Hitler-Németország 1945. május 8-i kapitulációjával véget ért Európában a II. világháború. 1955. május 15-én aláírták az Osztrák Államszerződést. Attól a ténytől függetlenül, hogy az ötven évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatosan gyakran szokás felszabadulásról beszélni, Leopold Figi csak tíz évvel később hirdette ki: "Ausztria szabad!" Habár a háború vége választóvonalat jelent, a szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelemben mégsem szabad záróaktusnak tekinteni. Sokkal inkább kezdet volt abban a tekintetben, hogy az osztrák önazonosságot meg kellett szabadítani a nemzetiszocializmus terhétől és újból ki kellett alakítani. A II. világháború utáni évek, évtizedek az újjáépítés munkájával teltek el, és ez az újjáépítés nem csupán anyagi természetű, hanem szellemi töltetű is volt. Ebből a munkából a népi hovatartozástól függetlenül valamennyi osztrák kivette a részét, nem utolsósorban azon kisebbségek tagjai, akiket üldöztek, sőt, a megsemmisítés veszélye fenyegetett.

A mai Ausztria ilyetén közös munka eredménye, amellyel minden állampolgár azonosíthatja magát. Ha mármost felszabadulásról beszélünk, azt is szem előtt kell tartani, hogy ez mindenfajta kirekesztéstől való mentességet is jelent. Az osztrák önazonosság valamennyi népcsoportot magába foglalja, akiknek itt van hazájuk és ezt a hazát magukénak is vallják. Az európai egyesülés útján ezt az önazonosságot mint a sokszínűség integrációját tovább kell fejleszteni. Ha meggondoljuk ugyanis, hogy az osztrák nemzetiségi törvény húsz évvel az Államszerződés után született meg, világossá válik, hogy az újjáépítés évtizedeket vett igénybe és még ma is tart.

A háború befejezésére és az Államszerződésre való emlékezés nem sekélyesedhet hangzatos szólamokká, amelyek a jelen problémáiról elterelik a figyelmet. A gaztettekből való okulást maradéktalanul a mindennapi együttélés gyakorlatába kell átültetni, ugyanis itt mutatkozik meg, hogy mennyire sikerül az etnikai pluralizmust mint fontos osztrák teljesítményt példaértékűvé avatni Európában. Az elszigetelődés, elkülönülés és a kirekesztésre valló hajlam növekvő jelei arra figyelmeztetnek, hogy nem szabad elzárkózni ezen jelenségek elől. Ezek ugyanis lényegében kihívást, feladatot jelentenek az összefogásra az egyediség és önállóság feladása nélkül. Ez pedig felzárkózást igényel: egymás kölcsönös vállalását a jövő közös alakítása érdekében. Ilyen távlatokban megvan a biztos helyük a népcsoportoknak, ugyanis a homogenizálás, egységesítés vagy a beolvasztás bármely válfaja fennmaradásukban veszélyeztetné őket, ami által viszont a többségi nép is veszítene lényegéből és életerejéből.

A nemzetiségi politika alkalmazásakor a kisebbségeket ezért olymódon is támogatni kell, hogy életüket a közvélemény az egész társadalom szerves részeként ismerje és fogadja el. Mindamellett az oktatás és a tömegtájékoztatás terén még nagyon sok feladat vár megoldásra. A többségi nép és a kisebbségek számára ott kezdődik a jövő, ahol a kisebbségi lét elnyeri természetességét.