Milyen Európát is akarunk mi? És ebben az Európában milyen államokat? Hogyan fogjuk megélni a 21. századot mi, akik a világnak ezen a kontinensén élünk? Vajon mely közösségi formák, milyen keretek lesznek azok, amelyek túlélik a 20. század végének mind Nyugat-, mind Kelet-Európában végbemenő politikai, technikai és közösségi forradalmát? Vajon az állam, így alárendelve a nemzeti közösség, vagy pedig a kultúrnemzet, tehát maga a nemzet, az állam határain túllépő nemzeti közösség lesz az, amely meghatározó nemzeti közösség lesz a 21. században? Így állítottuk fel a kérdést 1989-90-ben, amikor a szovjet rendszer összeomlása felgyorsult, és amikor kollégáim, elsősorban azok, akik az adminisztratív politikai, a gazdaságpolitikai szférában tevékenykedtek, azt mondták nekünk, vezessük be a politikai többpártrendszert, építsük ki a piacgazdaság kereteit, és ez automatikusan meg fog oldani minden olyan ellentétet, amely a térségben állam és nemzet, államigazgatási terület és nemzeti szállásterület között fennáll. Akik néhányan a társadalomtudományok köréből kerültünk a politikai szférába, hirtelen konzervatív öreguraknak kezdtünk számítani. Nagykanállal ették korábban a marxizmust, most nagykanállal ették az európai konzervativizmust, az európai liberalizmus klasszikusait. És amikor mi arról beszéltünk, hogy az etnikai problémák megoldása nélkül nincs eredményes többpártrendszer, hogy az etnikai konfliktusok a politikai demokratizálódást is hátráltatják, akkor legyintettek és azt mondták: ezeken a 19. századi eszméken már rég túl vagyunk. Amikor azt mondottuk, hogy államnemzet és kultúrnemzet, a határon átlépő közösségek problémáinak megoldása nélkül nincs piacgazdaság, mert az a piacgazdaság, amelyik nem tudja szabályozni a határokat átlépő munkaerőnek a problémáját, szükségszerűen az adózatlan feketegazdasághoz vezet, ahogy vezetett is, akkor azt mondották, olyan közgazdasági iskolát képviselünk, amelyen Nyugat-Európa és a fejlett világ már rég túl van. Azután jöttek 1991, a marosvásárhelyi brutális etnikai konfliktus eseményei, jött Jugoszlávia bomlása, lőni kezdtek, a televíziós híradók mutatták a mészárlásokat, a nyugat-európai polgár televízióin és a hálószobában, és akkor Európa elkezdett odafigyelni az etnikai konfliktusokra.

A mi válaszunk most ugyanaz, mint 1990-ben: olyan államokat akarunk, olyan területi-igazgatási szervezeteket akarunk létrehozni, amelyben a területen élő minden polgár, tekintet nélkül annak etnikai, világnézeti, szociális hovatartozásától, a maga egyéni, individuális sajátosságát a legteljesebb módon kiélheti. Kiélheti szociális kötődéseit, szociális identitását, kiélheti konfesszionális, vallási identitását, és kiélheti etnikai, nemzeti identitását.

Visszatekintettünk azokra az elmúlt másfél évszázados konfliktusokra, amelyekben ennek a területnek az állami és a nemzeti középosztályai egymással szembenálltak. Felidéztük a történelemből, az akkori és a mai történetírás nacionalista túlzásaival szemben, azokat a középkorba nyúló eseménytörténeti szálakat, amely szálak hozzákötődnek e térség vegyes betelepüléséhez. Igyekeztünk rámutatni arra, hogy amikor a szerbség felnyomult a Duna mentén vagy éppen a Tiszántúlon a településeket, nagybirtokokat létrehozni, nem nemzeti eszméket követtek az akkori egyszerű polgárok, pontosabban az akkori alattvalók, jobbágyok és földesurak, hanem végülis derék munkavégzők voltak, a földnek feltörői, állattenyésztői, és így tovább. A magyarság a központi területről nem azért mozgott a peremterületekre fokozatosan, hogy ott valamiféle magyar nemzeti imperializmust próbáljon kiteljesíteni, ahogy szomszédos történetírásaink sokszor váddal állítják rólunk, hanem azért, mert az államterületet nem csak föl kellett törni, hanem az igazgatásban, a munkaszervezésben részt is kellett venni. És nem azért jöttek be a magyar királyság területére a német birodalom területéről a németek a XVIII. században, és elsősorban a svábok, hogy a német kultúrfölényt érvényesítsék, ahogy azt mi is hajlandóak voltunk sokszor állítani, hanem azért, mert az elvadult tájra a török után, szükség volt a munkaerőre, amely föltörte és termővé tette a földet. Felesleges tehát mindaz a történetírói tevékenység, amely az elmúlt másfél évszázadban a huszadik századi nemzeti szempontokat hirdetve történeti érvekkel állítja egymással szembe az e földön élő különböző etnikumokat, és amely történetírás, idomulva az államrendszer középosztályának érdekeihez, hisz a középosztálynak az az érdeke, hogy minél több olvasója legyen az ő nyelvén, hogy minél több igazgatása alatt levő polgárt hajthasson ide, ezzel szembenállva meg kell mondani a 20. század végén, a történetírásunk deficitje a mi közös nemzeti múltunk szempontjából sokkal nagyobb, mint nyeresége.

Ilyen következtetésekre kellett jutnunk akkor is, amikor megvizsgáltuk, hogy milyen válaszokat próbált adni a politikai rendszerek történelme 1867-től 1990-ig az ellentmondásra: területi közigazgatási egység és nemzeti szállásterület között. Vagyis arra az ellentmondásra, hogy e térségben soha nem esett egybe az államigazgatási határ és nemzeti szállásterület. 1867, azt osztrák-magyar kiegyezés egyértelműen megadott bizonyos kulturális és perszonális, tehát személyi, nyelvhasználatra, kultúrára kiterjedő jogokat a nem magyar állampolgároknak, ugyanakkor azonban nem ismerte el azok kollektív jogait. Nem ismerte sem a szerbség, sem a szlovákság, sem a románság kollektív jogait. Egyértelműen csak a magyar politikai államnemzetről beszélt, és ez a 900-as években, a századfordulón már kevés volt az itt élő nem magyar nemzetiségű polgároknak. És mit hozott magával 1920, és az 1920. évi békeszerződés? Ismét olyan többnemzetiségű államokat kreáltak ebben a térségben, ahol a kisebbségek nem találhatták meg a maguk emberi jogainak, nemzeti jogainak a kiélését. Elfogadtak ugyan általános békegaranciákat, amelyek biztosították a kisebbségi jogokat, úgy tűnik azonban, hogy az új nemzetállamok, vagy magukat nemzetállamoknak tekintő állami-adminisztratív középosztályok szinte szabotálták ezen kisebbségi jogok érvényesítését. És ahogy 1918 előtt a nem magyar népek voltak szenvedői ezen állami középosztály erőszakának, úgy most 1920 után a magyarság lett a szenvedő alanya az új államok állami bürokráciájának. A következő választ az etnikai elv hozta ebben a térségben. 1938 és 41 között megpróbálták a nagyhatalmak segítségével e térségben az állami és a nemzeti határokat úgy egymáshoz igazítani, hogy az állami határokat igyekeztek kitolni bizonyos kompromisszumok alapján az etnikai, a nemzeti szállásterület irányába. Bebizonyosodott azonban hamarosan, hogy ma már területkiigazításokkal, határkiigazításokkal a problémát megoldani nem lehet, a térségben olyan erős a szórványos település, annyira erős a szórványos összeházasodás, asszimiláció, kisközösségi formák sora, hogy itt az állami határok ide vagy oda tologatásával csak újabb kisebbségi problémák keletkeznek.

A következő, az 1944-45-ös megoldás mit kínált számunkra? Kínálta a kitelepítést, amikor megpróbálták az állami határokhoz a nemzeti szállásterületet hozzáigazítani. Világossá vált, hogy a különböző nemzeti kisebbségeknek a kitelepítése még nagyobb embertelenséget hoz magával, mint a határok ide-oda tologatása. Az itt élő népek jól elviselték az elmúlt évszázadokban, hogy különböző anyanyelvű igazgatási középosztályok hatáskörébe került, azt azonban, hogy több évszázada elfoglalt falvaiból, házaiból lakoltassák ki kis motyóikkal néhány óra alatt, a legnagyobb embertelenség. A szovjet rendszer, és ilyen szempontból Jugoszlávia természetesen külön esetet képvisel, pedig a proletár internacionalizmus és bizonyos politikai diktatórikus rendszereknek alárendelt igazgatási egységekben próbálta feloldani a kérdést. Amikor 1989 és 1991 között e rendszereknek a lebontása felgyorsult, akkor világossá vált, hogy az új politikai rendszerben föl fognak szakadni mindazok a mélybe szorult ellentétek, amelyek évszázadok óta feszülnek a különböző népek között. Ha visszatekintünk az elmúlt öt esztendőre a térségben, akkor azt mondhatjuk, hogy az 1867-1989 közötti rossz megoldásokat állam és nemzet viszonyában a dühöngő nacionalizmusok korszaka követte. Olyan dühöngő nacionalizmusok, amikor a politikai demokrácia pozitívumait is kihasználva fölszakadtak azok a régi ellentétek és nem azok a nemzeti középosztálybeli dühök, amelyek korábban a proletárdiktatúra idején le voltak szorítva. Ma, 1995-ben megítélésem szerint elérkezett az idő arra, hogy újra próbáljuk gombolni a mellényt. Elérkezett az idő arra, hogy ezeken a 90 és 94 között felszakadt nemzeti ellentéteken túlkerülve megpróbáljunk egy új alapot teremteni az itt élő népek együttélésének. Következtetésül, az eddigi utakat el kell hagyni: sem a határmódosítás, sem a kitelepítés nem okozhat megelégedettséget a kisebbségben élőknek, és az elnemzetietlenítés pedig végképp nem. Ezért tehát olyan államot akarunk, amely az állampolgárnak biztosítja mindazokat a feltételeket, amelyek kisebbségi valódiságának és élményének megéléséhez vezetnek, nem kárpótlást kívánunk visszamenően a rajtunk esett sérelmekért, hanem olyan polgári esélyegyenlőséget kívánunk, amely a polgár szintjén, az egyén szintjén esélyegyenlőséget nyújt az igazgatásban, a politikában, a gazdaságban. Tudjuk nagyon jól, hogy az én generációm fiatal korában ... szakítanunk kell: nem fogja elérni az ezredfordulón azt a szintet, amit mi gondolunk. Nem fognak a helyben lakó iparosok, parasztok, értelmiségiek olyan többnyelvűvé, vagy valami világnyelvet a nemzeti nyelv mellett beszélő polgárokká válni, akik ezeken ki tudják magukat fejezni a szakiskolás értelmiség szintjén. Nagyon jól tudjuk ma már, az esélyegyenlőség azt jelenti, anyanyelven megtanulhatni a mesterségeket, anyanyelven megtanulhatni a tudományt, magunkévá tenni. Tudjuk nagyon jól, az anyanyelv bírása nem egyszerűen a kultúra megtartása, nem egyszerűen a kultúra gyakorlása, hanem az önművelés legfontosabb eszköze. Ilyen értelemben a mi válaszunk tehát a kérdésekre az, hogy az évszázados ellentéteket úgy tudjuk feloldani, hanem a határmódosítás vagy a kitelepítés, asszimiláció eddig kipróbált eszközeihez nyúlunk, hanem az államkereteken belül egy demokratikus, az egyén és a helyi közösségek kollektív jogait egyaránt biztosító kisebbségi politikát alakítunk ki.

Mi is ennek a kisebbségi politikának a legnagyobb akadálya? Az, hogy azok az államrendek, amelyek most élnek Európában, a 19. században alakították ki szinguláris, tehát az egyéni választói jogra épülő struktúráját a szervezetüknek. Ez nem ismeri a közösségi jogokat. Ilyen értelemben a polgár egyszer választhat politikai képviselőt mint konzervatív, baloldali, vagy éppen más alapon szerveződő pártnak a választója, de ugyanakkor mint egy kollektívumnak a képviselője ezen túlmenően, az állampolgári identitáson túlmenően nem kap képviseletet. Ezért tehát ki kell építeni az autonómiáknak azt a rendszerét, amely személyes autonómiát, kollektív autonómiát, intézményes autonómiát és területi autonómiát tud biztosítani. Legyen biztosítva a szórványokban élők kisebbségi joga, mind az anyanyelvi, mind a kulturális, mind a politikai területen, legyen a szigeteken és legyen a tömbökben élő kisebbségeknek is a megfelelő intézményes joga.

Ami az autonómiákat illeti, nagyon egyszerűen próbáltuk a kérdést feltenni, és mindmáig azokat a vitákat, amelyek Európában a különböző ezzel foglalkozó jogtudományok, illetve államtudományok, politikai irányzatok között van, lényegében két megközelítést lehet mondani. Az egyik megközelítés azt mondja, az autonómiát úgy kell tekinteni, mint egy kiterjedésében a közösségnek jogokat adó együttest. Ilyen értelemben a fő kérdés az, hogy kikre terjed ki ez az autonómia. Kiterjedhet az egyénre (ilyen esetben beszélünk perszonális autonómiáról), kiterjedhet az intézményekre, kollektívumra, és kiterjedhet bizonyos területre. Ezért beszélünk mi egyéni, perszonális autonómiáról, intézményi autonómiáról és területi autonómiáról.

Ugyanakkor autonómiáról kell beszélnünk tartalmában is, abban az értelemben, hogy az élet mely területére érvényes ez az autonómia. A politikai területre, ilyen értelemben beszélünk politikai autonómiáról, a kultúra területére, azaz az anyanyelv gyakorlására, az oktatásra, hagyományokra, és beszélhetünk gazdasági autonómiáról, ami a gazdasági tevékenységre terjedhet ki. Úgy gondoljuk, hogy ez a két szempont, tehát a kiterjedés és a tartalom vizsgálata az autonómiakoncepción belül ennek a térségnek megoldási lehetőségeket kínál. Nem ad, hanem kínál.

Engedjék meg, hogy ne térjek most itt részletesen ki a részletekre, engedjék meg, hogy csak felsoroljam azokat a különböző módon értelmezett felfogásokat, amelyek azt mondják, hogy a személyi, vagyis perszonális autonómia az, hogy a polgár anyanyelvén a közigazgatásban, bíróság előtt, kultúrában élhessen minden jogával. És ilyen értelemben mint polgárnak joga legyen etnikai alapon gazdasági, kulturális társaságokat, szervezeteket alakítani. Intézményi autonómián értjük azt, hogy joga legyen egy kulturális közösséghez magát tartani. Meghatározott keretekben iskolafenntartó jogokat kapni, legyen joga arra, hogy közösségi iskolarendszeren belül, bizonyos megállapított arányokat meghaladóan létesítsen anyanyelvű iskolákat az általános iskolai képzéstől az egyetemig. Jelenti azt, hogy értelmiségieket képezhessen, folyóiratokat indíthasson. És jelenti azt, hogy eldönthesse, milyen gazdasági intézményrendszert képez. Eddig a pontig lényeges vita az állami adminisztráció és a nemzetek között nincs is. Vonatkozik ez Szlovákiára, Romániára ugyanúgy, mint Jugoszláviára. A vita a harmadik autonómiaforma, a területi autonómia körül zajlik. A területi autonómiát sajnos az államnemzeti adminisztrációk eleve úgy fogják föl, mint az állam belső egységének megbontására irányuló szervezkedést. Úgy fogják föl, mind Romániában, mind másutt, hogy ez nem más, mint egy adott nemzeti kisebbségnek a törekvése, hogy az egységes államrendszert megbontsa, netán annak területét is potenciálisan megbonthassa, és kihúzza magát az államigazgatás egysége alól. Olyan felfogás nem létezik, amely ezt az irányzatot képviselné, és tudomásom szerint sem a romániai, sem a szlovákiai, sem a jugoszláviai magyarság soha ilyen területi autonómiatörekvéseket nem hangoztatott, és Magyarországon is komolyan gondolkodó emberek részéről ez meg nem fogalmazódott. Mire terjed tehát ki az általunk értelmezett területi autonómia? Úgy gondoljuk, kiterjed mindenekelőtt arra, hogy azokban a községekben, ahol a kisebbség eléri az 51 százalékot, maga határozhassa meg az állam egységes intézményrendszerén belül a községi nyelvhasználatot mind az igazgatásban, mind az oktatásban, és jog arra, hogy a több ilyen azonos kisebbséget tartalmazó területen, ahol a községeknek a száma egy adott határt elért, ezek azonossága alapján etnikai azonossága alapján nemzeti területi autonómiát képezhessenek. Ez kiterjedhet a nyelvhasználatra, a politikai szerveződés sajátosságára, kulturális téren, és a nagy vitakérdés ezen a ponton, mert meg kell mondani, hogy az is van, mennyire terjedjen ki a területi autonómia a gazdasági autonómiára. A nézetek különbözőek. A VMDK 92-es autonómiája mást tartalmaz tudomásom szerint, mint a krajinai terv. A vitakérdés a következő: az adott autonóm területen élő kisebbségnek legyen-e joga arra, hogy kiszakítsa a nagyobb gazdasági egységből a terület bányakincseit, vagyis az etnikai közösség határozhassa meg, hogy a föld kincseivel milyen gazdálkodási politika folyjék. Az egyik válasz erre az, hogy igenis legyen erre a helyi etnikai közösségnek joga, ezek a tradicionális felfogás képviselői, a modernizáló felfogás azt mondja, hogy erre nem kerülhet sor. A modernizáló felfogás azt mondja, ma, amikor a nagy gazdasági egységek szerveződésének korát éljük a világban és Európában, akkor teljesen fölösleges az, hogy az etnikai autonómiát kiterjesszük a föld kincseivel való bánásmódra és rendelkezésre. Ugyanakkor azonban a modernizáló felfogás azt mondja, hogy radikálisan követeljük a nyelvhasználatban, a kulturális, oktatási kérdésekben és a politikai képviselet kérdésében a területi autonómiát.

Mindez, amit röviden igyekeztem elmondani önöknek, és természetesen leegyszerűsítve is, sok éjszakába húzódó viták eredményeként jegecesedett ki különböző oldalon, különböző fejekben. Azt is el kell mondani, hogy amikor ezekről a kérdésekről beszélünk, világosan kell látni a valós problémákat. Világosan kell látni, hogy nemcsak a jóindulaton, a többségi nemzet jóindulatán múlik ezen követeléseknek a kielégítése. Látni kell azt, hogy a szinguláris módon építkező európai államrendszerbe a kollektív politikai jogok képviseletének a beépítése rendkívül nagy nehézségeket okoz. Csak utalnék arra, amit Magyarországon 1989-90-ben megpróbáltunk parlamenti képviseletet biztosítani az etnikai kisebbségeknek vagy az egyházaknak, joggal vetették velünk szembe nem a politológusok, hanem az egyszerű polgárok, miért legyen egy kisebbségnek, legyen az konfesszionális vagy etnikai kisebbség, kétszeres szavazati joga egy parlamenti helyre: egyszer szavazhasson, mint konzervatív, liberális vagy szocialista pártot választó polgár, azután meg szavazhasson még egyszer a maga kisebbségi képviselőjére. A mi válaszunk erre az, hogy feltehetően a kétházas parlamenti megoldás sokat segítene a kérdésben, ahol az egyik háznak a politikai pártot választó polgároknak a képviselői, a másik házban pedig a kollektív jogok alapján megválasztott képviselők lennének.

További probléma: követeljük az oktatás területén a kisdedóvástól a felnőttképzésig és az értelmiségi utóképzésig a teljes kulturális autonómiát. Igen, de tudják-e önök, hogy az állami oktatási rendszerben a kisebbségi oktatás területén az egy főre eső költség kétszer akkora volt, mint a többségi nemzethez tartozó költségek. Egy ugyanazon tanárra kevesebb diák jut, egy légköbméterre kevesebb diák jut. Valós probléma. És jön az állampolgár, aki fölteszi a következő kérdést: melyik az a határ, amíg a kisebbségnek ezeket a bizonyos túlköltségeit fedezi az állami adminisztráció? Valós probléma a magyar állam számára ugyanígy, gondolom, mint ahogy a szomszédos államok számára is. És ne felejtsenek még valamit el: ebben a térségben a politikai demokráciának nagyon kevés hagyománya van. Különbözőképpen nyúl az autonómiához, személyi autonómiához, területi autonómiához az ortodox területeknek évszázados hagyománya, mint a nyugat-római kultúrához tartozó hagyományok. Azt a községi autonómiát, amit például a nyugat-római katolikus és a nyugat-római keresztény területekhez tartozó területeken a középkorban épített ki a társadalom évszázadok alatt, és amit mi sokszor természetesnek veszünk, azt sajnos a más kultúrkörben kialakult szokásrendszerek nem is értik, hogy miért törekszünk mi erre. És itt van az individuális autonómia, a perszonális autonómia. Teljesen másképp építkezik a nyugat-európai, a közép-európai és a kelet-európai autonómia. Egyén és közösség viszonyában egészen más személyi önállóság-koncepciója van a nyugat-európai és a kelet-európai polgárnak. És így sorolhatnám tovább azokat a valós problémákat, amelyek a megvalósításkor, az operacionalizáláskor mutatkoznak meg.

Én úgy gondolom, hogy egyszerre kell most megélnünk ezt a kettős folyamatot. Egyrészt kialakítani alapelveinket, másrészt kialakítani azokat a politikai-adminisztratív eljárásokat, amelyekkel a valóságot lehet igazítani.

És végül még egy megjegyzés. Úgy gondoljuk, hogy az államok közötti tárgyalások alapfeltétele lehetnek, kellene hogy legyenek e konfliktusok feloldása. Tudomásul kell venni például, hogy a tanárképzéstől a specializációkon keresztül az államok közötti egyetértés hiányában a helyi kisebbségi mozgalmak nem tudnak segíteni. Az állami adminisztrációk viszont nincsenek felkészülve a kisebbségi kérdés kezelésére. Minduntalan bebizonyosodik, hogy ugyanazon fogalom alatt, legyen az kulturális autonómia, perszonális autonómia, területi autonómia, mást ért a román adminisztráció, mást ért a magyar adminisztráció, és megint mást ért a szlovák adminisztráció. Nem arról van szó, hogy ellenségesen közelítenek a kérdéshez, hanem nincsenek felkészülve. Az elmúlt négy vagy öt esztendő kevés volt ahhoz, hogy az állami adminisztrációk megfelelő átlátással rendelkezzenek e problémákról.

Második megjegyzés. 1989-90-ben amikor felszakadtak immár a politikai demokrácia következtében ezek a mélyen szántó ellentétek, a térség középosztályai automatikusan nyúltak vissza az 1945 előtti hagyományokhoz és elkezdtek versenyt futni a nyugat-európai lobby jóindulatának megnyeréséért. Nehezen vette tudomásul a magyar külpolitika, hogy nem Londonban, nem Párizsban, nem Brüsszelben kell minekünk a megegyezéseket elérni, hanem itt, ebben a térségben. Minekünk a helyi adminisztrációkkal kell, a szlovák a magyar adminisztrációval, a jugoszláv, magyar és a román adminisztráció között megtalálni azokat a megoldásokat, amelyek adminisztratív területen egyáltalán megoldásokat jelentenek. Nekünk itt élőknek, a magyaroknak és a szerbeknek, magyaroknak, románoknak, a magyaroknak és szlovákoknak kell kiizzadni azokat az autonómiaformákat, amelyeket kölcsönösen el tudunk fogadni. Leszokni tehát a versenyfutásról nyugat felé, és ugyanakkor leülni egymással tárgyalni.