A Milošević-uralom évek óta tartó súlyos ellentéte legnépesebb nemzeti kisebbségeivel az utóbbi hónapokban kulminálni látszik.

A szerbiai és a montenegrói bosnyákok körében a rendőrség 1993 szeptembere óta súlyos atrocitásokkal járó "fegyverbegyűjtési akciót" folytat, a sandžaki Demokratikus Akciópárt vezetőinek népes csoportját, sót távollétében magát Sulejman Ugljanint, a párt elnökét is, titkos katonai szervezet felállításának és felkelés előkészítésének a vádjával börtönbüntetésre ítélte. Ugljanin 1994. április 5-én bejelentette, hogy követelni fogja Sandžaknak az Izetbegović-vezette Boszniához való csatolását, hazai helyettesei meg azzal mentegetik vezetőjüket, hogy csak az anyaország segítségét kérte sanyargatottságuk megszüntetéséhez.

A vajdasági magyarok egy évvel ezelőtt sztoikus türelemmel nézték szerémségi nemzettársaik etnikai tisztogatással is felérő meghurcolását, miközben nemzeti pártjuk évek óta területi, perszonális és lokális autonómiát követelt, a rezsim meg kétoldali tárgyalások lehetőségével hitegette őket, mígnem a "magyar párt"- ban - noha időközben öt-hat község helyi önkormányzatában "hatalomra jutottak" - nemrég szakadással fenyegető viszályok törtek ki.

A kosovói albánok az 1989-ben történt véres összeütközés után előbb önállóságot, majd függetlenséget és önrendelkezési jogot követeltek, illegálisan megalkották saját államukat és kormányukat, melynek intézményei - megtűrten - a szerbiai állami szervekkel párhuzamosan működnek. Az elszakadás "békés" realizálása végett azt követelik, hogy Kosovót helyezzék az ENSZ védnöksége alá. A horvát háború kitörésekor befagyasztott helyzetet azonban - a status quót - a szerbiai hatóság két hónappal ezelőtt megbontotta: letartóztatta az illegális kosovói albán kormány hadügyminisztériumának tizenvalahány emberét, s sorsukról azóta sem szivárgott ki semmi hír. Most a világ azt találgatja, vajon letartóztatják-e Ibrahim Rugovát, az illegális kosovói albán állam elnökét is, aki a Kosovói Demokrata Szövetség nevű párt vezetőjeként Prištinában szabadon tevékenykedik.

Nem kell tehát ahhoz nagy ész, hogy bárki belássa: ez a helyzet nem tarthat örökké. A Milošević-uralomnak belátható időn belül rendeznie kell a nemzeti kisebbségekhez való viszonyulását. A boszniai háború befejezésének közeledtével Milošević számára ez már csak azért is egyre fontosabb, mert mind érdekeltebb a nemzetközi gazdasági szankciók mielőbbi feloldásában. Márpedig az amerikaiak jó egy esztendeje tudtára adták, ha Milošević a kosovói problémát is háborúval szándékozná megoldani, akkor a nemzetközi erőkkel együtt az amerikaiak is közvetlenül beavatkoznának. Már csak azért is, mert az albánkérdés Macedóniát is érinti, ahol ugyancsak nagy létszámú albán kisebbség él. Jó fél éve Macedóniában is albán vezetők egy csoportját összeesküvés meg katonai alakulatok illegális szervezésének vádjával letartóztatták. De Macedónia - az állam elnevezése miatt - kezdettől fogva Görögországgal is összeütközésben van, s a görögök hisztériája pár hónappal ezelőtt a macedóniai határ lezárásához vezetett. Az Európai Unió a blokád miatt végre megvonta szolidaritását Görögországtól, noha épp Görögország soros az Unió elnöklői posztjának betöltésében. Ha számításba vesszük Görögország és Szerbia egyre növekvő barátságát és egyetértését a Balkán ügyeiben, megérthetjük, hogy Kosovo körül pattanásig feszült a helyzet. Ezért a Milošević-uralom szemében az albán kisebbség ügyéhez képest minden más kisebbség ügye eltörpül, hovatovább kisebbségi problémát máshol nem is lát, hanem csak Kosovóban.

Miként gondolja tehát Milošević Szerbiája ebből a szorongatott helyzetből kivágni magát? A jelek szerint három irányban gondol cselekedni. Először is sürgősen törvényt hoz a kisebbségek - minden kisebbség - jogairól, s igyekszik majd elhitetni a világgal, hogy ez a törvény sokkal előnyösebb státust nyújt a kisebbségeknek, mint amilyent a nemzetközi standardok megkövetelnek. A másik irány: igyekszik majd azt is elhitetni, hogy ezeket a jogokat a kisebbségek - minden kisebbség - Szerbiához lojális tagjai korlátlanul élvezik is. Egyfelől a fegyverkezés és elszakadási szándék miatt bebörtönzöttekre majd mint az illojalitás beszédes példáira mutogat, másfelől a törvényt fedezékül használja majd fel ahhoz, hogy az útjában levő kisebbségiekkel szemben továbbra is repressziót alkalmazhasson. A rezsim harmadik cselekvési iránya alighanem azt célozza majd, hogy a nemzetközi közösség legfeljebb az albánokkal kényszerítse Szerbiát partneri alapon külön tárgyalásokra, s ne terjessze ki ezt a vajdasági magyarokra is meg a sandžaki bosnyákokra is, akiknek számaránya azon a történelmileg kialakult területen, ahol élnek, tehát Vajdaságban és Sandžakban - ez lesz a legfőbb érv -, össze sem hasonlítható az albánok számarányával. A "külön" ügyrendezésnek az albánokra korlátozását már a boszniai béke és a horvátországi rendezés keretében tett engedmények ellenében igyekszik majd kikötni, eleve számítva arra, hogy a Nyugat az albánoknak nyújtott minden támogatása ellenére is kezdettől fogva hangoztatja: Kosovo helyzetére a Kis Jugoszlávián belül kell megoldást találni.

Az hát a kérdés, vajon az albánoknak sikerül-e köztársasági státust kiverekedniük a Kis jugoszláviában, vagy be kell érniük a Szerbián belüli autonómiával. Aszerint esnek vagy nőnek a többi kisebbség esélyei is.