Tajtékos ég

Tajtékos égen ring a hold,

csodálkozom hogy élek.

Szorgos halál kutatja ezt a kort

s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,

körülnéz, aztán elalél.

Micsoda ősz lapul mögöttem újra

s micsoda fájdalomtól tompa tél!

Vérzett az erdő és a forgó

időben vérzett minden óra.

Nagy és sötétlő számokat

irkált a szél a hóra.

Megértem azt is, ezt is,

súlyosnak érzem a levegőt,

neszekkel teljes, langyos csönd ölel,

mint születésem előtt.

Megállok itt a fa tövében,

lombját zúgatja mérgesen.

Lenyúl egy ág. Nyakonragad?

nem vagyok gyáva, gyönge sem,

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is

némán motoz hajamban és ijedten.

Feledni kellene, de én

soha még semmit sem feledtem.

A holdra rajték zúdúl, az égen

sötétzöld sávot von a méreg.

Cigarettát sodrok magamnak,

lassan, gondosan. Élek.

1940. június 8.