Különbségek a valódi (spontán) és a szimulált veszélyhelyzetek között. Holnap hintáztatunk.

A mai feladat az ernyő hintáztatása volt, előre-hátra és oldalra. A szokásos óvatos hozzáálásommal csináltam, valószínűleg jobban is (mármint nagyobb mértékben) lehetett volna.

Az első startra úgy 11 tájban került sor. Előtte végignéztem, amint a Viki majdnem elrontja a startját (de valahogy elszáll), majd ahogy a Púzóbéka rontja el a magáét. Ő meg is sérült. Egy ideig azt hitte, agyrázkódást kapott, mert nem egyformán látott a két szemével. Aztán rájött, hogy mikor elesett, az egyik lencséje elszállt a szemüvegéből. Tihanyi Csaba egyszer úgy szállt le, hogy a fél ernyőjét a vízre tette, Vetró Gábor pedig teljesen a tengerbe érkezett, ő tudja, miért.

Nekem az első startom elég jól sikerült. Némi magasságnyerési kísérletek után odahagytam a többieket (itt lehet gyakorolni a tömegiszony leküzdését [bár igazi akvárium nemigen alakult ki], illetve a közlekedést nem-magánpályán), aztán elkezdtem a hintáztatást. Mondom, túl óvatosan csinálhattam, előre-hátra pl. alig lengett be, és oldalra sem igazán. Merülőspirált nem is tudtam előidézni, pedig ez a módja. A leszállás simán történt.

Mire másodszor is felértünk, bejött egy giuvetti (volt, aki be is szürkült), nem tudtuk, el lehet-e startolni. A szél teljesen befordult (már 11-kor is oldalas volt), úgyhogy csak a másik, nem szőnyeges starthelyet lehetett használni. Szépen elszálltam, de a szél ráncigálós lett, nemigen mertem akciózni, bár valószínűleg lehetett volna.

Milyen hibák fordulhatnak elő a szimuláláson belül?

Újabb baleset történt: az egyik kolléga visszafordult (tán vissza akart szállni a starthelyre?) és nekirepült a sziklának. Állítólag a combját törte (én nem láttam az esetet). Míg ezt írom, fent várják a mentőkoptert. (A baleset azért újabb, mert tegnap egy lány beszállt egy kertbe, s ott valami betontárgyon a karját törte.)

Amúgy a mai feladat az ernyő féloldali becsukása volt. Az északkeleti starthelyről startoltam. Furcsa, hogy már a harmadik repülős napot töltöm itt, de még mindig nem tudok tartósan fönt maradni. Mindegy, kimentem a part fölé. Közben kezdett erősödni a szél. Egyszer megcsináltam a mutatványt; kellemetlenebbre számítottam. Ez hát rendben lett volna, de közben egészen dobálósra begorombult a szél. Mindenesetre jobban meghintáztatott a menetirányban, mint ahogy én azt tegnap elő mertem idézni. Ráadásul megint hibáztam, mert a gyorsítót véletlenül átfűztem a combkörön, így azt sem használhattam. Pár pillanatig kétséges volt, hogy elérem-e a leszállót, de aztán sikerült. Ezúttal kénytelen voltam fület is csukni, két rögzítőgumim bánta. Amúgy az ernyő - szokása szerint - rendes volt.

Második startra már nem került sor, mert a szél tartósan megerősödött, most a szállodai szoba redőnye is katangol.

(Láttam lomtalanítást, itt nyilván úgy mondják, hogy lomtalanité. Hehe.)

Meg kell jegyezzem, elég sok csúnya startot és leszállást látok. Én még eddig rendesen csinálom, remélem, tovább is.

A holnapi nap anyaga (féloldali csukás, mindkét oldali csukás [frontstall]). Ez utóbbinál megtörténhet a zsákesés. Hogyan jövünk ki a zsákesésből? Fékek lehúzása áteséshatárig, majd hirtelen fölengedni őket, vagy gyorsítózás.

Mielőtt a lényegre térnék, hadd írjam le, amit elfelejtettem. Annyira nagyon azért nem nyárias az idő, úgyhogy a repülésekhez hétfő óta Simonics Peti overallját hordom.

Szóval. Reggeli után Peti szólított néhány embert, hogy ezek vegyenek magukhoz mentőmellényt és rádiót. Én is elindultam az első csoporttal fölfelé. Fönt a starthelyen egy (állítólag gödöllői) bácsika gyakorolta a rosszabbnál rosszabb startokat. Később Peti szólt, hogy ez meg micsoda és ő nem vállalja a felelősséget.

Kellemes, kicsit élénk északkeleti szél fújt, rendben elstartoltam. A tegnapi oldalcsukás mellett a mai napra rendelt frontstallt (az ernyő elejének becsukása) gyakoroltam. Ez lényegesen barátságosabb, mint hittem. Szép besiklás és leszállás után Peti közölte, hogy akkor most a következő körben én is vegyek magamhoz mentőmellényt és rádiót. Erre nem számítottam, de hát jó. Magamhoz vettem a felszereléseket, aztán be a kisbuszba, föl a starthelyre. Elég nehézkes mentőmellénnyel együtt létezni, el is rontottam a startot (rossz féket húztam), aztán makramézhattam egy ideig. Közben a szél leállt, majd befordult kelet- északkeletre. Költözés a másik starthelyre. Végre elstartoltam. Úgy észleltem, hogy alig értem a rádiót (bent van az overall zsebében, rajta a mentőmellény). Úgy döntöttem, valahogy jelzem, hogy ez így nem az igazi. Csináltam egy-egy féloldali csukást. (Ezt Petiék csakugyan nem tudták mire vélni.) De ahogy kiértem a tenger fölé, valahogy mégis érthetővé vált a rádió. Pontosabban, kezdtem megfejteni, hogy Peti mit is mondhat. Nagy megkönnyebbülésemre a B-stallra utasított. (B-soros átesés, melynek során az ernyő a menetirányra merőleges tengely mentén berogy, így stabilan és viszonylag gyorsan tud süllyedni). (A fullstallhoz valahogy nem fűlt a fogam.) Ezt kétszer megcsináltam, mit mondjak, volt már kellemesebb élményem is. Utóbb kiderült (mármint számomra utóbb), hogy mindkét alkalommal túlhúztam a hevedereket, és az ernyő "összetapsolt", létrejött a frontrozetta. De ez nem volt baj, és az ernyő ismét csak igen rendesen vislekedett. Leszállás után megbeszéltük a dolgot. Harmadszor már nem akartam repülni. Jó, mondta Peti, holnap kezdhetem azzal, hogy mentőmellény és rádió nélkül gyakorlom a B-stallt.

A szokásos elméleti oktatás után még megnéztük videón, mit is műveltünk. Szép, gyűrű-, ill. patkóalakú lett az ernyőm a túlhúzott B-stalltól. Szépen anakondázott.

A mai napot elmosta az eső. A kilenc órai indulást tízre halasztottuk, tízkor meg délután egyre. Egykor végleg lefújtuk a napot. Ezek után bebuszoztam Monte-Carlóba (a szállásunk egy Roquebrune nevű helyen van, M.-C. mellett). Megnéztem az Oceanográfiai Múzeumot. Csudára izgalmas volt. Volt benne tengerkutatási és ismeretterjesztő részleg, aztán gyűjtemények, leletek. Igazában nem nagyon tetszettek a halott tengeri herkentyűk formalinban. A legizgalmasabb persze az akvárium volt. Micsoda élőlények voltak ott, le se tudom írni!

Visszafelé gyalog jöttem, ami rossz döntés volt, mert megjelent egy félelmetes giuvetti, és pillanatok alatt ronggyá áztam. Ezt még tetézte, hogy el is vétettem az utat. Míg visszataláltam, volt egy hely, ahol két hatalmas kutya nekiiramodott, mármint felém. De csak a hangjuk volt nagy, persze míg ez kiderült, fogytam pár dekát. De ez már csak afféle mellékes.

Este előadást hallottunk a mentőernyőről, aztán a szakszerű hajtogatást is megnéztük. Holnap, ha jó az idő, talán az extrém manővereken is túl leszek.

Nos, az ígért szép idő valóban beköszöntött. Délelőtt csak egy sima lesiklást végeztem, egy-két - ezúttal korrekt - B-stall-lal fűszerezve. Aztán a fekete leves. Elég sokat kellett várnom, míg került mentőmellény és rádió. (Nem nagyon kellemes így várakozni.) Végül csak feljutottam a starthelyre. Szépen elrendeztem mindent, be is jelentkeztem a rádión. Aztán a felhúzásnál az undok mentőmellény miatt valami gubanc történt, illetve azt hittem, hogy gond van, és a kifordulás után megálltam, fejem fölött a délceg ernyővel. Mögöttem kiabáltak, úgyhogy azt hittem, csakugyan baj van. Utóbb kiderült, azt kiabálták: fussál, de addigra én megálltam, az ernyő megelőzött és leborult. Úgyhogy hosszú perceken át makramézhattam. Na, végre rendbe tettem mindent, újból bejelentkeztem a rádión és indultam. Rögtön emelésbe kerültem, csak hát most hiába. Kiértem a tenger fölé, és Peti megkezdte az irányítást. Először a negatív kanyart vettük. Kétszer megpróbáltam, azt hittem, sikerrel. De tévedtem, az ernyő mindkétszer megpördült, de nem esett át. (Ez a videóról nyilván majd kiderül.) Akkor jött a fullstall (=teljes átesés, az ernyőről leválik az áramlás, megszűnik a felhajtóerő, és az ernyő úgy viselkedik, mint bármilyen tárgy, melyet nem támasztottak alá s nem függesztettek föl). Hát mit mondjak, volt már kellemesebb élményem is. De azért vitézül lent tartottam a fékeket. Mikor kijöttem a fullstallból és rendeztem soraimat, újból meg kellett próbáljam a negatív kanyart (féloldali átesés, az áramlás csak az egyik oldalról válik le, miáltal az ernyő gorombán megpördül; repülőgépeknél ez a dugóhúzó). Ezúttal tényleg bevittem az ernyőt. Kijövetkor aztán volt minden, egy pici ideig nem tudtam, ki kivel van. (Volt, hogy az ernyő egészen előttem lóbálózott.) De aztán stabilizálódott a helyzet, és én boldogan(?) és leizzadva hozzáfoghattam a leszálláshoz. A leszállóban Peti színpadiasan kezet rázott velem, persze Balázs Andris is.

Aztán láttuk még a tegnapi, tévesen gödöllőinek vélt úriembert, amint célratörően beszáll a tengerbe. Ha Petiék nem indulnak el a motorcsónakkal, a pacák megfullad, nem lévén mentőmellénye. De nem is volt tanfolyamos.

A második starthoz felmenet láttunk mentőkoptert. Néhány magyar bunkómód viselkedett, amikor megkérdezte a mentősöket, hogy ki sérült meg, aztán fennhangon örült, amiért nem magyar volt az illető. No, hát ennyi mára, majd a videó megmutatja...

Ja, igen, még hátravan a merülőspirál. Remélem, az nem lesz ilyen brutális, mint amilyenek az átesési gyakorlatok voltak. (Az ernyő nagyon rendes.)

(Most hallom, R. Gyuri is vízbe szállt. Láttam a szállodából, csak nem tudtam, hogy ő az.)

Reggeli után fölmentünk a starthelyre. Nem igazán tetszett a szél, vártam a kicsomagolással. Ráadásul nyugat felől csúnya felhők közeledtek. Néhányan azért elstartoltak. Mire elszántam magam, és kiterítettem, addigra a következők történtek:

1. Simonics Peti felszólt rádión, hogy ne startoljunk, mert rohamosan erősödik a szél.

2. A szél befordult hátszélnek és

3. csakugyan megerősödött, alig tudtam az ernyőt elcsomagolni. Így a mai repülés - vele a merülőspirál - elmaradt. Közben eleredt az eső, mi pedig áztunk-fáztunk, míg vártuk a mikrobuszokat.

Este Peti záróbeszédje következett, majd megkaptuk az oklevelet, mely tanúsítja, hogy a biztonságtechnikai tábort elvégeztük és az anyagból vizsgát is tettünk. Az oklevélhez ajándék póló is járt. Holnap délelőttre remélek egy kis repülést, aztán indulás haza.

Reggeli után föl a starthelyre. Az idő kellemes meleg volt, de a szél teljesen leállt. Egy termikus befújásnál megpróbáltam elstartolni, de a többiek kiabáltak, hogy baj van. (Ezúttal tényleg.) Kiderült, hogy a gyorsító zsinórja beakadt a Varjúba, amitől el lehetett volna ugyan startolni, de ezt a többiek nem tudhatták, különben is, jobb a békesség. Persze makramézás, miegymás. Ezek után négy vagy öt alkalommal mindig elhibáztam a startot, már kezdett ciki lenni. Sovány vigasz, hogy kétszer a Tibának sem sikerült. (Tiba, azaz Guba Tibi, igen jó pilóta.) Aztán végre összejött, de addigra olyan ideges lettem, hogy nem állt szándékomban a merülőspirállal foglalkozni. Sima lesiklás közben fényképeztem néhányat.

Aztán napozás, csomagolás, és olyan este 6-kor indulás haza. Az út most is 17 órát tartott (melynek során D. Pétertől megtudtam, hogy a világ egyik legjobban felszerelt, legütőképesebb hadserege a svájci).

Körülbelül délre érkeztünk meg Budapestre, kimerülten, de nagy élményekkel gazdagodva.

Back to main page