Nagy a riadalom a restaurációs ellenzék körében! Nem csoda, hiszen kemény politikai csapásokat kell elszenvednie. Egyrészt a VMDK politikai sikerei a hazai és a nemzetközi politikai színtéren egymás után hazudtolják meg Major Nándor malíciától sem mentes sötét jövendöléseit, másrészt a vajdasági magyar közvéleményben lassan tudatosodik a tény, hogy restaurációs ellenzék a Magyar Autonómia ellenségeinek sorában igen előkelő helyet foglal el.

Az, amit Major Nándor és társai, Gerold László, Bosnyák István, Bordás Győző meg a többiek lapjukban, a Magyar Szóban, de másutt is leírtak, az érdeklődő olvasót nemcsak arról győzi meg, hogy e politikai tömörülés a VMDK-t ellenségének tekinti, hanem arról is, hogy a restaurációs ellenzék eszközökben nem válogatva küzd a Magyar Autonómia gondolata, s ezen belül a magyar iskolák létrehozatalára irányuló törekvések ellen.

Azt tehát a vajdasági magyar közvélemény már tudja, mit nem akar az egypártrendszerben uralkodó politikai elit tagjaiból összeverődött restaurációs ellenzék. Sokak számára azonban még mindig nem világos, hogy mit akar. S ezen nem kell csodálkozni, hiszen ha van valami, amit Majorék gondosan lepleznek, akkor az a vajdasági magyarság életében követelt szerep mibenléte.

Nem, mert a VMDK politikai disszidenseiből összeállt VMSZ mindeddig nem tudta megalkotni politikai programját. Vezetőinek össze-vissza nyilatkozatai, valamint politikai szélhámosságai, mint amilyen például szemforgató ragaszkodásuk a VMDK-hoz, csak növelik a politikai zűrzavart. Másrészt, Major Nándornak a naiv próbálkozása, hogy a szervezeti megformálódás helyett a restaurációs ellenzéket a nagybetűs vajdasági magyar Közvéleménynek tüntesse fel, szintén hozzájárul ahhoz, hogy a vajdasági magyarság soraiban a pluralizmusnak még mindig csak a látszata van jelen. Ugyanakor tény, hogy a vajdasági magyarság egy kisebb része ezt a politikai gubancot az egység megtöréseként érzékeli.

Holott a helyzet világos. A restaurációs ellenzék nem akar mást, mint az egypártrendszerben betöltött szerepének visszaállítását. Hogy továbbra is közvetítő legyen a szerb hatalom és a vajdasági magyarság között. Miután felfogta, hogy erre is van lehetőség, úgy látszik szívesen vállalja a magyarországi támogatások forrásai s a vajdasági magyarság közötti közvetítést is.

A restaurációs ellenzék arra törekszik, hogy a vajdasági magyarság iránti felelősségvállalás alól kibújva, megszerezze a politikai és anyagi előnyöket amelyek a közvetítő szereppel járnak. Kell-e ezek után csodálkozni azon, hogy Major és politikai elvbarátai a VMDK autonómiakoncepcióját illúziónak nyilvánítja. S kell-e mondani, hogy abban pont az a megoldás van ellenükre, mely szerint a vajdasági magyarság maga akarja megválasztani vezetőit, akik azután neki, nem pedig a szerb hatalomnak tartoznak majd felelősséggel.

Ha tehát rátekintünk a vajdasági magyar többpárti palettára, azt kell mondanunk, hogy az első autentikus politikai szervezet mellett két olyan tömörülés igyekszik az autonómia elleni fellépéssel anyagi és politikai előnyökhoz jutni, amely befolyását nem a magyaroktól kapott szavazatokra, hanem a belgrádi és budapesti pártfogókkal kötött egyességre alapozza.

Meg kell mondani, hogy a támogatásnyújtó magyar szervek és intézmények eddigi magatartása szintén hozzájárult a nagy vajdasági magyar politikai gubanc kialakulásához. A VMDK álláspontja az ügyben már több mint egy éve világos: a magyarországi adófizetők, nagylelkűen a magyar kisebbségeknek juttatott pénze akkor használható fel hatékonyan, ha az elosztásra felhatalmazott magyarországi szervek és szervezetek a támogatásoknak kettős funkciót biztosítanak. Úgy, hogy segítsék a kérelmezők tevékenységét, de egyben serkentsék a vajdasági magyarság autonómiatörekvéseit is.

Így, két legyet lehetett volna ütni egy csapásra. A kettős funkcióval bíró támogatás megtarthatta volna a vajdasági magyarság politikai egységét az autonómiáért folytatott történelmi jelentőségű küzdelemben. De nem mellékes az sem, hogy a politikai tartalmat is hordozó támogatás a magyar adófizetőknek megtakarítással járna: nemesebb célokra lehetne fordítani az egymásra acsarkodó politikai áramlatok "működési költségeit".

Sajnos nem így történt. Az idei évre például, mindenki megkapja a maga részét. S szinte biztosra vehető, hogy folytatódik a kemény és költséges politikai belharc. A harc hevességét mindenképpen növeli, hogy a restaurációs ellenzék megkapja a támogatás két harmadát. Csökkenti viszont, hogy most már a VMDK is kapott támogatást az általa fontosnak tartott tevékenységek, mint például a magyar iskolahálózat létrehozatalára. Most mindenki a nyilvánosság előtt lesz kénytelen bizonyítani, mit és mennyit képes a közös ügyért tenni.

Kiegyensúlyozott küzdelem várható tehát a vajdasági magyar politikai arénában, olyan VMDK fölénnyel, amely talán mégis lehetővé teszi, hogy végül mégis a vajdasági magyarság legyen a nyertes.

Igaz, a VMDK esete Hódival átmenetileg megtépázta e politikai érdekszervezet tekintélyét, de a megújulás lezajlott, s a VMDK koloncaitól megszabadulva, újra a régi formában küzd a Magyar Autonómiáért. Hódi ugyan nem adta át a VMDK-nak a vajdasági magyarság számára küldött pénzadományokat, de vele törököt fogott a VMSZ is. Mert Hódi a vajdasági magyarság pénzét neki sem adta át. Ha a VMSZ nem kéri Hóditól a pénzt, ezzel olyan erkölcsi kátyúba jut amiből tisztán nem lehet kikeveredni.

Hogy ez a támogatások hűtlen kezelésétől terhelt politikai gubanc hogyan fog megoldódni, azt majd meglátjuk. Annyi máris bizonyos, hogy azok, akik támogatáshoz jutnak, csakis a nagy nyilvánosság bevonásával mentesülhetnek a vajdasági magyarság által sajnos okkal megelőlegezett gyanú alól. S a nagy bajban ami ránk szakadt, ez lehetőség mégis csak biztató. A lényeg az, hogy a belső torzsalkodások, végül ne akadályozzák meg a vajdasági magyarság autonómiatörekvéseinek érvényesülését. Hogy a legrosszzabb mégsem következik be, az csak a VMDK sikeres politikai tevékenységének eredményeként remélhető.