Újra hagyománnyá vált országalapító királyunk, Szent István napjának világi megünneplése. Méltán, hiszen történelmünkben aligha van olyan személyiség, akinek a nevéhez annyi legenda, a nemzeti lét szempontjából fontos esemény vagy erkölcsi tétel fűződne, mint éppen Szent István.

Csak hiteles erkölcsi alapra lehet tartósat építeni. Ezt az igazságot a Szent Istváni életmű fényesen igazolja. Egy meglehetősen laza törzsi társadalmat beszorítani a legkorszerűbb állami keretekbe, s működőképessé tenni, ez nemzedékek munkája. Hogyan sikerülhetett mindez egy embernek? Erre bizony nem könnyű feleletet adni.

Legcélszerűbb, ha a feleletet fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben keressük. A keresztény erkölcsiség gyakorlati megnyilvánulásai: az állhatatosság, az emberi erőfeszítések megbecsülése, mások valódi munkával szerzett érdemeinek elismerése, a beilleszkedésre való bölcs törekvés, a habozás nélkül való cselekvés, amikor arra van szükség, mind olyan erkölcsi értékek, amelyek hozzájárulhattak a több mint ezer éves sikertörténet kikerekedéséhez.

Mi vajdasági magyarok sokat tanulhatunk Szent Istvántól. Elsősorban azt, hogy az esély mindig megvan arra, hogy szükségleteinknek, távlati céljainknak megfelelően megújítsuk kisebbségi társadalmunkat. A körülményekre természetesen oda kell figyelnünk, s élni is kell velük. Ugyanakkor tudnunk kell, igazán csak saját magunkra támaszkodhatunk. Megmaradunk, ha meg is akarunk, ha meg is tudunk maradni.

Országalapító királyunk neve hallatán, a gondolkodásban gyorsan eljutunk Trianonig. Van-e esély a trianoni trauma feloldására? Lehet-e, kell-e újragondolni a Kárpát-medencében élő magyarok belső viszonyait? Van-e esély a határmódosítás nélküli politikai integrációnkra?

Miután a demokratikus magyar kormányok öt évi útkeresése nem hozott stratégiai megegyezést Trianon ügyében, most végre tenni kellene valamit. Mert a térségben egymást követik a történelmi fordulatok, s ezek számunkra nem feltétlenül kedvezőek. Szent Istvánhoz méltó bölcs megállapodásra lenne szükség a Kárpát-medencében élő magyarok között.

Van középút a kisebbségekről való lemondás és a határmódosítást várók bénultsága között. Ez pedig a politikai autonómia.

Fel kell végre fognunk, hogy eredményt a nemzetközi közvéleményt nem borzoló észjárással, politikai kegyekért kilincselve egyszerűen nem lehet elérni. Meg kell előbb fogalmazni, mit akarunk, s azt követelésként fel kell mutatni a nemzetközi közösségnek. Lehet, hogy lesz egy kis berzenkedés, de végül is tényként fogják fel követelésünket.

Felelősségteljesen, csakis szilárd erkölcsi értékekre alapozva, de önállóan, közös nemzeti érdekeinket figyelembe véve kell meghatározni, mit akarunk mi Kárpát-medencében élő magyarok. Ebben a pillanatban kettős a közös érdek. Az egyik, hogy Magyarország mielőbb bejusson az Európai Unióba. Ez nyitna utat a nemzet távlati fejlődéséhez. A másik, hogy a kisebbségek megvalósíthassák autonómiatörekvéseiket. Ez tenné lehetővé, hogy a kisebbségek egyáltalán megmaradjanak.

A két közös célkitűzésért folytatott együttes küzdelem során megvalósulhatna a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációja. Siker esetén, ebben a folyamatban kezdődhetne meg a trianoni trauma feloldása, meghaladása.

Biztató számunkra, hogy a gondolkodó politikusok, legutóbb Tabajdi Csaba, felismerve a jelenlegi helyzet tarthatatlanságát keresni kezdték a kitörési pontokat. A viták kezdetén vagyunk, nehéz megmondani, tudunk-e majd Szent Istvánhoz méltó bölcs döntéseket hozni. De, szilárdnak látszik az erkölcsi alap amire építkezni kívánunk. Közös ugyanis a kiinduló pontunk: az, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság egésze számára keressük a megoldást.