A VMDK-ban az október és a november az emlékezés hónapjai. Októberben felidézzük történelmünk küzdelmes napjait, hősi halottainak emlékét. Gondolataik, cselekedeteik, büszkeséggel töltenek el mindannyiunkat. Magatartásuk a bajban, érzelmileg emel fel bennünket, s ösztönöz is egyben. Október 6-án Eleméren Kiss Ernő altábornagy, Zomborban, Schweidel József tábornok szülővárosában pedig a 48/49-es szabadságharc hősi halottainak sírjára helyeztük el az emlékezés virágait. Virágot viszünk az első és a második világháború katonasírjaira is.

Az idén először, megemlékezünk azokról a fiatal magyarokról is akiket a családi körből, barátaink, ismerőseink közül hurcoltak el a háborúba. Tudjuk, azok a családok, amelyekből életerejük teljében levő fiatalok vesztek el ebben az értelmetlen etnikai indíttatású polgárháborúban, vigasztalanok. De a szerb hadigépezet által elpusztított fiatal mártírok áldozata felidézi bennünk a vajdasági magyar anyák, a hozzátartozók hősies kiállását is, aminek köszönhetően a VMDK-nak sikerült megakadályoznia a magyarok tömeges bevonultatását, elhurcolását.

A vajdasági magyarság autonómiatörekvéseinek képviseletében nagyjaink nyomdokain igyekszünk haladni. Hiszünk igazunkban és reméljük, hogy a történelmi körülmények most nekünk kedveznek. Hisszük, hogy az autonómia eszméje a 21. században általánosan érvényes demokratikus rendezőelvvé válik.

Ezekben a napokban Vajdaságszerte halottainkra gondolunk, és közösségként megemlékezünk, az 1944/45-ben legyilkolt, bírósági eljárás nélkül, vagy hevenyészett hadbírósági döntés alapján ártatlanul kivégzett magyarok ezreiről.

Tudjuk, a kisebbségek helyzete mindig nehéz volt. Tájunkon az elszabadult indulatok szomorú következményeként, hol az egyik, hol a másik oldalon követtek el véres atrocitásokat. Az 1944/45-ös vérengzésnek azonban kiemelkedően sok áldozata volt, s ami a legszomorúbb, az áldozatok szinte kivétel nélkül ártatlanok voltak. Most már tudjuk, a szégyentelen népirtásra vonatkozó adatokat, a teljes igazságot talán soha nem tudjuk meg. Évtizedek óta hiába várunk az áldozatok hozzátartozóinak kártalanításra, a vajdasági magyarság közösségként történő megkövetésére.

Még sincs bennünk bosszúvágy. A kis népek, így a magyarok történetében is sok az olyan tragikus esemény, amelyből az emlékező utódok erőt merítenek a megmaradásukért folytatott mindennapi küzdelmeikben. Most amikor a kegyelet virágait elhelyezzük a tömegsírokon, amelyekben megyötört, megalázott hozzátartozóink, nemzettársaink földi maradványai nyugosznak, s imát mondunk lelkük üdvéért, egyben megfogadjuk: mindent megteszünk azért, hogy a fél évszázad előttihez hasonló tragédia soha többé ne következhessen be. Meg azért is, hogy utódaink békében, magyarként élhessenek, alkothassanak szülőföldjükön.