Másodszor, szükség van arra is, hogy a szerb hatalom, a parlamenti pártok belássák: a többnemzetiségű Szerbiában a kisebbségek önazonosságnak megőrzése, s ennek jogi kerete, az autonómia egyben szerb nemzeti érdek is, hiszen a jó nemzetek közötti viszonyok az egész országot közelebb viszik Európához.

Harmadszor, ahhoz, hogy a szerb hatalmi berkekben és a politikai közvéleményben ez a szemléletváltás megtörténjen olyan nemzetközi légkörnek kellene kialakulnia, amely kedvez az autonómia létrejöttének. Biztatás számunkra, hogy az autonómia gondolata gyökeret vert a nemzetközi politikai gondolkodásban, s nagy érdeklődés mutatkozik az új körülményeknek megfelelő autonómiamodellek iránt.

Az Európa Tanács 1201-es ajánlása körüli bonyodalmak azonban jelzik, hogy az autonómiavita még nem dőlt el. Ezért magyar vonatkozásban is szükség van az összefogásra. Azt kellene mielőbb elérnünk, hogy a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek mielőbb mind megalkossák a számukra legmegfelelőbb autonómiamodelleket, a magyar kormány pedig felvállalja ezeknek a nemzetközi porondon való ezek közös és önálló képviseletét. Ez az összefogás, a Kárpát-medencében élő magyarság határmódosítás nélküli politikai integrációja a kisebbségi autonómiatörekvések megvalósításának negyedik, s talán a legfontosabb feltétele.

Milyenek az esélyek arra, hogy megvalósuljon a Kárpát-medencében élő magyarság határmódosítás nélküli politikai integrációja?

Mivel a kisebbségi követelések megvalósítása hosszabb folyamatnak ígérkezik, érthető és elfogadható a magyar kormányok gyakorlati politikája, amely Magyarország EU-tagságának ad előnyt. Ennek jegyében a Boross-kormány, az Európához való gyorsabb csatlakozás reményében, elfogadta a Balladur-terv megcsonkított változatát, amelyből a szomszédok nyomására kimaradt a kollektív jogokra s a kisebb, megegyezéses határmódosításokra vonatkozó tétel. A magyar-szlovák alapszerződés megkötése újabb, logikus lépése ennek a politikának.

Az Antall-kormány idején kialakult hármas célkitűzés megvaósításában , miszerint Magyarországnak meg kell mindent tenni, hogy bejusson az Európai Únióba, de ugyanakkor támogatnia kell a kisebbségeit és jószomszédi viszonyt kialakítani a környező országokkal, zavarok mutatkoznak. Az egyensúlyzavart, nem a jelenlegi kormány megváltozott politikája váltotta ki, de az tartja fenn.

A baj az, hogy nincs nemzeti konszenzus a trianoni trauma meghaladásának ügyében. Az eddigi kormányok két szélsőség között őrlődtek. Nem tudtak olyan kompromisszumot felajánlani, amely feloldaná a "tele van a hócipőm a kisebbségekkel" és a "nincs jogunk lemondani arról, amit tőlünk erővel vettek el" szószólói között állandósult politikai feszültséget.

A szélsőségek, az egyik mert túl rögösnek látja a hozzávezető utat, a másik mert kevésnek tartja az autonómiát, ellenzik az autonómiatörekvéseket. A szélsőséges politikai ellenállás ritkán jelentkezik a nyílt politikai színtéren. Nem kelt ma már jó benyomást, ha valaki nyíltan autonómiaellenes. Ettől függetlenül az ellenállás könnyen tetten érhető.

Vannak a kisebbségi ügyekben illetékesek, akik látszattevékenységgel igyekeznek leplezni az ellenállást. Ezek szakértők és "szakértők" népes hadának bevonásával parttalan vitákat kezdeményeznek. Nem a konkrét, politikailag is legitimizált követelésekről, vagy egy-egy új modell kidolgozása céljából, hanem csak úgy általában, az autonómiákról. Hogy múljon az idő. Vagy ami még veszélyesebb, politikai megoszlást igyekeznek kelteni a kisebbségek soraiban, relativizálva ezzel az autonómiaköveteléseket.

A kompromisszumot meg kell találni! Méghozzá a hármas tagolású külpolitikai kormánystratégia másik két összetevőjének továbbfejlesztésével.

Mindenek előtt le kell számolni az illúziókkal. Ki kell mondani amit mindannyian tudunk. Azt, hogy Magyarország nem tudja gazdaságilag felemelni a mintegy három millió kisebbségi magyart. Nincs szükség tehát arra, hogy gazdasági vonatkozású ígéretek szorítsák háttérbe az autonómiaköveteléseket. Tudomásul kell venni, hogy a magyarországi politikai tényezők óhajától függetlenül, az immár politikai szubjektivitással rendelkező kisebbségek mindenképpen bizonytalansági tényezőnek számítanak.

Illúzió az, hogy autonómiaügyben nem kell állást foglalni. A szélsőségek szorításában nem alakult ki nemzeti konszenzus arra vonatkozólag, kell-e, érdemes-e nyílt, egyértelmű, politikai meg anyagi támogatást adni az autonómiamodellek kidolgozására, s a kisebbségi autonómiatörekvések megvalósításához.

Ha a külpolitikai hármas célkitűzés megvalósításában mutatkozó egyensulyzavar kküszöbölésére, nemzeti kompromisszumként, elfogadhatóvá válna az autonómiamodellek kidolgozásáért és az autonómiatörekvések érvényesítéséért folytatott, nyílt és közös küzdelem, ebben a folyamatban megvalósulhatna a Kárpát-medencében élő magyarság határmódosítás nélküli politikai integrációja. S ezzel lassan a trianoni trauma meghaladása is.

A kisebbségek védelme körüli jelenlegi dilemmák tisztázása mindenkinek érdeke. Elsősorban a kisebbségeknek, de Magyarországnak is, hiszen az autonómiatörekvések támogatása, s az autonómiamodellek kimunkálásának serkentése, előbb-utóbb megértésre talál nyugaton is. Az autonómiatámogató kisebbségi politika, mert reális érdekeket jelenít meg, előbbre viszi, tárgyszerűbbé teszi a szomszédos országokkal alakuló kapcsolatokat. Még akkor is, ha elmegy egészen a nemzetközi közvetítők bevonásáig.

Magyarország és a szomszédjai közötti kétoldalú együttműködés, a gazdasági keretszerződések megkötése, a befektetések fokozott védelme, a kettős adóztatás elkerülése, de még az oklevelek kölcsönös elismerése is, közös érdek. Ezeket az autonómiák ügyétől szinte függetlenül szorgalmazni kell. Így a kormány külpolitikai stratégiájának harmadik összetevője is érvényesülne, s helyreállhat a megrendült egyensúly. Kell-e mondani, hogy ez is közös érdek. A Kárpát-medencében élő magyarság közös érdeke.