|
Megjelent a TINÁban, Endrődi Virág tollából. Szandi tragikus balesetéig éppolyan kedves, eleven kislány volt, mint sok hasonló kortársa. Azóta az átélt szörnyű fájdalmak miatt megváltozott. Gátlásos, befeléforduló lett. Valyon mikor nevethet ujra?
1997 január 30-ikán disznóvágásra készülődött a Tövis család. Az édesanya beszaladt Kaposvárra, hogy megvegye a hiányzó kellékeket, és szerette volna, ha ötéves kislánya is vele tart. Ám Szandi inkább otthon maradt. Mire a mama visszatért, megtörtént a tragédia. - Amikor hazaértem, az unokahúgom azzal fogadott, hogy Szandi beleesett a forróvizes fazékba és a mentők már elszállították - meséli az anya, Tövisné Horváth Ildikó. - A baleset pillanatok alatt történt. Letették a konyhakőre a húszliteres edényt, és már csak azt hallották, hogy Szandi tiszta erőből sikít. Talán éppen ott játszott és megbotlott, azóta sem tudjuk, de kész volt a baj. Édesapám és unokahúgom rögtön hívták volna a mentőket, de az egyetlen falubeli telefonfülkéhez nem volt kártyájuk. Ezért lélekszakadva rohantak a postára, ott azonban nem kaptak kártyát, és telefonálni sem engedték őket, mondván erre szolgál a falu egyetlen telefonfülkéje. Szerencséjükre épp arra haladt egy rendőrségi járőrkocsi, így végűl a rendőröktől tudtak segítséget kérni. Mire hazaértem, már úton volt a kaposvári kórház felé. Azonnal indultunk utánna, akkor még kocsival, mára már azt is el kellett adnunk, hogy a Szandi ápolásához szükséges krémeket fizetni tudjuk. Amikor megérkeztünk a kórházba, Szandit már átszállították Pécsre, speciális ellátásra, annyira súlyos volt az égési sérülése. Kaposvárott csak helyi érzéstelenítést kapott, és lehűtötték a testét. Pécs felé menet összetalálkoztunk a kaposvári mentővel, amelyik a kislányomat szállította. A mentősöktől tudtuk meg, hogy melyik kórházba kerűlt, és, hogy tulajdonképpen a nyakától a bokájáig teljesen megégett, 58 százalékos égési sérülést szenvedett. Mire a pécsi kórházba értünk, már újra érzéstelenítették, lekezelték, leszedték róla az elhalt bőrréteget, majd bekötözték. Teljesen kába volt, meg sem ismert minket. Tíz héten keresztűl minden nap jártunk fel hozzá Kaposvárról. reggel mentünk, este jöttünk, mivel anyaszállást nem tudtak biztosítani. Az első négy hét volt a legkritikusabb. Nem hittük, hogy életben marad a lányom. Minden második nap kezelték, vagy műtötték. Ilyenkor elaltatták, így ritkán volt eszméletén. Nem is emlékszik semmire a kórházban töltött hetekből. Pedig mielőtt bevitték műteni, azért imádkozott, hogy ne haljon meg, mert az nekem szörnyű lenne. Nem is magát sajnálta, hanem engem. Borzasztó volt nézni, hogy szegény kislány enni sem tudott, így aztán tíz kilót fogyott a kórházban - eredeti testsulyának több mint felét! Teljesen legyengűlt a szervezete az öt-hat órás beavatkozásoktól, és a helyzetét még külön sulyosbította, hogy vérszegény volt. Újra kellett tanítanunk járni is. Aztán, ahogy teltek a hetek, Szandi mégis jobban lett, csak az volt a gond, hogy nem maradt bőre, amivel a hiányzót pótolják. Így először egy ideiglenes disznóbőr fedést kapott a hasán. Ezután azon tépelődtünk, hogy engedjük-e, hogy kislányom haját eltávolítsák és a fejbőrét használják fel a bőrátültetéshez. Ugyanis állítólag ezen a területen gyorsabban regenerálódik a bőr. Végűl mégsen egyeztünk bele. Nem akartuk, hogy Szandit teljesen "megcsonkítsák". Mivel a családban senki sem volt alkalmas donornak, végűl egy akkoriban elhúnyt kislány bőrét ültették át Szandrára. Így másnap lekerűlt a disznóbőr a hasáról. Miután a sebészek megmentették az életét, a plasztikai műtétek következtek. Ajánlottak egy budapesti szakembert, azóta is ő kezeli Szandi sérüléseit. Közben elköltöztünk Pécs mellé egy kisfaluba, Nagyvátyra, mert már nem bírtuk pénzzel az oda-vissza utazgatást. Szandival pedig egyfolytában gyógytornára is kell járnom. Abbahagytam a munkámat, hogy mellette lehessek, ez azonban anyagilag nagyon megviseli a családi pótlékból tengődő, amúgy is csonka családot. Most pedig újra utaznunk kell, ezúttal Budapestre. Eddig három plasztikai műtétet hajtottak végre gyermekemen, a János kórházban, 1997 decemberében volt az utolsó. De a gyógyuláshoz szükség lenne még legalább ugyanennyi beavatkozásra. Csakhogy az rengeteg pénzbe kerűlne - az pedig nincs. Mostanáig összesen tíz műtéten esett át. Ha az operációk sikeresek lesznek, azontúl minden évben csak egyszer kell majd kezelésre mennünk. Ez addig fog tartani, amíg Szandi fejlődésben van, körülbelűl tizenhat éves koráig. Bár a sebek nyomai sohasem fognak teljesen eltünni, a fájdalmakat megszüntetik a kezelések. A sérülései ugyanis állandóan égnek, viszketnek, húzódnak. Folyamatosan húzni, vakarni, símogatni kell őket. Szandinak különleges ápolásra van szüksége. Reggel-este lefürdetem, aztán bekenem a hegek gyógyulását gyorsító krémmel. Minél gyorsabban gyógyúl és minél kevesebb az úgynevezett vadhús rajta, annál előbb kerűlhet sor a műtétre. Ezért szinte állandóan kenni kell. Dél körűl gumiharisnyába bujtatom, és egy gipszágyban fekszik öt órát. Ezekre azért van szükség, hogy ne vakarja ki magát. Tulajdonképpen egész nap bennük kellene lennie, de nincs szivem kínozni őt, ezért néha pár órás szünetet tartunk. Én ilyenkor figyelem, nehogy véresre vakarja a gyógyulófélben lévő sebeit. A baleset óta sohasem hagyom magára. S mivel az állandó viszketés miatt nagyon keveset alszik, így éjszaka is fenn vagyunk. Még nem lehet tudni, belsőleg okozott-e valamilyen elváltozást a baleset, mert ilyen irányú vizsgálatokkal egyelőre nem akarták terhelni. Nekem egyetlen dolog fontos, hogy a beavatkozások végeztével gátlások nélküli, egészséges felnőtt váljon belőle. 
Vissza. |
