8. Fejezet : Modern jogi zsidóellenesség

Miután előző viták után, melyek eredményeképpen a zsidók egyenjogúsításáról szóló határozatot elnapolták, az alkotmányozó gyűlés 1971 szeptember 27-én arra szavazott Dupot javaslatára és Regnault de Saint-Jean-d'Angely közbeszólásának eredményeként a zsidókat fölemelte az állampolgárok rangjára. Ez a határozat már régóta kész volt, a XVI Lajos által kinevezett bizottság, melynek elnöke Malesherbes volt, munkájának eredményeként, melyben Lessing és Dohm, Mirabeau és Gregoire írásait dolgozták föl. Logikus eredménye volt zsidók és filozófusok előzetes munkájának; Németországban Mendelssohn volt ennek az előmozdítója és legaktívabb ügyvédje, és Berlinben Mirabeau fogalmazta meg javaslatait Dohm oldalán Henriette de Lemos szalonjában.

A zsidók egy bizonyos osztálya már emancipálódott. Németországban az udvari zsidók (Hofjuden) kereskedelmi előjogokat élveztek. nemesi címeket is vehettek pénzért. Franciaországban a portugál maranók visszatértek a júdaizmushoz, nagy szabadságot élveztek és szindikátusuk felügyelete alatt gazdagodtak Bordeauxban, teljesen közömbösek voltak szerencsétlenebb felebarátaik sorsa iránt, pedig egy nagyon befolyásosok voltak; egyikük, Gradis, nem kapta meg a jelöltséget az államtanácsba. Elszászban néhány zsidó fontos kitüntetést kapott, pl. Cerf Berr, XV. Lajos hadseregszállítója megkapta az állampolgárságot és a Marquis de Tombelaine címet.

Mindezeknek az előjogoknak a következtében a gazdag zsidók pártja jött létre, amely kapcsolatba került a keresztény társadalommal; nyíltagyú, körmönfont, intelligens, kifinomult, rendkívül intellektuális lévén föladta, mint sok keresztény a vallási levelét vagy akár hitét is, és nem maradt belőle más, csak egy misztikus idealizmus, amely lehet hogy jó, de lehet hogy rossz volt, és kéz a kézben haladt a liberális racionalizmussal. A zsidóknak ez a csoportja és a Lessing által vezetett elit között egybeolvadás jött létre mindenek előtt Berlinben, egy fiatal városban és egy királyság központjában, amely híressé vált, egy könnyed város kevés hagyománnyal. A fiatal Németország Henrietta de Lemos és Rachel von Varnhagen házában gyülekezett; a zsidókkal, a német romanticizmussal együtt Spinóza tanait is magába ötvözte; Schleiermacher és Humboldt is ide látogatott, és azt lehet mondani, hogy ha az alkotmányos monarchia elhatározta a zsidók egyenjogúsítását, akkor azt Németországban készítették elő.

Mindenféleképpen ezeknek a zsidóknak az a része, mely elvegyülhetett a nép közé, nagyon csekély számú volt, mert legnagyobb részük Mendelsson lányaihoz vagy Boernehez és Heinéhez hasonlóan később áttért, így nem volt többé izraelita. A zsidók tömegeinek körülményei mások voltak.

Az 1791-es határozat fölszabadította ezeket a páriákat a szolgaságból; széttörte a bilincseket, melyeket törvények kötöttek rájuk; kiengedte őket a gettókból, ahova be voltak börtönözve; jószágból emberi lényeket csinált belőlük. De ha hatalmában állt a szabadságuk visszaadása, ha lehetséges volt évszázadok törvényhozói munkáját megsemmisíteni, nem tudta ezek erkölcsi hatását nullává tenni, és különösen fontos volt azoknak a láncoknak az eltörése, melyeket a zsidók maguk kovácsoltak. Törvényesen egyenjogúak voltak a zsidók, de nem erkölcsileg; megtartották szokásaikat, hagyományaikat, és előítéleteiket, melyeket más vallású állampolgártársaik is megtartottak. Boldogok voltak, hogy megszabadultak megalázottságukból, de félénken néztek körül, és gyanakodtak még megszabadítóikra is.

Évszázadokon át undorral és gyűlölettel gondoltak arra a világra, amely elvetette őket. Szenvedtek tőle, de még jobban féltek attól, hogy elvesztik személyiségüket és hitüket, ha kapcsolatba lépnek vele. Több öreg zsidó aggodalommal nézett az előtte megnyílt új létezésre; nem lennék meglepve, ha némelyik szemében a szabadság szerencsétlenségnek vagy förtelemnek tűnt volna.

Mint határozat az egyenjogúsítás nem változtatott meg egy júdai hitűt, ahogy maguk is mondták, ők sem változtak meg. Gazdaságilag a zsidók maradtak akik voltak, itt arról beszélek, hogy többségük unproduktív maradt, azaz alkuszok, pénzkölcsönzők, uzsorások, és nem tudtak megváltozni, tekintve szokásaikat és életkörülményeiket. egy jelentéktelen kisebbségtől eltekintve nem volt más adottságuk, és ma is a zsidók nagy többsége ugyanezt űzi. Adottságaikat használták, és a kialakult zavarok és rendetlenség időszakában alkalmat találtak arra, hogy még az eddigieknél is intenzívebben alkalmazzák ezeket. Franciaországban használták az eseményeket, és ezek kedvezőek voltak számukra. Például Elzászban a parasztok segédcsapatai voltak, akiknek a szükséges anyagiakat kölcsönözték arra, hogy a nemzeti vagyont fölvásárolják. Már a forradalom előtt is ők voltak a terület maguk csinálta uzsorásai, a gyűlölet és megvetés tárgyai [136], a forradalom után akik valaha elismervényeket hamisítottak, [137] hogy megmeneküljenek hitelezőik szorításából, most könyörögtek nekik. Az elzászi zsidóknak hála, az új tulajdonosság folytatódott, de ők hasznot akartak kihozni belőle uzsorás, mohó kézzel. az adósok tiltakoztak; azt mondták, hogy tönkremennek, ha nem segítenek nekik, és ebben túloztak, mert nekik 1975 előtt semmijük sem volt, 18 évvel később 60 millió frank értékű vagyonuk volt, és ezen 9. 5 millió franc adósság volt a zsidóknak. Napóleon mégis hallgatott rájuk, és egy évig bírósági végzés alapján felfüggesztette a zsidó uzsorásoknak való kölcsönvisszafizetést a felsőrajnai, alsórajnai és rajnavidéki területeken. És ennél többet is tett. Az 1806 május 30-i fölfüggesztési határozat előszavában megmondta, hogy nem tartja elegendőnek az elnyomó intézkedéseket, de egy baj forrását ezzel el akarta hárítani.

"Ezek a körülmények" mondta "okozták azt, hogy észrevettük, mennyire fontos országunk zsidó vallású polgárai előtt föléleszteni a polgári erkölcs érzéseit, melyek sajnos eltompultak bennük a megaláztatás évei alatt, melyben túl hosszan volt részük, és nekünk nem szándékunk a megalázást fenntartani vagy fölújítani. "

Hogy fölélessze, vagy inkább segítse ezen érzések megszületését, meg akarta fékezni a zsidó vallást, hogy az feleljen meg az ő elképzelésének, éppen úgy, ahogy a nép nagy részét úgy irányította, hogy az megfeleljen általános terveinek. Mikor első konzul volt, nem vetette föl a zsidó vallás kérdését, és így akart kárpótolni amiatt a hibája miatt, hogy összehívta nevezetes zsidók gyűlését, hogy azok "határozzák meg azokat az eszközöket, melyekkel a zsidó nép körülményeit megjavíthatják, és tagjai érdeklődését a hasznos szakmák és foglalkozások iránt fölkeltik" és kezdjék el a zsidók adminisztratív szervezeteinek fölállítását. Egy kérdőívet küldtek el a prominens zsidóknak, és amikor a válaszok bejöttek, az uralkodó összehívta a nagy Szanhedrint, melyet azzal a joggal ruháztak föl, hogy egy vallási hatóságot állítson föl az első gyűlés kérdéseire kapott válaszok értelmében. A Szanhedrin kimondta, hogy a mózesi törvény kötelező vallási és politikai előfeltételeket tartalmaz; az utóbbi Izrael népét autonóm népnek tekinti, és emiatt elvesztette jelentőségét, mióta a zsidók szétszóródtak a népek között; tehát megtiltotta a jövőben, hogy bármi különbséget is tegyenek a zsidók és keresztények között kölcsönügyben és teljesen megtiltotta az uzsorát.

Ezek a határozatok megmutatták, hogy a prominens zsidók többnyire az említett kisebbséghez tartoznak, akik alkalmazkodni tudnak az új körülményekhez; de képtelen a tömegek érzelmeit érzékelni. Napóleon, mint törvényhozó őszintén hitt abban, hogy a szinódus szeretetet táplál szomszédai irányában, vagy megtiltotta az uzsorát, melyet a társadalmi viszonyok támogattak. A császári tiltás, hogy zsidók hadiszállítóként működjenek, azért, hogy jobban érzékeljék polgári kötelességeik nagyszerűségét, ugyanúgy hatott, mint a szinódus előírásai. [138]. Ugyanaz volt az eset, mint az 1808 március 17-i határozat esetén, amely megtiltotta a zsidóknak, hogy kereskedjenek, kivéve, ha a területi előljárótól engedélyt kapnak, vagy hogy kamatot szedjenek engedély nélkül; amellett megtiltotta a zsidóknak, hogy Elzászban és a rajnamenti területeken letelepedjenek, és az elzászi zsidóknak tilos volt más megyékben letelepedni kivéve, ha mezőgazdasági tevékenységet akartak folytatni. [139]. Ezek a tíz éve kiadott határozatok egyetlen zsidót sem tettek földművessé, és ha bármelyikük is soviniszta lett, akkor a hadkötelezettségnek volt köze ehhez. Ezek voltak az utolsó megszorító törvények Franciaországban; a jogi egyenjogúsítás tetőpontja az volt, amikor Lafitte a zsidó hitet belefoglalta az állami költségvetésbe. Ez volt a keresztény állam végső összeomlása, noha a partneri államot még nem hozták teljesen létre. A zsidók és keresztények közötti utolsó különbségek a More Judaico eskü megszűnésével tűntek el 1939-ben. Az erkölcsi egyenjogúság még nem volt teljes.

Eddig a francia zsidók egyenjogúsításáról beszéltünk, meg kell vizsgálnunk, milyen hatása volt ennek az európai zsidókra. A batáviai köztársaság alapítása óta, 1796-ban a holland nemzetgyűlés polgárjogokat adott zsidóknak, és helyzetük, melyet később Louis Bonaparte szabályozott, törvényerőre emelkedett I. Vilmos uralma alatt 1815-ben. A holland zsidóknak fontos előjogaik voltak és nagy szabadságuk a 16. század óta. Teljes szabadságukat végül is a forradalom hozta magával. Olaszországban és Németországban egyenjogúságukat a köztársaság és a birodalom hadserege hozta. Napóleon Izrael hőse és Istene lett, a rég várt fölszabadító, kinek hatalmas keze széttörte a gettó határait. ha belépett egy városba, éljenző zsidók fogadták, melyet Heinrich Heine mint tanú dicsőített, aki úgy vélte, hogy ügyük kapcsolatban áll a sasok győzelmével, és emiatt először a zsidók érezték Napóleon reakciójának hatásait. A zsidóellenességhez való visszatérés kéz a kézben haladt a patriótizmushoz való visszatéréssel. Az egyenjogúsítás francia akció volt; ezért rossznak kellett kikiáltani, amellett ez forradalmi tett volt, és a forradalom gondolataira és az egyenlőség elvére reakció következett. Míg visszaállították a keresztény államot, a zsidókat elűzték. Különösen Németországban az állam antik elvek alapján jött újra létre, új csillogással, és különösen Németországban vetett lábat a zsidóellenesség határozottan, de a zsidóellenes törvények újra föléledése általános volt. Olaszországban a törvényhozás 1770-ben indult újra; Németországban a bécsi kongresszus megszüntette a zsidóknak adott császári engedményeket, csak azokat a jogokat hagyva meg nekik, melyeket az egyes tartományok adtak. A Kongresszus határozatára való reakcióként a városok és közösségek szigorúak lettek a zsidókkal. Lübeck és Bréma kiutasította őket. mint Róma, Frankfurt újra visszakényszerítette őket ősi telephelyükre [140]. Természetesen a jogi intézkedéseket népi mozgalmak követték. A túlfűtött hazafiság pillanatában minden, az idegenek jogait korlátozó intézkedés tetszést aratott; mivel a zsidók mindig az idegen mintapéldája voltak, akik legjobban képviselték a kártékony idegent, és így 1820 táján, amikor az elmék állapota elérte dührohamát, a tömeg sok helyen megrohanta a zsidókat és megverte őket, ha nem is ölt meg egyet sem.

A harminc év Napóleon eltűnése után nem volt nagy haladásnak a tanúja a zsidókat illetően. Angliában liberális módon bántak velük, de mindig is kívülállónak tekintették őket, és mint a katolikusoknak, külön kötelességeik voltak. Csak lassan változtak körülményeik, és egyenjogúsításuk története egy epizód a felső és alsóház harcában. 1860 előtt még nem voltak teljesen egyenjogúak a többi állampolgárral.

Ausztriában részben egyenjogúsították őket II. József tűrési rendeletével (1785), de itt is ugyanaz volt erre a reakció; a forradalom erősen megrázta az osztrák uralkodóházat, hogy később jött le az, amit egy demokratikus és filozófikus uralkodó akkor megadott: a zsidók szinte teljes egyenlősége. Az ausztriai zsidók 1848-ban lettek teljes jogú állampolgárok. [141]. Ugyanekkor érték el Németországban, [142], Görögországban, Svédországban és Dániában az egyenjogúságot. Itt is a forradalmi szellemnek köszönhették függetlenségüket, amely újra Franciaországból jött. De látni fogjuk, hogy nem voltak idegenek az Európában agitáló nagy mozgalomban; néhány országban, pl. Németországban segítettek annak előkészítésében, és ők voltak a szabadság szószólói. Nekik is volt először hasznuk belőle, és a jogi zsidóellenesség azt lehet mondani, hogy Nyugaton megszűnt 1848 után. Apránként az utolsó akadály is eltűnt, az utolsó megszorításokat is eltörölték. A pápa földi hatalmának csökkenése után, 1870-ben az utolsó nyugati gettó is eltűnt és a zsidók még Szent Péter városának is polgárai lettek.

Mivel a zsidóellenesség megváltozott, tisztán irodalmi lett, egy vélemény lett a sok közül, és ennek a véleménynek nem volt hatása a törvényekre. De mielőtt megvizsgálnánk a toll antiszemitizmusát, amely néhány országban 1870-ig létezett, tiltó határozatokkal együtt, kell a keresztény keleteurópai államokról is beszélnünk, ahol a zsidóellenesség most is törvényes és üldöző volt.

Zsidók Romániában [143] a Moldvai-Valachiai országrészben éltek a 14. századtól, de nagyobb számban a 19. század elején jelentek meg és összesen 300 000 van itt, a Magyarországi és Oroszországi emigráció eredményeképpen. Sok éven keresztül zavartalanul éltek. Természetesen függtek a bojároktól, akik ebben az országban uralkodtak, és ezektől a nemesektől kölcsönözték az alkohol eladásának jogát, akiknek addig erre monopóliumuk volt. Mivel a nemeseknek hasznosak voltak adószedőként, intézőként és közvetítőként, a nemesek hajlottak arra, hogy kiváltságokkal ruházzák föl őket, és csak a nép lázadásától vagy babonáitól kellett tartaniuk. A zsidók hivatalos üldözése csak 1856-ban kezdődött el, amikor Románia képviselőrendszert vezetett be és így a hatalom a polgárság kezébe került. Ettől fogva komolyabbak lettek a megszorító rendelkezések. A zsidók nem kaphattak nemességet, nem kaphattak megtelepedési engedélyt bizonyos országrészeken, megtiltották nekik a föld birtoklását, kivéve a városokban, a földeken vagy a bortermelő vidékeken, nem lehetett keresztény személyzetük, nem építhettek új zsinagógákat. Ezeknek a tiltásoknak némelyike csak bizonyos területeken volt érvényes, más vidékeken ezzel szemben eltűrték a zsidókat. Ez az állapot 1867-ig tartott. Ekkor a miniszter, Jean Bratiano kiadott egy körlevelet, amelyben emlékeztetett arra, hogy a zsidók nem élhetnek falusi közösségekben, nem vehetnek vagy bérelhetnek földet. Ennek a körlevélnek eredményeként a zsidókat kiutasították a falvakból, ahol laktak és elítélték őket, mint csavargókat, a kiutasítások 1877-ig tartottak; általában felkelések során elküldték őket Bukarestből, Jassiból, Galatzból , Tecucinból és más helyekről, és ezeken a fölkeléseken a temetőket meggyalázták és a zsinagógákat fölgyújtották.

Mi volt, és ma is mi az oka ennek a különleges törvényhozásnak és a románok ellenségességének a zsidókkal szemben? Ők nem kizáró módon vallásosak, és az ősi előítéletek ellenére ez nem volt vallásháború. A romániai zsidók, különösen Románia kialakulásának idején a Moldvai-Valachiai országok népességétől teljesen elkülönült gyülekezetet alkottak. Másképpen öltözködtek, külön lakónegyedeik voltak a tisztátlanság elkerülésére, és jiddisül beszéltek, ami szintén egyik megkülönböztető jegyük volt. Rabbijaik uralma alatt éltek, szűklátókörű, korlátolt, tudatlan talmudisták voltak, a zsidó iskolákban szerzett oktatásuk vezetett szellemi elfajzásukhoz és leépülésükhöz.

Ennek az elszigetelődésnek voltak az áldozatai, melynek oka vezetőik, a rabbik voltak. A nemzeti érzések különösen erősek voltak ebben az országban, amely nemrég alakult és nemzetisége frissen alakult ki és egységre törekedett. Létezett pán-romanizmus hasonlóan a pán-germanizmushoz vagy a pán-szláv mozgalomhoz. Viták folytak a román fajról, annak egységéről, tisztaságáról, a veszélyről, mely a hamisítással jár. Egyesületek alakultak az idegen befolyásokra való ellenhatásként, különösen a zsidó befolyás ellen. Tanárok és professzorok voltak ezeknek a társaságoknak a lelkei; mint Németországban, itt is ők voltak a legaktívabb antiszemiták. Hangoztatták, hogy a zsidó oktatás elbutítja az agyát azoknak, akik ezt kapják, és ezért képtelenek a társadalomba való beilleszkedésre, amely teljesen igaz volt, és mégis ki akarták a zsidókat zárni a keresztényeknek szánt oktatásból, pont abból, ami kiemelte volna őket lealacsonyulásukból.

De nemcsak a tanult emberek voltak antiszemiták Romániában, és gazdasági okok is voltak a hazafiasak mellett. Ahogy említettem, az antiszemitizmus a polgárság kialakulásával együtt alakult ki, mert a polgárság, amely kereskedőkből és kézművesekből állt, konkurenciája volt a zsidóknak, akik kizárólag az iparban és kereskedelemben tevékenykedtek, vagy az uzsora terén. A burzsoázia alapvető érdeke volt a védőintézkedések hozása, amelyek névleg az idegenek ellen irányultak, és alapvető céljuk volt, hogy megakadályozzák ijesztő riválisaik terjeszkedését. Célját ügyesen elősegített zavarokkal érte el, amelyek parlamenti képviselőiknek esélyt adtak új szabályok javaslására. Így az antiszemitizmus különféle okai egy nemzeti védekezésre csökkenthetők, amely nagyon ügyesen megtagadja a zsidóktól a polgárjogot mert idegenek, de katonaságra kényszeríti őket, ami ellentmondás, mivel csak állampolgár lehet a nemzeti hadsereg tagja.

Még nehezebb, nyomorúságosabb mint Romániában volt a zsidók helyzete Oroszországban. Történetük abban az országban, ahova Kr. u. a 3. században érkeztek, és a Krímben alapítottak településeket, az európai zsidók története is. A 12. században elűzték őket örök időkre. Ennek ellenére a mai Oroszországban 4 500 000 zsidó él, és amit az antiszemiták mondanak, hogy a zsidók megszállták őket, értelmetlenség, mert amikor Oroszország 1769-ben elfoglalta Fehéroroszországot és később a krími lengyel területeket, ezekben a tartományokban nagyszámú zsidó élt. Mikor ez a hódítás történt, nem volt ez kérdéses, és egy ukázt adtak ki, mely a zsidókat egyszer s mindenkorra kiutasította. Egyrészt nem volt egyszerű néhány millió személyt a szomszéd országokba kiűzni; másrészt az ipar, a kereskedelem és különösen a kincstár kárát látta vona a teljes kiutasításnak. II. Katalin egyenlő jogokat adott a zsidóknak a többi oroszországi állampolgárral, de az 1786, 1791 és 1794 -es évi szenátusi ukázok megrövidítették ezeket a kiváltságokat és az izraelitákat ezentúl a Krímre, a fehérorosz területre és Lengyelországra korlátozták. Csak bizonyos esetekben különös körülmények fennálltakor hagyhatták el ennek a területi gettónak a területét.

Oroszországban mint minden modern antiszemitizmusban, ma is fenntartják a zsidók helyhez kötését. Oroszország megadta magát ugyan a zsidóknak, de ott akarja tartani őket, ahol megtalálta őket. A zsidók megértek jobb, vagy kevésbé rossz időket is. I. Sándor megengedte 1808-ban, hogy a korona országában letelepedjenek, ha ott mezőgazdasággal foglalkoznak; I. Miklós megengedte, hogy utazzanak, ha üzletük ezt szükségessé tette, mindenhová beléphettek; II. Sándor alatt még jobban megjavultak körülményeik. [144].

II. Sándor halála után az autokratikus reakció hatalma megnőtt Oroszországban; Az abszolutizmus undok újra ébredése volt a válasz a nihilisták bombájára. A nemzeti ortodox szellem megerősödött, a liberális és forradalmi szellemet az idegen befolyás számlájára írták, és a zsidókat tették bűnbakká, hogy távol tartsák a népet a nihilista propagandától; így történtek meg az 1881-es és 1882-es mészárlások, amikor a tömeg zsidó házakat gyújtott föl, rabolt és gyilkolta a zsidókat és azt mondta: "a cár atyuska akarja ezt".

Ezek után az általános zavargások után Ignatyeff kihirdette az 1882-es májusi törvényeket. Ezek tartalma a következő volt:

1. Ideiglenes intézkedésként és a törvények átvizsgálásáig, melyek a zsidók helyzetét szabályozzák, tilos zsidóknak a városokon kívül letelepedni. Kivétel ez alól, ha a zsidók már régen egy faluban laknak és mezőgazdasággal foglalkoznak.

2. További rendelkezésekig minden olyan szerződés, mely kamatos kölcsönre vagy városon kívüli területek bérletére vonatkozik, és amelyet zsidóval kötöttek, érvénytelen. Érvénytelen továbbá minden fölhatalmazás, melyet egy zsidó megbízójától kapott arra, hogy vagyont a fenti módon gondozzon vagy kamatoztasson.

3. Zsidóknak tilos vasárnap és keresztény ünnepeken üzletelni; a keresztényekre kötelező törvények az üzletek bezárására érvényesek a zsidó üzletekre is.

4. A fenti intézkedések csak olyan területeken érvényesek, ahol körülhatárolt zsidó település található.

Ezeket a törvényeket ideiglenes határozatként hozták. Ennek megfelelően, Pahlen gróf vezetése alatt egy bizottság ült össze 1883-ban, hogy a zsidókérdést szabályozza. Pobyedonostseff, a Szent Szinódus megbízottjának befolyása alatt nem vették figyelembe a Pahlen bizottság jelentését és a májusi törvények érvényben maradtak. Azóta, és különösen 1890 óta, az üldözés megkétszereződött. A "kerítést" szorosabbra fonták azzal, hogy megtiltották, hogy zsidók bizonyos erődítményekbe belépjenek, és olyan határövezeteket létesítettek, ahol zsidók nem élhettek. II. Sándor 1865-i ukázát, mely megengedte a képzett iparosok szabad lakóhelyválasztását, hatályon kívül helyezték. Így közel 3 000 000 zsidó a városokba volt zsúfolva körülkerített településekre, míg egy millió volt Lengyelországszerte szétszórva és 500 ezer kiváltságos elsőrangú kereskedő, pénzügyi ember és egyetemi hallgató szétszórva Oroszország területén.

Más intézkedések, melyeket emellett a rendszeres összezsúfolás mellet hoztak, szintén a zsidók ellen voltak. Kizárták őket bizonyos foglalkozásokból és szakmákból; a kórházban ápoltakat és nyomorékokat elküldték; a vasútnál és a hajózásban alkalmazottakat elbocsátották; azok száma, akik egyetemeken vagy középiskolákban továbbtanulhattak, korlátozva volt; gátakat állítottak föl az ellen, hogy ügyvédként, orvosként, mérnökként dolgozzanak, de legalábbis a lehetőségek, hogy ezekben a szakmákban dolgozzanak, korlátozva voltak, még saját iskoláikat is bezárták, nem vették föl őket kórházakba, külön adókat vetettek ki rájuk jövedelmük arányában, örökségükre, az élelemként megölt állatokra, a péntek este égetett gyertyákra, a sábeszdeklire, melyet ünnepekkor viseltek, akkor is, ha ezek magántermészetű ünnepek voltak.

A hivatalos állami adók fizetése mellett a zsidók az Oroszországi közigazgatás kizsákmányolása alatt is álltak, amely Európában a legalacsonyabb szintű és legkorruptabb volt. A középosztálybeli zsidók jövedelmének a fele, mondja Weber és Kempster, valamint Harold Frederic, a rendőrséghez ment. Minden zsidó, jó körülmények között is folytonos zsarolás áldozata. A szegényekkel (a többség) szembeni bánásmód a legutálatosabb, és embertelenebb, meg kell hajolniuk a rendőrség, a cári hatalom képviselőinek minden szeszélye előtt, akik uralják és áldozatukká teszik őket, éppen úgy ahogy a nihilistákat és a liberalizmussal gyanúsítottakat is. [145]

Nem foglalkozunk azokkal a csalásokkal, melyek a zsidó üzletembereket terhelik, mert éppen ezek az üzletemberek foglalják el a kivételezett pozíciókat; A tömegek nyomora miatt, és a törvények be nem tartása miatt ezeknek "nem lenne mit enniük, ha nem rabolnának maguknak", és így ezek ugyanabban a helyzetben vannak, mint a nagyszámú ortodox Oroszországban, akiket az Oroszországi társadalmi és gazdasági körülmények gátlástalan eszközök használatára kényszerítenek azért, hogy megéljenek.

Mik az antiszemitizmus valódi okai? Ezek vallásosak és politikaiak. Az antiszemitizmus nem népi mozgalom Oroszországban, hanem teljesen hivatalos. Az orosz nép, melyet szegénység és adók sújtják, önkényuralom alatt szenved, a közigazgatás erőszakos módszerei és a kormány visszaélése a hatalommal, a szenvedéssel és megalázással együtt elviselhetetlen helyzet. Általában lemondóak, könnyen válhatnak dühkitörések áldozataivá; a forradalmak és fölkelések kegyetlenek; az antiszemita fölkelések alkalmasak a nép haragjának levezetésére, és ezért bátorítja és gyakran provokálja azt a kormány. A parasztok és dolgozók azért támadják meg a zsidót, mert "a zsidó és nemes egy pár, de a zsidót könnyebb megverni" [146]. Így magyarázható a gazdag zsidó kereskedők kirablása, a gazdag pénzkölcsönzőé. és gyakran a szegény zsidó munkásé, és szívszaggató, ahogy ezek egymást támadják meg ahelyett, hogy ezek a gazdagságból kizártak az elnyomó cárizmust támadnák meg.

Ennek a két tábornak a szövetsége a nyomor alapján lehetséges, ezt talán azok is látják, akiknek érdeke az ellentétek felszítása és fenntartása, és akik sok keresztény ház fölgyújtását is látták 1881 és 1882-ben. II: Sándor halála után sürgős lett a muzsikok és proletárok emlékezetéből kitörölni a nihilisták liberális kísérletének emlékét. A forradalom mind veszélyesebb szörny és sárkány lett, melytől a Szent Oroszországot meg kellett védeni. Ehhez az ortodox eszméhez való visszatérés volt szükséges. Minden baj a hitetlen idegenektől jön, amely bemocskolja a szent földet.

A hivatalos antiszemitizmus vallási eredetét gyakran tagadták. de ez tagadhatatlan, és Oroszország valószínű föl fogja adni a pánszlávizmust hogy vallási egységét elérje, egy olyan egység, melynek fennállása sokuk szerint elkerülhetetlennek látszik az ország egysége érdekében. A nemzeti és a vallási kérdés nem ugyanaz Oroszországban, noha a cár egyszerre állami és lelki vezető, Cézár és pápa; de a hit lényege a fajhoz van kötve, és ennek az a bizonyítéka, hogy egy áttérésre hajlandó zsidót nem üldöznek. Ellenkezőleg, a zsidókat bátorítják az ortodoxia felvételére.

Így azt mondhatjuk, hogy a kelet európai zsidók helyzete jól mutatja be középkori helyzetüket, az antiszemitizmus oka kétféle: társadalmi és vallási okok egyesítve nemzeti okokkal. A mi feladatunk annak meglátása, hogy mi az oka annak, hogy az antiszemitizmus fönnmaradt az olyan országokban, ahol az antiszemitizmus a toll antiszemitizmusa lett a jogi helyett, elsősorban ennek a változásnak a vizsgálata és a jelenségeké, melyek ebből fejlődtek ki.

Lábjegyzetek

136 Meg kell említeni, hogy a középkorban az elzászi zsidók voltak a "fajankók" és a keresztény uzsorások közvetítői. (Cf. Halphen, Recueil des lois et decrets concernant les Israelites (Paris, 1851), és a Petition des Juifs etablis en Franciaország addres Lásd: l'Assemblee nationale le 28 janvier 1790).
137 Azt elszászi zsidókról a forradalom előtt és után foglalkozik: Gregoire, Essai sur la Regeneration des Juifs; Dohm, De la Reforme politique des Juifs; Paul Fauchille, La kérdés Juive en Franciaország Sous le premier Empire (Paris, 1884).
138 Halphen, Recueil des lois et decrets.
139 Halphen, loc. cit.
140 Ekkor perelték a Frankfurti zsidók a várost hogy megküzdjenek a város határozatainak törvényes voltával. Ez a per volt az erőszakos zsidóellenes viták kiváltója.
141 Az 1949 március 4-i alkotmány a törvény előtti egyenlőséget mondta ki. De ezt az alkotmányt 1851-ben visszavonták, és az 1853. július 29-i rendelet visszahozta a zsidóellenes törvényeket. Ezt függelékek követték és az 1867-es alkotmány visszaállította a törvény előtti egyenlőséget és fölszabadította a zsidókat. Magyarországon a zsidókat emancipáló törvényt a képviselőház szintén megszavazta 1867-ben, a kormány lépése nyomán. (Cf. Wolf, Geschichte der Juden in Wien, Vienna, 1876; Kaim, Ein Jahrhundert der Judenegyemanzipation. Leipzig, 1869. )
142 A német törvényhozási gyűlés 1848 május 20-án kimondta minden polgár egyenlőségét. A frankfurti parlament hasonlóképpen cselekedett, és ennek az egyenlőségnek a szellemét az 1849-es német alkotmányba is betették. Sok állam megtartotta a zsidók elleni megszorításokat az északi szövetség 1869 július 3-i törvényéig, amely megszüntetett "minden polgári és politikai jog szerinti olyan különbséget, mely a vallási különbségen alapult". (Cf. Kaim, loc. cit. és Allgemeine Zeitung des Judenthums az 1837, 1849, 1856, 1867, 1869 évre). A német-francia háború után ezt Bajorországra is rákényszerítették, amely ezeket nem alkalmazta a birodalom megszervezése előtt.
143 Desjardins, Les Juifs de Moldavie (Paris, 1867). -- Isidore Loeb, La Situation des Israelites en Turquie, en Serbie et en Roumanie (Paris 1877).
144 N. de Gradovski, La Situation legale des Israelites en Russie (Paris, 1891). -- Tikhomirov, La Russie politique et sociale (Paris, 1888). -- Les Juifs de Russie (Paris, 1891). -- Prince Demidoff-San-Donato, La kérdés juive en Russie (Bruxelles, 1884). -- Anatole Leroy-Beaulieu, L'Empire des Tzars et les Russes (Paris, 1881-82-89). [angol fordítás, London és New York, 1894]. -- Weber et Kempster, La Situation des Juifs en Russie (Resume of a report to a United States Government by its delegates). -- Leo Errera, Les Juifs russes (Bruxelles, 1893). -- Harold Frederic, A New Exodus (1892).
145 A zsidók helyzete Oroszországban, összehasonlítva a helybeli népességével, teljesen ugyanaz, mint a középkorban. Az Oroszországi paraszt és munkás közel éppen olyan nyomorult, mint a zsidó. Ezek is zaklatásnak és szeszélyes szabályoknak vannak kiszolgáltatva, de nem üldözik őket, és egy bizonyos fokig szabad költözési joguk van.
146 Tikhomirov, loc. cit.

9. Fejezet : Modern zsidóellenesség és annak az irodalma

Az egyenjogúsított zsidók idegenként vegyültek el a nép között, és amint láttuk, ez nem történhetett másként, mert századokig nép voltak a nép között, a tulajdonságait megtartó különleges nép, szigorú és részletes szertartásai következtében, amelynek saját törvényhozása volt amelyet különválasztott és állandósítani törekedett. Hódítókként, nem vendégként jelentek meg a modern társadalomban. Olyanok voltak, mint a bekerített nyáj; hirtelen eltűntek a kerítések és kirohantak a mezőre, mely megnyílt nekik. Nem voltak katonák, a pillanat nem volt alkalmas egy kis csoport hadjáratára, de ők azt a hódítást vitték véghez, amire fegyverkezve voltak, a gazdasági hódítást, melyre sok és hosszú évek során készültek föl. A kereskedők és pénzváltók faja volt, amely kereskedelmi gyakorlatra korlátozódott, de éppen ennek a gyakorlatnak a segítségével, amelyek olyan képességekkel felfegyverkezve, melyek befolyása nőtt az új gazdasági rendszerben. Így könnyűszerrel meghódították a kereskedelmet ás a pénzügyeket, és ismételjük, nem is tudtak másképpen cselekedni. Összezsúfolva, századokon át elnyomva, megakadályozva repülésükben, félelmetes terjeszkedő erőt fedeztek föl, és ez az erő csak bizonyos csatornákban volt alkalmazható; törekvéseiknek voltak ugyan korlátai, de természetük nem változott, még felszabadításuk napján sem változott, és olyan úton vonultak előre, melyet ismertek. Az államügyek különösen vonzották őket. A nagy felfordulások és átalakulások idején, amikor a népek változtak, új alapelveket fektettek le, új társadalmi, erkölcsi, és metafizikai elveket dolgoztak ki, ők voltak egyedül szabadok. Nem tartotta vissza őket semmi, nem kellett ősi örökségüket megvédelmezni, a korábbi társadalom öröksége, melyet a születőre hagyott, nem az övék volt; azok az örökölt kötöttségek, melyek a modern állam állampolgárát a múlttal kötötték össze, nem befolyásolták magatartásukat, szellemüket, erkölcsüket; szellemük előtt nem voltak akadályok.

Megmutattam, hogy felszabadulásuk nem tudta megváltoztatni őket, hogy sokan közülük sajnálták a régi elszigeteltséget, és akkor is ha igyekeztek önmaguk maradni, ha nem is asszimilálódtak, csodálatosan beilleszkedtek különleges irányzataik erejénél fogva azok közé a gazdasági körülmények közé, melyek a népet a 19. század elejétől befolyásolták.

A francia forradalom minden gazdasági forradalom fölött állott. Ha azt az osztályharc végének tekintjük, úgy kell tekinteni, mint a tőke két formájának harcát, a tényleges tulajdon és a személyi tulajdonét, vagy a földbirtok és az ipari és spekulatív tőkének a harcát. A nemesség hatalmának eltűnésével a földbirtok hatalma is eltűnt, és a polgárság uralma az ipari és spekulatív tőke uralmát hozta. A zsidó egyenjogúsítása az ipari tőke növekedésével és előtérbe kerülésével van összekapcsolva. Amíg a földbirtoké volt a politikai hatalom, a zsidónak nem volt joga; akkor szabadult föl, amikor a politikai hatalom az ipari tőkéhez vándorolt, és ez végzetesnek bizonyult. A polgárságnak segítségre volt szüksége vállalt harcában; a zsidó értékes szövetséges volt, akinek érdeke volt, hogy egyenjogúvá váljon. A forradalom napjai óta a zsidó és a polgár kéz a kézben vonult, együtt viselték el Napóleont, amikor szükséges volt a diktatúra bevezetése, hogy megvédje a harmadik rend előjogait, és amikor a császári önkény túl nehéz és elnyomó volt a burzsoá és a zsidó kapitalizmusa számára, egyesültek és bevezették a birodalom elestét élelem felvásárlásával az oroszországi hadjárat idején és segítettek a végső vereséget a börzei pangás előidézésével és a tábornokok hűtlenségének megvásárlásával.

A nagy ipari fejlődés elején, 1815 után, amikor csatornázási, bányászati és biztosítótársaságok alakultak, a zsidók voltak a legaktívabb szószólói a tőke kombinálásának. Továbbá ők voltak a legügyesebbek, mert a kombinált tőkét az évszázadokon át csak ők használták. Nem volt elég nekik, hogy gyakorlatilag győzelemre segítették az ipari fejlődést, de elméletileg is hozzáadták ismereteiket. Ők gyűltek össze Saint-Simon, a polgárság filozófusa körül, és ők dolgoztak tanításai terjesztésén és fejlesztésén.

Saint-Simon azt mondta [147]: "A termelőket kell megbízni az ideiglenes erők igazgatásával. " és "az utolsó lépés, ami marad az iparnak, hogy átvegye az állam igazgatását, és korunk fő problémája, hogy biztosítsuk parlamentjeinkben az ipar képviselőinek többségét. " Hozzáadta [145]: "Az ipari osztálynak kell az elsőséget elfoglalni, mert ez a legfontosabb dolog; mert ez működhet a többiek nélkül is, de nélküle senki sem működhet; mert önerejéből létezik; személyes munkájából. A többi osztályoknak kell érte dolgozniuk, mert ők annak kreációi és mert ez igazolja létezésüket; mivel mindent az ipar csinál, mindent meg kell érte tenni. " A zsidók segítettek a Saint-Simoni álom megvalósításában; ők voltak a polgárság legmegbízhatóbb szövetségese, annyiban, hogy amennyiben neki dolgoztak, maguknak dolgoztak, és egész Európában ők álltak a liberális mozgalom élén, amely 1815-től 1848-ig megteremtette az polgári kapitalizmus túlsúlyát.

A zsidók szerepe nem szüntette meg a földdel rendelkező kapitalisták osztályát, és látni fogjuk, hogy ebben rejlik a konzervatívok zsidóellenessége, de a zsidóknak ez az osztály nem volt annyira érdekes, mint a polgárság. ha az utóbbi megszilárdította hatalmát, ha megnyugodott és biztos lett helyzete, fölfedezte, hogy szövetségese, a zsidó ijesztő ellenfél, és reagált erre a fölismerésre. Így a konzervatív pártok, melyek általában a földbirtokos kapitalisták pártjai voltak, zsidóellenesek lettek harcukban az ipari és spekulatív tőke ellen, melyet elsősorban a zsidó képviselt, és az ipari és spekulatív tőke zsidóellenes lett a zsidó versenytárs miatt. A zsidóellenesség, mely valaha vallási volt, most gazdaságivá vált, vagy inkább a vallási okok, melyek valaha elsőrangúak voltak a zsidóellenességben, visszaszorultak a gazdasági és társadalmi okok mögött.

Ez a változás, mely megfelelt a zsidók szerepváltozásának, nem volt az egyetlen. A zsidókkal szembeni ellenségesség, mely valaha érzelmi dolog volt, okot kapott. A tegnapi keresztény, aki az istentagadókat érzelmileg utálta, és sohasem próbálta ellenségességét igazolni, hanem mutatta azt. A mai kor antiszemitája arra törekszik, hogy elmagyarázza gyűlöletét, azaz ki akarja azt tüntetni; a zsidóellenesség antiszemitizmussá vedlett. MIben nyilvánult meg ez az antiszemitizmus? Nem volt más lehetősége a megnyilvánulásra, mint a sajtó. Hivatalosan az antiszemitizmus halott volt Nyugaton, vagy halófélben volt; ennek eredményeképpen a zsidóellenes törvényhozás is eltűnőben volt; megmaradt az elméleti antiszemitizmus, amely egy elmélet volt, egy vélemény, de az antiszemiták nagyon különböző dolgot láttak maguk előtt. A forradalomig az irodalmi zsidóellenesség életben tartotta a jogi zsidóellenességet, a forradalom és a zsidók egyenjogúsítása után az irodalmi antiszemitizmus arra törekedett, hogy visszaállítsa a törvényes zsidóellenességet olyan országokban, ahol ez megszűnt. Eddig még nem érte ezt el, és csak a toll antiszemita kinyilatkoztatásait kell tanulmányoznunk; némelyik sokak véleményét fejezi ki, mert ha irodalmi antiszemiták okokat hoztak elő a tudat alatti antiszemiták részére, ők állították elő ezeket. megpróbálták elmagyarázni, mit érzett a nyáj, kinyilatkoztatták, és ha időnként furcsa és valószínűtlen okokról számoltak be, sokszor csak sugalmazóik érzéseit visszhangozták. Mik voltak ezek az érzések? Meg fogjuk látni ha megvizsgáljuk az antiszemita irodalmat, és ezzel egyidőben megfejtjük korunk antiszemitizmusának sokoldalú okait.

Néhány esettől eltekintve lehetetlen az antiszemita munkákat túl keskeny kategóriákba osztani, mert mindegyikük sokféle irányzatot képvisel. de mindegyiküknek van egy uralkodó gondolata, amellyel összhangban be lehet őket sorolni, mindig arra gondolva, hogy egy bizonyos típusú munka nemcsak ehhez a csoporthoz tartozik. Ezután fölosztjuk az antiszemitizmust keresztény, szocialista, gazdasági, etnológiai és nemzeti, metafizikus, forradalmi és keresztényellenes antiszemitizmusra.

A keresztényszocialista antiszemitizmust a vallási előítéletek állandósága állította elő. Ha a zsidók nem változtak, mikor beléptek a társadalomba, a sok éve irántuk táplált érzések sem tűntek el. Egyenjogúsításukat a zsidók egy filozófikus mozgalomnak köszönhették, és nem annak, hogy a nem egyházi előítéletek megszűntek volna velük szemben. Akik azt tanították, hogy a keresztény állam az egyetlen olyan állam, amely a zsidók benyomulásának nem örült, és a talmudellenesség volt ennek az ellenségességnek az első megnyilvánulása. A Talmudot, melyet a zsidók vallási erődjének tekintettek, megtámadták, és a vitázók csoportjai be akarták bizonyítani, hogy mely részei a Talmudnak mondanak ellent az Evangéliumnak. A könyv ellen fölsoroltak minden olyan panaszt, melyet a múltban a hitehagyott zsidók fölsoroltak, és elismételtek, kezdve a 13. században Raymund Martinnak, folytatva Pfefferkornnal és később Eisenmengerrel. Az elmondás módja sem változott; ugyanazokat a formákat használták; a pamfletek írásánál ugyanazokat a hagyományokat követték, mint a dominikánus vádló és egy fikarcnyival sem volt több elmésség a Talmud "mélységének" tanulmányozásában. Ennek ellenére, ami a zsidókat illeti, dogmáik, fajuk viszonylatában korunk keresztény antiszemitái ugyanazokat jegyzik föl ezekről, mint a középkoriak. A zsidó foglalkoztatja és kísérti őket, mindenütt őt látják, ugyanolyan történeti elgondolásuk van, mint Bossuetnek volt. A püspök számára Júdea volt a világ közepe; minden eseménynek, tragédiának vagy örömnek, hódításnak és vereségnek; a birodalmak megalapításának elsődleges, csodálatos és kimondhatatlan oka Isten szeszélye volt, hogy hű volt Izraelhez és népéhez, vándorként, királyságok alapítójaként és fogolyként, viszont folyamatosan irányította az emberiséget célja felé: Krisztus eljövetele felé. Ben Hadad és Sennacherib, Cyrus és Alexander csak azért létezik, mert Júdea létezik, és mert most Júdeát dícsérni kell és később meg kell alázni addig a napig, amikor megparancsolja a világnak, hogy kövesse azt a törvényt, amely tőle jön. De amit Bosset azért talált ki, hogy ne hallja a dicsőítést, a keresztény antiszemiták más szempontok miatt elevenítették föl. Nekik a zsidó faj, a népek istencsapása, mely szét van szórva a Földön, felelős az idegen népek szerencsétlenségeiért és áldásaiért, akik között lakik, és a héberek története így a királyságok és köztársaságok történetévé lesz. Büntették vagy eltűrték, elűzték vagy befogadták őket, ők felelősek ezek miatt a politikai viszontagságok miatt, az államok dicsőségéért vagy lehanyatlásáért. Izrael története azonos Franciaország vagy Németország vagy Spanyolország történetével. Ezt látják a keresztény antiszemiták, és így antiszemitizmusuk tisztán teológiai, ez az Apák antiszemitizmusa, Chrysostomé, Szent Augustiné, Szent Jeromeé. Jézus születése előtt a zsidó nép volt a kiválasztott nép, Isten szeretett fia; mióta megtagadta a Megváltót, mióta istentagadó lett, az elejtett nép mintapéldánya lett, és ha azelőtt a világ megmentője volt, most a világ rontásává lett.

Bármilyen is volt kapcsolatuk és rokonságuk a zsidóellenesekkel, a talmudellenesek mindenképpen kissé más álláspontot képviselnek. Régebben az istenkáromlásokat a keresztény vallás ellen vagy Jézus Krisztus isteni voltának igazolását főleg a Talmudban keresték; ezek után a könyv ellenségei vadásztak rá, mint társadalomellenes, veszélyes és pusztító munkára. Szerintük a Talmud a zsidót minden nép ellenségévé teszi, de ha néhányukat, mint des Mousseauxt és Chiarinit, mint a hajdani kor teológusait mindenek előtt az a vágy vezeti, hogy visszavigyék Izraelt az egyház kebelére [149], mások, mint doktor Rohling [150], inkább arra hajlanak, hogy elnyomják azt, és azt igazolják, hogy örökre képtelen lesz bármi jóra. Ellenkezőleg, mert, mint mondják, nemcsak tanításai nem egyeztethetők össze a keresztény kormányok alapelveivel, de mert meg akarja semmisíteni ezeket a kormányokat, hogy hasznot húzzon ebből.

Könnyű megérteni, hogy a francia forradalom okozta felindulás után a konzervatívak úgy érezték, hogy a zsidókat kell felelőssé tenni a régi rendszer bukásáért. Ha körülnéztek, miután elvonult az ár, egy dolog nagyon meglephette őket, és az a zsidók helyzete volt. Tegnap a zsidó semmi nem volt, nem voltak jogai, hatalma, és most az előtérben ragyogott; nemcsak gazdag volt, de doktor lehetett és kormányzó, ha megfizette adóját. Különösen neki volt előnyös a társadalmi változás. Ennek megfelelően a keresztény antiszemiták nem hagyták abba azt, hogy fölháborodjanak a zsidók spekulációján a nemzet tulajdonával vagy a hadifölszereléssel, és a régi jogi szólást alkalmazták rájuk: fecisti qui prodes "azok tették, kiknek a legnagyobb hasznuk van belőle". Ha a zsidónak előnye volt a forradalomból, ha olyan nagy hasznot húzott belőle, ez azt jelenti, hogy ő csinálta azt, vagy helyesebben ő támogatta azt minden erejével.

Szükséges volt elmagyarázni, hogy hogyan tudott a megvetett és gyűlölt zsidó hatalmat szerezni ahhoz, hogy ilyen cselekedeteket végrehajtasson, hogy volt képes ennyi szörnyűségre. Itt jön az az elmélet, vagy inkább filozófia, mely ismerős a katolikus vitázóknak. Ezek szerint a történészek szerint a francia forradalom, melyet általában elleneztek, és amely megváltoztatta Nyugat-Európa intézményeit, egy polgári összeesküvés csúcsa volt. Akik a18. század filozófiai mozgalmának nevezik, mely a királyi kormányok túlzásaira, a végzetes gazdasági változásra, egy osztály rozogaságára, a tőke egy formájának legyengülésére, a tekintély és az állam elkerülhetetlen forradalmára, az egyéniség jogainak kiszélesedésére adott válasz volt, azok alapvetően tévednek, állítják ezek a történészek, akikről én beszélek. Ezek vakok, akik nem látják az igazságot: a forradalom egy vagy néhány szekta műve volt, amelyek az antik korban alakultak meg, melyeket ugyanaz a vágy és alapelv hozott létre: annak vágya, hogy uralkodjanak és hogy pusztítsanak.

Ennek a történeti elvnek a gyökerét könnyű megtalálni. alapja magában a terrorban volt. A szabadkőműves páholyok, az Illuminátiak, a Vöröskeresztesek, a Martinisták szerepe a forradalomban élénken megkapott néhány elmét, melyek tovább vitték azt, hogy eltúlozzák ezeknek a társaságoknak a szerepét. Ami különösen meglepte ezeket a felületes szemlélőket, az az 1789-es forradalom nemzetközi jellege volt,és egyidejűsége azokkal a mozgalmakkal, melyeket előhívott. Ezek szemben az előhívóval helyi jelentőségűek voltak, melyek pl. csak Angliában hatottak, azaz, ahol kitörtek, és ennek a különbségnek megfelelően jellemezték az európai szövetségek munkáját, melynek képviselői a minden népből jöttek, ahelyett hogy azt mondták volna, hogy a kultúra hasonló fokán hasonló szellemi, társadalmi, erkölcsi és gazdasági okok egymással egyidőben ugyanazokat a hatásokat váltották ki. Ezeknek a páholyoknak, ezeknek a társaságoknak a tagjai segítettek abban, hogy ez a hit szétterjedjen. [151]. El is túlozták jelentőségüket,, nemcsak azt állították, hogy a 18. század folyamán olyan változásokért dolgoztak, melyek már elő voltak készítve, ami igaz, hanem azt is állították, hogy ezek voltak azok elindítói. Ez az irat nem tudja ezt a kérdést megvitatni; itt csak meg tudjuk említeni ezeknek az elméleteknek a létét; meg fogjuk mutatni, hogy ezek hogyan segítették a keresztény antiszemitákat.

Az első írók, akik ezeket a gondolatokat képviselték arra szorítkoztak, hogy létezik "egy bizonyos nép, amely a sötétségben született és nőtt föl, a civilizált népek között, azért, hogy rabigába hajtsa mindannyiukat" [152], mint például de Malet lovag, egy összeesküvő tábornok bátyja, aki ezt be akarta bizonyítani egy könyvben, és aki kevéssé lett ismert és nagyon szegény volt. Az olyan férfiak, mint P. Barruel a 'Jakobinoizmus memoárjai' c. könyvében [153], mint Eckert a szabadkőművesség c. művében [154], mint Dom Deschamps, [155] mint Claudio Jannet, mint Cretineau Joly, [156], kifejlesztették és rendszerezték elméletüket, és igyekeztek annak valóságát bebizonyítani, és noha nem érték el céljukat, összegyűjtöttek minden ahhoz szükséges részt, hogy a titkos társaságot történetét meg lehessen írni. Munkáikban leírták a zsidók szerepét ezekben a csoportokban és szektákban, és bemutatták a megdöbbentő hasonlóságot, amely a szabadkőművesség és bizonyos zsidó és kabbalai hagyományok közt volt fölfedezhető [157], és félrevezetve a héber pompától, amely ezeket a páholyokat beavatáskor jellemzi, arra a következtetésre jutottak, hogy mindig a zsidók voltak az elindítói, vezetői és urai a szabadkőművességnek, sőt, ők voltak annak alapítói is, és ennek segítségével állandóan az egyház tönkretevésén dolgoztak, annak megalapítása óta.

Továbbmenve ezen az úton azt akarták bebizonyítani, hogy a zsidók megőrizték nemzeti alkotmányukat, hogy ma is hercegek uralják őket, egy Nassi, aki vezeti őket a világ meghódításában, és az emberiségnek ezek az ellenségei félelmetes szervezetet és taktikát mondhatnak magukénak. Gougenot des Mousseaux, [158] Rupert, 159 de Szent Andre, [160] Chabeauty apát, [161] támogatták ezt a föltételezést. Mint Edouard Drumont esetében, az egész pszeudo-történelmi része könyveinek, ha azokat nem Loriquet atyától kölcsönözte, csak ügyetlen és kritikátlan másolása Barruelnek, Gougenotnak, Dom Deschampsnak és Cretineau Jolynak. [162].

Bárhogy áll is a dolog, Drumonttal vagy Stoecker atyával, a keresztény antiszemitizmus néhány szociológustól változtatja át, vagy inkább kölcsönzi új fegyvereit. Noha Drumont harcol a zsidó egyházellenesség ellen, noha Stoecker, abban való aggodalmában, hogy második Lutherként fogják számon tartani, fölszólal a zsidó vallás ellen, mint a keresztény állam megrontója ellen, más a fő gondjuk; a zsidók gazdagságát támadják és a zsidók gazdasági változásait, melyek a 19. században vehetőek észre. A zsidóban még Jézus ellenségét, Isten gyilkosát üldözik, de céljuk különösen a finánczsidó, és ebben közel állnak a financiális antiszemitizmus hirdetőihez.

Az antiszemitizmus alapjai a zsidó pénzügyi tevékenység és iparosításra nyúlnak vissza. Ha csak nyomait találjuk Fouriernál [163] és Proudhonnál, akik arra az állításra szorítkoztak, hogy a zsidó közvetítő, részvényügynök fölvásárlója és nem termelő [164], olyan embereket hívtak életre, mint Toussenel [165] és Capefigue [166] ; olyan könyveket ihletett meg, mint a 'zsidók a kor királyai' és a 'nagy gazdasági műveletek története'; később Németországban Ottó Glagau írt vádiratokat a zsidó bankárok és ügynökök ellen [167]. Már kimutattam ugyan ennek az antiszemitizmusnak az eredetét, hogy hogyan tette a földbirtokos kapitalista a zsidót felelőssé túlsúlyáért az ipari és pénzügyi kapitalizmusban, hogyan fordult másfelől a polgárság, melynek előjogai voltak, volt szövetségese, a zsidó ellen, ettől fogva versenytársa, és még hozzá idegen versenytárs; mivel a nem asszimilált idegenszerű zsidó képe nagyon ellenszenves, így kapcsolódik a gazdasági antiszemitizmus a faji és nemzeti antiszemitizmussal.

Az antiszemitizmus ez utóbbi formája modern, Németországban született és ebből merítették a francia és a német antiszemiták elméletüket.

A fajok elméletét, melyet Renan védett Franciaországban [168], Németországban a hégeli doktrínák alapján dolgozták ki. 1840-ben és különösen 1848-ban növekedett befolyása, nemcsak azért, mert a német politikai irányvonal szolgálatába állította, hanem azért is, mert összhangban volt a népek nemzeti hazafias mozgalmával, és az egységre való törekvéssel, mely minden európai népet jellemzett.

Az állam, így mondták, nemzeti kell hogy legyen; egy népnek kell alkotnia, és minden egyént magába kell foglalnia, aki a nemzeti nyelvet beszéli és ugyanahhoz a fajhoz tartozik. Továbbá fontos az, hogy a nemzeti állam lecsökkentsen minden heterogén elemet, azaz az idegeneket. Egy zsidó, aki nem árja, nem ugyanaz az erkölcse, társadalmi és szellemi elvei, mint az árjának; ő megváltozhatatlan, tehát ki kell iktatni, máskülönben romba fogja dönteni a befogadó népet, és néhány nemzeti és faji antiszemita azt állítja, hogy a munkát már elvégezték.

Ezeket a megjegyzéseket, melyeket Treitschke [169] és Adolph Wagner Németországban, Schoenerer Ausztriában, Pattai Magyarországon és sokkal később Drumont Franciaországban [170] lecsökkentett, először W. Marr foglalta rendszerbe egy vitairatban: 'A júdaizmus győzelme a németek fölött' címmel, melynek bizonyos visszhangja lett Németországban. Ebben Marr Németországot a megszálló faj, a zsidók prédájának nevezte, egy faj, melynek minden a kezében van és júdaizálni akarja Németországot, mint Franciaországot, és összefoglalójában azt írta, hogy Németország el van veszve. Faji antiszemitizmusához metafizikai antiszemitizmus is társult, melyet, ha szabad így kifejeznem magamat, Schopenhauer szolgáltatott [172], amely antiszemitizmus harcol a zsidó vallás optimizmusa ellen, amely optimizmust Schopenhauer alacsonyrendűnek és elfajzottnak talál, és amelyet a görög és hindu vallási elvekkel állít szembe.

De Schopenhauer és Marr nem csak a filozófiai antiszemitizmus képviselői. Az egész német metafizika harcolt a zsidó szellem ellen, amelyet alapvetően különbözőnek tartott a német szellemtől, és amelyet múltbelinek tartott és szembeállított a jelennel. Míg a világtörténetnek haladó szelleme van, a zsidók megmaradnak egy alacsonyabb szinten. Ez a hégeli gondolat, melyet Hégel és tanítványai is továbbvitték egészen Feuerbachig, Arnold Rugeig és Bruno Bauerig [173]. Max Stirner [174] sok precizitással fejlesztette tovább ezeket a gondolatokat. Szerinte az általános történelem eddig két korszakot élt meg: az elsőt az antik kor jelképezte, amelynek során ki kellett dolgoznunk a 'lélek néger állapotának' megszüntetését; a másik, a mongolizmus a keresztény korszakot jellemezte. Az első korszak alatt az ember dolgoktól függött, a másodikban gondolatok befolyásolták, és azt várta hogy uralja ezeket és fölszabadítsa magát. De a zsidók, ezek az antik kor koraérett gyerekei nem hagyták el a lélek néger állapotát. Duhringnál megtaláljuk a filozófiai antiszemitizmus inkább etikai mint metafizikai formáját. Néhány tanulmányban, vitairatban és könyvben [175], Duhring támadja a szemita szellemet és a szemita elvet az Istenségre és az etikára vonatkozóan, melyet ellentétbe állít az északi népek elveivel. Követve levezetéseit elejétől végig és Bruno Bauer elveit is követve, megtámadja a kereszténységet, mint a szemita szellem utolsó kinyilatkoztatását. "A kereszténységnek" mondja "mindenek előtt nincs gyakorlati erkölcse, és így nem képes félreérthető interpretációra és így lehet hogy érvényes és ésszerű. A népek ennélfogva nem lesznek szabadok a szemita szellemtől addig, amíg ki nem utasították szellemükből a héberizmusnak ezt a második megjelenését. "

Duhring után Nietzsche [176] küzdött a zsidó és keresztény etikával, amely szerinte rabszolgák etikája szemben az urak etikájával. A prófétákon és Jézuson át a zsidók és a keresztények alacsonyrendű és ártalmas elveket tettek magukévá, melyek a gyöngét, esendőt, vacakot istenítik és föláldozzák azt az erősnek, büszkének és hatalmasnak.

Néhány forradalmi ateista, többek között Gustave Tridon [177] és Regnard [178] magukévá tették Franciaországban ezt a keresztény antiszemitizmust, mely végső vizsgálatában faji antiszemitizmussá csökken, mint a tisztán metafizikai antiszemitizmus is.

Az antiszemitizmus különféle fajtái háromra csökkenthetők le: keresztény antiszemitizmus, gazdasági antiszemitizmus, és faji antiszemitizmus. Vizsgálatunkban kimutattuk, hogy az antiszemiták kifogásai vallási, társadalmi, faji, nemzeti, szellemi és erkölcsi kifogások voltak. Az antiszemita részére a zsidó idegen személy, képtelen alkalmazkodni, ellenséges a keresztény civilizációval és vallással szemben; erkölcstelen, társadalomellenes, szellemi élete más, mint az árja szellemi élete, összefoglalva pusztító és bajkeverő.

Most meg fogjuk vizsgálni ezeket a kifogásokat egymás után. Meg fogjuk látni, hogy vajon megalapozottak-e, hogy a modern antiszemitizmus valós okai megfelelnek-e ezeknek, vagy pedig csak előítéletek. Először nézzük meg a faji kifogásokat.

Lábjegyzetek

147 Saint-Simon, Du Systeme industriel (Paris, 1821).
148 Saint-Simon, Catechisme des Industriels, 1er Cahier (Paris, 1823).
149 Aggály fejeződik ki a zsidók jövőjét illetően Leon Bloy megrázó könyvében, Le Salut par les Juits (Paris, 1892). Dokumentum és jegyzetkötetében, melyet Dom Deschamp titkos társaságokról szóló munkájának következményeként írt, Claudio Jannet azt a véleményét fejezi ki, hogy a zsidók kétségkívül arra vannak rendelve, hogy visszavezessék a világot Istenhez. Ez pontosan a régi teológiai hit.
150 Eng. fordítás. A. Rohling, Le Juif selon le Talmud (Paris, 1888). Fordítás németből.
151 Louis Blanc, Histoire de la forradalom Française, vol. II, p. 74.
152 Recherches historiques et politiques qui prouvent l'existence d'une secte forradalomnaire, son antique origine, son organisation, ses moyens ainsi que son but; et devoilent entierement l'unique cause de la forradalom Française, par le Chevalier de Malet, Paris, Gide fils, libraire, 1817.
153 Barruel, Memoires sur le Jacobinisme (1797-1813). Barruel atya fejtette ki először ezeket a gondolatokat, és követői, valójában csk úgy tettek, mintha folytatnák munkáját.
154 Eckert, La Franc-Maconnerie dans sa veritable signification (Liege, 1854). -- La Franc-Maconnerie en elle-męme (Liege, 1859).
155 Dom Deschamps, Les Societes titkoses et la Societe, with an bevezetés, notes és documents by Claudio Jannet. Paris, 1883.
156 Cretineau Joly, L'Eglise romaine avant la forradalom . Paris 1863.
157 A Szabadkőművesség héber hagyományai kimutatja a hasonlóságot a Szabadkőművesek és az ősi Essenianok között, cf. Clavel, Histoire pittoresque de la Franc-Maconnerie (Paris, 1843); Kauffmann et Cherpin, Histoire philosophique de la Franc-Maconnerie (Lyons, 1856) és Moise Schwab egy cikke a Zsidók és a Szabadkőművesekről, kiadták az Annuaire des Archives israelites pour l'an 5650 (1889-1890). Nézze meg J. M. Ragon különféle munkáit a szabadkőművességről (Paris, Dentu).
158 Gougenot des Mousseaux, loc. cit.
159 Rupert, L'Eglise et la Synagogue (Paris, 1859).
160 De Saint-Andre, Francs-Macons et Juifs (Paris, 1880).
161 A Chabeauty, Les Juifs nos Maitres (Paris, 1883).
162 Meg kell jegyezni, hogy a Franciaországi zsidó részben (az első fejezetekre gondolok) Drumont nem idézi Gougenot des Mousseaut vagy Barruel egyszer sem; idézi Dom Deschampsot háromszor és Cretineau de Joly's Vendee Militaire egyszer, és mégis gyakran beszél ezekről az írókról. Noha "történeti írásait" említett tanítványai neki tulajdonítják -- ez nagyon is lehetséges. Értsük meg itt, hogy ez Drumontra mint történészre hivatkozik és nem mint vitatkozóra.
163 Fourier, Le Nouveau Monde industrial et societaire (Paris, libraire societaire, 1848).
164 Karl Marxnál (Annales franco-allemandes, 1844, p. 211) és Lassallenál a parazita zsidónak ugyanaz a leírása található, mint Fouriernál és Proudhonnál .
165 Toussenel, Les Juits rois de l'Epoque (Paris, 1847). Toussenel ezt a könyvet erőszakos kampánnyal követte egy újságban, a La Democratie pacifiqueben. Mindazonáltal az antiszemita mozgalom elég erős volt a júliusi monarchia alatt, és számos írást adtak ki zsidó pénzemberek ellen.
166 Capefigue, Histoire des grandes operations financieres (Paris, 1855).
167 Otto Glagau, Der Boersen und Grundergeschwindel in Berlin (Leipzig, 1876). Les besoins de l'Empire et le nouveau Kulturkampf (Osnabruck, 1879).
168 Életének utolsó éveiben Renan föladta fajelméletét, egyenlőtlenségüket és kölcsönös magasabb és alacsonyabbrendűségüket. Ezeket az elméleteket nagyon világosan és tisztán találjuk meg Gobineau sok okból figyelemre méltó munkájában: L'inegalite des races (Paris, Firmin Didot, 1884).
169 H. von Treitschke, Ein Wort uber unser Judenthum (A Word about Our Zsidók). Berlin, 1888.
170 Drumont az asszimiláló antiszemita típusa, amely Franciaországban virágzott ezekben az utóbbi években, és amely megszállta Németországot. Tehetséges vitázó, életerős újságíró, vidám szatirikus, Drumont olyan történész, akinek csekély dokumentáris tényanyaga van, közepes szociológus ás különösen közepes filozófus, semmi körülmények között nem lehet összehasonlítani olyan emberekkel, mint Treitschke's, Adolph Wagner és Eugen Duhring. De az antiszemitizmus Franciaországi és Németországi kifejlesztésében jelentős szerepet játszott, és nagy befolyása volt propagandistaként.
171 W. Marr, Der Sieg des Judenthums uber das Germanthum (Berne, 1879). In a Journal des Debats of Nov. 5, 1879, Bourdeau egy esszét szentelt ennek a pamfletnak.
172 "Olyan Isten, mint Jehova," mondja Schopenhauer, "aki saját szórakozására és szívének örömére állítja elő a nyomor és panasz világát, és aki dicsőíti azt - ez túlzás. Vegyük itt szemügyre a zsidók vallását utoljára a civilizált népek vallásai között, és ez teljesen összhangban lesz azzal a ténnyel, hogy ez az egyetlen, amelyben nyomát sem találjuk a halhatatlanságnak. "(Parerga und Paralipomena, v. II, ch. XII, p. 312, Leipzig 1874).
173 Vissza fogunk térni ehhez a kérdéshez a zsidók gazdaságtörténeténél, amikor a zsidók szerepéről beszélünk a 19. századi Németországban. -- Cf. Hegel, Philosophie des Rechts; Arnold Ruge, Zwei Jahre in Paris; Bruno Bauer, Die Judenfrage; L. Feuerbach, Das Wesen des Christenthums.
174 Max Stirner, Der Einzige und sein Eigenthum. Leipzig, 1882, pp. 22, 25, 31, 69.
175 Különösen pártokban és a zsidókérdésnél, Die Judenfrage als Frage der Racenschaedlichkeit.
176 Frierich Nietzche, emberi, túl emberi (1879), A jón és ördögön túl, az erkölcs családfája. (1887).
177 Gustave Tridon, Du Molochisme juif, (Bruxelles, 1884).
178 A. Regnard, Árják és szemiták (Paris, 1890).

10. Fejezet : A faj

A zsidó szemita, egy furcsa, kártékony, zavaró és alacsonyrendű faj tagja, így szól az antiszemiták faji kifogása. Mire alapul ez? Ez egy antropológiai elméleten alapul, melyet egy történelmi elmélet fejlesztett ki vagy adott neki igazolást: a fajok egyenlőtlenségének elve, melyet a következőkben megbeszélünk.

A 18. századtól történte kísérletek arra, hogy az emberi fajt meghatározott, egymástól különböző és elválasztható kategóriákba osszák. Különféle mutatókat vettek alapul: Hogy a hajjal bevont rész ovális alakú, mint a négerek göndör hajáé, vagy kerek [179]; a fej kerek vagy hosszúkás-e [180]; a bőr színe. Ez az utóbbi a legelterjedtebb, manapság három emberfajt, a négert, a sárgát és a fehéret különböztetik meg. Ezeknek a fajoknak különböző képességei vannak, és ha adottságaik szerint egy létrára állítjuk őket, akkor a néger van a legalacsonyabb fokon, a fehér legfölül.

De a faj csak elképzelés. Egy emberi csoport sem létezik, amely azzal büszkélkedhet, hogy két eredeti őse van és ezektől származott a legkisebb hamisítás vagy keveredés nélkül; az emberi fajok nem tiszták, azaz, a szó szoros értelmében nincs faj. "nincs egység" mondja Topinard [181] "a fajok osztódtak, szétszóródtak, keveredtek, kereszteződtek minden fokozatban és irányban az évszázadok ezrein át. Legtöbbjük föladta a nyelvét hódítói kedvéért, Aztán azt újra egy harmadik vagy akár negyedik nyelvért; az alapvető fajok eltűntek és most népeket találunk, nem fajokat. " Az emberiség antropológiai beosztása ennek alapján értéktelen.

Ennek, azaz a fajok egyenlőtlenségi elvének tarthatatlansága ellenére, akár nyelvi, akár antropológiai szempontból korunkban uralkodó nézet, és a népek kergették és ma is kergetik a faji egység agyrémét, amely egy nem eléggé ismert múltból eredő származás, és, az igazat megvallva egyfajta visszafejlődés.

Hogy ezek a faji elvek igazak-e vagy nem, foglalkoznunk kell velük, mert létezésük miatt az antiszemitizmus egyik okát képezik; ezek adták egy jelenség tudományos megjelenését, amelyet később nemzeti és gazdasági tényezőként fogunk elfogadni, az antiszemiták kifogásait pszeudo-történelmi és pszeudo antropológiai érvek erősítették. Valóban, nemcsak rangsorba sorolták a néger, sárga és fehér fajt, de ezeken belül alkategóriákat is állítottak fel. Először azt állapították meg, hogy a fehér faj, és a sárga faj bizonyos családjai képesek felsőbbrendű civilizációk megalapítására; jelenleg a fehér faj két alkategóriára van osztva: az árja és a szemita fajokra; végső fokon azt állították, hogy az árja a legtökéletesebb faj. Az árja faj ma is alcsoportokba van osztva, és ez tette lehetővé, hogy az antropológusok és a soviniszta etnológusok kijelenthessék, hogy a kelta vagy a germán fajt kell-e a legtisztább árják közé sorolni, ha már felsőbbrendű. Így, tudatosan vagy öntudatlanul, a történetet a teremtés táblái modellezik, melyeket a babilóniaiknál is és a régi görögöknél is megtalálunk, amelyek durván figyelembe vették az emberi csoportok különbözőségét olyan módon, hogy egy szülőpár sarjai képezték egy nép alapsarját. Így a Biblia segít az antiszemitáknak, mert az etnográfiában és történelemben visszanyúlunk a teremtésre, mikor Shem, Ham és Japhet megjelenik, csak ezeket helyettesítjük a szemita, turáni és árja nevekkel, de lehetetlen ezeket a fölosztásokat nyelvtudományilag, embertanilag vagy történelmileg igazolni.

Anélkül, hogy megállnánk itt és azt vitatnánk, hogy a néger fajok képesek-e civilizáció alapítására vagy nem, azt kell megértenünk, hogy mit értenek az árja és a szemita nevek mögött.

Az árja azoknak a népek neve, akiknek nyelve a szanszkritből származik,és az árja nevű embercsoport beszéli azt. Ez a csoport "nem képvisel tudományosan azonosítható egységet, kivéve nyelvi szempontból". Az antropológiai egység nem mutatható ki; a koponyai mérések, indikációk, számok nem szolgáltattak bizonyítékkal. Ebben az árja káoszban találhatók szemita, mongoloid és másfajta típusok, olyanok, melyek képesek erkölcsileg, eszmeileg és társadalmilag fejlődni és olyanok is, akik örökké közepes szinten maradnak. Megfigyelhető köztük a dolichocephalis és brachycephalis típus, barna bőrű, sárgás bőrű és fehér bőrű emberek. Mégis, annak ellenére, hogy árja nyelveket beszélő törzsek megmaradtak bizonyos néger törzsek szintjén, egy hajszálnyival sem kevéssé energikusan állítják, hogy az árja a legszebb és legnemesebb faj, hogy ez a termelékeny és alkotó faj mintaképe, hogy neki tartozunk hálával a legcsodálatosabb metafizikáért, a legnagyszerűbb költészetért, vallási és erkölcsi vívmányokért, és egy más faj sem volt képes hasonló eredményekre. Egy ilyen eredményhez egy absztrakció szükséges, melyet a vitathatalan tényből vezettek le, és amely azt mondja, hogy minden létező szervezet a leg nem hasonlóbb elemekből tevődött össze, melyek egyedeinek hozzájárulását az közöshöz nem lehet megállapítani.

Az árja faj felsőbbrendű, és felsőbbrendűségét azzal is bizonyította, hogy ellenállt a szemita riválisok uralmának. ez utóbbi kegyetlen, brutális faj, képtelen kreatív teljesítményekre, ideáloktól mentes, és az általános történet az árja és szemita fajok harcának története, melynek napjainkban is tanúi vagyunk. Minden antiszemita bizonyítja is ezt a vallási harcot. A trójai háború is az árják és szemiták harca, Páris egy szemita gazember, aki elrabol egy árja szépséget. A későbbi középkori háborúk is ennek a nagy harcnak részei, a nagy király a szemita kelet vezetője, aki megtámadja az árja nyugatot; Ezután Kartágó, amely Róma uralmát vitatja a világbirodalom fölött; aztán az iszlám harca a kereszténység ellen, és mindezeken keresztül örömmel mutatják ki, hogy a görögök legyőzték a trójaiakat és Artaxerxest, Róma legyőzte Kartágót, és Martell Károly féken tartotta Abder-Rahmant.

A keresztény antiszemiták így összeegyeztették hitüket ellenségességükkel, és nem álltak meg az eretnekség előtt, kinyilatkoztatták, hogy Jézus és a próféták árják voltak [182], míg a keresztényellenes antiszemiták a galileait és a nabisokat (próféták) kárhozatukat megérdemlő, alacsonyabbrendű szemitáknak tartják.

Tudásunk az ősi és modern népekről megadja-e a jogot arra, hogy a vetélkedést, a harcot, az ösztönös ellenállást az árja és szemita faj között elfogadjuk? A szemiták és árják állandóan keveredtek és a szemiták részei az úgynevezett árja kultúráknak. ebből a szemszögből nézve a hellén mítoszok története érdekes és tanító jellegű, és a szemita hozzájárulás követhető, ha Herkulest és Melkartot vagy Ashtorethet és Afrodítét összehasonlítjuk. Hasonlóképpen a föníciai edények és vázák , melyeket a tyrai és szidóni kereskedők nagy számban exportáltak, modellként szolgáltak a görög művészeknek, és így tették képessé a dór és iónok ravasz agyát, hogy az elmondott mítoszokat képekbe öntsék, emellett a föníciai kép és szoborkereskedelem sokat segített a görög mitológiai képek kialakulásának.

Mégis a modern antiszemiták, ha el is ismernék a szemiták fontosságát a kultúra történetében, itt is osztályokba sorolnának. Vannak, mondják, alsóbb és fölsőbbrendű szemiták. A zsidók az utóbbi típusba tartoznak, alapvetően terméketlenek, akiktől semmit sem kaptunk, és akik semmit sem tudnak adni. Lehetetlen ennek az állításnak az elfogadása. Igaz, hogy a zsidó nép sohasem mutatott nagy tehetséget a képzőművészetekben, de prófétái hangja által olyan erkölcsi munkát végzett, melyből minden népnek haszna volt; kidolgozott néhány etikai és társadalmi eszmét, melyek befolyásolták az emberiséget; nem volt egy isteni festője vagy szobrásza sem, de csodálatos költői voltak, és moralistái, akik az általános testvériségért harcoltak, prófétikusan, vitairat írói, akik halhatatlanok lettek az igazság szolgálatában, és Ézsau, Jeremiás és Ezékiel erőszakosságuk és vadságuk ellenére meghallgatták a szenvedést, mely nemcsak védelmet akar az elnyomó erők ellen, hanem föl is akar szabadulni alóluk.

Ha a föníciai elem bele is épült a pelasgiai, a hellén, a latin, kelta és ibériai elemekbe, a zsidó elem összevegyülve a más elemekkel, szintén hozzájárult ezeknek a fölhalmozódásoknak a formálásához, amelyek később a modern népek alakjában egyesültek. A zsidó is belesüllyedt abba a hatalmas olvasztótégelybe, amelyet Kisázsia jelentett, és ahol a legkülönbözőbb népek éltek. A lassan hellenizált zsidók Alexandriát olyan várossá alakították, amelyek a keresztény propaganda legaktívabb központja lett. Ők voltak a legelsők,akik áttértek; ők voltak a primitív alexandriai egyház magja, az antiókiaié, a rómaié, és at ebioniták eltűnése után a görög és római áttértek tömegei fölszívták őket.

A középkor folyamán a zsidó vér keveredett a keresztény vérrel. Tömeges áttérések nagy számban fordultak elő, és érdekes lenne a Brainei, [183] a Tortosai , [184] a Clermontiak, akiket Avitus térített meg, a 25. 000 akiket a hagyomány szerint Vincent Ferrer térített meg zsidók történetét megnézni, akik eltűntek a környező népekben. Ha az inkvizíció meggátolta, vagy megpróbálta meggátolni a júdaizációt, előnybe részesítette a zsidók beolvadását, és ha a keresztény antiszemiták logikusak lennének, akkor elátkoznák Torquemadat és követőit, akik segítették a keresztény vér szennyezését zsidó vérrel. A maranók száma nagyon nagy volt Spanyolországban. szinte minden spanyol család ősei között található egy zsidó vagy mór, "a legnemesebb házak tele vannak zsidókkal", mondták [185], és Mendoza y Bovadilla kardinális leírta a 16. századbeli vitairatában a spanyolok eredetéről [186].

Így válaszoltunk azoknak, akik az árja vér tisztaságát állítják; kimutattuk, hogy ez a faj, mint mások számtalan keveredés eredménye volt. Nem is beszélve a történelem előtti időkről, amikor a perzsa, makedón és római hódítások még rosszabbá tették a faji keveredést, amely nagyobb lett, ahogy Európába a népek bevándoroltak. Az úgynevezett indogermán fajok, melyek már azelőtt is keveredtek, most csúdi, ugor, utal-altáji fajokkal keveredtek. Így az európaiak, akik magukat közvetlen árja származékoknak hiszik, nem gondolják meg, hogy őseik sok országban megfordultak utazásaik során, nem gondolnak a törzsekre, melyeket magukkal vittek, sem azokra, amelyeket letelepülésükkor a területükön találtak, ismeretlen fajú és eredetű, ismeretlen és furcsa törzseket, akiknek vére ma is csörgedezik ereikben, és akik azt állítják, hogy nemes és legendás árják, de sárga dáziuszok és fekete dravidák vére folyik a fehér indo-árják ereiben.

Jelenleg a zsidók, akik magukat a szemitizmus legfelsőbb megtestesítőinek vallják, segítik ennek a hitnek és a fajok egyenlőtlenségének a hitét örökössé tenni. A faji előítélet örökös, és azok is, akik szenvednek tőle, azok a legállhatatosabb fönntartói. Antiszemiták és filoszemiták kéz a kézben védik ugyanazokat az elveket, csak akkor oszlik meg véleményük, mikor arról van szó, hogy ki a fölsőbbrendű. Ha az antiszemita azzal vádolja a zsidót, hogy alsóbbrendű furcsa faj része, a zsidó azzal henceg, hogy a kiválasztott felsőbbrendű faj tagja; nemességéhez és ősiségéhez a legnagyobb fontosságot rendeli és most is hazafias büszkeségének áldozata. Bár már nem nép, bár ellentmond azoknak, akik benne egy nép képviselőjét látják, mely idegen népek között lakik, szíve mélyén megtartja ezt a hiú hitet, és így olyan, mint minden ország sovinisztája. Mint azok azt állítja, hogy tiszta fajú, bár állítása nem megalapozott, és meg kell közelebbről vizsgálni Izrael ellenségeinek állítását és magát Izraelét is; mely szerint a zsidók a legegységesebb, stabil, áthatolhatatlan, megváltoztathatatlan nép.

Nincs arról iratunk, hogy megállapítsuk az ősi nomád Izrael népi összetételét, de valószínű, hogy a népét alkotó 12 törzs a hagyomány szerint nem tartozott ugyanahhoz a fajhoz. Kétségkívül heterogén törzsek voltak, mert legendái ellenére a zsidó nép nem lehet egyetlen pár sarja, és a jelenlegi elmélet, mely szerint a héberek törzse oszlott több altörzsre [187], csak legenda, melyet a Teremtés hagyománya őriz, és amely részletet a héberek hibás módon elfogadtak. Már akkor más egységeket, turáni és kusita csoportokat is magukba foglaltak, azaz sárgákat és feketéket, és további idegen elemeket olvasztottak be Egyiptomban élésükkor és mikor Kánaánt meghódították. Később Góg és Magóg, a szittyák jöttek be Józsua uralma alatt Jeruzsálem kapuin, és valószínű visszahagyták nyomaikat Izraelben. Az első fogság idején növekedett a keveredések száma. "A babilóniai fogságban" mondja Maimonidész [188] "az izraeliták mindenféle idegen néppel keveredtek, és gyermekeik születtek, akik ezeknek a vegyesházasságoknak a következtében különféle nyelveken beszéltek" és mégis Babilonban olyan városokban, mint Mahuza, szinte a teljes népesség áttért a júdaizmusra, a zsidókat tisztább fajúnak tartották, mint a palesztínai zsidókat. Egy régi közmondás ezt mondja: "A faji tisztaságra a zsidók közti különbség egy római provinciában úgy megfigyelhető, mint a közepes minőségű és a kevert lisztből csinált tészta között, de Babilonnal összehasonlítva maga Júdea a közepes tészta.

Ez azt jelenti, hogy Júdeának sok viszontagságban volt része. Mindig átmenő terület volt Mizraim és Assur számára; azután, a rabságból való visszatérésük után a zsidók egyesültek a szamaritániusokkal, edomitákkal és moabitákkal. Idumea meghódítása után a hyrikaiakkal, voltak zsidó és idumeai egyesülések, és azt mondják, hogy a Rómával folytatott háború alatt a latin hódítóknak fiaik születtek. "Biztosak vagyunk abban" mondja Ulla rabbi melankólikusan Judah-ben Ezekielnek "hogy nem pogányok leszármazottai vagyunk, akik Cion leányait megbecstelenítették Jeruzsálem elfoglalása után?

De a legjobban a térítés segítette elő az idegen vér keveredését a zsidó vérbe. A zsidók tipikus térítő nép voltak, és a második templom építésétől, de különösen a szétszórtságban igyekezetük figyelemreméltó volt. Pontosan úgy cselekedtek, ahogy az Evangélium mondja, "átmentek a tavon és így térítettek" [189] és teljes joggal mondja Rabbi Eliezer: "Miért szórta Isten szét a zsidókat a népek között? Hogy mindenütt térítsenek. " [190]. Bőséges számú példa bizonyítja a zsidók térítési buzgalmát [191] és az első századokban a keresztény idő előtt a júdaizmus olyan erősen terjedt, ahogy később a kereszténység illetve a mohamedanizmus. Romában, Alexandriában, Antiókiában szinte minden zsidó megtért nemzsidó volt. Damaszkusz és Ciprus az egyesülések központjai voltak, ahogy ezt már kimutattam [192]. A hasmonida legyőzők kényszerítették a fogságba esett szíriaiakat, hogy metéljék körül magukat. Királyok és azok hívei tértek át, pl. Adiabenus családja, és a Palesztina körül élő nagyon vegyes lakosság is, mint ahogy Galilea is, abban a "nemzsidó körben", ahol Jézus született.

Európában a zsidók mindenütt befogadták a megtérteket, vérüket így újítva meg az új vérrel. Térítettek Spanyolországban, ahol az egymást követő Toledói konferenciák megtiltották a vegyesházasságokat; Svájcban, ahol egy 14. századbeli határozat a fiatal lányokat arra ítélte, hogy zsidó kalapot hordjanak, ha zsidó apától született gyerekük; Lengyelországban, a 16. században I. Zsigmond parancsa ellenére, ha hiszünk Bielski történésznek [193] és nemcsak az úgynevezett árja népekkel egyesültek, de az ural-altájiakkal és turániakkal is; itt a beszivárgás még jelentősebb volt.

A Fekete és a Kaszpi tenger partján a zsidók nagy számban telepedtek meg az anti korban. Egy történet elmondja hogy egy Tachus király elleni háborúban (Kr. e. 361) Egyiptomban, Artaxerxes Ochus kiforgatta a zsidókat földjükből és Hyrcaniába telepítette le őket a Kaszpi tónál. Ha megtelepedésük ezen a területen nem is olyan régi, mint ahogy ez a hagyomány állítja, lényegesen a keresztény időszak előtt telepedtek itt le, tanúi voltak a görög föliratok létrejöttének Anapéban, Olbiában és Panticapeaban. A 7. és 8. században Babilonból kivonultak és a tatárok városaiba jöttek, Kercsbe, Tarkuba, Derbendbe, stb. . . 620 táján egy egész törzset, a kazárokat áttérítettek [194], akik területe közel volt Asztrahánhoz. Az erről közszájon forgó legenda fölizgatta a nyugati zsidókat, de ennek ellenére ez kétségtelen tény. Szevillai Izidor, aki az eset idején élt, megemlíti azt, és utána Chasdai Ibn-Shaprut, Khalif Abd-er-Rahman minisztere levelezett Józseffel, a kazárok utolsó kaganjával, akinek királyságát Szvjatoszláv rombolta le, a kievi herceg. A kazároknak nagy befolyásuk volt a szomszédos szláv törzsekre Polyanéban, Syeveryanéban és Vyatichiban, és számosat áttérítettek.

A Kaukázus tatár népei szintén fölvették a zsidó vallást a 12. században, a Ratisboai Petachya nevű utazó jelentése szerint. [195]. A 14. században sok zsidó lakott hordákban, és Mamay vezetésével meghódították a Kaukázus körüli országokat. Kelet Európa ebben a szögletében a zsidók és az ural-altájiak aktívan keveredtek; itt a szemiták keveredtek a turániakkal, és most is, a kaukázusi népek tanulmányozása során az ott lakó kb. 30 000 zsidó személyében a keveredésnek a nyomai fedezhetők föl köztük és a szomszédos törzsek között. [196].

Így a zsidók és antiszemiták által említett zsidó faj, mely szerintük a leghomogénebb, valójában nagyon sokrétű. An antropológusok elsősorban két jól körülírt részre osztják fel őket: dolichocephalok és a brachycephalok. Az első típushoz a szefárd zsidók, spanyol és portugál zsidók valamint az olaszországi és délfranciaországi zsidók többsége; a másodikhoz az askenázik tartoznak, azaz a lengyelországi, oroszországi és németországi zsidók. [197]. De a szefárd és askenázi mellett más zsidó változatok is léteznek, melyek száma nagy.

Afrikában találtak mezőgazdasággal foglalkozó nomád zsidókat, akik a Kabylokkal és a berberekkel szövetkeztek Setif, Guelma és Biskra tájékán, Marokkó mellett; karavánokban még Timbuktuig is elmennek, és törzseik némelyike a Szahara mellett, mint a daggatounok, feketék [195], éppen úgy, mint az abesszíniai fellah zsidók [199]. Indiában, Bombayban lehet fehér zsidókat találni, és fekete zsidókat Kokinkínában, de a fehér zsidók vérében is melanin van. Az 5. században Indiában is letelepültek a perzsa király, Pheroces üldözése idején, aki elűzte őket Bagdadból. Letelepülésük mindenképpen korai időben történt Kínába, ide már Krisztus előtt bejöttek. Kínában a zsidók nemcsak keveredtek a körülöttük élő kínaiakkal, de a konfúciusi vallás szertartásait is átvették. [200].

Következésképpen a zsidó állandóan változott környezetével együtt, melyben élt. Nemcsak a különféle nyelvek miatt, melyeket beszélt, és amely fejében különféle és egymásnak ellentmondó jegyeket hozott be; így nem maradt olyan egyesült és homogén nép, amilyen lehetett volna, ellenkezőleg, jelenleg is a legheterogénebb az összes nép közül, az egyik legváltozatosabb. Ez az állítólagos faj, akinek barátja a stabilitás és akinek az ellenállási erejét mindenki magasztalja, valójában a legkülönfélébb és egymással ellenkező típusokból áll, melyek a feketétől a fehérig, a sárgán át változnak, nem beszélve a másodikféle zsidókról szőke és vörös hajjal, és a barna zsidókról fekete hajjal.

Következésképpen az antiszemiták faji kifogása nem alapul komoly és valódi jelenségen. Az árják és szemiták ellentéte mesterséges; nem helyes azt mondani, hogy az árja és a szemita faj tiszta fajok, és a zsidó egyedülálló változatlan nép. A szemita vér keveredett árja vérrel, és az árja vér keveredett szemita vérrel. Az árják és szemiták keveredtek továbbá turániakkal és hamitákkal, négerekkel és néger vérrel, és a nemzetiségek és fajok Bábeljében, mely a világon jelen van, csalóka dolog olyanokat keresni a szomszédságban, akik vére tisztán árja, szemita vagy turáni.

Ennek ellenére van egy adag igazság abban a vádban, melyet megvizsgáltunk, vagy inkább az antiszemiták elméletében a fajok egyenlőtlenségéről és az árja felsőbbrendűségben, egy szóval az antropológiai előítélet csak egy fátyol, amely elfedi az antiszemitizmus valódi okait.

Azt mondtuk, hogy nincsenek fajok, de vannak különféle népek. Amit helytelenül fajnak hívnak, az nem etnológiai egység, hanem történelmi, szellemi és erkölcsi egység. A zsidók nem nép, de nemzetiség, különféle típusokból állnak, az igaz, de melyik nép nem áll különféle típusokból? Ami a népet néppé teszi, az nem az eredet, de az érzelmek egyfélesége, az eszmék, az etika. nézzük meg, hogy a zsidók nem jelentenek-e ilyen egységet és lehet-e bennük találni egy titkos ellenségességet.

Lábjegyzetek

179 Ulotrichi és Leiotrichi.
180 Brachycephals és Dolichocephals.
181 L. Gumplowicz, La Lutte des races (Paris, 1893).
182 Ez az elmélet, melynek hatalmas előnye, hogy nem nyugszik valamiféle alapítványon, Németországból indult és onnan ment tovább Franciaországba és Belgiumba. De Biez és Edmond Picard fenntartották azt, de semmiféle, még csak illuzórikus bizonyítást sem vittek bele, hogy elveiket bizonyítsa. (Cf. antiszemitan -- Spiegel, pp. 132, et seq, Danzig, 1892).
183 Saint-Prioux, Histoire de Braine.
184 A Tortosai Zsidók ezrével keresztelkedtek meg, Santa Fei Jeromos konferenciája után.
185 Centinela contra Judios.
186 Francisco Mendoza y Bovadilla, El Tizon de la Nobleza Espanola, o maculas y sambenitos de sus Linajes (Barcelona, 1880; Bibliotheca de obras raras). -- Cf. also Llorente, Histoire de l'Inquisition (Paris, 1817).
187 Ernest Renan, Histoire du peuple d'lsrael, v. I.
188 Maimonides, Yad Hazaka (az erős kéz), Part I, chap. 1, §4.
189 Matth. xxiii.
190 Talmud Babli, Pesachim, f. 87.
191 Horace, Sat. IV, 143. -- Josephus, Bell. Jud. , vii, III. , 3. -- Dio Cassius, xxxvii, xvii, etc. , etc.
192 Cf. ch. II; ch. III és ch. IV.
193 Bielski, Chronicon rerum Polonicarum.
194 Vivien de Saint-Martin, Les Khazars (Paris, 1851). -- C. C. d'Ohsson, Les Peuples du Caucase, Paris, 1828. -- Revue des Etudes juives, v. XX, p. 144.
195 Basnage, Histoire des Juifs, v. IX, p. 246; és Wagenseil, Exercitationes.
196 A csecsenek között, akik kelet- és északnyugat Kaukázusban élnek, és a dagesztáni andik között gyakori a zsidó típus. A Kaszpi tengeri tatárokról azt mondják, hogy zsidók, és sok zsidó van a tatár törzseknél, pl. a kumiknál (Cf. Eckert, Der Kaukasus und seine Völker, Leipzig, 1887).
197 Az Afrikai és Olaszországi dolikocefalus zsidókról, cf. a works of Pruner-Bey (Memoire de la Societe d'anthropologie, II, p. 432 és III, p. 82) és Lombroso. -- A brachycephalous zsidókról cf. Copernicki és Mayer, Galícia lakosságának testi jellege, Krakkó, 1876 (lengyelül).
198 Mardochee Aby Serour, Les Daggatouns, Paris, 1880.
199 A Fellahokról cf. Abbadie, Nouvelles annales des Voyages, 1845, III, p. 84, és Ph. Luzzato, Archives israelites, 1851-1854.
200 Elie Schwartz, Isten népe Kínában, Strassburg, 1880. -- Abbe Sionnet, Essai sur les Juifs de la Chine, Paris, 1837.

11. Fejezet : Nacionalizmus és antiszemitizmus

Körülbelül 11 millió zsidó él a Földön szétszórva, körülbelül hét-nyolcaduk Európában. Ezek között a zsidók között a beduin zsidók a Szahara szélén élnek, a daggatounok a sivatagban, a fellahok Abesszíniában, a fekete zsidók Indiában, a mongoloid zsidók Kínában, a kalmük és tatár zsidók a Kaukázusban, a szőke zsidók Csehországban és Németországban, a barna zsidók Portugáliában, Délfranciaországban, Olaszországban és Keleten, a dolichocephalous zsidók, a brachycephalous és sub-brachycephalous zsidók, minden zsidó, akit haja formája, csontvázának formája, bőrszíne szerint az etnológia szabályai szerint négy vagy öt különféle fajba lehetne sorolni, ahogy azt ezelőtt megmutattuk.

Ezen az úton haladva bebizonyítottuk, hogy a nép nem etnológiai egység, azaz a nép nem egy pár leszármazottainak az összessége, és egy nép sem az ilyenfajta cellák összessége. De azt semmi módon nem igazoltuk, hogy nem létezik francia nép, német nép, angol nép, stb. . . és nem is tudnánk ezt megtenni, mert létezik angol, német és francia irodalom és mindegyikük különféle módon fejezi ki a többivel közös érzéseit, ez igaz, de akinek objektív és szubjektív tevékenysége különféle egyénekre hatott, azok nem ugyanazok, az egész emberiségre jellemző érzések, hanem azok, melyeket az emberek egy csoportja érez, és azt különféle módon fejezik ki. El kellett vetnünk a faj antropológiai értelmezését, mert ez hibás, és mert ez a legrosszabb vélemények melegágya, a legmegvetendőbbeké és nem igazolhatóké, amely szerint a nép tagjai büszke és önző egyének, de kénytelenek vagyunk bevallani, hogy léteznek történelmi egységek, azaz külön népek. A faj fogalmát így a népével helyettesítjük, és meg kell magyaráznunk a 19. században annak hitét a nemzetben, a fajban és faji jellegben.

Összefoglalva: általában a nép egyének csoportja, akik egy területen élnek, közös a nyelvük, vallásuk, törvényeik, szabályaik, szokásaik, lelkületük, történelmi küldetésük. Láttuk, hogy a közös faj, a sajátos faj, az ugyanolyan eredetű faj és a vér tisztasága csak egy elgondolás; a faj eszméje nem szükségszerűen kapcsolódik össze a népével, látjuk, hogy a baszkok, bretonok, provenszáliak mind a francia néphez tartoznak, antropológiaiag mégis nagyon különbözőek. A területi közösség sem föltétlenül szükséges; a lengyeleknek például nincs közös területük, mégis létezik a lengyel nép. A nyelv sem tűnik alapvetően fontosnak, pl. Svájcban, Ausztriában, Belgiumban több nyelvet is használnak, Svájc kivételével szövetségi módon vannak szervezve, tehát azt állítjuk, hogy a nép világos jellemzője a nemzetiségnek, mert mindazok, akik egy nyelvet beszélnek, egy csoport részei, más szavakkal az egyik nyelv uralkodó lesz és elnyomja a többit. A vallás volt régebben a legfontosabb erő, mely a nép kialakulásában szerepet játszott. Nem tudunk Rómáról, Athénról vagy Spártáról úgy beszélni, hogy nem beszélünk az Olimpián lakó Istenekről és a Kapitóliumról; ugyanez igaz Memphisre, Ninevére, Babylonra és Jeruzsálemre, és mi lesz a középkorral, ha kihagyjuk belőle a kereszténységet?

Következésképpen, népek léteznek. Ezek a népek néha nem szerveződnek egy kormány alatt. Lehet hogy elvesztették hazájukat, nyelvüket, de tovább létezik a nép, ha öntudatát megőrzi és közössége öntudatát, valamint érdekeit, összekötője pedig egy képzeletbeli faji háttér, származás, eredet és a vérségi kötelék .

Nézzük meg most a zsidót. Láttuk, hogy fajként nem létezik, és hibásan azt lehet állítani: "Nincs többé zsidó nép, zsidó közösség van, mely szorosan egybe van forrva a fajjal". [201]. Kérdéses, hogy a zsidó nem része-e egy népnek, mely különféle elemekből tevődik össze, de mégis egységet alkot. Ha figyelmen kívül hagyjuk az abesszin fellahokat, néhány nem ismert afrikai nomád zsidó törzset, az indiai fekete zsidókat, a kínai zsidókat, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy noha a zsidók különböznek egymástól, azért vannak közös tulajdonságaik, közös személyiségük és közös típusuk. A zsidók különféle országokban éltek különféle éghajlatok alatt, egymástól nagyon különböző népek között. Miért maradtak meg olyannak, amilyenek máig? Miért léteznek továbbra is nemcsak mint vallási közösség? Ennek három oka van: az egyik a vallásuk, a másik, melyért részben felelősek, társadalmi körülményeik, a harmadik az, hogy ezt külső körülmények kényszerítették rájuk.

Egy vallás sem forrasztotta a testet és lelket úgy egybe, mint a zsidó vallás. Szinte minden vallásnak van filozófiája, erkölcse, irodalma a vallási dogmák mellett; az izraeli vallás egyszerre erkölcs és metafizika, sőt, az egy törvény. A zsidók nem függnek szimbólikusan törvényhozásuktól; nem, a második fogságból való visszatérésük után megvolt Jehovájuk és ennek törvénye, egymástól elválaszthatatlanul. Hogy valaki a nép tagja legyen, nemcsak Istent kell elfogadni, de minden jogi előírást, mely Tőle származik és a szentség bélyegét viseli. Ha a zsidónak csak Jehovája lett volna, akkor valószínűleg eltűnt volna a népek között, amelyek befogadták, éppen úgy, mint a föníciaiak, akik csak Melkártot vitték magukkal. De a zsidónak többje volt, mint Istene, neki ott volt a Tórája is, a törvény, és ez őrizte őt meg. Nemcsak hogy nem vesztette el törvényét amikor elvesztette ősi területét, ellenkezőleg, tekintélye erősödött szemében; továbbfejlesztette azt; megnövelte annak erejét és vagyonát. Jeruzsálem lerombolása után a törvény lett Izrael összekötő ereje; törvényéért és azáltal élt. A törvény kicsinyes és terhes volt, ez a vallási szertartás legtökéletesebb kinyilatkoztatása volt, mellyé a zsidó vallás vált a doktorok hatása alatt, egy olyan befolyás, mely összevethető a próféták spiritualizmusával, kiknek hagyományát Jézus vitte tovább. Ezek a szertartások az élet minden részét előre látták, és amelyet a talmudisták végtelenül komplikálttá tettek, így formálva a zsidó elmét, és mindenütt, minden országban ugyanazok voltak a szabályok. Noha szét voltak szórva, a zsidók ugyanúgy gondolkoztak Sevillében, Yorkban, Anconában, Ratisbonban, Troyesban és Prágában; ugyanúgy éreztek és ugyanolyan eszméik voltak az emberekről és dolgokról; a dolgokat ugyanazon a szemüvegen keresztül szemlélték; ugyanazon elvek szerint ítéltek. A zsidó típus hasonlóképpen alakult ki, mint ahogyan az orvos vagy az ügyvéd típusa, stb. . . alakul ki, ezeket a típusokat a társadalmi és fizikai működés azonossága alakítja ki. A zsidó vallási típus; a Talmud és a törvény csinálta; erősebb mint a vér és az éghajlati változatok, ezek alakították ki jellemzőit, náluk az utánzás és az öröklés állandóvá vált.

Ehhez a vallási jelleghez társadalmi jellegek is adódtak. Beszéltünk [202] a zsidó szerepéről a középkorban, hogyan tették őket belső és külső okok, melyek a gazdasági és pszichológiai törvényekből adódtak, szinte kizárólag kereskedővé, és elsősorban aranykereskedővé olyan időkben, amikor a tőkének hitelezőként kellett működnie ahhoz, hogy termelékeny legyen. Ez a szerep általános volt; Zsidók játszották minden országban, nem csak egyben vagy néhányban. Közös vallási foglalkozásaikhoz közös társadalmi foglalkozások is társultak. Vallási lényként a zsidó már egy bizonyos módon gondolkozott, bárhol is volt; társadalmi lényként újra azonosan gondolkoztak; így más sajátosságok is létrejöttek, amelyek újra sajátosságokat szültek, egy olyan alakzatot, mely általános volt és azonos minden zsidó számára. Spanyolországban, Franciaországban, Olaszországban, Németországban, Lengyelországban a zsidóellenes törvényhozás azonos volt, melynek magyarázata egyszerű, mivel a törvényhozás mindezekben az országokban az egyház befolyása alatt állt. A zsidóra ugyanazok a megszorítások vonatkoztak, ugyanazokat a sorompókat tették elé, ugyanazok a törvények vonatkoztak rá. Területileg a zsidó lakóhelyekhez kötötték, és az izraeliták azóta pont úgy éltek, mint egy saját hazával rendelkező nép. Lakóhelyeiken megtartották szokásaikat, szabályaikat és vallási szertartásaikat, ezt tanításuk, melyet ugyanazok a változatlan elvek vezették, pedánsan átadta nekik.

Ez az oktatás nemcsak a hagyományokat őrizte meg, hanem a nyelvet is. A zsidó beszélte annak az országnak a nyelvét, melyben lakott, de csak azért, mert ez elkerülhetetlen volt üzleteihez; otthon az elferdített hébert vagy egy, a héber alapján álló zsargont beszélt. Írni héberül írt, a Biblia és a Talmud nem foglalja magában az összes héber irodalmat. A zsidó irodalmi termelés a 8. - 15. századig nagyon nagy volt. Létezett egy neohéber egyházi költészet, mely különösen termékeny és brilliáns volt Spanyolországban [203], létezett zsidó vallási filozófia, melyet az egyiptomi Saadiah alakított ki, és amelyet Ibn Gebirol és Maimonides fejlesztett tovább; létezett zsidó teológia Joseph Albo és Jehuda Halevi idejétől, és létezett zsidó metafizika, a kabbala. Ez az irodalom, ez a filozófia, ez a teológia, ez a metafizika az izraeliták közös tulajdona volt minden országban.

Következésképpen a zsidók vallása, szokásai, szabályai közösek voltak; ugyanolyan polgári, vallási, erkölcsi és behatároló törvények vonatkoztak rájuk; hasonló körülmények között éltek; minden városban megvolt saját területük, ugyanazt a nyelvet beszélték, ugyanazt az irodalmat élvezték, ugyanazokról az aktuális vagy ősi eszmékről gondolkodtak. Ez egymagában elég volt ahhoz, hogy egy népet alkosson. De ennél többjük is volt: megvolt a népi tudatuk, hogy mindig is nép voltak. Miután elhagyták Palesztinát, a keresztény idők előtti első században mindig is Jeruzsálemhez kötődtek; miután Jeruzsálem lángok martaléka lett, vezetőik voltak a száműzetésben voltak, Nassijaik és Gaonjaik, iskoláik és doktorjaik, Babiloniában, Palesztinában, aztán Egyiptomban, majd Spanyolországban és Franciaországban. A hagyományok láncolata sohasem szakadt meg. Száműzötteknek tartották magukat és arról ábrándoztak hogy visszaállítják Izrael királyságát a Földön. Minden évben Passover ünnepén háromszor eldalolták lelkük mélyéről a mondatot : "Leshana haba b'Yerushalaim" (Jövőre Jeruzsálemben). Ősi hazafiságukat és sovinizmusukat is megőrizték. A csapások, szerencsétlenségek, bántalmazások, rabszolgaság ellenére a kiválasztott népnek tartották magukat, felsőbbrendűnek minden más népnél, mely minden soviniszta nép tulajdonsága, a németeké, a franciáké vagy angoloké is manapság. A Középkor elején a zsidó tényleg felsőbbrendű volt, mert mint ősi civilizációjának őrzője volt irodalma, filozófiája, és mindenek előtt gyakorlata volt, mely előnyt adott neki, mikor barbár gyerekek közé települt. A 14. században elvesztette felsőbbségét, kultúrája alacsonyabb szintű volt, mint környezetéé. Vallásilag felsőbbrendűnek tartotta magát, mindazokat lenézte és gúnyolódott azokon, akiknek az ő törvénye idegen volt. Talmudja tanította erre, melyet átjárt a szűklátókörű és véres hazafiasság. A könyvet azzal vádolták, hogy társadalomellenes, és valami igazság van ebben a vádban; azt állították, hogy ez a legmegvetendőbb törvények és erkölcsi szabályok gyűjteménye, és ebben volt a hiba, mert ez nem utálatosabb, mint más más elválasztó és nemzeti törvények. Ha társadalomellenes, csak azért az, mert olyan szellemet képviselt és képvisel, amely különbözik azoknak az országoknak a törvényeitől, melyekben a zsidók éltek, és a zsidók első sorban saját törvényeik szerint akartak élni, és csak azután azok után, melyek a társadalom minden tagjára kötelezőek voltak, és újra, csak közvetve társadalomellenes, mert a törvény soha nem volt mindenütt azonos és megváltoztathatatlan egy államban és annak minden részén. A történelem egy időpontjában végzetesen emberellenesnek tűnt, mert változatlan maradt, míg minden változott. Brutalitását a keresztény antiszemiták mutatták ki, mert őket közvetlenül döbbentette meg ez a brutalitás, de az a mondása Rabbi Simon ben Jochainak: "Öld meg a gójok legjobbjait" nem kegyetlenebb, mint Szent Lajos véleménye, aki úgy gondolta, hogy a zsidóval legjobb úgy vitatkozni, ha kést merítünk a hasába, vagy II. Urbán pápáé, aki ezt írta bullájába: "Mindenki megölhet egy kiátkozottat, ha ezt egyházához való buzgalomból teszi".

Emellett egy dolgot figyelembe kell vennünk. Néhány modern zsidó és filoszemita szörnyülködve elutasította , hogy azok az aforizmák és tételek nemzeti aforizmák és tételek. Azt mondják, hogy a gójellenes (Minean ellenes) kirohanások a rómaiakra, a hellénekre és a hitehagyott zsidókra vonatkoznak, de sohasem a keresztényekre. Sok igazság van ezekben a feltételezésekben, de nagyon hibásak is. Amikor a feljövő kereszténység a júdaizmus ellen küzdött, minden gyűlölet és utálat, mellyel a bérgyilkosok, a hazafiak, a jámbor nép rendelkezett, a zsidók ellen fordult, akik magukat mineánokká változtatták. Mikor a nemzeti hűség elől szöktek, a Róma és az ellenség elleni harc elől szöktek; országuk árulói voltak, a zsidó vallás árulói; elvesztették érdeklődésüket a harc iránt, mely létfontosságú volt Izrael számára; új templomok körül gyülekeztek és közömbösen nézték a nemzet dicsőségét, önállóságuk eltűnését, és nem csak hogy nem harcoltak a farkas szuka ellen, de elbátortalanították azokat is, akik rájuk hallgattak. Ellenük, a hazafiatlanok ellen adtak ki átkokat. A zsidók ezeket a társadalom megvetésének tették ki, törvényes volt megölésük, éppen úgy, ahogy a "gójok legjobbjainak" megölése. Hasonló buzdításokat lehet találni a hazafias küzdelmek minden időszakában, minden népnél; a tábornokok fölhívásai, a nép vezéreinek hadba szólítása miden korban hasonlóan undok fölszólításokat tartalmaz. Mikor pl. a franciák ostromolták Pfalzot, minden németnek ezt kellett mondani: "Öld meg a franciák legjobbikát is! ".

Eljött az a nap, amikor a zsidó volt Európa egyetlen ellensége, keresztények üldözték, vadásztak rá, levágták, megégették, mártírt csináltak belőle. Következésképpen nem érezhetett lágy érzéseket a kereszténység iránt, annál is inkább, mert a keresztények célja a júdaizmus tönkretevése volt, annak a vallásnak a megszüntetése, amely egy idő óta a zsidó hazát jelentette. A makkabeus gójok, a mineai doktorok keresztényekké lettek, és a keresztény a veszett gyűlölet minden szavát megtalálta abban a könyvben. Egy keresztény számára a zsidó megvetendő személy, a zsidó számára a keresztény gój lett, utálatos idegen, aki be van mocskolva, aki rosszul bánik a kiválasztott néppel, aki miatt Júdea szenved. A gój szó magában foglal minden gyűlöletet, ellenszenvet és haragot melyet az üldözött Izrael az idegenek iránt érez, és a zsidóknak ez a kegyetlensége a nemzsidók iránt bizonyítja legjobban, hogy milyen hosszan élt a nemzetiségi eszme Jakab gyermekei között. Mindig népnek hitték magukat, De vajon ma is ezt hiszik?

A zsidók között, akik talmudoktatásban részesülnek, és ez az Oroszországban, Lengyelországban, Galiciában, Magyarországon, Csehországban és Keleten élő zsidókat jelenti, a nemzetiség elve még olyan élő és jelenlevő, amilyen a Középkorban volt. Ők még különálló népet alkotnak, merev, kínosan betartott rítusokba fagyott, nem változó szokásokkal és szabályokkal; ellenséges minden újítással szemben, minden változással, minden kísérlet ellen fellázad, mely őt talmudmentesíteni akarja. 1854-ben a rabbik kiátkozták a francia zsidók által alapított keleti iskolákat, melyek világi tantárgyakat is tanítottak; Jeruzsálemben egyházi átokkal sújtották 1856-ban Doktor Franckel iskoláját; Oroszországban és Galiciában olyan szekták, mint az új Haszidi még mindig tiltakozik a zsidók civilizálása ellen. Mindezekben az országokban csak egy kisebbség menekül meg a talmudi szellemtől, de a tömeg el van szigetelve, és erősen el van nyomva és meg van alázva, és örökre a kiválasztott népnek tartja magát.

Az idegenek intoleráns elutasítása eltűnt a nyugati zsidóknál. , a Franciaországi, Angliai, Olaszországi és a Németországi zsidók nagy részéből. [204]. Ezek a zsidók már nem olvassák a Talmudot, és a talmudi erkölcs, legalábbis a Talmud nemzeti erkölcse nem vonzza már őket. Nem tanulmányozzák a 613 törvényt, elvesztették félelmüket a tisztátlanságtól, amely félelmet a keleti zsidók megőriztek; többségük nem tud héberül, elfelejtették az ősi szertartások jelentését; a rabbinikus júdaizmust vallási racionalizmussá alakították; föladták a család megfigyelését és a vallásgyakorlat arra redukálódott, hogy évente pár órát töltenek a zsinagógában olyan himnuszokat hallgatva, melyeket nem értenek. Nem tudnak a dogmához kötődni, a jelhez; ez már nincs meg nekik; a talmudi gyakorlat föladásakor föladták azt, ami egységessé formálta őket, amely lelkületüket formálta. A Talmud alakította a zsidó népet a szétszórás után; emiatt alkottak különféle eredetű egyének népet; az olvasztotta eggyé a zsidó lelket, ez alkotott fajt; ez és a különféle társadalmak tiltó törvényei alkották őt meg. A törvényhozás megszűnte után a Talmud jelentősége megszűnt és a zsidó népnek meg kellett volna szűnnie, mégis a nyugati zsidók is még zsidók. Azért zsidók, mert megtartották örök és élő nemzettudatukat; még mindig népnek hiszik magukat, és mivel ezt hiszik, megmaradnak. Ha a zsidó nemzeti öntudata megszűnik, akkor ős is megszűnik zsidónak leni; ameddig megtartja azt, megmarad zsidónak. Nem gyakorolja vallását többé, nem vallásos, gyakran ateista, de zsidó marad, mert hisz fajában. Megtartotta nemzeti büszkeségét, mindig magasabbrendűnek tartja magát, másnak, mint azok, akik körülötte vannak, és ez a meggyőződés megóvja attól, hogy beleolvadjon környezetébe, mindig kizáróvá teszi, aki elutasítja a vegyes házasságot a környezetében levő néppel. A modern júdaizmus azt mondja, hogy csak egy vallás, de valójában faj is, mert hisz abban, mert megőrizte előítéleteit, egoizmusát és hiúságát mint nép; hite, előítéletei, egoizmusa és hiúsága miatt a népek, akik között él, idegent látnak benne, és itt érintjük meg az antiszemitizmus legmélyebb okait. Az antiszemitizmus az egyik útja a nemzetiségek láthatóvá válásának.

Mi ez a nemzetiségi kérdés? Ez alatt értjük "azt a mozgalmat, amely egy népességet, melynek eredete és nyelve közös, de különféle államokban él, olyan módon egyesít, hogy közös politikai testet képezzenek, azaz egy népet alkossanak. " [205]

Ezzel egyidőben egy ország jogainak a kinyilatkoztatása, mely régen a népek sajátsága volt, de a forradalom átalakította a szabályokat és dinasztiákat, melyek a népeket alkották; a terület, régen a királyok birtoka, most a nép tulajdona lett, mely azon él. A királyi kormány maga alkotta a nép egységét, az alkotmányos képviselői parlament ezt az egységet máshova tette: az eredetre és a nyelvre. Megszűnt egy mesterséges kötődés, helyette természetes kötődést kerestek; a nép részei keresték egyéniségüket, és egységre törekedtek, mert hiányolták azt. 1840 körül a nemzetiek kiléptek a világosságra és elkezdték munkájukat, és megalkották koruk Európáját. Egy egész nemzedék bennszülöttei, a történészek, filozófusok, költők megalkották a nemzeti állam elméletét.

Oroszország és Németország ezekre a nemzeti elvekre helyezte birodalmát, megszületett a pángermanizmus és a pánszlávizmus. És nem ez a pángermanizmus és pánszlávizmus agitál Keleteurópában, nem függ-e Európa végzete ennek a két elvnek a korábbi vagy későbbi összecsapástól?

Ezen a helyen nem taglaljuk ennek a mozgalomnak a törvényességét vagy törvénytelenségét. Célunknak megfelel létezésének fölfedezése. Hogy egyesít ez az irányzat egy népet? Kétféle módon: vagy minden egyént, aki a nemzeti nyelvet beszéli, közös kormány alatt egyesíti, vagy eltünteti a különböző elemeket, melyek együtt vannak egy népben a többség javára és így ezek jellege lesz a nemzeti jelleg. Így a németek igyekeztek asszimilálni az elzásziakat és a lengyeleket; az oroszok a lengyeleket orosz egyetemek fenntartására kötelezték, hogy elnemzetietlenítsék őket; Ausztriában a németek megpróbálták a cseheket abszorbeálni; Magyarországon "szlovák árvákat kivettek anyanyelvi környezetükből és magyar vidékekre telepítették őket" [206]. Ha nem lehet ezeket a különféle elemeket beszívni, akkor harc következik, gyakran erőszakos harc, mely az üldözés sok formáját veheti föl és kiutasítással is járhat bizonyos esetekben.

Európa közepén a zsidók vallási közösségként éltek, híve nemzetségükben, megőrizve típusukat, adottságaikat és szellemüket. Harcukban a különféle elemekkel, melyek köztük éltek, a népek elkezdtek a zsidók ellen küzdeni, melynek egyik megnyilvánulása az antiszemitizmus volt, és a népek megkísérelték a különös idegenek számát csökkenteni.

A nemzeti egoistáknak, a kizáróknak a zsidók veszélynek tűnnek, mert úgy érzik, hogy a zsidók még nép, melynek mentalitása nem egyezik a nemzet mentalitásával, akiknek elvei ellentétesek környezetük társadalmi, erkölcsi, pszichológiai és szellemi elveivel, amelyek a nemzet elvei. Ezért a kizáróak antiszemitákká váltak, mert a zsidók szemére vethették kizáró voltukat, mely éppen olyan engesztelhetetlen, mint az övék, és minden antiszemita irányzat afelé hajlik, mint már láttuk [207], hogy visszahozza az ősi törvényeket, melyek megszorítják a zsidók jogait, mint idegenekét. Így észrevesszük az alapvető és örökös ellentmondást a nemzeti antiszemitizmusában: az antiszemitizmus a modern társadalmakban született, mert a zsidó nem asszimilálódott, nem lett a nép része, de ha az antiszemitizmus kimutatta, hogy a zsidó nem asszimilálódott, erőszakosan megfeddte ezért, és egyszersmind megtett minden szükséges intézkedést arra, hogy a jövőben sem asszimilálódjon.

Mindenképpen ellentétes, egymásnak ellentmondó irányzatok léteznek a nemzeti irányzatokban. a nemzetiségek fölött áll az emberiség; ez az emberiség, mely eleinte olyan különböző egyedekből áll, ellenséges törzsek ezreiből, melyek felfalják egymást, nagyon homogén emberiséggé válik. A különféle népek területe közös különbözőségük ellenére; a nemzet tudata fölött általános tudat alakul ki; régebben több civilizáció volt, ma egy civilizáció felé haladunk; valaha Athén ellenállt szomszédjának, Spártának; most akkor is, ha két nép nem teljesen hasonló, a hasonlóságokat hangsúlyozzák. Egyik oldalon sajátos képességei alkotják lényegét és személyiségét, minden egyén egy népben fölmutat olyan képességeket, melyek közösek a többi azonos nyelvet beszélő egyedével, azonos érdeklődései vannak, így a civilizált emberiség hasonló jellegű, noha minden nép megőrzi saját jellemét. Naponta mind gyakrabban a népek közti kapcsolatok közelebbi összeforrást vonnak maguk után. Az emberiesség fölsorakozik a patriotizmus mellé, a nemzetköziség a nemzetiség mellé, és jelenleg az emberiség eszméje több súlyt kap, mint a haza eszméje, mely változik és elveszít valamennyit kizárólagosságából, melyet a nemzeti egoisták szeretnének örökké fönntartani. Ennélfogva a két irányzat ellentmond egymásnak. A már erős nemzetköziség rendkívül erős ellentéte a hazafiasság. A régi konzervatív szellem büszkén tartja magát; erejét gyűjti a kozmopolitizmus ellen, mely egy napon le fogja győzni; tüzesen harcol a kozmopolitizmus hívei ellen, és ez újra antiszemitizmusba torkollik.

Noha néha rendkívül soviniszták, a zsidók alapvetően kozmopolita jellegűek; ők az emberiség kozmopolita eleme, mondja Schaeffle. Ez igaz, mert mindig is nagy fokban képesek voltak az alkalmazkodásra, mely a kozmopolitizmus magja. Ha megérkeztek a Szentföldre, átvették a kánaáni nyelvet; hetven éves babilóniai tartózkodás alatt elfelejtettek héberül és mikor visszatértek Jeruzsálembe, arameusul vagy káld zsargonban beszéltek. ; az első században a keresztény korszak előtt és után a hellén nyelv hatotta át a zsidóságot. A szétszórtságban a zsidók végzetesen kozmopolitává lettek. Valóban, nem is akartak többé területhez kötődni, és csak a vallás egyesítette őket. Igaz, volt hazájuk, de ez a haza, minden hazák legszebbike a jövőben létezett csak; ez Cion megújulását is jelentette, mellyel egy ország sem összehasonlítható; egy lelki haza, melyet olyan hevesen szerettek, hogy minden ország közömbös lett nekik, és minden más ország egyenlően jónak vagy rossznak tűnt szemükben. Végül olyan rettenetes körülmények között éltek, hogy nem tudták elképzelni, hogy van kiválasztható hazájuk, és ösztönük és szolidaritásuk segítségével nemzetköziek maradtak.

A nemzetiek miatt ők lettek a nemzetköziség fő propagátorai; úgy érezték, hogy ezeknek a hazátlan istentelen embereknek a példája igen rossz, és jelenlétük aláaknázza a haza eszméjét, sőt minden haza eszméjét. Ezért antiszemitákká váltak és ezért antiszemitizmusuknak egy további érve is volt. Nemcsak azzal vádolták a zsidókat, hogy idegenek, de azzal is, hogy pusztító idegenek. A kizáróak konzervatizmusa a kozmopolitizmust a forradalommal kapcsolta össze; először kozmopolitizmusukért, majd forradalmi szellemükért és ilyen aktivitásukért vetették meg a zsidókat. A zsidónak tényleg van forradalmi hajlama? A következőkben ezt vizsgáljuk meg.

Lábjegyzetek
201 A. Franck, tanulmány a "Zsidóság vallásáról és tudományáról" az Annuaire de la Societe des Etudes Juives, 2. évfolyam.
202 Chapt. VII.
203 Cf. Munk, De la Poesie hebraique apres la Bible, in "Le Temps" of Jan. 19, 1835, és Zunz, Rappaport és Abraham Geiger munkái. Cf. szintén Amador de los Rios, Histoire des Juifs d'Espagne (1875).
204 Külön élek a Németországi lengyel zsidóktól.
205 Laveleye, Le Gouvernement dans la Democratie, v. I, p. 53 (Paris, 1891)
206 J. Novicow, Les luttes entre societes humaines, Paris, 1893.
207 Ch. ix.

12. Fejezet : A zsidóság forradalmi szelleme

A zsidóság forradalmi szellemének vizsgálata nem jelenti a zsidó kommunizmus vizsgálatát. Továbbá abból a tényből, hogy az úgynevezett mózesi intézmények létrejöttét szocialista elvek sugalmazták, nem következik, hogy a forradalmi szellemet mindig Izrael vezette.

A kommunizmus és a forradalom nem elválaszthatatlan fogalmak, és ha ma nem lehet az egyiket kimondani anélkül, hogy az a másikat is maga után ne vonná, az a gazdasági viszonyok miatt van, melyek minket kormányoznak és annak a ténynek a következménye, hogy korunk társadalmainak változása, melyek a magántulajdonon alapulnak, nem lehetséges anélkül, hogy erőszakosan föl ne tépnénk őket. Egy kapitalista államban a kommunistát forradalmárnak tekintik, de nem veszik figyelembe, hogy a magántőke partizánját is hasonló módon fogják tekinteni a kommunista államban.

Ha Renannal együtt azt lehet mondani, hogy a zsidók voltak a haladás vagy a változás eleme, így őket a változás kovászának lehet tekinteni, és ez minden időben így volt, mint látni fogjuk, ennek oka nem a gyűjtési törvények, a dolgozók bére, a szabbatikus és jubileumi évek, melyeket megtalálunk az Exodusban a Numeriben, a Leviticusban, stb. . . [208], hanem azért, mert mindig elégedetlenek voltak.

Nem akarom azt állítani, hogy csupán sárdobálók voltak és minden kormány szisztematikus ellenségei, mert nem dolgoztak Allah vagy Ahaziah ellen, csak a dolgok állása nem elégítette ki őket; örök nyugtalanok voltak, jobb állapotokra vágytak, melyek soha nem valósultak meg. Ideáljuk nem olyan volt, melyet reménnyel ki lehet elégíteni, nem volt elég magasan ahhoz, hogy ambícióikat álmokkal és fantomokkal elaltassa. Úgy vélték, hogy joguk van azonnali kielégülést követelni és nem távoli ígéreteket. Innen származik a zsidók állandó agitációja, mely nemcsak a próféciákban látható, a messianizmus és kereszténység, melyek ennek legfőbb fogyasztói, de a szétszórás után is észrevehető egyéni jelleggel.

Az agitáció születésének oka, mely állandóan ébren van és mozgatja a modern zsidók lelkét nem külső okok, mint például egy zsarnok uralma, a nép vagy kegyetlen törvények; ezek belső okok, melyek a héber lélek alapvető vonásai. A forradalmi szellem okai, melyek a zsidókat mozgatják, Istenükhöz való viszonyukban keresendő, az életről és halálról levő elképzelésükben.

Izrael számára az életet Isten adta az embernek és ez jó. Tisztán csak élni már szerencse. Ezzel szemben a halál az egyetlen rossz, mely az embert elérheti, a legszörnyűbb szerencsétlenség; olyan szörnyű, olyan ijesztő, hogy az ezzel való sújtás a legrettenetesebb büntetés. "Szolgáljon halálom vezeklésre" mondaná egy halódó, mert nem kaphat keményebb büntetést, mint a halált. Egyetlen kiegyenlítés, hogy a jámbor úgy haljon meg, hogy előtte Jehova jóllakatja évek hosszú sorának jómódjával.

Amellett, miféle más kárpótlásban reménykedhet? Nem hisz a jövendő életben, és csak nagyon későn, talán a Parszizmus hatása alatt kezdték csodálni a lélek halhatatlanságát. A zsidó számára létezése befejeződik az élettel, és alszik a föltámadás napjáig, nem reménykedhet semmi más létben, minden fenyegető büntetést, minden kielégülést, mely az erkölcsi tisztaság velejárója, csak ezen a földön kaphat meg.

Mivel nem remélhet a jövőben jutalmat, a zsidó nem hajlik meg az élet szerencsétlenségei előtt. Csak nagyon soká remélheti, hogy a mennyei boldogság meg fogja vigasztalni. Az őt érő megpróbáltatásokra sem a mohamedánok fatalizmusával, sem a keresztények beletörődésével nem felel, hanem forradalommal. Mivel konkrét eszméje van, ezt akarja megvalósítani, és bármi késlelteti ennek eljövetelét, azt gyűlöletet ébreszt benne.

A népek, melyek hittek egy felsőbb világban, akik az édes álmokkal vigasztalták magukat és az örökkévalóságban való hit ringatta álomba őket, akiknek birtokában volt a jutalmak és büntetések dogmája, a paradicsomé és a pokolé, mindezek a népek elfogadták a szegénységet és betegséget lehajtott fejjel. A boldog jövő reménye tartotta bennük a lelket, és harag nélkül viselték bajaikat és nélkülözésüket. A világ igazságtalanságaival szemben a mirtuszra és az idillikus örömökre való reményükben meghajoltak panasz nélkül a hatalmasok előtt.

De a személy folyamatosságának és megmaradásának eszméjét nem ismeri a zsidók erkölcse. Korai időszakukban nem osztották a farizeusok reményeit; miután Jehova lezárta szemeiket, csak a sheol rémségei vártak rájuk. Tehát számukra az élet fontos volt; ezt akarták minden áldással megszépíteni, és ezek az őrült idealisták, akik az egy Isten elvét bevezették, voltak riasztó de megmagyarázható módon a legkevésbé megmunkálható érzéki emberek. Jehova adott nekik egy pár évet a Földön; ebben a létben, mely mindig túl rövid, hogy elég legyen egy hébernek, hűen és részletesen kellet őt imádniuk; ennek fejében a héber mérhető előnyöket várt el az Úrtól.

Az ellentét eszméje dominálja az egész zsidó teológiát. Ha az izraelita elvégezte kötelességét Jehovával szemben, akkor ellenértéket követelt. Ha úgy gondolta, hogy rosszul bánnak vele, ha úgy gondolta, hogy jogait nem veszik figyelembe, nem volt oka az időt húzni, mert minden perc, melyben nem volt boldog, egy ellopott perc volt, melyet sohasem kaphatott vissza. Ennek megfelelően súlyt helyezett a kölcsönös kötelességkielégítésre; azt akarta, hogy közte és Isten között egyensúly legyen; szigorúan számbavette kötelességeit és jogait; ez a mérlegelés a vallás része volt, és Spinoza elmondhatta [209]: "A zsidók vallási dogmáiban nem utasítások vannak, hanem jogok és előírások; a jámborság igazságot jelent, a hiányzó jámborság igazságtalanságot és bűnt. "

Egy ember, akinek a zsidó zsolozsmázik, nem szent, nem visszavonult ember: csak egy ember. Jótékony ember nincs Júdea népe számára; Izrael nem ismeri az irgalom kérdését, csak a jogét; az alamizsna helyreállít valamit. Emellett mit mondott Jehova? Ezt mondta: "Csak egyenleg, súlyok, jó mérleged és jó szemmértéked kell hogy legyen" [210] és ezt is mondta: "Ne tiszteld a szegényt, ne tiszteld a hatalmast. De igazságosan ítéld meg felebarátaidat. " [211].

A primitív időknek ebből az elvéből származik az izraeli megtorlás törvénye. Egyszerű lelkek, kiket eltölt az igazság érzése, nyilvánvalóan hajlanak a "szemet szemért, fogat fogért" törvényére. A törvény szigora csak akkor lágyult meg, amikor az jogosság pontosabb eszméje kialakult.

A próféták Jehovaizmusa mutatja ezeket az érzéseket. Az Isten, kit tisztelnek, ezt akarja: " legyen az ítélet a folyó víz és az igazságosság egy hatalmas ár" [212]. Isten ezt mondja: "Én vagyok az Úr, aki szerető kegyességgel ítélek és hozok igazságot a Földre. Mert gyönyörködöm ezekben a dolgokban. " [213]. Az igazság ismerete Isten ismerete, és az igazságra az Istenség sugároz; ez megváltó jellegű; Isaiahhal, Jeremiással, Ezékiellel alakította ki a dogma részeit, a Szinai teofánia alatt nyilvánította ki ezeket, és apránként megszületett az eszme: Izraelnek igazságot kell szolgáltatnia.

Miután visszatért Babilonból, a zsidó népnek jelentős magja volt, mely szegényekből, becsületesekből, jámborakból, alázatosakból és szentekből állt. Az énekek nagy része ebből a magból származott. Ezek az énekek nagy részben vádak a gazdagok ellen; az ebionik harcát szimbolizálják a hatalmasok ellen. Ha a tulajdonosokat, a telítetteket említik, az énekes Ámossal mondja: "Halld, te, aki elnyeled a szegényt, és elesetté teszed az ország szegényeit" [215] és a babilóniai fogságban és a makkabeuszokban (589-167) írt versek a szegényt dicsőítik. Ő Isten barátja, az ő prófétája, az ő felszenteltje; kezei tiszták, egyenes és igazságos; ő a nyáj része és Isten a juhász.

A gazdag álnok; ő az erőszak és a vér embere; aljas, álnok, dölyfös; ok nélkül tesz rosszat; megvetendő, mert kizsákmányolja, üldözi, elnyomja és felfalja a szegényt. De fő bűne, hogy nem igazságos, hogy megvesztegeti a bírókat, akik előzetesen elítélik a szegényt. [216]

Költőik szavai által bátorítva az ebiónik nem nyugodtak bele szegénységükbe, nem élvezték szerencsétlenségüket, nem törődtek bele a szegénységbe. Ellenkezőleg, arról a napról álmodtak, mely megbosszulja a rájuk zúdult gonoszságot és gyalázatot, arról a napról, amikor a gonoszt lelökik és az igazat fölemelik: Messiás napjáról.

Mikor Jézus megjelenik, elismétli, amit az ebióni énekesek mondtak, azt mondja: "Áldottak az éhezők és a szomjúhozók, kik becsületesek, mert ezek jól fognak lakni. " [217]; ezután kiátkozza a gazdagot és elmagyarázza; "Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bekerülni Isten országába" [218]. Ezen a ponton a keresztény doktrína tisztán zsidó jellegű, nem hellénikus, és Jézus első híveit az ebionik között találja.

Így a zsidók eszméje az életről és halálról adta forradalmi lelkületük első elemét. Kezdve az eszmével, hogy az a jó, ami igazságos nemcsak a halál után lesz valósággá, mert a sírban alszunk a föltámadásig, igazságot kerestek a Földön, és azt soha nem találva, mindig elégedetlenek voltak, és állandóan azt keresték.

A második elemet az Istenség eszméje adta. Az emberek egyenlőségének keresése az anarchiáig juttatta el őket; elméleti és lelki anarchiához, mert nekik mindig volt kormányuk, sőt tényleges anarchiához, mert sohasem fogadták el teljes szívvel azt a kormányt, melynek területén laktak.

Ha Jehovát imádták nemzetük Isteneként, vagy prófétáikkal az egy és általános Istenben való hitre emelkedtek, a zsidók sohasem gondolkodtak el az Istenség alapelvéről. A júdaizmus sohasem tett fel alapvető metafizikai kérdéseket, sem Isten mögé nem akart látni, sem Isten természetét nem kutatta. "Fennkölt elmélkedéseknek nincs kapcsolatuk a Szentírással" mondja Spinóza "és amennyire én tudom, nem tanultam és nem is tanulhattam a Szentírásból Isten örök tulajdonságairól" [219] és Mendelssohn hozzáadja: "Júdaizmus egyetlen örök igazságot sem fedett föl előttünk". [210].

A zsidók úgy tekintettek Jehovára, mint egy égi királyra, aki népét bérli, és szerződéseket köt vele, ellenszolgáltatásként törvényei és előírásai alázatos betartását követeli meg. Egy ősi héber szemében, és később, a talmudisták szemében csak Izrael élvezheti a Jehova nyújtotta kiváltságokat; a próféták szemében minden nép igényt tarthat ezekre a kiváltságokra, mert Jehova az univerzális Isten és nem ugyanaz mint Dagon vagy Belzebub.

De Jehova volt a "héber nép legfőbb ura" [221]. Ő volt a mindenható és ijesztő Úr, az egyetlen király, féltékeny tekintélyére, kegyetlenül elnyomva azokat, akik lázadtak mindenhatósága ellen. Szerencsében és szerencsétlenségben, a jámbor zsidó mindig hozzá folyamodhatott. Az emberekhez és nem Jehovához fordulni bűn volt. Mivel Rómával és I. Mithriádésszal kötött szövetséget, Júdás Makkabeusz megsértette ezt az alaptételt, és Johanan fia, Jose Rabbi ezt mondta: "Átkozott legyen az, aki bizalmát húsból és vérből való teremtményeknek adja és aki eltávolítja szívéből Jehovát! " Jehova a te erősséged, a te védelmed, a te várad, a te reményed, mondják az énekek.

Minden zsidó Jehova alattvalója. Ezt ő maga mondta: "Izrael gyermekei szolgáim" [222]. Milyen tekintély győzheti le Isten tekintélyét? Minden kormány, bármilyen is az, ördögi, mivel Isten kormányának a helyét foglalja el; harcolni kell ellene, mert csak Jehova a zsidó közösség vezetője, az egyetlen, akinek a zsidó engedelmességgel tartozik.

Mikor a királyokat támadták, a próféták Izrael érzelmeit fejezték ki. A szegény, az alul levő, mindazok gondolatait képviselték, akiket a királyok vagy a gazdagok elnyomtak, és ez késztette őket arra, hogy kritizálják azt, vagy tagadják, hogy bármi jó is származna ettől az elnyomástól.

Egyedül Jehovát tartva uruknak az anavik és ebonik örökké forradalmiak voltak az emberi uralom ellen; nem tudták azt elfogadni, és Zadok és a galileai Judah fölkelése alatt látták őket, ahogy fanatikusan kiabálták: "Senkit se hívj uradnak". Zadok és Judah logikusak voltak: Ha uralkodónk az égben van, nem tudunk még egyet itt lent elviselni.

Maga Isten parancsolja ezt az egyenlőséget, és újra, a hatalmas akadályozza ennek véghezvitelét. A megalázott, általában gyakorolja ezt; ők a Leviticus, Exodus, és Numeri kommunista elveit követik, elvek, melyeket az egyenlőséggel való foglalkozás von maga után. A gazdagok elfelejtik, hogy Isten ugyanabból az agyagból formálta őket emberré, nem tartják be az egyenlőséget, melyet Isten nyilatkozott ki. Így elnyomják a népe, a szegényeket megrontják, szőlőit leszedik, özvegyeket tesznek áldozatukká, árvákat prédáikká, [223], és nekik köszönhető, hogy egyenlőtlenség létezik.

Mindezekre a tulajdonosokra és nagy lábon élőkre a próféták átkokat szórnak, egy ének így mennydörög: "Uram, akié a bosszú, Ó, uram, a bosszú ura, mutasd meg magadat! " [224]. Szemére vetik a gazdagnak kincsei bőségét, luxusát, az örömek szeretetét, mindent, ami őt felebarátai fölé emeli; mindazt amiből nem jámbor arroganciája, hogy többnek képzeli magát, mint a pásztor, aki őrzi nyáját és istenfélő; bármi is okozza azt, hogy elfelejti ezt az isteni igazságot; az emberek egyenlőek, mert Jehova gyermekei, akiknek egyenlő része van a világ gazdagságából és egyenlő részük az örömökben és áldásokban.

Jehova után csak magukban hisznek. Istennel egységének megfelel a lét egysége; az abszolút Istennek az abszolút lét. Ennek megfelelően a szubjektivitás mindig alapvető tulajdonsága a szemita jellemnek; ez gyakran tette a zsidókat önzővé, és ha egyszer eltúlozta ezt az önzést, bizonyos talmudisták észrevették, hogy kötelességeik is vannak, mégpedig kötelességek sajátmaguk irányába. Ez a szubjektivitás. éppen úgy mint az egyistenhit felelős a zsidók tehetségtelenségéért minden képzőművészeti ágban. Irodalmuk is teljesen szubjektív; a zsidó próféták, mint az énekek írói, mint a költők mint Jób és az énekek énekének költői, mint az eklézsiák és a tudás könyvének moralistái ismerték magukat és általánosították érzéseiket vagy személyes érzékelésüket. Ez a szubjektivitás teszi érthetővé, hogy a zsidók minden időben, ma is úgy vonzódnak a zenéhez és minden szubjektív művészethez.

Így kétségtelenül individualisták voltak, és ezek az emberek, akik annyira érdeklődtek a földi dolgok iránt, a létezésre vonatkozó ellentmondást nem tűrő elveik alapján meggyőzhetetlen idealistáknak tűnnek. Egy individualista idealizmussal megfejelve mindig forradalmár lesz. Soha nem fogja megengedni senkinek, hogy megsértse szent személyét, és hogy egy más akarat uralkodjon az övé fölött.

Hosszú fogságuk, áldozataik, mely sorsuk volt, a századok megalázásának ellenére, melyek jellemüket megrontották, elnyomták elméjüket, béklyóba fogták szellemüket, megváltoztatták ízlésüket, szokásaikat, adottságaikat, Júdea romjai nem mondtak le eleven álmukról, melynek támogatója és ihletője a függetlenségi harc volt.

A sírkövek, vérfürdők, rombolások, bántalmazás, mindez értékesebbé tette számukra az igazságot, az egyenlőséget és a szabadságot, melyek sok évig csak üres szavak voltak számukra. A próféták szavai, hogy a gonoszt megbüntetik egy nap, mindig visszhangot talált ezekben a kitartó lelkekben, akik nem szívesen hajoltak meg, és megvetették a nyomorúságos valóságot, hogy megőrizzék magukat és eszméiket a jövő számára; annak a jövőnek, amelyről Amos és Isaiah, Jeremiah és Ezekiel és mindazok beszéltek akik az énekeket (mizmorim) énekelték, és sajátmagukat húros hangszereken kísérték. Bármilyen bús is ma Izrael, mindig hitt a jövőben.

Azt mondták a zsidóknak: "Miért várjátok a Messiást? Ti makacsok, nem tudjátok, hogy már eljött? " Gúnyosan feleltek, vállukat megvonva: "A Messiás még nem jött el, mert szenvedünk, éhínség van a földön, fekete pestis és a nemesek elnyomják a szegény nyomorultakat! ". De ha azt mondták nekik, hogy Messiásuk sohasem fog eljönni, akkor fölemelték lehajtott fejüket és makacsul azt mondják: "A Messiás eljön egy nap és akkor meg fogják érteni az ének szavait: 'Láttam a gonoszt és hatalmast szétrobbanva mint egy zöld babérfát. Elment és nem volt többé ott. Kerestem és nem találtam' [225] és a szegényé lesz a Föld tulajdona. "

A szűklátókörű gyakorlatok, melyeket doktoraik tápláltak a zsidókba, elaltatták forradalmi ösztöneiket. A talmudi törvények kötése alatt olyan eszmék támolyogtak bennük, melyeket valaha eltűrtek, és azt lehet mondani, hogy Izrael csak magát szabadíthatja föl. De a Talmud nem csöndesített el minden zsidót; akik elutasították azt, voltak néhányan, akik tovább hittek az igazság, szabadság és egyenlőség eszméiben, melyek e világra jönnek; sokan hitték, hogy Jehova népének feladata, hogy ezek eljövetelét segítse. Ezért voltak a zsidók minden forradalmi mozgalom részei, és aktív résztvevői, amit látni fogunk, mikor szerepüket tanulmányozzuk jó és rossz időkben,

Most azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan nyilvánultak meg a zsidó forradalmi irányzatok, hogy ő tényleg (amivel vádolják) a modern társadalmak pusztító ereje-e; és ezért megvizsgáljuk az antiszemitizmus vallási, politikai és gazdasági okait.

Lábjegyzetek

208 Leviticus, xix, xxv; Exodus, xxii; Numeri, xxv.
210 Levit. , xix, 36.
211 Levit. , xix, 15.
212 Amos, v, 24.
213 Jeremiah, ix, 24.
214 Jeremiah, xxii, 15-16.
215 Amos, viii, 4.
216 Psalms, xxvi, 10; lxxxii, 2-3; lviii, 2; xxii; xlviii; lxix; cii, 1, 2; cvii, etc. 217 Matth. , v, 6.
218 Mark, x, 25.
219 Spinoza, Levelek, xxxiv.
220 Mendelssohn, Jeruzsálem.
221 Munk, Palestine.
222 Levit. , xxv, 55.
223 Isaiah, iii; x.
224 Psalms, xciv.
225 Psalms, xxxvii, 35-36.

13. Fejezet :A zsidó mint a társadalmi átalakulás tényezője

Így úgy tűnik, hogy az antiszemita vádak jól megalapozottak. A zsidó szellem alapvetően forradalmi szellem, és tudatosan vagy nem, a zsidó forradalmár. Az antiszemitizmusnak ez nem elég, ő azt állítja, hogy a zsidó a forradalom oka. Lássuk, hogy mennyi az igazság ebben a vádban.

Ha annak vesszük, ami volt, természetének irányzatai és szimpátiájának irányai elkerülhetetlenné tették, hogy a zsidó fontos szerepeket játsszon a forradalmak történetében, és játszott is. Túlzás lenne azt állítani, mint Izrael ellenségei ezt gyakran teszik, hogy minden fölfordulásban, minden fölkelésben, minden politikai változásban a zsidó felbújtóként szerepel, vagy hogy a zsidó provokálta ki vagy idézte elő azt, és hogy a kormányok azért változnak és vesznek föl új formákat, mert a zsidó titkos társaságaiban ilyen változásokra esküdött össze. Az ilyen föltételezések fölállításával megsértjük a legelemibb történelmi szabályokat, mert aránytalan hatást rendelünk a perchez, és figyelmünket a történelmi fejlődés egy fázisának szenteljük ezer más figyelmen kívül hagyásával és annak sokféle szempontját sem tekintjük. Ha a zsidó az utolsó szálig ott veszett volna Cion falai között, a népek rendeltetése nem változott volna, és noha a zsidó elem csak akarná csodálatos összességét, melyet haladásnak nevezünk, a társadalom akkor is fejlődött volna. Más erők vették volna át a zsidó szerepét és vitték volna véghez azt, amit a zsidó vitt véghez. Ha a Bibliát és a kereszténységet tekintjük, a zsidó szellemi és erkölcsi misszióját nélküle is véghez vitték volna.

Teológusok, akik a dogma védelméhez folyamodva érvelnek, végül kétségtelenül kifejtik, hogy a dogma érvei felsőbbrendűek, melynek eredménye végzetes a dogmára nézve. Bibliamagyarázat és a kutatás szabadsága hatalmas pusztítók, és zsidók voltak azok, akik elindították a bibliamagyarázatokat, és ők kritizálták először a kereszténység formáját és tételeit. A középkori vitairatok jelentőségét már megmutattuk. Ha közelről tanulmányozzuk ezeket, megtaláljuk bennük a tudósok minden érvét napjainkig bezárólag. Állíthatjuk, ha a zsidók forradalmi szerepét tagadni akarjuk, hogy a bibliamagyarázat nagyobbik része csak zsidóknak szólt, és így nem lehetett változásra való ösztönzés, mivel a zsidó jól tudta, hogy hogyan egyeztesse össze a szöveg kritikáját a mindennapi gyakorlattal és vallásának teljességével. De ez nem teljesen igaz, a zsidó doktrínák megtalálták a zsinagógából kifelé vezető utat két különféle módon is. Először is a zsidók mindig találtak alkalmat eszméik kinyilatkoztatására, hála a nyilvános viták intézményének. Másodszor voltak eszközök az arab filozófia terjesztésére, és ha annak értelmezőit egy időben, a 12. században, hogy precízek legyünk, mint Al Farabit és Ibn Sint kiátkozták a mecsetekből, és ortodox mohamedánok tüzeltek az arab aristoteleszi tanítványokra. Ebben az időben zsidók lefordították Arisztotelész és az arab filozófusok írásait héberre, és ezeket újra latinra, és ez lehetővé tette, hogy a scholasztikusok megismerjék a görög gondolkodást. A leghíresebb scholasztikusok "férfiak, mint Albertus Magnus és St. Thomas Aquinas, tanulmányozták Arisztotelés munkáit, melyek latinul voltak meg és héberből fordították őket. " [226]

A zsidók nem álltak meg itt. Dícsérték az arab filozófusok materializmusát, amely olyan pusztító volt a keresztény hitre nézve és külföldre vitték a kételkedés szellemét. Aktivitásuk jellege miatt kialakult az a meggyőződés, hogy egy titkos társaság létezik a kereszténység megdöntésére [227]. A 13. század folyamán, amikor a humanizmus komplexuma gyorsan fejlődött, a kételkedés és a pogány hit terjedt, amely kort mi reneszánsznak hívunk, amikor a Hohenstaufenek megvédték a tudományt a dogma ellenében, és az epikureanizmust támogatták, a zsidók első helyen voltak a tudósok és racionalista filozófusok között. II. Frigyes császár udvarában "mely a vallástalanság melegágya volt", szívesen és elismeréssel fogadták be őket. Ahogy Renan megmutatja, [228] ők alakították ki az averroizmust; ők tették híressé Ibn-Roshdot, azt az averránust, akinek befolyása olyan nagy volt. Kétségtelenül részük volt a nem jámbor arabok "istenkáromlásainak" szétosztásában; A császár, aki a tudomány és filozófia kedvelője volt, bátorította ezeket az istenkáromlásokat. Ilyen típusú írás volt az úgynevezett "A három csaló istenkáromlása", Mózesé, Jézusé és Mohamedé, melyet egy teológus írt le, és melynek szelleme durván összefoglalható egy arab mondásával: "mit törődöm én a mohamedán Kábájával, a zsidó zsinagógájával, vagy a keresztény kolostorával! ". Darmesteter valóban ezt írta: "A zsidó a hitetlenség apostola, és őbelőle indult ki a szellem minden forradalma, akár titokban, akár nyíltan. Frigyes császár hatalmas istenkáromlásgyűjteményében és aragóniai Suabia hercegében a zsidó volt az aktív résztvevő. " [229]

Még egy dolog méltó említésre. Ha a zsidók az averrok követői, vagy hitetlenként, kételkedőként és gyalázkodóként aláaknázták a kereszténység alapjait azzal, hogy a materializmus és a racionalizmus elveit hirdették, ők voltak a katolikus dogma másik ellenségének, a panteizmusnak is a kitalálói. Valóban, az Avicebroni Fons Vitaeben volt egy forrás, melyből számos eretnek ivott. Lehetséges az is, hogy David de Dinantot és Amaury de Chartrest is a Fons Vitae befolyásolta, melynek ismerték latin fordítását, melyet a 12. században készített Dominique Gundissalinus főesperes. Az biztos, hogy Giordano Bruno kölcsönvett a Fons Vitaeból, mikor panteizmusát megalkotta. [230].

Ha tehát nemcsak a zsidók voltak felelősek a vallási tételek rombolásáért és a hit csökkenéséért, mindenképp azok közé számolandók, akik segítették a megállítás folyamatát és az azt követő változásokat. Ha nem léteztek volna, az arab és az eretnek teológusok lettek volna helyükben; de léteztek, és nem voltak tétlenek. Továbbá a héber géniusz nem csak rajtuk keresztül munkálkodott, mert Bibliájuk a szabadság minden szószólójának erőteljes gondolati fegyvere lett. A Biblia volt a reformáció lelke, és az volt az angliai vallási és politikai forradalom lelke is. Luther és az angol reformátorok a Bibliával a kezükben vágták a szabadság ösvényét, és a Biblián keresztül rázták le Luther, Melanchthon, és mások római teokrácia béklyóit és döntötték meg a dogma zsarnokságát. De használták a zsidó tudósok munkáit is, melyeket Nicholas de Lyra közvetített a keresztény világnak. "Si Lyra non Iyrasset, Lutherus non saltasset" mondják, és Lyra a zsidókkal tanult, valóban, olyan mélyen benne volt a zsidó bibliamagyarázat tudományában, hogy zsidónak tartották.

Hasonlóképpen meg kell vizsgálnunk, hogy mi volt még fontos, ha nem is a zsidóban, de a zsidó szellemben a kereszténység forradalma idején, amely a 18. századot jellemezte. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a 17. században az olyan tudósok, mint Wagenseil, Bartolocci, Buxtorf és Wolf kihozták az elfeledettségből a zsidó vitairatok köteteit, melyeket a Szentháromság és a megtestesülés visszautasítására írtak, és amelyek a kereszténység minden dogmáját támadták a teljes júdeai keserűséggel, és a talmudista okfejtők páratlan körmönfontságával. Tanulmányokat adtak a világnak a Bibliai szövegmagyarázatok kérdéséről, mint a Nizzachont vagy a Chizuk Emunahot, [231], de istenkáromló szövegeket is kiadtak és Jézus életéről szóló ál-életműveket, mint a Toldoth Jeshot. A 18. században megismételték azokat a vérlázító hazugságokat Jézusról és Szűz Máriáról, melyeket a farizeusok találtak ki a második században; megtaláljuk ezeket Voltairenél és Parneynál, az ő átlátszó és maró szatírájuk föltámad Heinénél, Boernénél és Disraelinél; éppen úgy, ahogy az ősi rabbik erős logikája tovább él Karl Marxban, és az ősi héber lázadók szenvedélyes szabadságszomja újra lélegzik Ferdinand Lassalle izzó szellemében.

Vázoltam durva ecsetvonásokkal azokat a szerepeket, melyet a zsidók töltöttek be bizonyos eszmék kifejlesztésében, melyek segítették az általános forradalom kitörését. De még nem mutattam meg, hogy hogyan lepleződött le a zsidó működése a forradalomban. Azt hiszem bemutattam azt a tényt, nem is egyszer, hogy a zsidók erjesztőként működött a korok gazdasági fejlődésén [232], noha tevékenységüket lehet partizántevékenységnek is tekinteni a régi rendszer szemével, a rendetlenség forrásának; a rendet és stabilitást a keresztény királyság hozta. Ha hiszünk Barruelnek, Cretineau-Jolynak, Gougenot des Mousseauxnak, Dom Deschampsnak, Claudio Jannetnak, akik a történelmet csupán a titkos társaságok munkájának látják, a zsidók szerepe a politikai és társadalmi lázadásokban alapvetően fontos.

Igaz az, hogy a 18. század utolsó éveiben a titkos társaságoknak nagy befolyásuk volt az események irányára, és noha nem ők mondták ki a humanitárius, racionalista és forradalmi elméleteket az ő idejükben, a társaságok bizonyosan okai voltak a forradalmi eszmék rendkívüli szétszóródásának. Ténylegesen ezek voltak az agitáció nagy központjai. Nem lehet tagadni, hogy a szabadkőművesség és a martinizmus hatalmas ügynökök a forradalom elhozásában, de emlékeznünk kell arra, hogy fontosságuk csak azokban az elméletekben volt, melyeket a társadalom előtt képviseltek, és hogy nem ők voltak annak a szellemnek az alkotói, amely a forradalom alapvető oka volt, ők csak annak hatásai voltak, noha egy ilyen hatás biztosan egy sor eseményre reagált.

Mi volt a titkos társaságok és a zsidók kapcsolata? A rejtvény megoldása nem könnyű, mert nincs megfelelő dokumentációja. Mindenesetre az világos, hogy a zsidók nem voltak az uralkodó elemek ezekben a szövetségekben, éppen most írtam ki egy idézetet egy műből, mely szerint ők nem "szükségszerűen a szabadkőművesség urai és nagymesterei", ahogy Gougenot des Mousseaux írja [233]. Az természetesen igaz, hogy a zsidók annak születésétől kapcsolatban álltak a szabadkőművességgel, a kabbala tanítványai, mint látjuk, annak (a kabbalának) szertartásait használják a szabadkőművesek. Az szintén nagyon valószínű, hogy a francia forradalom kitörése előtt több zsidó lépett be a titkos társaságok bizottságaiba, mint valaha annak előtte, és maguk is alapítottak titkos társaságokat. Zsidók voltak Weishaupt körül is, és a portugáliai zsidó, Martinez de Pasquales alapította meg az illuminati sok társaságát. Franciaországban nagyszámú tanítványt gyűjtött maga köré, akiket az újraszerveződés tudományába avatott be. [234]. A Martinez alapította páholyok misztikus jellegűek voltak, míg a szabadkőműves rendek teljességükben inkább racionálisak voltak tanításaikban. Ennek alapján szinte azt mondhatnánk, hogy a titkos társaságok kifejezték a zsidó kettős természetét, az egyik a merev nacionalizmus híve a másik a panteizmusé, mely azzal kezdte, hogy metafizikai tükröződés az egy Istenre, és kabbalisztikai teurgiákban végződött. Nem lenne nehéz bemutatni, hogy ez a két irány egymással összhangban működött; hogy Cazotte, Cagliostro, [235] Martinez, Saint-Martin, de Szent Gervais gróf és Eckartshausen gyakorlatilag szövetségben voltak az enciklopédistákkal és a jakobinusokkal, és látszólagos ellenségességük ellenére ugyanoda érkeztek meg, mégpedig a kereszténységhez.

Ez szintén ahhoz vezet, hogy megmutassa, hogy noha a zsidók nagyon aktív résztvevők voltak a titkos társaságok agitációjában, ez nem ezért volt, mert ők lettek volna a titkos társaságok alapítói, hanem csak azért, mert a titkos társaságok elvei olyan jó egyeztek saját elveikkel. Martinez de Pasquales esete kivételes, és vele kapcsolatban megemlítendő, hogy mielőtt a páholyokat megalapította volna, Martinez már foglalkozott az illuminatik és a rózsakeresztesek misztériumaival.

A forradalom alatt a zsidók aktívak voltak, figyelembe véve, hogy számuk milyen alacsony volt Párizsban; elfoglalták a körzeti választási vezetői, a hadtestparancsnoki és a kisegítő bírói fontos állásokat. 18-an voltak a fővárosban, és át kéne nézni a megyei levéltárakat, hogy visszakövessük, milyen szerepet játszottak az eseményekben. A 18-ból néhányat hivatalosan is megemlítenek. Egy sebészt, Joseph Ravelt, aki a kommün általános bizottságában volt, Thermidor 9-én végezték ki; Isaac Calmert, a Clichyi biztonsági bizottság tagját Messidor 29-én végezték ki; Jacob Pereirat, aki a belga kormány komisszárja volt Dumouriez hadseregében, és aki Hebert követője volt, akit törvény elé állítottak és ugyanakkor ítéltek el, mint főnökét, Germinal 4-én a II. évben. [236]. Láttuk, hogy mint Szent Simon követői, gazdasági forradalmat hoztak, melyben az 1789-es év csak egy lépcsőfok volt, [237], fontos pozíciója volt d'Eichthalnak és Isaac Pereirának Olinde Rodriguez iskolájában. A második forradalmi időszak alatt, amely 1830-ban kezdődik, még buzgóbbak voltak, mint az első alatt. Személyes érdekeltség vezette őket, mert sok európai országban még nem voltak teljesen egyenjogúak. Azok, akik elveik vagy temperamentumuk miatt nem voltak forradalmárok, önérdekből lettek azzá. A liberalizmus győzelméért harcolva saját érdekükben harcoltak. Kétségtelen tény, hogy a zsidók gazdagságukkal, energiájukkal és tehetségükkel támogatták és szították az európai forradalmat. Ez alatt at idő alatt a zsidó bankárok, zsidó gyárosok, zsidó költők, újságírók és szónokok mind ugyanaz a cél felé haladtak. "Görnyedten, fésületlenül, szakállasan és villogó szemekkel" írja Cretineau-Joly, [238] "lélegzetvétel nélkül szaladtak le és föl mindazokban az országokban, melyek elég szerencsétlenek voltak ahhoz, hogy kínozzák őket. Általános motívumaikkal szemben itt nem a gazdagság iránti vágy ösztönözte őket erre a tevékenységre, de inkább az a gondolat, hogy a kereszténység nem tud többé ellenállni azoknak az állandó csapásoknak, melyek megrázzák a társadalmat, és fölkészültek arra, hogy egy kálvária kereszttel álljanak bosszút 1840 év jól megérdemelt szenvedéséért. "

Nem ez az érzés serkentette tevékenységre Moses Hesst, Gabriel Riessert, Heinet és Boernet Németországban, Manint Olaszországban, Jellineket Ausztriában, Lublinert Lengyelországban és sok mást ezek mellett, akik ezekben a napokban a szabadságért harcoltak. Hogy fölfedezzük, hogy a mindent felölelő keresztes hadjárat, amely Európát fölizgatta 1848-ban és azután néhány zsidó műve, akik a názáretin akarták magukat megbosszulni, érvel egy figyelemreméltó lelkiállapot. Bármi is volt a céljuk, önérdek vagy idealizmus, a zsidók voltak a legaktívabb, legbuzgóbb misszionáriusok. Látjuk őket az Új Németországért folytatott agitációban; nagy számban tagjai a titkos társaságoknak, melyek a forradalom harcoló erejét képezik; megtalálták útjukat a szabadkőműves páholyokba; a Karbonárik társaságába; mindenütt ott voltak Franciaországban, Németországban, Angliában, Ausztriában, Olaszországban.

Hozzájárulásuk napjaink szocializmusához jól ismert és nagyon nagy. A zsidók a jelenlegi társadalom szélein foglalnak helyet. Az ipari és financiális kapitalizmus képviselői között, és azok között, akik erőszakosan tiltakoznak a tőke ellen. Rothschild ellentéte Marxnak és Lassallenak; a pénzért való harc ellentéte a pénz ellen folytatott harc, és a részvénnyel spekuláló ellentéte a nemzetközi proletár és a forradalmi mozgalom. Marx adta az első lökést az internacionálé megalapításához 1847-es kiáltványában, melyet ő és Engels írt. Ő nem alapította meg az internacionálét, ahogy azok állítják, akik az internacionálét és a titkos társaságokat zsidók által irányított szervezeteknek tartják. Sok ok vezetett az internacionálé megszervezéséhez, de Marxtól a munkaügyi kongresszus ötlete származott, melyet Londonban tartottak 1864-ben, és itt alapították meg az internacionálét. Tagjainak nagyon nagy része volt zsidó, és az általános bizottságban megtaláljuk Marxot, Németország és Oroszország titkárát, és James Cohent, Dánia titkárát [239]. Az internacionálé sok zsidó tagja vett részt ezután a Kommünben, [240], ahol más hittársaikkal találkoztak. A szocialista pártban zsidók volt a tagság túlnyomó többsége. Marx és Lassalle Németországban, [241] Aaron Libermann és Adler Ausztriában, Dobrojan Gherea Romániában voltak egyidőben annak alapítói és tagjai. Az Oroszországi zsidókat külön kell megemlíteni. Fiatal zsidó egyetemisták, akik alig jöttek ki a gettóból, fontos szerepet játszottak a nihilista propagandában; némelyikük, nők is életüket a fölszabadításnak szentelték, és ezekhez a fiatal zsidó orvosokhoz és ügyvédekhez hozzá kell adnunk sok külföldre ment munkást, akik Londonban és New Yorkban fontos munkaügyi szervezeteket alapítottak, amelyek a szocialista, sőt az anarchista propaganda központjaiként szolgálnak. [242].

Röviden bemutattam a zsidót mint forradalmárt, vagy legalábbis megmutattam, hogy hogyan közelíthetjük meg a tárgyat. Leírtam eredményeit mint a forradalmi eszmék ügynöke, és mint a harc résztvevője, és megmutattam, hogy hogyan tartozik a forradalom előkészítői közé szellemi tevékenységgel, és mint a szellemi termékek tevékenységgé alakítója. Itt azt az ellenvetést lehet fölhozni, hogy a forradalomhoz csatlakozó zsidó ateistává válik, így gyakorlatilag megszűnik zsidónak lenni. Ez csak abban az értelemben igaz, hogy ezek a faji zsidók fajilag elvesztik fajiságukat és könnyebben oldódnak föl környezetükben, és ennek következtében a zsidó forradalmár könnyebben asszimilálódik. De általában a zsidó, egy rendkívül radikális zsidó sem tehet semmi az ellen, hogy megtartsa zsidó vonásait, és lehet, hogy vallását és hitét leveti, nem vesztett el semmit nemzeti szelleméből amely öröklésen és korai tanításokon át sajátja lett. Ez különösen igaz azokra a zsidókra, akik a 19. század elején éltek, és akiknek mintapéldája Heinrich Heine és Karl Marx.

Heine, akit Franciaországban németnek tartottak, és akit Németországban mint franciát elutasítottak, mindenekelőtt zsidó volt. Zsidóként dícsőítette napóleont, akit hevesen csodált, mely áll minden német zsidóra, akiket a császár megszabadított kötöttségeiktől. Heine iróniája és kijózanítása az eklézsiások iróniája és kijózanítása; mint Koheleth, az élet szeretetét és a földi örömök szeretetét örökölte; és mielőtt a bánat és csapások földre sújtották volna, a haláltól úgy félt, mint a tűztől. Heine Miszticizmusát az ősi Jóbtól örökölte. Az egyetlen filozófia, amely vonzotta, a panteizmus volt, egy elv, amely úgy tűnik, természetes módon jut el a zsidó filozófushoz, aki Isten egységén gondolkozva egy anyagi egységgé változtatja azt. Érzékisége, szomorú és kéjsóvár érzékisége tisztán keleti, és forrása az Énekek Éneke. Ugyanez igaz Marxra. Rabbik hosszú sorának leszármazottja, örökölte ősei nagyszerű erejét. Az a világos talmudi elméje volt, amely nem bizonytalanodik el a tények kisszerű valóságát látva. Ő mint talmudista a tásadalomtudományoknak szentelve magát, és bibliamagyarázói és kritikai erejét a gazdasági elméletekre fordította. Az ősi héber materializmus ihlette meg, mely elutasítja a paradicsomban való túl távoli és kétséges reményt, sohasem szűnt meg a Földön eljövő paradicsomról álmodni. De Marx nem csak gondolkodó volt, de forradalmár, agitátor, keserű vitázó, a gúny és a kirohanások művészetét mint Heine, zsidó őseitől örökölte.

Ennélfogva a zsidó a forradalom aktív résztvevője; zsidóként vesz benne részt, vagy helyesebben addig, ameddig zsidó marad. Ezért igaz az, hogy a keresztények konzervatív elemei antiszemiták, és a zsidók előszeretete forradalmi eszmék iránt okozza az antiszemitizmust? Azt mondhatjuk, hogy a konzervatívok nagy többsége teljesen figyelmen kívül hagyja a zsidók történelmi és az oktatásban játszott szerepét. Ezt csak az elméleti és irodalmi antiszemiták állítják, és ezt is nagyon tökéletlenül. Az Izrael elleni gyűlölet nem amiatt állt elő, mert a zsidók a terror hozói, vagy mert Manin liberalizálta Velencét, vagy mert Marx megszervezte az Internacionálét. A keresztény konzervatívok antiszemitizmusa ezt mondja: "Ha a modern társadalom annyira különbözik a régi rendszertől; ha eltűnt a vallási hit; ha a politika rendszer teljesen megváltozott; ha a részvényspekuláció, a spekuláció, az ipari és pénztőke nem ismeri a nemzet fogalmát, akkor a zsidó hibás. " Világítsuk meg ezt a pontot. A zsidó évszázadokon keresztül élt ezek között a népek között, és ezek most bűnhődnek jelenléte miatt. Miért tartott olyan sokáig, míg ez a méreg működni kezdett? Általában erre az a válasz, hogy azért, mert a zsidó a társadalmon kívül élt; mert el volt különítve. Most, hogy a zsidó belépett a társadalomba, a zavar forrása lett, és mint egy vakond azon dolgozik, hogy aláaknázza a keresztény állam ősi alapjait, és a nép szellemi és erkölcsi zuhanásáért ez felelős; olyanok lettek, mint egy emberi test, melybe idegen test ékelődik be, melyet nem tud asszimilálni és amelynek jelenléte fölfordulást és tartós betegségeket jelent. Jelenléte miatt a zsidó oldószerként hat. Zavart, okoz, pusztít, félelmetes katasztrófákat okoz. A zsidó befogadása a nép közé végzetes hiba volt; elátkozta őket befogadása. Ez az a magyarázat leegyszerűsítve, melyet az antiszemiták adnak azokra a változásokra, melyet a társadalmat fenyegetik.

Nem ez az egyetlen vád. A zsidó, azt mondják, nemcsak pusztító hanem kellemetlen is; arrogáns, ambíciózus és uralkodó; mindent magára vonatkoztat. Nem elégszik meg kereszténység elpusztításával, de a júdaizmus evangéliumát hirdeti; nemcsak támadja a katolikus vagy a református hitet, de hitetlenségre bujtogat, és azután arra, akinek a hitét aláaknázta, rákényszeríti a saját alapelveit, melyeket a világról, az erkölcsről és az életről alkotott. Elkötelezte magát történelmi küldetésének, a keresztény vallás megsemmisítésének. Igazuk van ebből a szempontból a keresztény antiszemitáknak? Megtartotta a zsidó ősi jegyeit; ma is keresztényellenes a tevékenysége? Tevékenységéről beszélek, mert szükségszerűen és definíciószerűen keresztényellenes csak azért mert zsidó, éppen annyira, mint a mennyire mohamedánellenes, és ellene van minden elvnek, mely nem tőle származik. Erre a válasz az, hogy a zsidó ott tartotta meg ősi ellenségeskedését, ahol kívül tartották a társadalomból; ahol külön terelték; a gettókban, ahol rabbijai irányítása alatt él, akik tekintélyüket arra használják, hogy a fényt távol tartsák tőle; mindenütt, ahol a Talmud uralkodik és különösen Keleteurópában, ahol a hivatalos antiszemitizmus még uralkodik. Nyugateurópában, ahol napjainkban a Talmud elvesztette befolyását és a zsidó a cheder helyett nyilvános iskolába jár, a eredendő gyűlölet a keresztények irányában ugyanolyan arányban tűnt el, mint a keresztény zsidógyűlölete. Nem szabad elfelejtenünk, hogy noha gyakran beszélünk a zsidó kereszténygyűlöletéről, nagyon ritkán beszélünk a keresztény zsidógyűlöletéről, amely érzés mindig virul. A zsidó elleni előítélet, helyesebben, előítéletek még mindig élnek. Az antiszemiták irataiban megtaláljuk az ősi vádakat, amelyek a Középkorban továbbfejlődtek és amelyeket újra életre keltették a 17. században, vádak, melyek a közhitben élnek. A legállandóbb vád, és amely a legtipikusabb a júdaizmus harcára a kereszténység ellen, a rituális gyilkosságok vádja. Ma is azt állítják, hogy a zsidónak keresztény vér kell a pesszah megünnepléséhez. Mi ennek a vádnak az eredete, amely a 12. századig megy vissza?

Egy ilyen vád először 1171-ben jött elő Bloisban, amikor azzal vádolták őket, hogy keresztre feszítettek egy gyereket, mialatt pesszaht ünnepeltek. Chartresi Theobald gróf , miután a vádlót a vízpróbának vetette alá, melyet az kiállt, tűzhalálra ítélt 42 zsidó férfit és 17 zsidó nőt.

Elég világosan láthatjuk, hogy miért vádolták a rómaiak hasonlókkal a keresztényeket. Az Úr levesének anyagi elve miatt, vagyis Jézus húsát és vérét áldozó mise szavainak szószerinti értelmezése miatt. De hogyan adtak és adnak ma is erre a hiedelemre a zsidók okot, akiknek szent könyvei csak rémülettől suttogva beszélnek a vérről? Ezt a kérdést alaposan meg kell tárgyalni. Meg kell vizsgálnunk azokat az elméleteket, melyek szerint az emberáldozat szemita hagyomány, noha minden népnél megtalálható volt a fejlődés bizonyos fokán. Így bebizonyítanánk, mint ahogy ezt be is bizonyították, hogy a zsidó vallás nem írja elő vér használatát. Be tudjuk-e bizonyítani, hogy soha egy zsidó sem használt vért szertartáshoz? Természetesen nem, és biztosan volta a Középkorban zsidó gyilkosok, zsidók, akik az üldözés és elnyomás miatt úgy álltak bosszút, hogy megölték üldözőiket, és esetleg azok gyerekeit is. Ehhez az általános hithez gyakran adtak vádakat, gyakran igazoltan, melyek szerint a zsidók a varázslás szenvedélyébe estek. A középkorban a zsidókat úgy tekintették, mint olyan népet, mely a varázslást űz. A zsidók valóban foglalkoztak varázslással. Sok ördögűzési formulát találunk a Talmudban és a démonológia mind a Talmudban, mind a Kabbalában nagyon komplikált. Közismert, hogy a vér nagyon fontos kelléke a boszorkányságnak. A Káldeai varázslásnál a legfontosabb kellék volt; Perzsiában a megváltás eszközének tekintették és mindazoknak szállították, akik alávetették magukat Taurobolus és Kriobolus. gyakorlatainak. A középkor át volt itatva a vér és az arany gondolatával; az alkimista, a vértől elbűvölt számára ez volt az az elem, amelyen keresztül az égi fény hatott. A mágikusok szerint az elemi eszmék arra használták a vért, hogy a saját testüket alkották meg vele, és Paracelsus is ebben a szellemben beszél, amikor ezt mondja: "Elvesztett vérük fantomokba és lárvákba kerül". A vérhez, különösen egy szűz véréhez hatalmas erőt rendeltek hozzá. A vér gyógyító, megváltó, megőrző volt; hasznos volt a filozófus köve keresésekor, italok elkészítésekor és a varázslásnál. valószínű, sőt biztos, hogy a zsidó varázslók gyerekeket áldoztak föl, és így született meg a szertartásos gyilkosság. Bizonyos varázslók elszigetelt gyakorlatát rávetítették a zsidókra. azt állították, hogy a zsidó vallás jóváhagyta Krisztus keresztre feszítését, és amellett előírta a keresztény vér föláldozását; buzgón keresték a Talmudban és a Kabbalában olyan szövegrészeket, melyek igazolják ezt az elméletet. Az ilyen kísérletek csak akkor voltak sikeresek, ha akarattal félreértelmezték a szöveget, mint a Középkorban, vagy tényleges hamisításokkal dolgoztak, mint amilyet Dr. Rohling mutatott be és időnként Delitzch is. Az eredmény ezért az, hogy bármilyen tényeket mutatnak be, nem tudják bebizonyítani, hogy gyerekgyilkosság része lett volna vagy része lenne a zsidó szertartásoknak és nem bizonyítják be jobban, mint azt, hogy Retz marsall és szentségtörő papok, akik fekete misét mutattak be, az egyház írott utasításai alapján gyilkolnak és mutatnak be emberáldozatot.

Vajon a keleti szektákban létezik-e ilyen gyakorlat? Lehetséges. Tagjai zsidók ilyen szektáknak? Semmi sem támasztja alá ezt az állítást. A szertartásos gyilkosság vádja ezért igen alaptalan. Gyerekgyilkosság, itt olyan esetekről beszélek, mikor tényleg azonosították a gyilkost, és ezek ritkák, ilyenkor bosszúról vagy varázslókról volt szó, olyan gyakorlatról, mely sem a keresztényekre, sem a zsidókra nem jellemző.

A nyugati népek között az ortodox zsidó hasonló módon bizonyítja konzervatív voltát. Betartja a társadalom törvényeit és szabályait. Tudja, hogy hogyan egyeztesse össze zsidóságát a hazafias szellemmel, amely nagyságát nézve néha harcias hazafiassággá fajul. Ahogy láttuk, az egyenjogúsított zsidóknak csak egy része vett részt a francia forradalomban. Ezek az egyenjogúsított zsidók lehet hogy elvetették vallásukat, de nem tudtak megszűnni zsidóknak lenni. És valóban, hogy is cselekedhettek volna másképp? Néhányan fölvették a kereszténységet, de a többség visszariadt ettől mondván, hogy ez részükről csak álszentség lenne, így az egyenjogúsított zsidó gyorsan átmegy a vallástalanság állapotába. Ezért beletörődésből zsidók maradtak. A 19. század első felének forradalmárjai, akikről beszéltem, a zsidóságban nőttek föl, és csak annyira vetették el a zsidóságot, hogy nem gyakorolták, de lelkükben és szellemükben a zsidó nép része maradtak.

Az egyenjogúsított zsidó, akit ősei hite nem köt többé, és nincs a társadalom régi formáival kapcsolata, ahol kívülállóként élt, a modern népekben a forradalom valóságos tényezője lesz. Megtörtént, hogy az egyenjogúsított zsidó érezhetően közeledett a hitetlen keresztényhez; de nem figyelhető meg, hogy keresztény hitetlen a zsidóval szövetkezett volna azért, mert a zsidó is elvesztette vallását; az antiszemiták azt akarják elhitetni velünk, hogy a zsidó azzal ásta alá a keresztények hitét, hogy kapcsolatban állt velük. Ennélfogva a zsidó teszik felelőssé a vallásos hit eltűnéséért és általában a hit gyöngüléséért, és ennek során az antiszemita nem tesz különbséget a hitét őrző zsidó és az egyenjogúsított zsidó között. Egy pártatlan megfigyelő számára nem a zsidó teszi tönkre a kereszténységet. A keresztény vallás hasonlóan a zsidó valláshoz eltűnik, melynek lassú halódását ma figyelhetjük meg. Az okfejtés és a tudomány fújják el azt. természetes halállal hal meg, mert alapvetően a civilizációnak egy időszakával volt összhangban, és mivel tovább haladunk, a változó viszonyokkal kevésbé van összhangban. Nap mint nap tűnik vágyunk az irracionálisra és természetfölöttire, és ezzel igényünk a vallásra, különösen a vallási szertartásokra. Akik hisznek Istenben, nem hisznek az imádás szükségességében és hatásosságában.

Ezek röviden az antiszemitizmus politikai és vallási indítékai. Elsősorban és alapvetően öröklött nemszeretés és előítélet; ezeknek az előítéleteknek eredményeképpen a zsidók szerepének túlzásba vitele a modern társadalom kialakításában; ebben a szereposztásban a zsidók a forradalmi szellem képviselői, akik a meglévő rendszer ellen lázadnak; a hagyomány megváltoztatását akarják; ez a szerep felelőssé teszi őket a régi intézmények megváltozásáért vagy megszűnéséért és az ősi hit eltűnéséért.

A 19. század tanúja volt a keresztény állam utolsó erőfeszítésének uralkodó szerepének megtartásáért. Az antiszemitizmus a feudális államnak, mely a hit egységességén alapul, a harcát jelképezi annak ellenfelével, a semleges és nem egyházi állammal, melyben nagyobb számú politikai egység van jelen. A zsidó az eleven bizonyítéka annak az államnak az eltűnésének, melynek alapja a teológiai elvek, és melynek újrafölállítása a keresztény antiszemita célja. Azon a napon, amikor a zsidó először kapott polgárjogot, a keresztény állam veszélybe került. Ez igaz, és az antiszemiták, akik azt mondják, hogy a zsidó tette tönkre az állam elvét, azt is mondhatnák, hogy a zsidó belépése a társadalomba jelölte meg az állam tönkretételét, a keresztény államét.

Lábjegyzetek

226 S. Munk, loc. cit.
227 Cf. a költőic account of a Descent of St. Paul into Hell, cited by Ernest Renan in his Averroes et l'Averroisme, p. 284.
228 E. Renan, loc. cit.
229 James Darmesteter, Coup d'oeil sur l'histoire du peuple juif, Paris, 1881. 230 p. 582.
231 Lásd a vii fejezetet. -- Wolf, Bibl. Hebr. , vol. iv, p. 639.
232 Remélem, hogy ezt teljesebben fogom tárgyalni a zsidók gazdaságtörténete művemben, melynek része a zsidók szerepe a francia forradalomban.
233 Gougenot des Mousseaux, loc. cit.
234 M. Matter, Szent Martin et le philosophe inconnu.
235 Gyakran állítják, hogy Cagliostro zsidó volt, de ez nélkülöz minden tényszerűséget.
236 Lásd Emile Campardon, Le Tribunal forradalomnaire de Paris, Paris 1866. -- Proces instruit et juge au tribunal revolutionaire contre Hebert et ses consorts (1-4 Germinal), Paris, An. II. -- Leon Kahn, Les Juifs a Paris (Paris, 1889).
237 Capefigue, Histoire des grandes operations financieres. -- Toussenel, Les Juifs rois de l'epoque.
238 Cretineau-Joly, Histoire du Sonderbund, p. 195 (Paris, 1850).
239 Marx és Cohen mellett, megemlíthetjük Neumayert, az osztrák levelezőiroda titkárát; Fribourgot, aki a Párizsi nemzetközi szövetség egyik igazgatója, melynek tulajdonosai Loeb, Haltmayer, Lazare és Armand Levi; Leon Frankelt, a párizsi német részleg igazgatóját; Cohen a londoni szivargyártók szakszervezetének küldötte volt Brüsszelben 1868-ban; Ph. Coenent, aki ugyanezen a kongresszuson egy nemzetközi társaságot képviselt, stb. . . Lásd O. Testut: L'lnternemzetie, Paris, 1871; és L'Internationale au ban de l'Europe (Paris, 1871-72); Fribourg, L'Association internationale des travailleurs (Paris, 1891).
240 Többek között Fribourg és Leon Frankel.
241 Jelenleg négy zsidó szociáldemokrata ül a német birodalmi gyűlésen, és a szocialisták újabb elemei között, a kollektivisták és a kommunista anarchisták között a zsidók száma nagyon nagy. Németország reformpártjában megemlíthetjük doktor Hertzkát, a szabadföld kolónia megalapítóját, amely kísérlet az ideális társadalom szervezésére (Lásd Eine Reise nach Freiland, Theodor Hertzka műve)
242 Áprilisban a zsidó forradalmi párt egy londoni tagja Berner utcai klubjuk alapításának évfordulóját tartotta meg. A társadalmi mozgalom zsidó részének vizsgálata során egy szónok kijelentette, hogy "az utóbbi hét év során a zsidó forradalmár bemutatkozott, és bárhol vannak zsidók, mint Londonban, Amerikában, Ausztriában, Lengyelországban, és Oroszországban - ott zsidó forradalmárok és anarchisták vannak. " A hét évvel a szónok arra a dátumra utalt, amikor a zsidók közti proletár osztály először nyilatkozta ki csatlakozását a forradalmi propagandához.

14. Fejezet : Az antiszemitizmus gazdasági okai

Miután szemitaként támadták, mint idegent, mint forradalmárt, mint a kereszténység ellenségét, a zsidót gazdasági okokból is támadják. Ez a szétszórás óta fönnáll. Már a mi időnk előt a rómaiak és a görögök is irigyelték a zsidók előjogait, akik előnyösebb körülmények között kereskedtek, mint a nép többi része, [243], és a Középkor folyamán az uzsorást úgy, vagy jobban gyűlölték, mint Krisztus gyilkosát. [244]. A zsidók körülményei megváltoztak a 18. század végén, és annyira előnyös volt számukra a változás, hogy ez megerősítette, vagy szinte növelte azt az ellenszenvet, mellyel környezetük tekintette őket. A
gazdasági antiszemitizmus ma erősebb mint valaha, azért, mert ma több zsidó, mint valaha tűnik gazdagnak és erősnek. Azelőtt ez nem volt látható: a gettóban maradt eldugva, messze a keresztények szemeitől. Csak egy gondja volt, hogy elrejtse gazdagságát, azt a gazdagságot, amelyet a hagyomány mint gyűjtőhöz és nem mint tulajdonoshoz rendelte hozzá. Egy napon megszabadult gátjaitól, egy nap nem voltak többé gátjai cselekvésének és a zsidó nyilvánosan megmutatta magát. Valójában fitogtatta gazdagságát. Az évszázados bebörtönzés, elnyomás után embernek akart látszani, és a vadember naiv hiúsága kerekedett felül rajta. Így reagált a századok megalázására. A francia forradalom kezdetén bizonytalan és félénk volt, az általános megvetés tárgya, aki ki volt szolgáltatva a támadásoknak és sértéseknek. A zivatar után szabad volt, minden kötöttségétől felszabadult, és rabszolgából ő lett az úr. Ilyen gyors megmutatkozás támadásnak tűnt, A népet bántotta a zsidó gazdagsága, melynek felhalmozására most joga volt, és reakcióként fölelevenedett az apák vádja, hogy a zsidó a társadalom ellensége. A zsidó gazdagságát, mondták, a keresztény kárára szerezte. Csalással, becsapással, elnyomással és más megvetendő módszerek alkalmazásával szerezte azt. Ezt nevezem az antiszemiták erkölcsi vádjának, és ezt így lehet összefoglalni: A zsidó becstelenebb, mint a keresztény. Teljesen gátlástalan, idegen neki a hűség és az őszinteség.

Jól megalapozott ez a vád? Igaz volt és ma is igaz azokban az országokban, ahol a zsidó ki van rekesztve a társadalomból; ahol csak a hagyományos talmudi oktatásban van része; ahol üldözés, bántalmazás és elnyomás tárgya; ahol a nép nem ismeri el emberi méltóságát és függetlenségét, mint emberi lény. A zsidó erkölcsi állapota részben tőle függ, részben a külső körülményektől. Lelkét a törvény formálta, melyet magát alávetette, és az a törvény, melyet rákényszerítettek. Az évszázadok során kettős rabszolga volt: a törvény rabszolgája volt és mindenki rabszolgája. Pária volt, olyan pária, akit tanítói és vezetői azért tartottak össze, hogy nagyobb rabszolgaságban tartsák, mint az ősi egyiptomi rabszolgaság idején. Amelyből következően ezer megszorítás volt útjában, zárta börtönbe fejlődését, gátolta tevékenységét; ezen belül tiltások kidolgozott rendszere vette körül. A gettón kívül a törvények megszorításait tapasztalta; a gettóban a Talmud elnyomása alatt szenvedett. Ha megpróbált egytől megszabadulni, ezer büntetés várta; ha megkockáztatta, hogy a másiktól megszabaduljon, a cheremnek tette ki magát, annak a szörnyű kitagadásnak, mely egyedül hagyta a világban. Hiábavaló lett volna ezt a két ellenséges erőt kihívni maga ellen; és ezért a zsidó megpróbálta ravaszság útján legyőzni őket. Az elnyomás mindkét formája kifejlesztette benne a ravaszság ösztönét. rendkívüli tehetsége lett a diplomáciához, egy ritkán talált ravaszság alakult ki benne. Természetes ügyessége megnövekedett, de aljas célokra alkalmazta azt: A zsarnoki Isten és az önkényes urak becsapására. A Talmud és a zsidóellenes törvények egyesültek, hogy mélyen megrontsák a zsidót. Egyrészt tanítói ösztönzésére, másrészt az ellenséges törvényhozás által, és amellett sok társadalmi ok miatt [245], egyetlen foglalkozása a kereskedelem és az uzsora lett, így romlott meg a zsidó. A szüntelenül gazdagságra való törekvés az üldözésben elrontotta őt, gyengítette a lelkiismeret szavát belsejében, csalási módszereket tanított neki. Önfenntartásért folytatott harcában, ahol a világ ellen kellett harcolnia, és állami és vallási törvények ellen, csak intrikálással tudott hódítani, és lévén szerencsétlen és boldogtalan, megalázott, bántott, fejét meg kellett hajtania az üldözés csapásai és átkai alatt, csak ravaszsággal tudta magát megbosszulni ellenségein, kínzóin, hóhérain. Rablás és a rosszban való hit lettek fegyverei; ezek voltak az egyetlen fegyverek, melyeket használni tudott; és ezért gyakorolta használatukat, élesítette őket és elrejtette őket.

Mikor a gettó falai összedőltek, a zsidó olyan volt, amilyenné a Talmud, a törvényhozás és a társadalmi megszorítások tették őt, nem változott meg rögtön. A forradalom reggelén úgy élt, ahogyan azelőtt élt, nem változtatta meg szokásait, viselkedését, és mindenek fölött szellemét olyan gyorsan, ahogyan életkörülményei megváltoztak. Fölszabadulva is megtartotta a rabszolga lelkét, amely lelket naponta veszít el, ahogy emlékei a megalázás idejéből eltűnnek.

Már megmutattam, hogy egy időszakban a polgárság a zsidót erős és csodálatosan tehetséges szövetségesnek látta. A hosszú évszázadok folyamán, amíg a társadalom még a Középkor barbárságába merült, a zsidó, a régi kereskedő, jól fölfegyverzett, szellemileg jól előkészített, és gazdag tapasztalatokban, melyeket hosszú időn át gyűjtött össze, vagy a tőke képviselője volt és a kereskedelemben és az uzsorában dolgozott, vagy segített annak létrehozásában. A tőkének ezek az formái nem hatottak olyan erősen, amíg az évszázadok munkája elő nem készítette uralmuk útját, és ipari vagy lekötött tőkévé nem változtatta azokat. Hogy ezt keresztülvigye, a tőkének két nagy mozgalomra volt szüksége, a keresztes hadjáratokra és Amerika fölfedezésére, melyeket Spanyolország, Portugália, Hollandia, Anglia és Franciaország sokféle gyarmati vállalkozása követett, mely tevékenységek a kereskedelmi fejlődés előmozdítói voltak. Ehhez közhitel és nagy bankok létrejötte volt szükséges. A gyártók fölemelkedése, és a tudományos fölfedezések hozták magukkal a gépek föltalálását és továbbfejlesztését. Részletes törvényhozásra lett szükség a dolgozók jogainak és béreinek meghatározására, amíg eljött az a pillanat, amikor a proletariátustól még a szerveződés jogát is elvették; ezekre, és sok más okra volt szükség ahhoz, történelmi, vallási és erkölcsi okokra, hogy napjaink társadalma olyan legyen, mint amilyen. Akik azt állítják, hogy a zsidók az egyedüli okozói a mai állapotoknak, azok csak a saját hihetetlen módon csodálatos tudatlanságukat árulják el.

Természetesen, ahogy éppen mondtam, a zsidók szerepe a modern társadalom kialakításában fontos volt, de ennek valódi jellege kevéssé ismert, vagy legalábbis nagyon tökéletlenül ismert, és különösen az antiszemiták körében. Nemcsak a zsidók gazdasági történetét kell legalább elemi szinten ismerni az antiszemitizmus bemutatásához. Ismereteink a zsidókról egyenjogúsításuk teljesebb ennél; Franciaországban a restauráció és a júliusi monarchia idején a gazdasági és az ipari vállalkozások élén álltak, és közte voltak a nagy csatornázási, vasúti és biztosítási társaságok alapítói között. Németországban rendkívül tevékenyek voltak. Ott voltak minden olyan törvényhozási lépés kezdetén, amelyek a bankokra, a pénzváltásra, az uzsorára és a spekulációra vonatkoztak. Nekik volt hasznuk a rabszolgaság eltörlésében 1867-ben, a kamatlábat határoló ősi törvények letörlésében. Ők voltak aktívak az 1870-es törvény becikkelyezésénél, mely fölmentette a részvénytársaságokat az állam felügyelete alól. A francia-német háború után ők voltak a legarcátlanabb spekulánsok, és amikor a német kapitalistákat elsöpörte egy fölkelés, mert ipari kombinátokat hoztak létre, nem játszottak kevésbé jelentős szerepet, mint a Franciaországi zsidók 1830 és 1848 között. Tevékenységük az 1873 évi gazdasági pánikig folytatódott, amikor az ország földesurait és a kiskereskedőket a Gründer Periode (alapítói időszak) tönkretette, amelyben a zsidó játszotta a legfontosabb szerepet, amely a legerőszakosabb antiszemitizmust vonta maga után, mivel érdekeiket durván megsértették.

Bebizonyítottuk, hogy a zsidók fontos szerepet játszottak ebben a korszakban, és valóban, fontosságuk tagadhatatlan, a nép ebből arra a következtetésre jutott, hogy a zsidó a tőke elsőfokú birtokosa. Ez a gyűlölet egy további oka volt ellene. A zsidók, állították, mindent birtokolnak, és a zsidó szó, miután a gazember, gonosztevő és uzsorás szóval volt rokonértelmű, most a gazdag rokonértelmű szava lett. Minden zsidó tőkés; ez az általános hit. Az irányzat hibája mélyenülő.

Körülbelül két millió zsidó marad Nyugateurópában és az Egyesült Államokban, akiket a középosztályhoz lehet sorolni. Be kell vallani azonban, hogy ha száz éve ez a két millió nem volt fontos, ma nagyon fontosakká váltak. Gazdagságuk, tanultságuk, egymás közti kapcsolataik révén pozíciójuk lényegesen fölötte áll számuknak. A népességgel összehasonlítva csak egy tucatnyiak számban, de az életben elfoglalt pozíciójuk olyan, hogy mindenütt láthatók, és számuk haderőszerűnek tűnik. Igaz az, hogy el kell kerülnünk bármely országban összehasonlításukat az átlagnépességgel, mert nem élnek városokon kívül, de a városokra szorítkoznak, ahol ennek megfelelően fontos szerepet játszanak. Ha pontos statisztikai alapon akarnánk őket összehasonlítani, akkor az osztályukba tartozó keresztény népességgel kell összehasonlítani őket, azaz a kereskedéssel, iparral és pénzügyekkel foglalkozókkal, és még akkor is, ha ezekre a tényezőkre csökkentjük le az összehasonlítást, még mindig a zsidó van előnyben. Honnan jön ez a túlsúly? Néhány zsidó gazdasági uralmát szellemi képességeinek tulajdonítja. A zsidó kérkedése szellemi felsőbbrendűségével nem teljesen igaz, de legalábbis magyarázatot követel. A jelenlegi polgári társadalomban, amely a tőkén és a tőke általi kizsákmányoláson alapul, ahol a gazdag hatalma rendkívüli, ahol a részvénnyel való üzérkedés és a spekuláció mindenható, a zsidó biztosan jobban van a sikerre fölfegyverkezve, mint bárki más. De noha erre a kivételes odaadásra a kereskedelemhez a korok fokozták őt le, gyakorlata biztosan adományozott neki bizonyos képességeket, melyek fölülmúlják a társadalom új szervezetének meglévő értékeit. Hideg és számító, alkalmazkodó és energikus, kitartó és türelmes, tiszta és pontos, ezeket a képességeket elődeitől örökölte, a Középkor pénzváltóitól és kereskedőitől. Ha a kereskedelemmel vagy pénzügyekkel foglalkozik, természetszerűleg haszna van ősei évszázados ismereteiből, amely ismeretek őt alkalmasabbá teszik ezekre a tevékenységekre, mint mást, talán nem annyira, mint hiúsága sugallja, de másokkal szemben mégis előnyt adnak neki. A jelenlegi ipari harcban jobban van fölfegyverkezve a közelharcra, mint versenytársai, és ha a feltételek egyenlők, neki kell győznie jobb fölszerelése miatt. Nem kell csalnia, vagy legalábbis nem többet, mint versenytársainak, mert személyes és örökölt képességei elegendőek arra, hogy a győzelmet biztosítsák neki.

De az ilyen személyes adományok birtoklása nem elegendő arra, hogy a zsidók fölényét elmagyarázza. A keresztények között is voltak ősi kereskedőcsaládok; a polgári réteg hasonló képességeket örökölt, mint a zsidók, és ezért sikeresen kellene föllépnie a zsidókkal szemben. A válasz az, hogy további, messzebb vezető okok is vannak, melyek a zsidó természetéből és a modern társadalom jellegéből származnak. A polgári társadalom teljesen az ember elleni harcán alapul a mindennapi életben. Megengedi, hogy a mindennapi életben az egyének keményen harcoljanak egymás ellen egymástól elszigetelt egységekben, melyek keményen elvitatják egymástól a győzelmet és egyedi forrásaikat használják föl. A társadalomnak ebben az állapotában a darwini élet-halál harc uralkodik. Ez a szellem irányítja mindenki tevékenységét, és hallgatólagosan elismerik, hogy a legerősebbé a győzelem, azaz azé, aki a legjobban van fölfegyverezve, akinek teste és lelke a legjobban alkalmazkodott a létezés társadalmi viszonyaihoz. Ha meggondoljuk, hogy egy ilyen közösség közepén, amely az önzésre alapít, állampolgárok egy része szigorúan megszervezve, fölszerelve és sok évszázados összetartás hagyományain alapulva, ösztönösen és gyakorlatból ismerve azokat az előnyöket, melyeket az egység hoz, biztos, hogy az ilyen szervezeteknek, amelyek ugyanolyan célokat tűznek ki, mint az egyes egyének körülöttük, olyan előnyre tesznek szert, amely biztosítja nekik a könnyű győzelmet. Ugyanezt a szerepet játsszák a zsidók a modern társadalom középosztályában. Ugyanazokat a díjakat akarják az életben elnyerni, mint a keresztények; ugyanazon a csatamezőn harcolnak; ugyanolyan céljaik vannak; ugyanannyira vágynak a pénzre és hatalomra, és idegen nekik minden olyan igazságszolgáltatás, amely nem törzsük igazságszolgáltatása vagy amely nem védi őket meg azoktól az osztályoktól, melyektől védelmet szeretnének; összefoglalva éppen olyan erkölcstelenek, mint a keresztények olyan értelemben, hogy csak az előnyökre vágynak, melyet megszerezhetnek és hogy életük egyetlen célja az anyagi javak megszerzése, melyből arra törekednek, hogy a legtöbbet megszerezzék. De ebben a mindennapi harcban a zsidó, aki, mint már láttuk, személyesen jobban föl van szerelve, mint versenytársai, megnöveli ezt azzal az előnnyel, hogy egyesül vallási társaival akik ugyanilyen képességekkel rendelkeznek és így megnöveli erejét azzal, hogy felebarátaival együtt cselekszik; ennek elkerülhetetlen eredménye, hogy legyőzik ellenfeleiket minden harcban. A nem egyesült középosztályban, melynek tagjai állandóan egymás ellen harcolnak, a zsidók egyesítik erőiket. Ez sikerük titka. Szolidaritásuk azért olyan erős, mert olyan régi időkből származik. Tagadják, de tagadhatatlan. Az évszázadok során a láncszemek úgy kapcsolódnak egymásba, hogy a kapcsolódás nem is tudatos. Érdemes megnézni, hogy hogyan alakult ki ez a szövetség és hogyan lett örökkévaló.

A zsidó szolidaritás a szétszórás óta létezik. Zsidó bevándorlók és telepesek idegen országokba mentek, és ahol letelepedtek, külön társadalmat alapítottak. Közösségeik az imaház körül alakultak ki, amelyet minden városban megépítettek, ahol nagyobb számban letelepedtek. Mindenütt jelentős előjogaik voltak (lásd az I. és II fejezetet). A szétszórt zsidók a görögök fontos szövetségesei voltak a keleti betelepítés kivitelezésénél, és a hellenizált zsidók furcsa módon segítettek a Kelet hellenizálásában. Ennek ellenértékeként megtarthatták nemzeti homogenitásukat és önkormányzatukat. Ez volt az eset Alexandriában, Antiókiában, Kisázsiában és Iónia görög szigetein. Majdnem minden városban testületeket alakítottak ki, melyek feje az érsek vagy a pátriárka volt aki a vezetők tanácsával és egy különbírósággal együtt képezte a város közigazgatását és igazságszolgáltatását. A zsinagógák "értékes kis köztársaságok" voltak. Emellett a vallási és közélet központjai voltak. A zsidók a zsinagógában jöttek össze, nemcsak azért, hogy a törvényre figyeljenek, de itt beszélték meg magánügyeiket is, és megosztották egymással nézeteiket a dolgok állásáról. Minden zsinagóga egy hatalmas szövetség tagja volt, mely az egész ősi világot magába foglalta, mely párhuzamosan fejlődött tovább a makedón hatalommal és a hellén civilizációval. Követek útján tárgyaltak egymással és állandóan tudatták egymással az új eseményeket, olyan ismereteket, melyek tudása hasznos lehetett. A zsidó utazó minden városban számolhatott a közösség segítségére; ha betelepülőként vagy bevándorlóként érkezett, testvérként fogadták, segítették , ha szüksége volt valamire és segítették tervei megvalósításában, bárhol lakhatott és a közösség támogatta és minden erőforrását rendelkezésére bocsátotta. nem idegenként jött és nem nehéz hódítás állt előtte, hanem jól volt fölszerelve, barátokkal, támogatókkal és testvérekkel az oldalán. Kisázsiában, a szigetvilágban, Cyrenaikán és Egyiptomban a zsidó teljes biztonságban utazhatott; mindenütt vendégnek tekintették, mindenütt rögtön az imaházba ment, ahol biztos volt abban, hogy szívesen fogadják. Az esszenerek ugyanilyen módon folytatták meggyőző munkájukat. Kis társadalmi közösségeket alkottak, kis társaságokat a zsidó közösségekben, így utaztak városból városba, és így nem kellett a holnaptól félniük.

Rómában, ahol nagy számban éltek, [247], a zsidók olyan erős egyesületet alkottak, mint a keleti városok. "Olthatatlan szeretet kötelei kötik őket össze" mondja Tacitus [248]. Szolidaritásuknak köszönhetően Romában és Alexandriában olyan hatalomra tettek szert, hogy a politika pártok féltek tőlük és keresték támogatásukat. "tudod" mondja Cicero [249], "milyen nagy számúak a zsidók, milyen keményen fognak össze és hogy szeretik egymást, milyen megdöbbentő politikai ügyességük és hogyan befolyásolják a gyűléseken a tömeget. "

Amikor a Római Birodalom elbukott, amikor a barbárok megszállták az ősi világot, és a győztes katolicizmus terjedni kezdett, a zsidó közösségek nem változtak. Még mindig hatalmas szervezetek voltak és mindennapi életük tevékenysége olyan volt, hogy nagy ellenállóerőt adott nekik. Az általános változások közepette megőrizték vallási és társadalmi egységüket, egymástól elválaszthatatlan tényezők, melyeknek jómódukat köszönhetik. A zsidó zsinagóga tagjai közelebb kerültek egymáshoz. A kölcsönös támogatás következtében nem szenvedtek hiányt a nagy változások idején, melyeket átéltek. Egy ideig a gót és német királyságok megalakulása után is a zsidó közösségek megőrizték egy bizonyos fokig önigazgatásukat. Külön jogszolgáltatásuk volt és az új társadalmak közepén értékes kereskedelmi központokat alkottak, melyben az ősi szolidaritást teljes mértékben fönntartották. Ahogy népek ellenségesebbek lettek a zsidókkal szemben, olyan arányban, ahogy az üldözés és az elnyomó törvényhozás nőtt, olyan arányban nőtt szolidaritásuk. A belső és külső erők, melyek arra irányultak, hogy a zsidókat gettóik kis környezetére korlátozzák, csak megerősítette egységük szellemét. A világtól elszigetelve, csak erősítették egymás közötti kapcsolataikat. Közös életük a testvéri cselekedetek iránti vágyakat és annak megvalósítását hozta. Más szóval, a gettók kifejlesztették a zsidó szolidaritás szellemét. Továbbá a zsinagóga meg tudta tekintélyét őrizni, így amíg a zsidók alá voltak vetve a király és uralkodó kemény törvényeinek, saját kormányuk is volt, az öregek tanácsa és törvényszékek, melyek döntései kötelezőek voltak számukra. Törvényeik megtiltották a kiátkozás vádja alatt, hogy zsidó társukat keresztény törvényszék elé vigyék [250]. Minden arra késztette őket a Középkor hosszú és rettentő évei alatt, hogy egységesek legyenek. Ha nem lettek volna egységesek, még többet szenvedtek volna. A közösség erejével könnyebben meg tudták magukat védeni és ki tudtak olyan veszélyeket védeni, melyek vég nélkül fenyegették őket. A 11. században a Wormsi rabbinikai szinódus megtiltotta egy zsidónak, hogy házát, melyben egy zsidó lakott, kereszténynek adja bérbe anélkül, hogy a bérlővel előtte meg ne egyezne [251] és a 12. századi szinódus megtiltotta a zsidónak a kitagadással fenyegetve őt, hogy zsidótársával keresztény bíróság előtt vitassa meg ügyét. A zsidó közösség, a kahal erőteljes fegyvereket használt azok ellen, akik nem voltak eléggé szolidárisak; kitagadta őket és a cherem hakahallal (a közösség száműzésével) sújtotta őket.

Ilyen módon az idő szavára az ellenséges törvényhozás és a vallási üldözés és a kölcsönös védelem igénye erősítették a közösségi érzést a zsidók között. Napjainkban a kahal befolyását megmutatja mindenütt, ahol a zsidó szigorú rendszer alatt van, és egy reformált zsidó is, aki elszakította kötöttségét a zsinagóga szűklátókörű kötöttségeivel, és nem engedelmeskedik a közösség akaratának, sem felejtette el a szolidaritás szellemét. [252]. Ha megismerte a szolidaritás szellemét, melyet az ősi szokások megerősítettek, nem tudtak tőle úgy megszabadulni, ahogy vallásuktól. Társadalmi ösztönné vált, lassan alakult ki és lassan tűnik el. A zsidó mindig segítséget fog kapni vallási társaitól, ha hű marad a zsidó testvériség kötelékéhez; de ezzel szemben, ha ellenséges a zsidó egységgel szemben, akkor csak ellenségességet fog tapasztalni. A zsidó, ha el is szakadt a zsinagógától, még mindig tagja a zsidó szabadkőművességnek vagy a zsidó klikknek, ha így nevezzük azt.

A zsidók, akiket a szolidaritás legerősebb érzései egyesítenek, könnyen meg tudják személyiségüket tartani nem egyesült és anarchikus társadalmunkban. Ha az őket körülvevő keresztények milliói ugyanezt az elvet alkalmaznák az együttműködésre az egyéni harc helyett, a zsidók jelentősége rögtön eltűnne. De a keresztény megy ilyen irányba, és a zsidó elkerülhetetlenül az antiszemiták kedvenc tárgya marad, de biztosan előnye van a többiekkel szemben, és használni fogja előnyét az antiszemiták gyalázkodása ellen, de nem képes megsemmisíteni őket, látva, hogy ennek az oka nem csak a zsidó középosztályban rejlik, de a keresztény polgárságban is.

Ha szem előtt tartjuk a zsidó testvériség elvét és azt, hogy a zsidók jelenleg szervezett kisebbséget alkotnak, nem tévedünk sokat, ha arra a következtetésre jutunk, hogy az antiszemitizmus csak harc a gazdagok között, a tőke birtokosai között. Valójában a kapitalista, a gyáros, a pénzügyekkel foglalkozó keresztény érzi úgy, hogy a zsidók támadják, és nem a keresztény proletariátus, aki nem szenved jobban a zsidó alkalmazótól, mint a kereszténytől; sőt kevésbé, ha figyelembe vesszük, hogy a számukat tekintve a zsidó vállalkozók száma kisebb a keresztényeknél. Ez elmagyarázza, hogy az antiszemitizmus alapvetően a középosztály érzése, és hogy miért találkozunk vele olyan ritkán, kivéve a merész előítélet hangját, a parasztok és dolgozók között.

Ez a harc a tőke birodalmában nem azonos módon mutatkozik meg; kétféle szempontot mutat be, attól függően, hogy a földbirtokos osztályból jön-e, aki keskenyebb értelemben kapitalista is, vagy az ipari osztályon belüli harc során mutatkozik-e meg.

Az agrárkapitalista, harcában az ipar kapitányaival, azért tette magáévá az antiszemitizmust, mert a birtokos szemében a zsidó az ipari és kereskedelmi kapitalizmus képviselője. Ezért Németországban a mezőgazdaság védői a zsidó keserű ellenségei, akik a legfeltűnőbb harcosai a szabadkereskedelemnek. Ösztönösen és önérdekből a zsidók ellenségei a fiziokratikus elméletnek, mely szerint a politikai hatalom csak a földbirtokosoké; a zsidók szerint a modern ipari elmélet előnyösebb, mely szerint a politikai erő az ipari fejlődéssel halad kéz a kézben. A zsidók és földbirtokosok valószínűleg nem tudatos egyének a gazdasági harcban játszott szerepüket illetően, de kölcsönös gyűlöletük ebből a forrásból ered. Az alsó középosztálybeli személy, a kiskereskedő, akit spekulációja tönkretett, valószínűleg világosabban látja, hogy miért antiszemita. Tudja, hogy vakmerő spekulációja és az azt követő pánik lett veszte, és számára a legveszélyesebb tőkecsaló, legveszélyesebb spekuláns a zsidó, amely valóban így igaz. Még azok is, akik vesztét nem spekuláció okozta, pechjüket közvetve erre az okra vezetik vissza, amely a világ ipari és kereskedelmi tőkéjének nagy részét tönkretette. De itt is, mint mindenütt a zsidót teszik felelőssé a dolgok állásáért, amely messze nem az egyetlen ok.

A gazdasági antiszemitizmus másik formája egyszerűbb. A zsidó és keresztény ügynökök, gyárosok és kereskedők közvetlen versenyéből származik. A keresztény tőkés a legtöbb esetben társaitól függetlenül tevékenykedik, és amikor szembetalálkozik az egységes, ha nem egyesült zsidó kapitalistákkal, mint versenytársakkal, szükségszerűen hátrányos helyzetben találja magát, és a napi élet-halál harcban gyakran megadja magát ellenfeleinek. Ő ezért közvetlenül szenved a zsidó gyárosok és kereskedők fölemelkedésétől. Ezért rendkívül zsidóellenes, és azt kívánja, hogy megtörje szerencsés versenytársai erejét. Innen jönnek az antiszemitizmus legerőszakosabb és legkeserűbb megnyilvánulásai, mert itt azoknak az érzéseit fejezik ki, akik úgy érzik, hogy személyes érdekeiket sértették meg.

A zsidók elleni előítélet máig megmaradt, titkos, inkább ösztönös mint szándékos, és a múlt öröksége. A nép ma is intenzív keserűséget érez az istentelenek ellen, és nem nézi jó szemmel gazdagságukat, mert nehéz megértenie, hogy a gazemberek és gyilkosok törzse, mely elkárhozásra van ítélve, hogyan lehet jogos tulajdonosa ekkora gazdagságnak. Az a hit tartja magát, hogy a zsidó nem szerezhet gazdagságot anélkül, hogy kirabolná a föld fiait - minden földbirtokos gyermeknek tekinti magát. Ha a gazdasági antiszemitizmust a tőke részei közti harcnak kell tekinteni, akkor nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy ez a nemzeti és az idegen vagyon harca is.

Lábjegyzetek

243 Chap. ii.
244 Chap. v.
245 Chap. v.
246 Otto Glagau, loc. cit.
247 E. Renan A Római zsidók számát Néró idejében 20 és 30 ezer közöttire becsüli (L'Antechrist, p. 7, note 2).
248 Hist. v. 5.
249 Pro Flacco, xxviii.
250 Ezek a szinódusok gyakran ültek össze a 12. század után, és a rabbik első központi gyűlését alkották a Talmud lezárása után. Jacob Tam (Rabbenu Tam), a tossafisták iskolának alapítója volt az első, aki az újraegyesülést szorgalmazta az ilyen gyűléseken, hogy kialakítsa a közös ellenállást eszközeit az üldözés ellen.
251 Jost, Geschichte der Juden, Berlin, 1820, Vol. 2.
252 Az Alliance Israelite Universelle, melyet 1860-ban Adolphe Cremieux alapított, és amelynek ma több mint harmincezer tagja van, csak a testvériség érzésének elmélyítésére szolgál a zsidók között. Az alliance célja a zsidók szellemi és erkölcsi körülményeinek javítása keleten iskolák alapításával, intézkedések hozásával elnyomásuk ellen, teljes egyenjogúságuk elősegítésére.
253 Természetesen nem beszélek a szabadkőműves páholyokról, a szabadkőműves szót a szó széleskörű értelmében használva

15. Fejezet : Az antiszemitizmus végzete

Láttuk, hogy az antiszemitizmus okai természetükben fajiak, vallásiak, politikaiak és gazdaságiak. Mind messzeható fontosságú okok, és nemcsak egyedül a zsidó miatt léteznek, sem egyedül szomszédai miatt, hanem alapvetően az uralkodó társadalmi viszonyok miatt. Az érzelmek valódi okát nem véve figyelembe, az antiszemitizmus hirdetői vádjaik okát a zsidók tulajdonságaival jelölik meg, melyek nem felelnek meg a tényeknek. A faji, a vallási a politikai és a gazdasági vádak közül, az antiszemitizmus egyik vádja sem megalapozott. Némelyik, mint a faji vád a fajok hibás elvén nyugszik; mások, a vallási és politikai vádak a történelmi forradalom keskenysávú és hibás értelmezésén alapulnak; és végül a gazdasági vád a kapitalista osztályon belüli harc elrejtésének szükségességén alapul. Egyik vád sem igazolt. Nem helyes azt mondani, hogy a zsidó csak szemita, míg az európai népek csak árják.

Mégis, noha a zsidók nem faj, napjainkig népet alkotnak. Megtartották nemzeti jellegüket, vallásukat, teológiai törvényeiket, melyek egyszersmind társadalmi törvényeik is. Noha sohasem voltak bűnösek abban, hogy a kereszténység megdöntésén munkálkodtak volna, és sohasem szerveztek titkos összeesküvést Jézus ellen, segítették azokat, akik támadták a keresztény vallást, és az egyház elleni minden támadásnál az első sorokban voltak. Ugyanígy ha nem is alkottak egy hatalmas titkos társaságot, kérlelhetetlenül követték a századokon át a királyság aláaknázásának célját, és jelentős módon segítették a forradalom ügyét. a 19. században ők voltak a liberális, szociális és forradalmi pártok leglelkesebb hívei. , melyekhez olyan férfiaikat adtak, mint Lasker és Disraeli, Cremieux, Marx és Lassalle, nem számítva a jelentéktelen agitátorok nyáját. A forradalmi ügyhöz vagyonukkal is hozzájárultak. Végül is, amint éppen mondtam, nem emeltek a diadalmas kapitalizmusnak trónt a régi rendszer romjain, pedig fontos szerepet játszottak ennek létrehozásában. Így a zsidók a modern társadalom egymással szemben levő sarkain foglalnak helyet. Egyrészt folyamatosan arra törekednek, hogy nagy gazdagságot halmozzanak föl, mely végül is az állam kisajátításához vezet; másfelől ők a tőke legelszántabb ellenségei. A zsidó pénzbáró ellentéteként a száműzöttség terméke, a talmudizmus, az ellenséges törvényhozás és üldözés gyermeke ébren tartja a zsidó forradalmárt, a bibliai és prófétai hagyomány gyermekét, ugyanaz a hagyomány, mely a németországi fanatikus anabaptistákat vezette a 16. században és Cromwell puritán harcosait. A változások központjában, melyeknek korunk tanúja, nem maradtak tétlenek; valóban, aktivitásuk volt, amely nemcsak okozta, de örökössé tette az antiszemitizmust, mert az antiszemitizmust a Középkor zsidóellenességének a folytatása. Régen Spanyolországban a mórok és maranók üldözése annak kísérlete volt, hogy megszüntessék az idegen elemet a spanyol népben. hasonlóképpen a zsidókat is idegen törzsnek tekintették, istentelenek hordájának, akik célja a keresztény népek szellemének aláásása volt propagandával, továbbá nagy vagyonok megszerzése, melynek fontossága a középkor korai szakaszaiban is már nyilvánvaló volt. A jelenlegi antiszemitizmus másképpen nyilvánul meg mint a régi időkben. A zsidók elleni vádak is változtak, másképpen fejezik ki őket és alapjukat népi ás antropológiai elméletek adják; de az okok nem változtak észrevehetően, és a modern antiszemitizmus csak abban különbözik a régi zsidóellenességtől, hogy öntudatosabb, oknyomozóbb, és szándékosabb. Korunk antiszemitizmusának alján éppen úgy, mint a 13. századi zsidóellenesség alján az idegentől való félelem és annak gyűlölete van. Ez az antiszemitizmus alapvető oka, egy soha meg nem szűnő ok. Alexandriában megjelenik a Ptolemájoszok alatt; Rómában Ciceró életében, a görög városokban Ioniában, Antiókiában, Cyrenaikán, a feudális Európában és azokban a modern államokban, melyek lelke a nemzetiségi szellem.

Hagyjuk most ezt a régi zsidóellenességet és foglalkozzunk a modern idők antiszemitizmusával. A nemzeti kizárólagosság és a reakció a konzervatív szellem oldalán olyan irányzatokat szabadítottak föl, melyek forradalomhoz vezettek, mindezeket az okokat, melyeket említettünk és amelyek arra szolgáltak hogy fenntartsák azt, egyetlen okra lehet lecsökkenteni: a zsidók még nem asszimilálódtak; azaz, még nem adták föl hitüket saját nemzetiségükben. A körülmetélés, imáik és étkezési szabályaik még mindig megkülönböztetik őket környezetüktől; továbbra is zsidók. Nem képtelenek a nemzeti érzésekre, hiszen a német zsidók sokat tettek a nemzet egységéért; de ha franciák vagy németek, egyszersmind zsidók is.

Miért van ez így? Mert mindent megtettek, hogy megőrizzék különleges népi jellegüket; mert nemzeti jellegű vallásuk van, és melynek teljes jogosultsága volt, mikor a zsidók népet alkottak, dea szétszórtság után szolgáltatás lett, és most csak távol akarja őket tartani a világ többi részétől; mert Európában mindenütt olyan településeket alapítottak, melyek féltékenyen őrizték kiváltságaikat, megőrizték szokásaikat, vallási gyakorlatukat, életmódjukat; mert hosszan éltek teológiai törvényeik uralma alatt, mely mozdulatlanná tette őket; mert számos ország törvényei helyhez kötötték őket, és az előítéletekkel és az üldözéssel együtt ezek megakadályozták, hogy a népekkel elvegyüljenek; mert a második kiüldözés óta, mert Palesztínából való elindulásuk óta maguk között éltek, és mások körülöttük merev és áthatolhatatlan akadályokat húztak föl. Egy lassú folyamat eredményeként lettek olyanok amilyenek ma, sajátmaguk és mások cselekedetei eredményeként; szellemi és erkölcsi életük azért olyanok, amilyenek, mert mások külön akarták a zsidókat választani a világtól, és a zsidók célja ugyanez volt. Féltek attól, hogy tisztátlanok lesznek a másokkal való kapcsolat miatt. Doktoraik megtiltották a keresztényekkel való egyesülést, és a keresztény törvényhozók megtiltották a zsidókkal való egyesülést. Saját elhatározásuk volt, hogy pénzváltók lesznek, és megtiltották nekik, hogy mással is foglalkozzanak; saját elhatározásukból elszigetelték magukat a világtól és arra kényszerítették őket, hogy gettóban maradjanak.

Itt komoly ellentmondással találkozunk. Az antiszemiták nem elégednek meg azzal, hogy a zsidót más fajba sorolják, és ezért idegennek tekintik, de azt mondják, hogy természeténél fogva nem asszimilálható elem; és ha némelyikük el is ismeri, hogy a zsidó a nép alkotó részévé válhat, ezt az egybeolvadást károsnak tartják a nép számára. A szemita kiszívja az árja erejét és tönkreteszi őt, és ezt annak ellenére, hogy az elmélet szerint a felsőbbrendű faj úgy győzi le az alsóbbrendű népet, hogy nem romlik le ettől. Képtelenek a zsidók az asszimilációra? Egyáltalán nem, egész történetük ennek ellenkezőjét bizonyítja. Megmutatja [254], milyen sok zsidó keveredett el más népekkel keresztelés által, milyen számosan tértek át a Középkorban; mennyi zsidót szívott magába a körülötte élő nép, önként átmenve kereszténynek, vagy megkeresztelkedett, mert erre erőszakos barátok és fanatikus királyok kényszerítették. Olyan zsidók, kiknek nyomai eltűntek, mint a gótok, alemánok és Suévok, akik sok más néppel együtt alkották meg a francia népet. Minden időben a zsidók, mint minden szemita kapcsolatban állt az árjákkal; mindig volt kapcsolat a két faj között, és semmi sem bizonyítja jobban, hogy lehetséges asszimilálásuk. Ha találunk bizonyos hasonlóságot az oroszországi és a spanyol zsidó között [255], különbségeket is találunk, és ezek a különbségek nemcsak abból erednek, hogy más népek elvegyültek a zsidók között átvéve vallásukat, de a zsidó természetes környezetének is, a társadalmi, erkölcsi és szellemi környezetnek. A zsidó típusa nemcsak földrajzilag változott, de az nyilvánvaló igazság, hogy a római gettóban élő zsidó nem volt ugyanaz, mint a Bar-Kochbában harcoló zsidó, mint a nagy európai városokban élő zsidó sem hasonlít a középkori zsidóra. A zsidó sem volt kivéve az emberi fejlődésből, és nem a lengyelországi hó vagy a spanyolországi napsugár volt fejlődésének alapvető tényezője. A rothadás állapotára kárhoztatták a népek ellenséges törvényei, melyek között élt, és vallása, az erős és félelmetes vallás, mint minden nem metafizikai vallás, melyek jellemzője a szertartás és a törvény. A zsidó számára ez a vallás és ez a törvény mindig ugyanaz volt, minden időben és mindenütt. Ezek voltak a fejlődés állandó erői, a külsők és a belsők.

De az utóbbi száz évben ezek az öröknek tűnő állandók kétségtelenül megváltoztak. [256]. Már nincsenek külső törvényes megszorítások a zsidókra nézve; a régebben hozott ilyen törvényeket hatályon kívül helyezték és így csak annak az országnak a törvényei vonatkoznak rá, melynek állampolgára (és hadd jegyezzem meg, hogy ezek a törvények mindenütt kissé különbözőek a zsidóra nézve). A megkülönböztető törvények eltörlésével saját külön törvényei is letűntek. A zsidó már nem él külön, hanem osztja a közös életet; már nem idegen a fogadó országok civilizációjának; már nincs saját irodalma; nincsenek megkülönböztető jegyei. Röviden, alkalmazkodott a befogadó nép életmódjához, és mivel ez az életmód minden népnél különböző, maguk a zsidók között is különbségek alakultak ki. , idővel ezek mind feltűnőbbek lettek. Napról napra eltűnnek a zsidóra jellemző foglalkozások és vallások.

Fontosabb ennél azonban, hogy a Talmudista szellem is lassan tűnőben van. A Nyugateurópában még létező talmudiskolák fokozatosan tűnnek el; a modern zsidó már nem is tud héberül olvasni; megszabadulva a rabbinikai törvénytől, napjainkban a zsinagóga szertartásos istentisztelet színhelye lett, és az Isten imádása sem olyan szigorú a modern zsidó számára, előkészítve a modern zsidót a racionalizmusra. Nem csak a talmudizmus van kihalóban, de maga a zsidó vallás is halódik. A létező vallások közül ez a legrégebbi, és így helyesnek tűnne, ha ez tűnne el legelőbb. A keresztény világgal való közvetlen kapcsolat indította el az eltűnés felé vezető úton. Hosszú időn keresztül elszenvedte azt, amit azok a testek szenvednek el, melyeket a fénynek és napnak kitesznek: egyszer csak rés támadt barlangjában, melyben aludt, a nap és a friss levegő bejött hozzá és darabjaira esett. A zsidó vallással a zsidó szellem is tűnőben van. Igaz, hogy ez a szellem ihlette meg Heinét és Börnét, Marxot és Lassallet, de ezek még a zsidóság termékei; olyan hagyományok ringatták bölcsőjüket, melyet a mai fiatal zsidók nem vesznek észre vagy megvetik őket. Jelenleg, ha még létezik zsidó személyiség, ez eltűnőben van. Amit a vallási üldözés nem vitt véghez, azt a vallási hit tűnése a nemzeti ideálra támaszkodva megteszi. Egy egyenrangúsított zsidó, aki megszabadult az ellenséges törvényektől és a talmud szellemi sötétségétől, aki nem akar másokat magába szívni olyan elemmé lett, mely könnyen beszívódik. Bizonyos országokban, mint az Egyesült Államokban a zsidók és keresztények közti különbség gyors léptekben van eltűnőben [257]. Napról napra tűnik el, mert a zsidók napról napra vetik le ősi előítéleteiket, sajátos istenimádási módjukat, különleges imádkozási szabályaikat és élelmezési szabályaikat. Nem ragaszkodnak többé ahhoz a hithez, hogy arra vannak rendelve, hogy örökre egy nép maradjanak; nem álmodoznak többé - lehet, hogy megható álom, de nevetséges - hogy örök feladatuk van, melyet el kell végezniük. El fog jönni az az idő, amikor teljesen eltűnnek, amikor teljesen beolvadnak a többi népbe, éppen úgy, mint a föníciaiak, akik miután létrehozták kereskedőközpontjaikat európaszerte, nyom nélkül eltűntek. Akkor az antiszemitizmus is meg fog szűnni. Ez a pillanat biztosan nincs közel; az ortodox zsidók száma még nagy, és amíg ezek léteznek, az antiszemitizmus is létezni fog.

Ha a zsidóság a föloldódás folyamatában van, se a katolicizmus, se a protestantizmus nem fog erősödni, és megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy mindenféle külső vallási forma elveszti jelentőségét. Egyrészt egy kisszerű és buta materializmus irányába haladunk, mely minden vallási érzésnek ellentmond, másrészt egy filozófiai és erkölcsi vallástalanság irányába haladunk, mely "egy fokkal magasabb lesz mint a vallás vagy maga a kultúra" [258]. Ugyanakkor, mikor ezek az irányok erősödnek, a vallási előítélet eltűnőben van, ás a kereszténynek a zsidó ellen illetve a zsidónak a keresztény ellen táplált előítélete, éppen úgy, mint a katolikusnak a református ellen táplált előítélete nem fog megmaradni. Most is csökkenőben van erősségük, és egy közeli időpontban nem fognak minden zsidót felelősnek tartani Jézus szenvedéseiért a kálvárián. A vallási ellenségeskedés állandó szűnésével az antiszemitizmus egyik oka eltűnik, és maga az antiszemitizmus is el fogja veszteni erőszakosságát, noha addig fog létezni, amíg a gazdasági és etikai okok, melyeknek következménye, fönnmaradnak.

A nemzeti önzés és önkielégültség, noha még erősen jelen van, csökkenését mutatja. Más eszmék jöttek elő, melyek napról napra befolyásosabbak lesznek; belépnek az emberek agyába, ha megértik őket, hatásosak, új elveket és új gondolkozásformákat hoznak. A népek testvérisége, mely régen csak agyrém volt, most lehet róla álmodni, anélkül, hogy átlépnénk a józanság határait. Az emberi szolidaritás érzése erősödik; és sok gondolkodó és író van, akik ezt napról napra tovább akarják növelni. A népek közelebbről és jobban ismerik meg egymást, csodálják egymást, szeretik egymást. A távadatátvitel lehetőségei kozmopolita szellemet fejlesztenek ki, és ez a szellem egy nap a különféle fajokat meghatározott egységek békés szövetségébe fogja egyesíteni, az önző hazafiságot általános emberszeretetté változtatva. A zsidóknak használ a nemzeti különállás eltűnése, és ennek egyszerre kell megtörténni az ő sajátságaik eltűnésével is. Az internacionalizmus az antiszemitizmus hanyatlását hozza magával. A nemzeti előítéletek csökkenésével párhuzamosan a zsidók azt fogják látni, hogy az antiszemitizmus gazdasági okai elvesztik erejüket. Jelenleg a zsidókat azzal támadják, hogy idegen tőke ügynökei. Ha az ellenségeskedés az idegen dolgok ellen el fog tűnni, akkor a zsidó tőke nem lesz többet a keresztény tőke támadásának a tárgya. Verseny természetesen lesz ennek ellenére, és azok a zsidók, akik megtartják nemzeti azonosságukat, továbbra is ellenségességnek lesznek kitéve a verseny miatt.

Más események és változások elhozhatják a gazdasági okok eltűnését. A proletár és az ipari és pénzügyi osztályok közti harcban lehet hogy a zsidó és keresztény kapitalisták elfelejtik ellentéteiket hogy a közös ellenség ellen egyesüljenek. Ha a jelenlegi társadalmi körülmények fönnmaradnak, akkor a zsidó és keresztény polgárság egyesülése csak ideiglenes fegyverszünetet fog hozni. Az elkerülhetetlen csatából, mely el fog jönni, a tőke nem jöhet ki győztesként. Mivel önzésen, önteltségen, jogtalanságon, hazugságon és lopáson alapul, jelenlegi társadalmunk el fog tűnni. Bármennyire is brilliánsnak, csillogónak, finomnak, luxussal telinek, nagyszerűnek tűnik , a halál el fogja érni. Erkölcsileg leméretett és könnyűnek találtatott. A polgárság, mely a politikai hatalom hordozója, mert az ő kezében van minden gazdasági ügynökség, hiába fog forrásaira támaszkodni; hiába fogja a hadseregeket megbízni védelmével; hiába fognak a bíróságok ügyelni rá és hiába fogja minden törvény őt védelmezni; nem tud ellenállni a merev törvényeknek, melyek nap mint nap dolgoznak azon, hogy a kapitalista rendszert a köztulajdon rendszere váltsa föl.

Minden arra irányul, hogy egy ilyen beteljesülés létrejöjjön. A dolgok iróniája, hogy az antiszemitizmus, amely mindenütt a konzervatívok hite, akik azzal vádolják a zsidókat, hogy 1789-ben a jakobinusokkal dolgoztak együtt kéz a kézben és a 19. század liberális forradalmáraival, ez az antiszemitizmus valójában a forradalom szövetségeseként működik.
Drumont Franciaországban, Pattai Magyarországon, Stoecker és von Boeckel Németországban együtt dolgoznak a nagyon demagógokkal és a forradalmárokkal, akikről azt hiszik, hogy támadják őket. Ez az antiszemita mozgalom, eredetében reakciós, átváltozott, és most a forradalom érdekében dolgozik. Az antiszemitizmus fölbolydítja a középosztályt, a kis kereskedő és néha a parasztot is, aki a zsidó kapitalista ellen van, de így átvezeti őket a szocializmusba, előkészíti őket az anarchiára, beléjük oltja a gyűlöletet a kapitalisták ellen, és, ami több ennél, a tőke ellen, és így öntudatlanul az antiszemitizmus saját magát dönti romba, mert magában hordozza a rombolás csíráját.

Tehát ez a valószínű végzete a modern antiszemitizmusnak. Megpróbáltam megmutatni hogy hogyan követhető vissza az ősi zsidóellenes gyűlöletre, hogy maradt életben a zsidók egyenjogúsítása után, hogy növekedett és mik a kinyilatkoztatásai. Mindenképpen azt hiszem, hogy végül meg kell halnia, és több okból fog meghalni, melyeket fölsoroltam; mert a zsidó változik; vallási, politikai, társadalmi és gazdasági körülmények is változnak; de mindenek előtt, mert az antiszemitizmus az egyik leghosszabban élt kinyilatkoztatása a reakció és kicsinyes konzervativizmus régi szellemének, amely hiába próbálja bezárni a forradalom előre haladó mozgalmát.

Lábjegyzetek

254 Chap. x.
255 Azokról a zsidókról beszélek, akik hűek maradtak hitükhöz.
256 Meg kell újra ismételnem, hogy most csak a nyugateurópai zsidókról beszélek, akiknek megadták a polgárjogot azokban az országokban, ahol éltek, és nem a keleti zsidókról, akikre még megkülönböztető törvények vonatkoznak, mint Romániában, Oroszországban, Marokkóban, és Perzsiában.
257 Henry George, Haladás és szegénység.
258 M. Guyau, L'lrreligion de l'avenir, Paris, 1893.

Könyvek jegyzéke

1 Antiszemitizmus az antik korban

Zsidóellenes irodalom:
Apion: Tractatus contra Judaeos
Cicero: Pro Flacco
Juvenal: Saturnalia
Ovid: Ars amatoria
Petronius: Fragm. költő.
Pliny: Hist. nat.
Seneca: De superstitione
Suetonius: Claudius
Tacitus: Historia

Zsidó védekezés

Josephus, Flavius: Contra Apionem -- Apologia --Antiquitates Judaeorum
Philo: Legatio ad Caium -- In Flaccum -- de Charitate
"A Szibyllai Könyvek"; Kr. e. 2-1 század
"A Wisdom of Solomon"; Kr. e. 1. század
N. Bentwich: Alexandriai zsidókedvelők, 1910.
Reinach, Theodore: Textes d'Auteurs Grecs et Romains Relatifs au Judaisme, 1895

2 Keresztény zsidóellenesség a reformációig

Keresztény védő, zsidóellenes vita
Alfonso of Valladolid: Batallos de Dios
Alonzo de Spina: Fortalitium Fidei 1494
Amolon: Epistola seu liber contra judaeos
Ariston of Pella: Jason és Papiscus vitája
Cedrenus: Disputatio contra Judaeos
Commodian: Instrustiones adversus Centium Deos
Crepin, Gilbert: Disputatio ludeicum christiano de Fide christiana
Cyprian: De Catholicae Ecclesiae Unitate
Dagobard: De Insolentia Judaeorum
Eusebius: Preparatio Evangelica
Evagrius: Simon és Theophilus vitája
Francisco de Torrejoncillo: Centinela contra Judios
Isidore of Seville: De Fide Catholica ex vetere et novo Testamento contra Judaeos
Jerome de Santa Fe: Hebreomastyx
Justinianus: Novellae
Lactantius: Divinae Institutiones
Luther, M: A zsidók és hazugságaik, 1558
Maiol, Simon: Dierum canicularium
Martin, Raymund: Capistro Judaeorum -- Pugio Fidei
Nicholas de Lyra: Postilla -- De Messia
Origen: Contra Celsum
Paul de Santa Maria: A szent írások vizsgálata
Paul de la Caballeria: Tractatus Zelus Christi contra Judaeos, Saracenos et infideles, 1542
Pierre de Blois: Liber contra Perfidia Judaeorum, 1519
Pierre de Cluny: Tractatus adversus Judaeorum inveteratam duritiam Pfefferkorn: Hostis Judaeorum, 1509
Rigord: Gesta Philippi Augusti
St. Justin: Párbeszéd Tryphonnal -- Levél Diognetushoz.
Theophanus: Contra Judeos

Zsidóvédők, keresztényellenes viták:

I Spanyolország

Crescas Hasdai: Tratado
Duran Profiat: Kelimmat ha-Goyim
Duran Simon ben Zemah: Keshet-u-Magen
Kimhi, Joseph: Nizzachon -- Sefer ha-Berit
Levi, Judah ha-: Cuzari
Maimonides, Moses: Moreh Nebukhim
Moses Cohen of Tordesillas: Ezer-ha-Emunah
Nahmanides: Wikkuah
Ibn Gabirol, Solomon ben Judah: Fons Vitae
Ibn Pulgar: Ezer ha-Dat
Jacob ben Reuben: Sefer Mihhamot Adonai
Shem-Tob ben Isaac ibn Shaprut: Eben Bohan
Troki, Isaac: Hizzuk Emunah, 2 vols. (fordítás latinra, németre, spanyolra, angolra)

II Franciaország

Isaac ben Nathan: Tokahut Mat'eh, Mibzar Yizhuk
Meir ben Simon of Narbonne: Milhemet Mizwah
Mordecai ben Josiphiah: Mahuzik ha-Emunah

III Olaszország

Brieli: Hassugot 'al Sifre ha-Shilluhim
Farissol, Abraham: Magen Abraham
Moses of Salerno: Ma 'amar ha Emunah, Ta 'anot
Solomon ben Jekuthiel: Mikhamot Adonai

IV Németország

Lipman Mülhausen: Nizzachon
Reuchlin: Szemek tükre

V Hollandia

Isaac Cardoso: Fuenta Clara las Excellencias y Calumnias de los hebreos
Nahamios de Castro: Tratado de Calumnia
Saul Levi Morteira: Tractado de la Verdad de la Ley
Spinoza: Tractatus Theologico-Politicus

VI Általános

H. Graetz: A júdaizmus hatása a protestáns reformációra, 1867
I. Loeb: La Controuerse Religieuse entre les Chretiens et les Juifs du Moyen-age, 1888
S. Munke: Melanges de Philisophie juive et arabe
L. I Newman, Rabbi: zsidó hatás a keresztény reformmozgalmakra,
Robert, Ulysse: Les Signes d'infamie au Moyenage, 1891
Roth, C. : A maranók története, 1932
D. de Sola: "Néhány zsidó hitehagyott hatása a reformációra" zsidó szemle, 1911-1912

3 A reformációtól a francia forradalomig

Acosta, Uriel: Exemplar Vitae Humanae 1687
Bossuet: Discours sur l'Histoire Universelle
Croullardiere, Pean de la: Methode facile pour convaincre les heretiques, 1667
Duguet: Regles pour I'Intelligence des Saintes Ecritures
Dury, John: Lelkiismereti ügy, 1655
Eisenmenger: A zsidóság leleplezve 1700
Giustiniani, Augustin: Linguae Hebreae, 1656
Hallevy, Judah: Liber Cosri, 1660
Otton, Conrad: Gali Razzia, 1605
Piere de Lancre: L'incredulite et mecreance du sortilege pleinement convaincue, 1622
Rondet: Dissertation sur le rappel des Juits, 1778
Roth, C. : Menasseh Ben Israel, 1945
Voetius: Disputationes Selectae, 1663
Voisin, Joseph de: Theologia Judaeorum, 1647
Wagenseil: Tela ignea Satanae 1681
Wolf, L. : "Cromwell zsidó Intellektuelljei", zsidó irodalmi évkönyv, 1904

4 A francia forradalom

Barruel: Memoires sur le Jacobinisme, 1789
Blanc, Louis: Histoire de la revolucion française
Campardon, E. : Le Tribunal revolucionaire de Paris, 1866
Dohm: De la Reforme Politique des Juifs
Gregoire: Essai sur la Regeneration des Juifs
Kahn, Leon: Les Juifs a Paris, 1889
Malet, Chevalier de: Essai sur la Secte des Illumines, 1789 Recherches Historiques, 1817
Petition des Juifs etablis en France addres Lásd: a l'Assemblee peuple, le 28 janvier, 1790
Webster, N. H. : A francia forradalom , 1919

5 Antiszemitizmus Oroszországban

Adler C. : Jacob Schiff -- Élete és levelei, 1929
Aubert, Maitre: A bolsevizmus szörnyű eredményei, 1924
Errera, Leo: Les Juifs russes, 1893
Fahey, Rev. Denis: Oroszország urai
Fejto, Ferenc (Francois): Les Juifs et l'antiszemitizmuse dans les Pays Communistes, 1960
Frederic, Harold: Új exódus, 1892
Gradovski, N. de: La Situation legale des Israelites en Russie, 1891
Lenin: A zsidó kérdés
Leroy-Beaulieu: L'Empire des Tzars et les Russes
Sarolea, Charles: Benyomások Szovjet-Oroszországban, 1924
Tikhomirov: Les Juifs de Russie, 1891
"A Zsidók üldözése Oroszországban" -- Orosz-zsidó bizottság, 1890
Weber et Kempster: La Situation des Juifs en Russie
Wilton, Robert: Oroszország haláltusája 1918
Yarmolinsky, Avrahm: A Zsidók és más kisebbségek a szovjetek alatt

6 Antiszemitizmus és a Talmud
Drach (ex-Rabbi), Chevalier P. L. B. : De l'Harmonie entre l'Eglise et la Synagogue, 1844
Freedman, Benjamin: A tények tények maradnak, 1955
Gougenot des Mousseaux: Le Juif, le Judaisme et la Judaisation des peuples chretiens, 1869
Lemann, a Fathers: La kérdés du Messie et le Concile du Vatican, 1869
Mielziner M. : Bevezetés a Talmudba
Nossig, Aifred: Integrales Judentum, 1922
Rodkinson, M. : A Talmud története
Rohling, A. : Le Juif selon le Talmud, 1888
Rupert: L'Eglise et la Synagogue, 1859

7 Antiszemitizmus, kabbalizmus és mágia

Keresztény, Dr. : A Kabbalah, 1920
Davies: Magic, Divinép és Demonology among a Hebrews és their Neighbours, 1898
Ginsburg, C . D. : Kabbalah 1865
Levi, Eliphas: Histoire de la Magie
Mathers, S. L. MacGregor: A Kabbala leleplezve 1887
Monod, Bernard: Juifs, sorciers et heretiques au moyenage, 1903
Rhodes, H. T. F. : Sátáni mise, 1965
Vulliaud, Paul: La Kabbale Juive, 1923
A. E. Waite: A kabbala elve és irodalma, 1902
A Szent Kabbalah, 1929

8 Antiszemitizmus és vérvád

A vád ellen

Menasse-ben-Israel: Vindiciae Judaeorum, 1656
Roth, C. : A rituális gyilkosság vádja és a zsidók 1935
Strack, H. L. : A zsidók és az emberáldozat 1900

A vád mellett

Leese, A. S. : Zsidó rituális gyilkosság, 1938
Monniot, A. : Le Crime Rituel chez les Juifs, 1914
Prynne, William: Rövid aggály a zsidók visszaengedéséhez Angliába, 1656

9 Antiszemitizmus és szabadkőművesség

Szabadkőműves írások
Clavel: Historie Pittoresque de la Franc-Maçonnerie, 1843
Goodman, Paul: B'nai B'rith, 1936
Haute Vente Romaine (Alta Vendita) Levelezés, 1846
Mackey, A. G. :A szabadkőművesség enciklopédiája, 1905 etc.
MARTIN, G. : La Franc-Maçonnerie française et la preparation de la forradalom 1925
Mellor, A. : Nos Freres Separes Les Francs-Maçons, 1961 La Franc-Maçonnerie a l'Heure du choix, 1963 Originalschriften des Illuminaten Ordens, 1787
Pike, Albert: Az elfogadott ősi skót ritusú szabadkőművesség erkölcse és dogmája. 1880
Ragon: Cours Philosophique
Vindex: nem látható fény, 1964
A. E. Waite: A titkos hagyomány a szabadkőművességben, 1911; etc.

Nem szabadkőműves írások
Cahill, Rev. E. : Szabadkőművesség és a keresztényellenes mozgalom, 1959
Cretineau-Joly: L'Eglise Romaine en face de la forradalom , 1859.
Deschamps, Rev. N. , S. J. : Les Societes titkoses et la Societe, 1881
Dillon, Mgr. G. : Grand Orient szabadkőművesség leleplezve mint a kommunizmus mögött álló erő, 1965
Eckert: La Franc-Maçonnerie dans sa veritable signification, 1854
Hannah, Rev. W. : Látható sötétség 1963, Keresztény fokozatok, 1964
Lecouteux de Canteleu, Comte: Titkose szekták és társaságok, 1863
Leo XIII, Pope: Humanum Genus, 1884
Poncins, Vicomte Leon de: Titkos erők a forradalom mögött , 1929
Webster, N. H. : Világforradalom 1921 Titkos társaságok és bomlasztó mozgalmak, 1964

10 Referencia könyvek
Aurnoin: Chronique Moissiacensis
Bartolocci: Magna Bibliotheca Rabbinica, 1693-95
Bielski: Chronicon Rerum Ponolicarum
Buxtorf: Dictionnaire chaldeo-talmudico-rabbinique, 1639
Catholic Encyclopedia, A
Codex Justinianus
Codex Theodosianus
Encyclopaedia Britannica, A (Art. "antiszemitizmus" by L. Wolf)
Fabricius: Bibliotheca Latina
Fredegaire: Chronique
Halphen: Recueil des Lois et Decrets concernant les Israelites, 1851
Zsidó Encyclopedia, The, Funk & Wagnall Edition, New York, 1901-1906 Lásd cikkek: antiszemitizmus, védelmező, hitehagyás, vérvád, áttérés, viták, szabadkőművesség, vita, Talmud
Kayserling: Bibliotheca Espanola-Portugueza-Judaica, 1890
Migne: Patrologie latine (P. L. )
Patrologie gresque (P. G. )
Quetif: Bibliotheca Scriptorum Dominicanorum
Regesta Pontificum Romanorum, Jafle edition
Rerue des Etudes Juives
Rodriguez, de Castro, Joseph: Bibliotheca espanola, 1781
Rossi, B. de: Bibliotheca ludaica Antichristiana, 1800, A zsidó történelmi társaság kiadványai
Wolf, J. C. : Bibliotheca Hebreae, 1721

11 Általános források
Abbott, G F. : Israel in Europe
Amadore de los Rios: Histoire des Juits d'Espagne, 1875
Basnage: Histoire des Juifs
Benamozegh, Elie: Israel et l'Humanite, 1961
Capefigue: Histoire des grandes operations financiees, 1855
Corti, Count: A Rothschild ház fölemelkedése, 1928 A Reign of a House of Rothschild, 1928
Crosland: T. W. H. : A Fine Old Hebrew Gentleman, 1930
Darmesteter, J. : Coup d'oeil sur l'histoire du peuple juif, 1881
Dimont, Max I. : Zsidók, törvény és történet, 1964
Drumont: La Franciaország Juive, 1886 Testament d'un antisemit, 1891
Fauchille, Paul: Zsidókérdés Franciaországban sous le premier Empire, 1884
Fejto, Ferenc (Francois): Dieu et son Juif, 1960
Fleg, E. : Pourquoi je suis juif, 1928 Israel et moi, 1936
Fourier: Le Nouveau Monde industriel et societaire, 1848
Fribourg: L' Association internemzetie des travailleurs, 1891
Gobineau, Comte de: L'lnegalite des races
Golding, Louis: A zsidó probléma, 1938
Graetz, H. : A zsidók története, 2 vols. , 1891-92
Gumplowicz, L. : La Lutte des races, 1893 Guyau, M. : L'lrreligion de l'avenir,
1893 Herford, R. Travers: A Pharisees, 1924 Herzl, T . :A zsidó State, 1936
Hyamson; A. M. :A zsidók története Angliában, 1929
Isaac, Jules: Genese de l'antiszemitizmuse, 1948, 1956 Jesus et Israel, 1946, 1959 Az antiszemitizmus keresztény gyökere 1965 (Tr. by J. Parkes)
Jacobs, J. : Zsidó hozzájárulás a civilizációhoz, 1919
Jehouda, Joshua: L'antiszemitizmuse, Miroir du Monde, 1958
Jost: Geschichte der Juden, 1820
Kadmi-Kohen, Nomades, 1929
Lavocat: Proces des Freres de l'ordre du Temple, 1888
Ledrain: Histoire du peuple d'lsrael
Leroy-Beaulieu, A: Israel parmi les peoples, 1893
Levison, Leon: A zsidók története, 1916
Lewisohn, Ludwig: Israel, 1925
Madaule, Jacques: Les Juifs et le monde actuel, 1963
Memmi, A. : Egy zsidó képe, 1963
Mendoza y Bovadilla, Francisco: El Tizon de la Nobleza Espanol, 1880
Neumann: Állandó forradalom , 1942
Parkes, James: Az egyház és a zsinagóga harca, 1934 Egy nép ellensége, az antiszemitizmus, 1945 A zsidó probléma följövetele, 1946
Poliakov, Leon: Histoire de l'antiszemitizmuse
Poncins, Vicomte Leon de: A forradalom titkos erői , 1929 La Franc-Maçonnerie, d'apres ses documents secrets, 1934 Le problemae Juif face au Concile, 1965
Regnard, A. : Árják és szemiták, 1890
Reitlinger, G. : A végső megoldás, 1953
Renan: Le Judaisme comme Race et Religion, 1883- etc.
Rennap, I. : Antiszemitizmus és a zsidó kérdés 1942
Roth, C. : A a zsidó nép rövid története , 1936 A zsidók hozzájárulása a civilizációhoz, 1938
Sacks, George: A zsidó kérdés, 1937
Saint-Martin, Vivien de: Les Khazars, 1851
Saint-Simon: Du Systeme Industriel, 1821
Samuel, Maurice: A nagy gyűlölet, 1943
Sartre, Jean-Paul: Egy antiszemita portréja, 1948
Schwartz, Elie: Isten népe Kínában, 1880
Sionnet, Abbe: Essai sur les Juifs de la Chine 1837
Sombart, W. : A Zsidók és a modern kapitalizmus
Testat, O. : L'lnternacionale, 1871
Toulat, Abbe Jean: Juifs mes Freres 1963 (Pref. by Cardinal Gerlier)
Unity in Dispersion -- A világ zsidó kongresszus története, 1948
Valentin, Hugo: Antiszemitizmus 1936
Wolf, Lucien: A zsidó mítosza, Fenyegetés a világ ügyeiben, 1921
Zangwill, Israel: Jeruzsálem hangja, 1921
Zenker, E. V. : Anarchism, 1898
Zukerman, W. : A zsidó a forradalomban, 1937

Nem tudjuk, hogy ki állította össze ezt a könyvjegyzéket, amely magába foglalja a Lazare által idézett könyveket, de sok könyvet hozzáad, melyeket később adtak ki. Lehet hogy a fordító (angolra), vagy az iromány összeállítója, aki névtelen maradt. Neve nem jelenik meg a francia kiadásban.

--------------------------------------------------------------------------------

Forrás:

Lazare, Bernard, 1865-1903. Antiszemitizmus,történette és okai. Fordítás franciából, . (New York, Nemzetközi könyvtár . 1903; újranyomva London, Britons Publishing Co. , 1967 ).
Eredeti kiadás mint: L'Antisemitizmuse: son histoire et ses causes. Paris, Chailley, 1894.

Héberül is kiadták:
Lazare, Bernard, 1865-1903. ha-Antishemiyut, siboteah ve-hishtalshelut hitpathutah. Me'ubad u-meturgam mi-zarfitit 'al yedey M. Robinson. Vilna, Bibliotheca, 1913.

Lazare további művei:
Lazare, Bernard, 1865-1903. Contre l'Antisemitizmuse; histoire d'une polemique. Paris, Stock, 1896. repr. Paris : La Difference, 1983.
Lazare, Bernard, 1865-1903. Comment on condamne un innocent : l'acte d'accusation contre le capitaine Dreyfus Paris : V. Stock, 1898.
Lazare, Bernard, 1865-1903. Une erreur judiciaire ; l'affaire Dreyfus. Deuxieme memoire avec des expertises d'ecritures de MM. Crepieux-Jamin [et al. ].
Paris : P. -V. Stock, 1897.
Lazare, Bernard, 1865-1903. Une erreur judiciaire. La verite sur l'affaire Dreyfus, par Bernard-Lazare. 2. ed. Paris, P. V. Stock [1897].
Lazare, Bernard, 1865-1903. Figures contemporaines; ceux d'aujourd'hui, ceux de demain. Paris, Perrin, 1895.
Lazare, Bernard, 1865-1903. Le fumier de Job / Bernard Lazare. Suivi de, Herzl et Lazare / Hannah Arendt. Strasbourg : Circe ; [Arles] : Diffusion, Harmonia Mundi, c1990.
Lazare, Bernard, 1865-1903. Jób trágyadombja; Cikkek a zsidó nacionalizmusról és a társadalmi forradalomról Bernard Lazare by Charles Peguy bemutatásában. [Tr. by Harry Lorin Binsse]. New York, Schocken Könyvek [1948].
Lazare, Bernard, 1865-1903. Zsidók és antiszemiták / Bernard Lazare ; edition etablie par Philippe Oriol. Paris : Editions Allia, 1992.
--------------------------------------------------------------------------------
Ez a szöveg az Interneten bemutatott zsidó forrásmunkák gyűjteményének része, A forrásmunkák szabadon másolható szövegeket tartalmaznak a modern európai és világtörténelemről.

Kivéve ha másképpen van megadva, a dokumentumot copyright védi. Megengedjük az elektronikus úton való sokszorosítást, a nyomtatvány útján való sokszorosítást csak oktatási célokra és személyes használatra. Ha lemásolja a könyvet, adja meg a forrást, ahonnan származik. A kereskedelmi használatra nem adunk engedélyt.

(c) Fordítás holhome-oldal, http://holhome.cjb.net
email: holhome@hotmail.com

------ 1.rész ------