A madárpókok (Theraphosid-ok) Európában egészen a középkorig viszonylag kevés vizet

zavartak a folklórban. Késõbb az újvilági felfedezõk, a konkvisztádorok és a gyarmatosító

spanyol csapatok õserdei barangolásaik során, a legendás aranyországot keresve

találkoztak egyes nagytestû madárpókokkal, majd hazaérkezve élménybe-

számolóikban a pókok még nagyobbá és félelmetesebbé váltak.

A madárpók név kissé összemosódott a tarantulával, és mivel egyes tarantula-fajok

Európában is éltek (és élnek azóta is), az újvilági felfedezésekkel párhuzamosan az

õshonos, óvilági pókok is erõs népmesei színezetet nyertek.

Régesrég, még a XIV. században a farkaspók (Lycosid tarantula) folklorisztikus állattá

vált Taranto város környékén, Dél-Olaszországban. A mezõkön dolgozó jobbágyok,

amikor farkaspók csípte meg õket, eszeveszett módon táncolni kezdtek, hogy ily módon

hajtsák ki testükbõl a "halálos" mérget. Késõbb e táncból kultikus szokás, majd igazi

népitánc fejlõdött ki. Kicsit jobban beleáskálódva a hagyományba kiderül, hogy a

veszedelmes csípésû pók nem a félénk, földbe ásott lyukakban éldegélõ farkaspók

lehetett (amelyik szegrõl-végrõl rokon a madárpókokkal), hanem a valóban

veszélyesebb Fekete Özvegy, tudományos nevén a Latrodectus tredecimguttatus.

Ez a komolyan mérges harapású állat a mezei növényzet aljában fészkel, így ha

megzavarják, nem menekülhet barlangjába vagy lakólyukába,

hanem kénytelen védekezni.

A világ távolabbi tájain élõ emberek hagyományaiban szintén elõfordulnak pókok,

még teremtésmítoszokban is fontos szerepük van. Természetesen a délamerikai és a

mexikói indiánok körében a legelterjedtebbek az ilyen jellegû legendák, mivel ott

meglehetõsen nagy számban élnek (éltek) madárpókok. Bár e mítoszokban a leg-

többször nem konkrétan madárpókokról esik szó, nagyon sok esetben feltûnik a

madárpókok szokása és életmódja, sõt hõssegítõként megjelenik

az Öreg Madárpók Anya.

Egy nagyon régi Pima legenda szerint, ami több különbözõ indián kultúrának is alapja,

a Föld teremtõje Chiowotmahke, a Föld Prófétája. Elõször pók testét vette fel, majd

hatalmas hálót szõtt a végtelen galaxisban, és a hálóba teremtette a Földet.

Ezután pillangó formát öltött, leszállt a bolygóra, és megteremtette az emberiséget.

Kaliforniában található barlangrajzok ábrázolják ezeket a jeleneteket.

Ugyancsak Kaliforniában, a Chumash indiánok legendája szerint a Napisten egy földbe

ásott lyukban pihen nappal, amíg sugarai melegítik a Földet. A lyukat a Pókasszony ásta

neki barátságból.

A mai Chelly Nemzeti Parkban hajdan élt Navajo indiánok 24 méter magas monolitot

emeltek, ami Pókszikla néven ismeretes. Ez a szikla a navajo legendák szerint az Öreg

Madárpók Anya és a Pókasszony lakóhelyeként funkcionál. A Póksziklához kapcsolódik

még egy történet, miszerint egy pók idõrõl-idõre lemászik a szikla tetejérõl, hogy

kisgyerekeket fogjon és felvigye õket a szikla tetejére elfogyasztani. (Juj...)

A navajo anyukák fegyelmezési célzattal mesélték a történetet rendetlenkedõ,

rosszcsont csemetéik megfékezésére. Bizonyítékként a monolit tetején lévõ fehér

hegyikristályok szolgáltak - azok a rosszgyerekek megkövesedett csontjai.

Egy másik Navajo legenda szerint réges-régen egy árva puebló indián kislány,

aki a navajókkal élt, nagyon egyedül érezte magát, és kínzó magánya elõl a sivatagba

menekült. A sivatagban egy földbe ásott barlangból vékony füstcsíkot látott felszállni,

odament és meglátta a Pókasszonyt, amint épp egy takarót szõtt. A történet szerint

összebarátkoztak, és a kislány eltanulta a szövés mesterségét, ruhákat készített,

majd illedelmesen elbúcsúzott, majd új és értékes tudásával visszatért a navajók közé.

Megtanította a nõket szõni, fonni, ruhákat készíteni. A Pókasszony iránti hálájuk jeléül

a navajók mind a mai napig egy apró lyukat készítenek minden takaróra - mert a

madárpókok sem zárják be magukat teljesen hálójukkal, hanem hagynak egy kis lyukat.

Talán felesleges megjegyezni, hogy ezután az árva kis indiánlányt mindenki megszerette,

és boldogan éltek amíg meg nem haltak.

A következõ õsi indián legenda arról szól, hogyan mentette meg az Öreg Madárpók Anya

az elsõ emberpárt Kukumat bosszújától. A történet szerint az õsök olyan sokat veszeked-

tek és okoskodtak, hogy Kukumat árvízzel büntette meg õket, olyannyira

felidegesítették. Ahogy a hullámok egyre magasabbra emelkedtek, az Öreg Madárpók

Anya hálószigetet szõtt nekik, így megmenekülhettek.

Az elsõ emberpárnak pedig volt tizenkét fia, akiket a Pókasszony húzott ki a bajból.

Egyszer ezek a testvérek elmentek prérifarkasra vadászni, de nem sikerült elejteni, csak a

Pókasszony segítségével, akinek a prérifarkas bõrét hálából odaadták, õ pedig azóta is

viseli - ezért van minden madárpók potrohán szõrfolt.

A Zuni indiánok mítosza szerint Télvihar (õ volt a rosszfiú) apró darabokra szaggatta

Szivárványt, ám Pókasszony elküldte apró Póklányait, akik összefonták a darabjait, majd

visszahozták az életbe, és szebb lett mint újkorában - ráadásul egyedül legyõzte a többi

viharistent, a Fekete Forgószelet, és a Fekete Fémet.

Mexikóban, ahol nagyon szép színes madárpókfajták élnek, a világ teremtése az õsi

hagyomány szerint Tocotl-nak, a Pókistennek köszönhetõ, akinek hálójában

lóg azóta is a Föld.

A Maják szerint a test halála után a lélek sokáig vándorol az alvilágban, amíg egy

áthatolhatatlan, mély és gyors folyású folyóhoz nem ér. Csak az ott lakó Pókemberek

segítségével lehet átjutni, akik függõhidat szõnek.

Ezután egy pókember spirituálisan eggyéolvad a lélekkel, így átjutnak, majd a másik

oldalon szétválnak.