szeretik a hasonló dolgokat, ahogy, mondjuk, egy angol is szereti az angolszalonnás tojást. Csakhogy ez problémát jelent az emberi fejlődés szempontjából. Prágában az 1920-as években élt két egyformán nagyszerű, de egymástól nagyon különböző író, az elidegenedett és absztrakt gondolkodású zsidó Franz Kafka, és a földön járó cseh kommunista Jaroslav Hasek. Mindkettő remek író, mindkettőre szükség van az emberiség fejlődéséhez, de Kafka zsenialitása könnyebben elfogadható a zsidók számára. S minthogy sokkal több zsidó irodalomprofesszor és lapkiadó van, mint cseh, az csak természetes, hogy Kafkát világszerte ismerik és elismerik, míg Hasek neve nem nagyon lépte túl Csehország határait. Sokkal több író utánozza Kafkát, mint ahányan ismerik Haseket. Ennek eredményeképpen aztán az emberiség, s nem csupán Amerika, egyre inkább "zsidós" lesz. Ahogy az írók is tudják, úgy kell írniuk, hogy az vonzó és elfogadható legyen a zsidó szerkesztők és professzorok számára. Egyébként legföljebb csak helyi sikerekre számíthatnak, így tehát a zsidók normális emberi hajlamai mindenféle konspiráció nélkül is hatnak az emberiség szellemiségére, egyre csökkentve annak csodálatos sokszínűségét.

Már most a problémát meg lehet oldani. Míg a magánkezdeményezések bizonyos mennyisége jó dolog, addig a hálózatépítést meg kell tiltani. Egy tulajdonosnak csak egy könyvesboltja, egy mozija vagy egy kávéháza lehet. És a második megvásárlására vagy irányítására tett kísérleteket büntetőjogi eszközökkel kell üldözni.

Egy északi vicc szerint egy eszkimót, aki a délebbi vidékekre barangolt, elüt a gőzmozdony. Szegény túléli a balesetet, de attól kezdve szétrugdal minden üstöt, katlant, amit csak lát. Addig kell lerombolni őket, amíg ilyen kicsik, mondta. A monopolizálást látva nekünk is a bölcs eszkimó tanácsát kell követnünk. Jobban járunk, ha száz különféle kávéházunk van, mint ha száz Starbuck hívogat minket.

Az emberi jövedelem felső határát az átlagos ipari munkabér kétszeresében kell megjelölni, se felett az összeg felett az adóknak el kell érniük a száz százalékot. A menedzseri juttatásokat szintén komolyan korlátozni kell. A médiát és általában a közbeszédet fel kell szabadítani. Ami a szellemi szférát illeti, láthatóvá és támadhatóvá kell tenni a zsidók fennhéjázó, elzárkózó hajlamait. A fennhéjázó, gőgös értelmiségi persze nem ellenség, de hagyományos uralkodási hajlamát a láthatóbbá tétellel és a felelősségre vonhatósággal korlátok közé kell szorítani.

Meg kell teremtenünk az egységünket hirdető lelki-spirituális közösséget. Ehhez el kell törölni a kamatot, és meg kell szüntetni a faji diszkriminációt. Mózes V. könyvének 23/19. számú verséhez írott kommentárjában Szent Ambrus így vélekedik: "Attól szedjél uzsorakamatot, akit megölni sem volna bűn. Ahol jog van a háborúra, ott van jog az uzsorakamat szedésére is. Akik lelki-spirituális közösséget vállalnak testvéreikkel, azok nem követelnek uzsorakamatot. De ha ez a közösség megszűnik, akkor jön az uzsorakamat, a korlátlan kizsákmányolás és a rab szolgaság. A rabszolgaságot kálvinisták és zsidók vezették be Észak-Amerikában, miközben ez az intézmény ismeretlen volt azokon a területeken, amelyeken egyetlen Egyházban gyűjtötte össze az embereket a lelki-spirituális közösség.

A 22-es csapdája című, szellemes regényében Joseph Heller szerepeltet egy tábornokot, aki hitetlenkedve kérdezi a tábori lelkészt' "Ugyanahhoz az istenhez küldte imádkozni az embereket, amelyikhez mi is szoktunk?" Ez a lelki-spirituális közösség nélküli világ mentalitása. Nem ok nélkül tiltja a Talmud a zsidónak, hogy együtt igyék bort egy nem zsidóval, hiszen a közös borozás tulajdonképpen lelki-szellemi közösséget is jelent. S minthogy a zsidó törvény szándéka az volt, hogy a zsidók alacsony intenzitású, de szüntelen háborúságban álljanak a nem zsidókkal, a zsidóknak azt is megtiltották, hogy kamatmentes kölcsönt adjanak a nem zsidóknak. Lelki-szellemi egység megteremtésével a társadalom megszabadulhat ezektől a nehézségektől.

Ezzel a zsidók felemelkedése átalakul az ember felemelkedésévé.

A zsidó nép hosszú históriája ismeretlen végpont irányába fordult. Ez a história a lelki-szellemi egység elutasításával kezdődött, s a végén megint ez a kérdés vetődik fel. Ha a cionizmus és mammonita nagy testvére világméretű győzelmet arat, akkor eltűnik a sokszínűség, a könyörületesség és a szellem. Ha viszont a közösségiség szelleme győzedelmeskedik, akkor valóra válnak a régi próféciák. Akkor azt mondjuk majd: legyünk mi egy vérből valók, ez a palesztin nép, amely Ábrahám, az izraeliták és az apostolok leszármazottja, Palesztina jogos lakója, és az ő közeli rokonsága, a vándorló zsidó nép, amely hazatér majd atyái földjére, mint a tékozló fiú. A palesztin falvak, Kakun és Szuba elűzött lakói is hazatérnek majd, újjáépítik a lerombolt városokat, "és nem szaggattatnak ki többé az ő földjükből" (Amos próféta könyve 9, 15.). S a Szentföldön a népek két ága, a zsidók és a palesztinok egyesülnek majd, házasodnak egymással és ahogyan az a normannokkal is történt Kelet-Angliában, Szicíliában és Normandiában , új népet hoznak létre, amely soha többé nem fogja veszélyeztetni a világ békéjét.

(Akkor írtam, amikor Bush elnök meghirdette bosszúhadjáratát a harmadik világ ellen.)

A Cion Bölcsei és a közbeszéd irányítói
[Zhe Elders of Zion and the Masters of Discourse]

A Rejtett Kéz és Cion Bölcsei zavaros koncepciója haszontalan és fölösleges "A legújabb, az arab világot is érintő vita A ló nélküli lovas című tévéműsorral foglalkozik, amelyet november 5-én, szerdán, a szent ramadán hónap első napján kezdtek sugározni több arab műholdas csatornán. A vita abból fakad, hogy a műsor részben a cári Oroszországban készült hamisítványra támaszkodik" írja Kaisz Sz. Szaleh ramallahi üzleti tanácsadó a nagyszerű Counter-Punch weboldalon. Ahogy az várható volt, Szaleh elítéli az adást, s figyelmezteti a palesztinokat és az arabokat, hogy tartsák magukat távol az antiszemitizmus régi, veszett farkasától, vagy ahogy ő fogalmaz, "az antiszemita bigottság importálásának trendjétől".

Szaleh véleménye megegyezik Michael Hoffmanéval, akinek weboldalán megtalálható a Cion bölcseinek jegyzőkönyve. Hoffman szerint az arabok nem szorulnak rá arra, hogy régi és távoli forrásokból importálják antiszemita érveiket, minthogy rendelkezésükre áll a friss, kiapadhatatlan helyi forrás: a zsidó állam és a zsidó polgárok mindennapos viselkedése. Ez sokkal meggyőzőbb, mint a régi mesék.

A Cion... azonban még mindig jelen van, és még mindig szórakoztatja az embereket. Nemrég a jeles olasz regényíró és gondolkodó Umberto Eco fejtette ki a témával kapcsolatos véleményét a Guardian című lapban. Eco így "magyarázza" a zsidókkal szembeni közérzületet: " [A zsidók]... kereskedelemre és pénzkölcsönzésre adták a fejüket hát ezért neheztelnek rájuk, mint 'értelmiségiekre'". Szerény ismereteim szerint nem az értelmiségiek szoktak pénzt kölcsönözni, hanem a bankárok és az uzsorások, akiknek a viselkedését viszont a valódi értelmiségiek ellenszenvesnek találják. Lehet, hogy Eco másféle "értelmiségi"definíciót tartogat számunkra. "Ez a hírhedt mű, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve nem más, mint sorozatban gyártott régi hamisítványok felmelegítése, és bizonyítja is saját valószerűtlenségét, mivel nehezen hihető, hogy a gazemberek ilyen nyíltan elárulnák gonosz szándékaikat" vonja le következtetést Eco.

Egy ramallahi üzleti tanácsadónak még csak-csak meg lehet bocsátani, de Umberto Eco már észrevehetné, hogy definíciója ráillik néhány más könyvre is, például a Gargantua és Pantagruelre, erre a még régebbi hamisítványra, amely egy óriáscsalád igaz története akar lenni, "sorozatban gyártott régi koholmányok" alapján. A Don Quijote, a Pickwick Klub, és Orwell 1984 című regénye ugyanígy mind-mind valódi történeteket és eseményeket "akar" előadni. Ezek is "hamisítványok", minthogy valaki másnak tulajdonítják őket: a Don Quijotét Sid Ahmed Benengelinek, a Gargantuát pedig Maítre Alcofribas Nasiernek.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyvét leginkább "pszeudoepigráfnak" nevezhetjük, nem pedig "hazug hamisítványnak". Ugyanabba a kategóriába tartozik, mint a Thomas Friedman által jegyzett Clinton elnök levele Mubarakhoz. Végül is, a pszeudoepigráf régi és tiszteletre méltó műfaj. De még jobb, ha "politikai pamfletnek" nevezzük Cion bölcseinek jegyzőkönyvét.

Ebben az értekezésben megpróbáljuk kideríteni, hogy Cion bölcseinek jegyzőkönyve miért nem hajlandó szépen lefeküdni és kimúlni. Nem kívánunk foglalkozni a "ki írta" szokásos kérdésével. Valódi szerzője ismeretlen, és nehéz is elképzelni ezt a személyt, minthogy maga a mű nem más, mint irodalmi palimpszeszt. A régi-régi időkben az írnokok és kódexmásolók használt pergamenlapokra is dolgoztak, amelyekről előzőleg lekaparták a szöveget. Ez a lekaparás csak ritkán sikerült tökéletesre, így aztán az olvasó nem ritkán Apuleius Aranyszamár című pajzán regényének és Assisi Szent Ferenc életrajzának (/ Fioretti di San Francisco) sajátos keverékével találkozhatott. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvében régi és még régebbi történetek rétegeződnek egymásra, s ez eleve lehetetlenné teszi az alkotó felkutatását. Minden szöveget a maga érdemei szerint kell kezelni, a szerzőség kérdésétől elvonatkoztatva. Jorge Luis Borges ugyan megjegyzi, hogy a szerző fontos része a szövegnek. És ha tudnánk, hogy ez a mű valamilyen zsidó elitnek a valóságos tervezetét tartalmazza, akkor pillanatok alatt kész volna a válaszunk. De ez a mű valamikor a XIX-XX. század fordulóján jelent meg, "talált", apokrif alkotásként. Nagy sikerkönyv lett s még ma is az, bár egyes országokban (például a Szovjetunióban) már a puszta birtoklását is halállal büntették.

A Cion bölcseinek jegyzőkönyve névtelen szerzője a társadalom átalakítását célzó nagyszabású tervről számol be, amelynek megvalósításával egy új oligarchia és leigázottak milliói jönnek majd létre. A végeredmény nem sokban különbözik attól, amit egy kortárs mű, az oaklandi nagy radikális, Jack London Vaspata című regénye vetít elénk. London azonban látványos összeomlásra számított, míg a mi névtelen szerzőnk leigázáshoz vezető útja az Orwell-féle 1984 mintájú machiavellisztikus manipulációkon és tudatkontrollon halad keresztül.

A Cion bölcseinek az a problémája, hogy hátborzongató disszonancia van bárdolatlan nyelvezete és mély társadalmi és vallási gondolati tartalma között. Durva, paródiaszerű kifejtése ez egy sátáni, körmönfont és jól átgondolt tervnek, írta az irodalmi Nobeldíjas Alekszandr Szolzsenyicin a maga 1966-ban készült és 2001-ben kiadott Cionelemzésében. A Jegyzőkönyv... egy társadalmi rendszer modelljét mutatja be. Ennek tervezete egyszerűen felfoghatatlan a közönséges emberi elmék számára, ideértve a könyv közreadóját is. Két fejlődési stádium dinamikus folyamata ez; az első a destabilizálás, az egyre terjedő szabadság és liberalizmus szakasza, amely társadalmi kataklizmában végződik, a második pedig egy új társadalmi hierarchia kialakulása. Bonyolultabb ez, mint az atombomba. Valószínűleg egy lángelme által kidolgozott terv ellopott és eltorzított változata. Mocskos antiszemita brosúrába illő, undorító stílusa [szándékosan] fedi el a tiszta gondolatok és meglátások mélységét."

Szolzsenyicin tisztában van a Jegyzőkönyv fogyatékosságaival: "Stílusa egy ocsmány röpiraté, lendületes gondolatmenete megbicsakló és töredékes, tele van orrfacsaró ráolvasásokkal és pszichológiai ostobaságokkal. Az itt leírt rendszer nem szükségszerűen kapcsolódik a zsidókhoz; lehet tisztán szabadkőműves vagy bármi, miközben erősen antiszemita irányultsága nem szerves része az elgondolásnak."

Szolzsenyicin a szövegen kísérletezve eltávolítja a "zsidók", a "gójok" és az "összeesküvés" szavakat, s így sok nyugtalanító gondolati összefüggésre bukkan. Erre a következtetésre jut: "A szöveg lenyűgözően vetíti elénk két társadalmi rendszer, a nyugati és a szovjet jövőbeli képét. S miközben egy komoly gondolkodó 1901-ben valószínűleg meg tudta volna jósolni a Nyugat fejlődését, vajon mit tudott volna mondani a szovjet jövőről?"

Szolzsenyicin szembeszállt a szovjet rezsimmel, volt bátorsága megírni és publikálni a szovjet elnyomást leleplező A Gulag-szigetcsoportot de arra már nem mert vállalkozni, hogy közreadja a Jegyzőkönyvvel kapcsolatos kutatásait is. Azt kérte, hogy ez az írás csak a halála után jelenjen meg, ám 2001-ben, akarata ellenére, kis példányszámban mégis csak kinyomtatták. Kövessük most Szolzsenyicin gondolatmenetét, és nézzünk bele a Jegyzőkönyv kristálygömbjébe, miközben átmenetileg figyelmen kívül hagyjuk annak "zsidó vonalát", és egy új, nem feltétlenül zsidó uralom alatt álló rendszer megteremtésének koncepciójára koncentrálunk. A nagy terv az emberi tudat és gondolkodás átalakításával kezdődik (IV. Jegyzőkönyv): "Hogy ne legyen idejük az embereknek a gondolkodásra és megfigyelésre, az iparra és a kereskedelemre kell irányítanunk a gondolataikat. Így az összes nemzetet a nyerészkedési hajsza fogja lekötni." De ez hiábavaló igyekezet lesz, mert "spekulációs alapra kell helyeznünk az ipart is;... amit az ipar az országtól megvon, ki fog csúszni a nem zsidók kezeiből a spekulációba, azaz a mi kezeinkbe fog kerülni.

S a túlélésért és a vezető pozícióért folyó megélénkült, válságokkal és megrázkódtatásokkal kísért küzdelem rideg és szívtelen, a vallásra erős ellenérzésekkel tekintő közösségeket hoz létre. Egyetlen kalauzuk a szerzésvágy, vagyis a Mammon lesz, amely köré valóságos kultuszt emelnek."

Az anonim szerző előrelátása bámulatos: a Jegyzőkönyv megjelenésének idején még az ember volt a dolgok mértéke, de aztán eltelt kerek nyolc évtized, és Milton Friedman és a chicagói iskola kinyilvánította, hogy az egyetlen vezérlő csillag a piac és a profit.

A tudat leigázásának eszköze a média, írja névtelen szerzőnk (Jegyzőkönyv): "A mai államok kezében van egy hatalmas erő, amely irányítja a nép gondolkozását: ez a sajtó. A sajtóban megtestesül a szólásszabadság diadala. [A sajtó révén] megszereztük a hatalmat arra, hogy befolyásunkat érvényesítsük, miközben mi magunk a háttérben maradtunk. Kitöröljük az emberek emlékezetéből azokat a történelmi tényeket, amelyeket nem szeretnénk, ha ismernének, és csak a nekünk tetszőeket hagyjuk meg nekik."

Nos, megjelent a könyv, s még évtizedek teltek el, míg színre lépett, észrevétlenül, a közbeszédünket ellenőrző emberek kis csoportja, a médiamágnások. A médiamágnások Berlusconi és Black, Maxwell és Sulzberger, Guszinszkij és Zuckerman dolgainak szabad kibeszélése ki van tiltva az általuk birtokolt médiából, miközben a szolgálatkészség elbűvölő teljesítményeket produkál. A közbeszéd szabadsága ott maradt meg, an0' a (médiamágnásoktól) független média még létezik. Száz évvel ezelőtt ez az erő még sokkal gyöngébb volt, és bámulatos, ahogy a névtelen szerző felismerte ezt a potenciált.

Egy évszázaddal a Világbank és az IMF megjelenése előtt a Jegyzőkönyv szerzői felismerték: a külföldi hitel a legjobb eszköz arra, hogy az országokat kiforgassák a vagyonukból. "Amíg a hitel belföldi volt, a pénz az országban maradt, de a hitel külsővé válásával minden ország alattvalói sarcot fizetnek az oligarchiának." És valóban azt látjuk, hogy minél nagyobb hitelt kapnak a szegény országok, annál szegényebbé válnak.

A tőkének a pénzemberek kezében való koncentrálódása, a média kevés kézben való koncentrálódása, az ellenszegülő vezetők törvénytelen meggyilkolása, az anyagi javakat elszivattyúzó s azt a Mammon papjainak tulajdonában felhalmozó részvénytőke, a nyereség (vagy a "piaci erők"), mint a sikeres stratégia egyetlen mércéje... Hát igen, a jegyzőkönyv azért nem megy ki a divatból, mert az oligarchikus (és nem feltétlenül zsidó) uralom megteremtésének abban leírt terve a mostani világban éppen megvalósulóban van, s így hívják, hogy Új Világrend.

A jegyzőkönyvet néha szélsőjobboldali antiutópiának minősítik. Pedig ez a mű a bal és jobboldali közbeszédbe egyaránt beleillik. Egy jobboldali író üdvözölné a törvény és a rend megszilárdítását, de a névtelen szerző alábbi jövendölését (VII. Jegyzőkönyv) akár manapság is írhatta volna egy liberális gondolkodó, például Noam Chomsky, látva az Új Világrend felé tartó átmenetet: "A fegyverkezés fokozása, a rendőrség létszámának növelése mindez lényeges a fent említett tervek végrehajtásánál. El kell érnünk, hogy a világ összes államában rajtunk kívül csak proletártömegek, valamint egynéhány, az érdekeinket kiszolgáló milliomos, rendőrség és katonaság legyen."

A névtelen szerző legmélyebb gondolata azonban megmarad a spirituális szférában: "A szabadság veszélytelen lehet, és megtalálhatja a helyét az állam gazdaságában anélkül, hogy ártana az emberek jólétének, ha a hit alapzatára, az emberi testvériségre támaszkodik. Ezen oknál fogva elkerülhetetlen számunkra, hogy aláaknázzunk minden hitet, hogy kiirtsuk az emberek tudatából Istennek és a Szellemnek már az elvét is, s a számtan' kalkulációkat és az anyagi igényeket ültessük a helyére."

A névtelen szerző összekapcsolja a hitet és az emberi testvériség eszméjét. A hit aláaknázása lerombolja a testvériséget. A kívánatos és gyönyörű tudatállapot helyére lépő szabadság romboló erővé válik, ha lekapcsolják a hitről. A hit helyett az ellenség a mammon követését ajánlja nekünk.

Ha beleolvasunk a mai (2002. november 16.) International Herald Tribunenek a pedofil papok és apácák elleni kirohanásába, eszünkbe juthatnak a Jegyzőkönyv alábbi sorai: "Gondunk van rá, hogy diszkreditáljuk a keresztény papokat és meghiúsítsuk küldetésüket, amely akadályozhatja terveink megvalósítását. Napról napra csökken a befolyásuk az emberekre. A kereszténység összeomlása küszöbön áll."

Ez a terv a szemünk láttára valósul meg: a vallást egyre inkább figyelmen kívül hagyják, a neoliberalizmus vagy Mammonimádat veszi át a helyét, miközben a szocializmus, a nem hitalapú testvériség megteremtésének ez a merész kísérlete összeomlott, ideológiai űrt hagyva maga után.

Mindezt látva néhány megfigyelő felkiáltott: "Az uralkodási terv igazi kifundálója a mi régi ellenségünk, a Világ Fejedelme, akinek végső célja az isteni jelenlét fölszámolása és az ember tönkretétele." Ez igaz, de a Világ Fejedelme nem képes közvetlenül cselekedni. Szabadon munkálkodó ügynökökre van szüksége, akik elfogadják a tervét. Ezek a fő ügynökök és lehetséges szövetségeseik a pamflet szerint a pénztőkések és a közbeszéd, "a vélemény" urai.

Olyan politikusokat juttatnak a legmagasabb pozíciókba, akik "...ha nem engedelmeskednek utasításainknak, bűnvádi eljárással kell számolniuk, vagy el kell tűnniük. A választásokon olyan jelölteket kell kedvező helyzetbe hoznunk, akiknek valamilyen sötét, eltitkolt folt van a múltjában. Ezek, a leleplezéstől való félelmükben, a mi megbízható ügynökeink lesznek." (VIII. Jegyzőkönyv) Számunkra, a Watergate és a Lewinsky ügy kortársai számára mindez nagyon ismerősen hangzik.

Az első stádiumtól (liberalizmus és szabadság) a második stádiumba (zsarnokság) való átmenet a mi korunkban zajlik. A New York Times 1968-ban még a szabadság lovagjait ünnepelte, 2002-ben viszont már a hazafias törvényt. Egy neves amerikai jogász, a Harvardon dolgozó Alan Dersowitz 180 fokos fordulatot tett az emberi jogoktól a kínvallatás joga felé. Ezt a pálfordulást, mint a régi elitek elleni harc mögött rejlő célt, előre jelezte a Jegyzőkönyv.

A nemességnek, amely a törvénynél fogva élvezte a dolgozók munkájának gyümölcsét, érdeke volt gondoskodni arról, hogy a munkások jól tápláltak, egészségesek és erősek legyenek. Manapság a nemesség megbuktatása után a nép szívtelen, pénzhajhászó gazfickók markába került, akik irgalmatlan és kegyetlen igát akasztottak a munkások nyakába." (Jegyzőkönyv)

Kissé érzelemmentesebb kifejezésekkel élve, az új burzsoázia a nép támogatásával eltakarította a régi elitet, miközben szabadságot ígért és a régi előjogok eltörlését. A győzelem után azonban az előjogokat magának biztosította, és ugyanolyan gonosznak (vagy még gonoszabbnak) bizonyult, mint a földesúr. Marx, a Kommunista Kiáltvány nagyszámú kiegészítéseinek egyikében ezt az arisztokrácia nyavalygásának nevezte, és hiábavalónak tartotta, még ha részben jogos is. Marx azonban már nem lehetett szemtanúja annak a hasonló folyamatnak, amely a Szovjetunió végnapjaiban indult be. A felemelkedő új burzsoázia átvette az irányítást a közbeszéd felett, meggyőzte az embereket, hogy az egyenlőség és a szabadság érdekében harcoljanak a nómenklatúra privilégiumai ellen, majd a győzelme után átvette és megsokszorozta a privilégiumokat, s elvetette az egyenlőséget és a szabadságot.

A Jegyzőkönyv megjövendöli, hogy színre lép egy új burzsoázia, a globalista Mammonimádók rétege, amely lényegéből fakadóan ellenségesen viszonyul a régi elitekhez, a szellemhez, a valláshoz és a hétköznapi emberekhez. Hosszú időn át ők voltak a baloldal és a demokráciára törekvő csoportok mozgatói, de amikor elérték a céljukat, azonnal 180 fokos fordulatot tettek az oligarchia felé.

Ezt a fordulatot mennyiségi mutatókkal is jól szemlélteti az angliai örökösödési és földadó: amíg a fináncburzsoázia és a közbeszéd urai a régi uralkodó osztályok ellen harcoltak, addig az adók magasak voltak, s végül megfosztották hatalmi bázisuktól ezeket az osztályokat; a győzelem után viszont csökkentek az adók, hogy az új uralkodó osztályok konszolidálhassák hatalmukat. Lehetséges, hogy a régi rendnek voltak bizonyos előnyei. És az majdnem bizonyos, hogy a régi rend felváltása másként alakulhatott volna, ha a nép átlátja az ellenség szándékait. De hát a történelmet nem lehet visszafordítani, és teljesen fölösleges a derék földesurak és a jóságos pártvezérek visszatéréséről álmodozni.

Így tehát a (zsidókra és a konspirációkra való utalásoktól megtisztított) Jegyzőkönyv nagyon is hasznos, mivel leírja az Ú Világrend tervezetét és segítik annak ellenzőit, hogy kialakítsák a maguk védelmi stratégiáját az ellenség elgondolásaival szemben. De a zsidókra való hivatkozás nagy és fontos részét alkotja a szövegnek.

A zsidók és a Jegyzőkönyv

A Jegyzőkönyv az Új Világrend mozgatóit a szélsőségesen soviniszta manipulatív és hatalmi mániás zsidó vezetőkkel azonosítja. Ezek a vezetők a Jegyzőkönyv szerint lenézik a közösség egyszerű tagjait; támogatják és kihasználják az antiszemitizmust, mivel az kiváló eszköz arra hogy uralmuk alatt tartsák "alacsonyabb sorban lévő testvéreiket". A vezetőket beteges gójgyűlölőkként jellemzik, akik más népek kultúrájának és hagyományainak lerombolásán munkálkodnak, miközben a magukét gondosan őrzik. Céljuk az, hogy megteremtsék a világkormányzatot, és uralkodjanak a homogenizált és globalizált világban.

Céljaik és szándékaik rendkívül fonákul és ellenszenves módon vannak kifejtve. Szolzsenyicin arra következtet, hogy épeszű ember nem tárja elő kedves elképzeléseit ilyen, önmagát lealacsonyító és ellehetetlenítő formában. Az "aranyat sajtolunk ki a vérükből és a könnyeikből", "hatalmunk a munkások éhezésén alapul", "a forradalmárok a mi emberi eszközeink", "a gójok állatias gondolkodása" és a hasonlók mind olyan fordulatok, amelyeket Szolzsenyicin szerint csak a zsidók ellenségei tulajdoníthattak a zsidóknak. Szolzsenyicin úgy véli, hogy egy zsidó inkább homályosan fogalmazná meg az ilyen gondolatokat.

Nem teljesen meggyőző bizonyíték. Vannak, akik homályosan beszélnek, mások meg jobban szeretik a szókimondást. Egy örmény mondta nekem az azeri fővárosban, Bakuban a régi-régi 1988-as esztendőben: "Az azeriek a mi barmaink. A mi örmény elménk nélkül az országuk napok alatt összeomlana, mert ezek ostoba szamarak." Pár hónappal később a helyi erőszak kirobbanása kiűzte az okos örményeket Azerbajdzsánból, s azóta az azeriek egész jól elboldogulnak országuk igazgatásával. Dávid Ben Gurion, a zsidó állam első vezetője hasonlóan arrogáns megnyilatkozást tett: "Kit érdekel, hogy mit mondanak a gójok? Az számít, amit a zsidók csinálnak!" Ezt a kijelentés majdnem szó szerinti idézet a Jegyzőkönyvből.

A Jegyzőkönyv szerint a Bölcsek ezt mondták: "Isten szemében minden egyes áldozat a mi oldalunkon felér ezer gójjal." Ez a sor, az arrogancia csúcsa, nem egy antiszemita üres agyszüleménye. A Saron kormány két minisztere, Uri Landau és Ivet Lieberman is azt követelte, hogy ezer palesztin gójt öljenek meg minden egyes zsidó áldozatért. A zsidó templomhegyért rendezett egyik tüntetésen (2002. november 18.) egy zsidó szélsőséges felszólított minden zsidót, hogy ezer palesztin gójt öljön meg. Úgy látszik, a Jegyzőkönyv néhány gondolata nem idegen néhány zsidó számára.

Iszrael Sahak néhai izraeli tudós és Norton Mezvinsky amerikai zsidó író egy sor olyan, zsidó rabbik által tett kijelentést ismertet Zsidó fundamentalizmus Izraelben"? című művében, amelyek egyáltalán nem lógnának ki a Jegyzőkönyvből. "A zsidó lélek és a nem zsidó lélek közötti különbség nagyobb és mélyebb, mint az emberi lélek és a barom lelke közötti különbség" (p. IX.). Sahak és Mezvinsky azt bizonyítja, hogy a dühöngő zsidó sovinizmus nem tesz különbséget a palesztinok, az arabok és általában a gójok között. Más szóval, ami megtörtént a palesztinokkal, bármikor megtörténhet bármelyik másik nem zsidó közösséggel is, ha a zsidók útjában áll.

És valóban, ha a Jegyzőkönyvnek semmi köze nem volna a valósághoz, akkor ez a mű nem lehetne ennyire népszerű. A zsidók elég erősek ahhoz, hogy uralmi ábrándjaik legyenek, s közülük egyesek valóban erről ábrándoznak. Nyilvánvaló, hogy a könyv szövegébe bekerült néhány valódi zsidó elképzelés is. Más gondolatokat a "qui bono" alapján tulajdonítanak a zsidóknak.

A Jegyzőkönyv legkevésbé elfogadható gondolata az a feltételezés, hogy a zsidók már ősidők óta a világ feletti uralom megszerzésén mesterkednek. A szélsőségesen filoszemita álláspont tagadja a zsidók képességét a közös cselekvésre, és csak az imádság által egybefogott különálló egyénekként ábrázolja őket. Ezt az álláspontot nem fogadják el a zsidók, és az ellenkezik a józan ésszel is.

Szolzsenyicin nem hisz a Cion bölcseinek létezésében, bár "a zsidók tevékenységében megmutatkozó, a sikerességüket szolgáló összetartás és koordináció láttán sok szerző (Ciceróval kezdve) gondolta úgy, hogy létezik egy vezérlő központ, amely irányítja a támadásaikat. A zsidók egy ilyen világközpont nélkül és konspirálás nélkül is megértik egymást, és képesek összehangolni az akcióikat."

A zsidók nagyszerűen össze tudják hangolni az akcióikat, de én kétlem, hogy léteznének olyan emberi lények, zsidók vagy angolok, oroszok vagy kínaiak, akik képesek volnának évszázadokon és kontinense ken átívelő, hosszú távú terveket kidolgozni. Egy ilyen titkos terv létét még senki sem tudta bizonyítani. Az antiszemiták (azok az emberek akik tagadják vagy kétségbe vonják a zsidók elidegeníthetetlen jóindulatát a nem zsidó társadalom iránt) általában úgy érvelnek e terv valódisága mellett, ahogyan például Henry Ford tette. Az autókirály ezt mondta"Az egyetlen dolog, amit kijelenthetek a Jegyzőkönyvvel kapcsolatban az, hogy ez a mű nagyon ráillik mindarra, ami itt folyik. És valóban ráillik, kiált fel Victor Marsden, a Jegyzőkönyv angol fordítója.

Ez azonban még nem bizonyítja a zsidó összeesküvés létét. Hasonló eredményekre juthatunk, ha mindenestől elvetjük az összeesküvési szálat, és az önérdek fogalmát alkalmazzuk a valódi zsidó közösségre, ahogy azt nagyon helyesen írta le Sahak Mezvinsky. Azt kívánjuk bizonyítani, hogy a Rejtett Kéz és Cion Bölcsei zavaros koncepciója haszontalan és fölösleges.

A hagyományos zsidó közösség struktúrája a cionista elméletalkotók kifejezésével élve "fordított piramishoz" hasonlítható: sok volt benne a gazdag ember, a tanult és irányító személy, és nagyon kevés a munkás. Furcsa állapotnak tűnhet, amíg meg nem értjük, hogy a cionisták mesterségesen elválasztják a zsidókat attól a társadalomtól, amelyben élnek. A zsidó "fordított piramis" nem létezhetett volna a nem zsidó alsóbb osztályok "álló piramisa" nélkül. A zsidók a nem zsidó társadalom hazai elitjeivel vetélkednek a nem zsidó munkások és parasztok kizsákmányolásában. A vetélkedő felek eljárásmódja eltérő. Míg a hazai eliteknek vannak közös értékeik is az alsóbb néposztályokkal, és rendszerint gondoskodnak némi felfelé irányuló mobilitásról is, addig a zsidó közösségnek saját struktúrája és saját értékei vannak.

A zsidó közösség gazdaságilag a kapitalista vagy kvázikapitalista kizsákmányolásnak volt a híve, ideológiailag azonban a saját vezetői iránti hűségét deklarálta, elvetette az emberi közösséget a helybeliekkel, szélsőséges etnocentrizmus jellemezte, s faji és vallási szempontból felsőbbrendűnek képzelte magát a helybeliekkel szemben. Peremhelyzetben lévő közösség volt, amely házasságot és barátságot nem kötött a helybeliekkel. És ilyen, marginális közösségként mentes volt azoktól a hosszú ideje meglévő megfontolásoktól, amelyekkel a helyi elitek rendelkeztek.

Itt van például a XVII. századi ukrajnai zsidó közösség, amely kollektív főadóbérlőként és haszonbérlőként működött, s a helybéliektől fejenként HATSZOR annyi adót és illetéket szedett, mint egy nem zsidó földesúr, írja Jeruzsálemben nemrég megjelent könyvében a jeles ukrajnai zsidó történész, Szaul Borovoj. A Maghreb államok zsidó közösségei is a gyarmatosító hatalmakat támogatták muszlim szomszédaikkal szemben. Hagyományaik tiltják a normális viszonyt a helybéliekkel, az őshonos lakossággal.

Tegyük fel, hogy az ilyen közösséget az önérdek mozgatja. Felejtsük el az összeesküvést, és felejtsük el a Cion Bölcseit, akár bölcsek voltak akár nem. A közösség egyetlen célja, hogy előmozdítsa saját boldogulását. Egy marginális helyzetben lévő közösség számára ez azt jelenti, hogy a lehető legszélesebben kell tartani a társadalmi szakadékot saját tagjai és az őshonos lakosság között, s közben minimalizálni kell a visszahatási képességet.

Az ilyen csoport, saját érdekeit követve, támogatni fog minden lépést az őshonos elitekkel szemben, kezdeményezze azt akár a király (ahogy azt a zsidók a francia forradalom előtt tették), akár a lázadó alsóbb néposztályok. Nem a zsidók demokráciaszeretetéből vagy rebellis természetéből fakad ez, hanem a saját pozícióik javításának szándékából. Ideális helyzetet teremt a helyi elitek lemészárlása vagy elűzése, mivel a csoport tagjai ilyenkor elfoglalhatják azok pozícióit. Ez történt Szovjet-Oroszországban és Szovjet-Magyarországon az I. világháború utóhatásaként. Az őshonos elitek lemészárlása és elűzése elérhetővé tette a konkurens zsidók számára a hatalmi és befolyásolási pozíciókat.

Az önérdek magyarázza a zsidók szoros kapcsolatát a rettegett Csekával, a szovjet titkosrendőrséggel. 1937-ig zsidók foglalták el a KGB ezen elődszervezetének vezető posztjait, miközben oroszok milliói elveszítették az életüket vagy a szabadságukat. Ezek a hóhérok pedig megszerezhetővé tettét zsidó felebarátaik számára a munkahelyeket és házakat. Az orosz elitek lemészárlása és elűzése után a zsidók készen álltak az egyenlőségre, minthogy egy rabbi fia könnyedén versenghetett egy orosz munkás vagy paraszt fiával, amire nem lehetett volna képes, ha egy orosz nemes fiával áll szemben.

Az izraeli zsidók hasonló módon korlátozott egyenlőséget kínáltak a palesztinoknak 1966-ban, amikor már elkobozták a földek 90 százalékát, és elűzték az őslakosság 90 százalékát. Most a telepesek az egyenlőség kiterjesztését ígérik a megmaradt palesztinoknak, miután máshonnan elűzik a többségüket. Az Izraelnek nyújtott nagy zsidó támogatás fényében semmi okunk nincs feltételezni, hogy a Palesztinában tapasztalható zsidó modus operandi különbözik a külföldi zsidó szándékoktól.

Szolzsenyicin ezt írja: "A [forradalom idején] kivégzett katonatisztek oroszok voltak, a nemesek, a papok, a szerzetesek és a képviselők oroszok voltak... Az 1920-as években a forradalom előtti mérnököket és tudósokat száműzték vagy megölték. Ők is oroszok voltak, a helyüket viszont zsidók foglalták el. A legjobb orosz pszichiátriai intézet, a moszkvai tagjait letartóztatták vagy száműzték, a helyüket pedig zsidók foglalták el. A fontos pozícióban lévő zsidó orvosok akadályozták az orosz orvostudósok szakmai előmenetelét... Az orosz nép szellemi és művészi elitjének legjavát meggyilkolták, miközben a zsidók vígan éltek és gyarapodtak azokban az (oroszok számára végzetes) esztendőkben."

Az új zsidó elit nem azonosult teljesen Oroszországgal, hanem elkülönült politikát folytatott. Ennek végzetes következménye lett 1991ben, amikor a zsidók több mint 50 százaléka (szemben az oroszok 13 százalékával) Jelcin elnök nyugatbarát puccsát támogatta. 1995-ben a zsidók 81 százaléka a nyugatbarát pártokra szavazott, és csak 3 százalékuk a kommunistákra (szemben az oroszok 46 százalékával), ahogy arról a zsidó szociológus Dr. Rivkina beszámol Zsidók a posztszovjet Oroszországban című könyvében (1996).

Az örökké terjeszkedő Amerikában a zsidóknak nem kellett meggyilkolniuk vagy eltávolítaniuk az őshonos elitet. Ők maguk váltak fontos részévé ennek az elitnek, irányítják a közbeszédet, és jelentős pénzügyi befolyásuk van. S még ma sem azonosulnak a gój Amerikával: minden 4 évben arra kényszerítik a Kongresszust és a kormányzatot, hogy ötmilliárd dollárt küldjön az ő izraeli leszármazottaiknak, s most arra akarják rávenni Amerikát, hogy vívja meg az ő háborújukat Irakban. És igenis diszkriminálják a többi amerikait, mert egyébként a média vezető posztjainak 60 százalékát nem foglalhatták volna el zsidók.

És a franciaországi zsidók sem azonosulnak Franciaországgal. "Izraellel való azonosulásuk oly erős, hogy az elhomályosítja kötődésüket ahhoz az országhoz, amelyben élnek" írja Dániel Ben Szimon a Haarecben. Ezt a kettős kötődést nagyon világosan elmagyarázta nekem egy zsidó orvos Niceben: Ha Izrael és Franciaország között kell választani, akkor nem kérdés, hogy én Izraelhez érzem közelebb magam, jelentette ki habozás nélkül. Ez az ember Franciaországban született és nevelkedett; Franciaországban járt orvosi egyetemre; páciensei franciák; gyermekeivel és a feleségével franciául beszél. De szíve mélyén nagyobb vonzalmat érez a zsidó állam iránt.

Palesztinában a zsidókban semmi együttérzés nincs az őslakosok iránt. Elkülönített utakon utaznak, külön iskolákban tanulnak, s közben egy zsidó tízszer annyit fogyaszt a közös vízkészletből, mint egy gój, és hétszer magasabb a jövedelme. Így tehát a zsidó elkülönültség továbbra is jellemzője marad sok zsidó közösségnek.

Saját jólétük érdekében a zsidóknak homályban kell tartaniuk különleges helyzetüket, gazdagságukat és hatalmukat az alábbi módszerekkel:

A holokauszttéma napirenden tartása segít leküzdeni az irigységet.

Egy monoetnikumú társadalomban a zsidók, mint az egyetlen idegen test, feltűnően "kilógnak a sorból", és magukra vonják a figyelmet, míg egy multikulturális társadalomban alig lehet észrevenni őket. Ezért a zsidók támogatják a bevándorlást a nem európai országokból, mivel a betelepültek jelenléte megszünteti a zsidó kizárólagosságot.

Az úgynevezett politikai korrektség szintén eszköz arra, hogy megtiltsák a zsidó befolyásról szóló vitát.

A kereszténység és az Egyház elleni harc hasznos lehet egy nem keresztény közösség számára; ha az Egyház erős volna, akkor a keresztények a saját, keresztény elitjüket részesítenék előnyben.

A globalizáció természetes fejlődést jelent egy, az egész földkerekségen elterjedt nép számára, ha ez a nép csak csekély jelentőséget tulajdonít a helyi dolgoknak.

Az őshonos lakosság elszegényedése csupán a másik oldala a zsidó közösség vagyonosodásának.

Összefoglalva, a Jegyzőkönyv által a zsidóknak tulajdonított eszmék nagy része (bár nem mindegyike) valóban hasznos vagy szükséges a zsidó közösségi jóléthez, anélkül, hogy különösebb szükség volna a nem zsidók iránti heves gyűlöletre és/vagy a mitikus Cion Bölcsei titkos irányítására. Ez a magyarázata a Jegyzőkönyv hosszú életének. Paradox módon az izraeli apartheid politika nélkül ezek a tények észrevétlenek maradnának a befogadó közösségek számára.

Lóvá tett lovagok
[Love Labours Lost]

A civilizált New Yorkban egy lánynak, ha szeretné már lerázni kellemetlenné vált udvarlóját, nem kell gorombáskodnia. Csak küld egy felhívandó telefonszámot, s azon egy géphang elmagyarázza a gavallérnak, hogy "Az ön által hívott személy nem kíván kapcsolatot tartani önnel. Ha szomorú költeményt óhajt meghallgatni, kérjük, nyomja meg az EGYES gombot; ha ragaszkodik a kibékülés hiú ábrándjához, KETTES gomb; ha pedig szakértői konzultációra és tanácsra van szüksége, HÁRMAS gomb."

A Guardian szerkesztőjének, Mr. Seumas Milnenek ez a fontos cikke tulajdonképpen egy elutasított szerelmes panasza. Úgy látszik, Milne nem volt képes túltenni magát a Cion Leányától kapott elutasításon. Imigyen búsong románcuk régi szép napjain: "a francia forradalom óta szorosan összefonódott a zsidóság és a baloldal sorsa. Marx óta a zsidók központi szerepet játszottak a politikai baloldal minden árnyalatában." Mr. Milnenek és a baloldalnak ezek szerint némi szakértői konzultációra és tanácsra van szüksége (kérjük, nyomja meg a HÁRMAS gombot).

Minden elkezdődik, és el is múlik egyszer, Mr. Milne. A francia forradalom előtt a zsidók az arisztokráciaellenes despotizmust támogatták, s János király a Magna Chartát a zsidók tiltakozása ellenére írta alá. Napóleon után a zsidók a baloldallal kötöttek hosszú időre szóló szövetséget. Hosszú, de nem örök időre. Ez a szövetség megszakadt az 1968-as forradalom kudarca után. A zsidóság azóta új szövetséget kötött, méghozzá a globalizációs erőkkel. Láthattuk ennek az új szövetségnek a működését, amikor elősegítették Margaret Thatcher győzelmét, majd a Munkáspárt jobbra tolódását Lord Levy védence, Tony Blair idején, az Egyesült Államokban pedig a globalizáció és a harmadik világháború programját (civilizációk összeütközése).

Gondolja csak meg, Mr. Milne: ha Cion Leánya frigyre tud lépni a baloldallal, akkor miért ne tudná váltogatni a partnereit? Tekintsük egy állandóan jótékony, rögtön a Mindenható Úristen után következő erőnek? A zsidó vezetőség hasznot húzott a baloldallal kötött szövetségből, amíg az egy ambiciózus erő volt, és a hagyományos felső osztályok ellen harcolt. De miután teljesültek e vezetőség elvárásai, többé már nem érdekelte őket egy ilyen szövetség fenntartása.

A zsidóságnak ezt a nagy és nyilvánvaló szimpátiaváltozását vagy harminc éven át nem nagyon beszélték ki a baloldalon. Mint az elhagyott szerető, a baloldal is csak reménykedett abban, hogy visszafogadja őt a szeretett leányzó. Ennek a reménynek egyik alapját szentimentálisan tárja elénk Mr. Milne: "A társadalmi igazságosság és az egyetemes jogok baloldali követelése természetes kapcsolatot hozott létre a régóta üldözött és a keresztény európai elit által kirekesztett néppel."

Miért kell "érdekházasság" helyett "természetes kapcsolatnak" nevezni a baloldalt támogató gazdag zsidó bankárokkal és laptulajdonosokkal kialakult viszonyt? Nagyon is természetellenes volt ez a kapcsolat, az érdekelt felek nyilvánvaló osztályérdekei ellenében jött létre, és elkerülhetetlen felbomlás várt rá. A baloldal elfogadta a gazdag zsidók támogatását, tekintet nélkül azok indítékaira. Súlyos árat kellett fizetnie érte: elidegenedett a dolgozó osztályoktól, amelyek már elég tapasztalatot szereztek a zsidó-nem zsidó kapcsolatok, az Egyháztól való elhidegülés és a felsőbb osztályok kérlelhetetlen ellenségességének hosszú és fájdalmas története során. A zsidók kihasználták a baloldal energiáját, amíg az el nem fogyott; akkor aztán hűtlenül hátat fordítottak neki. Úgyhogy a baloldal most felhívhatja azt a bizonyos New Yorki telefonszámot, és meghallgathatja az előre felvett üzenetet.

Mr. Milne kifogásolja, hogy a zsidók "antiszemitának" nevezik a baloldalt. Szerinte a baloldal erre nem szolgált rá. De ez itt tulajdonképpen meghatározás kérdése. Mr. Milne szerint "az antiszemitizmus nem más, mint zsidóellenes rasszizmus", és alkalmazása egyfajta "szégyenbélyeg". A zsidók szerint viszont az "antiszemitizmus" a zsidók politikáját ellenző politika. így aztán 1968-ig a jobboldal per definitionem "antiszemita" volt, mivel "szorosan összefonódott a zsidóság és a baloldal sorsa". Aztán változtak az idők, s 1968 után a globalizációellenes baloldal (és jobboldal), valamint a környezetvédő csoportok lettek per definitionem "antiszemiták". 1953-ban a McCarthyféle Amerikaellenes Tevékenységet Kivizsgáló Bizottság volt "antiszemita", de 2002-ben a leginkább ideologikus zsidó amerikai folyóirat, a Commentary szerint már az "Amerikaellenes" is azt jelenti, hogy "antiszemita".

Oroszországban az 1990-es években, amikor én ott a Haarec tudósítójaként dolgoztam, "antiszemitának" minősítettek minden olyan megmozdulást, amely a "piaci erők" ellen, a szocializmus mellett vagy a Szovjetunió megőrzése mellett lépett fel. A globalizációellenesség is "antiszemita", mivel ellenzi a cionista politikát. Vagyis az antiszemita minősítés nem puszta megbélyegzés, hanem tulajdonképpen a definíciója minden olyan politikának, amely eltér a zsidóság jelenlegi elképzeléseitől.

Ha önt NEM minősítik antiszemitának, Mr. Milne, akkor sürgősen vizsgálja felül írói ténykedését. De ha MÉGIS antiszemitának minősítik, akkor az sem jelent túl sokat: a nála is lelkesebb amerikai zsidók még Wolfowitznak, a bigott cionista héjának, Sáron támogatójának is a fejéhez vágták, hogy antiszemita. Sőt, még Ariel Saront, Szabra és Satila, Kibja és Dzsenin tömeggyilkosát is az "antiszemita balosok" közé sorolták Benjámin Netanjahu véresszájú támogatói.

Hát ezért nincs értelme állandóan szabadkozni az érzékenységek megsértése miatt. A baloldal nyugodtan fogadja el a kínált definíciót, és intézze el vállrándítással, ha "antiszemitának" minősítik, hiszen nyilvánvalóan ez volna a reakció egy "angolellenes" vagy "arisztokráciaellenes" megnyilvánulásra is. A zsidók ma már egyáltalán nem Les Miserables ("nyomorultak" A fordító megjegyzése.); az 1960-as évektől kezdve az Egyesült Államokban és Európában olyan pozíciót foglalnak el, mint India legfelső kasztjának tagjai, a brahminok. A baloldalnak törekednie kell uralmuk megingatására, s közben meg kell őriznie és használnia kell saját képességeit és adottságait.

S ami még fontosabb, túl kell tennie magát az elhagyott szerető komplexusain, és újra kell értékelnie a zsidókkal szembeni viszonyulását a marxista tanítás fényében. Kari Marx (akit igazán nem lehet veleszületett zsidógyűlölettel vádolni) megszakította minden kapcsolatát a zsidósággal, és a világnak a zsidók alóli felszabadítására szólított fel. A baloldal később elfelejtette Marxnak ezeket a szavait, amelyeket azonban igenis fel lehet eleveníteni.

Milne ezt írja: "a zsidók továbbra is számarányukon felüli mértékben vállalnak aktív szerepet a haladó politikai mozgalmakban egyebek közt a palesztin szolidaritási csoportokban is szerte a világon". Nagy a különbség Marx és a politikailag aktív zsidók nagy része között. Marx és Trockij zsidó származásúak voltak, akik felkarolták a munkásság ügyét, és megtagadták a zsidóságot. És valóban vannak ma is a zsidó származásúak között olyanok, például az al Avdah mozgalomban, akik követik ezt a magatartást. De vannak más zsidók is, akik titkos zsidó ügynökökként működnek "a haladó politikai mozgalmakban egyebek közt a palesztin szolidaritási csoportokban is". Az ő működésük lényege a korlátozások aláásása. A palesztinai háború rávilágított ezeknek a titkos ügynököknek a mesterkedésére, s így lehetőséget adott a baloldalnak a saját elkötelezettsége átértékelésére.

A zsidóság iránti érzelmi kötődésektől megszabadult baloldalnak ugyanazt az elbánást kell kínálnia a zsidóknak, mint amit a francia forradalom után kínált: egyenlőséget mindenütt, ideértve Palesztinát is. Egyenlőséget, nem privilégiumokat. A baloldal végül is nem a zsidó privilégiumok kedvéért harcolt az arisztokrácia és más hagyományos uralkodó osztályok ellen.

Milne ezt írja: "Jelenleg a két államos megoldás az egyetlen lehetőség a béke megteremtésére [a Közel-Keleten] az általunk belátható jövőben." Nos, épp ellenkezőleg, ez egy képtelen és igazságtalan megoldás, és sohasem fog megvalósulni. Az egyenlőség körülményei között viszont leépíthető a kirekesztő zsidó állam, és átalakítható minden polgára államává, ahogy azt a világ többi országában is látjuk. Ez az út vezet el a békéhez, az igazságossághoz és a baloldal új felemelkedéséhez Európában és szerte a világban.

(Válasz Seumas Milne Az antiszemitizmusnak az elnyomás igazolására használt szégyenbélyege című, a Guardianben megjelent cikkére.)

A világ vándorai
[On the Move]

Kora ősszel, amikor érik a gránátalma, útnak indultam a lerombolt palesztin falu, Szaffurie romjai felé. Itt született Mária anyja, s a település még mindig őrzi a keresztesek Szent Anna templomát. Kétezer évvel ezelőtt az akkori Szefforisz még fontos város volt, nem volt hajlandó csatlakozni a zsidó zelótákhoz, s hűséges maradt a Birodalomhoz. Kellemes otthont kínált annak az embernek, aki annak összeomlása után megújította a júdaizmust, a Fejedelem Júda rabbinak, valamint sok keresztény bölcsnek és római nemesnek. Túlélte az idők minden megpróbáltatását mígnem elérkezett 1948, s vele az izraeli hadsereg, amely megostromolta és lerombolta. Lakói földönfutókká váltak, s menekülttáborokba vagy a közeli Názáretbe költöztek.

A halott falu ültetvényei rejtve maradnak a völgyekben, s minden évben telt, szép kerek, tűzpiros gránátalmákat teremnek, csak éppen senki nem maradt, aki leszedné őket. A romoktól nem messze épült zsidó telep lakóit nem érdekli a gránátalma sorsa, no meg azoké sem, akik ezeket a fákat ültették. A pusztulásnak ebben a birodalmában a piros gyümölcsöktől roskadozó fák között ott rejtőzik egy szépen kirakott római padlómozaik, amelyet Galileai Mona Lisának is szoktak nevezni. Különböző színárnyalatú sok ezer kis köve egy büszke, egyenes orrú, feltornyozott hajviseletű, telt ajkú, hosszúkás arcot formáz, akantuszlevelekkel körülvéve.

Ez a mozaik mindig a mi csodaszép világunkra emlékeztet engem, a kisvárosok, a zöldellő rétek, a civilizált nagyvárosok, a kastélyok és nyaralók, a folyók és patakok, s a templomok és mecsetek szemkápráztató mozaikjára. E mozaik minden része finoman kidolgozott, pontos és tökéletes. Sok ilyen mozaikot láttam már, és mindegyiket szeretem: a csillogó és átlátszó Balti-tenger sziklás, lapos szigeteit, ahol szalmaszőke gyerekek integetnek a rakpartokról az elhaladó hajóknak; La Francé Profonde de Conqueot, ezt a kis falut a Francia középhegységben a St. Jacquesba vezető zarándokút mentén, ahol egy keskeny, csobogó vizű folyócska keríti be a dombot, a palatetős házakat és az ezer évvel ezelőtt kikövezett utcákat.; az orosz templomok kupoláit az Oka folyó magas füvű partjain, ahol édes dallamokat hallgatnak a virágos fejkendős lányok; a suzhoui lányok visszhangozva csengő hangját a templomok udvarán Dél-Kína zegzugos csatornái között; a trinidadi dohánykereskedők barokk házait és az utcákon táncoló kubaiak büszkeségét; és a tetovált maszájok szép felépítésű testét a Serengeti szavanna tábortüze körül. Ez a világ gyönyörű, s lakói nagyon jó emberek.

Ezt a gyönyörű és bonyolult összképet közelgő ellenségeskedések fenyegetik, minthogy ez a mostani harmadik világháború nemcsak a harmadik világ ellen folyik. Ez a háború már azelőtt megkezdődött, hogy az első bomba leesett volna Afganisztán sziklás földjére. Milliónyi új menekült van már úton, nagy felfordulást okozva és felkavarva Ázsiát. És nem lehet kétségünk, hogy a menekülthullám előbb-utóbb rázúdul Európára.

Menekültek százezrei tartanak már most is Európa, Oroszország és a peremvidékek viszonylag stabil államai felé. S ezeket az embereket meg lehet érteni: amikor az Egyesült Államok azzal fenyegetőzik, hogy atomfegyvert vet be otthonaik ellen, a védtelen lakosságnak nem marad más választása, mint elmenekülni a célpontterületekről. Ezt a heves rohamot semmiféle határőrizet nem lesz képes feltartóztatni. Pakisztán lesz az első de nem az utolsó. Ahogy az USA és Nagy-Britannia hosszú háborúvá változtatja "antiterrorista" keresztes hadjáratát, úgy lesz egyre több menekült, s végül meginog és összeomlik Európa törékeny társadalmi szerkezete. Európát, mint annak idején a Római Birodalmat, egyszerűen lerohanják, és nehéz választás elé állítják: vagy bevezeti az apartheid rendszerét, vagy elveszíti saját arculatát.

Megeshet, hogy Európa vétlen áldozat lesz ebben az amerikai őrületben, mint az ártatlan járókelő egy westernfilm lövöldözős jelenetében? Nekem úgy tűnik, hogy Európa az egyik igazi célpontja a készülő offenzívának. Ezt persze nem akarják az Egyesült Államok egyszerű polgárai, de őket senki sem kérdezi meg. Az Egyesült Államok új uralkodó elitje, s az ő tengeren túli partnereik és ügynökeik felvették a tennivalók listájára a virágzó, független és összetartó Európa elpusztítását. Ennek a kívánságnak gyakorlati és rövid távú oka van: Európa Amerika versenytársa, túl független, és saját pénzegységet vezetett be, amely kiszoríthatja a dollárt. Európa kiegyensúlyozottabb politikát támogat Palesztinában. Európa túlságosan egalitárius: New Yorkban láttam egy liftesfiút, aki a lerombolt Panamából vándorolt be, és aki most gyakorlatilag a liftben lakik. Európában ilyen dolgokkal nem lehet találkozni, mivel Európát még nem mammonizálták.

Az új uralkodó elitek nem sokat törődnek Krisztussal vagy Mohameddel, az igaz, de mélyen vallásos érzelmekkel viseltetnek egy régi istenség, a Mammon iránt. A kapzsiságnak ezt az ősi istenét úgy kétezer évvel ezelőtt nagyon szerették a farizeusok, ahogy azt az Evangéliumból is tudhatjuk. Jézus ezt mondta nekik: az ember nem szolgálhatja egyszerre Istent és a Mammont is. De a farizeusok gúnyos megvetéssel tekintettek reá, mert "pénzszeretők valának". Ezt a hitet aztán háttérbe szorították a későbbi fejlemények. A Mammon szeretete kapzsiságként, az egyik főbűnként vált ismertté, amelyet egyformán elítéltek a keresztény és az iszlám társadalmak.

De a pénzszeretet nem tűnt el teljesen. Kétezer évvel később egy trieri rabbi unokája, Kari Marx forradalmi következtetésre jutott: a Mammonhit, "a zsidóknak ez a hétköznapi vallása", az amerikai elitek igazi vallásává lett. Marx helyeslően idéz egy bizonyos Hamilton ezredest: "A Mammon a jenkik bálványa; nemcsak szájukkal imádják őt, hanem egész testükkel és lelkükkel. Szemükben a világ csak egy értéktőzsde, és meggyőződésük, hogy nincs is más céljuk ezen a földön, mint gazdagabbnak lenni a szomszédaiknál." Marx levonja a következtetést: "A zsidó szellemnek a keresztény világ feletti gyakorlati uralma Észak-Amerikában jutott egyértelmű és teljes kifejeződésre."

A győzedelmes zsidó szellem alapja Marx szerint "a kapzsiság és az egoizmus volt, vallása az üzlet, istene pedig a Pénz". Marxnak ezeket a szavait és más gondolatait sokan ismerték, de mélyebb spirituális jelentésüket nem teljesen ismerték föl és nem véletlenül. A kapzsiság krédójának vallási jellemzői nem mutatkoztak meg nyíltan, és el lehetett képzelni egy olyan kapitalistát, aki a saját érdekeit követi, s ezáltal előmozdítja a közjót, ahogy azt Adam Smith is képzelte.

A helyzet azonban megváltozott a "neoliberalizmus" színrelépésével. Milton Friedman előadásai elénk tárták a mammoniták, a régi/új hit fejeseinek megjelenését. Különböznek ők a hétköznapi pénzsóvár népségtől, minthogy a kapzsiságot a más isteneket maga mellett meg nem tűrő, féltékeny Isten szintjére emelték. A régi idők gazdag emberei nem álmodoztak saját társadalmuk tönkretételéről. Vigyáztak a földjükre és közösségükre. Elsők akartak lenni a maguk köreiben. Afféle "emberpásztornak" tekintették magukat. Igaz ugyan, hogy a pásztorok meg-megeszik a juhokat, de nem adják el az egész nyájat pusztán azért, mert most éppen jó pénzt fizetnek érte.

A mammoniták az ilyen megfontolásokat a Mammon elárulásának tekintik. Ahogy Róbert McChesney írta Noam Chomsky Profit over People (A profit az emberek fölött) című művéhez készített előszavában: "Megkövetelik a vallásos hitet a szabályozatlan piac tévedhetetlenségében", vagyis, más szóval, a korlátozás nélküli egoizmusba és kapzsiságba vetett hitet. Nincsen bennük együttérzés azok iránt az emberek iránt, akik között élnek, nem tekintik a helyi lakosságot a "maguk fajtájának". Ha el tudják távolítani a helybéli lakosságot és szegény bevándorlókkal helyettesíteni őket a profitmaximalizálás érdekében, akkor ezt meg fogják tenni, ahogy megtették testvéreik is Palesztinában.

A mammoniták semmibe veszik Amerika népeit, de eszközként használják őket a világuralom megszerzésében. Álmaikban az ideális világ archaikus, vagy ha tetszik, futurisztikus: rabszolgák és rabszolgatartók vannak benne. S hogy megteremtsék ezt a világot, a mammoniták igyekeznek tönkretenni a társadalmi és nemzeti egységek kohézióját.

Amíg az emberek a saját földjükön élnek, a saját nyelvüket beszélik, a saját rokonaik és ismerőseik között laknak, a saját folyóik vizét isszák, és a saját templomaikban és mecsetjeikben imádkoznak, addig nem lehet rabszolgasorba dönteni őket. De ha földjeiket menekültek tömegei özönlik el, akkor a társadalmi struktúrájuk összeomlik. Elveszítik nagy előnyüket, az együvé tartozás érzését, a testvériség érzését, s így a mammoniták könnyű áldozatává válnak.

II.

Az afgánok csodálatos emberek, bátrak, függetlenek és magabízók. A hegyeik tették őket ilyenekké, s mint minden hegylakó nép, ők is eléggé makacs és konzervatív természetűek. Az amerikai bombáktól való félelem a holland alföldekre és a francia városokba fogja kergetni őket, s akaratlanul, ám visszafordíthatatlanul megváltoztatják azt az országot, amelybe belépnek. Ez a folyamat már jó ideje zajlik. Ahogy a mammoniták globális politikája kiszipolyozza a harmadik világ szegény országait, elszivattyúzza a természeti kincseket és jövedelmeket, hitvány, Qu isi ingszerű helyi vezetőket támogat és lerombolja a természetet, egyre több ember lesz kénytelen csatlakozni az Európa és az USA felé tartó menekültáradathoz.

Ez a veszély már érzékelhető Európában. A jól ismert olasz újságírónő, Oriana Fallaci a vezető milánói lapban, a Corriere della Serában siránkozott a "muszlim hordák" által elözönlött Európa szomorú sorsán. Fallaci úgy tekint a bevándorlókra, ahogy Romulus egy ravennai udvaronca tekintett a barbár germán harcosokra. "Szomáliai muszlimok rondították el, szarták össze és gyalázták meg három hónapon keresztül városom főterét", írta. S hogy "Allah gyermekei" lehúgyozták a katedrális falait, hogy matracok vannak a sátraikban "hogy tudjanak ott aludni és baszni", és főzésük bűzével és füstjével borították be az egész teret. S így Firenzét, "a művészet, a kultúra és a szépség egykori fővárosát megsebezték és megalázták az arrogáns albánok, szudániak, bengálok, tunisziak, algíriak, pakisztániak és nigériaiak", akik "kábítószert árulnak" és kurvákat futtatnak. Fallaci felszólít az amerikaiak vezette keresztes hadjárat támogatására, és azt állítja, hogy "ha Amerika elbukik akkor vele bukik Európa is [...] és a templomi harangok helyett müezzinek hangja jön, a miniszoknya helyett a csador, a konyak helyett pedig a tevetej."

Mielőtt elítélnénk a stílust, vegyük észre a logikai hibát az érvelésében. Fallaci, a tapasztalt és már nem túl fiatal újságíró Amerikában a potenciális védelmezőt látja, nem pedig az ő és Firenze bajának okozóját. Neki Amerika esetleges győzelme, és nem veresége miatt kellene izgulnia. Ha ugyanis Amerika megnyeri az afganisztáni háborút, akkor Fallaci rémálma valósággá válik.

Fallaci nem akarja észrevenni, hogy a menekültek és a bevándorlók azért érkeznek Olaszországba, mert országaikat elpusztította az USA és annak szövetségesei. Fallaci nem találkozna albánokkal, ha a NATO nem dúlta volna föl a Balkánt. Nem találkozna szudániakkal, ha Clinton nem bombázta volna Szudánt. Nem látna Szomáliákat, ha Szomáliát nem tette volna tönkre az olasz gyarmatosítás, majd az amerikai intervenció. És sem ő, sem Amerika nem látna palesztin emigránsokat, ha Szaffurie parasztjai még ma is gondozhatnák gránátalmafáikat.

Senki, egyszerűen senki sem hagyná el a saját országát, annak különleges természeti környezetét és életstílusát, a saját rokonait és barátait, a szent helyeket és apái sírját egy olaszországi katedrális falai alatti kempingezés kétséges örömeiért. Ahogy a kiskacsáknak is megvan a maguk imprintingje, úgy az ember is azzal születik erre a világra, hogy a szülőföldjét szeresse. Az ifjú Télemakhosz összehasonlítja sziklás, sovány talajú szigetét Lakedaimón tágas mezőivel és virágzó szántóföldjeivel, s elmagyarázza az őt tartóztatni akaró vendéglátójának, hogy Ithakájában valóban egyáltalán nincsenek lónevelésre alkalmas mezők, az ő szemében az otthoni kecskelegelők mégis kedvesebbek, mint ez a gazdag és termékeny vidék. Az emberek akkor vándorolnak ki, ha országukat tönkreteszik. Az írek nem hagyták volna ott Erin zöld mezőit Chicago kedvéért, ha az angol kormányzat nem éheztette volna ki őket. És az én oroszaim sem jönnének ide, Palesztinát elfoglalni, ha Oroszországot nem tették volna tönkre Jelcin és Csubajsz Amerikabarát erői.

A befogadó nemzetek számára jobbik esetben nyűg, rosszabbik esetben istencsapás a bevándorlás. Nem az ő hibájuk, egyszerű számbeliségi kérdés. Carlos Castaneda elment egy indián törzshöz, velük élt és ok minden eltanult tőlük. Biztosra veszem, hogy az indiánok is tanultak ezt-azt Carlos Castanedától. Már most képzeljük el, hogy a Yale és a Berkeley egyetemről sok ezer nagyszerű hapsi és csaj csatlakozik ahhoz az indián törzshöz. A törzs megszűnne létezni, hiszen nem tudná folytatni addigi életmódját. Míg egy-egy emigránst mindig szívesen fogadnak, hiszen színesíti a társadalmat, addig a tömeges bevándorlás már ugyanazt hozza, mint egy invázió.

Mindegy, hogy az emigránsok megszállókként, hódítókként vagy menekültekként érkeznek, a befogadó társadalmat akkor is megrázkódtatja a dolog. Ha képzettek és intelligensek, akkor kiszorítják a helybelieket az érdekes és fontos társadalmi pozíciókból, s megteremtik a maguk szubkultúráját. Ha erőszakosak, akkor más eszközökkel szerezhetik meg az uralmat. Ha pedig félénkek és alázatosak, akkor letörik a munkabéreket. Normális körülmények között ezért nem népszerűek a bevándorlók.

Régi kedves barátom, Miguel Martinez, aki felhívta az angol olvasóközönség figyelmét Fallaci cikkére, jogosan szörnyedt el az újságírónő rasszizmusán. És igaza van, Fallaci úgy beszél, mint egy rasszista, akárcsak Ann Coulter, az amerikai "sötét alakoknak" ez az ostorozója. De Martinez nem vette észre, hogy van valami igazság Fallaci szavaiban. Akinek a kertjét letapossák a bölények, nem veszi észre a bölényvadászt, aki kergeti az egész csordát, és az ártatlan állatokat hibáztatja. Martinez ezért téved: aki itt hibás, az a vadász bár az is igaz, hogy a kertet tényleg a bölények taposták le. A tömeges bevándorlás az emigránsnak és a befogadónak is szenvedésekkel jár.

A mammoniták viszont egyáltalán nem szenvednek. Ők szeretik a bevándorlást, mivel az leszorítja a munkabéreket. A vezető mammonita magazin a brit hetilap, az Economist vezetője pár hete, az "új Pearl Harbour" előtt, felszólított a harmadik világból érkező bevándorlók nagyobb mértékű befogadására. A legdinamikusabb, legjobban képzett afrikaiak, ázsiaiak és délamerikaiak hasznosak lehetnek Anglia, Európa és az USA számára, írta az Economist. Mert leszorítják az európai munkások bérét, s így növelik a vállalkozók profitját. Járulékos haszonként a népesség dinamikus részének kiáramlása gyengíti és könnyebben meghódíthatóvá teszi a "küldő" társadalmakat. Ez a rabszolgakereskedelem tökéletesített változata: itt az önként jelentkező rabszolgák egymással vetélkednek, hogy feljuthassanak a rabszállító hajókra. A cikkben természetesen nem említették ennek a nagy kivándorlásnak az előfeltételét: a harmadik világ országait le kell rombolni és el kell pusztítani.

A mammonitáknak maguknak is szükségük van a bevándorlókra. Egy belső kohézióval rendelkező és egészséges társadalom ösztönösen elfordul a kapzsi emberektől, mivel a kapzsiság társadalmilag romboló erő. Egy egészséges társadalomban a mammoniták páriák maradnának. A bevándorlás viszont gyengíti a befogadó társadalom belső kohézióját. A mammoniták nem szeretik, ha egy társadalomnak ilyen belső tartása és szilárdsága van: jobban szeretik, ha amorf és cseppfolyós, mert akkor könnyebb felszippantani. Ezért támogatják hát a bevándorlást. A bevándorlók pedig természetes szövetségeseiknek tekintik őket, s nem veszik észre, hogy a mammoniták úgy szeretik őket, mint a vámpír a friss vért. Ennek a belátásnak a hiányában a bevándorlók szavazataikkal támogatják Tony Blair és a New Yorki demokraták mammonita hatalmát. Oriana Fallaci kirohanásainak ezért inkább a mammoniták ellen kellene irányulnia, nem pedig az Európa utcáit és tereit ellepő ártatlan bevándorlók ellen.

III.

Kalifornia mammonita szenátora, Diane Feinstein egyre több szegény mexikóit importál államába. Ezek az emberek őrá szavaznak, hosszú évekig távol tartják magukat a politikától, alacsonyabb bérért is hajlandók dolgozni, és gyengítik a szakszervezeteket. A született kaliforniaiak most rosszabbul élnek, de a szenátor asszonyt ez nem zavarja. Őt viszont sokan cionistának tartják, mivel támogatja Izraelt.

Őt azonban tévedés volna cionistának nevezni. A régi cionistáknak ugyanis az volt a véleményük, hogy az embernek gyökerekre van szüksége. A zsidók könnyed mobilitását fogyatékosságnak tekintették. Gyökereket akartak kínálni a gyökértelen zsidóknak a Szentföldön. A mammoniták nem értik, hogy minek az embereknek az efféle kötődés, ők mindenkit gyökértelenné kívánnak tenni. A cionisták átlátták, hogy a mammonita életmód nem jó. A különféle társadalmi és neveltetési hátterű mammoniták a cionisták által elutasított életmódot fogadták el.

A cionisták ott tévedtek, hogy nem értették meg: a palesztinok nélkül nem valósíthatják meg azt a céljukat, hogy gyökeret verjenek Palesztinában. És azt sem vették észre, hogy egy zsidó származású ember bárhol gyökeret verhet, nemcsak Palesztinában. Egy zsidóból lehet amerikai, angol, orosz vagy éppen palesztinai. Ehhez csupán azonosulni kell a helybeliekkel, és különös tisztelettel viszonyulni az ország földjéhez. Minden föld az ígéret Földje annak, aki szereti. Akik arra kényszerítik Amerikát, hogy az amerikai szegények támogatása helyett Izraelnek küldjön dollármilliárdokat, azok nem lojálisak Amerikához. De nem lojálisak Izraelhez sem. Izraelt csupán az ő világuk modelljeként csodálják.

Sok jó ember utasítja el a cionizmust, mert az indította el Palesztina szeretett földjének masszív lerombolását és a palesztinok földönfutóvá tételét. A cionizmus azonban csak egy helyi betegség. Nagy testvére, a mammonitisz viszont már világméretű dögvész, amely "Nagy-Izraellé" akarja változtatni az egész világot, tele bevásárlóközpontokkal és lerombolt falvakkal, a kiválasztott keveseknek létesített telepekkel, és az olcsó munkaerő forrásaként sok-sok menekülttel. A cionisták tönkretették Palesztina természeti környezetét, a mammoniták pedig az egész világon folytatják a természetrombolást. A cionisták a palesztinokat tették földönfutóvá, a mammoniták földönfutóvá tesznek mindenkit.

A cionisták Krisztus ellen harcolnak. A mai Izraelben Szent Pált és Szent Pétert börtönbe csuknák az evangéliumi tanok terjesztéséért. A mammoniták minden hit és minden meggyőződés ellen harcolnak, Krisztus és Mohamed, a nacionalizmus és a kommunizmus ellen is. A cionizmus ellenségei azt remélik, hogy a mammoniták megzabolázzák majd a cionistákat is, mivel azok túl független politikája akadályozhatja a mammoniták egész világot átfogó terveinek megvalósítását. De én azt mondom, Isten tolerálja a cionisták túlzásait, úgyhogy ebben a tekintetben nem lehet sokat várni a mammoniták terveitől.

IV.

Ez nem egy megrögzött baloldali ember siránkozása. Tudunk mi együtt élni néhány gazdaggal, és eltűrünk bizonyos mennyiségű privilégiumot is. A baloldal és a jobboldal is jó dolog, a társadalomnak szüksége van rájuk, ahogy az egyenesen álláshoz is szükség van a bal és a jobb lábra is. Képzeljünk el egy tavaszi rétet a jeruzsálemi hegyekben, a varázslatos virágszőnyeget, amelyen az ember legszívesebben csak heverészne. De ha tömegek tódulnak ki rá, akkor ott nem sok virág marad. Ha kerítéssel zárjuk körül, akkor viszont senki sem tudja élve? ni. A baloldalnak, illetve a jobboldalnak a paradigmája ez a két tendencia: az átengedés, illetve a megőrzés. Ezek helyes aránya lehetővé teszi, hogy az emberek élvezzék a rétet.

A jobboldal konzervatív erő, amely igyekszik megőrizni a hagyományos elitek hatalmát. Vigyáz a tájra, védi a természetet, életben tartja a hagyományt. A baloldal a társadalom mozgató ereje, az elevenség garanciája, a változás és a társadalmi mobilitás erőforrása. Baloldal nélkül egy társadalom elsorvad, jobboldal nélkül összeomlik. A baloldal adja a mozgást, a jobboldal garantálja a stabilitást. A mammoniták azonban a saját céljaikra létrehoznak egy pszeudobaloldalt és egy pszeudojobboldalt, és felvonultatják a valódi bal és jobboldal összes hibáját.

Az európai "valódi" jobboldalnak az együttérzés hiánya és a rasszista hajlam volt az egyik fogyatékossága. Reflexeik helyesek voltak: az emigránsok destabilizálják a társadalmat. De ez nem azért van, mert a bevándorlók alacsonyabb rendű emberek, ahogy a rasszisták állítják. Akkor is bajok keletkeznek, ha a legnagyszerűbb emberek vándorolnak be. A hollandok beköltöztek Indonéziába, s jelenlétükkel elég gyorsan elrontottak mindent. Valósággal tönkretették az országot. Erre az indonézek elkezdtek kivándorolni Hollandiába, s ők meg ott okoztak bajt. Az angolok katasztrófát hoztak Amerikára: kiirtották az őslakosságát. A gyarmatosítás gyakran kölcsönös károkozáshoz vezet: az angolok kifosztották Írországot, az írek meg csúnyán vissza-visszavágtak nekik.

A rasszizmus téves álláspont, mivel azt feltételezi, hogy egyes embercsoportok eleve jobbak vagy rosszabbak másoknál. Pedig minden ember egyforma és egyformán csodálatos: a zuluk és az angolok is, az oroszok és a csecsének is, a palesztinok és a franciák is, a pakisztániak és a törökök is ha otthon, a saját országukban élnek. Mások földjén ezek a nagyszerű emberek csak nyűggé válnak mások számára. Az európai imperializmus és gyarmatosítás korában szükség volt a rasszista elméletekre az egyirányú emberáramlás igazolására. Rasszizmus nélkül nem ment volna olyan könnyen a bennszülöttek kiirtása, tulajdonuk elrablása, iparágaik betiltása, hatalmas földbirtokok létrehozása és a nép megfosztása az alapvető emberi jogoktól. De most már semmi szükség a rasszizmusra. Most, hogy túl vagyunk Európa gyarmatosítási kalandján, örökre eltemethetjük a faji felsőbbrendűség morálisan tarthatatlan és tudományosan téves elméletét.

A valódi baloldalnak védelmeznie kell a dolgozó osztályok jogait, ami azt jelenti, hogy elleneznie kell a tömeges emigrációt. Csakhogy a ammonita befolyásolás hatására a liberális baloldal szolidaritási megfontolásokból támogatja az emigrációt. Az általában semmiféle szolidaritást vagy együttérzést nem mutató mammoniták most kihasználják ezt a humanitárius megközelítést. Az ugyanis járulékos hasznot is hoz nekik: az európai és az amerikai dolgozókat elidegeníti a baloldaltól. A munkások számára ugyanis nyilvánvalók a bevándorlás veszélyei. A helyi munkásoknak el kell viselniük, hogy a bevándorlók a szomszédságukban lakjanak, és konkurenciát jelentsenek a munkahelyekért folyó versengésben. Így aztán a munkások könnyen hajlanak arra, hogy elfogadják a szélsőjobb rasszizmusát.

Van kiút ebből a zsákutcából, s az mindenkinek jó lenne, kivéve persze a mammonitákat. Le kell állítani a bevándorlást, és meg kell nyitni a pénzátutalási csatornákat a harmadik világ felé. Afrikának és Svédországnak legyen ugyanakkora a jövedelme. Az adóbevételeket át kell utalni az Amazonas menti indiánoknak és az afganisztáni parasztoknak. Nem sok pakisztáni emigrálna Angliába, ha ugyanolyan (vagy majdnem ugyanolyan) jövedelmük volna odahaza nekik is. Az Európai Unió is ezt bizonyítja: a svédek és a németek még ma is többet keresnek ugyan, mint a portugálok, a görögök és az olaszok, de a különbség nem túl nagy, és ezekben az országokban nyugalom van, így aztán a portugálok, a görögök és az olaszok nemigen akarnak Svédországba vagy Németországba kivándorolni. Ami pedig az együttérzést illeti, az igazi keresztény együttérzés azt sugallja, hogy hagyjuk az embereket élni a saját otthonukban, a saját szőlőbokraik és fügefáik árnyékában, méghozzá ugyanolyan jó körülmények között, amilyenek között a mi országainkban élhetnének. Lehet, hogy nem fogunk kapni nagyon olcsó takarítónőket, de tisztább és kellemesebb országban fogunk élni. És így lesz ez igazságos, mivel Európa és az Egyesült Államok évszázadokon át szivattyúzta ki a Dél és a Kelet gazdagságát.

A bevándorlónak szomorú a sorsa. Az emigráció végül is valamiféle száműzetés, ami pedig mégiscsak a legszomorúbb emberi létforma. Ovidius a mai Románia tengerpartján búsongott, Gendzsi herceg pedig Szumán. Palesztin barátom, Musza magához vette az apját, vagyis Abúd falujából elvitte Vermontba, s az öreg ott is elkezdett olyan teraszokat építeni, mint odahaza a szamariai domboldalakon. Nem csoda: az ember szerves része a tájnak, szinte tartozéka a hegyeknek és a völgyeknek S amikor az Egyesült Államokban támadások érik a bevándorlókat valószínűleg sokan gondolnak közülük az otthonukra, amelyet kénytelenek voltak elhagyni.

Én úgy gondolom, hogy az emigrációt le kell ugyan állítani, s helyet, te pénzeket kell áramoltatni a szegényebb országokba, amíg a jövedelmek ki nem egyenlítődnek, de a már átjött emigránsoknak meg kell adni a jogot, hogy maradhassanak. Helybéliek válnak belőlük: Németországban németek, Franciaországban franciák, Amerikában amerikaiak és Palesztinában palesztinok. Az európaiak és az amerikaiak ősei szintén emigráltak és új életformát vettek fel. A frankok germán törzsei lerohanták a romanizálódott kelta Galliát, s a régi népességgel együtt kialakították a mai Franciaországot. Az európai keresztesek leszármazottai még ma is ott élnek a palesztinai Szindzsil faluban amely a híres provancei parancsnok, Raymond de St. Gilles nevét őrzi , de ezek az emberek minden tekintetben palesztinokká váltak, s az izraeliek is ugyanúgy zaklatják őket, mint mindenki mást. így jártak azok a grúzok is, akiket nyolcszáz évvel ezelőtt Támár királyné parancsára költöztettek a Jeruzsálem melletti Malkha faluba. Ők is palesztinokká váltak, s osztoztak azoknak sorsában, amikor a cionista megszállók 1948-ban elüldözték őket otthonaikból.

Az ember alkalmazkodóképes lény, s ha a bevándorlók megszeretik új országukat, akkor helybeliekké válhatnak. Ismerem a dolgot magam is: Szibéria szülötteként úgy döntöttem, hogy palesztinai leszek.

A III. világháború az önmagában vett változatosság ellen folyik, s a kapzsiság apostolai indították el. Nem szeretik ők a rasszok és kultúrák sokszínű mozaikját, inkább homogenizált világban akarnak élni. Gyakorlati megfontolásból: a homogenizált emberiségnek ugyanis könnyebben lehet eladni az árukat. De van morális okuk is: nem akarják, hogy az emberek szabadon élvezhessék ezt a szépséget, ezért azt el kell pusztítani. És persze vallási okuk: a Mammonimádók a maguk féltékeny istene megszentségtelenítésének tekintik ezt a vidám sokféleséget. A régi szép dolgoknak szerintük a múzeumban a helyük, ahol majd belépti díjért lehet mutogatni őket, miután a falut lerombolták.

Egy remek ifjúsági filmben, a Végtelen történetben a Fantázia sokszínű világa eltűnik a Sehollétben. Nos, ugyanez történik most a mi csodaszép világunkkal. Régi, a maguk nemében egyedülálló tájak és városrészek tűnnek el, s bevásárlóközpontok kerülnek a helyükre vagy csak a felperzselt föld marad utánuk. A politikai jobb és baloldalnak össze kell fosnia a már a puszta létünket is veszélyeztető Sehollét ellen.

(Az Európában már letelepült bevándorlók pozitív szerepéről a következő értekezésben lesz szó.)

A veréb és a bogár
[The Sparrow and the Beetle]

1923-ban Kornyej Csukovszkij orosz költő írt egy kedves kis mesét A Csótány, az óriásbogár címmel, amely azóta is kedvenc gyermekmeséje Oroszországban a kicsiknek. A történet az állatok királyságáról szól, amelyet rettegésben tart a Csótány. No, ez a Csótány azzal fenyegetőzött, hogy felfal mindenkit, aki nem engedelmeskedik neki, és a megfélemlített oroszlánok és tigrisek rettegve bújtak el az odújukba. Igaz, hogy a Csótánynak nem volt sem agyara, sem karma, de olyan fenyegetően hadonászott hosszú, erős csápjaival, hogy egyetlen állat sem mert szembeszállni ezzel a kis szörnyeteggel. De aztán odaröppent egy kismadár, a Veréb, és mindenki nagy megkönnyebbülésére egyszerűen bekapta a bogarat. Mert hát minden hősködése ellenére a Csótány végül is nem volt más, mint egy kis rovar.

Ez a gyermekmese jutott eszembe, amikor azt láttam, hogy Európa nagy nemzetei, "amelyek léptei egykor megrengették a földet, nagy hatású forradalmakat generáltak, új kontinenseket népesítettek be, új hiteket és vallásokat találtak ki és terjesztettek el", iskolás gyerekként rettegve állnak most szigorú iskolamesterük előtt. A régi szép időkben Britannia uralta a tengereket, és angol katonák másztak át az Afganisztánt Pakisztánnal öszszekötő Hajbár hágón, vonultak be Kairóba és ostromolták az Atlanti falat. Egy angol miniszterelnök milliók sorsa fölött rendelkezhetett. Most viszont nem tud elég gyorsan bocsánatot kérni a felesége ballépése miatt, mert az asszonyka merészelte megkérdőjelezni a zsidóknak azt az istenadta jogát hogy kényük-kedvük szerint öldössék le a palesztin gyermekeket.

A franciák nem haboztak megszabadulni a királyuktól és arisztokráciájuktól, minden állami támogatástól megfosztani az Egyházat, meghódítani Afrika nagy részét, majd bevonulni Algériába. De a zsidók iránti önzetlen lelkesedésük megkérdőjeleződött, s végül elveszítették a zsidók bizalmát. A németek a világ legnagyszerűbb zenéjét, filozófiáját és tudományát hozták létre, valamint az emberi történelem első jóléti államát. Most viszont kollektív sokkot kapnak, ha csak kiejti nekik valaki a "zsidó" szót. Az európaiak beleegyeztek abba, hogy "a zsidók kistestvérei" legyenek, és tartsák magukat a New Yorkból és Tel Avivból érkező utasításokhoz.

És a már-már a pimaszságig büszke amerikaiak sem jártak jobban. Azt képzelték, hogy a fehér embernek nincs is más rendeltetése, mint hogy hódítson és hódítson... Meg is hódították Észak-Amerika nagy térségeit, erőszakkal megnyitották Japán kapuját, majd megnyertek két világháborút, hogy aztán idegennek találják magukat a saját hazájukban. Most aztán a saját történelmük helyett a holokausztról szóló írásokat tanulmányozzák, s a saját érdekeik követése helyett zsoldosháborút folytatnak Izrael kedvéért. Egyre keményebben dolgoznak, hogy minden jót megadhassanak új elitjüknek. És egyetlen kritérium alapján ítélkeznek a világban: "Vajon jó-e ez Izraelnek?"

Ez a félelem a zsidóktól nevetségessé és mértéktelenné vált. Nekünk, zsidóknak, nincs szarvunk és agyarunk, bennünket úgy kell kezelni, mint bármelyik más, hozzánk hasonló lélekszámú és kulturális teljesítményű népcsoportot, mondjuk a walesieket vagy a szlovákokat. Ez zavarba ejtő körülmény minden érintett számára, s nem utolsósorban a zsidó származású egyszerű emberek számára. Épp itt az ideje tehát, hogy a félelmet nem ismerő Veréb ideröppenjen, és bekapja a beképzelt Csótányt, s ezzel megmentse az Oroszlánokat és a Tigriseket, és persze a Szentföld kis fehér Bárányát. Nos, a Veréb itt van közöttünk, s én már láttam is őt.

II.

Marseille elegáns és dinamikus mediterrán város, a világ egyik legjobb kikötője az övé, melyet tiszteletet parancsolóan véd két erődje. Ez a szülővárosa a francia forradalomnak és a franciák nemzeti himnuszának, trilógiában örökítette meg a híres író, Marcel Pagnol, de Marseilleben nem mindenkit hívnak Mariusnak és nem mindenki iszik Pastist. A város hőse ma Zidane, ez a francia-arab futballsztár. Medinában, a város tarkabarka keleti negyedében a sok derűs és életvidám frankoarab, Franciaország szülötte, második és harmadik generációs algériaiak, tunisziak és marokkóiak a Maghreb és a Provence világának izgalmas keverékét hozták létre. Szabad, nyugodt és bátor emberek. Folyton mosolygó és csevegő, színes bő ruhába öltözött hölgy kalauzolt el engem ebbe a negyedbe: Rabha Attaf, aki szintén már Franciaországban született, de aki tartja a kapcsolatot a Földközi tenger túlpartjával is. Rabha volt az elnöke annak a konferenciának, amely a szentföldi zsidók és a nem zsidók egyenjogúságáért emelt szót.

Nagy öröm volt számomra, hogy találkozhattam Rabhával és barátaival, bevándorlók és provencei őslakosok gyermekeivel. Akik most Palesztinával foglalkoztak, s nem azzal, hogy megkapják-e a kriptocionisták "kóser" jóváhagyását. Az ilyen jóváhagyást nem könnyű megszerezni: a két állam koncepciója mellett kiálló zsidók nem nagyon védik meg aktivistáikat az antiszemita megbélyegzés ellen, cserébe viszont elnyerik a kirekesztő rasszista zsidó állam elismerését.

Ott Marseilleben találkoztam egy kriptocionistával, aki zseniális érvvel hozakodott elő az általános szavazójog megadása ellen. "Izrael egy rasszista állam, ugyebár magyarázta. De akkor miért akarják önök, hogy a palesztinok a rasszista állam polgáraivá váljanak?" Pont olyan jó érv volt ez, mint Zénón bizonyítéka, miszerint Akhilleusz sohasem érheti utol a teknősbékát.

A Golden Gate városában, a gyönyörű San Franciscóban olyan, második generációs bevándorlókkal találkoztam, akik ma már jólétben élnek, de a szívük még az őshazáért dobog, és szeretnének segíteni. Nem tették magukévá a judeoamerikai hitet, immúnisak maradtak a mammonita kórral szemben, és nem ijednek meg az antiszemitizmus vádjától sem. A bátor afroamerikaiakkal együtt ezek az emigránsok őrzik az igazi amerikai értékeket, amelyeket már elveszített sok tanulékony fehér angolszász protestáns.

Az iszlám világból érkező emigránsokat általában "muszlimnak" vagy "arabnak" nevezik, pedig közülük sokan különböző keleti keresztény egyházak tagjai, ortodoxok, maroniták vagy nesztoriánusok. Új otthonra leltek Európában, és a régi kontinens új mozaikjának részeivé váltak. Sőt, már a többiekhez hasonlóan maguk is ellenzik a további bevándorlást. Ezek az emberek ártatlanok a II. világháború bűneiben, szemiták rasszbeli (ha ugyan létezik ilyen) és nyelvi hovatartozásuk folytán, nem gyűlölik a zsidókat és nem félnek tőlük, kitartanak vallási meggyőződésük mellett és valószínűleg ők az egyetlen olyan embercsoport (az izraeli disszidenseket nem számítva), akik nem félnek szembeszállni a judeo-cionista elittel. Csak nevetnek az "antiszemitizmus" bélyegén, ahogy valószínűleg a Veréb is mosolygott a csápjaival fenyegetőző Csótányon.

Ezekben a napokban a bevándorlók átestek a tűzkeresztségen Németországban, a cionista befolyás európai erődítményében. A szíriai származású német parlamenti képviselő, Jamal Karsli felszólította Németországot, hogy már csak azért se adjon el több fegyvert Izraelnek, mert annak fegyveres erői náci módszereket alkalmaznak. Mire a Zöld Párt azonnal kizárta őt a soraiból. Egy gyönge ember tudomásul vette volna, hogy milyen nagy hatalma van az Óriásbogárnak, de ez az ázsiai Veréb belépett a Szabaddemokrata Pártba (FDP), és egy másik tabutémában is megtörte a hallgatás csendjét, amikor egy interjúban nyíltan beszélt a cionista lobbi erős befolyásáról a német médiában.

Németország cionista felügyelői veszett támadást indítottak ez ellen a bátor ember ellen. Karslit kitették új pártjából is. És a palesztinok számára nagyon fontos pillanatban szinte teljesen elnémították az igazságos közel-keleti béke potenciális német támogatóinak többségét, írta a Németországban élő izraeli disszidens, Sraga Elam. Karslit sok bátor izraeli disszidens támogatta, egyebek közt Dr. Ilan Pappe a Haifai Egyetemről és Gideon Spiro, a Mordechai Vanunuért folyó izraeli kampány munkatársa.

Sraga Elam ezt írja: "Németország mai légkörében sokan félnek hangosan kimondani, amit gondolnak, és kifejezni jogos nemtetszésüket az izraeli háborús bűnökkel kapcsolatban. Ezért egyre többen azt hiszik, hogy csak a jobboldali radikálisok elég bátrak ahhoz, hogy nyíltan hangot adjanak az izraeli politikával szembeni széleskörű elégedetlenségnek."

Elemzése lényegében megegyezik azzal, amit Dr. Kevin McDonald, a Kaliforniai Állami Egyetem professzora írt: "Németországban gyakorlatilag lehetetlen az izraeli politika kritikai megvitatása. Az a német értelmiségi, legyen akár konzervatív, akár liberális, aki manapság a jóváhagyott jámbor semmitmondás szűkre szabott spektrumán kívül bármi mást is merészel mondani a zsidókról, az a szakmai és társadalmi öngyilkossággal játszik. A német szellemi életet a zsidó értelmiségiek munkáinak elemzése uralja, szinte teljesen kirekesztve a nem zsidó németeket. A tudósok elveszítették minden normális intellektuális kritikai érzéküket, és többé-kevésbé a nácizmus zsidó áldozataival azonosultak. A zsidókat, mint például Kafka, olyan szellemi óriásoknak tekintik, akik minden bírálaton felül állnak. Még a kisebb tehetségű zsidó írókat is az irodalmi rangsor legtetejére tolják fel, míg a Thomas Mann jelentőségű németeket főként azért elemezgetik, mert olyan nézeteket vallottak a zsidókról, amilyenek utóbb elfogadhatatlanná váltak jobb társaságban. Nem túlzás az a feltételezés, hogy a német kultúra, mint a németek kultúrája teljesen eltűnik, és a holokauszt kultúrája lép a helyébe.

Úgy tűnik, ebbe már az engedelmes németek is belefáradtak. Pár nappal Jamal Karsli bátor interjúja után a németek csapatostul kezdték vásárolni Marin Walser Egy kritikus halála című regényét. A regény főalakja, egy ötletgazdag író megöl egy vehemens zsidó kritikust (amilyen Bulgakov Mester és Margaritájában is szerepel). A vezető német napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung "antiszemitának" minősítette a regényt, amely azonban már a megjelenés napján az utolsó példányig elfogyott Németországban. Pár évvel ezelőtt Walser magára vonta a németországi cionista lobbi haragját, amikor azt merészelte mondani, hogy a II. világháborús tragédiát "morális bunkósbotként" használják "a mai törekvések német kifogásolásának" elhallgattatására.

Úgy látom, Európának és Amerikának ugyanúgy szüksége van ma az iszlám világból érkező bevándorlókra, mint a mesebeli őserdőnek a rettenthetetlen Verébre. Ez a történelem nagy iróniája, minthogy az emigránsokat a nacionalistaellenes erők természetes és engedelmes szövetségesének tekintették. Most viszont ezek a szövetségesek rátértek a maguk külön útjára.

III.

Az iszlám világból érkező emigráció fontos eszköze volt a neoliberális, globalista, mammonita politikának. Miközben a jó szándékú emberek segítették a menekülteket, a mammoniták azért támogatták a bevándorlást, mert az jó eszköz a helyi munkabérek letörésére, az olcsó idegen munkaerő révén extraprofit elérésére, és a társadalom homogenitásának fellazítására. Az új, gazdag kívülállók azért támogatták a bevándorlást, hogy kiszorítsák pozícióikból a hagyományos eliteket. Az európai nacionalistáknak jó okuk van ellenezni a Dar al Iszlámból (az iszlám világból) érkező bevándorlást, mivel jól látják, hogy ez a folyamat veszélyezteti társadalmuk hagyományos életformáit.

Csakhogy a mammoniták beleestek a maguk által ásott verembe a bevándorlók letelepedtek, megindultak fölfelé a társadalmi ranglétrán és lerántották a leplet a nyugati társadalom íratlan tabuiról. Észrevették, hogy a mammoniták akadályozzák társadalmi integrációjukat és részvételüket a nyilvánosságban és a közbeszédben. "Létezik, hogy egy arab-amerikai nem írhat?" kiáltott fel a tehetséges, seattlei Ahmed Amr, amikor rájött, hogy az újságok zsidó tulajdonosai és szerkesztői nyíltan diszkriminálják a Keletről jött bevándorlókat. A bevándorlók, akik nem gyűlölik a zsidókat és nem is félnek tőlük, észrevették, hogy a palesztinok üldözői az ő igazi ellenségeik. Ez szakadáshoz vezetett a bevándorlók és az ő korábbi támogatóik között. Marseilletől Berlinig, San Franciscótól Rómáig új konstelláció állott elő, ahogy a mammoniták hátat fordítottak a politikai korrektségnek, és elkezdték támadni a bevándorlókat.

Egy vezető zsidó tisztviselő, Stephen Steinlight, az Amerikai Zsidó Bizottság nemzetközi ügyekkel foglalkozó igazgatója" nyíltan felszólította a zsidókat, hogy "ne törődjenek a mi politikailag korrekt isteneinkkel, és kockáztassák meg régi és új barátaink és szövetségeseink nyugtalanítását". Mert ha a zsidók nem fékezik meg a bevándorlókat, mondja Steinlight, "a zsidó politikai hatalom elvész. Jelenlegi kiváltságos helyzetünk, sikerünk és hatalmunk nem véd meg bennünket a történelmi folyamatok hatásaitól. Óriási a kockázata e folyamat kimenetelének, és nem szemlélhetjük közömbösen hatalmunk elvesztését." Privilégiumaik megőrzése érdekében a zsidóknak hátráltatniuk kell a nem zsidó bevándorlást, és akadályozniuk kell az emigránsok egyébként is csekély befolyását, mivel "a nem európai bevándorlókban nincs meg a bűntudat, és a zsidókban csak a legkiváltságososabb és leghatalmasabb fehér amerikaiakat látják". A fehér amerikaiak tanulékonyak és engedelmesek, de a muszlim világból érkező bevándorlók, akár muszlimok, akár ortodox keresztények, nem hajlandók normális állapotnak tekinteni a zsidóság kiváltságos helyzetét.

Steinlight kifejezte ellenszenvét a latinamerikai bevándorlók iránt, "akik megfosztották mandátumától a mi kongresszusi képviselőnket", de a zsidóságnak ez a szószólója leginkább a muszlimokat és a keleti keresztényeket gyűlöli, emigránsokat és áttérteket egyaránt, akik veszélyeztetik "a mi aránytalanul nagy politikai hatalmunkat". És azt javasolja hogy a különböző amerikai közösségek "megosztása és uralása" érdekében fel kell használni a Hollywoodban, a tévében és a híriparban koncentrálódott aránytalanul nagy zsidó hatalmat.

Steinlight megrajzolja egy amerikai judeonáci önarcképét: "Engem arra tanítottak, hogy nekem Izrael az igazi hazám. Némiképp kimondatlanul és tudat alatt azt tanították nekem, hogy az én népem magasabb rendű, mint a nem zsidók. Arra tanítottak bennünket, hogy a nem zsidók megbízhatatlan idegenek, és a világban a legfontosabb határvonal a 'mi' és az 'ők' között húzódik."

Az "oszd meg és uralkodj" politikáját Európában Oriana Fallaci rasszista írásainak kiadásával és széles körű terjesztésével valósították meg. De merje csak valaki kicserélni az ő írásaiban a "muszlim" szót a "zsidódra és máris a börtönben találná magát: azonnal öt évet kapna etnikai gyűlöletkeltés bűncselekménye miatt. Fallaci szerint a muszlimok "turbános vagy kafijás gazemberek".

Fallaci szerint a szabrai és satilai, kibijei és dzsenini tömeggyilkos "a tragikus és shakespearei figura, Sáron". Nos, Shakespearenél valóban vannak ilyen figurák, de többnyire csak annyi a nevük, hogy "második gyilkos".

Fallaci sajnálkozik azon, hogy "senki sem tudja megakadályozni, hogy egy Musztafa vagy egy Mohamed beiratkozhasson egy egyetemre (de ez remélem még megváltozik) ". Tényleg, mosogassák csak a piszkos edényt, mint Fallaci szeretett Izraeljében.

Fallaci gyalázza Jézus Krisztust is, amikor kijelenti róla, hogy "egy olyan zsidó, aki nélkül a papok mind munkanélküliek volnának".

Fallaci történelemszemlélete ugyanolyan torz, mint jelenfelfogása. Ezt írja: "Szégyenletesnek tartom, hogy a baloldalon szinte mindenki elfelejtette, hogy a zsidók milyen sokat tettek a fasizmus legyőzéséért." Hát ehhez hozzátehetnénk: "de a mai fasiszta, épp egy olasz, nem felejtette el, hogy a zsidók milyen sokat tettek a fasizmusért." Tudniillik sok olaszországi zsidó kezdettől fogva lelkesen támogatta az olasz fasizmust. A fasizmus öt mártírja közül három zsidó volt, ugyanakkor zsidó miniszterek ültek Mussolini kormányában. A cionista vezetők, s köztük Sáron mentora, Zsabotyinszkij is rajongtak az olasz fasizmusért, s most az olasz újfasiszta párt jó baráti Saronnak és Izrael államának.

A felvilágosodott zsidók, a rasszizmus tegnapi támadói ma támogatják ezt a judeonáci irányvonalat. Egy liberális zsidó professzor elküldte nekem az olasz újságírónő cikkét, ezzel a kommentárral: "Amit Oriana Fallaci mond az iszlám vezetőkről, az felnyitja a szemünket. Igazi prófétikus felhívás ez, a Nyugatnak címezve. Ha nem vesszük észre, hogy honnan jön a veszély, akkor nekünk befellegzett." Nos, a dolog valóban szemnyitogató. Neki köszönhetően fel kell ismernünk a közbeszéd urai által elterjesztett új eszmét, mely szerint "bárkivel szemben szabad rasszistának lenni, ha az ember jói viszonyul a zsidókhoz".

Ezt a gondolatot világosan fejtette ki Alexander Chancellor a Guardianben, a meggyilkolt holland jobboldali vezetőt, Pim Fortuynt méltató írásában, mely a találó, "Nem fekete-fehér" címet kapta. Az elhunyt szentet "sohasem érte az antiszemitizmus gyanúja. Az iszlám volt az ő nagy ellensége, és támogatta Izraelt a palesztinok elleni háborújában". Ettől a bevándorlóknak ez az ellensége még a liberális Guardian számára is jó fiúvá válik. Remélem, a Guardian más hasonló szentek portréival is megajándékoz bennünket. Mi van például Hasfelmetsző Jackkel? Hiszen őt sem gyanúsították meg soha antiszemitizmussal.

Sőt, Mussolinit és Francot sem. Ahogy Albert Lindemann meggyőzően kimutatta (,,7), Adolf Hitler egyedülálló jelenség volt a zsidók heves elutasításában. Más fasiszták, leginkább Mussolini, igyekeztek meggyőzni Hitlert, hogy hagyjon fel a zsidók elleni hadakozással, ahogyan azzal már ők is felhagytak. Most a Steinlight által előterjesztett, Oriana Fallaci által prédikált, Ariel Sáron által megjelenített és a Guardian által elfogadott judeonácizmus a nyerő álláspont, amelyet a közbeszéd urai igyekeznek rátukmálni a világra. Nem véletlenül vett részt egy izraeli kormánydelegáció az európai szélsőjobboldal brüsszeli tanácskozásain.

Bonyolult és döntő pillanat ez az európai és az amerikai nacionalista erők történelmében. Egy nemzedékkel ezelőtt a kommunizmussal voltak kénytelenek harcba szállni, és a végén ez a két szembenálló fél szinte megsemmisült. Most ugyanazok az erők az "oszd meg és uralkodj" politikájával próbálkoznak, igyekeznek megszervezni és az iszlám világból érkezett bevándorlók ellen fordítani őket, annak érdekében, hogy megőrizzék "az amerikai zsidóság példátlan hatalmát és kiváltságait". A mammonitáknak hatékony eszközeik vannak:

Az egész média és az egyetemek, a politikai rendszer és az üzleti élet Elérkezett hát az idő, amikor a tegnapi ellenfeleknek, a nacionalisták és az emigránsok vezetőinek össze kell jönniük és ki kell dolgozniuk egy közös stratégiát az általános jólét elérésére és a kiváltságok felszámolására.

A Sátán, a Világ Fejedelme képes megrontani Isten minden elképzelését, de az Isten csodálatos dologgá tudja változtatni a Sátán minden tervet.

(Ez szégyenlős mentegetése az iszlámnak és a muszlimoknak. Én Dar al Iszlamban, az Iszlám Világban élek, és minden nap megtapasztalhatom annak csodálatos humanizmusát és toleranciáját.)

Szüzek és harcosok
[Maidens and Warriors]

Nem túl kellemes dolog manapság muszlimnak lenni Nyugaton. Vagy olyannak, akit muszlimnak néznek. A saját bőrömön volt szerencsém megtapasztalni ezt, amikor az Egyesült Államokba utaztam én, a mediterrán megjelenésű, bajuszos alak. A repülőtéren a vámos azt kérdezte tőlem, hogy sokat olvasom-e a Koránt. Úgy látszik, ez a vámtiszt egy darabka, rajzfilmfigurás rágógumipapírról azt hitte, hogy titkos utasítás, hogy imádkozzak a gépen, kiáltsam az Allahu Akbart és támadjak rá a személyzetre. Nem tetszik maga nekem , ingatta a fejét a tiszt. Meg voltam döbbenve. Palesztin testvéreink és mi, izraeliek eléggé hasonlítunk egymásra; engem gyakran néznek palesztinnak mindkét oldalon, de azt nem vártam volna, hogy az USA határőrizete is úgy bánik az emberekkel, mint az izraeli határrendőrség.

Eszembe jutott, hogy egyszerűen kijelentem, hogy én nem vagyok muszlim. De ez nem tűnt valami gerinces viselkedésnek. 1940-ben Dániában a megszálló németek elrendelték a sárga csillag viselését a zsidók számára, s a legenda szerint maga a dán király is kitűzte a csillagot a zsidó alattvalókkal vállalt szolidaritás jelzéseként. És én most megbukjak az emberiességnek ezen a próbáján és jelentsem ki, hogy "kóser" vagyok és nem muzulmán? Úgy éreztem, hogy akkor az én személyemben aláznak meg egy muszlimot. Kompromisszumos megoldással próbálkoztam.

- Nem olvasom sokat a Koránt -feleltem.

-De azért csak olvassa a Koránt? puhatolózott tovább a vámos, ez a nagy darab, fekete hajú, valószínűleg mexikói származású ember.

- Alkalmanként -hagytam rá.

Ez a bátortalan válasz lett a vesztem. Megmotoztak és közben még sértegettek is; a poggyászom minden darabkáját ellenőrizték, azután ellenőrizték még egyszer.

A személyes sértés lepergett rólam. 1812-ben egy francia katona a megszállt Moszkva utcáin feltartóztatta Pierre Bezuhov grófot Tolsztoj Háború és béke című regényében. "A katona megállította az én halhatatlan lelkemet", gondolta Bezuhov és nevetett. Assisi Szent Ferencnek még nagyobb örömöt okozott, amikor nem engedték be egy kolostorba egy hideg és esős éjszakán. A megalázó bánásmód jót tesz a léleknek, magyarázta Szent Ferenc a cimborájának.

Mert igazából az háborított fel, amit meg kellett tapasztalnom: hogy a judeo-amerikai kultúrában az iszlám valamiféle fekete bárány. Nyolcszáz évi nyugalom után az amerikai újságokban és az interneten megint divatba jöttek a nekidühödött lendületű, s minden eddiginél szőrszálhasogatóbb teológiai viták. Még a muszlimok barátai is elkezdtek bizonytalankodni, ahogy a hatalmas agymosó gépezet nekiállt ontani gyűlöletes produktumait. Az iszlámot azzal vádolják, hogy az a dzsihád vallása, a hitetlenek elleni szüntelen háború, az intolerancia és kegyetlenség vallása, és a terrorizmus teológiai alapja. És a vádak nem csupán politikai jellegűek.

A XII. században a félanalfabéta keresztesek azzal vádolták a muszlimokat, hogy orgiákat rendeznek istenük, Bafomet tiszteletére. (A "Bafomet" nyilván Mohamed próféta nevének eltorzítása.) Az amerikai közvélemény legújabb iszlámellenes frontális támadásának szintén vannak érdekes szexuális felhangjai. Az Afganisztán, Irak, Szíria és Palesztina porig bombázásának követelésébe általában azt is beleszövik, hogy a Próféta nemi erkölcsei elítélendők, s hogy a muszlimok állítólag rosszul bánnak az asszonyaikkal.

II.

A Próféta szerelme ifjú felesége, Aisa iránt sok konsternáció forrása Amerikában, majdnem ötven évvel azután, hogy az USA Legfelsőbb Bírósága feloldotta a közlési tilalmat Vladimir Nabokov Lolita című, a kiskorúak iránti szerelmet dicsőítő regényével szemben. A prűd vádaskodók számára semmit sem jelent, hogy Mohamed, béke legyen vele, szerelés volt a kislányba, ahogy az is őbelé. ők jobban tudják, mi a jó mindenkinek. Ha a próféta egy Aisa korú fiút választott volna, akkor a homoszexuális-ellenesség vádjától való félelem valószínűleg enyhítette volna a vádaskodás lendületét. De a próféta még konzervatív ízlésű volt.

Szerény jaffai Talmudkutatóként hadd keljek a Próféta védelmére a mi zsidó hagyományunk nevében. Mohamed (béke legyen vele) egyáltalán nem vétett az erkölcsök ellen, sőt, a mi szent hitünk betűjének és szellemének megfelelően cselekedett. A Bibliai Jákob az alig hétesztendős Ráchelbe lett szerelmes, s leszármazottaik között szentek egész sorát találjuk, például Krisztus anyját, Máriát is.

A Talmud "három év és egy napban" szabja meg a feleségül vehető leány életkorát. Ez Boccaccióhoz méltó párbeszéddel ajándékozott meg bennünket, melyre a galileai Sepphorisban került sor. Justina római hercegnő, az Antoniusfia Septimus Severus császár leánya megkérdezi Fejedelem Júda rabbit, a Biblia utáni idők legnagyobb zsidó spirituális és törvényi szaktekintélyét, hogy mi a házasságkötés és együttlakás engedélyezett életkora.

-Három év és egy nap felelte a rabbi.

- És mi a viselősség életkora? érdeklődött tovább a hercegnő.

-Kilenc év - felelte a rabbi.

Én hatévesen mentem férjhez, hétévesen szültem mondta sajnálattal a hangjában a hercegnő. Úgyhogy három gyönyörű évet veszítettem el a fiatalságomból.

Mohamed felesége, Aisa hat évet veszített el a fiatalságából, minthogy kilencévesen vették feleségül. Vagyis a Próféta nagy körültekintéssel járt el, teljes összhangban a mi zsidó tanításunkkal. Szent rabbijaink engedélyezték a nagyon korai házasságot, de nem voltak teljesen biztosak abban, hogy a hároméves kislányok már eléggé érettek. Ezt tanították: a prozeliták és a pedofilok késleltetik a Messiás és a Mennyei Birodalom eljövetelét.

"Kik a pedofilok ebben az összefüggésben?" teszi fel a kérdést a Talmud. És azt válaszolja, hogy ezek törvényben nem tiltott, mégis ki fogásolható viselkedést tanúsító emberek. Vagyis nem a szodomiták (minthogy azok megkövezést érdemelnek), és nem is a maszturbálók (őket vízbe veszejtik), hanem azok, akik házasságra éretlen, kilencévesnél fiatalabb leányt vesznek feleségül. Így tehát a Próféta minden gyanún felül áll a mi zsidó törvényeink szerint.

Mohamednek több felesége is volt, folytatják a vádaskodók. Nos, a zsidó törvény megengedi nekünk, hogy annyi feleséget tartsunk amennyit csak el tudunk venni. Manapság egy muszlimnak maximum négy felesége lehet, de nekünk, zsidóknak, nincsenek ilyen megszorításaink.

A nők elfátyolozásának és idegen tekintetek előli elzárásának állítólag barbár, muszlim szokása szintén zavarja a vádaskodókat. A Washington Post buzgó olvasója azt is hihetné, hogy az USA azért támadta meg az afgánokat, hogy lebombázza róluk a csadort. S a CNN arról tudósított, hogy az Afganisztánban kivívott amerikai győzelem első gyümölcseként megkezdték ott is a szexlapok árusítását.

A zsidó törvény ebben kérdésben is határozottan a tálibok oldalán áll. Egy Talmudbölcs, Isaac rabbi ekként elmélkedett:

Ha valaki megbámulja egy nő kisujját, az olyan, mintha mit tudom én mijét bámulta volna meg! (Ne keverjük össze Harry Potter Tudod-Kijével.)

Egy női láb is elég izgató sóhajtott vágyakozva Hisda rabbi.

A női haj az, ami szexuálisan izgató javította ki Seset rabbi. Egy jámbor zsidó nő ezért tesz a fejére parókát.

A hóhemkedés nagymestere, Sámuel még rajta is túl akart tenni:

A nő hangja az, ami szexuálisan izgató, ahogy a Szentírás is mondja: "édes a te hangod".

A vita eredménye és konklúziója mindenesetre a kvod bat hameleh pnima szabálya lett, vagyis az, hogy "A jó zsidó nő maradjon a házon belül" ami azonos a tálibok álláspontjával, vagy legalábbis nagyon közel áll hozzá.

III.

AZ iszlám ellenségei nem merik támadni a mi zsidó vallásunkat, pedig az iszlám összes olyan vonása, amely nem tetszik nekik, megtalálható a júdaizmusban is. És nem korlátozódik a dolog a szexualitásra. A dzsihád nem más, mint a milhemet micva ("megparancsolt [vagy eleve elrendelt] háború") zsidó koncepciójának arab átvétele. Egy különbség van köztük: a dzsihád tiltja a civilek meggyilkolását, a milhemet micva viszont ezt is megparancsolja. Lapozzunk csak bele Mózes öt könyvébe, s könnyen rá fogunk találni az ilyen szövegekre. Isten Hírnöke [Mohamed próféta], béke legyen vele, ezt az üzenetet is enyhítette.

Ha valaki azt hiszi, hogy az iszlám az intoleráns, akkor hadd idézzem föl azt a történetet, amelyet "a tökéletes bölcs és kiváló doktor, Reb Sámuel Sólem írt Konstantinápolyban, a nagy Király, a mi uralkodónk, Szulejmán szultán fővárosában" Gaon Izsák Kampanton rabbiról (meghalt 1463ban), a kasztíliai közösség minden idők legfelvilágosultabb zsidó közössége főrabbijáról. Reb Sólem ezt írja: "A nagy rabbi, a tiszteletre méltó Reb Iszaak Kampanton máglyára küldte Szamuil Szarsza rabbit. Egyszer a rabbik összegyűltek, hogy bejelentsenek egy házassági szerződést. Éppen ott tartottak, hogy 'ebben és ebben az esztendőben a világ teremtése után...', amikor ez a Szarsza végigsimította a szakállát és megjegyezte, hogy a világ időtlen idők óta létezik. Kampanton rabbi erre fölpattant és ezt kiáltotta: Hát éghetetlen talán ez a csipkebokor? Hadd eméssze el a tűz!"201 És máglyahalálra ítélték Szarszát, mert tagadta a világ 5000 évvel ezelőtti teremtését, és megégették."

Ha valaki azt gondolja, hogy az iszlám terrorizmus oka a muszlim vallás, akkor azt is gondolhatja, hogy a zsidó terrorizmus oka a júdaizmus. A mai napig a muszlimok csak egyetlen izraeli minisztert tudtak meggyilkolni. Amikor a zsidók még a privát (és nem az állami) terrort művelték, az én szentéletű őseim két orosz cárt, és egész sor angol, német, svéd, orosz és arab minisztert, kormánytisztviselőt, nagykövetet és államférfit gyilkoltak meg. A zsidó terrorrekordokat mind a mai napig nem döntötték meg, s mint büszke zsidó, én is elutasítom az arra irányuló/ hiábavaló próbálkozásokat, hogy átjátsszak az elsőséget a muszlimoknak vagy bárki másnak.

Amerikában egy zsidó nem tehet rosszat, s aki ezt másként gondolja, arra rögtön rásütik, hogy antiszemita vagy öngyűlölő zsidó. Mi viszont feltártuk az iszlám állítólagos fogyatékosságainak zsidó eredetét, s ezzel bebizonyítottuk, hogy az iszlám szidalmazói tulajdonképpen antiszemiták, és valószínűleg titkos holokauszttagadók is. Aki ebben kételkedik az lapozzon bele a Washington Post 2001. november 27-i számába. Az egykori CIA-főnök James Woolsey által jegyzett vezércikk mellé berakták egy bestiális és démoni tekintetű, sötét bőrű, vastag ajkú, kegyetlen és bősz szemita agyonretusált, hisztérikus portréját. A náci Der Stürmer napilapnak is nagyon tetszene. A cikk tartalma is éppen megfelelne a Der Stürmer számára. Woolsey az orwelli, A cél: a demokrácia című cikkében arra szólítja föl az illetékeseket, hogy "számolják föl az iraki légierőt és mérjenek csapást az iraki szárazföldi erőkre", ahogy "azt Afganisztánban is csináltuk".

A nagy orosz színműíró, Anton Csehov fogalmazta meg azt a színházi szabályt, hogy ha az első felvonásban egy puska lóg a falon, akkor annak a puskának el kell sülnie a harmadik felvonásban. Márpedig az élet olyan, mint a színház, vagy, ahogy Shakespeare mondotta, színház az egész világ. Mint várható volt, az antiszemitizmus puskája el is sült, csakhogy éppen az igazi szemitákat, az arabokat találta el. Az új antiszemiták között paradox módon sok zsidó nevű vagy zsidóbarátságáról ismert személyt találunk. Hogyan állhatott elő ez a helyzet?

És itt visszajutottunk bölcseinknek a pedofilokkal és prozelitákkal kapcsolatos bölcs megállapításához. A zsidó hit rendkívül bizalmatlan a prozelitákkal szemben. Olyanok ezek, mint az ótvar Iszráel fején, tanította Helbo rabbi, s a mai gyakorlat alátámasztja az ő tudós véleményét. A júdaizmus túl bonyolult ahhoz, hogy felnőtt korban el lehessen fogadni. A vallásos zsidóként született és nevelkedett emberek hozzászoktak már és könnyen elfogadják, hogy ők a kiválasztott nép, de a neofiták beleszédülhetnek ebbe a gondolatba.

Ez nem is különös. Az igazi angol arisztokrata, Tony Benn támogatja a közemberek jogait, míg a nemrég színre lépett parvenü, Conrad Black az európaiak és a muszlimok elnyomását szorgalmazza nagyszámú újságjában. És Hebronban, az izraeli apartheid élvonalában a legelszántabb rasszisták némelyike tényleg prozelita, aki szó szerint érti a Biblia egyik-másik veszélyes elképzelését. Ezt bizonyítja a zsidó hitre tért amerikai nem zsidó náci esete is, aki az Eli Hazeev (a Farkas) nevet vette föl; akit palesztin gerillák öltek meg; vagy ott van a cyberspacenek ez az ostora, Dr. Andrew Mathis, aki szintén betért és különféle internetes fórumokon kezdte védelmezni a maga júdaizmus-verzióját. Egyes újzsidók nincsenek tudatában annak, hogy a júdaizmus mindenestől, az elejétől a végéig alaposan interpretált/kommentált vallás, amelyben a Biblia EGYETLEN SZAVÁT SEM lehet nagy biztonsággal olyan jelentésűnek elfogadni, amilyennek első látásra tűnik.

IV.

Egyik olvasóm zavarba ejtő levelet küldött nekem: Nővérem, aki évekkel ezelőtt áttért a zsidó hitre (pedig mi fehér angolszász protestánsok vagyunk), már túlment minden határon. Tegnap este, mikor megkértem őt, hogy hagyja már abba az arabok folytonos pocskondiázását és csak egy, egyetlen egy olyan példát említsen bármikor a történelemben, amikor Izrael valamit, bármit rosszul csinált (rámutatva, hogy békét nem lehet akkor csinálni, ha az egyik fél önmagát tökéletesen jónak, a másikat viszont teljesen rossznak tartja), akkor az én nővérem csak a "járulékos" károkozást tudta említeni, vagyis a civilek nem szándékos bombázását egy "legitim" célpont támadásakor. A nővérem nagyon aktív a St. Louisi zsidó közösségben, és talán olyan pozícióban is van, hogy sokat ronthat még a világbéke megmaradt esélyein."

Hát igen, Helbo rabbinak jó oka volt a gyanakvásra. A valódi zsidók tudják, hogy a valódi világban élnek, és a fantáziálást meghagyják sabbatra. Szerények maradnak, tanulmányozzák a Talmudot, s nem igyekeznek megtalálni Amalek vagy a Vörös Nőszemély mai megfelelőjét, nem próbálják erőszakkal vagy csalárdsággal visszaszerezni a Szentföldet, és nem prédikálnak gyűlöletet a nem zsidók iránt. Ők ugyanis tudták, hogy ezeknek a gondolatoknak rejtve kell maradniuk, mint a titkos fájloknak a Windows memóriájában. Történelmi okok folytán kell ennek így lennie, és nem szabad bizonyos dolgokat előszedni. A neofiták viszont nem képesek megfelelő módon különbséget tenni.

Nem a rasszbeli hovatartozás kérdése ez: a neofiták, akár zsidó, akár nem zsidó származásúak, egyformán érzéketlenek az ésszerűség iránt. Ez az oka annak, hogy a nekivadult amerikai neokonzervatívok, a nem zsidó Izraelpártolók, mint például Jeanne Kirkpatrick, és a szekularizálódott "vörös posztós" zsidók, Norm Podhoretz, Kirkpatrick mentora a Commentaryból, folyton-folyvást az iszlám világ megsemmisítését szólítanak föl és mérgezik az amerikaiak gondolkodását.

Az iszlám nem más, mint a kereszténység egyik, a zsidókhoz különösen közel álló formája. A keleti ortodox egyházat a görög kultúra befolyásolta, a katolikusok Rómától kaptak alapvető dolgokat, az iszlám azonban szemita miliőbe helyezte vissza a keresztény elképzeléseket. A próféta, béke legyen vele, megtartotta a szigorú monoteizmusnak, a faragott képektől való félelemnek és a nők oltalmazásának zsidó koncepcióit, és összekapcsolta őket Krisztus és az apostolok egyetemes érvényű üzenetével. Az iszlám gyáva ellenségei igyekeznek beszennyezni ezt a hitet, minthogy félve szemlélgetik és irigylik töretlen szellemét, harcosainak bátorságát és hajadonjainak szűzi tisztaságát.

Kútmérgezés
[Poisoning Wells]

(Ez az írás egy új jelenséggel foglalkozik, a szervezett zsidóság aktív részvételével a rasszista bevándorlásellenes propagandában. És így része a zsidók és a jobboldal új szövetségéről és a szélsőjobboldali erők kreatívabb és körültekintőbb megközelítése iránti sürgető igényről folyó vitának.)

Kísértet járja be a Nyugatot, az a kísértet, amellyel már jó ideje nem találkoztunk. Régen kifüstölték innen, s egy laboratórium sötét szegletébe zárták, mint valami veszedelmes, csak a kiszabadulásra váró vírust. Most, amikor Izrael egyre több bűncselekményt követ el, támogatói feltörték a pecsétet, és eltávolították a mágikus pentagrammát.

Az európai közvélemény több mint ezer éven át, őseink nagy szomorúságára, a zsidókat a kútmérgezőkkel kapcsolta össze. Most pedig a múlt baljóslatú fantáziái a szemünk láttára elevenednek meg, ahogy egyes sötét erők napi valósággá változtatják a régi meséket.

Abba Kovner zsidó szocialista (?) vezető megpróbálta megmérgezni a Rajnavidék vízforrásait. Sok millió német, gyermekek, nők és férfiak kiirtásáról álmodozott. A mérget attól az embertől kapta, aki később Izrael államelnöke lett, és aki sohasem bánta meg vagy tagadta le a dolgot. Utolsó pillanatban elhatalmasodó gyávasága (vagy egy csoda?) azonban megmentette Európa szívét. (Az esetről Kovner életrajzírója, Anita Shapira számol be nagy rokonszenvvel, minden bűntudat vagy szégyenkezés nélkül.)

Ez már fél évszázaddal ezelőtt történt, de most újfajta méreg szivárog a cionista csápokon keresztül Európa és Észak-Amerika kútjaiba. Az én országom nagy barátja, Israel Asper által kiadott kanadai napilapban, a National Postban Dániel Pipes és Lars Hedegaard megjelentetett egy cikket a Muzulmán extremizmus: Dániának már elege van figyelemfelkeltő címmel.

Ebből a cikkből kitűnik, hogy Kanada hatályon kívül helyezte a "gyűlölettörvényt", amely kifejezetten megtiltotta az etnikai és a vallási közösségekkel szembeni gyűlöletkeltést. A Pipes Hedegaard tandem ezt írja: "A túlnyomórészt muszlim bevándorlók a lakosság 5 százalékát alkotják, de a jóléti kiadások 40 százalékát élik fel... A muszlimok Dánia 5,4 milliós lakosságának mindössze 4 százalékát teszik ki, de többségben vannak a nemi erőszak miatt elítéltek között."

Mégis, van némi különbség Pipes, Zuckerman, Asper, Black és a régi idők közönséges rasszistái között. A német diktátor vagy a Klán-boszorkánymester őszinte ember volt, aki őszintén és teljes szívből gyűlölte a zsidókat. Pipes és cimborái viszont nem különösebben gyűlölik a feketéket vagy a muszlimokat. Számukra nem sok különbség van egy muszlim vagy egy keresztény között. A méreganyagot mások számára gyártják, a szentföldi nagy támadás előkészítéseként.

II.

Miközben a propagandagépezet ontja a gyűlöletet, potenciális áldozatai még mindig egymással vitatkoznak. Steven Salaita, ez a szimpatikus, amerikai születésű, oklahomai palesztin egyetemista a következőket írja a YellowTimes.org-ban: "Életemben először most megundorodtam a palesztin népet támogató üzenetektől." S hogy miért? Mert azokat "jobboldali ideológusok" küldik, és "egy csomó szélsőjobboldali rasszista, s köztük a leghangosabban Dávid Duke most Izrael viselkedésére mutogatnak, mint a veleszületett zsidó gonoszság 'bizonyítékára'."

Tisztességesebb volna e "jobboldali ideológusok" fő érveit az alábbi módon megfogalmazni:

1. Erős hasonlóság van a palesztinai zsidók viselkedése és a világ más részén élő zsidók viselkedése között.

2. A palesztinai zsidók által elkövetett és a diaszpórazsidóság által támogatott szörnyűségek a máshol munkálkodó zsidó politika, gyakorlat és ideológia aggasztó komponensének létét bizonyítják.

3. A zsidók destruktív, (mások számára) veszélyes és visszataszító ideológiát és teológiát képviselnek, amelyet visszaszorítani és semlegesíteni kell.

4. Ideális esetben a zsidó származású embereket fel kell világosítani és jó útra kell téríteni, hogy így "nem zsidókká" váljanak.

A fő pont (a 3.) nyilván nem kellemes észrevétel (sok zsidó számára), pedig ősrégi, nem rasszista téma ez. És nem is jobboldali téma, minthogy hasonló álláspontra helyezkedett Kari Marx és Lev Trockij, Theodor Herzl és Boruhov, Szent Pál és Luther Márton is. A cionisták a leghevesebb ellenzői voltak "a zsidóság jóságának". A neves francia szocialista, P. J. Proudhon a modern bürokratikus, centralizált állam támogatóinak tekintette a zsidókat. Marx felszólított az emberiség zsidóktól való megszabadítására és a zsidóság dejúdaizálására.

Ha Salaita meg akarja találni a zsidóság mint ideológia totális elutasítását, akkor nem kell Dávid Dukehoz fordulnia. Elég, ha föllapozza A zsidókérdés: marxista interpretáció című művet, melyet Abram León írt, Trockij Auschwitzban elpusztult ifjú követője (én pedig Noam Chomskynak tartozom köszönettel, hogy a figyelmembe ajánlotta ezt a könyvet). León "néposztálynak" nevezte a zsidókat, akik történelmileg hajlanak az uzsorakamat szedésére és mások kizsákmányolására. De egy zsidó származású egyén bármikor elhagyhatja "a zsidókat" és csatlakozhat az emberiséghez, írta León.

Salaita megjegyzi, hogy "az extremista weboldalak Izraelt bíráló cikkeket közölnek tekintélyes kiadványokból, gyakran zsidó szerzőktől", és arra a következtetésre jut, hogy "a szervezetek zsidógyűlölete oly erős, hogy még zsidó hangokat is megszólaltatnak álláspontjuk terjesztése érdekében. Naivitásuk ugyanolyan meghökkentő, mint az ostobaságuk". Váratlan és alaptalan érvelés. Azok a weboldalak ugyanis éppen a maguk nem rasszista hozzáállását bizonyítják azzal, hogy a zsidó szemléletet elutasító zsidó származású személyeknek is megszólalási lehetőséget kínálnak.

Salaita elveti a Palesztinában tanúsított és a máshol mutatott zsidó viselkedés közötti kapcsolat távoli lehetőségét. A zsidók által Izraelben bevezetett apartheid az ő véleménye szerint nem függ össze a máshol élő zsidók politikájával, ideológiájával és gyakorlatával. Hát, ez a kétséges álláspont nagyon kényelmes az amerikai zsidók számára. Így Saront is támogathatják, meg az angyali glóriájukat is megtarthatják. Nem inkább a fiatal Salaita az, aki nagyon is naiv a maga abbéli óhajában, hogy megszűnjék a háború Palesztinában és a konfrontáció másutt?

Pipes már említett cikke csupán a legújabb bizonyítéka e kívánság hiábavalóságának. A Palesztináért folyó háború globális háborúvá, harmadik világháborúvá vált, s ebben a háborúban a szervezett zsidóság rendíthetetlenül a rossz fiúk oldalán áll. Most a rasszista gyűlöletkeltés gonosz fegyverét vetik be, igyekezve a feketék és a muszlimok ellen hangolni az európaiakat mindenütt, Alabamától Csecsenföldig, Koppenhágától Kabulig. Szembe kell szállni velük és le kell győzni őket, különben megmérgezik a szellemi kutakat. Nem engedhetjük meg ellenfeleinknek, hogy éket verjenek a feketék és a fehérek, a keresztények és a muszlimok közé. Nekünk nem Dávid Duke antiszemitizmusával kell foglalkoznunk, hanem a nemzsidó-ellenességgel, a gójok gyűlöletével, amely annyira nyilvánvalóan jelen van a zsidó kézen lévő médiában. Ha sikert érünk el, a külföldi zsidó közösségek többet fognak törődni a maguk dolgaival, s hagyják Palesztinát lehiggadni.

A mi háborúnk NEM totális háború. Salaita gyermekien naiv megjegyzései ellenére sem az etnikai tisztogatás, sem pedig a fizikai megsemmisítés nem fenyegeti a zsidókat, minthogy a keresztények és a muszlimok mindig is szerették volna kihozni a világosságra zsidó testvéreiket saját szeparatizmusuk sötétségéből. Krisztus ellenségeinek meg kell mutatni, hogy tévúton járnak, s nem szabad bántani őket, ahogy az Egyház hagyományosan tette. A keresztény uralkodók még a palesztinai keresztények szörnyű, a zsidók által 614-ben végrehajtott holokausztja után is megőrizték testvéri keresztény szeretetüket a félrevezetett zsidók iránt, és nem büntették meg őket.

És így álltak hozzá a dologhoz a muszlimok is. Sok baj és konfliktus ellenére is, "a kajnuka és a nadir zsidó törzs együttműködött Mohamed prófétával, ahogy a hajbari zsidók is tették, miután a Próféta 628-ban elfoglalta az oázist (és az egyik nadiri törzsfőnök lányát vette feleségül) ", emlékeztet egy virginiai olvasóm. Később a zsidók boldogan kollaboráltak a hódító arab seregekkel Szíriában, Észak-Afrikában és Hispániában tudván, hogy az araboktól nagyobb toleranciára és védelemre számíthatnak, mint korábbi uraiktól.

A zsidók és a nem zsidók képesek volnának boldogan élni egymás mellett, ha sikerülne leküzdeni a zsidó uralkodási hajlam megnyilvánulásait. Amíg azonban ez nem következik be, mi, Palesztina barátai egyetértésre és együttműködésre törekszünk minden lehetséges szövetségessel, feketével, fehérrel, vörössel, zölddel és szivárványszínűvel, mert áldott legyen az, aki a békét keresi.

A terror fantomja
[Phantom of Terror]

(Kuala Lumpurban, a vendégszerető malájok futurisztikus és buján zöldellő trópusi fővárosában az iszlám országok külügyminiszterei konferenciát rendeztek a terrorról. Én megfigyelőként részt vettem ezen a konferencián. Az alábbi írásnak azt a címet is adhatnám, hogy "El nem mondott konferenciafelszólalásom".) "

A feleségemet megerőszakolta egy marslakó." Ez volt az 1950-es évek kedvelt és gyakori szalagcíme, amikor az újságíróknak UFO-sztorikkal kellett foglalkozniuk. A véleményformálók igazmondása az eltelt évek során nem sokat változott, de rosszindulatuk jelentősen fokozódott. Újságok milliói, tévéműsorok milliárdjai és szavak billiói sugallják, hogy az iszlám terror az emberiség legújabb sorscsapása. Nem is csoda, excellenciás uraim, hogy az önök védekezési reflexei fölébe kerültek a józan megfontolásoknak, s önök most megpróbálják megtagadni, igazolni vagy megmagyarázni az iszlám terrort az apartheid politikájú Izraelben folyó palesztinüldözéssel, az Irak elleni amerikai támadással, vagy Szaúd Arábia gyarmatosításával.

A nagy magyarázniakarás hevében mindenki elfelejti föltenni azt a kérdést, amely minden tudós és kutató számára a legelső kérdés: létezik egyáltalán ez a dolog? Létezik olyan jelenség, hogy "iszlám terror"? Hát igen, sok itt a kitaláció, s a média készpénznek veszi a dolgot. Csakhogy az "azt beszélik" még nem elegendő bizonyítéka a létezésnek. A XVIII. században az újangliai Salem derék polgárai a boszorkányok ellen indítottak hadjáratot. S aki kételkedni merészelt a nők és az Ördög szövetségében, azt azonnal kiközösítették, vagy a Sátán titkos ügynökének nyilvánították. Évszázadokon keresztül tartotta magát az a tévhit, hogy a zsidók húsvétkor keresztény gyermekek vérét fogyasztják. Könyvek és cikkek százai taglalták ezt a dolgot; Angliának még ma is van egy olyan gyermekszentje, akit állítólag a vérszomjas zsidók gyilkoltak meg.

Ma azonban már csak legyintünk erre a kitalációra. És éppen ideje, hogy ugyanígy viszonyuljunk a legújabb boszorkányüldözéshez, a legújabb vérvádhoz, az úgynevezett iszlám terrorizmushoz is.

Szerintem ez ugyanúgy létezik, ahogy a zsidó összeesküvés vagy a sárga veszedelem. A világon elszórva több, egymással kapcsolatban nem álló gerillamozgalom működik: a baszk ETA, a déllibanoni Hezbollah, a korzikaiak, a mindanaóiak a Fülöpszigetek déli részén, az ír IRA, a kolumbiai gerillák, a Sri Lankai Tamil Tigrisek, az angolai UNITA és a palesztinai Hamász. Nem tehetjük meg vagy semmi okunk sincs rá, hogy valamilyen vallási kötődésre való téves hivatkozással néhányat kiragadjunk közülük és "iszlám terrorista hálózatról" beszéljünk velük kapcsolatban.

Dél-Libanon, Észak-Írország, Mindanao, Korzika, a Baszkföld és Palesztina népeinek mind megvannak a maguk sérelmei, de azokat tévedés volna összekapcsolni ezeknek az embereknek a vallásával. Az Irán és Irak közötti háborút ugyanezzel a módszerrel a szunnita és a síita iszlám közötti háborúként is lehetett volna (tévesen) jellemezni, miközben tudjuk, hogy a vallási tényező nem játszott fontos szerepet Szaddam Husszein és az iráni vezetők döntéseiben.

Gyakorlatilag sehol sem lehet olyan, kifejezetten iszlám terrorszervezetet találni, amely a zsidó államhoz hasonló iszlám állam megvalósításáért harcolna. A kommunizmus bukása előtt a palesztinok az elnyomók elleni harcban a baloldali ideológiát részesítették előnyben. A palesztin katonai vezetők között nagy tisztelet övezett egy keresztényt, George Habbast. A palesztinai Hamász az izraeli apartheid állam által kifejezetten engedélyezett egyetlen szervezetként fejlődött ki, miközben a nem vallási alapokon álló Fatahot elnyomták. így tehát az elnyomott palesztinok érzéseit maguk a zsidók terelték egy kvázi-vallási mozgalom felé.

A libanoni Hezbollah harcosai az izraeli és az amerikai megszállás ellen küzdenek, s nem egy iszlám uralom megteremtéséért. Hasonlítanak az ír köztársaságpártiakra, akik nem az iszlám hitükről híresek a muszlim csecsének folytatják kétszáz éve tartó harcukat az orosz uralom ellen, s időnként alkalmi szövetséget kötnek Amerikával, Németország gal és Törökországgal. Az állítólag általuk elkövetett legnagyobb bűn tényt, a moszkvai magasházak felrobbantását újabban gyakran "a titkosszolgálatokon belüli bűnöző elemeknek", "Putyin elnök támogatóinak" sőt, prominens izraeli polgároknak a számlájára írják. A médiamogul Borisz Berezovszkij elég nyíltan beszélt erről a témáról Oroszországból való száműzése után.

Lehet-e azonosítani a módszereik alapján a "muszlim terroristákat"? Semmiképpen sem. Az IRA már akkor robbantgatott a birminghami pubokban, amikor a Hamász még nem fedezte föl a Tel Avivi kávéházakat. Az öngyilkos merényletek terén az izraeli Moszad által kiképzett"231, nem muszlim Tamil Tigriseké a vezető hely a világon. Szeptember 11-e előtt egyáltalán nem volt okunk feltételezni sem az iszlám terrorizmus létezését, de akkor Bush elnök bejelentette ennek terrorizmusnak és a világméretű muszlim összeesküvésnek, az al Kaidának a létezését.

Szeptember 11-e tetteseit még ma sem ismerjük. A repülőgépszerencsétlenség helyszínén egy sértetlen útlevél oly gyors megtalálását minden idők leglátványosabb csodái között kell számon tartanunk, amely felülmúlja még Dániel tüzes kemencebeli kalandját is. Az ősi babiloni kemence bizonyosan nem az égő repülőgép-üzemanyag hőfokán működött. Az arab nyelvű pilótainstrukciók egy kocsi csomagtartójában, az alig kivehető videoszalagok és a hasonló, minden nehézség nélkül előkerült bűnjelek az 1937-es moszkvai pereket a makulátlan igazságszolgáltatás ragyogó példáivá változtatják. Az afganisztáni hadifoglyokat a Guantanamói öböl börtönébe dugták el a kíváncsi tekintetek elől, nehogy kiderüljön legnagyobb titkuk: az, hogy ártatlanok.

Másfelől viszont egyre több bizonyíték utal az izraeli kapcsolatra. Az izraeli ODIGO hálózaton keresztül figyelmeztető üzeneteket küldtek a Manhattanben lévő izraelieknek, még időben, amikor a repülőgépek felszálltak. A géprablók által használt összes repülőtéren egy izraeli cég, az ICTS látta el a biztonsági szolgálatot. Azt beszélik, hogy zsidó pénzügyi cégek biztosítóvállalatok kötvényeit árulták, mintha egy közeli szerencsétlenségre számítottak volna. A nagy izraeli cég, a Zim komoly anyagi veszteség árán is lemondta a Világkereskedelmi Központban lévő bérleményeit.

Izrael maradéktalanul kihasználta a szeptember 11-i eseményeket: a palesztin városokban folytatódó mészárlást "a terrorizmus elleni háborúnak nyilvánították. Izrael muszlim szomszédait passzivitásra kényszerítette Amerika haragja. Afganisztán lerombolása felemelte a világ érzékenységi küszöbét a szörnyűségekkel szemben, és lehetővé tette a palesztin városok áprilisi invázióját. Ez valószínűleg nem elegendő a "bűnös" verdikt kimondásához viszont ugyanezt lehet elmondani az al Kaida állítólagos érintettségével kapcsolatban.

Nem létezik iszlám terrorizmus, létezik viszont az iszlám világ. (A ford.) izraeli-amerikai terrorizálása. Nem Önök követtek el bűnöket, hanem Önök ellen követnek el bűnöket. így tehát, amikor az amerikai elnök és médiája felteszik a kérdést, hogy "Mit csinálnak Önök az iszlám terrorizmussal?", akkor én azt javaslom, Excellenciás uraim, hogy jó zsidó módra kérdezzenek csak vissza: "Miféle terrorizmussal?"

Halloween Bali szigetén
[Bali Halloween]

(Az alábbi írás tovább rombolja az "iszlám terror" koncepcióját.)

Nem voltak előzetes követelések, és egyetlen terrorista csoport sem vállalta a felelősséget a Bali szigetén elkövetett bombamerényletért, ezért a fölösleges vérontásért. Bush "feltételezte", hogy a merénylet mögött az al Kaida áll, és azt követelte, hogy egész Indonéziát kutassák át a muszlimok után. Az a mi szerencsénk, hogy Bush elnök sohasem hallott Atlantiszról, mert akkor feltételezné, hogy azt a kontinenst is a mindenható muszlim terroristák küldték a tenger fenekére. Londonból viszont fontos új információkat kaptunk, amelyek lehetővé teszik, hogy kissé világosabban lássunk a merényletet elborító nagy-nagy sötétségben.

A múlt héten napjaink egyik legnagyobb hatalmú embere, az érdekes személyiségű orosz milliárdos és médiacézár Borisz Berezovszkij, aki trónra ültette Vlagyimir Putyint, majd később szakított az orosz elnökkel, londoni száműzetésében kimerítő interjút adott a legnagyobb orosz ellenzéki hetilapnak, a Zavtrának. Az interjú érdekfeszítő olvasmány az Oroszország-szakértők számára, és kulcsot kínál a Bali-szigeti rejtély megoldásához is.

Három évvel ezelőtt Oroszországot hatalmas robbantások rázkódtatták meg. Egész panelházakat aknáztak alá és változtattak romhalmazzá számtalan ember halálát okozva Moszkvában és más városokban á rendkívüli hatóerejű RDX robbanóanyaggal (melyet hexogénként is ismernek Oroszországban és Németországban). A rémtettéit azonnal a csecsen terroristákat tették felelőssé, és a dolog casus belliként szolgált a csecsenföldi háborúban. Az orosz lakosság rémületbe esett, és támogatta a véres megtorló hadjáratot. Groznij városát bombázták és ágyútűz alá vették. Csecsenföldet megszállták, emberek ezrei haltak meg, miközben két nagy változás zajlott le Moszkvában. Először is, a bosszúhadjárat garantálta Vlagyimir Putyin államelnökké választását, és bebiztosította az Amerikabarát erők pozícióit az ex-Szovjetunióban. Másrészt pedig Oroszországot, ezeréves békés együttélés után, az iszlám világ ellen fordította, és az Izrael által vezényelt és az Egyesült Államok által vezetett terrorellenes háború stratégiai partnerévé tette.

---4. rész---