SIKLÓERNYŐS
BIZTONSÁGTECHNIKAI TÁBOR ÉS CIPÉSZ ÖNKÉPZŐKÖR
MONTE-CARLO 2001
Szűz füleknek: ez a tábor nem Monte-Carlóban van, hanem a közelében,
egy Roquebrune Cap-Martin nevű városkában. Csak egyszerűbb Monte-Carlónak
mondani, arról nem is szólva, hogy a legendásan művelt magyaroknak ez a
Roquebrune Cap-Martin rengeteg alkalmat kínál a hülyébbnél hülyébb kiejtésre.
Január 26-27., péntek-szombat
Mivel a tavalyi események után szentül elhatároztam, hogy ezután mindig
csak Simonics Petiékkel utazom, ugye, nyilvánvaló, hogy most Kardos Pistával,
fiával, Péterrel, Máró Tamással és Muszka Petivel utaztam. (A dologhoz
hozzátartozik, hogy S. Petivel az út mindig tartalmaz két szükséges kitérőt.)
A hosszú útra mindenki a maga módján készült fel. István mindenféle
útvonaltervező szoftverből nyomtatta ki magának az útvonalat, és magával
hozta csoda-GPS-ét, amit egyébként egész úton (kb. 15 óra) sem szűnt meg
nyomkodni. Muszka Peti általános nyugalmával szolgálta a társaság épülését,
csak olykor jegyezte meg, hogy egy autóatlasszal egyszerűbben elboldogul
az ember. Kardos Peti néha jóízűen felbosszantotta az apját. Máró Tamás
a komikus elemeket részesítette előnyben. (Hadd hallgasson valami zenét,
szerezzünk neki fogpiszkálót, zsebkendőt stb.) Én a "hurrá, vezethetek!"
eufóriájában fürdőztem.
Szombaton reggel 8-ra érkeztünk meg Roquebrune... szóval, Monte-Carlóba.
A szobabeosztás már jó előre elkészült. Én lepihentem az egyelőre még üres
szobában. Aztán nosza, repüljünk! Azazhogy. Az időjárás nem mutatkozott
biztatónak. Némi könyörgésre S. Peti megszervezte az első, még műsoron
kívüli felszállítást. Mire felértünk, a starthely felhőben állt. Ez többünket
elbizonytalanított, főleg azért, mert mi van, ha aztán többen elstartolnak,
és a felhőben találkoznak? Amúgy a látvány szép volt, mert a felhőalap
alatt kilátszott a napsütötte tenger és a part. Végül néhány vállalkozó
szellem elszállt a felhőben. Mire én is rászántam magam a startra, a felhőalap
jócskán fölemelkedett, így a fent leírt látványról nem tudtam fényképet
készíteni.
Ami a repülést illeti, a papírforma szerintiek történtek. Repültem
bő negyedórát a termikes-dobálós-turbulens levegőben. Valahogy nem éreztem
jól magam, úgyhogy hamar a leszállót választottam. Már ekkor is fent lehetett
volna maradni, de az igazi idő a leszállásom után indult be. Némely kollégák
két és fél órát maradtak a légben. Magyarázom a bizonyítványom: utóbb mások
is panaszkodtak, hogy nem érezték magukat valami fényesen. (Talán a hosszú
autózást nem lehet pár óra alatt kipihenni.)
Közben megérkeztek a lakótársak. Én az előző két alkalommal csendes,
nyugodt társa(ka)t fogtam ki, illetve választhattam. Most, mikor megtaláltam
a csikket a vécében, a viszkisüveget a szekrény tetején, és a kolléga belépvén
a szobába, nyitva hagyta maga után az ajtót, már tudtam, hogy más világ
következik.
Aztán, úgy vacsoraidőben megleltem Muszka Petit, akit valami személyzeti
szálláson helyeztek el, másodmagával, bizonyos Gazsóval. Gazsót kifinomult
módszerekkel (könyörgés, ígéretek, fenyegetés, térdreborulás, ruhám megszaggatása,
az ő karjának csavarása) rávettem, hogy cseréljünk. A cserének ára volt,
mert egy meglehetősen lepukkant cselédszobába kerültem. A tükör vakul,
a vécét alig lehet lehúzni, a fűtés nem működik, M. Peti horkol.
Január 28., vasárnap
Reggeli után fel a starthelyre. Északkeleti-keleti szél fújt, markánsabb,
mint tegnap. Némi szakértés után elstartoltunk. Kellemesen lehetett lejtőzni,
nekem legalábbis az volt a benyomásom, hogy a tegnapinál simább az idő.
Kb. 120 méter magasságot nyertem.
Fura kaland volt, hogy Révai Csaba erősen megközelített, szinte rám
tapadt. Én óvatosan kerülgettem, de végleg leráznom csak a végén sikerült.
Rádiót nem vittem magammal, így nem értesültem S. Peti leszállási parancsáról.
Az mindenesetre feltűnt, hogy lassan mindenki fület csuk és elindul a leszálló
irányába. Szóval, megélénkült a szél. Nem éreztem magam különösebben rosszul,
még mindig gyorsító nélkül haladtam előre. (Ez a Space-szel nem ment volna!)
Aztán nem akart sikerülni a magasságvesztés, mert a bedudáló szélben minden
tereptárgyon emelőtér alakult ki. Kénytelen voltam én is fület csukni,
ami nem volt nagy élmény, mert a zsinórok vágták a hidegtől amúgy is átfagyott
ujjaimat. Hülyeség volt kesztyű nélkül repülni. A leszálló közelében kifejezetten
dobálós idő volt. Révai Csabától megszabadultam ugyan, de azon az áron,
hogy hátrakerült és valami tiltott helyen szállt le. Utóbb panaszkodott,
hogy úgy érezte, rátapadtam, nem tud szabadulni tőlem.
(Máró Tamás meséli: Csaba előszedte a fényképezőgépét, de az nem volt
rögzítve a beülőjéhez. Mikor látta, hogy baj van, szájába vette a gép zsinórját,
és lenyúlt a gyorsítót előkotorni. Mikor konstatálta, hogy a gyorsító nincs
bekötve, elkáromkodta magát, mire a fényképezőgép a róka és a holló történetéből
ismert módon elindult az anyaföld felé.)
Részemről 35 perc repülés volt és több se, mert az idő tartósan goromba
maradt. Sokan bementek Monte-Carlóba (a valódiba), én rápihentem.
Több forrás szerint egy hidegfront fog átsöpörni erre, éjszakára és
talán holnapra is 100-120 km/h-s szél várható. Mondtam Kalóznak, lehetne
passzív (vagy inverz?) csörlést végezni. Egy hosszabb kötélre kikötjük
magunkat ernyőstül, aztán hadd menjen.
Január 29., hétfő
A nagy szél (és eső) éjjel átrongyolt rajtunk. Olyannyira, hogy napközben
valódi szélről, határozott irányról nem lehetett beszélni. Fönt a starthelyen
is szenvedés volt. Eleinte csak belefutós starttal lehetett próbálkozni.
Sok alkalom nyílt mindenféle horrorisztikus mutatványok bevetésére. Az
egyik fickó (állítólag oktató) sorra startoltatta el a jámbor kollégákat,
és - instrukcióiból ítélve - nem nyugodott addig, míg valaki meg nem sérül.
A fáradozás végül barátnőjénél jött be. Ezek után a fickó már megnyugodva
vihette el utasát (a lány anyját?) tandemezni.
Én bölcsen (és lustán!) megvártam, míg valami befújások mégiscsak támadnak,
és megpróbálkozhatom a kifordulós starttal. Volt vagy két sikertelen kísérletem,
amin néhány hülye felbátorodva - a könnyű más penisé-vel az Urtica
dioicá-t verni alapon - leállíthatatlanul osztogatta jótanácsait. (De
a szálátcsapódást egyik sem vette észre.) Végül sikerült a start, irány
a tenger. Merthogy ma már lehetett hintáztatni az ernyőt. Az eredeti szabály
úgy szólt, hogy a legegyszerűbb gyakorlatokhoz is mentőmellényt kell viselni,
de S. Peti azt mondta, hogy egy ennyire nagyszerű, rutinos, megbízható
pilótának, mint ÉN (igyekeztem híven visszaadni Peti szavait), már nem
muszáj. Annál is kevésbé, mert nekem valahogy nem jutott mentőmellény.
Rádiókapcsolatban voltunk, úgyhogy a hintáztatás mellé megkértem, vezényeljen
le nekem egy merülőspirált, ez eddig kimaradt az életemből. Hát, nem nagyon
sikerült, talán nem volt elég bátorságom az ernyőt tisztességesen kibillenteni
egyensúlyi helyzetéből.
Másodszor már nem vitettem fel magam, nem hiányzott az újabb startszenvedés.
Mint kiderült, jól döntöttem, használható szél egész nap nem alakult ki.
Délután bementem a városkába vásárolni. Nem csupán élelmiszert, hanem
zoknikat is, mert már tegnap szembesülnöm kellett a kínos ténnyel, hogy
a gondosan beválogatott zoknijaimat, kedvenc zoknijaimat (még egy Sanyika
nevűt is) otthon hagytam. Mivel zoknit tudtam vásárolni, hogy a bajmennyiség
konstans maradjon, a jobb cipőm talpa elkezdett leválni. De cipőt már nem
vettem, a szállodában kértem ragasztót. (Az Hôtel Westminster híres jó
ragasztóiról.)
Este még megtudtuk, hogy az egyik kolléga becsatolatlan combhevederekkel
repült le.
Január 30., kedd
Az éjszakához: választott vagy hozzánk rendelt lakótársunknak olyan kijelentését,
hogy "én állítólag nem horkolok", csak a legnagyobb fenntartással fogadjuk.
A reggelhez: úgy terveztem, hogy az első felszállítás után elstartolok
és végrehajtok valami komolyabb gyakorlatot, esetleg full-stallt. Hanem
S. Peti néhányunkat elkapott, hogy segítsünk levinni a gumicsónakot a partra.
Ezt meg is tettük, miáltal a 9 órai felszállítást elpasszoltuk, a 10 órásival
mentünk fel. Úgy számoltam, hogy ez esetben - ha gyakorlatozom - legközelebb
már a termikus aktivitás végére jutok fel. Így leraktam a mentőmellényt
és indultam örömrepülni. A 10 órai járat buszai tömve voltak, és nekem
valami hibás szervezés következtében a padlón kellett utaznom, a menetirányhoz
képest oldalt. Úgyhogy kissé gyűrött állapotban kerültem fel a starthelyre.
A termikus aktivitásra még várni kellett, nekem pedig beállt a gyomromba
az a fura "most nem kéne repülni" érzés, ami érzésre hallgattam is (eddig
mindig bejött).
Közben lassan kialakult a jó repülőidő, kezdtek egyre többen fönt maradni.
Nagy nehezen elszántam magam, kicsit azért is, hogy mutassak egy példás
startot. (Mert még ma is iszonyatos amatőr/horror alakításokat lehetett
látni, az elmaradhatatlan jótanácsokról nem is beszélve.) A startom valóban
csillagos ötös volt, de a dölyf megbosszultatott! Azonnal kifogtam egy
erős leáramlást, amiből aztán képtelen voltam visszagirhelni. Így, míg
a többiek jóízűen lubickoltak a termikparádéban, én a szokásos tízperces
lesiklásomat hoztam. Hogy ez miért történik így, nem tudom. (Az a magyarázat,
hogy hülye vagyok, nem elégséges, bővebben!) Végül leszálltam, csillagos
ötösre.
Másodszor felmenni már nem volt értelme, az idő kezdett leállni. Ebédcsomag,
majd rápihenés. Azazhogy. Én - néhány társammal - a kínai éttermet
terveztem ma meglátogatni. Ám Muszka Peti szólt, hogy már megbeszélte többekkel,
hogy inkább beülünk egy pizzeriába Mentonban, sőt, még talált valakit útitársnak,
akit pedig én... különben hagyjuk.
Lényeg, hogy a töketlenkedést és szüttyögést valami olyan magas fokon
adtuk elő, hogy az magamnak is meglepő volt (pedig én részt vettem már
néhány kórusutazáson). Pizzeriakeresés Mentonban (vagy nem volt nyitva,
vagy drágállottuk/tam), utána nagy nehezen eldöntöttük, hogy akkor mégis
a kínai Monte-Carlóban (ugye, már említettem, hogy ezt a nevet a hosszabb
Roquebrune Cap-Martin helyett használom?), de este 7-ig (akkor nyit ki)
Monte-Carlóban (a valódiban, tehát nem Roquebrune Cap-Martinben) kocsikázunk.
Persze, eltévedtünk. Mondom, a kínai csak 7-kor nyitott ki, ami azzal a
következménnyel járt, hogy a 8 órai eligazítást lekéstük. A kutyának nem
hiányoztunk, pedig felkészültünk a magyarázattal: új lányok álltak munkába
a Tetovált Patkányban.
Január 31., szerda
Miután az egy spirálkezdeményen kívül még semmit sem akcióztam, illő volt
már valamit csinálni. A "ha lúd, legyen kövér" alapon a full-stallt választottam.
Az első transzporttal fölmentem. S. Petit be kellett várjuk, mert egy vitás
kérdést el kellett dönteni, nevezetesen, hogy merülőspirálban süllyed-e
az ernyő ennyivel meg ennyivel vagy csak annyival meg annyival. Petire
fölcsatoltak egy Varjút, aztán elstartolt. A spirálra várnunk kellett,
mert Peti talált valami emelést, amivel pillanatok alatt meglehetősen magasra
került és ott élvezkedett. (Végül spirálozott, de az eredményt nem tudom.
Azt hiszem, abban állapodtak meg, hogy az ernyő ilyenkor amannyival meg
amannyival süllyed.)
Én is elstartoltam valahanyadiknak, majd meghúztam a full-stallt, Peti
hirtelen támadt szadizmusa folyományaképpen kétszer is. A gyakorlat gond
nélkül lement. Aztán vicces dolog történt: a leszálláshoz készülődve-behelyezkedve
egy épületcsoporton emelést találtam (Varjú nélkül, bocs'!), egyszóval,
meglejtőztem a házakat.
Közben kialakult a nagyon jó idő, a kollégák a bánatban fent tekeregtek.
Szerettem volna minél hamarabb feljutni (immár az undok mentőmellény nélkül),
mert ismerve a saját formámat, tartottam tőle, hogy mire fölérek, az időjárás
valamelyik paramétere megváltozik. Végül felszállíttattunk. Közben a bal
cipőm talpa vált le. (Az általam megragasztott egyelőre tart.)
Igazam lett, a starthelyen megélénkült és lökéses lett a szél. Számos
agyament startkísérletet és rettenetes startot láthattunk most is. Ezeket
a jeleneteket - kizárólag, mert tetszik a hangzása - Sha-Show-nak neveztem
el. Az én startomat nemcsak a durvább befújások, hanem valami rejtélyes
gabaly is késleltette; képzelhetni, milyen kellemes a durva befújásokban
makramézni. (Ezúttal is köszönet Kardos Istvánnak és Gyulai Andrásnak.)
Végül elstartoltam. A szél a levegőben már sima volt, nem is túl erős.
(Viszont hidegen befújt a cipőhasadékon.) Emelést már keveset kaptam, és
féltem, hogy rotoros területre kerülök, mielőtt elérném a jobb emelőtereket.
A kis vár felé vettem az irányt (hiszen a szél is arra fújt), hátha találok
ott valami emelést. Találtam is, picit tekergettem is, de ez kevés volt
az üdvösséghez. Később láttam, hogy néhány kollégának sikerült, ami nekem
nem. Nagy búsan a leszálló felé vettem az irányt. Próbáltam megismételni
a délelőtti mókát, de ezúttal nem tudtam meglejtőzni a házakat.
Este még kiderült, hogy néhányan berepültek a Radio Monte-Carlo adótornyai
fölé (amiről Peti csak háromszor mondta el előre, hogy tilos), és a franciák
most fontolgatják, hogy feljelentést tegyenek-e. A kihágócsapatot - elnézést,
ha rosszul tudom - a fickó vezette, aki a barátnőjét bokaügyben kórházba
juttatta. Különben azóta történt még egy bokasérülés, szintén startból.
Február 1., csütörtök
A mai napról sok mesélnivalóm nincsen. Én nagyon ráizgultam, hogy majd
ma pótolom, amit tegnap (is) kihagytam; alig tudtam aludni az izgalomtól.
Hanem a napfelkelte túlzóan vörös fényei aggodalommal töltöttek el,
hogy esetleg szeles lesz az idő. Aggodalmam, sajnos, nem volt alaptalan.
Fönt, a starthelyen délcegen jelezte a buló, hogy élénk a szél, valamint
teljesen hátulról fúj.
Délig vártunk, hátha lealmul, de esze ágában sem volt. Végül Peti lefújta
a napot, busszal mentünk le a hegyről, kivéve azt a néhány (bár egyre több)
elvetemültet, aki a szállás és a starthely közti távolság (=szintkülönbség)
áthidalását kizárólag gyalog tudja elképzelni. Kalóz és Ménesi Tibi elment
Maurice-szal vitorlázni.
Én fölgyalogoltam az óvárosba, ott bóklásztam valamennyit, aztán vissza,
a szállodába.
Egyébként Németh Gyurinak volt egy ötlete, hogy a délutáni almulásra
menjenek föl, biztosan le lehet repülni. Hogy egy intenzív (a leszállóban
kifejezetten erős) gradiens szél lealmul-e délutánra, és hogy ez esetben
mit lehet kezdeni egy lealmult hátszéllel, nos, ezek a kérdések nyilván
akadékoskodók, szőrőzőek és rosszindulatúak.
Február 2., péntek
Sok izgalmas nem történt. Reggel fölmentünk a starthelyre, ahol kicsit
élénk, nyugatias, tehát lényegében hátszél fújt. Végignéztem az ilyenkor
szokásos sha-show-kat, sőt, egy mókás(?) parádét is. Ez abból állt, hogy
egy tandempáros úgy repült le, hogy mindenféle hegymászókötelekkel hozzájuk
volt erősítve a fickó, aki jótanácsával hozzásegítette barátnőjét a bokasérüléshez,
és most néhány méterrel alattuk repült. Idioten, morogta Toni Bender, a
tesztpilóta. Aztán, egy viszonylag kedvezőbb irányú befújásnál magam is
elstartoltam. A levegő kissé dobálós volt, nem mertem elengedni a fékeket,
így a fényképezés is elmaradt. Próbáltam még a leszálló fölött azt a bizonyos
házat meglejtőzni, de a mutatványt nem tudtam megismételni.
Sajnos, távozásommal a sha-show-k nem szűntek. Kardos Pista elhibázta
a startját, így vele háromra emelkedett azok száma, akik nem vigyáztak
és megütötték a bokájukat.
A második felszállítás már hiábavalónak bizonyult. A szél befordult
ugyan délnyugatiasra, de alaposan be is dudált. Az egyik német (osztrák?)
nagykártyát, aki visszaszállt a starthelyre, besodorta egy bokorba. Szóval,
nem erőltettük a dolgot, a kisbuszokkal mentünk le a hegyről.
Este S. Peti kiértékelt, ünnepélyesen táborberekesztett, emlékpoló-,
oklevél- és miniatűr bulóosztogatott.
Február 3., szombat
A tábor hivatalosan véget ért, de reggel még korai lett volna hazaindulni.
Aki meg tudta szervezni a felszállítást, repülhetett a maga örömére. István
hatalmas lovagi lélekről tett tanúbizonyságot, mert sérült bokája miatt
repülésről nem is álmodhatott, ám vállalta négyünk (Kardos és Muszka Peti,
Máró Tamás és csekélységem) felszállítását.
Mikor felértünk, kellemes keleties szél fújt, de felhős volt az ég,
hamari termikekre nem lehetett számítani. Úgyhogy nem vártunk, hanem ki-ki
elstartolt. Tamás például úgy, hogy lényegében az ernyő startoltatta el.
Ezt csak azért jegyzem meg, mert aztán ő maradt fenn a legtovább. Utolsónak
én startoltam. Meg is fogtam valamit, ami azért inkább lejtőszél volt,
mintsem termik, noha a nap már kisütögetett. Még értesítettem Istvánt,
hogy mindenki a levegőben van, ne várjon már odafönt a kocsival (a hely,
ahol az autókból ki kell szállni, és a tényleges starthely nem ugyanott
van). Ezek után minden figyelmemet az emelésből való kicsöppenésre és az
azt követő lerohadásra tudtam fordítani. De így is feltornáztam a repülést
15 percre (és 51 m nyert magasságra).
Mikor odalent egybegyűltünk, István felajánlott ugyan még egy fuvart,
de ezt elvetettük. Mikor a döntésünk véglegessé vált, szépen kisütött a
nap, és az égen felbukkant négy-öt vidáman termikelő francia. Én szerényen
megjegyeztem, hogy talán érdemes lett volna odafönt várni egy órácskát,
ám a hűtlen barátok erre azt mondták, hogy "akkor mér nem vártál, banyek?".
No mindegy. Azt még konstatáltuk, hogy az időjárás több órás termikelést
ígér, majd becuccoltunk, irány haza. István megint rágyógyult a GéPéSzére,
amitől olykor nem nézte a táblákat, de csak kétszer vétette el az utat.
Különben én egy szót se szóljak, mert az ausztriai szakaszon én vezettem,
és Klagenfurt elkerülése helyett egyenesen bementem a városba. Ami azon
az éji órán nem volt nagy baj, igaz, egy körforgalmat majdnem annak átmérőjében
akartam meghaladni. Muszka Peti kétségbeesetten felüvöltött, majd némileg
szemrehányó hangon (én legalábbis ezt a tónust véltem kihallani) előadást
tartott arról, hogy a sofőr felelős az utasai biztonságáért. De nem értettem,
mit volt úgy oda; tudomásul kéne venni, hogy repülőtábor nem való bátortalan
embereknek.
Összegzés
A gyakorlatokat, amikért egyáltalán kiutaztunk (a spirálkezdeményt és a
két full-stallt leszámítva) elsumákoltam, és az örömrepülésem is lényegesen
kevesebb volt, mint a többieké. Szóval, kellene még fejlődnöm, viszont
kinyílt cipőket egyre virtuózabbul ragasztok.
Mozaikok
Rettenetes volt! Az ernyő belépőéle lejjebb, mint a fejem. A
fékek teljesen lazák. Végső kétségbeesésemben meghúztam az A-hevedereket,
amitől a fejem fölé került a kupola. Aztán elstartoltam. (Ménesi Tibi)
Most este van, vagy reggel? (Trautwein Ricsi, 9 óra után)
Reggel van. Hülyegyerek. (Trautwein Klaudia)
Ha negatív kanyarba esel, a túlhúzott féket ráérsz lassan felengedni.
(Németh Gyuri)
Kellemes volt. (Máró Tamás, miután egy gyakorlat végén a Jóisten
mentette meg a tengerbeeséstől, az utolsó 10 méteren)
Ez hülye. (Kőhalmi Peti reakciója)
Higgyétek el, fél ernyővel repülni teljesen biztonságos. (Németh
Gyuri)
Könnyű engem leugatni, amikor fáj a lábam! (István, mikor a fia
nem tudott megoldani valami GPS-es feladatot, amihez ő adta meg a paramétereket,
rosszul)
Hűha, nincs meg a lakáskulcsom, pedig a kabátzsebembe tettem.
(Jóleszgyuri hajnali fél 4-kor)
Ne keressétek, az övtáskámban volt. (Ugyanő, miután Istvánék
a fél buszt kipakolták)
Back
to main page
