A Költõ és a néma Démon kóborlásai
 

A város hûvös, különös kehely. Még dobog, útjain lassan lassul a vérfolyam,
mint aki halni vagy mint aki csak álomra készül, hogy reggel frissen és üdén
továbbírja régi történetét. A város befogadni készül két új utazót néhány
éjszakára, hogy aztán továbbküldje õket újabb kóborlásaik felé.

Fekete téli este, hûvösséggel teli levegõ, s a házak, az utcák lassan adják meg magukat
a magánynak, s megadják magukat a jövevényeknek: a Költõnek és a kedves Démonnak.

Megérkeztek.

Tágas a csillagágyú ég, valamit tartogat számukra, de nem törõdnek vele most.
Különös forróság önti el mindig a megérkezettek szívét. Egymás felé fordulnak lassan, s mosolyognak.

A hûvös fekete éj vár még egy percet, aztán aludni kész.

Az apró szobában két szelíd gyermek alszik. A Költõ és kedvese, a néma Démon.
Árnyékok õk. Megbújnak, elszaladnak a hívogató csönd elõl, hogy egymásnak
elmondhassák rettenetes félelmüket. De most még alszanak, s mit sem sejtenek
a város féltve õrzött titkáról, melyet csak nagyon kevesen pillanthattak meg,
de még kevesebben voltak, akik megértették.

A Költõ és a néma Démon két szelíd árnyék.

A patak felé indultak el. A máskor oly kedves víz kilépett medrébõl és ágakat,
köveket görgetett magával. A hegyek üzenetét. Sietve, haragos habokkal, szinte
dacosan futott; lefelé. Mindig lefelé. Bele a ködbe. A Költõ és a Démon
sietve követni kezdték a feldúlt patakot, vajon hol és mikor hajthatja fejét a végzet
különös kebleire, hogy annak testén szétszóródjon, beleolvadjon a végtelenbe.
A kapu széles volt. A Költõ és a Démon szeme nem láthatta be óriási szárnyait.
Még nem is tudták, hogy a kapuban állnak, nem tudták mennyire veszélyes helyre
sodorta õket a haragos patak. Megpróbálták belátni a beláthatatlant, de csakhamar
fájni kezdett a szemük. Nem tudták miért, egyszercsak könnyezni kezdtek.

Aztán megint nevettek s visszaindultak az apró szobába.

Akkor éjszaka azonban különös dolog történt. A néma Démon a költõ ölébe ült,
s nevetett neki, mint már annyiszor. Titokzatos némasága ekkor lassan
komorságba csapott át. A Költõ nem tudta mire vélni ezt, sosem látta még ezeket
a szemeket, melyek a néma Démon ragyogó arcára ültek.
A lány könnyezni kezdett. Sírása is néma volt, s mégis, a Költõ tudta,
ha lehetne, csontig hatna a sikolya. De ezt nem lehetett, így hát a fiú mélyen az
ismeretlen szemekbe nézett, s akkor meglátott valamit.

Tejfehér gõz gomolygott azokban a szemekben, s a ködben két alak állt.

Eltelt egy néma perc, s a Költõ ijedten azt súgta:
- Már értelek.

Aztán a gonosz szemekbõl áradó köd beszippantotta õket.

S újra ott voltak a kapuban, ahol a haragos patak lehajtja fejét a végtelenség keblein.
Ott lebegtek a tejfehér köd közepén, gyönyörûséges kék madarak ezreitõl övezve,
akik mind-mind közelebb csattogtak a két árnyhoz, majd végül éles csõreikkel
felhasították, s gyöngéden lefejtették róluk a ruhát, vigyázva, nehogy
belehasítsanak húsukba. Mozdulataik kecsesek és kifinomultak voltak, látszott,
hogy már számtalanszor elvégezték a szertartást. Szárnysuhogásuk és furcsa énekük mindent beborított.

Aztán a partra zuhantak. A madarak éneke egyre messzebbrõl hallatszott, aztán a hangjuk egyszercsak nem szûkült tovább. Valahol arrébb, a közelben leültek a vízre.
Mindketten értették.
Hirtelen vörös szemek izzottak elõ a nehéz gõz alól. A Költõ felé pislogtak.
- Mennem kell. - szólt a fiú, s átölelte a gyönge hófehér vállakat és sírni akart,
de eszébe jutott, hogy most bizonyosság várja. Álltak ott a parton, mint egyetlenegy régi szobor. Valami õsi érzés monumentuma, amely éppen múlóban van, s már majdnem elmúlt.
Dermedt némaságukat a fenyegetõn összehúzódó szemek törték meg. A fiú kezén gyönge vércsíkok jelentek meg, apró sebek, melyet Démonja körmei
vájtak a húsba, de ez már nem fájt neki. Mindent eltörpített a tejfehér köd.
A fiú a ködben lépett zsibbadó térdekkel, léptei nyomán gõzoszlopok
emelkedtek, s mikor visszafordult, hogy utolsó búcsút intsen, még látta,
ahogy a szelíd Démon felé nyújtja a karját. De õ csak mosolygott, habár ezt
a lány már nem tudta, mert a tejfehér köd lassan elhalványuló sziluettként mutatta csak neki azt, akit mindennél jobban szeretett ezen a világon,
s akit most elhívott tõle a végtelen felolvadás.

Ekkor hirtelen eltûnt a nagy fehérség, s döbbent fekete csönd lett. Újra ott ült a két szelíd árnyék az apró szobában, a Költõ, s ölében a néma Démon. A költõ megint azt súgta:
- Már értelek. - majd elmerült kimondhatatlan gondolataiba, s megszûnt test lenni.
Puszta lény volt, akinek léte átfonja a legfontosabbat. Így, egymás karjába menekültek, menekültek a tejfehér köd szorításából. Lelkük mélyén azonban nyitva maradt a kapu, mint ahogyan mindenkiben nyitva marad.

Másnapra a kis patak megint egykedvûen, lassan és kedvesen rótta megszokott
úját lefelé. Mindig lefelé. Új napsugár simogatta meg a mosolyt melyet egymásnak
adott a Költõ és a néma Démon. Az utcába is bebújtak ezek a sugarak, s a szelíd
árnyak a napos oldalon mentek, ahol a fény elhempergett a macskaköveken.
Megálltak ott a parton. A kapu már nem volt sehol. A Költõ a kövekre ugrott, s átnézett a túlpartra. A fák a vízben álltak, s visszaintegettek neki. Egy ugrással újra a szelíd Démon mellett termett, átölelte, s mint aki hatalmas tehertõl szabadult azt mondta:
- Látod, legyõztük õt.

Ezután puszta szórakozásból követtek egy öreg muzsikust, aki valakibe kapaszkodott, hogy könnyebben menjen a lépés. Haját fújta a szél. A gyöngéd téli nap újra elõbukkant egy felhõ mögül, s táncolni kezdett az öreg muzsikus fején. Most nem mertek egymásra nézni, mert mindkettejükben ugyanaz a gondolat futott végig. Az öreg muzsikust nézték, aki valakibe kapaszkodott, s akinek haját már hófehérre festette a tejfehér köd.

- Látod, legyõztük õt. - a város kacagott, valahol máshol kék madarak is hangosan nevettek, s vörös szempárok hunyorogtak éppen valaki egészen más felé. De õk erre nem figyeltek. Továbbszaladtak. Továbbengedte õket a város újabb kóborlásaikra. Újabb vadságok felé.
 

Alagút

...az alagútból a halálos játékok furcsa illata árad. Különös utazásom során az elsõ felirat:

"Próbatételek barlangja ez, kipróbálhatod hát magad
Jól vigyázz meg ne gondold...itt majdnem mindent szabad"

Kék kövek futnak. Alagút. Elágazás. Semmi komoly, csak menni  kell.
Többen is kóborolnak erre, én egy hatalmas csarnok felé veszem az irányt.
Mélykék terem, hirtelen süllyedni és emelkedni kezdõ kõtáblák mindenfelé: magukkal
ragadják az óvatosan, megfontoltan lépegetõ embereket. Amikor megnyílik a föld,
- nem akarnak menni - ugranak. Néhányuknak sikerül is megkapaszkodniuk,
továbbmehetnek rémült tekintetükkel. Mások aláhullanak valahová.
Megint mások emelkedni kezdenek. Általában
mosolyogva, engedelmesen és elégedetten távoznak az égbe.
Azt hiszem többé nem látjuk õket. A levegõ furcsa illata: a remény,félelmek,várakozások keveréke.
Nem lélegzem. Csak menni kell. Könnyedén átjutok a csarnokon.

Újabb folyosók, leágazások. Nyíló, csukódó ajtók, kapuk. Alakok, árnyak,
az alagút szülöttei. Egy szobához érkezem, s belépek.

Régi poros, vörös-posztó fotel, felhúzott térdekkel, játékos szemû, aranyszín bõrû lány.
A mellén végig vér csorog.
Leiszom róla a vért. (Bízom a régi mesékben.)

- Mi a neved? - kérdezem.
- Kísértés vagyok - a hangja búg, vadságillatú a levegõ.

A nevét ízlelgetem. Régi játékok veszélyessége, de mégsem emlékszem pontosan.

- Hát, elfelejtettél volna? - tudja a gondolatom. Csupa kedvesség és hívogatás.
Emlékek, emlékek...

...egy erdõben vagyunk. Hûvös van, fenyvesek a végeláthatatlan messzeségig. Ösvény. A hegygerincen a lenyugvó napkorona, tüzében üvöltõ farkasok.
Apa a sátor mellett áll. Én gyermek vagyok.
Kísértés a napba indul, farkasok közé. Megáll és megfordul. Nyújtja a kezét.

- Hûvös van odakint... - mondja Apa

A lány felé nyújtom kezem.
- Emlékszem! Emlékszem! - és boldog vagyok.

Ködös utcán futunk, kék köveken. Megállunk egy játszótér elõtt.
Önfeledt gyermekek sikoltanak, a téren sínek. Piros villamosok gördülnek rövid
pályájukon oda- és vissza. Fagyos az ablakuk, de látni a gyermeksziluetteket,
s hallani tompa nevetésüket. Ugrálnak.
Két piros villamos éppen egymás felé tart.
Véletlen örökmozgásuk éppen most írja elõ nekik az összeütközést.

A kezeim szemem elé rohannak, miközben a villamosok egymásba érnek...és áthatolnak egymáson, mintha ködbõl lennének.
Kísértés nevet és tapsol, a gyermekek örülnek.

Hosszú percekig csönd.

Remegek, aztán könnyezem.

- Mondd, én...én még közétek tartozom? - kísértés elé térdelek.
Elmosolyodik - Mit akarsz tõlem?
- Mutasd az utat, kérlek!.

- HOVÁ? - kérdi. Megvonja a vállát. Kinevet.

- Itt maradnék veled.
- Kis buta. Azt nem lehet.

A földre ültem.
Nem megyek tovább.
 

A manók piros ruhákba bújtak, fejükre helyezték a varázssüveget,
délen, apró kunyhójuk mélyén. A világ kétpólusú, apróra zsugorodott
olvasztótégelye mindennek, ami megmaradt. Van rossz, van gonosz,
és van ami varázslatos. Az utolsó fellegvár ilyen: a kis kunyhó,
egészen délen, melyben nagyobb tér lakozik, mint az egész világ,
csak rejtve van.

Megfáradt mindenhol-idegenek. Tizen érkezünk a város felõl, északról,
hogy kikutassuk elveszett lelkünk lakhelyét, elvesztett lüktetésünk bugyrait:
ha kódexeikben meg van írva, ha okos szembogaraik mélyén még ott pihenne,
ha még látnák bennünk a kéredzkedõ állatot, mi meg tudunk bújni a fák között,
bárcsak lenne egy kedves Erdõ ami bárcsak kipusztítaná céltalan céljaink,
melyek teljesüléséért tegnapelõtt a város templomában mondtunk egy imát.
Ezért jöttünk, portól nehezült tudattal, s félénk kopogásunk csodálata az ölelés, az érintés. Olyan, amely barátokat fogad, melyben nincs rejtõzködõ tartózkodás.

Megnyílik a szívünk

Piros ruhákba bújt varázssipkás manók, titkok tudói. Pincéjük rejtekébõl
hatalmas Erdõbe jutunk, látjuk, amit még nem látott senki sem. Az utolsó hely,
ahol tisztán értjük a mókusok s a gombák örömét.

Tanítsatok! Segítsetek!
 
Meg kell innunk a varázsfõzetet.

„ Elõször örülni fogtok az Erdõnek, lelki kínjaitokat kitöltik a fák, s táncra perdülhettek, létezni fogtok, míg még soha, egyetlen pillanatra sem."

...és mi magunkba engedtük a varázsfõzetet.

Démon, s a Herceg egy virággal táncolt, szikrákat vetõ, lüktetõ növénnyel.
S lüktetett vele az Erdõ minden színe, s mi mindannyian lüktettünk vele.
Ugyanazt éreztük. A Festõ is ölelte, dédelgette a pillanatot.

„Másodszor szembe kell néznetek azzal, kik is vagytok. S amik vagytok az csupán félelem:
gyûlöletetek mind ámulat, s szeretetetek mind számítás, s õszinteségetek mind
kimunkált faragvány, csodálatotok mind félelem!
Mindezt elétek tárja fekete fõzetünk. Egy kicsit féljetek, de gyõzni fogtok.
Végül mindnyájan gyõztök!"

„ Körülöttem eltûnt az erdõ. Kedves lakói felém futottak sikítva.
És a fekete kõr egyre csak szûkült. Határán túl a semmi, érzéstelen, rezzenéstelen semmi.
Õk hozzámbújtak, szemükben az állatok különös, könyörgõ tekintetével
-amivel én jöttem az úton- de a semmi szûkült, kitöltött mindent egészen,
mígnem bõröm határvidékén megállt, harapva, harapdálva.
Megállt szemeim elõtt, s bár használhattam õket, látásom tárgya
csak a fekete csönd. Tapinthattam, de csak az ûrt. Szavaim felesleges giccsek.
Gondolataim meddõ hányadékai. Ki fogná fel õket?"

„Régi erkélyünk alatt, bámulok befelé a régi ablakon, a régi szobánkba.
Odabent régi kishúgom és én. Távoli és más, mint egy régi film, fekete-fehérben.
A régi, elsüllyedt világom. A kopott szobában játszunk. Milyen aprók vagyunk,
milyen boldogok. Megint nem engedem, hogy kishúgom az ágyba bújva kialudhassa ezer évét. Engedd! Hallod!? Szörnyeteg! Szegény testvérkém sír, én pedig nevetek.
Most az ablakhoz térdelünk, Kezünket az üvegre nyomjuk, s így nevetünk rajtam.
Újra együtt nevetünk. Ma is ezer évet éltünk, Kegyetlenkedtünk. Mégis összefonjuk
legféltettebb álmaink és sohasem tépnénk ki egymás szívét. Mi nem szeretjük a vért, beleborzongunk, s nem értjük, miért száll ki az élet a testekbõl, hova szállhat,
amikor mi úgy tudjuk, hallhatatlanok vagyunk, s örökké csak játszani fogunk,
mindennap ezer évet, mutogatva az égen úszó felhõk felé."

A Festõ és a Költõ a boldogság kulcsait kutatják, a városban, a világ másik pólusán. Föld alá bújnak, hátha ott az út. Emberek, segítsetek!

Ott a tó, a kráterben hullámzó, ott ha átúszunk, egy különös erdõbe jutunk.

AZT keresitek?

Igen, AZT keressük!

Csapda.
Emberek.
Sokan.
Meg akarnak ölni.

S valóban, nekünk már nincsen emberi testünk, mi már megmártóztunk a varázslatban, terméketlen kezünk nem épít tovább. Erkélyünk van. Igaz õk is csodálattal térdepelnek alá, de szörnyetegnek mondanak, nem tudják, hogy gyermeki kegyetlenségünknek a gyûlölethez semmi köze sincs. A következõ pillanatba együtt mosolyognánk.

De mindez mindegy. Vasvillával, durva mozdulattal kell eltörölni a megérthetetlent. Mondjuk azt:

„...ESZMÉLETLEN ÁLLAPOT, DRASZTIKUS VÉRNYOMÁSESÉS, ACUT SZÍVHALÁL...A PERUI SZERELEMISTENNÕ ITALA ILLEGÁLIS...HELYTELEN, KULTÚRA NÉLKÜLI...FIATALKORI PROBLÉMÁK...MINDENRE KÉPES(NEGATÍV ÉRTELEMBEN)...EGY OLYAN PROBLÉMA...A MINDENHATÓSÁG ÉRZETE: SUPERMAN ÉS RAMBO KOMPLEXUS...SAJÁT HÁNYADÉKODTÓL IS MEGFULLADHATSZ..."

Repülj Festõ, gyönge szárnyadból fogytán a varázslat, repülj Herceg, repülj Démon, repülj Költõ, fekete csöndtõl szenvedõ, repülj, gyermekkorba vágyó, repüljetek!

Az Erdõ kapuja elõtt, ha utólérnek, ízekre szednek, aztán az Erdõt
 
    aztán a varázssipkákat...
 

Történt egyszer, hogy a Költõ otthagyta volna a Világot.
Untatták már színei, formái, mert száz kérdés lobog darabokra esve,
de a válasz mindig csak egy.

Valahogy ezt itt fel kéne töltened.

Minek rejtették a talányt naplementén túli színekbe?
Formátlan, anyagtalan vágyba oltva!

Szülõanyánk: a pillanat volt, aztán levegõ ömlött az apró torokba.
Aztán szavak

Aztán papírra, fülekbe önti õ is mocskát, a nagy gondolkodó:
 szavak közé túlnant, fákba életet, csillagba életet, csöndbe színeket gondoló.

Aztán vár hogy vak sikolyától megmozduljon az ég.

„A pillanat szült meg engem!
Nem lát semmit a szem!!
Borzasztó, hogy szinte érzem, de nincs közöm a szavak közéhez,
a képek mögéhez, ami ott rejlik az EGYben.
Az EGYETLENEGYben.

Festeni! Képet! De mit rakjunk mögé?

...amikor a Festõvel a domboldalon szaladtak.
A Festõvel akibe egyszer már beléoltotta jelét a Szörnyeteg.
De itt van és akartuk hogy örüljön, de arcán csak torz mosoly.
Folyosókon futunk, elbújunk, de a Szörnyeteg itt van és zihál.
Ökleli a Festõt és felszakítja vásznait.
A festék visszaömlik a tájra, dobozok mélyén lakó világba,
férgek csillogó testén vérzik a tudás.

Az álmok, a furcsák, az anyagtalanok.

Galamb ült a korláton. Farkasszemet nézett a Költõvel.
Millió porszem lebegett közöttük a téren át.
És a porszemek mind csillagrendszerek.
És bennük milliónyi égitest.
És millió Költõben milliónyi vágyvers.

Ilyen?

Ilyen lehet...az EGYETLENEGY
Így lát minket a Minden-ható. Galamb ül vele szemben.

Elvágyódott, s egyszer, egyetlenegyszer magába fogadta a furcsaság:
Pókok. Apró, barna, élesszemû lények.
„Idegen vagy itt!" - harsogták.
„Ki vagy te, hogy felnõnél közénk?"

Ennyi.

Azóta pókok ûzik bármerre jár.

Vonat száguld a síneken. Szürkületben, éjszakában.
Ott ülnek egykedvûen a Költõ és a Festõ, szeszek és álomhozók delíriumaiban,
arcukat borzolja a szél, a lábuk lobog, a szemük lobog,
Versek és Vásznak lobognak. A vonatot körülfollyák a neonok.

Nem vagyunk otthon sosem. Mindi csak vagyunk valahol.
 

Vérzõ delfinek

A Herceggel a domboldalon menekülünk. Tömeg üldöz minket, fegyverekkel lõnek utánunk.

Egy keskeny csatornához érünk, barna végtelen pusztaságban, belenyúlik a látóhatárba.
A két partján futunk. A vízben fehér habbal keveredõ vér, szétszakadt, nyugodtan ringatózó, csöndesen haldokló lények. Nagy halak. Ahogy ott futunk, halk morajuk végig kísér, betölti fülünk. Ugyanaz a mormogás, valami fontos, érzem, de nem értem õket. Meg szeretnék állni, megérinteni a valószerûtlen lényeket, de menekülni kell.

A lények elmaradnak, s a keskeny csatornán fehér hajók ringanak, egy városhoz érkezünk. Betérünk egy helyre, leülünk. A Herceg arcán keserûség, fásultság. Régen, nagy utazások reggelén volt ilyen, amikor nem akartuk az utcákat. Nem tudtunk farkasszemet nézni a hangyákkal, akik az ablak alatt gyûjtögettek. Éjszakára meghaltak, reggel újrakezdték...motoszkálásuk itt kísért a fejemben.

...

Egy téren vagyunk, az utcák színes kövekkel kirakva, vidám és egyszerre szomorú a város. Mûvi, nem tud szívemig hatolni. Szomorúsága inkább belõlünk fakad. És esni kezd és a Herceg indulni akar.

Egy rétre megyünk. Három idegen a nyomunkban, a városból kifelé jövet. Arcukon ugyanaz: keresés vágya, tapasztalás vágya. A talpukon halott hangyák.
Növényeket szednek a réten, elénk teszik. A Herceget kérik, tanítsa õket.
Hallani akarom a delfinek üzenetét, fel akarom támasztani, összevarrni szétszakadt testüket...

...

Egy faház repedésein át a lenyugvó nap fényhidai ömlenek körém. Forróságban elfolyó formák, a szoba, benne a testem, a napkezek: itt hevernek egy papírlapon. Fölötte ülök és mosolygok. Végtelenül egyszerû, mint egy naív rajz a gyermekkoromból.
 

Kapuk a mélyûrbe, szemedbe merülõ ujjaid
Kulcsot tapintsanak
Mikor alámerülsz
Ne félj
Ez
Csodás
Világ

Itthagytak haldokolva
Zavart lélekkel figyeltem, az évszakok rohantak
Õszi színeik halálról dadogtak

A folyókban a haldokló állatok

Nem én voltam ott! Nem én voltam ott?

Valaki tudja bennem a minden válaszát
Neki ígértem a hûvös éjszakát
Hogy vezessen a kapuk elé

Már jártam ott     Már jártam ott     És megremegtem
Azóta nincsen otthonom

Ringok, ringok, emlékezem...furcsa szétszakadt állatok

Bennem vannak!     Bennük vagyok