2002. május 6. – Nemzeti Sport
Április legjobb sportolója: Szuper Levente
A jégkorong-válogatott kapusa oroszlánrészt vállalt a divízió-1-es vb második helyének megszerzéséből
A hónap sportolója: Szuper Levente
Jégkorong. A divízió-1-es vb legjobb kapusa a Turek mögötti helyet szeretné megkaparintani a Calgarynál
Szuper: Az idő nekem dolgozik
Szűcs Miklós
Áprilisban vitathatatlanul a Dunaújvárosban és Székesfehérvárott rendezett divízió-1-es jégkorong-világbajnokság volt a sláger: a magyar válogatott parádés szereplése az egész ország érdeklődését felkeltette, a Jan Jasko irányította együttes egy csapásra kedvenccé vált. Igaz ugyan, hogy a nagy álom, az elitbe jutás nem sikerült, de a szakemberek a második helyet is a sportág hazai történetének legjobb eredményeként tartják számon. E parádés teljesítményt szerkesztőségünk „A Hónap Sportolója” sorozatában eddig sohasem tapasztalt elismeréssel jutalmazza: korábban nem fordult elő, hogy az aktuális dobogót egyetlen sportág képviselői foglalják el, az áprilisi listát viszont a torna legjobb kapusának választott Szuper Levente vezeti, és őt a pontkirály Ocskay Gábor, továbbá a legjobb csatár címet begyűjtő Palkovics Krisztián követi. Érdekes, hogy a csapatsportok a szokottnál jobban szerepeltek, hiszen a Top 10-ben a három jégkorongozó mellett még két kézilabdázó (Farkas Ági, Pásztor István), és egy-egy vízilabdázó (Székely Bulcsú) és kosárlabdázó (Béres Tímea) is található.
- Tud már mosolyogni?
- Igen. Miért kérdezi?
- Mert április huszadikán este, a dánok elleni vesztes meccset követő ünneplést igencsak mogorva arccal élte meg. Úgy tűnt, még akkor sem tudott örülni, amikor megkapta a legjobb kapusnak járó különdíjat. Jól láttam?
- Valóban, akkor egyáltalán nem éreztem magam boldognak. Tudja éppen egy vesztes meccs után voltunk, és hiába nagy siker az ezüstérem, hiába szerepeltünk talán a várakozásnál jobban, és hiába ünnepeltek bennünket a szurkolók, én még mindig az utolsó, elveszített meccs hatása alatt voltam. Bosszantott a dolog, mert buta, elkerülhető gólokat kaptunk a dánoktól.
- És most, két hét elteltével miként látja a világbajnokságot?
- Most már sikernek, egyértelmű sikernek. Remélem ezzel nem bántok meg senkit, de én azokkal értek egyet, akik amondók, annak ellenére, hogy a magyar csapat szerepelt már az olimpián, meg játszott döntetlent Kanadával, ez a mostani magyar jégkorongsport eddigi legjobb eredménye.
- Bizonyára szurkolók is így érezték, hiszen ritka az olyan, hogy ilyen szeretettel fogadják a „csak” ezüstérmet…
- Így igaz. Fantasztikus volt a hangulat, őszintén szólva nagyon meg is lepett a közvélemény és a sajtó ilyen fokú érdeklődése. Ezt mindannyiunk nevében mondom, nagyon jó érzés volt az a felfokozott kíváncsiság, ami körülvett bennünket, voltak olyan pillanatok, amikor egy kicsit már túlzásnak is tartottam.
- Zavarta a csapatot?
- Nem, erről szó sincs. Bár az egy kicsit meredek volt, amikor az utolsó meccs előtt már szinte mindeni arról beszélt, hogy mi lesz jövőre az első osztályban, hogy jönnek a kanadaiak, meg az oroszok, de zavarónak ezt sem mondanám. Már csak azért sem, mert ezek a gondolatok szerintem mindannyiunk fejében megfordultak, legfeljebb nem mondtuk ki hangosan.
- Igen népszerű ember lett.
- Ne is mondja… Számtalan furcsa, mulatságos helyzetbe kerültem azóta. Egyszer például édesapámmal sétáltam a városban, megállt mellettem egy autó, letekerték az ablakot, és elkezdték hangosan skandálni a nevemet, éppen úgy, mint a vébé alatt a nézőtérről. Nagyon mókás volt.
- Mi lesz a legszebb emléke erről a világbajnokságról?
- Az, ahogyan a srácok megköszönték nekem, hogy itt voltam velük. Komolyan mondom, nagyon megható volt, amit mondtak, hogy nélkülem ezt nem érhették volna el, ez számomra minden díjnál, minden elismerésnél többet ért. Már csak azért is, mert én is nagyon jól éreztem magam közöttük, tényleg jó játékosokból álló, profi szellemű csapatba csöppentem. Láttam, éppen a Nemzeti Sportban nyilatkozta Jan Jasko szövetségi kapitány, hogy szerinte az első támadósor, azaz Palkovics, Ocskay és Kovács, valamint Ladányi, Tokaji és én már elértük az A-csoportos szintet. Most magamról nem szeretnék beszélni, de ami a többi felsorolt nevet illeti, azzal teljes mértékben egyetértek. És ha az igaz, hogy a többieknek tartást és adott, hogy én álltam mögöttük, akkor ez fordítva is így van: nekem is megnyugtató érzés volt, hogy ilyen képességű játékosok hokiznak előttem. És ezt nem udvariasságból mondom, talán van is némi összehasonlítási alapom, higgye el nem a levegőbe beszélek. Nagyon szurkolok nekik, hogy felfigyeljenek rájuk, szerintem megérdemelnék, és biztos vagyok abban, hogy egy igazi profibajnokságban is megállnák a helyüket.
- Amiként Szuper Levente is?
- Nem az én dolgom, hogy magamat minősítsem, de úgy vélem, nem lehet rám panasz Saint Johnban sem. Az idény legnagyobb részében hasonló mutatóim voltak, mint itt a világbajnokságon, az utolsó tíz mérkőzésem volt zűrösebb, akkor már nem igazán ment a csapatnak, egy kicsit szétestünk. Viszont az edzőnk bízott bennem, sok játéklehetőséget kaptam, és elégedettek is voltak velem.
- Igaz, hogy a norvégok még azzal is próbálták zrikálni, hogy a Saint John kiesett az AHL rájátszásából?
- Igen, így történt, de nem foglalkoztam vele a meccs végéig. Akkor viszont nem álltam meg, hogy ne válaszoljak. Mosolyogva mondtam, lehet, hogy a Saint John nem jutott be a rájátszásba, de szerintem ti sem fogtok feljutni az A-csoportba.
- Sokszor próbálják ilyenekkel kizökkenteni a nyugalmából?
- Hajaj… Odakinn is jellemző.
- Miket mondanak általában?
- Többnyire nem túl kellemes dolgokat. Olyanokat, hogy mit csinálnának a barátnőmmel, meg ilyesmi. Tényleg nem kell foglalkozni vele, úgyis csak az a céljuk, hogy felbosszantsák az embert.
- A Saint Johnban, vagy a világbajnokságon védett jobban?
- A kettőt nem lehet összehasonlítani, hiszen az egyik egy több hónapon át zajló, közel nyolcvanmérkőzéses bajnokság, a másik pedig egy ötmeccses torna egy hét alatt: ott hosszabb idő alatt kell bizonyítani, viszont nem annyira tömény, mint mondjuk egy ilyen vébé. Viszont a kinti teljesítményem alapján számomra egyáltalán nem volt meglepő, hogy ilyen jól ment Dunaújvárosban és Székesfehérvárott.
- Fel tudja idézni a vébén történteket? Melyik volt például ön szerint a legnagyobb védése?
- Amióta befejeződött a torna, csak egyszer volt alkalmam visszanézni magam, akkor sem mindent. A legtöbben biztosan a norvégok elleni meccset említenék, ott is akadt néhány bravúrom, de bennem a magyar-dán egyik pillanata maradt meg leginkább: volt egy olyan szituáció, amikor a botom nem is volt a kezemben, de azzal a kézzel átnyúltam a másik sarokba, és úgy fogtam meg a korongot. Azt, így utólag látva is nagy bravúrnak tartom.
- Saint Johnból, vagy Calgaryból keresték már?
- Igen, hívtak a vébé után és gratuláltak. Sőt láttam, hogy az internetes honlapon mérkőzésről mérkőzésre követték az eseményeket.
- Ez a parádés produkció befolyásolhatja a további megítélését?
- Biztosan számit majd, de hogy mennyit, azt nehéz lenne megmondani. Most még pihenek, de már megkaptam a személyre szabott edzéstervemet, amit nemsokára elkezdek, és augusztus végén megyek ismét a Calgary edzőtáborába. Nem is tudom, mikor volt legutóbb ilyen hosszú pihenőm, és remélem, hogy a közeljövőben nem is lesz. Ez csak azért alakulhatott így, mert a Saint John és a Calgary sem jutott be a rájátszásba, ami nem jó a csapatnak, és persze nekem sem.
- Gondolt már arra, hogy ideje lenne bemutatkozni az NHL-ben is?
- Ezektől a kérdésektől mindig félek. Ami rajtam múlik, megteszem, de nem én döntök. Amikor hazajöttem, úgy tűnt, hogy a Calgarynál a Turek mögötti helyet talán meg lehetne kaparintani, nem tudom, hogy azóta változott-e valami. Én mindenesetre igyekszem feljutni a nagycsapatba, de akkor sem leszek csalódott, ha ismét vissza kell mennem a St. Johnhoz. Egy biztos, miután még csak huszonkét éves vagyok, az idő mindenképpen nekem dolgozik.
