A klasszikus zsidóság változatlan álláspontja nemzsidókkal szemben még mindig erõsen rányomja bélyegét híveire, az ortodox zsidókra és azokra, akik hagyományait nyilvánvalóan folytatják, a cionisták, akiknek nagy a befolyása Izrael állam politikájára. 1967 óta Izrael mind zsidóbb lesz, és emiatt inkább zsidó-ideológiai meggondolások mint hidegen kiszámított imperialista érdekek vezérlik politikáját. A külföldi megfigyelõk általában nem veszik észre ezt a befolyást. Arra hajlanak, hogy ne vegyék észre a zsidó vallás befolyását az izraeli politikára, vagy azt csekélynek nevezzék. Ez elmagyarázza azt is, hogy elõrejelzéseik miért nem teljesülnek be. Az izraeli kormányválságok nagy része valójában vallási és gyakran triviális okok következménye. Háborúk és krízisek idejét leszámítva a héber nyelvû sajtó fõképpen a különféle vallási csoportok és a vallási és világi csoportok vitáival foglalkozik. Ennek a könyvnek az írásakor (1993 augusztusában) a héber sajtó olvasói a következõ témákról olvashattak: Hogy azok az elesett katonák, akik anyai részrõl nem zsidó eredetûek, az izraeli katonai temetõknek egy elkülönített részében kell-e eltemetni, hogy zsidó vallásos temetkezési vállalkozásoknak, akiknek monopóliuma van minden zsidó eltemetésére, kivéve a kibuctagokéra, megengedjék-e, hogy továbbra is a nem körülmetélt zsidókat a temetés elõtt körülmetéljék (és ezt a család engedélye nélkül), hogy a nem kóser hús importja Izraelbe, amely az állam létének kezdete óta nem hivatalosan tilos, a törvény megtiltsa-e vagy engedélyezze-e. Sok hasonló kérdés van Izraelben , amelyek az izraeli-zsidó közvéleményt jobban érdeklik, mint a palesztínokkal és Szíriával folytatott tárgyalások. Néhány izraeli politikus kísérlete, a zsidó ideológia hatását tiszta imperialista érdekek érdekében nem venni figyelembe, katasztrofális eredményeket mutatott. A Jom Kippur háborúban elszenvedett részleges vereség után Izraelnek 1974 elején létfontosságú érdeke volt a PLO növekvõ befolyását lecsökkenteni, amelyet addig az arab államok még nem ismertek el mint a palesztínok egyetlen legális képviselõjét. Az izraeli kormány akkor azt tervezte, hogy a megszállt Nyugatjordániában növelje a jordániai befolyást. Amikor Husszein királyt kérték fel közremûködésre, az a látható jóindulat jelét kérte. Mosé Dajan egyetértésével megegyeztek abban, hogy a legfontosabb támogató tiszteletére Nyugatjordániában, Jabri Sejkére Hebronban, aki a déli részt kemény kézzel kormányozta, ünnepséget rendeznek a környék kormányzóinak részvételével az õ hebroni luxusszállásának udvarában. Ezt az ünnepséget a király születésnapjának a tiszteletére, amelyen a jordániai zászlót nyilvánosan akarták mutatni, egy jordániabarát kampány kezdetének szánták. De a közeli Kirijat Arbat település vallásos lakói, aki akkor csak pár tucatot számláltak, hallottak a tervrõl, és Golda Meir miniszterelnöknõt és Dajant energikus tiltakozással nyomás alá vették, mert egy nemzsidó állam zászlójának fölhúzása Izrael országában ellentmond a szent törvénynek, hogy az ország csak a zsidóké. Mert minden cionista egyetért ezzel az alapelvvel, a kormány engedett kívánságuknak és utasította Jabri sejket, hogy ne húzza föl a jordániai zászlókat. Erre Jabri, aki ezzel mélyen meg volt alázva, lemondta az ünnepséget. Röviddel ezután az Arab Liga Fezben tartott találkozóján Husszein király amellett szavazott, hogy a PLO-t ismerjék el mint a palesztínok egyetlen képviseletét. Az izraeli zsidó közvéleménynek a zsidó ideológiai meggondolások fontosabbak mint bármi más, beleértve az autonómiáról szóló tárgyalásokat is. Az izraeli politikának ebbõl az ábrázolásából és a júdaizmus hozzátartozó vizsgálatából az jön ki, hogy az izraeli politika vizsgálata mindig megtéveszt, ha a zsidó állam sajátságos jelentését nem hangsúlyozzuk. Különösen nem korrekt Izrael összehasonlítása a nyugati imperializmussal vagy a gyarmatosító államokkal. Az apartheid ideje alatt Délafrika hivatalosan 87%-ban a fehérek és 13%-a feketék tulajdona volt. Azonkívül hivatalosan hoztak létre ún. hazákat vagy bantu államokat, amelyek önálló államok voltak. De a zsidó ideológia azt írja elõ, hogy Izrael semelyik része nem lehet nemzsidók tulajdona és nyilvánosan nem mutathatók más állam független jelképei (mint a jordániai zászló). Az ország fölszabadításának gondolata azt követeli, hogy ideális esetben az egész országot (és nem csak 87 %-át) ki kell váltani, azaz zsidó tulajdonba kell hogy átmenjen. A zsidó ideológia megtiltja az imperializmus kényelmes alapgondolatát, amelyet már a rómaiak is ismertek és sok más világbirodalom is, és amelyet lord Cromer fogalmazott meg a legjobban: "Mi nem kormányozzuk Egyiptomot - mi Egyiptom kormányát kormányozzuk". A zsidó ideológia megtiltja ezt. Még azt is megtiltja, hogy Izrael országban a tisztelete megadják a nemzsidó kormányzóknak. A királyok, szultánok, maharadzsák, vazallus fõnökök, vagy a függõ diktátorok intézményét, amely olyan kényelmes az imperialista uralomnak, nem vethetõ be Izraelben olyan területen, amelyeit Izrael állam részének tekintenek. Így a palesztínok aggodalma, hogy nekik egy Bantusztánt ajánlanak föl, teljesen alaptalan. Csak ha sok zsidó élet vész el egy háborúban, mint ahogy ez 1973-ban és a háború utójátéka idején 1983-1985-ben Libanonban történt, képzelhetõ el egy izraeli visszavonulás, amelyet az az alapelv szentesít, hogy a zsidó élet szentsége minden más meggondolásnál fontosabb. Ameddig azonban Izrael zsidó állam marad, nem lehetséges az, hogy függetlenséget vagy autonómiát adjon területén nemzsidóknak politikai okokból. Izrael néhány más államhoz hasonlóan kizáró állam és a kizárás Izrael elõjoga. A zsidó ideológia valószínûleg nem csak az izraeli politikát hanem a diaszpórában élõ zsidók jelentõs részét is, ha nem a legnagyobbat befolyásolja. A zsidó ideológia átültetése a gyakorlatba erõs Izraelt kíván, amely jelentõs mértékben függ attól a támogatástól, amelyet a zsidók, különösen az USA-ban Izraelnek juttatnak. A diaszpórában élõ zsidók képe és viselkedése nemzsidókkal szemben erõsen különbözik a klasszikus júdaizmus fönt leírt elveitõl. Ez a különbség különösen az angolnyelvû országokban föltûnõ, ahol a júdaizmus legdurvább hamisításai napirenden vannak. A legrosszabb a helyzet a USA-ban és Kanadában, abban a két államban, ahol az az izraeli politika, amely a legvilágosabban ellentmond a nemzsidók alapvetõ emberi jogainak, a legerõsebb támogatást élvezi. Az Izraelnek adott US-támogatás nem egyszerûen az amerikai imperialista érdekek eredményeként értelmezhetõ, ha azt nem absztrakt hanem konkrét részleteiben vizsgáljuk meg. Az USA szervezett zsidó közösségének erõs befolyását azért, hogy az USA támogassa a teljes izraeli politikát, is figyelembe kell venni, ha az amerikai kormányok közelkeleti politikáját meg akarjuk érteni. Ez még föltûnõbb Kanada esetében. Ennek az országnak nincsenek erõs érdekeltségei a Közelkeleten, de Izraellel szemben még hûségesebb, mint az USA: Mindkét országban (és Franciaországban, Nagybritanniában és sok más államban) a zsidó szervezetek ugyanolyan lojálisan támogatják Izraelt, mint a kommunista pártok annak idején a Szovjetúniót támogatták. Éppen úgy sok zsidó, aki az emberi jogokat olyan aktívan védi és modern véleménye van más kérdésekrõl, Izrael esetén nagyfokú totális gondolkozásról tesz tanúbizonyságot és legelõl áll az izraeli politika egészének védelmében. Izraelben nagyon is ismert, hogy a diaszpórában élõ szervezett zsidók sovinizmusa és fanatizmusa (különösen 1967 óta) sokkal nyilvánvalóbb, mint az átlagos izraeli zsidók esetében. Ez a fanatizmus különösen jól látható Kanadában és az USA-ban. Mert politikai hatása az USA-ban sokkal nagyobb, az utóbbira koncentrálok. Emellett figyelemre méltó, hogy léteznek olyan zsidók is, akiknek politikai nézetei az izraeli politikáról nem különböznek a társadalom többi tagjának (azok földrajzi helyzetét, jövedelmüket és társadalmi állásukat is figyelembe véve) nézeteitõl. Miért soviniszták amerikai zsidók, néha a végsõkig, és mások nem? Kezdjük a zsidók társadalmi és politikai jelentõségének vizsgálatát a kizáró szervezetekben, akik alapvetõen nem vesznek föl nemzsidókat tagjaik közé (Ez a kizárás ellentétben áll azzal a föllépéssel, amellyel a legkülönlegesebb nemzsidó klubot is megátkozzák, amely zsidókat nem vesz föl). Azok, akiket szervezett zsidónak lehet nevezni és akik szabadidejük nagy részét más zsidók társaságában töltik, nyilvánvalóan sokat tartanak a zsidó kizárási elvrõl és megõrzik a klasszikus júdaizmus álláspontját nemzsidókkal szemben. A mai körülmények között, amikor a nemzsidók a lakosság 97%-át teszik ki az USA-ban, nem mutathatják nemzsidókkal szembeni álláspontjukat nyíltan. Ennek pótlására valódi álláspontjukat a zsidó állam támogatásával és annak támogatásával, ahogy az a közelkeleti nemzsidókat kezeli, fejezik ki. Hogy magyarázhatnánk el máskülönben azt a lelkesedést, amelyet sok amerikai rabbi mutatott Martin Luther King irányában, ha ezt összehasonlítjuk a palesztínok jogainak hiányzó támogatásával vagy akár azok egyéni emberi jogainak figyelembe nem vételét? Hogyan tudjuk másképp a kiáltó ellentmondást a klasszikus júdaizmus álláspontjával nemzsidókkal szemben és az elõírással, hogy az utóbbiak élete csak zsidó érdekek õrzése érdekében menthetõ meg, és az amerikai rabbik és szervezett zsidók kiállásával a fekete nemzsidók érdekében? Végül is Martin Luther King és amerikai feketék nagy része nemzsidó. Akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy csak a konzervatív és az ortodox zsidóknak, akik együtt az amerikai szervezett zsidók többségét alkotják, van ilyen véleménye nemzsidókról, mégsem foglalt az amerikai zsidóság másik része, a reformáltak, sohasem állást ez ellen, és véleményem szerint erõsen az elõbbiek befolyása alatt áll. Ez a nyílt ellentmondás könnyen föloldható. csak arra kell emlékeznünk, hogy a júdaizmus, különösen klasszikus formájában totalitárius természetû. Más totalitárius ideológiák képviselõinek viselkedése korunkban semmiben sem különbözött a szervezett amerikai zsidók viselkedésétõl. Sztálin és cinkosai fáradhatatlanul átkozták az amerikai vagy délafrikai feketék megkülönböztetését és különösen akkor, mikor a Szovjetúnió bûnözése a csúcspontján állt. A délafrikai fajvédõ rendszer és támogatói sohasem fáradtak el abban, hogy a kommunista vagy más afrikai rendszerek emberi jogokat sértõ tetteire rámutassanak. Sok hasonló példát lehetne itt idézni. A demokrácia vagy az emberi jogok támogatása ezért jelentéktelen, sõt káros és csaló, ha nem önkritikával kezdõdik és az emberi jogok védelmével, ha a saját csoportunk sérti meg azokat. Ha egy zsidó támogatja az emberi jogokat általánosan, és amellett nem veszi figyelembe a zsidó állam által megsértett emberi jogokat, az éppen olyan csalási manõver, mint ha egy sztálinista védené az emberi jogokat. Az a föltûnõ szorgalom, amellyel amerikai zsidók és zsidó szervezetek támogatták az USA feketéit a déli államokban az 50-es és 60-as években olyan volt, mint a kommunisták támogatása ugyanezeknek a feketéknek, amelyet kizárólag a zsidó önérdek motivált. Mindkét esetben arról volt szó, hogy a fekete közösséget politikailag befolyás alá akarták vonni, és a zsidók vak támogatást akartak a közelkeleti izraeli politikának. Ezért az igazi próba, amely elõtt az izraeli és a diaszpórában élõ zsidók állnak az, hogy önkritikát gyakoroljanak, amelyhez a zsidó múlt kritikája is beletartozik. A kritikus önvizsgálat legfontosabb része a zsidók kapcsolatának nemzsidókkal részletes és becsületes vizsgálata. Ez az, amit sok zsidó kíván a nemzsidóktól, azaz a saját múlt vizsgálata és így tudatosítani azt a megkülönböztetést és üldözést, amelyben zsidók részesültek. Az utóbbi 40 évben a zsidók által megölt nemzsidók száma messze túlhaladta a nemzsidók által megölt zsidók számát. A nemzsidók üldözése és megkülönböztetése, amelyet a zsidó állam hajtott végre a diaszpóra szervezett zsidóinak támogatásával sokkal nagyobb mint az a szenvedés, amelyet ellenséges államok jelentettek a zsidóknak. Noha az antiszemitizmus (és a rasszizmus bármely formája) ellen vívott harc nem szûnhet meg, a zsidó sovinizmus és kizárásosság elleni harc, amelyhez a klasszikus zsidóság kritikája is hozzátartozik, idõközben legalább olyan fontos vagy még fontosabb.

50- Jeruzsálem és a zsidók

A zsidókkal kapcsolatos témák megbeszélése nehézségeket okoz. Az elsõ az, hogy a zsidó fogalomnak, ahogy azt az utóbbi 150 éve használják, két különbözõ jelentése van. Ez nem volt mindig így. Vegyük az 1760-as évet mint összehasonlításunk alapját. akkor a zsidó szó jelentése egyenlõ volt a zsidók saját fogalmával erre. Noha a zsidó azonosság akkor fõleg vallási természetû volt, a zsidók és azok a népek, akikkel kapcsolatban álltak, ezt nemzeti azonosságnak tekintették, akkor is, ha ehhez vallási különbség is társult. A zsidók számára ez a nézet a 10. században élõ bölcs rabbi, Szadia ben József gyakran idézett mondásában kristályosodott ki: "népünk a vallási törvénynek köszönheti népi jellemét." Ez a törvény nem csak minden köz- és magánterületet szabályozott, hanem szigorú elkülönülést parancsolt zsidók és nemzsidók között. A gyakorlat 1780-ig megerõsítette a bölcs mondását a 10. századból. Akkoriban igaz volt, hogy egy zsidó szó szerint egy pohár vizet sem ihatott meg egy nemzsidó házában. Azóta ez a helyzet két párhuzamosan futó változás miatt megváltozott. Ezek egyike az, amit a zsidó történetírás a zsidók emancipációjának nevez. Ez a 17. században kezdõdött Hollandiában és Angliában, eljutott a francia forradalomba és a 19. század országaiba, a modern királyságokba is, akik ezt fokozatosan vezették be. A fejlõdés során a zsidók megkapták a az egyéni jogok jelentõs részét, néhány esetben teljes jogi egyenlõséget. Ennek eredményeképpen megszûnt a zsidó közösség törvényes hatalma tagjai fölött. ha pl. egy zsidó 1780-ban észrevette, hogy egy másik zsidó vizet iszik egy nemzsidó házában, ezt megbüntettethette saját zsidó közösségében a zsidó törvény szerint. 1880 után ez a legtöbb országban nem volt többet lehetséges. A második fejlõdés az elsõ következménye. Sok zsidó tudta emancipálása után zsidó örökségét elhallgatni és modern nézeteket vallani. Ez természetesen mély változásokat okozott nemcsak viselkedésükben, hanem beállítottságukban is. Különleges eset voltak azok, akik csak abban az értelemben maradtak zsidók, hogy nem változtatták meg vallásukat, de nem érdeklõdtek többet zsidó témák iránt. Akkor is, ha az utolsó kategóriát nem vesszük figyelembe, amit meg is fogok tenni, a zsidó kifejezés ma olyan csoportokra vonatkozik, akiknek kevés közük van egymáshoz. Különösen különböznek a nézetek minden zsidóról, Jeruzsálemet is beleértve, és sokszor csak érintõlegesen találkoznak. Nincsenek mér minden zsidóra jellemzõ tulajdonságok, nincs közös zsidó vélemény egy témáról, legkevésbé Jeruzsálem. kérdésérõl. Mert én az izraeli helyzetet jól ismerem, és az izraeli zsidók beállítottsága Jeruzsálemet illetõen minden esetre különösen fontos politikailag, csak azokkal a nézetekkel fogok foglalkozni, amelyeket az izraeli zsidó társadalom Jeruzsálemmel kapcsolatban foglal el, és utalni fogok arra, hogy min alapul ez az álláspont a zsidó múltban. Modern izraeli szociológusok és közvéleménykutatók túlnyomó részben úgy vélik, hogy az Izraelben élõ zsidó társadalom alapvetõen két kb. egyenlõ nagyságú részre van fölosztva. A legfontosabb szempont, amely az egyes személy hovatartozását meghatározza, a zsidó vallással szembeni álláspont, annak követése és annak befolyása politikai kérdésekre. A politikai megkülönböztethetõség szempontjából valaki tagja lehet a Likudnak, valamelyik jobboldali pártnak és minden vallásos pártnak, másvalaki a munkáspártnak és minden baloldali pártnak, egy csoport a zsidó vallásos hagyományok teljes vagy részbeni folytatásának szószólója, egy másik pedig a dogmák jelentõs változtatását pártolja néhány modern vonás bevitelével. Hadd idézzek ezzel kapcsolatban egy cikkbõl néhány bekezdést, amelyet az egyik legismertebb izraeli szociológus, Baruch Kimmerling írt (Zmanim, 50-51. szám, 1994 õsze). Vizsgálatokra hivatkozva Kimmerling meggyõzõen mutatja meg, hogy a zsidó társadalom Izraelben vallási kérdésekben sokkal meghasonlottabb, mint ahogy ezt külföldön gondolják, ahol az általános zsidó tulajdonságokba vetett hitet és az abból következõ általánosításokat sokkal kevésbé vonják kétségbe. Így idézi Kimmerling a Jeruzsálemi héber egyetem híres Gutman intézetének adatait, amely szerint az izraeliek 19%-a naponta imádkozik, és 19%-uk azt mondja, hogy semmilyen körülmények között nem lépne be egy zsinagógába. Ebbõl és hasonló adatokból azt a következtetést vonja le, hogy mindkét itt említett csoportnak egy ún. kemény magja van, amely ellentétes véleményt foglal el a fenti témában. Részünkre sokkal jelentõsebb Kimmerlingnek (és más ismert kutatóknak) az a megállapítása, hogy a demokrácia elismerése fordítottan arányos egy izraeli zsidó vallásosságával. A legnagyobb különbség a zsidó fiatalok beállítottságában mutatkozik izraeli állampolgárságú arabokkal szemben. Míg pl. a megkérdezett fiatal zsidók 47%-a úgy gondolta, hogy az izraeli arabok jogai drasztikusan meg vannak rövidítve, az ennek megfelelõ százalékarány a vallásos és a világi beállítottságú fiatalok között 89 illetve 13%-ot tesz ki, és azok, akik magukat tradicionalistáknak nevezik, azaz a vallási törvényeket csak részben veszik figyelembe, a két szélsõség közé esnek. Természetesen vannak más szempontok is, mint a szegénység. A legtöbb antidemokratikus zsidó a vallásos szegények körébõl származik. Ezt a két tulajdonságot magyarázza meg a vallás a legjobban. Most a Jeruzsálemmel való viszonyra térek át. Itt a vallásos zsidók álláspontjával Izraelben kezdem, amely arra vezethetõ vissza, amit én klasszikus júdaizmusnak neveznék, azaz az a júdaizmus, amelyet az egész zsidó közösség követett az elsõ századtól a 19. század közepéig és amely befolyását a zsidó társadalomnak kb. a felére megõrizte. Itt nem fogok utalni a bibliára vagy a júdaizmusra a bibliai idõkben, mert a klasszikus júdaizmust késõbb alakította a Talmud. A bibliai hatás, amelyet a júdaizmus ellen lázadó zsidók élesztettek föl, csak azoknak a zsidóknak az esetében játszik szerepet, akik modern nézeteket vallanak, különösen annak a kemény magnak az esetében, akik nem hajlandóak egy zsinagógába belépni. Nem fogom a judeo-keresztény hagyományokat sem megemlíteni, amely szememben a sztálini marxizmus-leninizmus szerû fõzet. Ugyanígy nem fogok az ábrahámi hagyományról sem beszélni, amely szememben teljes értelmetlenség. Mindenkinek, aki a klasszikus júdaizmus sok évszázados irodalmát ismeri, világos, hogy Jeruzsálem ezekben az írásokban mint az a város jelenik meg, ahol a templom állott. Éppen ez a templom és az odavitt állatáldozatok az okai a zsidók mély kötõdésének ehhez a városhoz. Ehhez csatlakoznak a szomorúság és a veszteség érzése, amely azóta tart, mióta a rómaiak kr.u. 70-ben lerombolták a várost. A sok terjedelmes kötettel ellentétben, amelyek a klasszikus júdaizmus tudósai írtak, amelyben a templom minden részletét, környékét, és különösen az állati áldozatokat leírják, csak kevés irodalom létezik magáról Jeruzsálem városáról. A zsidó imádságok csak a templomot és az odavitt áldozatokat említik meg. A zsidó imák cionisztikus fölhasználásának annyi köze van tartalmukhoz, mint Sztálin idézeteinek Marx Károly mûveibõl a szociális haladáshoz. Ez csak azért lehetséges, mert a keresztények és a moszlémok szinte semmit sem tudnak a júdaizmusról, sem a klasszikusról, sem a modernrõl. Így például a sokszor idézett mondás: "Jövõre Jeruzsálemben" valójában a Passzah ünnep elõestéjének egy része, amelyet sok világi zsidó is a régi módon ünnepel. Milyen összefüggésben van ez a mondás az ünneppel? Egy ünnepélyes ima elõzi meg, amelyben kérik Istent, hogy engedje meg újra, hogy neki a templomban állatot áldozzanak. Abban a boldog idõben, így az ima, nagy öröm lesz a zsidók között "a juhok vérének láttán, amelyeket az oltár oldalához dobnak, hogy Neked, Ó Uram, örömet szerezzenek". Ebbõl az alkalomból mondják el a fenti mondást, amelyet imádsággal zárnak le. amely arról szól, hogy már a Passzah ünnep elõtti napon örülnek annak, hogy másnak juhot áldozhatnak az Úrnak. Kézenfekvõ. hogy a "Jövõre Jeruzsálemben" sok zsidó számára azt jelenti, hogy "jövõre egy juh vérét dobjuk az újjáépített templom oltárának oldalára". Ezzel egy idõben Weizmanntól Ben Gurionig és Begintõl Rabinig és Perezig egy fontos cionista politikus sem várt arra, hogy a "templom oltárának oldalára dobott juh vérét" lássák egy zsidó templomban. Ez volt a legkisebb bajuk. csak a vallásosak valódi érzéseit akarták saját céljaikra manipulálni és a nemzsidóknak imponálni a történelmi zsidó összefüggésébõl kiszakított idézetekkel. Jeruzsálemet illetõ politikájuk nem olyan meggondolásokon alapult, amelyek a zsidó múltban vagy a zsidó vallásban gyökeredzik. Vallásos zsidók zarándoklatát Jeruzsálembe, nem is beszélve a városba való költözésükrõl, amely a templom lerombolása után sohasem maradt abba, mély kötõdésük motiválta a lerombolt templom helyéhez és az újjáépítése utáni vágy. Ha egy vallásos zsidó elõször látja a templom hegyet (Haram Al-Scharif), akkor a szomorúság jeleként ingét vagy kabátját elszakítja, amely abból a bibliai szokásból ered, hogy megszaggatták ruhájukat. Ugyanezt teszi közeli rokona temetésekor. Célja mindig a templom helye vagy az a hely, ahonnan a legjobban rálátott a templomra. A panaszok fala történelmileg tekintve csak nemrég óta játszik szerepet. Évszázadok óta a hívõ zsidó számára a templom hegye Jeruzsálem legszentebb helye, mert innen látható a templom a legjobban. A panaszok falának szentsége a 10. századból származik, amikor Jeruzsálem falain kívül a személyes biztonság hiányos volt és az olajfák hegyének fölkeresése napközben is veszélyes volt. A panaszok falának szentségét a 16. és 17. században a zsidó miszticizmus (a Kabala), amely az akkor zsidó vallást és kultúrát uralta, népszerûsítette és húzta alá. (mellékesen, akkor találták föl az összes többi zsidó szent helyet Palesztínában, melyeknek száma jelentõs). Létezik a júdaizmusban egy kabalisztikus állítás, amely szerint egy szent helyen elmondott imát Isten gyorsabban meghall és válaszol rá, mint a máshol elmondott imákra, és ez sokat segített a panaszok falának szentséges voltának elképzelésében. Ezt a dogmát hamarosan kiterjesztették írott imákra is, amelyeket a panaszok falának kövei közé tettek. Sajátos módon szigorúan meg volt tiltva zsidók számára, akik ilyen mélyen kötõdtek ehhez a helyhez, hogy azt meglátogassák. Ennek az ellentmondásnak a megvilágítására el kell valamit mondanom abból az idõbõl, a Kr.u. 70 elõttirõl. Akkoriban a júdaizmusban részletes elõírások szabályozták a tisztaságot és a tisztátalanságot. Csak egy rituálisan tiszta zsidó léphetett be a templom belsõ udvarába, ahol az állatokat föláldozták és tetemüket a nagy oltáron elégették. Maga a templom kis épület volt amelyben nagy belsõ udvarok voltak, amelybe a zsidó papok csak tiszta állapotban léphettek be. Egy tisztátlan zsidó belépését egy belsõ udvarba vagy valamely aktust a templomban, melyet tisztátlan pap vitt véghez, súlyos bûnnek és szentségtörésnek tekintették. Egy zsidó sok módon lett tisztátlan. A legfontosabb és legragályosabb volt, hogy a modern szóval éljek, egy zsidó hulla akár csak közvetett érintése, vagy egy zsidó csont megérintése, amely lehetett bármilyen régi. (Mellékesen, a Talmud szerint csak zsidók hullája okoz tisztátlanságot. nemzsidók vagy állatok hullájának nincs ilyen hatása.) Ha egy zsidó egy zsidó temetõben volt, minden zsidó, akit akár csak egy ujjal is megérintett, szintén tisztátlan lett. Ez a ruhákra is állt. Tisztátlan zsidók megtisztíthatták magukat egy komplikált, több napig tartó eljárással. Céljainkra elég, ha megemlítjük, hogy mi történt a 3. és 7. napon. A még tisztátlan zsidót egy papnak kellett lefröcskölnie olyan vízzel, amelyben egy vörös tehén hamvából van egy kevés. (lásd 4. Mózes 19.) Egy tiszta pap áldozott idõrõl idõre egy vörös tehenet az olajfák hegyén. Ezeknek teljesen vörösnek kellett lenniük. Már két nem vörös szõrszál kizárta õket az áldozatok közül. Mivel a tisztaság rituális tulajdonsága nem csak a templom belsõ udvaraiba való belépéshez volt szükséges, hanem a zsidó istenimádás más tevékenységeihez is, akkoriban sok zsidó magát mindig tiszta állapotban tartotta, hogy Istennek tetsszen. Hogy magukat tisztítani tudják, a vörös tehén hamuját idõrõl idõre a zsidók által lakott Palesztínában szétszórták. Bizonyítékaink vannak arról, hogy a vörös tehén hamujának maradékait a 6. századig Galileában megõrizték és néhány pap a templom újrafölépítésére várva magát tisztán tartotta. Akkoriban maguk a zsidók a rituális tisztátlanság állapotában voltak. Emiatt a vallási tilalmak nem csak azt tiltották meg nekik, hogy a belsõ templomudvarokba lépjenek, hanem azt is, hogy a templomot újra fölépítsék, mert ahhoz tisztának kellett volna lenniük. Itt még meg szeretném említeni, hogy minden nemzsidó, aki a júdaizmus szerint nemcsak tisztátlan, hanem nem is tisztítható, a fõrabbinátus nyilatkozata szerint (legalábbis annak héber változata szerint) nem léphetnek a templom hegyének területére. A templomhegyet látogató zsidók éppen azok, akik, ahogy tanulmányom elején elmagyaráztam, a klasszikus júdaizmus ellen lázadtak. A rabbik és a zsidó vallásos pártok a templom hegyét legszívesebben lezárnák az Aksza-Dzsámi moszlém imádkozói elõl is, mert szemükben a szent helyet jelenlétük éppúgy megszentségteleníti, mint a nem hívõ zsidóké. Az ilyen látogatások folytatódnak és azért támogatják õket, mert eddig még minden izraeli kormány világi volt. Érdekes, hogy zsidó partizánok a templomhegyi dzsámit föl akarták robbantani, amikor egy rabbi azt a véleményét nyilvánította ki, hogy a szent helyre való egyszeri belépés ilyen céllal elõnybe helyezendõ a hosszútávú megszentségtelenítéssel szemben. Ezért azok a kis zsidó csoportok, akik a templomot, vagy legalábbis a nagy oltárt újra föl szeretnék építeni, vagy a templom hegyére szeretnének menni imádkozni, csak zsidó elhajlókként írhatók le. Különcök és ostobák, és minden valóban vallásos és sok világi zsidó is határozottan elutasítja õket. Eltúlzott jelentõséget kaptak a médiáktól, akik szívesen nyomnak ki ilyen komikus dolgokat, továbbá a moszlém papság tudáshiánya miatt és a júdaizmus tudósaitól. A vallásos zsidók tisztátlansága nemcsak a vörös tehén hamujának hiánya miatt van. Teljesen vörös teheneket találtak a világ minden részén és Izraelbe vitték õket, ahol azokat a jövendõbeli hasznukra való tekintettel szeretettel gondozták. De itt is van egy csapda. Ahogy már említettük, az a pap, aki a vörös tehenet föláldozza, tiszta kell hogy legyen. Különben az áldozat érvénytelen és nincs tisztító hatása. de mivel minden zsidó legalább 1400 éve tisztátlan, és mindennapi életük hozzájárul tisztátlanságukhoz, nem lehet tiszta papot találni a vörös tehén föláldozásához. Most úgy gondolják, hogy a Messiás föladata a vörös tehén hamujának egy részét megkeresni vagy az égbõl lehozni és így indítani meg a tisztítás folyamatát. A Messiás távollétében semmi sem történhet. lehet, hogy a Gus Emunim hû hívei egy régi szemetesvödröt fognak találni és elmondják, hogy ebben van a vörös tehén hamuja. De biztos lehetünk benne, hogy a legtöbb rabbi szörnyülködve utasít vissza egy ilyen fölfedezést, és érvénytelennek nyilvánítja. Nem kisebb mértékben, ha nem is mindig, mutatnak a vallásos zsidók érzelmei a templom és helyi iránt politikai hatást. Az izraeli vallásos zsidók két kategóriába oszthatók: vannak olyanok, akik a nemzeti vallásos pártot támogatják vagy legalábbis azzal szimpatizálnak és gyakran messianistáknak nevezik õket, és olyanok, akiket "Haredim"-nek (Istenfélõnek) hívnak, és akik a klasszikus júdaizmus parancsait sokkal szigorúbban tartják be. A különbség mélyenfekvõ: Mindkét kategória külön iskolarendszert, és a kasrot-szabályok különbözõ rendszerét tartja fönn. Azonkívül létezik egy fontos teológiai különbség is köztük. A messianisták a messiás közeli eljövetelében hisznek és az idõ minõségének változásában, amikor is a világ új korba lép és a megváltás kezdete lép föl. A zsidók feladata ebben a korban a Messiásnak a lehetõ legjobb körülmények biztosítása. Az arab földek elrablása Jeruzsálemben és a palesztínok piszkálásának a messianisták szerint teológiai célja van. a zsidó vallási törvény (halaha) szerint nemzsidók ideális esetben nem élhetnek Jeruzsálemben, de meglátogathatják a várost. Továbbá nemzsidó vallások imahelyeit nem lenne szabad tûrni Jeruzsálemben. (Flavius Josephus olvasói emlékezni fognak arra, hogy a zsidók a templom fennállásának utolsó két évszázadában már hittek ebben). Más szavakkal a messianisták azt hiszik, hogy Isten annál jobban örvendezik és hogy a megváltás kezdete annál gyorsabban válik megváltássá, minél kevesebb nemzsidó lesz Jeruzsálemben. A haredimok elutasítják ezeket a teológiai föltételezéseket és ezért a messianisták politikáját is. Szerintük az idõ nem változott. Az izraeli politika célja a zsidók jóléte és azon belül is a haredimoké. Jeruzsálemi föld kisajátítása szerintük csak akkor megengedett, ha célja ez. Ha nagy ellenkezést von maga után, nem szabad folytatni. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy a messianisták el vannak szigetelve a vallásos zsidók között. Se Jeruzsálemet illetõen, se más területeken nem tudtak soha semmit sem elérni világi zsidó szövetségeseik támogatása nélkül. Ezért fogom most az izraeli zsidó társadalomnak ezt a részét Jeruzsálemmel szembeni álláspontja alapján tárgyalni. Hadd kezdjem azzal a kérdéssel, hogy mit tud és mit nem tud egy izraeli zsidó, aki világi nevelést kapott és felnõtt korát egy világi társadalmi közösségben tölti el, mit tud és mit nem tud Izraelrõl. Az izraeli zsidó nevelés (nem is beszélve a diaszpóráról) soviniszta. A sovinizmus elsõsorban a Palesztínában élõ vagy régebben itt élt nemzsidók szerepének lekicsinylésében vagy elhallgatásában mutatkozik meg. A népszerû médiák megerõsítik a nevelésnek ezt a tanát erejüktõl telhetõleg. Így például azt tanítják a zsidó iskolákban, és az izraeli zsidók többsége ezt el is hiszi a történelmi és archeológiai bizonyítékok ellenére, hogy Palesztína mindig csak akkor virágzott föl, ha zsidók lakták és uralták azt, és a zsidókon kívül senki sem járult hozzá értékének növeléséhez. Ezt a gonosz mítoszt Jeruzsálemre is alkalmazzák. A város történetét, mielõtt Dávid király azt elfoglalta (kb. Kr. e. 1000-ben, a pontos dátum nem ismert), vagy nem említik meg vagy nem létezõnek tekintik. Az azt követõ ezer év történetét megtárgyalják, azaz azt az idõt, amely a város és a templom összerombolásáig, Kr.u. 70-ig történt, amikor Jeruzsálem izraeli és utána zsidó város volt. A város ez utáni történetét Izrael zsidó iskolái vagy a nyilvánosság csak nagyon szelektíven tárgyalják. Itt csak azt veszik figyelembe, aminek történelmi kapcsolata van a zsidókkal. A nemzsidók és uralkodóik létét nem lehet ez alatt a hosszú idõ alatt teljesen figyelmen kívül hagyni, de ezt teljesen csak aszerint tárgyalják, hogy ezeknek milyen viszonyuk volt a zsidókkal és nem önálló témaként. Bármilyen furcsának is tûnik, azt tételezik föl, hogy amikor nem éltek zsidók Jeruzsálemben, akkor mások sem éltek ott. Ez nem túlzás. Keletjeruzsálem elfoglalása után 1967-ben az ismert dalszerzõ, Naomi Schemer egy nagyon népszerû dalt írt, 'az arany Jeruzsálem' címmel. Lényeges részeiben így írja le Jeruzsálemet meghódítása elõtt: 'Minden piactér üres, senki sem vándorol Jerikótól a Holt Tengerig'. Így az izraeli zsidók többsége azt föltételezi, hogy a város keleti része, mielõtt a zsidó állam elfoglalta volna, üres volt. Kevés bátor radikálistól eltekintve senki sem tiltakozott ez ellen a föltételezés ellen 1967-ben és csak egy nagyon kicsi (ha beismerten nagyon hangos is) kisebbség tiltakozik ma ellene. Ez az elképzelés egy vallástalanított változata az idõk során megírt héber vallásos költészetnek, amely Jeruzsálem várost romként vagy megalázottnak írja le, amikor azt valójában nemzsidók lakták és tisztelték. Amikor én a gimnáziumban Palesztína történelmi földrajzát tanultam, akkor nekem Jeruzsálem történetébõl Kr.u. 70 és 638 közötti idõbõl, amikor Omar kalifa meghódította, egyetlen tényt tanítottak meg, hogy a zsidókat csak évente egyszer engedték be egy napra a városba, hogy a lerombolt templomot közelrõl megsirathassák. Amikor egyszer ártatlanul megkérdeztem, hogy még mi más történt Jeruzsálemben ez alatt a hosszú idõ alatt, a tanár elutasítóan azt válaszolta, hogy bizonyos kérdéseket nem szabad föltenni. A legtöbb izraeli zsidónak az a szokása, hogy nemzsidók jelenlétét tagadják vagy csekélynek írják le, Izrael állam minden részében általánosan elterjedt, amely izraeli uralom alatt áll., mint például a Golán magaslat esetében. Meron Benvenisti írja le ezt a beállítottságot, amely most is áll a megszállott területekkel szemben.(Haarez, április 27). Ezt egy 'koncepciós etnikus tisztogatás, azaz mások kioltása az emberek tudatából' tünetének tartja. Nem kerülhetõ el annak a megállapítása, hogy az úgynevezett békefolyamatot a palesztínokkal a zsidó társadalomban egy a rasszizmushoz igen közel levõ etnocentrikusság, az erkölcs törzsi formái és az a tünet képviseli, hogy képtelenek az erkölcsi létezési jog és az erkölcsi kötelesség között, hogy tisztességesen viselkedjenek, különbséget tenni. Benvenisti a véleményem szerint helyes következtetést vonja le, hogy az oslói folyamat, az annak eredményeként elõálló elhatárolási ideológiával és az abból következõ biztonsági meggondolásokkal az izraeli etnikai tisztogatásokat akarják a becsületesség aurájával átfesteni. Bizonyos, hogy ahogy én fejezem ki magamat, azt a szélsõségesség kifejezésének lehet tekinteni, ha összehasonlítjuk azzal, hogy milyen elegánsan szokták vele a tömeggyilkosságot és elûzést körülírni. Véleményem szerint az etnikai tisztogatások idõben körülhatárolhatóak is lehetnek. A megszállott területek lezárása, egy kijárási tilalom, amely a nyilvános tereket a 'másikaktól' meg akarja tisztítani, tökéletes példái egy ilyen koncepcionális és idõben körülhatárolt etnikai tisztogatásnak. A Jeruzsálemben történtek valószínûleg ismertebbek mint a Nyugatjordániaiak. De a politika mindenütt ugyanaz. Nem tudok itt minden részletét megtárgyalni annak, amit én Jeruzsálemben, Palesztína egy másik részében Izraelt beleértve izraeli apartheid politikának nevezek. De az apartheid politika véleményem szerint azon az elképzelésen alapul, hogy ideális esetben csak zsidók éljenek a zsidó államban. Ahogy a cionizmus minden alapító atyja mondta, és amit a mai napig egy cionista vezetõ sem utasított el, zsidók csak egy teljesen zsidó társadalomban, azaz ahol csak zsidók élnek, tudnak normálisak lenni, és azoktól a rossz tulajdonságoktól megszabadulni, amelyeket diaszpóra mentalitásnak is neveznek. Nem csak a palesztín munkásokat nevezik az izraeli médiák rendszeresen a testünkben lévõ ráknak, hanem a thaiföldi vagy román munkásokat is, akiket az õ pótlásukra importáltak. Az etnikus tisztogatás ideálja minden nemzsidóra vonatkozik. Hadd szögezzem itt le, hogy ezt az aljas beállítottságot nemzsidókkal szemben nem izraeli archeológusok propagálták, ahogy azt néhány arab értelmiségi hinni tûnik, mert annyira különbözik az archeológiai talált dolgoktól. Egy archeológus sem tagadhatja, hogy a 19. század elõtt Palesztína és Jeruzsálem is a késõi Római Birodalom idején és a korai bizánci idõszak alatt (a 4. század elejétõl a 6. század közepéig) fölvirágzott, amikor lakóinak többsége keresztényekbõl állt és közülük sokan görögül beszéltek. Az izraeli archeológiának biztosan vannak hibái, de csak nagyon mérsékelt a befolyása az izraeli zsidó sovinisztákra. A világi zsidó soviniszták itt leírt álláspontját Izraelben nem lehet a klasszikus zsidóssággal összhangba hozni, amelynek nevében irónikus módon Izrael mint zsidó állam kizárólagos történelmi jogokat követel az egyesült Jeruzsálem számára. Ennek az az oka, hogy a zsidó múlt legtöbb szent jelensége a templomot és Jeruzsálem városát beleértve az alatt az idõ alatt, amíg zsidó város volt, a világi sovinisztákat teljesen visszataszítja és ezek visszaállítása nekik kellemetlen lenne. Ez talán új jelenség, és kapcsolatban áll az újra föléledt érdeklõdéssel a zsidó történelem iránt, és annak revízionista irányzataival, amelyek egész másképpen mint néha gondolják, nem csak századunk eseményeinek vizsgálatára szorítkoznak. A vezetõ izraeli újságban, a Haarezban legutóbbi Passzah-ünnepi mellékletében (április 14-én) megjelent egy cikk, amelyben elõször mutatták be, hogy hogy nézett ki a templom, amikor ott még vallási szertartásokat tartottak és állatáldozatokat hoztak. A cikk címe 'A szent mészárszék'. (Az a nem alaptalan gyanúm, hogy ha a brit sajtó hozna egy cikket zsidó ügyekrõl ilyen címmel, az nagy botrányt okozna. Izraelben nem így történt.) Megbízható zsidó forrásokra hivatkozva a cikk leírta, hogy hogy néztek ki a templom belsõ udvarai az állítólagos legdicsõbb idõkben, és hogy hatott ki az áldozati állatok részbeni vagy teljes elégetése Jeruzsálem életére. A bûz modern orrok számára elviselhetetlen lehetett. A cikk leírja továbbá, hogy az áldozati állatok bõrét lehúzták, aztán hat darabra vágták õket, mégpedig a négy lábat, és a test alsó és felsõ részét választották külön. Ezt a szent munkát tiszta papok végezték a templom belsõ udvarában az emberek szeme elõtt. Ezután az említett bõrlehúzás és fölvágás szerencsejáték volt, amely meghatározta, hogy melyik pap kapja meg a kitüntetõ föladatot, hogy a marha véres lábát vállára vegye és a nagyoltáron égõ tûzbe dobja. Más papok kalácsot sütöttek a szent lisztbõl és olajból a belsõ udvaron szerteszét álló kályhákban, hogy aztán ezeket a kalácsokat is a nagy oltáron elégessék és bizonyos esetekben a papok megehessék azokat. Mellékesen létezett egy terjedelmes irodalom, melyet a rabbinikai bölcsek írtak az évszázadok során, amelyben pl. leírták, hogy pontosan hogy kell megnyúzni az áldozati juhot. A Gus Emunim néhány hû híve egész idejét azzal tölti, hogy ezt az irodalmat tanulmányozza különleges vallásiskolákban (jesiva). Legismertebbjük, Ateret Cohanim [A papok gyémántja] összeköti munkáját, a papok oktatását állatáldozatok hozásában azzal, hogy Jeruzsálem óvárosában palesztín tulajdont vesz meg (nem szükségszerûen mindig törvényes módon), hogy vallásos zsidókat telepítsen ott le. A szent célra gyûjtött pénz nagy része az angol nyelvû országokból jön Nagybritanniát is beleértve, ahol ez az adóból levonható. Ha Nagybritanniában valaki többet tudna Ateret Cohanim szándékairól, a brit kormány elvonná tõle az elõjogokat. De a zsidó ügyekrõl való tudatlanság a múltban és a jelenben minden komoly vitát kizár az ilyen intézmények céljáról. Ez a tudatlanság határtalan lehet. A terjedelmes irodalomban Jézus idejérõl eddig egyetlen leírást sem láttam arról, hogy hogy nézett ki a templom akkor, amikor Jézus imádkozott ott. Az olyan ellentmondásos fogalmak képzése, mint judeo keresztény hagyományok ennek a tudatlanságnak a következménye. A templomi történések leírása kissé rövidre sikerült, de eléggé érthetõvé teszi, hogy miért antipatikus egy világi zsidónak, akkor is, ha mégolyan soviniszta, a leírt gyakorlat újrakezdése. Ez annál inkább érvényes, ha a véres részleteket a TV világszerte bemutatja. Hívõ zsidók biztos örülnének ezeknek a kilátásoknak, a nem vallásos zsidókat viszont undorítja ez. Itt az ideje, hogy néhány politikai végkövetkeztetést hozzunk. Elõször is Jeruzsálemben sohasem lesz jog és egyenlõség, és sohasem lesz minden ember különbség nélkül számára nyitva, ha nem ismerjük részleteiben, hogy ki ellenzi ezeket a célokat és miért. Francis Bacon, a modern tudomány egyik megalapítója azt mondta, hogy a tudás hatalom. Aki nem törekszik pontos és részletes tudásra, az nem él annak lehetõségével, hogy felszámolja azokat a jogtalanságokat, amelyek õt és másokat érnek. Az ENSZ határozatokról szóló még olyan részletes viták sem pótolhatják azt a hatalmat, amelyet a tudás ad. Másodszor azok, akik a Jeruzsálemi nemzsidók számára akár csak a minimális jogokat is követelik, meg kell hogy értsék, hogy az izraeli hatalommal és annak erõs támogatójával, az USA-val kerülnek szembe. Ezért kell elsõ föladatunkként elõször olyan követeléseket támasztani, amelyek széleskörû támogatásra számíthatnak és szándékosan szemben állnak Izrael igényeivel Jeruzsálem egyedüli kormányzására. Hadd javasoljak egy ilyen követelést. Az izraeli kormány sem tagadhatja, hogy Jeruzsálemben szent moszlém és keresztény helyek is vannak. De megtagadja hívõ moszlémoktól a jogot, hogy Jeruzsálemben lakjanak, mert vallásos zsidók a városhoz kötõdnek. Mellékesen az Oszmán Birodalom nem ismerte el ezt a jogot keresztények számára. Követeljük tehát, hogy olyan keresztényeknek és moszlémoknak, akik vallási okokból Izraelben akarnak élni, erre joguk legyen. Harmadszor a mai politikai föltételek mellett csak két lehetõsség van arra, hogy megakadályozzuk az izraeli kísérletet Jeruzsálem etnikai tisztogatására: Az általános emberi jogok elvével, különös tekintettel az egyén jogaira és azzal a követeléssel, hogy ezeket minden Jeruzsálemben élõ ember számára kötelezõvé tegyünk, és a valóságot Jeruzsálemrõl amennyire csak lehet mindenki tudomására hozni. Ide tartozik a valóság Jeruzsálem múltjáról is. A város múltjának meghamisítása csak a jelenlegi elnyomási intézkedéseknek használ. Ez azonban nem történhet úgy, hogy az Izrael által propagált durva mítoszokat még durvábbakkal pótoljuk, ahogy ezt néhány ellenzéki teszi. Minden idegenellenes és reakciós mozgalom meghamisítja a múltat, hogy korrumpálja a jelent. A cionizmus nem kivétel ez alól. Feladatunk nem csak az, hogy fölfedjük az ilyen hamisításokat, hanem az is, hogy lehetõségeket keressünk egy igazságosabb jövõ számára, amikor leleplezzük a nehéz múltat. 

51- Benjamin Beit-Hallahmi könyvkritikája

Haarez, irodalmi melléklet, 1994 szeptember 21. Benjamin Beit-Hallahmi: vádirat a zsidó vallás ellen- Jewish History, Jewish vallás: The Weight of Three Thousand Years, Izrael Shahaktól, Pluto Press, 127 oldal.

A nemrég lefolyt érzelmekkel teli vita során Izraelben az utóbbi 100 év cionista történelemszemléletérõl a vita résztvevõi valami még fontosabbat szem elõl vesztettek. a cionista történelem nem 1882-ben kezdõdik. Maga mondja, hogy kezdetei sokkal mélyebbre nyúlnak. Elvárják tõle, hogy a zsidó nép érthetõen földolgozott történelmi ideológiáját mutassa be. De éppen ebben a történelemben nem kételkedett eddig senki. Mit tud a Haarez olvasója a zsidó vallásról? Mit tud tényleg a zsidó történelemrõl? Minden valószínûség szerint tudását az izraeli zsidó iskolarendszerben szerezte. Ha ez igaz, akkor tudásának nagy része a zsidó vallási mitológián alapul a patriarchák koráról és az Egyiptomból való kivonulásról, amelyet a második templom ideje követ, amely a zsidó vallás központi figurája. Ettõl az idõtõl fogva a zsidó lét a diaszpórában elbújik az ismeretlenség homályában. Már az óvodában kívülrõl meg kell tanulnunk az izraeli függetlenségi nyilatkozat bevezetõ mondatát: A zsidó nép Izrael államban alakult ki. Legtöbbünknek azonban nagyon nem lesz világos, hogy hogyan élt ez a nép a szétszórtságban. És legtöbbünk csak a cionista szemszögbõl bemutatott csúnya történetekre a zsidóellenes üldözésekre, elnyomásra és hihetetlen rágalmakra tud visszaemlékezni, amely ellentétben áll a különbözõ zsidó csoportok és egyének csodálatos sikereivel. A zsidó diaszpóra cionista ábrázolása természetesen keresi az összhangot és a folyamatosságot a csúcsponttal, a zsidók visszatérésével Cionba. Minden nacionalista ábrázolás célja az, hogy az adott nacionalizmus törekvéseit fölnagyítsa, és a logikusság dicsfényével vegye körül, amennyiben a nemzeti történelmet mint egyenes, nem visszafordítható és elõre látható folyamatos dolgot mutatja be, és minden törést vagy folytatólagossági hiányt, amit nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni, kisebbíti. Minden nép nemzeti története elkerülhetetlenül tartalmaz durván kifordított magyarázatokat és dolgok eltussolását. A zsidó nép viszonylag új történelmében a világiasítás elkerülhetetlenné tette a vallási múltról alkotott elképzelések nagyobb revízióját. Örömünkre és fájdalmunkra ezen a jelenségen nincs semmi különösen zsidó. Minden nyugati országban, ahol a világiasítás fájdalom és szenvedés mellett történt, létezik egy nyilvánosság, amely minden pár évben a vallások jelentõségét újra fölfedezi, amelyeknek ezekben az országokban még életereje van. Az utóbbi idõben sok ilyen eset (mint pl. fölszólítás iszlámi írók megölésére és hasonlók) mutatják, hogy a valóban vallásosak azt is gondolják, amit mondanak, és tényleg hisznek az Isten által adott Szent Írások tévedhetetlenségében. Izrael esetében a zsidók tényleg azt hiszik, hogy a világmindenséget a zsidóknak teremtették, és az emberiség egész története az õ érdekükben folyt le. A legkisebb kétség nélkül várják a harmadik templom újrafölépítését az áldozati állatokkal. Azon fáradoznak, hogy Izraelt teokráciává tegyék, amelyet a halaha [zsidó vallási törvény] szerint kormányoznak. Azt akarják, hogy az izraeliek a zsidó vallás parancsait betartsák, amelyekhez a tisztaság és a tisztátalanság törvényei is tartoznak, amelyeket tudós rabbik sokkal alkalmazásuk elõtt dolgoztak ki. Az igazán vallásos zsidók számára az ilyen elképzelések nem elméleti dolgok, hanem életük értelme. A nehézség ott van, hogy az átlagosan képzett zsidó alig tud errõl valamit. Izrael Shahak könyve két központi elméletet tartalmaz. Az elsõ szerint a zsidó vallás, ahogy az a több száz éves talmudi iratokban le van fektetve, a különcség, primitívség, fanatizmus és rasszizmus mintapéldája. A második szerint a zsidó fanatizmus öröksége, itt pedig különösen a zsidók álláspontja nemzsidókkal szemben komoly akadályt jelent egy világi és fölvilágosult zsidó civilizáció útjában. Shahak harmadik elmélete azt mondja, hogy a máig létezõ zsidó történetírás és a júdaikának nevezett tudományos vizsgálatok megkísérlik az elsõ és második elméletben bemutatott valóságot elnyomni vagy összezavarni. Shahak megvádolja az egész zsidó történetírást, hogy az magát tudatosan önvédõ hibás helyzetbe hozta. Szeretné a zsidó történelmet valódi világi alapra helyezni. A könyv tartalmaz egy programot egy ilyen még megírandó történelemre, és ellentmondásosabb és támadóbb, mint a mai legjobb revizionista történész összes írása. A diaszpórai zsidó létnek jelentõsebbnek kéne lennie, mint a Bar Kochba fölkelésnek [Kr.u. 132-135], mert azt a civilizációt, amelyben ma élünk, valóban a sok évszádos diaszpórai lét tapasztalatai alakították. Ezt nem vitatom. De ezt megtagadjuk, ha magunkat nem a makkabeusi hõsök [Kr.e. 167-165] utódjainak látjuk, hanem Varsói vagy Kaszablankai antihõsõknek. Izrael Shahak Izraelben a valósághoz való ragaszkodása miatt lett híres, amelyet a legtöbb izraeli nem szívesen hall. Ezért követelte Amnon Rubinstein (ma a nevelés, kultúra és sport minisztere) már évekkel ezelõtt. hogy Shahaktól vonják vissza a kémiaprofesszori címet a Héber Egyetemen, amikor az nyilvánosan ismételten határozottan állást foglalt az izraeli kormány politikája ellen a megszállt területeken. Shahak mindig megpróbált az izraeli zsidó egyetértési nyilatkozatoktól távolmaradni, és végül sikere volt ezzel. De nagyon gyorsan észrevesszük, hogy könyve tele van szeretettel a zsidó nép iránt. Olyan, mint a fiú szeretete a család iránt, ahol fölnõtt. Ez a rövid könyv, amelyet angolul írt és Angliában adtak ki, a nemzsidó olvasóhoz fordul. Nyíltan mutatja be a hagyományos zsidó társadalmat fanatikusnak és ultrakonzervatívnak. Shahak megmutatja, hogy egy olyan zsidó állam, amelyet a vallásos zsidók maguknak megálmodtak, azaz egy a zsidó vallás elõírásai szerint kormányozott állam soha sem létezett. A zsidó történelem különbözõ szakaszaiban voltak olyan zsidó közösségek, amelyek csak azért éltek a zsidó vallás elõírásai szerint, mert elég hatalmuk volt ahhoz, hogy tagjaikra rákényszerítsék az elõírt életformát. A történelem azonban megmutatja, hogy az ilyen közösségekben semmi olyasmi nem létezett, ami a többpártrendszerre akár csak hasonlított volna. Manapság sem lenne nehéz példákat találni vallásos zsidókra, akik a nemzsidók jogait teljesen figyelmen kívül hagyják. Be kell látnunk, hogy nem csak a palesztínok jogait hagyják figyelmen kívül. A legjobb példát Délafrika legutóbbi 50 évének a történelme adja. Ismert, hogy sok zsidó vett mértékadó módon részt az apartheid elleni harcban. De ezek csak világi zsidók voltak. Az ortodox zsidó közösséget nem érdekli az apartheiddel kapcsolatban semmi. Ha tíz évvel ezelõtt a számos habad [Ljubavics] hívet Délafrikában az apartheidrõl megkérdezték volna, azok biztosan azt felelték volna, hogy az apartheid csak nemzsidókra vonatkozik, ezért zsidókat nem érdekli. Ezt általánosítani lehet. Az emberiség zsidó szemmel csak az, amihez zsidóknak közük van. Nem volt okuk a zsidóknak arra, hogy az emberiség maradékával törõdjenek. Minden problémát aszerint ítéltek meg, hogy az jó vagy rossz volt a zsidóknak. Shahak ezt a beállítottságot a halahára és azokra a rabbinikai válaszokra vezette vissza, amelyek a nemzsidó élet mentésével foglalkoznak, különösen azokra, amelyek azzal foglalkoznak, hogy megsértheti-e egy zsidó a szabbatot azért, hogy egy nemzsidó életét megmentse. Az izraeli zsidó vallásos pártok kíméletlen ellenállását minden kísérlet ellen, hogy törvény írja elõ az emberi jogokat, nem lehet arra a kívánságra visszavezetni, hogy a hírhedt vallási Status Quo-t megtartsák, vagy hogy több pénzt kapjanak az államtól a jesivaiskolák számára. Az emberi jogok kérdésében ezeknek a pártoknak az álláspontja elõ van írva és az az elképzelés vezeti õket, hogy nem lehet minden embernek egyenlõ joga. Ha vallásos zsidók propagandát csinálnak annak, amit temetési szertartások alkalmával emberi méltóságnak neveznek, akkor egyáltalán nem gondolnak ennek a méltóságnak a védelmére nemzsidók esetén. Ha a magzatelhajtás ellen foglalnak állást, akkor nyíltan kimondják, hogy csak a zsidó magzatok miatt aggódnak. Ezeknek a vallási kampányoknak a sok évszázados zsidó hagyomány világos történelmi példái adják meg az alapját. A zsidó védelmezõk ellenállásával szemben, az állítólag humanista és pluralista júdaizmus történeteivel szemben és mindazok fölhívásaival szemben, akik a zsidókat fölhívják, hogy bánkódjanak a világiasítás miatt, Shahak kérlelhetetlenül megmutatja a zsidó hagyományok sötét pontjait és megkérdezi olvasóit, hogy folytatni kell-e ezeket a hagyományokat. A zsidók élete nehéz volt a szétszórtságban, Shahak ebben egyetért a cionizmussal. De ezeknek a nehézségeknek a magyarázata nála más, mint azoknál. Így például azt, amit a zsidó történetírás "a zsidók üldözése Keletlengyelországban 1648-49" címszó alatt ír le, az nem a vad zsidógyûlölõ, Hmelnicki antiszemitizmusa, hanem parasztfölkelés és bosszú a zsidók ellen - azok különleges társadalmi és gazdasági helyzete miatt. Shahak nem szépíti a zsidókkal akkor megesett katasztrófát. Azonban történelmi keretek közé teszi az antiszemitizmust és visszautasítja azt a föltételezést, hogy minden nemzsidó születésétõl kezdve antiszemita. Ehelyett az antiszemitizmust történelmi helyzetek eredményének tekinti, amelynek során a zsidók vagy a népek közötti ellenségességbe bonyolódtak, vagy részt vettek az egyik társadalmi osztály elnyomásában egy másik által. Stílusa miatt Shahak könyve vádiratnak tûnik a zsidó vallás ellen. Ebbõl egy probléma adódik, a humanista szélesebb látókörében. Van valami speciálisan zsidó a zsidó önzésben vagy sovinizmusban? Rosszabbak a zsidók ebben az értelemben, mint mások? Rosszabb egy zsidó soviniszta, mint egy ír, orosz vagy japán? Shahak úgy gondolja, hogy minõségi különbség van a zsidó halaha és más vallási törvények között. Úgy gondolja, hogy egy hagyomány nyomasztó terhe, amely az egész emberiséget csak a korlátoltan önzõ zsidó szempontból tekinti, mindannyiunkat korrumpál Izraelben. Van-e a világban más példa az ilyenfajta fajközpontúságra? Rosszabb a zsidó hagyomány, mint a hutuk és tutszik hagyománya? Rosszabb a zsidó álláspont nemzsidókkal szemben, mint amit a hinduizmus tesz a maga érinthetetlenjeivel? Valóban annyival rosszabbak a zsidók elképzelései magasabbrendûségükrõl és isteni kiválasztottságukról, mint a szikhek vagy a világ más faji csoportjaié? Az emberi jogokért, demokráciáért és egyenlõségért folytatott harc mindig a világiasítással volt összekapcsolva, mert a vallási hagyományok és a humanista eszmék között mindig is szakadék volt. Ez Izraelben és minden más országban is így van. Ha mi izraeliek a demokráciát és a társadalmi igazságosságot tovább akarjuk fejleszteni, akkor e szándékunk megvalósítására aligha találunk valamilyen vallási hagyományban támogatást, sem a zsidóban, sem a tibetiben. Úgy tûnik, hogy Shahak osztja az izraeli zsidó többség törekvését a zsidó élet normalitása és modernsége iránt, ellentétben a diaszpórai élet furcsaságaival. Ezen kívül új nemzeti és cionizmus utáni életet kíván, amely lehetõleg kritikus szemmel tekint az egész zsidó múltra, amely olyan közel van hozzánk és mégis olyan távol.