Kásás szörnyen érezte magát Csomakidze gólja után
Ha még ereje is lett volna
NS, 2002-08-29
Az efféle ziccereket ő sem szokta kihagyni a vízben: miután Kásás Tamás vállalta, hogy szerkesztőségünkben egy órán át válaszol olvasóink interneten feltett kérdéseire (az eredményt a www.nemzetisport.hu honlapon találják), a "munkaidő” leteltével mi is nekiszegeztünk néhányat.
– Vissza lehet adni annak a negyedórának az érzelmi hullámzását, amely Csomakidze győzelmet jelentő góljától a legjobb játékosnak járó díj átvételéig tartott?
– Nem könnyű. Baromi roszszul jött ki, hogy rólam lövik a mindent eldöntő gólt, aztán kapok két serleget. Igazságtalan volt a sors, hiszen addig a gólig elég jól ment a Világkupán, jóllehet minden egyes mérkőzés felénél éreztem, hogy kezd hiányozni néhány liter a tüdőmből. Kellett volna még erő, hogy normálisan bírjam az iramot, bár összességében minden meccset végigjátszottam egy cserével. A döntő iszonyúan nehéz volt, a többieken is látszott, már senki sem százszázalékos. Amikor Csomakidze rám került, csak az munkált bennem, nehogy gólt lőjön. Minden maradék energiámat összeszedtem – nem maradt sok –, ám ő iszonyúan erős, hiába kapaszkodtam bele, próbáltam fogni a fejét, a nyakát, nem bírtam vele. Kereshetnék mentségeket, hogy néhány másodperccel korábban páros lábbal lerúgott magáról, amire fújhattak volna kontrát a bírók, de ez senkit sem érdekel. Már korábban megnyerhettük volna a meccset, csakhogy több hibát követtünk el ezen a döntőn, mint általában a többi összecsapáson.
– Pólóban nem kellemes a társak szemébe nézni, amikor az emberről csavarják a mindent eldöntő centergólt.
– Ültünk a fedett uszodában, és szörnyen éreztem magam. Remegtem a fáradtságtól, fájt a vereség, ekkor lépett oda Benedek Tibi, s közölte, eszembe ne jusson keseregni, mert ha a jugók ellen nem játszom olyan jól, akkor el sem jutunk idáig. Na, ekkor kevés választott el attól, hogy csorogni kezdjenek a könnyeim.
– Majd ebben a lelkiállapotban kétszer is kihívták a különdíjak okán.
– Nem esett rosszul, hogy két kupát is kaptam, s utólag mondhatom, örülök az elismeréseknek, annak ellenére, ami történt. Egy biztos, soha nem dicsértek még annyira egy verseny után a szakemberek és a szurkolók, mint most. Tekintettel arra, hogy agyban elég jól bírtam, fizikálisan viszont messze nem voltam a csúcson, ez azért nem tett rosszat az önbizalmamnak. Az előttünk álló két évre mindenesetre óriási lökést ad.
– Már csak azért is, mert pályafutása során 1996 után ebben az esztendőben fordult elő először, hogy sem klub-, sem válogatott szinten nem nyert aranyat.
– Ami nagy hiányérzetet okoz. Az viszont jó, hogy ugyan a fukuokai világbajnokságot követően mindenki azt hitte, vége, ez a csapat kifutott, most megint azt halljuk, újra miénk a legjobb együttes. Ez is hatalmas motiváló erő, s a tavaly sérült büszkeségünket is helyretette valamelyest.
– Ennek ellenére Sydney óta nem jártunk a dobogó tetején.
– Az olimpián elértük a maximumot, annál, ahogy a döntőben vízilabdáztunk, egyszerűen képtelenség jobban játszani. Törvényszerű volt a visszaesés, már csak azért is, mert mindenki arra tört, hogy ne mi legyünk a legjobbak. A folyamat azóta is tart, mégis, majdnem sikerült visszatérni a csúcsra. A jugoszlávok elleni mérkőzéseken kiderült, azért ez a csapat sok mindenre képes, amihez persze kellett a közönség is: amikor a himnuszunk alatt fújolt, annyira bepörögtünk, hogy azon a két estén tényleg az életünket adtuk a sikerért. Egyszóval úgy gondolom, nagyon nagy lépéseket tettünk afelé, hogy már jövőre visszaszerezzük a világelsőséget.
– Végül a kötelező téma: ellentétben a Sydneyt követő négy-kilences aránnyal, most, a Belgrádban szerepelt tizenhárom válogatott pólósból már csak négy szerepel külföldön. Ön nem tervezi a hazatérést?
– Nem. És ebben a pénznek tényleg semmi szerepe. Imádok kint játszani, kint élni, mert igazi nyugalmat csak ott találok. Hihetetlenül jólesik a rajongás, de ha átlép egy bizonyos határt, hosszú távon nem könnyű elviselni. Nápolyban épp ideális minden, lelkesednek, elismernek, ám nem visznek túlzásba semmit. Nyaranként pedig amúgy is itthon vagyok
