A Vatikáni-Mészkövi házaspár felajánlotta, hogy menjek velük. Ez praktikusabbnak látszott, mint Simonics Petiékkel menni, mert Petinek az ilyen utakon két nagy kitérőt kell tennie, hogy összeszedje bátyjait; hát minek utaznék 16 órát, ha kevesebbel is megúszom. Ráadásul Vatikáni azzal biztatott, hogy az útiköltségbe nem kell beszállnom, csak az autópályadíjba (ez a kedvezmény utóbb vissza lett vonva). Eme kedvező körülményeket figyelembe véve ennél a változatnál maradtam. A rien ne va plus állapotának beállta után derült ki az a jelentéktelen mellékkörülmény, hogy nem péntek délután, csak szombat hajnalban indulunk, mert a házaspár kipihenten akart vezetni. Sebaj, még így is megérni látszott a dolog, mert akkor én is vezethetek.
Vatikánit mint pilótatársamat már régebbről ismertem, Mészkövivel - egy futó bemutatkozást leszámítva - most találkoztam először. A hölgy egész szimpatikus lett volna, ha úgy kétpercenként nem tesz említést valamely genitáliáról, ürülékről, közösülésről stb. (Biztosan én vagyok a hülye, de ahogy vénülök, egyre jobban irritál a durva beszéd.)
A vezetést egyébként Vatikáni kezdte, és - ld. jelen dolgozat utolsó fejezetét - cselből úgy tett, mint aki megfontoltan, biztonságosan vezet. Aztán valahol Ausztriában megkaptam a volánt. Itt csináltam egy futó marhaságot. Egy sebességváltás alkalmával a koda pedáltávolságához szokott lábammal a kuplung helyett a fékre léptem nagy lendülettel. Dehát ez apróság, és autópályán nyilván teljesen veszélytelen. Érdekes módon nem emiatt tekintettek el további aktív közreműködésemtől, hanem mert kevesellték az óránkénti 140-et ("így a ***@#! életben nem érünk oda.") Aztán Mészkövi vezetett, nagyjából úgy, ahogy beszél.
Kb. háromnegyed 4-re értünk célhoz, még éppen láttuk a többieket boldogan repülni. Ez a cél egyébként nem Monte-Carlo, hanem mellette egy Roquebrune Cap-Martin nevű település, csak egyszerűbb Monte-Carlóként emlegetni.
Mellesleg, mikor megérkeztünk, a szállodában már állt a bál, mert a kedves kollégák - S. Peti intelmével ellentétben - érkezési sorrendben akarták elfoglalni a szobákat, és Maurice, a tulaj - S. Peti intelmével ellentétben - ki is adta azokat. Ezzel csak azért volt baj, mert a komámasszony, hol az olló? szellemében kevesebb volt a szabad szoba, mint az eszkimó, akarom mondani, vendég. Aztán a probléma, ha nem is megnyugtatóan, de valahogy megoldódott. Én jó előre kihúztam a dolog méregfogát, mert megkértem Deim Tamást és Pammer Zolit, leendő szobatársaimat, hogy képviseljék érdekeimet, ha netán késnék.
Miután rajtunk kívül mindenki repült tegnap, kézenfekvőnek látszott, hogy majd ma nem lehet (Szlovénia-szindróma). Így is történt. Kimentünk a starthelyre, ahol kezdetben semmilyen markáns szél nem fújt, csak a levegő kavargott összevissza. Egyszer egy ilyen örvény felkapta az egyik kolléga ernyőtartó belső zsákját. A zöld zsák szépen kitekert, majd elment távra. Kb. 5 perc repülés után a zsák korrekten kilebegtetett és leszállt, nem is túl messze a starthelytől. (Távigazoló híján ezt csak szabadtávnak tudtuk elfogadni.) Ez volt a nap összes repülési eseménye. Néhány cseh kolléga megpróbálkozott ugyan a rotorban elstartolni, a startok azonban - óriási szerencséjükre - nem sikerültek. A mieink persze, jól szórakoztak és nagyokat csúfolkodtak a cseheken, pedig azok igazán szimpatikusak voltak, különösen egy lány...
Közben a szél befordult oldalra-hátra és megerősödött. Némi szakértés után le is mikrobuszoztunk a hegyről. Ezek után a nap - bölcsen - le lett fújva. Megkaptuk ebédcsomagjainkat, és ki-ki mehetett, amerre akart. Én csatlakoztam szobatársaimhoz, akik bevittek egy Eze (ejtsd: eez) nevű városkába, mely Monte-Carlo szomszédságában található. Állítólag kellemes középkori(as) vára és egzotikus kertje van neki. A helyet viszonylag hamar megtaláltuk. Az egzotikus kert jószerivel csak pozsgásnövényekből állt, melyeket a felirat szerint kéretett nem megérinteni. (Pedig kaktuszt markolászni milyen jó!) A vár tényleg jópofa, középkorias hangulat keveredik a bóvli-bazár-turiszt hangulattal.
Visszafelé Tamás megkért, hogy navigáljam, de nem hallgatott a jó szóra, így aztán hamar a kaszinó előtti téren találtuk magunkat. Emiatt egy rendőri rutinigazoltatást is végig kellett szenvednünk. (A "rutin" előtag jelen esetben nem az intézkedés gyorsaságára utal. Hanem azért a rendőröket is sajnáltam, mert amikor megpróbálták leírni anyáink [hol szlovák, hol német, hol magyar] nevét, akkor már cudarul megbánhatták, hogy kikezdtek velünk.)
Vettünk még néhány pizzaszeletet, majd hazatértünk a szállodába. Lapzárta után írom: még az esti szürkületben látni néhány siklóernyőst (cseheket), amint vidáman röpködnek és extrém gyakorlatokat végeznek, csak hogy a nyálunk csurogjon.
Szívás, szívás, szívás! Ámbár rögtön hozzá kell tegyem, hogy a dolog egyéni szoc. probl. volt. A reggeli első transzporttal fölmentem.
Itt hadd tegyek egy kis kitérőt. Transzporton mikrobuszos felszállítást kell érteni, de volt a társaságunkban néhány aberrált (nincs rá jobb szó), aki minden reggel gyalog küzdötte le a majdnem 700 méteres szintkülönbséget.
De térjünk vissza a fősodorba. Szóval, fölmentem az első transzporttal. Megint jóképű oldalhátszél fújt, csak ezúttal a másik (északkeleti) oldalról. De azért a kilátások kedvezőbbek voltak a tegnapiakhoz képest. Felbukkant pl. Walter Holzmüller, a NOVA tesztpilótája.
Néhányan, Sümivel az élen megszakértették a dolgot, és hamar elstartoltak. Mivel Simonics Peti ekkor még nem tartózkodott a leszállóban, várnunk kellett, hogy a tanfolyamosoknak megadja az engedélyt. Közben egyre jobb lett az idő, kezdett megtelni a légtér. Én izgultam, hiszen négy hónapja nem repültem, az új beülőmmel meg egyáltalán nem. A startot elsőre el is rontottam, de ezt fogjuk az undokul oldalas, lökéses szélre. Hanem amikor elstartoltam, kellemetlen dolog történt. Rögtön emelésbe kerültem, ám azt vettem észre, hogy nem vagyok képes beülni a beülőbe. Ez semmi módon nem sikerült. Az idő, ugyan nem ideális, de kellemes volt, ám én sem lejtőzni-termikelni nem tudtam, sem a mára előirányzott gyakorlatot (merülőspirál) nem voltam képes megcsinálni. Csak lógtam a szeren, mint annak idején egyszer a Pilisben, bár most minden becsatolás helyes volt. Tartottam magam hasizommal, ami nem volt kellemes állapot, lévén itt egy sima lesiklás is tíz perc. (Mások egy-két-három órákat repültek.) Próbáltam fülcsukással gyorsítani a lejutásomat, akkor meg az volt a baj, hogy a zsinórok vágták az ujjamat. No mindegy, valahogy eltelt ez a tíz perc is. A leszállóba viszonylag ügyesen kellett behelyezkedni, mert már ott is élénk volt a szél.
Megvitattuk Petivel a helyzetet, és egyelőre a mentőmellénnyel megnövelt térfogatomra fogtuk a dolgot. Menjek föl még egyszer, és repüljek csak úgy, örömből. Fel is mentem a következő transzporttal, de repülés nem lett a dologból. Befelhősödött, a szél is megerősödött (nyilván a leszállóban is), úgyhogy Peti lefújta a napot. Emiatt morogtak egy páran, akik úgy ítélték, hogy hát ez nem is annyira veszedelmes, és én is úgy gondolom, hogy a nap végén megint nyugodtan lehetett volna repülni. Ám a kora délután elhalasztott start nekem kifejezetten hasznomra volt, mert, mint kiderült, a beülőbe nem pusztán a mentőmellény miatt nem tudtam beülni. Peti fölrakta két, az első emeleti korlátra erősített kötélre, és úgy állítgatott mindenféle hevedereket. Most kis fáradsággal-fészkelődéssel be lehet ülni, bár ebből a szempontból (de csak ebből!) jobb volt a korábbi beülő.
A késő délutánt rápihenéssel töltöttem. Summázzuk: a többiekkel ellentétben repültem tíz percet, meglehetősen kényelmetlen körülmények között. És maradt négy napunk.
A szívatás enyhülni látszott. Szép idő lett, igazi repülős. Fölmentem az első transzporttal, hamar lesiklottam. Útközben csináltam egy-két féloldali csukást, hogy mégis meglegyen, amiért jöttünk. A második felmenetel előtt Peti azt mondta, hagyjam lent a mentőmellényt, és próbáljak meg minél tovább fönt maradni. Tetszésemre volt az ötlet. Peti láthatólag úgy gondolta, biztonságtechnikai tábort már csináltam, termikelésben viszont még eléggé gyenge vagyok. Nem részletezem, sikerült húsz egész percet (jó, mi?) fönt maradnom. Legnagyobb nyert magasságom 37 méter volt. (Mások több száz métereket nyertek, hosszú órákon át.) Némi önfényezésből hadd tegyem hozzá, hogy azért a lerohadásom több lépcsőben zajlott le, néhányszor sikerült még visszagirhelnem a nívóra. Mindezek után harmadszor is felvitettem magam. Ekkor a beülő a tegnapi trükkel jött elő, igaz, nem annyira brutális változatban. Hanem azért rejtély, hogy ilyenkor mi történik két start között a beülővel.
A szállodában újabb agyusztálás következett, ezúttal saját kezűleg; hát majd meglátjuk. Mindenesetre, ha ez így megy tovább, én leszek Gyurka, a Hasizomkirály.
A mai nap érdekesen alakult, mert akciózni nem volt szabad, nagyot repülni nem lehetett, és az idő gyönyörű volt.
Részletesebben: nekem reggel beállt valami hülye érzés a gyomromba, hogy most nem kéne az első transzporttal fölmennem. Az ilyen megérzések be szoktak jönni, ezért le is mondtam az első körről. (Utóbb rekonstruálható, hogy a gyomori izét a tegnap elfogyasztott, kissé már erjedt sajt okozhatta.) De a második transzporttal már fölmentem. Odafönt nagy várakozás volt, hiszen tegnap a fátyolfelhős időben milyen nagyokat lehetett repülni, akkor a mai verőfényben milyen még sokkal jobb lesz. De hiába. A zavartalan napsütés nem hozta meg a várt termikeket.
Gyakorlatozni viszont nem volt szabad, mert a partot erős hullámok korbácsolták, és ilyenkor nem könnyű a mentőcsónakot vízrebocsátani. Szóval, Peti lefújt minden akciót.
Egyszer mindenesetre lerepültem. Picurkát oldalas is volt a szél, meg izgultam is, vajon a beülő nem tartogat-e újabb tréfát, úgyhogy csak a becsukott füles ("FÜL-STALL", copyright: Pápai Gábor) behelyezkedést gyakoroltam. Másodszor - a fent említett gyomori szorongás miatt - már fel se mentem. Mint kiderült, jól döntöttem, mert a starthelyen a szél befordult hátasnak és meg is élénkült.
A nem túl sikeres nap végén, mintegy duzzogásból néhányan elmentünk pizzát enni, én még a Casinóba is. (Félreértések elkerülése végett, ez a Casino nem az a Casino, hanem a helyi szupermarket neve.)
Ma már kifejezetten a termikus időre hegyezve (=a gyakorlatokat elsunnyogva) engedtem el az első felszállítást, és csak a másodikkal mentem föl. Peti rámtukmált egy mentőmellényt, de az annyira puffancs volt, hogy úgy éreztem magam benne, mint valami középkori páncél és kínzóeszköz keverékében. (Vagy mint Gyurka, a Levegő Macsója.) Nem voltam hajlandó így repülni, a mellényt Balázs Andris gondjaira bíztam. A starthelyen már tumultuózus volt a helyzet, és a bunkóság már-már az Óbudait idézte. A becsatolatlanul egymás alá terítés még csak hagyján. Hanem egyszer Testpilot Holzmüller, akire addig nagy alázattal bámultunk, a tömeg kellős közepéből, kiterítetlen ernyőjével elstartolt. Egy figyelmeztető szó nélkül, testével és ernyője zsinórzatával mindenkit letarolva, akit ért. (A feljebb említett enyhébb tahóságokat a csehek, a franciák és egy-ketten közülünk követték el.) No mindegy, valahára én is elstartoltam. Még némi termikeket is megfogtam, és csak amikor valaki bejött közvetlenül alám, akkor hagytam ott a jó pályát. (Vessenek meg a kollégák, de én már ütköztem a levegőben, volt szebb élményem is.)
Mentőmellény híján valahogy belém állt a félsz, mármint akcióügyben. Volt ugyan egy harmatos kísérletem a merülőspirállal, de hát ez nem volt komoly. A nyúlszív annyira elhatalmasodott rajtam, hogy még a B-stallt sem mertem meghúzni (pedig az aztán tényleg nyugis ügy).
Lent Petivel megbeszéltem, hogy B-stallt mentőmellény nélkül is húzhatok, aztán fölmentem újra. Fönt az idő teljesen leállni látszott, néhányan már csak belefutós starttal próbálkoztak, de azért le lehetett csúszni. El is startoltam, rendben kiértem a tenger fölé. Kétszer meghúztam a B-stallt. Teljesen problémamentes volt, el is szégyelltem magam, amiért eddig így elblicceltem a gyakorlatokat. Este mindenesetre elmentünk sokat próbált szobatársaimmal a vietnamihoz kajálni, mintha én is hű-de-kiérdemeltem volna.
Az Olvasó talán már unja, ahogy itt magamat gyalázom gyávaságomért. Nos, a mai napon Szt. Elhatározással keltem, hogy valamit már csak végrehajtok, mert ez már kezd ciki lenni. Az első transzporttal (és egy soványabb mentőmellénnyel) föl is mentem a starthelyre, majd nagy bátran vállaltam a rádiókapcsolat tartását a leszállóval. Azért előbb-utóbb csak elszántam magam, és bejelentkeztem Petinél egy full stallra (teljes átesés). A gyakorlat majdnem simán lezajlott, csak azok a fránya fékek szabadultak el időnként (és persze, sosem egyszerre), úgyhogy előadtam a Gyurka, a Marionettbábu c. magánszámomat.
Leszállás után látom ám, hogy fent beindult az idő. Peti is azzal biztatott, hogy most már próbáljak meg fönt maradni. Nagy hamar össze is pakoltam és loholtam a következő transzporthoz, hogy most megrepülöm ezévi rekordomat, legalábbis Monte-Carlo viszonylatában. Találja ki az Olvasó, mennyit repültem! Negyven percet, egy órát? Netán másfelet?
Úgy van, egy percet sem. Mire fölértem, a szél megerősödött, és a Česky Kamikázovy csapat kivételével mindenki, aki a levegőben volt, menekülőre fogta. Én még vacilláltam ugyan, de győzött a jobbik meggyőződésem, kisbusszal mentem le a starthelyről.
A repületlen délutánt ernyőtisztításra és -hajtogatásra használtam. Aztán megint elmentünk vacsorázni, ezúttal ismét a pizzériába. De előtte még végignéztük egy cseh kolléga vízreszállását és kimentését. Egyébként a mieink sem voltak restek, mert a csobbanásra azonnal elővették a mentő-fényképezőgépeket, és sűrű exponálásokkal segítették partra a pórul járt pilótát.
Este Peti ünnepi beszédet tartott, berekesztette a tábort, oklevelet és emlékpólót osztott.
Ha summázni akarom az eltelt egy hetet: csináltam féloldalas csukást, B-stallt, full stallt. Nem csináltam front stallt (semmilyen sebességnél), oldalcsukást kigyorsított ernyővel, aszimmetrikus áteséspont-keresést, merülőspirált. Repültem 80 percet. Hm, nos, igen.
Szombaton, reggeli után kocsiba pattantunk. A Vatikáni-Mészkövi házaspár az elnézésemet kérte, de ha nem haragszom, egy centit sem vezethetek, mert szeretnének még aznap hazaérni. Nem örültem neki, de hát az mindegy. A házaspár állítólag elég jól ismerte az útvonalat, ezért nem is problémáztak azon, hogy a térképet otthon felejtették. És csakugyan, kettőnél többször nem is tévedtünk el. Ilyenkor a párocska jóízűen torzsalkodott. A feszülő honvágy, valamint ezek a kedves civódások (ezen belül az elnyomottság érzete, illetve a klimax) megtették hatásukat, mert a hazaút (mindkét sofőrrel) bőségesen kimerítette a thriller kategóriáját (nem tréfa!). Persze, nem tudom, mit hőbörgök itt, hiszen hazafelé az autópályán Mészkövi már nem dobott ki almacsutkát az ablakon, szóval, azért a fejlődés letagadhatatlan.
