Alig jöttem meg Monte-Carlóból, amikor egyszer a Váci utcában megszólított egy külföldi, és tört magyarsággal az Eiffel-torony iránt érdeklődött. A Nyugati pályaudvarhoz irányítottam, elvégre azt is Gustave Eiffel tervezte (színes ismeretterjesztő sorozatunk következő számával egy hét múlva jelentkezünk). A külföldiről egyébként (ún. bemutatkozás útján) kiderült, hogy ő Steve Tiszafuredy, aki valamikor három- és tízéves kora között hagyta el Magyarországot. Azóta is Amerikában él. A NASA-nál dolgozik mint fejlesztőmérnök. Hobbija a siklóernyőzés. Mikor ezt mondta, felragyogó arccal mondtam neki, hogy hát én is repülök. Illetve repülnék, ha bizonyos körülmények nem hátráltatnának ebben a tevékenységben... Miféle körülmények, kérdezte. Mondom, itt a Pilis, amit jól lezártak (a természetvédők egyéb tevékenykedéseiről nem is beszélve), meg itt a LÜI, ahol szintén nem végeztek félmunkát. Aszongya, ez a Mr. Lüi valószínűleg kínai, és Amerika most nem szeretne semmilyen szinten sem konfliktusba kerülni a Tadzs Mahal országával, de Pilis-ügyben meglátja, mit tehet értem. Címet cseréltünk, még megkérdezte, hol kapható hazánk nemzeti eledele, a pirog, aztán elbúcsúztunk.
Hamar elfeledkeztem a dologról, de két hét múlva levél érkezett Mr. Tiszafuredytől. Azt írja, elmesélte munkahelyén, amit tőlem hallott, és a NASA vezetősége annyira empatikusnak bizonyult (az egyik fejes maga is sárkányrepül), hogy íziben létrehozták a NASA pilisi alosztályát, a PASA-t. Ez hajlandó ingyen a rendelkezésemre bocsátani egy űrhajót egyszeri Föld-Mars retúrral, próbáljak meg a Marson repülni, ott csak nem szól miatta senki. Részben emberségből, részben, meg azért ez nekik sem rossz reklám. Mérlegeltem a dolgot, és arra az eredményre jutottam, hogy egy ingyen űrutazás olcsóbb, mint akár a Nyikomra kiautózni, Ausztriáról vagy Szlovéniáról nem is beszélve. Persze, egy darabig szélhámosságot, ugratást orrontottam a dolog mögött, de Mr. Tiszafuredy levele jóval komolyabb stílusban íródott, mint azok a szemetek, melyekben örömmel értesítenek, hogy ezt meg azt nyertem; szóval, a Mars-űrhajó hihetőbbnek tűnt az ilyen-olyan nyereményeknél. Írtam, hogy tisztelettel élnék a felkínált lehetőséggel. És íme, három hét múlva értesítést kaptam a postától, hogy csomagom érkezett. A csomag takaros papundekli doboz volt, rajta a Vorsicht! Raumschiff! felirattal, ami annyit jelent, hogy "Vigyázat! Űrhajó!" (úgy látszik, Mr. Tiszafuredy eltévesztette a hazánkban használatos hivatalos nyelvet).
A járművet egyébként otthon kellett összeszereljem. Azt mondják, ajándék lónak ne nézd a fogát, de azért nem rejthetem véka alá, hogy az egyik fogaskerék belső átmérője nem volt kompatibilis a tengellyel, melyre rá kellett húzzam, és az egyik bowden is rövidnek bizonyult. Szerencsére ezeket az alkatrészeket a kerékpáromról származókkal pompásan tudtam helyettesíteni.
A PASA tájékoztatójában az állt, hogy egész úton ők vezérlik az űrhajót, de a kilövés helyét nekem kell meghatároznom. Először az Óbudairól akartam startolni, mert a Pilisbe egy űrhajóval felgyalogolni kicsit húzós, de végül az Óbudainak a leszállóját választottam, mert ott a kilövés után a táj több létjogosultsággal néz ki tarlóégetés utáninak, mint a starthely, ugyebár.
Magáról az utazásról sok mesélnivalóm nincsen. Persze, klassz volt, súlytalanság,
fényes csillagok meg minden. Némi izgalomra az adott okot, hogy Mr. Tiszafuredy - barátságunkra való hivatkozással - személyesen vette kézbe az űrhajó irányítását, amitől az nem a Mars, hanem a Vénusz felé vette irányát. De aztán Tiszafuredy elutazott szabadságra (mint mondta, Svédországba, hogy megnézze a Kheopsz-piramist), és aki átvette az irányítást, az végrehajtotta a szükséges pályamódosítást.
Sújtson az Olvasó megvetésével, de nem jegyeztem meg, hol ütöttem tanyát. Mindenesetre hegyekkel alaposan ellátott vidéken, elvégre egyedül voltam, csörlőzésre nem számíthattam.
A Marson a légköri nyomás jóval ritkább a földinél, így megfelelő űrruhára is szükségem volt (egyébként ezt is küldtek). Azt hihetnők, egy ilyen űrruha kényelmetlen viselet, de aki már repült Monte-Carlóban mentőmellényestül, az csak legyint ilyen apróságra. Amúgy az űrruha nem volt nagyon komoly darab, mert a PASA küldött néhány, általuk kifejlesztett tablettát is, ami radikálisan, értsd: a marsi viszonyokhoz alkalmazkodva csökkenti a vérnyomást. (A dobozra rá volt írva, hogy amennyiben a honi légügyi és természetvédelmi viszonyokra találok gondolni, úgy nem vállalják a garanciát a csökkentett vérnyomásra.)
A marsi klímát most nem taglalom, van elég szakirodalom a témáról. Személyes benyomásaimról most csak annyit, hogy a táj még a fényképeken láthatónál is kietlenebb: amerre csak néz az ember, kövek, kövek, kövek mindenütt. A Nap jóval kisebbnek látszik, mint a Földről, és a Mars két holdjának (a Phobosnak és a Deimosnak) a látványa is inkább riasztó, mintsem barátságos.
A Föld nagyjából akkorának látszik, mint otthonról a Vénusz.
A GPS viszonylag hamar feladja az egyenlőtlen küzdelmet a Föld körül keringő műholdakkal és szoftverhibát jelez. (Addig viszont mulatságos, nemlétező hosszúsági és szélességi köröket ír ki tartózkodási hely gyanánt.)
De vissza, a repüléshez. Ahogy említettem, a repülési módok közül egyedül a lesiklás volt kivitelezhető. Ez tulajdonképpen kellemesebb, mint otthon, mivel a kisebb gravitáció miatt sokkal könnyebb felkapaszkodni a hegyekre, noha ezekre semmilyen ösvény nem vezet. Egy-egy "starthelyre" felérve, bizony, elfogott a honvágy, hiszen a Marson az ember akárhonnan akárhová néz, nagyjából ugyanazt a kősivatagot látja.
A startolás jópofa. Még teljes szélcsendben sem kell belefutósan startolni, az ernyő könnyedén feljön kis húzásra is. És ugyanolyan könnyedén be is omlik, míg nem ülök a beülőben, mert a légkörnek nincs elegendő torlónyomása. A repülés már kellemes.
Egyvalamire azonban nem számítottam. Ahogy mondom, az ernyő siklószáma nem változik, hiszen a légköri nyomás és a gravitáció okozta eltérések kiegyenlítik egymást. Igen ám, de a fékek a hígabb légkörben jóval lomhábban reagálnak, és erre a gravitációnak már semmilyen hatása sincs. Ha lejtőzni akartam volna, egy fordulónál könnyen megjárhattam volna, amint nekicsapódom a sziklának, mert az ernyő lassabban fordul. Mondom, lejtőzés nem volt, de a lustább fékek miatt eleinte többször előfordult, hogy leszálláskor ezerrel rongyoltam a sziklák között. Ettől eltekintve fantasztikus élmény volt...
...négy napig. Utána már nagyon hiányzott a család, az otthoni táj, az emberek, az összes földi hülyeség stb.
De ha nagyon akartam volna, sem tudtam volna maradni. Az oxigént és a vizet még csak-csak lehetett regenerálni, de a kajám fogyóban volt, és hát, az űrhajó vécéje is kezdett megtelni. (Azt a PASA emberei nyomatékosan az értésemre adták, hogy a Marson semminemű hulladékot nem hagyhatok, és a bolygóról semmit el nem hozhatok, de még egy kavicsot sem.) Szóval, irány haza. A visszaút utolsó negyedén megint Tiszafuredy vette kézbe az irányítást. Már-már úgy festett, hogy kivédhetetlenül Kuala Lumpurban fog leszállítani, amikor mentő ötletem támadt. Megkértem, irányítson Lillehammerbe, a Diadalív és a Cukorsüveg közé. És mi történt? Budapesten landoltam! Ezt még most is borzongva írom le, hiszen ennek egy a ki tudja, mennyihez volt az esélye, de bejött.
Az űrhajót kitisztítottam, szétszereltem és egy köszönőlevél kíséretében visszaküldtem a PASA-nak. Azóta jött egy kedves képeslap Tiszafuredytól, amelyben barátian érdeklődik, hogy na, hogy ízlett a gördeszkázás a Holdon.
Most - hogy a humornak is jusson hely - elkezdhetnék szellemeskedni mindenféle kis zöld emberkékről, akikkel a Marson találkoztam, ez azonban első betűjétől az utolsójáig igaz történetemnek hitelét kezdené ki, amit szeretnék elkerülni. (Mellesleg, nem hiszem, hogy akad oly mértékben gyanakvó Olvasó, aki a fényképek láttán még kételkedne beszámolóm igaz voltában. És ha már itt tartunk: a fotók szerzői jogai a NASA-t, Kardos Pétert és a szerzőt illetik. Itt mondok köszönetet Kramer Imrének és Tamás Bálintnak, akiknek illetlenül sok idejét raboltam, de akiknek a segítsége nélkül ez a beszámoló nem készülhetett volna el.)
