Izrael Shamir:Rasszista állam? 1/4

Izrael ShamirIzrael Shamir

Bevezető
A közbeszéd urai
Az utolsó napsütéses napok
A nagy király városa
Midász király füle
Miért támogatom a palesztinok visszatérését?
A tudatállapot
Zöld eső Jasszúfban
Óda Farriszhoz, avagy A lovag visszatérése
Ütközet Palesztináért
A Hold városa
Az újra látogatott József
Az erőszak alapköve
Konvoj Betlehembe
Az utolsó akcióhősök
Júdea hegyei
Április a legkegyetlenebb hónap
Fájdalmas Szűzanyánk
Abúdi Szent Borbála
A kedveltek városa
Galilea virágai
A Mamillai víztároló
Apokalipszis most
Zsidók és palesztinok: az első találkozás
Visszajátszás
Krisztus gyilkosai
Kik ölték meg Krisztust?
Zsidók kontra Krisztus
Keresztény cionizmus mint társadalmi neurózis
Megméretett és...
Dulcinea megbecstelenítése
Mese a két államról
A húgocska disznóságai
Egy új Portnoy panaszai
A vámpírölők
Bankárok és bankrablók
Szent Fermin fiestája
Tökfilkók
Mesebeli királyfi
Orient Expressz
Jiddis Medina
A Cion Bölcsei és a közbeszéd irányítói
Lóvá tett lovagok
A világ vándorai
A veréb és a bogár
Szüzek és harcosok
Kútmérgezés
A terror fantomja
Halloween Bali szigetén
A Szultán és a Sátán
Fogd a pénzt és fuss!
A harmadik galamb
Miss Klein látcsöve
A jó ember bűne
A vita harcművészete
A filoszemitizmus rasszizmus
A négy vak
Offenzív vagy defenzív?
Viszályrock
Veszedelmes viszonyok
Óda Cynthiához
Háború és béke
Oszd meg és uralkodj
Konklúzió: Privát békeszerződés
A szerző
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek

A mű eredeti címe:
Masters of Discourse (The Collected Essays of Israel Shamir)


Bevezető
A Szentföldön folyó háborút az eszmék közötti világméretű harc központi színtereként mutatják be, olyan nagy jelentőségű mai fejlemények hátterében, mint az amerikai zsidóság növekvő befolyása, a baloldal hanyatlása, a globalizáció terjedése, a globalizációellenes mozgalmak első lépései és a harmadik világháború kitörése Amerika és a harmadik világ között. A szerző, miközben keresi Palesztina felszabadításának lehetőségeit, egy átfogóbb célt is kitűzött maga elé: a közbeszéd felszabadítását. [...] E tanulmányok Palesztinát a világ modelljének tekintik. Olyan erők működnek itt, amelyek el akarják tüntetni az őshonos lakosságot, le akarják rombolni templomait és mecsetjeit, s tönkre akarják tenni természeti környezetét. De élnek ezzel szemben fellépő anyagi és szellemi, régi és új erők is, amelyek a legjobb embereket vonják be a Palesztináért folyó csata küzdelmeibe.


A közbeszéd urai
[Masters of Discourse]

Az ebben a kötetben összegyűjtött tanulmányokat 2001-2002-ben írtam, az ősi palesztinai kikötővárosban, Jaffában, a Földközi tenger keleti partján, a második intifáda, vagyis az al Aksza intifáda tombolásának idején, de témájuk nem korlátozódik a palesztinai eseményekre. A Szentföldön folyó háborút az eszmék közötti világméretű harc központi színtereként mutatják be, olyan, nagy jelentőségű mai fejlemények hátterében, mint az amerikai zsidóság növekvő befolyása ("a zsidók előretörése"), a baloldal hanyatlása, a globalizáció terjedése, a globalizációellenes mozgalmak első lépései és a harmadik világháború kitörése Amerika és a harmadik világ között. Merész próbálkozás összekötni a különböző politikai, teológiai, katonai és társadalmi szálakat, és olyan, friss koncepciókat kialakítani, amelyek új támpontokat kínálnak az elemzés és a cselekvés számára. A szerző, miközben keresi Palesztina felszabadításának lehetőségeit, egy átfogóbb célt is kitűzött maga elé: a közbeszéd felszabadítását.

A tanulmányok megpróbálják kimutatni az inherens kapcsolatot két felszabadítási mozgalom között: Palesztina felszabadulását meghozhatja a világ sokszínű mozaikjának győzelme a globalizáció mindent elborítani igyekvő szürkesége fölött, a Szellem győzelme a Mammon fölött, a közbeszéd demokratizálása, a vagyoni szakadék felszámolása és a bal és a jobboldal dialektikus egysége. De ez a felszabadulás más módon is bekövetkezhet: ha és amikor Palesztina felszabadul, akkor a közbeszéd is felszabadul, s ráadásul vereséget szenved a globalizáció, és kiegyenlítődnek a jövedelmek. E tanulmányok Palesztinát a világ modelljének tekintik. Olyan erők működnek itt, amelyek el akarják tüntetni az őshonos lakosságot, le akarják rombolni templomait és mecsetjeit, s tönkre akarják tenni természeti környezetét. De élnek ezzel szemben fellépő anyagi és szellemi, régi és új erők is, amelyek a legjobb embereket vonják be a Palesztináért folyó csata küzdelmeibe.

Ez egy szerelmi történet is. Én (hogy kerüljem a semleges "szerző" kifejezést) mélységesen szerelmes vagyok a Szentföldbe, csörgedező folyócskáiba és olajfáiba, és a népébe, az őshonos és a befogadott palesztinokba. Ősi szentélyeivel és páratlan természeti arculatával ez a föld még ma is képes összekötni az Embert és a Lelket. A Szentföld eleste olyan pontra juttathatja az emberiséget, ahonnan nincs visszatérés: ez az Ember totális leigázását jelentené. Győzelmünk viszont a szabadságot hozná el a világnak.

Izrael Samír Jaffa


Az utolsó napsütéses napok
[Last Sunny Daysj

Egy erre alkalmasabb napon egy ilyen lehetőséget arra használnék, hogy egy igazán jót beszélgessek önökkel, és mi is lehetne megfelelőbb alkalom, mint az én könyvem norvég kiadásának bemutatása. Én, mint bőbeszédű jaffai polgár, végtelen történeteket mesélek majd önöknek mindarról, ami összeköti a Szentföldet és az északi országokat a vikingektől az oslói béketárgyalásokig. A régi idők északi emberei, az önök ősei, a vikingek (vagy varégok, ahogy a Közel-Keleten nevezték őket), a bizánci császárok szolgálatába szegődve gyakran tettek látogatást Jeruzsálemben, az ő nyelvükön Jorsalában, eljutottak a Jordán folyóig is, s aztán továbbmentek új kalandokat keresve. Egyikük, Harald Hardrada norvég király elment Jorsalaborgba, de nem merítkezett meg a Jordán vizében, s talán ezért kaszabolták le Stamford Bridgenél, amikor meg akarta hódítani Angliát. Szent Olavot, az önök királyát és nemzeti szentjét, aki pár száz méterrel arrébb, Nidaros (Trondheim) katedrálisában van eltemetve, még ma is tisztelik Palesztinában, s pár héttel ezelőtt magam is láttam egy palesztin parasztasszonyt imádkozni a betlehemi bazilikában Szent Olav viaszszínű faliképe előtt. Lehet, hogy az ő imája védelmezi Norvégiát, miközben az ő házát az ISM* /* International Solidarity Movement = Nemzetközi Szolidaritási Mozgalom/ norvég önkéntesei mentik meg.

Egy megfelelőbb napon elmesélem önöknek szent ősöm, Rabbi Jacobson egész történetét, aki elhagyta a Genezáreti-tó partján, libériásban lévő családi házunkat, és elhajózott Trondheimbe, Északnak ebbe a spirituális központjába, hogy vezesse a norvégiai zsidó közösséget, és elmesélem minden norvég és svéd kapcsolatomat, és zarándoklatomat az önök fa templomairól, tüzes pálinkájáról és mély fjordjairól nevezetes hazájába. De most nem valami jó idők járnak, s erre a mesére még várni kell.

Manapság, azt mondhatnám, a Szentföld valószínűleg évszázadok óta a legsúlyosabb szenvedéseket éli át. Romhalmazzá változtatják, fiait legyilkolják. Falvait lerombolják, miközben parasztjai Dzsenin, Deheise menekülttáboraiban senyvednek, vagy Anszar és Kecijot börtöneiben vagy koncentrációs táboraiban ülnek. Az izraeli mesterlövészek több száz gyermeket lőttek le, fák ezreit tépték ki a földből, s tönkretették a forrásokat.

Lehet, hogy ez megrendíti önöket, lehet, hogy nem. Mészárolják a palesztinokat, mondhatják önök erre. Más újság nincs? Az emberek mindenfelé gyilkolják egymást Timortól Brazíliáig, Boszniától Ruandáig. Sajnáljuk őket, persze, de miért kellene törődnünk pont Palesztinával? És legelőször is el kell ismernem, hogy egészen tegnapig ennek az érzéketlen hozzáállásnak nagyon is megvolt a maga értelme. Az elkötelezett embereknek csak egy kicsiny szektája, palesztinbarát csoportok tagjai hordozták a fáklyát. Mostanra a dolgok megváltoztak, milliók hallgatják az üzenetet, s amikor most önökhöz beszélek, kiváló barátom és tanítóm, Noam Chomsky nagy tömeg előtt beszél Göteborgban, alig pár száz kilométerre innen.

Miért különbözik annyira a tegnap a mától? Ezek a gyönyörű őszi napok, amikor az önök tavainak sötétkék víztükre fölött arany és bíborszínűvé válnak a fák levelei, és a ragyogóan tiszta levegőben különös fényben ragyognak a csipkés, hófödte csúcsok, nagyon könnyen hosszú évekre az utolsó szép napokká válhatnak emlékeinkben. Készülődében van egy világháború, egy olyan háború, amely Palesztinában kezdődik. Megint mindenestől 1914 augusztusában járunk, a Nagy Háború előestéjén. Az első világháború a Balkánon, Boszniában kezdődött. Ha 1914 augusztusában azt mondtuk volna egy franciának, hogy te a barátaiddal együtt Bosznia miatt fogsz meghalni, akkor az a francia kinevetett volna bennünket. De pár hónappal a szarajevói merénylet után a francia fiatalság színe-virágát lemészárolták Verdunnél. 1914-ben vagyunk, meg 1939-ben.

Mint 1939-ben, most ismét megjelent az erős elszánás a világ újrafelosztására, és George W. Bush beszédei élénken emlékeztetnek a német kancellár beszédeire. De ki írja ezeket a beszédeket? Ki erőlteti a háborút? Talán a monopóliumok, a fegyvergyártó és az olajcégek, ahogy sokan elhitetni szeretnék? A Gonosz Tengelyét emlegető, háborúra uszító beszédet, melynek ezt a motívumát közvetlenül Austin Powerstől (Dr Evil and his Axis, [Dr. Gonosz és az ő tengelye] ) vették, Dávid Frum cionista beszédíró, azelőtt az "antiszemitizmus" ellenharcosa állította össze. Egy másik cionista, Wolfowitz gyakorlatilag az amerikai hadsereg felügyeletével van megbízva. A vezető cionista gondolkodó, Norman Podhoretz háborúra szólít fel, miközben az oly liberális jogász, Alán Dershowitz arról beszél, hogy a kínvallatás a legcélszerűbb eszköz az igazság kiderítésére.

Vizsgáljuk meg figyelmesen az amerikai terveket. Mostanában megkaphattuk a hadjárat bátortalan előzetesét. Az USA le akarja rombolni Irakot, megszállni Szíriát, részekre osztani Szaúd Arábiát, s az így leválasztott olajmezőket izraeli kézre adni, majd leszámolni Egyiptommal. A hírt tapintatosan kiszivárogtatta a zsidó lobbi egyik embere, Laurent Murawiec, aki a Honvédelmi Irányítótanács elnöke, Richárd N. Perle védőszárnyai alatt tevékenykedik. Ez az elkötelezett cionista (és gyaníthatóan izraeli kém) azt hangoztatja, hogy el kell foglalni az arab olajmezőket, hasemita uralom alá kell helyezni Mekkát és Medinát, és el kell kobozni a szaúdiak vagyonát. Sok amerikai zsidó vélekedik így. A tekintélyes Jewish World Review"' kolumnistája, Jonah Goldberg kiadta a felszólítást: "Bagdadot le kell rombolni... Amerikának hadba kell vonulnia Irak ellen, még akkor is, ha ez ártatlan irakiak és amerikaiak életét teszi kockára." Dávid D. Perimutter professzor a Los Angeles Timesban még nyíltabban beszél: "Ábrándozom bárcsak! Ha 1948-ban, 1956-ban, 1967-ben vagy 1973-ban Izrael csak egy kicsit is úgy lépett volna föl, mint a Harmadik Birodalom, akkor most a zsidóké, és nem a sejkeké volna a Perzsa-öböl olaja." A nagy hatalmú amerikai zsidó közösséghez kapcsolódó rengeteg szervezet, agytröszt és intézmény van beleszőve a Pentagon és a Fehér Ház köré font sűrű hálóba. S ők a mozgatóerők Bush elnök új Drang nach Ostenje mögött.

Nézzünk szembe a kellemetlen tényekkel: az USA zsidó elitjei Armageddont, ítéletnapi háborút, vagy hogy az önök északi hagyományára utaljunk, Ragnarököt* /* Ragnarök Istenek alkonya, végítélet. A skandináv mitológiában az istenek és a velük szemben álló szörnyű erők végső csatája. Az istenek és a szörnyek meghalnak ugyan, de új, megtisztult világ jön létre./ igyekeznek előidézni, hogy a zsidó államot a világ fölé helyezzék. Megalomániás terv ez, de ma ezek a megalomániás alakok irányítják a világ egyetlen szuperhatalmát, valamint nukleáris fegyverrel rendelkező közel-keleti hídfőállásukat.

Jaj, ne mondhatják erre önök. Ismerjük a zsidókat, azok csodálatosan okos, békés és kellemes emberek. Itt biztos valami tévedés van. Nos, akkor hadd idézzem fel önöknek a XIX. századi amerikai író és költő, Edgár Allan Poe egyik, az akkori idők Németországáról szóló novelláját. Poe jóindulatú, békés népként mutatja be a németeket, akik szeretnek káposztát termeszteni, zongorázni, órákat szerkeszteni, pipázni és filozofálgatni. Pontosan ilyen képet festett a németekről útibeszámolójában Mark Twain is. S ez a kép kétségtelenül megfelelt a valóságnak, s az én nagyszüleim esküvőjén egy német katonatiszt volt a tanú Minszk 1916-os német megszállása idején. Körülbelül 25 évvel később a nagyszüleim úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a közelgő német hadsereg elől, miközben zsidó szomszédaik kinevették őket: "Bevettétek, ugye, a bolsevik propagandát! Semmi okotok nincs elmenekülni, hiszen a németek csodálatosan békés emberek, és a zsidók legjobb barátai." Az én nagyszüleim mégiscsak a menekülés mellett döntöttek, s így nem kerültek a kegyetlen német Einsatzkommando kezére, amelyet nem nagyon érdekelt a káposzta meg a pipázás.

Az emberek bizony megváltozhatnak, és ha a németek egy ideig a világ rémeivé válhattak, akkor ez előfordulhat a zsidókkal is. Én őszintén remélem, hogy amiképpen a németek visszataláltak normális önmagukhoz, azonképpen visszatalálnak majd a zsidók is, de nem hiszem, hogy ez önmagától is bekövetkezik. Ez egy járvány, és gyorsan terjed. Okozója a zsidó állam inherens rasszizmusa. A Ben Gurion repülőtérre menet megvettem a Haarecet, kedvenc liberális napilapomat. És olvasom benne a vezérkari főnökünk, Büki Ajalon és a korábbi munkapárti miniszterelnök, Ehud Barak vitáját. Ajalon rákos daganathoz hasonlította a palesztinokat, de Barak, a Szocialista Internacionálé alelnöke ezzel egyáltalán nem értett egyet: szerinte ugyanis inkább vírushoz kellene hasonlítani őket. Ez a rasszizmus úgy terjedt el a zsidó közösségek körében, mint az erdőtűz. S minthogy a zsidók jelentős részét teszik ki az amerikai, és kisebb részben az európai elitnek, ezt a kórt ők maguk továbbítják a többieknek. Újságaik és filmstúdióik a rasszizmust dicsőítik, és gyűlölködve beszélnek a muszlimokról, a németekről, a franciákról és mindenki másról, ideértve az Egyesült Államok fehér munkásait és feketéit is.

Az önök norvég tradíciójában a gonosz és alattomos Löki megtévesztette a szelíd, ám vak Hoedet, és rávette, hogy ölje meg fivérét, a kiváló Baldert, Krisztusnak ezt a skandináv előképét. Már most ez a Löki ismét testvérháború kirobbantásán mesterkedik. Jogunk és kötelességünk elutasítani Löki tanácsait és megakadályozni az új Ragnarököt.

De ez nem sikerülhet, ha nem figyelünk oda Palesztinára. Évekkel ezelőtt még ezt mondtam volna: Palesztinát/Izraelt demokratikus állammá kell átalakítani, amelyben attól kezdve zsidók és palesztinok egyenrangúként és boldogan élhetnek. De a demokratikus állam nem lehet kizárólag zsidó állam, az emberek ezt nem hagynák jóvá. A zsidó állam ugyanolyan rossz, mint az árja állam, s aki elutasítja az árja államot, annak el kell utasítania a zsidó államot is. A zsidó állam nélkül az USA és más országok zsidói visszatérnének a normális életükhöz, elfeledkeznének világuralmi álmaikról, és törvénytisztelő polgáraivá válnának a nekik otthont adó országoknak.

Egészen a legutóbbi időkig csak Palesztina barátai támogatták ezt az elképzelést, amelynek megvalósítása azonban mostanra már szükségszerűvé vált, és nemcsak a palesztinok, e nemes, bátor és munkaszerető nép számára, hanem mindannyiunk és a világbéke számára is. Vannak olyan izraeliek, akik békében szeretnének élni palesztin szomszédaikkal, békében élni a templomokkal és mecsetekkel, de mi nem tudjuk ellensúlyozni a gonosz Saront és az alattomos Pereszt támogató külső erőket. A jó izraeliek és palesztin szövetségeseik csak akkor győzhetnek, ha sikerül elvágni ellenségeik utánpótlási vonalait, ahogyan az Thor történetében is olvasható.

A mese szerint a hatalmas Thor elment Utgardba, hogy kérkedjen a vitézségével. Utgard istenei azt a próbatételt ajánlották neki, hogy igya ki az aranyserleget. A nagy vitéz csak ivott és ivott, de a serleg sehogy sem akart kiürülni. Nem is csoda, hiszen ez a serleg egy kúttal állt összeköttetésben. Thor csak a köldökzsinór elvágása után tudta teljesíteni a feladatot. Ha önök, európaiak elzárják a külső támogatás forrását, akkor mi, izraeliek és palesztinok képesek leszünk ott a helyszínen megváltoztatni a dolgokat, és megteremteni az egyenlőséget Palesztina és Izrael számára.

A zsidó állam átalakítása minden polgára államává jelentős fordulópont lesz az emberiség fejlődéstörténetében. A Szentföld azontúl nem a globalizáció próbaterepe lesz, hanem az integráció ideálja. A megszállók és a helyi lakosok összeolvadnak, ahogyan az az önök normann őseivel is történt Kelet-Angliában, Szicíliában és Normandiában, ahogy a provancei keresztesek gyermekei palesztinokká lettek Szindzsil és Gifna hegyi falvaiban, s ezzel párhuzamosan a más országokban élő zsidók ismét áldásai lesznek közösségeiknek, mint például az én szent őseim az önök csodálatos katedrális-városában.

(A norvégiai Trondheimben elmondott beszéd alapján)


A nagy király városa
[The City of the Great King]

Erős havazás zárja le Anatólia hegyvidéki hágóit, vastag perzsaszőnyeg borítja az utcákat, festi fehérre a mecsetek kupoláit, a templomokat és a piacokat az önök városában, birodalmak örök fővárosában. Én magam Jeruzsálem al Kudszból érkeztem ide, Moszkván keresztül, s ez a két város sokoldalú kapcsolatban áll a Második Rómával. Pár nappal ezelőtt még Jeruzsálem félelmetes falai előtt álltam, és olvastam a máig megőrződött betűket: a város erődjét Nagy Szulejmán oszmán szultán építtette. A török uralom jeleit mindenütt fölfedezhetjük Palesztinában, minthogy ők 400 évig voltak a Közel-Kelet urai. Elfoglalták a Bizánci Birodalmat is, de nem korlátozták az ortodox (és a nem is annyira ortodox) keresztények jogait és vallásszabadságát. Az önök bősz janicsárjai megadták a Közel-Keletnek azt a lehetőséget, hogy viszonylagos békében fejlődhessen egészen a modern időkig.

Ezt csak most értjük meg, amikor az oly sokat csepült Birodalom elbukott, s a törökök nem védik már a Szentföld népeit. A nyugatiak ugyanis nem az oszmán rabiga alóli felszabadítás hőseiként érkeztek. Saját városomban, Jaffában Napóleon katonái hatezer hadifoglyot végeztek ki: törököket, arabokat, bennszülött palesztinokat. Ez csak egy kis ízelítő volt a későbbi cionista okkupációból. A múlt héten ötven ártatlan civilt, palesztin nőket, gyermekeket és férfiakat öltek meg Sáron tábornok katonái, s helyezték őket örök nyugalomra a gázai temetőben, nem messze annak a sok ezer török katonának a földi maradványaitól, akik hősiesen védelmezték Palesztinát a cionisták által vezetett brit hadsereg ellen.

Én Moszkván, az ortodoxia Harmadik Rómáján keresztül érkeztem ide, hogy elmondjam önöknek: az önök keleti szomszédai, legyenek akár muszlimok, akár ortodox keresztények, arabok vagy oroszok, egyenrangúnak tekintik önöket, és empátiával tekintenek önökre. Ne kacsingassanak Nyugat felé. Önök otthon vannak Keleten. A neves orosz történész, Lev Gumiljov nagyon nagyra értékelte azt az orosz-török fegyverbarátságot, amely megtörte a nyugati keresztesek XIII-XIV. századi hullámát. Az újabb korban Vlagyimir Lenin baráti jobbot nyújtott Musztafa Kemálnak, és eltörölte a legyőzött Törökországgal szembeni összes török követelést, mivel abban reménykedett, hogy Törökország megtarthatja a Kelet védelmezőjének történelmi szerepét. És ez az önök történelmi küldetése: a Boszporusz birtoklása folytán önöknek kell összekötniük az iszlám Keletjét és az ortodoxia Keletjét. A Birodalom sehol sincs már, de az önök felelőssége megmaradt. Ahogy a Kis Herceg mondta, az ember örökké felelősséggel tartozik azért, akit megszelídített.

Én nem akarom önöket Európa ellen bujtogatni. Másról van itt szó. Miért rombolták le az Oszmán Birodalmat? Ezért általában az európai imperializmust szokták vádolni. De Gázában, nem messze a török katonákétól, láttam én egy másik nagy temetőt, az angol katonákét. Ők azért haltak meg, hogy Palesztinát kiragadják a törökök kezéből, és megbuktassák az Oszmán Birodalmat. Az ő országuknak, Angliának nem sok haszna lett ebből. Közkatonáikat, tisztjeiket és politikusaikat kíméletlenül gyilkolták a cionisták. Kilencvenkét brit alattvalót ölt meg a mi későbbi miniszterelnökünk, Menahem Begin a közel-keleti terrorizmus legtöbb áldozatot követelő robbantásos merényletében. A cionisták viszont hasznot húztak az Oszmán Birodalom feldarabolásából. És az is nyilvánvaló, hogy előmozdították e birodalom bukását, mert meg akartak szabadulni a török pásztortól, hogy elrabolhassák a nyájat.

Mostanra megvalósultak a terveik. A török birodalom romjain egy merész új világ épült ki. Először is Irakot kell lerombolni, azután pedig Iránt, Szaúd Arábiát és Szíriát, míg az egykori Oszmán Birodalom és a törökök uralma alatt álló szomszédai Pakisztántól Afrikáig Izrael Speciális Érdekövezetévé nem válnak. Ezt a tervet Sáron tábornok fogalmazta meg sok évvel ezelőtt, 1966-ban újrafogalmazta a cionista neokonzervatív Richárd Perle és Douglas Feith, és mostanában felkarolta Wolfowitz Cabal s ezek az emberek irányítják az USA külpolitikáját.? Az amerikai zsidók fizettek a ma az izraeli falakat elborító óriásposzterekért, amelyek felszólítanak a jeruzsálemi al Aksza mecset elfoglalására. Arra készülnek, hogy lerombolják a Szikla mecset aranykupoláját, ahol a Próféta találkozott Ábrahámmal, és összekötötte az iszlámot a korábbi isteni kinyilatkoztatásokkal. Ezt akkor fogják végrehajtani, amikor majd amerikai rakéták támadják Bagdadot, amikor amerikai katonák vonulnak át Anatólián Mószul felé. De ezt csak úgy tehetik meg, ha a dolog fölött szemet huny Törökország és annak "iszlám" kormánya.

Sajnálom önöket, barátaim. Önök a Közel-Kelet pásztorai voltak, de most a farkasnak segítenek. Önök a népek urai voltak, s most a bálványimádók szolgáivá lettek. Önök az iszlám védelmezői voltak, s most megengedik egy iszlám szentély égbekiáltó megszentségtelenítését. Az önök kormánya keményen alkudozik: hogy mennyit kaphat arab testvérei kiontott véréért. Ez szégyent hoz önökre: a nyugati lapok megvetően cikkeznek az önök bazári viselkedéséről és kalmárszelleméről. Állítsák ezt le, még mielőtt Allah úgy dönt, hogy ez a Nagy Város itt a Boszporuszon túlságosan nagy teher a törökök számára, ahogyan túl nagy teher volt egykor a bizánciak számára.

Vajon Izrael érdekeit szolgálja ez a háború? Vagy Amerika érdekeit? A nyugati egyeduralmi törekvések munkálnak mögötte, az olajérdekek, netán a kereszténység? Egyáltalán nem. Az európai imperializmus fantomja mögött a zsidó-kazár birodalom feltámadt szelleme rejtőzik, a judeoamerikai birodalom kísértete. A VII-IX. században a kazárok, ez a türk nép a hatalmat birtokló zsidó elit ágyútöltelékévé vált. A rabszolgakereskedő Kazár Birodalom Kijevtől a Kaszpi-tengerig terjedt, de maguknak a kazároknak nem sok örömük volt benne, mivel őket is leigázta a saját uralkodó kasztjuk. Ez a szellem most újra előbújt, hiszen Bush elnök egy kazár bégre emlékeztet, mások által manipulált, formális uralkodóra. Maguk az amerikaiak nem sokat fognak profitálni ebből a vállalkozásból, és ugyanígy járnak a törökök is.

Ez a háború ugyanis az ő háborújuk a Szellem ellen, és a Szellemmel nem lehet szórakozni. Nem olyan régen egy amerikai űrrepülőgép, fedélzetén egy izraeli vadászpilótával, némi előkészületi munkálatokat végzett el az Irak elleni háborúhoz. Pontosan 9 órakor belevágott a villám a Texasi Palestine település fölött. Miféle égi jel kell még ide? A Mammon Templomának, a Wall Streeti Világkereskedelmi Központ tornyainak a lerombolását a félig-meddig legendás Al-Kaida csoport számlájára írják. Azóta másfél év telt már el, és bár Amerika elfoglalta Afganisztánt és több ezer embert vetett fogságba, erre az égvilágon semmiféle meggyőző bizonyítékot nem talált. A szakértők azt mondják, egy repülőgépütközés nem rombolhatta volna le a tornyokat. Akkor ez nem a Mammon ellen harcoló Szellem jele? Akik nem akarják észrevenni, azok számára észrevétlenül folyik már egy új háború, a spirituális erők háborúja. Törökországnak a jó oldalra kellene állnia ebben a háborúban.

(Az isztambuli Városi Koncertteremben 2003. febr. 22-én elmondott beszéd)


Midász király füle
[Midas Ears]

Új kísértet járja be Amerikát. Behatol a napilapok és a bankok jól őrzött tanácstermeibe, s megrendíti tornyaik mély alapjait. A glasznoszty kísértete ez: napfényre került a zsidó hatalom sötét titka. Nemrég még afféle "harmadik sínszál" volt ez, meghalt, aki csak hozzáért, említeni is életveszélyes volt, de legalábbis a karrier megszakadásával járt. Nemrég még az átlagnéző, ha átkapcsolt az egyik tévécsatornáról a másikra, s itt egy izraeli állampolgárságú nagy embert látott, ott meg egy zsidó agytröszt egy tagját hallhatta, akkor ezt mormolta maga elé: biztos csak a véletlenek játéka, hogy országunkban oly sok fontos és nagyrészt meg nem választott ember tartozik ehhez a kicsiny kisebbségi csoporthoz. Biztos csak a véletlenek játéka, hogy különböző pártokhoz tartoznak, és mégis ugyanazokra a következtetésekre jutnak. Biztos csak a véletlenek játéka, hogy a külföldnek szánt amerikai segélyek kilencven százaléka az ő atyjukfiainak megy a jómódban élő Tel Avivba. Biztos véletlen az is, hogy ők irányítják nálunk a sajtót, a televíziót, a mozit és az egyetemeket. És mégis, nekünk nem szabad észrevennünk ezt az elefántot a nappali szobánkban.

Csak a mindenre elszánt emberek merik nagy ritkán szóba hozni a dolgot, ahogy azt például Edgár Steele tette a Rense.com-ban: "Amerikában egyszerűen fülsiketítő már az a hallgatás, ami a zsidókat körülveszi. A régi bölcs tanács szerint ha egy idegen országban járva meg akarjuk tudni, hogy valójában kik irányítják a dolgokat, akkor csak azt kell kideríteni, hogy kik azok, akikről csak suttogva vagy még úgy sem mernek beszélni." Ennek alapján ítélve a zsidók kezében van a legfőbb hatalom. És valóban, amikor 2001 nyarán egy UNESCO-konferencián említést tettem a "zsidó médialordokról", a hallgatóságnak elállt a szívverése.

A még meg nem vívott iraki háború megváltoztatta ezt a helyzetet. Az amerikai ultimátumban március 17-ére, a zsidó purim ünnepére van kitűzve a végső határidő. Az 1991-es purim idején éppen szétverték az iraki hadsereget és megöltek 200 000 irakit. Túl sok itt a véletlen egybeesés ahhoz, hogy egy tisztán amerikai háborúról beszéljünk. Az amerikaiak belepillantottak a harmadik világháború feneketlen örvényébe, és feléledtek százéves kábulatukból. így aztán az iraki háború első áldozata nem igazság, hanem a legszigorúbb tabutéma Nyugaton. Egy demokrata kongresszusi képviselő általában ez a legkönnyebben befolyásolható fajta , bizonyos Jamer Moran ezt merészelte mondani a szavazóinak: "Ha a zsidó közösség nem támogatná oly erőteljesen ezt az Irak elleni háborút, akkor mi nem mentünk volna bele."

Rögtön meg is kapta a magáét egy zsidó felvigyázótól: Egyszerűen megdöbbentő ilyen vádakat hallani Moran képviselőtől jelentette ki Ira N. Forman, a Nemzeti Zsidó Demokratikus Tanács főigazgatója. Először is, a háborúellenes mozgalom mostani vezetőinek egy része zsidó, és a zsidó szervezetek nyilvánvalóan nem tartoztak azon csoportok élharcosai közé, amelyek aktívan és harsányan támogatták az iraki háborút. Formán nyilatkozott, s a média közölte és felerősítette a véleményét, Moran pedig annak rendje és módja szerint megszégyenülve visszakozni kényszerült. De nem ő az egyetlen.

A titokra fény derült, s ugyanúgy, mint Midász király hosszú füleiről, most erről beszélnek széltében-hosszában, a szervezett zsidó közösség minden kétségbeesett erőfeszítése ellenére, hogy ismét lezárja a forrongó üstöt. A CIA két volt szakértője, Kathleen és Bill Christison felfedte a kapcsolatot a jobboldali amerikai zsidók és a Bush-kormány között. Edward Said, a leghíresebb palesztin származású amerikai filozófus eképpen foglalta össze a lényeget: "Egy mérhetetlenül gazdag és erős köztársaságot hatalmába kerített egy maroknyi összeesküvő, akik közül senki sem választással került a hivatalába, s így nem is érintheti őket a nyilvánosság nyomása."

Csatlakozik ehhez a véleményhez a bátor Hermán, Neumann és Blankfort is. Ezeknek a zsidó származású amerikaiaknak nem tetszik a nem választással pozícióba került, antidemokratikus zsidó hatalom, mint ahogy elleneznek bármiféle aránytalan kisebbségi hatalmat. Az ő fellépésük, és ahogy nem riadtak meg attól, hogy leantiszemitázzák őket, meg tudta fordítani az uralkodó széljárást, és megmentette a megfélemlített többséget attól, hogy belefojtsák a szót.

Edward Hermán, aki Noam Chomsky mellett a Manufacturing Consent (A megegyezés előállítása) társszerzője, azt írja, hogy "az Egyesült Államokban egy nagy hatalmú Izraelbarát lobbi működik, amely az amerikai segélyek és az Izraelnek nyújtott védelem kikényszerítésével Izraelt tolja előre, s mostanában az Irak elleni háborút szorgalmazza, ami megint csak Izrael érdekeit szolgálja. Ez a lobbi nemcsak a média viták irányításában és a Kongresszus 'zsidó megszállás alatt álló területté' változtatásában jeleskedett, hanem arra is volt gondja, hogy nagyszámú 'kettős lojalitása' hivatalnok foglalja el a Bush kormány stratégiai jelentőségű döntéshozatali pozícióit..."

A kaliforniai Jeffrey Blankfort, aki a Rágalmazásellenes Ligát védte a bíróság előtt, és arra kényszerítette Foxmant, hogy egy rakás dollárt fizessen az aktivisták elleni kémkedés miatt, újabb fontos lépést tett, amikor elutasította Noam Chomsky, Joel Benjámin és Stephen Zunes nézeteit, mivel ezek a régi radikálisok alábecsülik a zsidó hatalom rendkívüli jelentőségét. Jeff Blankfort fölfedezte az amerikai Rapture Evangelicals tüneményes felfutásának gyökereit. Ez az obskúrus szekta sohasem bújt volna elő a távoli Dixieben lévő odújából, ha erre rá nem veszik a zsidó médiamágnások. Jeff észrevette, hogy amikor a Black Entertainment Television (BET) a Viacom birtokába került, amelynek tulajdonosát, Sumner Redstonet (korábbi nevén Murray Rothsteint) a New York Times nemrégiben a világ legnagyobb médiatulajdonosaként jellemezte, Redstone megszüntette a BET hírműsorát, és protestáns keresztény reklámműsorokat kezdett futtatni Izrael számára. Blankfort "zsidók a médiában"listája (6) lehetővé teszi a zsidó áfium titkának megértését, és hasonló ahhoz a listához, amelyet a Kaliforniai Állami Egyetem professzora, Kevin MacDonald állított össze.

Az iraki háború, s még inkább e háború szoros kapcsolata Palesztinával a zsidó hatalomról árulkodó lakmuszpapírrá változott. A szervezett zsidóság sürgette a háborút, s közben tagadta, hogy bármi köze is lenne az egészhez. így például New Yorkban a városi tanács nem volt hajlandó elfogadni egy háborúellenes határozatot, amelyet az 51 tag közül csak 12 támogatott. Ezen semmi csodálkoznivaló nincs az erősen elzsidósodott New Yorkban. Róbert Jackson demokrata párti képviselő minden kertelés nélkül kimondta a lényeget: "New York ad otthont az otthonuktól távol élő zsidók többségének; és a zsidó közösség sok tagja gondolja úgy, hogy a háború szolgálja a leginkább Izrael állam érdekeit." Jackson szerint jó néhány tanácsbeli kollégáját megfélemlítette és hallgatásra kényszerítette az izraelbarát tömeg: "Az emberek erről nem beszélnek."

Jacksonnak biztosan igaza volt, de egy zsidó újság (akár meglepő, akár nem, de New York körzetében minden újság zsidó kézben van) elítélte őt... rasszizmusért: " [Azt állította, hogy] a zsidók nemcsak irányítják New Yorkot, hanem még hallgatásra is kényszerítik az ellenlábasaikat. Jackson ezzel az erővel Biboldiának is nevezhetné New Yorkot."

Ez a válasz a tipikus zsidó logika miatt figyelemre méltó. Először is kiforgatják és eltorzítják az ellenfél racionális érveit, azután jön a szidalmazás; az utolsó fázisban pedig az ellenlábas végérvényesen meg van semmisítve. Ez a zsidó hatalom egyik titka: a zsidók nekivadulva, nagy vehemenciával, vagyis egyáltalán nem szókratészi stílusban vetik bele magukat a vitába. Míg a józan észjárású emberek megelégszenek azzal, hogy idézik opponenseiket és azok érvei ellen harcolnak, addig az őrültek (a "nekivadult" az átmeneti elmezavarban szenvedők jelzője akart lenni) egyből a másik fél torkának esnek.

Az amerikai zsidó színműíró, Dávid Mamet jó példáját szolgáltatja ennek a vehemenciának, amikor arról beszél, hogy van "egy öreg Volvo, az én veleszületetten liberális hittestvéreim kocsija. Ki volt dekorálva mindenféle helyes felszólítással: Védd meg a James-öbölt!, Tiszteld a másságot!, és így tovább. Az egyik legérdekesebb címke pedig ezt hirdette a lökhárítón: Izraelt ki a telepekről!..., amely szlogent a legjobban úgy lehetne lefordítani, hogy Horgas orrú zsidók, forduljatok föl!"

Csodálkozom, hogy Mamet megállt itt, hiszen azt a szlogent ugyanezzel az erővel úgy is lehetne fordítani, hogy Kínozz csecsemőket!, Szidalmazd Amerikát, vagy Égesd oda az almás pitét! Kit érdekel a zsidók orrának a formája? Mel Brooks már régen észrevette, hogy a zsidó lányoknak van a legcsinosabb orruk...

A megszállt Palesztinában folytatott rasszista zsidó politika az, ami valójában nyugtalanítja a derék, "veleszületetten liberális" embereket. De ha Mamet őszinte volna, akkor nem is volna Mamet.

Aztán itt van Bili Keller, aki a New York Timesban jól kioktatja az amerikaiakat. Azt még nagy kegyesen elismeri, hogy "a nagy zsidó szervezetek többsége és sok adományozó is támogatja a háborút", de azt állítja, hogy "együgyű és sértő az az elképzelés, hogy Izrael érdekei mozgatják az amerikai külpolitika egyik legnagyobb fordulatát". Hát igen, Kellert bizonyára megfizeti egy zsidó médiamágnás a meggyőződéséért, méghozzá az egyik legellenszenvesebb, Arthur Sulzberger Jr, a New York Times, a Boston Globe és egy sor egyéb kiadvány tulajdonosa. Ez aláássa Keller szavainak lehetséges igazságát. Próbálnának valami hasonlót írni egy tiszta nem zsidó újságban! De sajnos, nincs olyan jelentősebb médiafórum az USA-ban, amely ne lenne zsidó kézben vagy zsidó irányítás alatt...

Ez is a véletlenek játéka volna? Ne vegyenek rá mérget. Pár nappal ezelőtt a jeruzsálemi Héber Egyetemen összzsidó konferenciát rendeztek az antiszemitizmusról a Sasson Centre előzékeny védnöksége alatt. Simcha Epstein franciaországi zsidó történész előadása a háború előtti Franciaországgal foglalkozott, de ami elhangzott, az inkább Amerikára érvényes. Epstein ezt mondta: "A háború előtti antiszemiták azt mondták, hogy a franciaországi zsidók titkos sajtóügynökséget hoztak létre a sajtó tönkretételére és bomlasztására. És mit válaszoltak erre a zsidók? Azt mondták: ?Ez természetesen nem igaz! Ez hazugság, mert természetesen nem így van! Mi nem veszünk részt összeesküvésekben!* És mit mondtak a későbbi történészek és zsidó történetírók? ?Ez természetesen nem igaz! Ez antiszemita badarság!? Csakhogy mi zsidó forrásokból tudjuk, hogy a franciaországi zsidók a II. világháború előtt titokban pénzelték a sajtót.

A XIX. század végétől létezett egy anyagilag erős, titkos zsidó szervezet, amely újságokat vásárolt föl és tett tönkre. Néha meglévő lapokat vett át, amelyek aztán hirtelen Dreyfus-pártiakká váltak, mivel zsidó pénzeket kaptak. Új lapokat főként zsidók alapítottak. Szintén zsidók finanszírozták az akkori idők két nagyon fontos napilapját, a Les Droits de l'Hommeot (Emberi Jogok) és a francia szocialisták, majd kommunisták lapját, a L'Humanitét. Ezt természetesen megbízható zsidó forrásokra támaszkodva mondom.

S ezzel elérkeztünk a történetírás drámai dilemmájához. Ezt mondani, azt mondani, amit én mondtam, néha szörnyű és elfogadhatatlan, mert ez azt jelenti, hogy a zsidók összeesküvést szerveztek, és titokban felvásárolták a médiát, vagy a média egy részét. Mert pontosan ezt mondták akkoriban az antiszemiták, és ezt mondják még ma is. És zsidó forrásokból tudjuk, hogy az állítások igazak voltak, hogy a zsidók titokban a sajtó tönkretételén munkálkodtak."

Egyesek hajlamosak őrült konspirációs teóriának minősíteni minden olyan felvetést, miszerint a zsidók képesek együttesen cselekedni. Hát akkor olvassák el és olvassák el újra ezt a beszámolót, amelyet egy zsidó történész adott elő egy zsidó konferencián. Ha már most minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a franciaországi zsidók titokban felvásárolták és hosszú évekig bomlasztották a francia sajtót azzal a céllal, hogy eltorzítsák a nemzeti párbeszédet, és végül beletaszítsák a felkészületlen Franciaországot a szörnyűséges és felesleges második világháborúba nos, akkor vajon továbbra is képtelen feltételezés az, hogy az amerikai zsidók titokban a kezükbe kaparintották az országos médiát, s most beletaszítják az USA-t egy szörnyűséges és felesleges harmadik világháborúba?

Valójában semmi szükség nincs már a titkolózásra. A cionizmus egyik legfőbb ideológusa, Zeev Hefetz (Begin miniszterelnök egykori szóvivője) ezt írta egy amerikai napilapban: "Irak lefegyverzése csak a kezdet a Közel-Keleten", minthogy "az arab és az iráni {sic!) kultúrák irracionálisak", és a háborún kívül már semmi más megoldás nincsen "az arab társadalmak kollektív mentális egészségének megjavítására". Ezt a masszív "lefegyverzést" persze amerikai katonák fogják végrehajtani, ám a parancsokat a Pentagonban fészkelő héjafiókák adják majd ki. Ami a háború okait illeti, azokat nagyon szépen megfogalmazta az antiszemitizmus-konferencia egyik fő szónoka, a jeruzsálemi Jad Vasem Holokauszt Emlékintézet igazgatója, Jehuda Bauer: "A zsidók nem egy nemzet, nem is egy vallás. A zsidók egy civilizációt képviselnek, és megvan a civilizáló küldetésük. Nem tűrhetik el az iszlám konkurens civilizációját, ahogy nem tolerálhatják a kereszténységet vagy a kommunizmust sem. S ez az, ami miatt elkerülhetetlen az iszlám elleni háború."

De a háború elkerülhető. Még most, a huszonnegyedik órában is, a háború elkerülhető. És ha mégis muszáj bombázni, akkor bombázzák ki állásukból Bush elnök zsidó tanácsadóit. Ezt a purimot "Wolfowitz Cabalnak" a Pentagonból való nagy exodusa tegye nevezetessé. G. W. Bushnak föl kellene fognia, hogy félrevezette őt ez a nagy hatalmú, sehol senki által meg nem választott kisebbség. Nem tudják megadni azt, amit ígérnek. Ráadásul meg vannak számlálva a napjaik a köztársaság kormányrúdjánál. Túlbecsülték képességeiket, és túl messzire mentek. Mint La Fontaine meséjében a varangy, könnyen szétpukkadhatnak. Bush még tehet egy 180 fokos fordulatot, s megmentheti magát és országát.

A mai Amerika bizonyos értelemben az 1986-os, vagyis a glasznoszty kezdetén álló Oroszországhoz hasonlít. Miután a szovjet polgárok lehetőséget kaptak annak megismerésére, hogy ki is kormányozza őket, a szovjet rezsim napjai meg voltak számlálva. A glasznoszty után jött a peresztrojka. Most, végre, sok-sok nemzedék után először az amerikaiak is megláthatják, hogy kik ülnek ott a hatalomban, s hogy miféle mérgező kombinációba álltak össze Liebermann jobboldali demokratái, a republikánus neoliberálisok, a neokonzervatívok és a mezei kongresszusi képviselők. Az iraki háború előtérbe és reflektorfénybe állította őket. Most eljött az idő, hogy felszámolják befolyásukat.

Ezt nem lehet halogatni, mivel G. W. Bush elnökségét az emberek a fehér" angolszász protestáns kormányzás időszakának érzékelik, holott az elnöknek'többségében zsidó tanácsadói vannak. A következő választások valamennyi jelöltje Lieberman, Kelly, de még Kucinich is nyíltan hangoztatják zsidó kapcsolataikat, és kinyilvánítják rendületlen lojalitásukat a zsidóság és Izrael állama iránt. A mai amerikai politikai felállásban nincs reális alternatívája a zsidó befolyásnak. Ha Bush megbukik, akkor azt a média a "fehér" angolszász protestánsok bukásának fogja beállítani. Ha viszont nyer, akkor azt a zsidó elnöki tanácsadók sikereként mutatja be.

Ezért nem szabad az amerikai hazafias erőknek megvárniuk a következő választást vagy a háború végét. Most kell cselekedniük, lefújniuk a háborút. Van nekik ellenségük, de az nem Irakban található. Aminek következnie kell, az egy új amerikai függetlenségi háború, s vele együtt egy New Deal és a rabszolgaság eltörlése, párhuzamosan a közbeszéd démonopolizálásával; s ez utóbbit a médiában és az egyetemeken kell kezdeni. A XX. század elején az amerikaiak megfosztották hatalmától a Standard Oil óriáscéget. Új monopóliumellenes törvényeket hoztak, és elhárították a demokráciára leselkedő veszélyeket. Ezt a haditettet kell megismételni most.


Miért támogatom a palesztinok visszatérését?
[Why I Support The Return Of Palestinians]

Palesztina nem egy élettelen tárgy, hanem egy élő-eleven ország. Lelkét a palesztinok alkotják. Palesztina az, amivé a palesztinok alakítják a valóságos időben, ugyanúgy, ahogy Franciaország is az, amit a franciák megalkottak és újraalkotnak minden nap. Súlyos tudatzavar azt képzelni, hogy valaki szeretheti Franciaországot, miközben undorodik a franciáktól. Mert miféle Franciaország volna az a francia lélek nélkül? Csak a gazdag országokból érkezett, koldusoktól viszolygó, ütődött turisták szeretnek a világtól elzárt luxushotelekbe vonulni, ahol anélkül élvezhetik az országot, hogy találkoznának annak lakosaival. Ez olyan, mintha szeretnénk egy gyönyörű nőt, de utálnánk a jellemét. Szeretni egy országot és a pokolba kívánni a lakóit, nos, az valamiféle nekrofiliás szerelem.

Lev Gumiljov orosz gondolkodó azt írta, hogy egy ország nem más, mint a nép és a táj szimbiózisa. Palesztina és a palesztinok elválaszthatatlanok. A földművesek és olajfáik, a források, és a dombtetőkön az ősök sírkupolái egymást feltételezik és egészítik ki. A palesztin nem egy alacsonyabb rendű, lenézendő nép. Ők állították össze a Bibliát, építették Jeruzsálem és a Grizimhegy templomait, Jerikó és Szamária palotáit, a Szent Sír és a Születés templomát, Harám al Sarif mecsetjeit, Caesarea és Akko kikötőit, és Monfort és Belvoir várait. Ott járt közöttük Jézus, és ők győzték le Napóleont, és vitézül küzdöttek Karamehnél. Ereikben az égéi harcosok, Izrael, Dávid király hősei, az apostolok, a próféták kortársai, a portyázó arab harcosok, a normann keresztesek és a türkmén törzsfőnökök vére egészen különleges elegyet alkot. És a láng még nem hunyt ki: ezt bizonyítja egyebek közt Mahmud Darwish költészete, Edward Said bölcsessége, a tökéletes olívaolaj, az imádkozok buzgósága és az intifáda hősies bátorsága.

Palesztina a palesztinok nélkül meghal. Folyói megmérgeződnek, forrásai elapadnak, hegyei és völgyei alakjukat vesztik, földjeit kínaiak művelik meg, miközben fiait gettókba zárják. Az elkülönült zsidó állam ötlete elbukott. Esztelen politikájával az izraeli kormány az elmúlt évtizedben több mint egymillió román, orosz, ukrán, thaiföldi és afrikai munkást hozott be ebbe az országba. Egyesek zsidó származásúnak mondják magukat: perui jöttmentek, asszami indiaiak és a Szovjetunióból a legkülönfélébb menekültek telepedtek be. És immár az a paradox helyzet állt elő, hogy elszigetelt helyzetbe kerültek a zsidó államban azok, akik még őriznek valamit a zsidó hagyományból, mint például a néhai Dr. Yeshayahu Leibovich, vagy éppen börtönbe kerültek, mint a marokkói zsidó rabbi, Arié Der'i.

A zsidók egybegyűjtéséről szőtt fantáziák megfeneklettek a valóság zátonyán. Búcsút kell mondanunk az illúzióknak. És jöjjenek csak vissza Palesztina fiai és leányai, és építsék újjá Szubát és Kakunt, Jaffát és Akkót. A Zöld Vonal telepítése helyett inkább számoljuk föl azt és éljünk együtt mindannyian, Palesztina, az első telepesek, a marokkóiak és az oroszországiak gyermekei.

Egy államban kell élnünk, és nem csak az oslói megállapodások látványos kudarca miatt. Eleve rossz ötlet a megosztás. Új-Zéland példáját kell követnünk, ahol az európai jövevények együtt élnek a bennszülött maorikkal; Mandela DélAfrikájának példáját, vagy a karibiak példáját, ahol a spanyol gyarmatosítók, az afrikai rabszolgák és a bennszülött karibok gyermekei csodálatos új rasszt alkotva keveredtek össze. Tépjük szét hamis Függetlenségünk Nyilatkozatát, s írjunk helyette egy újat a kölcsönös egymásrautaltság és szeretet alapján.


A tudatállapot
[The State of Mind]

A nyugatgalileai Vádi Keziv meredek lejtőit tömzsi tölgyfák és tüskés bokrok szegélyezik. A folyómederben leanderek és ciprusok néznek a források körüli sekély víztócsákba. Szeretem ezt az elhagyatott kanyont. Forró nyári napokon az ember elrejtőzhet egy kanyargós, mély barlangban, és belemerülhet a hűs, tiszta vizekbe, szarvasra várva és egy nimfa érkezését remélve. Hidegebb napokon pedig felmászhatunk a szakadékvölgy fölé magasodó hegynyúlványra. Arabul Kurain, vagyis "Szarv" a neve ennek a hegynyúlványnak, s ebből származik a völgy arab neve: Vádi Kurain. Odafönt Monfort keresztes várának öregtornya magasodik a vidék fölé, és néz a távoli Földközi tenger irányába.

Sok emléket őriz ez a hely. A XII. századi cionisták, a Szűz Mária teuton Lovagrendje megerősítette és Starkenbergnek, vagyis "Erős Várnak" nevezte el a hegynyúlványon épült erődítményt. De sem az elnevezés, sem az elhagyott környék nem segített: a teutonokat legyőzték baibarok, a bátorság arab eszményképei, akik megengedték a vár védőinek, hogy fegyvereikkel együtt és méltósággal vonuljanak el Akkó felé.

A forráshoz vezető köves ösvényen találkoztak Anton Sammasz palesztinai író kitűnő regénye, az Arabeszkek bűbájos hősei. Sammasz a közeli Fassutában született, s valószínűleg ő az egyetlen olyan nem zsidó a világon, aki héberül írja elbeszéléseit és verseit.

Nyugatabbra a Keziv patak az-Ziv romjai mellett ömlik a tengerbe. Ezt a keresztény falut 1948-ban rombolták le a zsidók. Ebben a faluban a távoli 1920-as években egy helybéli palesztin leányt meglátogatott egy másik palesztinai nő, a Szent Szűz. Más szóval, ez egy tipikus hely Palesztina különös földjén.

Manapság egyedül barangolhatjuk be a kanyont. Ugyanolyan néptelen, mint az egész vidék. Palesztina földje bajban van, a legnagyobb bajban 1948 sötét éjszakái óta. Emberek nem merészkednek ide, átengedik ezt a kanyont a nyúlánk és sörtés vaddisznóknak. Én is láttam néhány ilyen állatot, melyek nagyon különböznek háziasított rokonaiktól. Csak a vízmosástól távol, már az akkói síkon találkoztam emberekkel. Néhány thai vagy kínai paraszt dolgozott a helyi kibuc földjein. Egy középkorú kibucnyik meg ott ült az árnyékban és felügyelte a munkájukat. Odaültem mellé elszívni egy cigarettát és inni egy kis hideg vizet.

A derék izraeli mintapéldánya volt ez az ember: magas, napbarnította, mosolygós, sörtés bajszú, fürge beszédű. Ötven évvel ezelőtt ő, vagy inkább az elődje, a zsidó rohamosztag, a Palmah harcosa elfoglalta az-Ziv földjeit, s Libanonba kergette parasztjait. Harminc éve még ő maga dolgozott az elorozott földön. Most az ezt a földet megművelő thai munkásokat felügyeli. Nemsokára, mondta, elutazik New Yorkba, hogy meglátogassa a fiát, aki ott internetes szakember. S amíg ő odalesz, Maalot városából fogad föl a kibuc néhány oroszt, hogy azok felügyeljék az ázsiai munkásokat. Nem sok izraelit érdekel már a földművelés vagy akár csak a thaiföldi napszámosok felügyelete, mondta az ember. A kibuc azt reméli, hogy építési engedélyt kap, s aztán házakat építhet és ingatlanokat értékesíthet. Hiszen sokat ér ez a környék, közel van Naharia és Akkó, úgyhogy felárral lehet eladni a házakat a gazdasági válság ellenére is magyarázta az én emberem.

Kezet ráztam vele és elköszöntem tőle, aztán búcsút intettem a verejtékező thaiföldieknek, a zöldellő mezőknek, és észak felé Libanon hegyeinek is, amelyek elrejtik a menekülttáborokat, bennük az-Ziv eredeti lakóival, meg kelet felé a galileai hegyeknek is, amelyek közt Maalot orosz városkája található, ahol én ma reggel felébredtem.

II.

Maalot vadonatúj település; azoknak a polgároknak épült, akiket a Szovjetunió bukása után Harkovból és Minszkből, Rigából és Buharából szállítottak ide. Kevés köztük a fiatal, ám annál több a babuska, az idős orosz nő. Héberül érdeklődtem a városháza után, de ezzel az erővel kínaiul is kérdezhettem volna. Maalotban oroszul beszélnek, orosz újságokat olvasnak, orosz tévét néznek, orosz sertésvirslit esznek és orosz sört isznak hozzá. Vajon mi késztette ezeket a hétköznapi orosz embereket, hogy Cion fényét keressék?

Oroszországban, akárcsak az Egyesült Államokban, körülbelül 20 millió polgár jogosult arra, hogy izraeli állampolgárrá váljék. Nem is kell hozzá zsidónak lenni. Ha valakinek az első házasságából származó lánya férjhez ment egy zsidó által örökbe fogadott unokához, akkor már mehet is Izraelbe az új családjával. Az egykori szovjetköztársaságok szörnyű helyzetben vannak; munkásaik hónapokon át nem kapnak fizetést, így aztán sok család küldi el az öregeit Izraelbe, ahol azok a megérkezéskor kapnak pár ezer dollárt, némi nyugdíjat, és bérlakást is, ha szerencséjük van.

Az így érkezők többsége Oroszországban nem találkozott a zsidó vallással vagy a zsidó kultúrával, s az nem is érdekelte őket. Izraeli személyi okmányukba az van beírva, hogy "etnikai eredete és vallása bizonytalan". Nem tekintik őket "igazi zsidónak", s halottaikat a kerítésen kívül, az ilyen "kétes származásúak" számára külön fenntartott helyen temetik el. A dolfi diszkóban történt szörnyűséges bombamerénylet után ebből komoly probléma lett: a vallásos temetkezési vállalkozók nem voltak hajlandók eltemetni az orosz lányokat a zsidó temetőben, miközben az izraeli kormány a palesztinokat bombázta, hogy "megbosszulja a kiontott zsidó vért".

A Szentföld megszentelt levegőjében sokan spirituális és vallási megújulást kerestek. A júdaizmus csak keveseket vonzott; a többiek az Egyház felé fordultak. Ez az utóbbi kockázatos vállalkozás: az izraeli törvények szerint deportálni lehet őket a Krisztusba vetett hitért. A fürkésző szemek elől félrevonulva gyülekeznek és imádkoznak, de ünnepnapokon ott tolonganak a jeruzsálemi Szent Sír, a betlehemi Születés, a liddai Szent György és a jaffai Szent Péter templomban.

1991-ben, amikor Oroszország jövője rendkívül zavarosnak látszott, Izrael komoly vérfrissítést kapott onnan. Az amerikai médiában Izrael támogatói kettős kampányt folytattak: figyelmeztettek a közelgő pogromok veszélyére, és azt ecsetelték, hogy milyen szép és könnyű az USA-ban a bevándorlók élete. A Newsweek és a Time egész számai foglalkoztak a neonáci Pamjaty csoporttal és a burjánzó antiszemitizmussal. Akkoriban én a Haarecet tudósítottam Moszkvából, és a lap számára interjút készítettem a Pamjaty vezetőivel. És azt láttam, hogy ennek a baljóslatú szervezetnek körülbelül annyi tagja van, mint a Lapos Föld Társaságnak. Egy kiváló orosz zsidó filmes és felesége ugyanakkor eljött hozzánk a mi vidéki házunkba, hogy előkészítse a menekülésüket, ha mégiscsak lesz pogrom... Megpróbáltam megnyugtatni őket, de egymagam nem versenyezhettem a hatalmas médiagépezettel. Tíz évvel később Jeruzsálemben találkoztam egy orosz zsidó írónővel, aki elmondta nekem, hogy ő indította útjára a pogromokról szóló híresztelést.

- Maguknak, izraeliek emlékművet kellene állítaniuk nekem mondta a nő.

- Biztos úgy van néztem rá. De vajon miért?

- Mert egymillió oroszt hoztam ide maguknak. Én jelentettem be az Eho Moszkvi rádióban, hogy pogromok vannak készülőben.

Nem akartam szegényt kiábrándítani, hogy az ő bejelentése semmit sem ért volna, ha Izrael amerikai barátai fel nem hangosították volna. Így aztán a megijesztett és félrevezetett oroszok megrohanták az amerikai követséget vízumért, Izrael pedig abban a pillanatban azt követelte az USA-tól, hogy ne adjon nekik vízumot. Az USA kapui tehát bezárultak, és ez a felbolydult embertömeg kénytelen volt Izraelbe menni.

Nehéz napok vártak rájuk, mert az izraeli elit a "visszafejlesztés" ("dedevelopment") sajátos izraeli módszerének vetette alá őket. Ezt a módszert már kipróbálták a keleti zsidókon és a palesztinokon. Az izraeli média bűnözők és prostituáltak gyülekezetének állította be őket; azt követelték tőlük, hogy általuk nem értett, héber nyelvű szerződéseket és kötelezvényeket írjanak alá; szakképesítéssel rendelkező tagjaikat pedig elküldték utcát söpörni vagy narancsot szedni. Válási statisztikájuk az egekbe szökkent; gyermekeik nagy számban nyúltak a kábítószerhez. 1991-ben Izrael megszüntette a megszállt területeken élő palesztinok alkalmazását, és a tegnapi oroszországi elittől azt várták, hogy vállalja el az addig a palesztinok által végzett alantas, rosszul fizetett munkákat. De pusztán tömegüknél fogva az oroszok meg tudták teremteni a saját államukat az államban, kiegészítve saját médiával, üzletekkel és kölcsönös segítséggel. Az oroszok fennmaradtak, és kiismerték a játékszabályokat. Az okosabbak visszamentek Moszkvába, a kalandvágyók átköltöztek az USA-ba, a békésebbek meg Kanadát választották. Izraelnek azóta főként az öregebbek jutnak, meg az egyedülálló anyák és a reménytelen munkanélküliek.

Az oroszok szimpatikus, keményen dolgozó, de támpontjait vesztett közösség. Nem nagyon értik, hová is jutottak, és folyton összehasonlítják mostani helyzetüket a bakuival vagy a taskentivel. Az orosz újságok figyelmes átolvasásával rájöhetünk, hogy itt egy megzavarodott népről van szó. Az egyik cikkben azt követelik, hogy a demográfiai válság megoldása érdekében kasztrálják a palesztinokat. A másik mindenért a vallásos zsidókat hibáztatja, és "vérszívó parazitáknak" nevezi őket. A harmadik a keleti zsidókat korholja, amiért nem képesek az elvárásoknak megfelelően élni. A modern zsidó hit rövidített változatát tanítják nekik, s annak egyetlen parancsolatát: "Gyűlöld az arabokat!"

Ariel Sáron miniszterelnök most újabb egymillió "orosz zsidót" akar importálni. Nem lehetetlenség: ha Izrael amerikai zsidó barátai egy kicsit megszorongatják Ukrajnát, akkor tízmillió ukrán fedezheti föl hirtelen a saját "zsidó gyökereit".

Több tucat olyan település létezik, mint Maalot, nyilván klónozással szaporodnak. Mert egyébként miért lennének oly hasonlóak, sőt azonosak? Gyönyörű helyen épült ez a Maalot, egy kis sétányira a Vádi Kezivtől, amelyről azonban a település lakói még csak nem is hallottak. Még a gyermekeik sem mernek, hiába laknak ott már tíz éve, körülnézni a város környékén. Maalot központjában egy kocsma körül lézengenek, és egy sokkal jobb haifai kocsmáról álmodoznak.

III.

De ez tegnap volt. Autóstoppal eljutottam Naharijába, s onnan vonattal mentem haza Jaffába. A vonaton utazott néhány afrikai; szerény viselkedésükből ítélve talán illegális bevándorlók. Egy román építőbrigád sört vedelt és nagyokat böfögött. Elszegényedett keleteurópai országukból hozták ide őket, hogy házakat építsenek az idős orosz bevándorlók számára. Izraelben, akárcsak Kaliforniában, a zsidók nem akarnak építkezéseken dolgozni.

Egy fekete kapis zsidó izraeli ügyvéd az iratait lapozgatta félig nyitott aktatáskájában. Marokkóiak egy csoportja az akkói acélmű bezárásáról beszélgetett, meg arról, hogy ezek után ők nem nagyon fognak munkát találni. A válság egyre mélyül, mondta egyikük. Olyan rossz a helyzet, mint 1966-ban. Egy szőke és fegyveres izraeli katona ukránul, hehezetes réshangokkal magyarázott valamit duci barátnőjének. És a leányzó rajongó pillogása közben előadta, hogy milyen hősiesen harcolt ő egy csomó arab terrorista ellen.

Eszembe jutott hasonló korú önmagam: fiatal ejtőernyős voltam, s nagyon meg voltam elégedve piros bakancsommal és Uzi géppisztolyommal. Ahol most haladtunk, attól nem messze feküdt az a hegyekkel övezett katlan, ahol annak idején gyakorlatoztunk. Éppen tavaszodott, s ilyenkor Palesztina hegyvidékei ugyanolyan szépek, mint a többi hegyvidék bárhol a Földközi tenger környékén. Néha fölfedezem szépséges vonásait a Provence körüli kopár hegyeken vagy az olajfákkal teleszórt lejtőkön Delphi és a tengerpart között, ahogy az ember az idegenek tömegében fedezi föl hirtelen a kedvesét. Hajnalban hófehér köd borítja el a Sannur völgyet, minden napot fehér karácsonnyá változtatva. S amikor a köd felszáll, élénkzöld fű csillog a domboldalak virágba borult mandulafái alatt. Hűvös februári szellő cirógatja a rózsaszínű szirmokat, amelyek aztán hópehelyként szállonganak és borítják be a köves talajt.

A katonai tábor drótkerítésén túl egy paraszt ápolgatta az olajfáit. Apám korú lehetett, széles vállú, erős, napbarnított férfi, fehér fejfedőben. Leeresztettem a fegyveremet és üdvözöltem őt; ő is köszönt, és letette a szerszámait. Leültünk a kerítés két oldalán. Cigarettával kínáltam, s kérges kezével óvatosan csippentett ki egy szálat a pakliból. A környék fő termékeiről, az olívaolajról és a kakukkfűről, Ali Sejk szent síremlékéről a dombtetőn, és a völgybeli vízforrásról kérdezgettem. Kimenőnapomon civil ruhát húztam, és elmentem ennek az embernek a falujába. Meghívott egy erős arab kávéra, melynek kardamummag úszott a felszínén. A szomszédok is átjöttek üdvözölni az idegent, belemerültünk a véget érni nem akaró keleti társalgásba, s kikérdezgettük egymást, ki hogyan van megelégedve az életével, a gyerekeivel és a munkájával. Ezek az emberek láthatóan elégedettek voltak a maguk nehéz de nyugalmas paraszti életével. Számukra az izraeliek csak az idegenek újabb garnitúráját jelentik, akik a jordániaiak, az angolok, törökök a rómaiak és a keresztesek után érkeztek. Nem volt bennük gyűlölet csupán az idegen iránti szokásos, alkalmi kíváncsiság. Az én vendéglátóm felesége hétköznapi palesztin ételeket, zöldes fényű olívaolajat, puncsos kakukkfüvet és frissen sütött parasztkenyeret tett elénk.

Elsétáltunk a közeli kúthoz. Langyos víz csobogott elő egy szépen rakott, évszázados arab feliratú falazat nyílásából. A falazat mögött száz méteres alagutat vájtak vendéglátóm ősei a sziklába. A palesztinai források állandó törődést igényelnek, mert gyorsan eltömődnek, ha a feltörő víz útját nem tisztogatják rendszeresen. A tisztogatás ebben az esetben a gazdám fiának, Eliasnak volt a feladata. Elias most izraeli börtönben ül, közölte a szárazon a gazda. Elias kommunista újságot vitt haza, valaki szólt a hatóságoknak, s azok választás elé állították a fiút: száműzetés vagy börtön. Palesztinokat bírósági tárgyalás nélkül is őrizetben lehet tartani: ezt hívják "adminisztratív őrizetnek". Időtartamát formálisan hat hónapban maximálták, de a katonaság annyiszor hosszabbíthatja meg, ahányszor csak akarja. Elias inkább a börtönt választotta, hogy ne kelljen elhagynia a szülőföldjét.

Az irigység nem szép érzés, de én irigyeltem ezt a sannuri Eliast. Irigyeltem őt ezért a derűs vidékért, és irigyeltem a ragaszkodását is a szülőföldjéhez. Miért nem születtem én is ebben a házban a hűvös forrás közelében, a szőlőskert mögött, ezen a kecskék járta lejtőn? Miért vagyok bezárva egy "csak zsidóknak" való városi gettóba? Jogom van egy hasonló faluban élni Görögországban vagy Provenceban, de Palesztinában már nem. És nem azért, mert a palesztinok esetleg nem valami vendégszeretőéi Ők nem bánnák, ha vennék vagy bérelnék egy házat a falujukban. De a zsidó állam nem engedné meg nekem vagy más zsidónak, hogy egy palesztin faluba költözzék. Zsidók csak a zsidóknak fenntartott, elkülönített településekre költözhetnek, ahová a palesztinok csak napszámosként tehetik be a lábukat. A településen kívül pedig csak fegyverrel járhatnak a zsidók. Külföldi turista szabadon átmenet a palesztin körzetekbe is, de a zsidó állam börtönbe csukja azt a zsidót, aki csak úgy, s nem például egy fegyveres behatolás résztvevőjeként megy oda.

A történelem itt teljes kört írt le: a palesztinok kizárásával sikerült bezárnunk saját magunkat. A zsidó emancipáció alapgondolata az volt, hogy jöjjünk ki a gettóból, s most sikerült visszakényszeríteni magunkat oda. Erre tényleg nem szolgáltunk rá. Mi izraeliek kevésbé vagyunk "zsidók", mint bárki más. Csak nagyon kevesen követelték, hogy az "izraeli" vagy a "zsidó" megjelölés szerepeljen a mindenhová magunkkal vinni kötelező személyazonossági igazolványunkban. De a Legfelsőbb Bíróság ezt megtiltotta: azt kell belepecsételni a dokumentumainkba, hogy "Etnikai hovatartozása: zsidó".

Sorsunkat ugyanúgy reánk erőszakolták, ahogy az Mel Brooks ifjú Frankensteinjével is történt. Ebben a horrorfilmben egy amerikai professzor, Dr. Frederick Frankenstein (Gene Wilder), a Szörnyeteg megalkotójának leszármazottja megörökli ősei kastélyát a farkasemberek járta Erdélyben. A professzor racionális gondolkodású modern amerikai, de a helyiek azt várják tőle, hogy folytassa a hírhedt Frankensteinek csúnya hagyományát. Ő maga küzd a végzete ellen, ahhoz is ragaszkodik, hogy amerikaiasan "Frónkinsztínnek" hívják, de a hűséges családi szolgálók kitartanak a "Fránk'nstájn" mellett.

A kiváló zsidó filmrendező akaratlanul is a zsidó állam históriáját elevenítette itt meg. A zsidó állam alapítói új életet akartak kezdeni, "izraeliként", az egyik palesztinai törzsként. Elhagyták zsidó nevüket, elhagyták a zsidó nyelvet és elhagyták a zsinagógát és a Talmudot, s megtanultak földet művelni és fegyvert forgatni. Sokan csatlakoztak hozzájuk olyanok, akik soha nem is jártak zsinagógába. De a zsidó sors beteljesedett mindannyiukon, és mindannyian visszakerültek a gettóba.

S azután a zsidó sorsnak megfelelően kezdtünk viselkedni. Állatokként kezeljük a nem zsidókat, orvul meggyilkoljuk a vezetőiket, százával öldössük a gyermekeiket, nem engedjük meg nekik, hogy szabadon közlekedjenek és imádkozzanak, nem adunk nekik munkát, és elkobozzuk a földjeiket. Lövöldözünk a templomokra és ostrom alá vesszük a mecseteket. Mossuk a lopott pénzt a perui vagy francia gazemberek számára, kínzóeszközöket exportálunk a latinamerikai diktátorok számára, és menedéket adunk a Miamiból jött maffiakeresztapák számára. Megpumpoljuk az amerikai, német, svájci és lengyel pénzesládákat. Nálunk van a legmagasabb kamatláb, négyszer akkora, mint az USA-ban, és nálunk a legnagyobb a szociális szakadék a fejlett országok között. Vagyis, teljesítjük az antiszemiták minden elvárását. Még miniszterelnöknek is egy profi gojgyilkost választottunk meg.

A vonat Netanyán robogott keresztül, s én arra a sok százezer vagy talán millió amerikaira, zsidó és keresztény cionistára gondolok, akik lobbiznak, imádkoznak, segítséget és pénzt ajánlanak föl..., nem, nem a zsidó államért, amely az ő elképzelésük szerint Palesztina romjain épült fel. Ez is elég szomorú volna. De a valóság még szomorúbb. Én azokra a palesztin milliókra gondolok, akik menekülttáborokban és börtönökben senyvednek, akiket kisemmiztek és száműztek nem a zsidó földéhségnek az áldozatai ők, ahogy azt ők maguk képzelik, hanem valami rosszabbnak: egy kísértetnek.

IV.

A zsidó állam virtuális állam, amely gyorsan veszíti el még megmaradt kapcsolatait is a valósággal. Ez az államkísértet embereket gyilkol és pénzt gyűjt Amerikában; sajátos, visszataszító létezése van, mint annak a jogi kifejezésnek, hogy "az elhunyt vagyona". Földjeit importált vendégmunkások művelik meg, akiket importált oroszok és etiópok védelmeznek; dolgait a folyton amerikai egyetemeken előadó izraeli professzorok magyarázzák ki, meg a bátor generálisok, akik folyton azt lesik, hogy miként húzhatnának minél nagyobb sápot az amerikai fegyverkereskedőktől. A munkanélküliség napról napra nő, a létfontosságú közellátás dolgozói sztrájkolnak; az idegenforgalom már hónapokkal ezelőtt összeomlott. A szállodákon ajtóablak bedeszkázva, s a nemzetgazdaság más területein is csődközeli helyzet alakult ki. Az izraeliek Floridában és Prágában vásárolnak lakást, miközben az izraeli házak alig találnak vevőre. Saronnak az a próbálkozása, hogy megbüntesse a palesztinokat, megbosszulta magát. A palesztinok és az izraeliek között szoros már az összefonódás és az egymásrautaltság, ezért elkülönítésük mindkettőjük gazdaságát tönkreteszi.

A távoli Amerikából nézve Izrael nukleáris nagyhatalomnak tűnik, az Egyesült Államok nagy szövetségesének, egy olyan zsidó államnak, amelyre büszkék lehetnek az amerikai zsidók. A látogatónak az a benyomása, hogy erős az identitásunk és nagy itt a jólét. Csak mi, állandó lakosok tudjuk, hogy ez az egész egy papírmasé díszlet. Izrael az összeomlás felé halad. Aktív polgárai reményüket vesztve emigrálnak, a tábornokok pedig végigviszik az ország lerombolását. Kegyetlen sors jutott osztályrészül a bennszülött palesztinoknak: egy kísértet gyilkolja őket, az a lélek nélküli test, amely zombiként a Kongresszust és a közel-keleti sivatagokat járja.

E kísértet számára a tekintélyesebb amerikai zsidók kisebb-nagyobb pénzeket préselnek ki alkalmazottaikból és honfitársaikból, megkurtítják az öregségi nyugdíjat és a gyermeknevelési támogatást, csökkentik az egészségügyi és az oktatásügyi költségvetést, elapasztják az Afrikának és Latin-Amerikának folyósított segélyeket, képtelen szövetségeket építenek ki a Pat Robertson és Jerry Falwell féle hírhedt rasszistákkal, Irak lerombolását követelik, üdvözlik az afganisztáni menekültek bombázását, gettókban tartják a négereket, bomlasztják az őket befogadó társadalmat, és ellenségeket szereznek önmaguk és Amerika számára. Ezek akkor is bűnös cselekedetek volnának, ha némi értéket teremtenének valakik számára, de hát teljesen haszontalanok.

A cionista kísérlet gyakorlatilag zátonyra futott. Mesterségesen még sok évig életben tartható az agyhalál és a vegetálás állapotában. Megölhet még néhány embert, és kirobbanthat egy újabb világháborút is. De nem fog tudni életben maradni.

Izrael zsidó állama egy tudatállapot, az amerikai zsidó tudat kivetítődése. Az általa megjelenített gondok-bajok amerikai zsidó problémák. Az izraeli "zsidóknak" ugyanis nincs szükségük a szegregációra, a háborúra, vagy az őslakos népesség leigázására. Mi nem eszünk bagettet, nem beszélünk jiddisül, nem olvasunk Saul Bellowt vagy Sólem Aléhemet, és messzire elkerüljük a zsinagógát. Jobban szeretjük az arab ételeket és a görög zenét. A környéken, ahol én lakom, egy kóser mészáros jut hét másik hentesre. A Tel Avivi házasságok negyven százalékát nem zsidó környezetben kötik meg: a fiatal izraeliek inkább Cipruson állnak anyakönyvvezető elé, csak hogy ne kelljen rabbival találkozniuk. Tel Aviv a Közel-kelet melegfővárosa, holott a homoszexuálisokat az ősi zsidó törvény szerint meg kellene ölni. Néha már azt kívánom, hogy a mi nagy támogatóink, az amerikai zsidók higgadt és józan pillantással mérjenek végig bennünket, s aztán undorodva forduljanak el tőlünk. Itt semmi másról nincs szó, mint a félreértelmezett identitásról. Nem azok vagyunk, akiknek gondolnak bennünket. Úgy hiányzik nekünk az ő védelmük a nem zsidók ellen, mint a halnak a vízálló csizma.

Hazaérkeztem a tengerparti Jaffába, ebbe a lepusztuló városba, amelyben már csak omladoznak az arab nemesek és kereskedők által épített rózsaszínű háztömbök. Szomszédaim nincsenek itthon: az imám elment a kis mecsetbe, a marokkói család öreg autókat javítgat a garázsban, az örmény idegenvezető elvitte a turistáit Jeruzsálembe. Csak az orosz festő szomszéd kopogtat be, s kér kölcsön egy kis cukrot. így élünk mi itt együtt, a kevés nem szegregált település egyikében, az autóút és a tenger közötti keskeny sávban, abban, ami a régi Jaffából még megmaradt.

Salinger Esméje bizonyára kedvelné ezt a lerobbant helyet. A zsidó állam buldózerei minden második házat leromboltak, ettől olyan foghíjas az egész városkép. És az építési törmeléket kihordták a tengerpartra, valami nagy építkezés számára készítve elő a terepet. Itt is egy Maalotot akartak felépíteni, de az intifáda által keltett feszültségek miatt nem tudták megvalósítani a Jaffa "júdaizálásával" kapcsolatos terveiket, így aztán a város még most is félig romos és rendezetlen, mivel az itt lakóknak nem engedik meg, hogy renoválják a házaikat.

De azért mégiscsak jó hely ez, emlékeztet Durrell Alexandriai négyesére. A drogdílerek nagy Cadillacjei cirkálnak a kövezetlen utcákon; hosszú galabija ruhájukban gyerekek játszanak a sarkon; a katolikus Szent Antal és az ortodox Szent György templom harangzúgása összevegyül a közeli Adzsami mecset müezzinjének imára hívó kiáltásával; halászok cipelik a zsákmányt a tengerparti éttermekbe a Tel Avivból átránduló vacsorázók számára; a házak előtt tereferélő palesztin asszonyok diót törnek; a piac felől friss falafel illatát hozza a szél; tíz kóbor macska feszülten bámul egy óriásira nőtt patkányt; a francia nagykövet visszatér a rezidenciájára; egy filmes stáb éppen egy bejrúti jelenetet forgat.

Jaffát valamikor a Kelet Menyasszonyának nevezték, s méltó vetélytársa volt Bejrútnak és Alexandriának. Ez az illatos narancsültetvényekkel övezett, százezres lélekszámú város azzal büszkélkedhet, hogy itt működött Levante első mozija, itt voltak az európai vállalatok központjai; a város szélén amerikaiak és németek építettek piros tetős házakat, s 1909-ben a keleteurópai cionista zsidók valamivel északabbra megalapították Tel Aviv városát.

1947-ben egy szerencsétlen novemberi napon az ENSz az amerikai kormány erős nyomására megosztotta az addig közösen birtokolt földet. Erre semmi szükség nem volt, és nem is kérte senki. A vallásos zsidók ellenezték, és a felvilágosult németországi zsidók, például Buber és Magnus szintén ellenezték. A palesztinok ellenezték. Testvérként tudtunk együtt élni, s a végén új országot hoztunk volna létre, egyesítve a zsidó lelkesedést és a szülőföld palesztin szeretetét. De az amerikai zsidó szervezetek a megosztás híveit, Ben Guriont és Golda Meirt támogatták. S mint az várható volt, a dolog nem igazán jól sült el.

Palesztina háromötödét zsidó kormányzás alá helyezték, kétötödét pedig a palesztinoknak szánták, pedig a palesztinok még az újonnan megalakult zsidó államban is többséget alkottak. A tervek szerint Jaffa is a palesztinoké maradt volna. Rossz üzlet volt ez a palesztinok számára, de az új izraeli vezetők még tovább rontották a helyzetet. Ostrom alá vették és ágyúzták a várost, míg annak lakossága a háború előtti százezerről ötezerre nem zsugorodott. A többiek elmenekültek Gázába és Libanonba, azokba a menekülttáborokba, amelyekben mind a mai napig élnek.

Jaffa lakóházait és palotáit a hátország lerombolt falvaiból jött arab menekültekkel népesítették be újra, de a megüresedett negyedekbe bulgárokat is hoztak, e kedves balkáni nép fiait. A város kis részéből kialakították Ó-Jaffát, ezt a csinos és exkluzív múzeumi körzetet, a giccsfestők és régiségkereskedők kedvelt tanyáját. A mi Jaffánk meg távoli emléke maradt az Egy és Teljes Palesztinának, az Elveszett Paradicsomnak. Ez is vonzott néhány művészt, akik beköltöztek a romos házakba, s ott éltek a helybéli palesztinok mellett, osztozva velük jóban-rosszban.

Az intifáda előtt néha ellátogatott ide egy-egy menekült a gázai táborból, hogy megnézze elveszített házát. Borzasztó helyzet az ilyen a mostani lakók és a valódi tulajdonosok számára, minthogy a tulajdonosokat nem engedik vissza. Szomszédom, egy kedves bulgár hölgy megpróbálta visszaadni a házát az elűzött palesztin családnak, de a kormány ezt nem engedélyezte. Mint mondani szokás, nehéz a kölcsönt visszafizetni: az ember a más pénzét veszi el, de a sajátját adja vissza. Egy kis időre veszünk kölcsön, de örök időkig törlesztjük. És a lopott holmit még nehezebb visszaadni. Mégis, előbb vagy utóbb meg kell ezt tenni. 1967-ben, Palesztina újraegyesítésekor jó alkalom kínálkozott a probléma megoldására.

Sok derék ember a hatnapos háborút tekinti "minden bajok szülőanyjának". Ha az nem lett volna, mondják, a zsidók és a palesztinok képesek volnának elkülönülve bár, de megférni egymással. Csakhogy az elkülönült államok nem hoznák haza jaffai otthonaikba a gázai menekülteket, pedig szerintem csodálatos volna megérni a hazatérésüket. Ráadásul azt hiszem, jobb volna együtt élnünk hiszen mi jól kiegészítjük egymást, s az ilyen típusú emberek nagyszerűen tudnak együttműködni. Ezért nincs kifogásom önmagában véve az 1967-es hódítás ellen (de ne keverjük össze azt a megszálló katonai kormányzással). Visszahozhatnánk a menekülteket, elsimíthatnánk a régi viszályokat, és egyenlőségben élhetnénk itt mindannyian, Palesztina szülöttei és az újonnan érkezők. És nem alkotnánk exkluzív zsidó államot, viszont boldog és elégedett nép lehetnénk.

Valamikor egy ilyen választás illúziója létezett: zsidó állam vagy demokratikus állam. Mi egyiket sem választottuk: a helybelieket jogfosztottá tettük, a demokráciát megvetjük, s a zsidóságunk a legjobb esetben is csak virtuális elképzelés. Ha az amerikai zsidók nem támogatnák oly bőkezűen az izraelieket, akkor egyszerűen elfeledkeznénk a diaszpóráról, és beolvadnánk a vendégszerető Közel-Keletbe, mint a többi ottani törzs. De ha az amerikaiak továbbra is pénzelnek bennünket, akkor tartozunk nekik egy kis zsidóság-showval.

Remekül tudjuk eladni az illúziókat, s amíg van irántuk kereslet, addig szállítanunk kell az árut. 1946-ban a világ minden részéről származó, elkötelezett emberek egy csoportja érkezett Palesztinába az ENSz védnöksége alatt. Azért küldték őket, hogy készítsék elő a földterület megosztását. Ellátogattak egyebek közt a Negev-sivatag legdélibb kibucába, Revivimbe is. S ott, a kibuciroda előtt csodaszép virágoskertet találtak, tele rózsával, kökörcsinnel és violával. Jelentésükben a delegáció tagjai kifejezték ámulatukat és kijelentették: "A zsidók virágzóvá tették a sivatagot, legyen hát az övék a Negev is."

Ahogy a delegáció eltávozott, előbújtak a kibucbeli ifjak és kihúzkodták az immár fonnyadozó virágokat a homokból. Aznap reggel vették őket, friss vágott virágként a jaffai piacon, és dekorációként használták az ENSz látogatásra. A trükköt a Tel Avivi helyhatósági alkalmazottaktól tanulták, akik egész fákat ástak be gyorsan a homokba a polgármesterük háza elé, hogy kedvezőbb benyomást tegyenek Winston Churchillre. Ez a kis mutatvány a zsidó államhoz csatolta a Negevet, kétszázezer palesztin lakosával együtt. A helybéliek többségét elűzték a frissen meghúzott határokon túlra, a gázai vagy jordániai táborokba. Kegyetlen és értelmetlen dolog volt ez: a Negevben Beersebától délre még most, ötven év elteltével is kevesebben élnek, mint 1948-ban.

VI.

A palesztinok pótlása céljából a Moszad meggyőzte az északafrikai zsidó közösségeket, hogy hagyják el hazájukat és települjenek át Izraelbe. Az északafrikai zsidók derék, ám elbizonytalanodott emberek. Egyre jobban nyugtalanította őket a jövőjük, ahogy a franciák elkezdtek kivonulni Észak-Afrikából. Csak a legerősebb személyiségűek választottak helyesen és maradtak a hazájukban: a marokkóiak, a tunéziaiak, az algériaiak és a líbiaiak. És nem bánták meg: ők ma miniszterek és királyi tanácsadók. Másokat a francia civilizáció nagy vonzása csábított el; ők hátat fordítottak a zsidó állam fantomjának, és átköltöztek Franciaországba. És Jacques Derridát és Albert Memmit adták a világnak.

Akik elmentek Izraelbe, azok közül kerül ki ma az ottani börtönlakók 75 százaléka. Jövedelmük a töredéke az európai zsidókénak. Tudósaiknak és íróiknak nem sok esélyük van állást szerezni az egyetemeken. Önértékelésük rendkívül alacsony. Nem szégyen marokkóinak lenni, mondják az izraeliek. De nem is valami nagy dicsőség, teszik hozzá gyorsan.

Szóval, bevitték a marokkóiakat, befújták őket tetűirtó DDT-vel, s aztán menekülttáborokban helyezték el, amelyekből hamarosan Netivot, Dimona és Jeruham városa lett. Az emberek még mindig ott laknak ezeken a sivatagi végvártelepüléseken, nyakig a munkanélküliségben és nyomorban, lesve a szociális segélyek érkezését, és mély ellenérzést táplálva az askenázi zsidók iránt, akik ott lebzselnek Tel Aviv kávéházaiban. Egyes keleti zsidók már arra a következtetésre jutottak, hogy a holokauszt megfelelő büntetés volt a gyűlölt askenácik számára. Izrael valószínűleg az egyetlen hely a világon, ahol az embernek a képébe vághatják, hogy "kár, hogy nem égettek el téged is Auschwitzban!". Nemrégiben még a híres szefárd főpap, a nagy rabbi Obadiah József is az európai zsidóság bűneivel hozta összefüggésbe a holokausztot.

A kissé zavarba ejtő "Auschwitzba az askenácikkal!" felirat virított egy darabig orosz barátom jeruzsálemi házán is. Barátom panaszt tett a rendőrségen, de választ onnan nem kapott. Az alacsonyabb rendőrségi posztokat általában keleti zsidók töltik be, és nem jut idejük az oroszok panaszaival foglalkozni. Voltak ők már az oroszok helyzetében, de őket még azoknál is alaposabban visszafejlesztették.

Ha egy keleti zsidó megindul a fölfelé vezető úton, a rendszer rögtön előkészíti a bukását. Népszerű keleti politikusok, akik aligha veszélyeztethetik az askenázi elit dominanciáját, egymás után a börtönben kötnek ki. Arje Der'i, a nagyszerű marokkói miniszter, aki a semmiből hozta föl a pártját és tizenhét helyet szerzett a 120 tagú parlamentben, még mindig börtönben ül, miután a tíz évig tartó rendőri megfigyelés valamiféle homályos vádakat kapart össze ellene. Elődje, Aharon Abu Hacera, egy szentéletű marokkói rabbi és miniszter fia, olyan pénzügyi szabálytalanságok miatt került rács mögé, amelyek teljesen normálisnak számítanak egy közel-keleti országban. A befolyásos iraki kiadó, Ofer Nimrodi több mint egy évet töltött előzetes letartóztatásban, majd a bírósági tárgyalás után gyorsan szabadon engedték, mert az ellene felhozott vádak megdőltek. Jichak Mordekáj kurd védelmi minisztert, aki a miniszterelnöki poszt felé is kacsingatott, szexuális visszaélésekkel vádolták meg. Slomo Ben Ami marokkói professzor és miniszter pedig Sáron hírhedt Templomhegyi felvonulása miatt vált kegyvesztetté.

A keleti zsidók boldogtalanok, de a kibucoknak sem megy valami jól. Ari Savit a Haarecben nagyszerű riportot jelentetett meg Negbáról, a Negev híres és jól kiépített kibucáról. Régen volt már, amikor abban a kibucban gyermek születésének örülhettek. Negba és Ruhama kibuc aggok házává vált, s a fiatalok már rég elmentek Los Angelesbe.

Egymást követte tehát a revivimi virágos szemfényvesztés, a Negev-sivatag meghódítása, a palesztinok elűzése és a marokkói zsidó közösség tönkretétele, de a végén az egésznek nem lett semmi értelme. S ez várható is volt, hiszen a gonosz és erkölcstelen cselekedetek sohasem vezetnek jóra. A cionista vezetők arról álmodoztak, hogy ugyanolyan zsidóvá teszik Palesztinát, amilyen angol például Anglia. Hát, tévedtek. Palesztina ma annyira zsidó, amennyire angol Jamaica.

Nekünk, zsidók gyermekeinek megadatott a választás luxusa. Mert egy olasz az olasz; olasz a nyelve, a kultúrája, a vallása, a hagyománya, a művészete és országának a tájai is. Nem lehet őt elválasztani Dantétól és Giottótól, a toszkán falvaktól és Madonnától, a makarónitól és Velencétől. Zsidónak lenni viszont választás kérdése. Egy olasz zsidó olasz is lehet. Egy amerikai zsidó meg egyszerűen csak amerikai. A zsidó származásúak közül csak kevesen gyakorolják régi vallásunkat; még kevesebben beszélik a hébert vagy más zsidó nyelveket. A többség szakított a hagyományos zsidó megélhetési módokkal is.

A személyes választás továbbra is kinek-kinek a saját ügye marad. Egy gazdag és nagy hatalmú zsidó származású amerikai úgy is tekinthet a saját zsidóságára, ahogyan bármilyen más hobbira. Lehet, hogy szeret bélyeget gyűjteni vagy golfozni, de valószínűleg nem kíván Filatelista Államot létrehozni (a csodaszép bélyegeket kibocsátó) Monacói Hercegség romjain, vagy a legújabb F16-os vadászgépeket vásárolni a golfklubja számára. Ha az amerikai zsidók csak tíz évre elfelejtenének bennünket, akkor elrendeznénk a problémáinkat és megteremtenénk Palesztinában egy új, természetes egyensúlyt. Ha pedig túl sok a pénzük és befolyást akarnak szerezni, akkor költsék azt a sok pénzt néger szomszédaik életkörülményeinek megjavítására.

S ezt meg is tették a cionizmus színre lépése előtt. Július Rosenwald chicagói üzletember, a Sears és a Roebuck and Co. tulajdonosa az 1920-as években évi 2 millió dollárral támogatta az amerikai négerek iskoláztatását. (Egy cionista ügynök panaszkodott is: "Nehéz elfogadnunk a gondolatot, hogy közülünk valaki az elmaradott niggereknek adja a pénzét.") Ezt a hagyományt föl lehet eleveníteni. Azt szokták mondani, a jótékonykodás otthon kezdődik s az ő otthonuk Amerika.

Palesztinát most, a szemünk láttára rombolják le. Régi szép falvait lebombázzák a föld színéről; templomai konganak az ürességtől; olajfáit gyökerestül tépik ki. Ilyen pusztítást nem látott ez a vidék a 2700 évvel ezelőtti asszír invázió óta. Nem vigasztalhat bennünket semmi ekkora pusztulást látva. S az is biztos, hogy az ezért felelős embereket akár az izraeli gyilkosokat, akár amerikai támogatóikat örökké átkozni fogják.

A történelem furcsa fintora pedig lábjegyzetként fog visszaköszönni a könyvekben: a zsidó vezetők fölöslegesen követték el ezeket a bűncselekményeket, és semmi célt nem értek el velük. Keresztre feszíthetik a Golgota hegyén az utolsó palesztint is, még az sem fog lelket lehelni Izrael virtuális zsidó államába.


Zöld eső Jasszúfban
[The Green Rain of Yassouf]

A sima, kellemes és szinte érzéki tapintású olajbogyó szedése olyan, mint a rózsafüzér forgatása. A keleti ember rózsafüzére a csuklóra tekert, fa vagy kőgyöngyökből összefűzött mesbaha. Lehet vele imádkozni, vagy egyszerűen csak morzsolgatni, idegnyugtatóul de az olajbogyók sokkal jobbak, hiszen élnek! Az olajbogyó nem kemény, de nem is törékeny, olyan, mint a falusi leány, és szedegetése megnyugtatja az embert: semmi rossz nem történhet. Az olajbogyó félelem és bűntudat nélkül válik el az ágtól, simán gördül az ember tenyerébe, majd pereg tovább a fa alá az ő kedvéért kiterített ponyvára.

Eljött a betakarítás ideje, és sorra kerül a teraszos lejtő minden fája. Egész családok jöttek ki, apraja-nagyja ott sürgölődik a fák alatt és mászik a létrákon mintha csak idősb Pieter Brueghel valamelyik hatalmas falusi életképfestménye elevenedett volna meg. Hafez családjával öten-hatan szedjük az olajbogyót; ott állunk a göcsörtös öreg fa messzire nyújtózó vastag ágai alatt, tíz ujjal pergetve Miasszonyunknak, az édes palesztin földnek ezt az élő-eleven rózsafüzérét. Búzaszőke haj, égszínkék szemek furcsa talán az idegennek, de errefelé gyakori látvány , és folyton nevető száj: ez a hat és fél éves Rovan, az izmos és eszes Hafez kisebbik lánya. Most éppen fölmászott a fa tetejére, megrázta az ágakat, s a bogyók zöld esőként záporoznak a kezünkre, a vállunkra és a fejünkre. Mielőtt átmennénk a következő fához, felemeljük a ponyva négy sarkát, és a bogyók sűrű áradata belezúdul a zsákokba. A közelben egy világosszürke kanca legelészik, erőt gyűjt az előtte álló feladathoz: ő viszi majd a zsákokat haza a völgy fölötti faluba.

Jasszúfban, ebben az eldugott kis hegyi faluban szedjük az olajbogyót. A falu világos homokkőből, sok-sok munkával épült tágas és magas házai az egykori jólétről árulkodnak; széles lépcsők vezetnek a magas tetőkre, ahová a forró nyári estéken szoktak kiülni az emberek, élvezve a távoli Földközi tenger felől fújdogáló hűvös szellőt. Sok errefelé a gránátalmafa. Egy ezeréves palesztinai leírásban Hódító Vilmos egyik kortársa megemlíti Jasszúfot is, és azt írja, hogy rengeteg gránátalmafa zöldell a falu körül, és él itt egy tudós sejk, al Jasszúfi, aki még a távoli Damaszkuszban szerzett magának hírnevet.

41Maga a földi paradicsom ez a vidék, vagy legalábbis közel áll hozzá. Tegnap érkeztünk meg ebbe, a két völgy közötti magaslaton épült faluba. Fölötte a hegytetőn megmaradt egy ősi szentély, egy bema; olyan csúcs ez, ahol Hafez és Rovan ősei tanúi lehettek az égi és a földi erők csodálatos egyesülésének. Lelki vigaszt keresve a falubeliek gyakran mennek fel oda, ahogy azt őseik is tették, Izrael egy kis fejedelemségének népe: a Szentföldön vagyunk, s az itteniek számára a hit mindennapi csodája elválaszthatatlan a mindennapokra kirótt munkafeladatoktól. A bibliai királyok megpróbálták betiltani ezeket a bemákat, és egy centralizált, adóztatni és ellenőrizni is könnyű egyházban monopolizálni a vallási hitet, de az egyszerű emberek jobban szerették a helyi szentélyekben elmondani napi imáikat. A parasztok megőrizték a helyi és az egyetemes hit kétszintű struktúráját, ahogy azt például Japánban is láthatjuk a sinto-buddhizmus esetében. Az itteni emberek vallásosak, de nem fanatikusak. Nem járnak muszlim ruhában, s a nők sem takarják el csinos arcukat. Ez a két oldal, a helyi és az egyetemes évezredeket élt meg szoros összefonódásban. A templom a káprázatos al Aksza Omajjád mecset lett, és Jasszuf magaslatán az emberek az ő istenéhez imádkoznak.

Tiszteletre méltó, öreg olajfák ezek: sok fogadkozást hallhattak és sok titkot leshettek ki hosszú életükben. Van itt egy különös, sekély kút és egy szent sírbolt is az első sohasem szárad ki a legforróbb júliusban sem, viszont elapad az esős téli napokon, a másodiknak pedig az évszázadok során valószínűleg számtalan neve volt már, most éppen Abu Zárad sejk nevét viseli. Fennmaradtak romok Jasszuf alapításának idejéből, több mint négyezer évvel ezelőttről, s a falu azóta egyszer sem néptelenedett el. A bibliai fénykorban József birtokaihoz tartozott, vagyis Izrael legerősebb törzséhez. Amikor Jeruzsálem a zsidók kezére került, ez a vidék és ezek az emberek megőrizték izraelita identitásukat, majd végül elfogadták Krisztust. A hegytetőn a kupolás síremlék még ma is imára hív. Februárban a virágzó mandulafák hófehér ruhába öltöztetik hegytetőt, amely most üde zöld, és csodálatos kilátást kínál Szamaria hullámzó hegyeire.

De mi túl későn érkeztünk a hegytetőre ahhoz, hogy a kilátásban gyönyörködjünk, mert ősszel elég korán nyugszik le a nap. így aztán a szürkületben lementünk a forráshoz, a falu lüktető-bugyogó szívéhez. A víz csendesen csobogott elő a sziklahasadékból, beleszaladt egy kis alagútba, s annak a végén előbukkant, hogy éltesse az embereket, az állatokat és a kerteket. Fügefák alatt ültünk, s azok a japán Noszínház táncosainak kecses mozdulataira emlékeztetően lengették fölöttünk háromkaréjos, legyező alakú leveleiket. A levelek között a holdfényben különös, óriási fekete pillangók bontogatták szárnyaikat: előjöttek a közeli barlangokból a denevérek, hogy oltsák a szomjukat, és lakomázzanak a friss gyümölcsökből.

A forrásnál általában szabadon és vidáman folyik a beszélgetés, mint maga a forrásvíz. Ennél jobb helyet keresve sem lehetne találni, hogy letelepedjünk és elbeszélgessünk a falusiakkal a betakarításról, a régi szép időkről, a gyerekekről, és Saidnak a helyi újságban is megjelentetett legújabb értekezéséről. Az itteni farmerek nem "parasztok": némelyikük bejárta a fél világot Bászrától San Franciscóig, mások meg még egyetemre is jártak a közeli városokban. Politikai képzettségüket izraeli börtönökben tökéletesítették, ami szinte elkerülhetetlen fázisa az itteniek felnőtté válásának. A börtönben vagy a városi építkezéseken szerzett nyelvtudásukkal folyékonyan és választékosan beszélnek héberül, és a jóindulatú izraeliekkel szívesen társalognak ezen a nyelven.

Most azonban borús hangulatban vannak vendéglátóink, és aggodalom csillog szomorú szemükben. Még a vacsoránál is elég szótlanul eszegették a diós-joghurtos rizst. Tudtuk, miért: új rettegnivaló költözött a kopár hegytetőre, s a falut behálózta a félelem. Az izraeli hadsereg katonai okokra hivatkozva elkobozta Jasszuf földjeit, majd átadta a területet a telepeseknek. Azok meg előregyártott elemekből betonmonstrumokat építettek, őrtornyokkal tűzdelt szögesdrótsövénnyel vették körül az egészet, és önkényesen a közeli Almaforrás nevét adták neki. Ez a telep nem akarta beérni a jasszufiaktól egy évtizeddel ezelőtt elbitorolt földdel, és tovább terjeszkedett az egész környéken, s mint a burjánzó rákos daganat, áttételeivel megjelent már a környező hegyeken, fölzabálva az olajfa és szőlőültetvényeket.

A gazdák már rég nem mernek kimenni a földjeikre, mert a telepesek elég marcona alakok, és könnyen elsül a kezükben a puska. Rálőnek a falusiakra, gyakran elrabolják és megkínozzák őket, és felgyújtják a földjeiket. Potom öt évig kell távoltartaniuk a parasztokat ezektől a földektől, mert akkor a parlagon hagyott területek a törvény értelmében az állam tulajdonává válnak. A zsidó állam tulajdonává. És a zsidó állam azután a zsidó telepeseknek ajándékozza ezeket a földeket. Ők ezzel a módszerrel próbálják kiéheztetni a környékbeli gazdákat.

A falut kétméteres árkokkal és földhányásokkal vágták el a külvilágtól. A hadsereg még azokat a földutakat is fölhasogatta, amelyeken terepjárókkal sem könnyű közlekedni. így aztán valóságos sziget lett a falu. A Tel Avivi brit nagykövet nemrég azt mondta, hogy Izrael egyetlen nagy internálótáborrá változtatta Palesztinát. A nagykövet úr tévedett: Izrael nem egyetlen tábort teremtett, hanem egy új, palesztinai Gulag-szigetcsoportot. A Gulag Nobel-díjas szerzője, Alekszandr Szolzsenyicin azt írta, hogy az eredeti orosz Gulágot zsidók tervezték meg és irányították; ezt az állítást megkérdőjelezték és tagadták a zsidó szervezetek. De afelől nem lehet kétség, hogy kik tervelték ki a palesztinai Gulágot. Jasszúf autóval megközelíthetetlen és kocsival kijönni sem lehet onnan; aki oda akar menni, kénytelen kiszállni a kocsiból és gyalog folytatni az útját. A legközelebbi város, Nablusz, vagyis a régi Neapolisz 13 kilométerre van innen, de addig négy órát kell autózni és sok megalázó ellenőrzést elszenvedni. Azt hittem, sohasem jutunk el Jasszúfba, ahogy egymás után álltunk meg az ellenőrző pontoknál, s fordultunk vissza, más utat keresve, a kisebb-nagyobb földtorlaszoktól.

S útközben mindenfelé a pusztítás képeit láthattuk: az olajfák az út két oldalán vagy fölégetve, vagy gyökerestül kifordítva, mintha ez a nemes fa volna a zsidók legfőbb ellensége. És bizonyos értelemben tényleg az: az olajfa a palesztinok legfőbb eltartója és közbenjárója. Fő táplálékuk ugyanis a lapos kenyérlepény és a kakukkfüves olívaolaj, s hozzá egy fürt szőlő. A régi időkben ezzel az olajjal kenték fel királyaikat és papjaikat. Az egyházi szentségeket, az emberiségnek ezeket a Palesztinától kapott drága kincseit szintén olajjal szentelik meg. Megkeresztelkedéskor a palesztinok olajjal kenik be magukat a vízbe merülés előtt, és bőrük is őrzi az olívaolaj bársonyosságát. Olajat használnak az esküvői és a temetési szertartásokon is, megerősítve az emberek és földjük elszakíthatatlan kapcsolatát. A kumráni tekercsek híres-hírhedt fölfedezője, John Allegro azzal tette tönkre a hírnevét, hogy egyik, eretnek szellemű írásában Jézus Krisztust egy hallucinogén gombával hozta összefüggésbe. Ha az ő logikáját kívánnám követni, akkor én a Szűz Olaj Olajfáját a Szűzanyával, Palesztina legfőbb közbenjárójával hasonlítanám össze.

Ameddig olajfák léteznek, addig Palesztina parasztjai legyőzhetetlenek, s ellenségeik épp ezért fordították minden dühüket e fák ellen. Ott irtják őket, ahol csak tudják. Az utóbbi években tizennyolcezer csodálatos fát, öreg óriásokat és fiatal csemetéket téptek ki a földből. A telepesek megakadályozták a parasztokat a termés betakarításában, vagy rajtuk ütöttek a hazafelé vezető úton, és kifosztották őket. Mi, Palesztina nemzetközi és izraeli barátai, úgy jöttünk ide, mint a hét szamuráj abban a régi Kuroszava-filmben, hogy segítsünk a parasztoknak olajbogyót szedni, s hogy megvédjük őket az útonállóktól.

Sok jó cselekedetet lehet végrehajtani ezen az öreg Földön, s ezek közül szerintem a legjobb és legkellemesebb az, ha az ember segíti a palesztinokat. A kibuc nem veheti föl ezzel a versenyt. A fiatal kibucnyikok általában unalmas és közömbös alakok, az öreg kibucnyikok pedig, nos, hát ők öregek. A kibucban az embernek csak akkor lehet társa és társasága, ha vannak ott más idegenek is. A palesztinok viszont nagyon barátságosak és nyitottak, és boldogan beszélgetnek mindenkivel. A nemzetköziek valósággal sütkéreznek ebben a barátságosságban, élnek a bűbájos falvakban, nézik a meleg kék eget a páratlan szépségű palesztin hegyvidék fölött, és élvezik a parasztok mesébe illő vendégszeretetét. S ha időnként rájuk lőnek a telepesek vagy a katonák, az igazán nem nagy ár a sok mulatságért, egy kis szórakoztató közjáték az IDF részéről. De hisz éppen ez kell a szamurájoknak.

A palesztinok segítői nagyon is másféle népség, mint a kibucok önkéntesei. Nagyon sokfélék. Található közöttük 19 éves uppsalai egyetemista, brightoni háziasszony, grúziai tiszteletes, bostoni tanító, francia farmer és olasz parlamenti képviselő is. Közös jellemzőjük a szenvedők iránti részvét, a természetes igazságérzet, és persze a vakmerőség. Az izraeli tankok árnyékában tevékenykednek, és saját testükkel védik az olajfákat és az embereket. Az olajszüret a szamariai hegyekben igazán élvezetes, de nem a félénk lelkeknek való időtöltés. Nekünk sem kellett sokáig várnunk, hogy megismerjük a kellemetlenebb oldalát is.

Szedtük a bogyókat, teltek a zsákok a zöld arannyal, amikor hirtelen egy dzsip bukkant föl a hepehupás, köves úton, és nagy fékcsikorgással, óriási porfelhőt kavarva állt meg nem messze tőlünk. Nyomában egy nagyobb jármű is megérkezett, katonákkal megrakott páncélozott szállítókocsi. A dzsipből kiugrott egy alak, s M16-os automata puskájával célba vette a fán lévő egyik gyereket.

-Takarodjatok innen, rohadék arabok! ordította brooklyni akcentussal. Aztán fölkapott egy követ, s a hozzá legközelebb álló munkások felé hajította. A kezén találta el az egyik parasztot, aki nem tudott időben félreugrani.

-Ha csak egy lépést is közeledtek, lövök! kiáltotta, amikor valaki megpróbált beszélni vele. Nagy darab, ápolatlan, nekivadult férfi volt, s láthatóan nagyon igyekezett hisztérikus állapotba hergelni magát.

-Ne merjetek hozzányúlni az olajfákhoz! - Visította a parasztok felé.

Az út kanyarulatában három ember tűnt föl, futva közeledtek. Valószínűtlen kinézetűek voltak. Felborotvált homlokukra kicsiny fekete dobozkát kötöttek keskeny fekete szíjakkal, s csupasz karjukra is fekete szíjakat tekertek. A zsidók egyébként a reggeli imánál használják az ilyen imaszíjakat és a többi kelléket, amelyek most úgy néztek ki ezeken az alakokon, mint egy harcias törzs amulettjei. Ezek a felénk rohanók fekete nadrágot és fekete trikót viseltek, s fekete csíkos fehér kendő lobogott a hátuk mögött. Ránk fogták a fegyvereiket. Úgy néztek ki ezek a zsidó rituális öltözékbe bújt fiatalemberek, mintha valami démon szállta volna meg őket, mintha Józsué könyvéből szedték volna a képzeteiket. Már nem is csodálkoztam, amikor az egyik hosszú, görbe kardot húzott elő. Egy nemrégiben bemutatott film, "Az időgép" jutott róluk eszembe, ahogy hirtelen megjelenik a bősz Morlock serege és rátámadnak a bukolikus Eloira.

Lökdöstek a nőket és sértegették a férfiakat, szemükben csak úgy villogott a gyűlölet. A megfélemlített palesztin földművesek hátrahúzódtak. Én meg, mint valami fegyvertelen szamuráj, megpróbáltam szót érteni a támadókkal.

Hadd szedjék már le az olajbogyót ezek a parasztok! kérleltem őket. Ezek az ő fáik, ez az ő életük. Legyetek jó szomszédai egymásnak!

Tűnj el, te arabbarát! - Sziszegte az egyik felém. Az ellenségeinket védelmezed. Ez a mi földünk. Ez a zsidók földje. A gójoknak semmi keresnivalójuk itt.

Békésebb körülmények között valószínűleg elnevettem volna magam: ezek a megzavarodott, New Yorki fiatalemberek el akarják kergetni őseik földjéről Izrael népének tulajdonképpeni és törvényes leszármazottait. Mert micsoda hihetetlen ostobaság kétezer éves jogokra hivatkozni egy olyan országban, ahol a földtől való ötéves távolmaradás eltöröl minden korábbi jogosultságot! Mert ezeknek az alakoknak a "zsidó" ősei valószínűleg az eurázsiai sztyeppékról vándoroltak ki, és soha életükben nem látták Palesztinát. És mert még a régi zsidók sem nagyon éltek és jártak Izraelnek a Bethel, Karmel és Jezréel közé eső vidékén. Ezzel a logikával a Bukarestből érkezett román vendégmunkások is elkergethetnék Firenze lakosait, mondván, hogy ők az ókori rómaiak közvetlen leszármazottai. De most, a reánk szegeződő puskacsövek előtt, nem volt kedvem nevetni.

- Miért égetitek föl az olajültetvényeket? Már az olajfák is az ellenségeitek?

-Igen, az ellenségünk olajfái a mi ellenségeink. És ti is az ellenségeink vagytok! rikácsolta a csupaszíj fiatalember. Antiszemiták!

Ez a szó mágikus erővel hat az amerikaiakra. Ha egy amerikait antiszemitának minősítenek, akkor az illetőnek térdre kell borulnia, és örök szerelmet és hűséget kell esküdnie a zsidó népnek. Én csak tudom, hiszen naponta kapok leveleket olyan emberektől, akiket "antiszemitának" neveztek, mert Palesztinát merték támogatni, s most nem tudnak mit kezdeni ezzel a minősítéssel. Pszichológiai elsősegélyben szoktam részesíteni őket: büntettek már meg engem szovjetellenes tevékenységért, és kiátkoztak Amerikaellenes nézeteim miatt, úgyhogy nekem már nem okoz különösebb megrázkódtatást, ha még azt is rám kenik, hogy zsidóellenes vagyok. Manapság, ha valakit nem neveznek antiszemitának, akkor az azt jelenti, hogy az illető rossz úton jár, beszorult valahová Sáron és Soros közé.

Akárcsak az "arabbarát" vagy a "négerbarát" jelző, az "antiszemita" is képzettársítások révén feketíti be viselőjét. Gyakran használják ezt a jelzőt a telepesek, a mesterkém Foxman, a rasszista Kahane rabbi, a USA Today-tulajdonos Mort Zuckerman, Conrad Black, Barbara Amiel férje, a tömeggyilkos Sáron, a háborús uszító Richárd Perle, a zugügyvéd Tom Friedman, az uzsorás Shylock, és a fizess-ha-sírsz holokauszt-siránkozó Elie Wiesel. Megkapta ezt a minősítést T. S. Eliot és Dosztojevszkij, Genet és Hamsun, Szent János és Yeats, Marx és Woody Allen és ez már elég jó társaság ahhoz, hogy az ember ne bánja, ha idesorolják. No, itt meg a mi amerikai telepeseink elbizonytalanodtak egy pillanatra, a derék izraeliek elkezdtek magyarázkodni, ám a végén a stramm kis manchesteri angol lány volt az, aki felvillantotta a britek felsőbbrendűségét, és megmentette a helyzetet, közönségesen odavetve a jövevényeknek, hogy "Basszátok meg!".

-Az M16os csöve azonnal a lány felé fordult. A katonák érdeklődéssel figyelték a fejleményeket. A katonákhoz szóltam.

-Állítsátok már le őket! Fegyvert fognak ránk!

-Még nem lőttek le benneteket válaszolt az őrmester.

A katonák nem avatkoznak közbe, bármit tegyenek is ezek a Morlockok, de ha mi szembeszállunk velük, akkor abban a pillanatban lesújt ránk a zsidó állam félelmetes katonai ereje. És ezzel a Morlockok is tisztában voltak: összetörték Dave fényképezőgépét, ellökték Angiet, sértegették a lányokat, és kövekkel dobálóztak.

-Nem akarjátok leállítani őket? kérdeztem megint a katonákat.

-Bocs, haver. Ezekkel csak a rendőrség foglalkozhat válaszolt a tiszt. De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, TÉGED letartóztathatunk.

A hadsereg a palesztinokkal foglalkozik, a rendőrség meg a telepesekre vigyáz ez az egyszerű trükk a zsidó géniusz egyik legnagyobb találmánya. Az ötletet valószínűleg a Kínát gyarmatosító európaiaktól vették át, akik külön-külön rendőrséget és jogszabályokat alkalmaztak az európaiakra és a kínaiakra. Ezért van az, hogy a Morlockok azt csinálnak, ami nekik tetszik. A palesztinok láthatóan idegesek voltak: ők nem harcosok, hanem egyszerű parasztok, akik egyáltalán nem meghalni jöttek ide az asszonyaikkal és a gyerekeikkel, hanem azért, hogy leszedjék a termést a saját olajfáikról. A telepesek sportból vagy szórakozásból öldösik a falusiakat, akár provokálják azok őket, akár nem. Az elmúlt héten is lelőttek néhány olyan parasztot, aki kimerészkedett a saját földjére olajbogyót szedni. Ha a falusiak netán védekezni próbálnának, kezet mernének emelni egy zsidóra, akkor mindegyiküket lemészárolnák, de még a falujukat is eltörölnék a föld színéről. De hát az olajbogyót le kell szüretelni, s így ez a patthelyzet fennmarad.

Minden bajt ezek a rohadt telepesek okoznak! fakadt ki Uri, ez a derék izraeli fiatalember, aki tőlem jobbra állt szemben a telepes banditákkal. Nélkülük békében élhetnénk. Útlevéllel jönnénk Jasszufba, mint a turisták. Miattuk, a telepesek miatt van minden.

És valóban, könnyű, már-már kötelező volt gyűlölni ezeket a gonosz fiatalembereket, akik tönkretették a termést és kiéheztették a falvakat. Ezt a konkrét települést a néhai Leibovich professzor nyomán a kahanista vagy judeonáci hitvallás védőbástyájaként ismerik. Ők azok, akik ünnepelték Rabin miniszterelnök meggyilkolását; ők bálványozták a brooklyni tömeggyilkos Baruch Goldsteint; ők publikálták Rabbi Álba betiltott könyvét, amely nyíltan hangoztatja, hogy a zsidók vallási kötelessége a nem zsidók legyilkolása. Ezek annyira gonosz emberek, hogy semmi erőfeszítést nem kíván a meggyűlölésük és az Úrival való egyetértés.

De ahogy elnéztem a katonák rezzenéstelen arckifejezését, egy gyermekkori emlék jutott eszembe. Oroszországban az utcai csirkefogók nem támadnak rá csak úgy az idegenekre. Hanem ráküldenek az emberre egy kisgyereket, aki megpróbál megszabadítani bennünket a pénztárcánktól. És ha ellökjük a pimaszkodó kölyköt, akkor a csirkefogók bandástul lerohannak, mert bántani merészeltük az ő kis barátjukat. És nem sok értelme van haragudni arra a kis kölyökre, hiszen őt csak odaküldtek az igazi gazemberek.

És itt ezeket az eszelős fiatalembereket szintén az igazi gazemberek küldték ide. Ezért nem rebben a katonáknak a szeme sem, ha a telepesek rátámadnak a parasztokra. Ez egy ilyen munkamegosztás: a gazemberek kiéheztetik a parasztokat, a hadsereg védelmezi a gazembereket, a kormány pedig áldását adja az egészre. Miközben az izraeli hadsereg a palesztinokat tartja sakkban, addig az amerikai hadsereg Irakot, az egész régió hatalmi egyensúlyának egyetlen támaszát revolverezi, az amerikai diplomaták pedig folyton vétót jelentenek be a Biztonsági Tanácsban. S mögöttük nem nehéz észrevenni a legnagyobb gazembereket, akiknek mit sem számítanak az olajfák, a parasztok vagy a katonák. A láncolat egyik végén a bezsongott brooklyni telepesek állnak, kezükben az M16-os automata puskákkal, a másik végén pedig Bronfman és Zuckerman, Sulzberger és Wolfowitz, Foxman és Friedman.

És valahol a két végpont között ott vagyunk mi, izraeliek és amerikai zsidók, akik úgy szavazunk, ahogy kell, és fizetjük az adót is és támogatjuk a programot, mert a mi támogatásunk nélkül Wolfowitz kénytelen volna egymaga meghódítani Bagdadot, Bronfman pedig sajátkezűleg gyújthatna fel minden egyes olajfát.

De hát minden embernek és minden állatnak megvan a maga parazitája, úgyhogy nekünk is el kell boldogulnunk a magunkéval. A jasszufi parasztok, és nemzetközi támogatóik, vagyis hát mi magunk ott álltunk, lecövekeltünk és nem voltunk hajlandók meghátrálni. Megérkezett a rendőrség, és elvonult tárgyalni a telepesekkel. Kis idő elteltével egy magas, majdnem kopaszra nyírt, mosolygós összekötő tiszt jött oda hozzánk.

49 Szedhetik az olajbogyót, de dolgozzanak odalent a völgyben, ahol a telepesek nem látják magukat, és nem kezdenek megint kellemetlenkedni.

Sovány vigasz volt ez nekünk, kompromisszumos győzelem, de nem számított. Legalább folytathattuk a szüretelést. Lebotorkáltunk hát a völgybe, melynek lejtőit teraszokkal erősítették meg, és megint nekiláttunk a bogyószedésnek. Ott lent kevesebb és apróbb szemű bogyó termett. A parasztokat már három éve kitiltották a saját földjeikről, pedig az olajfa állandó gondoskodást kíván. Ha minden rendben mehet, akkor szamár vontatta, ősrégi típusú ekével minden évben körbeszántják a fákat; traktor egyébként sem tudna mozogni ezeken a keskeny teraszokon. Ha elmarad a szántás, akkor a téli eső csak leszalad a lejtőkön, s a víz nem jut el a fák gyökeréig. A teraszokat is folyamatosan karban kell tartani. De ezek a munkák most mind szünetelnek, mert a parasztok jobbnak látják, ha nem ragadnak ásót-kapát, hiszen azokat veszedelmes fegyvernek tekintik jól felfegyverzett ellenségeik.

Most tehát megint pergett a zöldfekete bogyóeső a kezünkre, a vállunkra és a földre terített ponyvára. A zöld és a fekete bogyó is ugyanazon a fán terem, ugyanolyan olaj is sajtolható belőlük, de az Isten mégis különbözőnek teremtette őket, magyarázta Husszein. Az Isten ezzel is jelezni akarja, hogy mi is különbözőek vagyunk, és ez így is van jól, ettől lesz a világ szebb és változatosabb, csak ne feledkezzünk el arról, ami bennünk közös emberi.

Uzsonnázni egy nagy olajfa alá telepedtünk le. Umm Tarik, a színes népviseletbe öltözött, egyetlen helybéli nő frissen kisült, olívaolajjal bőségesen meghintett, nagy, kerek kenyereket hozott. Az olajból jutott a kecskesajtdarabokra is. Hasszán körbeadta a zirt, az Almaforrás vizével töltött palesztin korsót. A zir külső oldala hűvös és nedves, apró vízcseppek gyöngyöznek rajta. Porózus agyagból készült, s így állandóan "verejtékezik", ami hűti a benne tárolt italt. Az évek során a pórusok eltömődnek, s akkor a korsóban már bort vagy olajat is lehet tárolni.

Kár, hogy nem járhatok el Ramat Ganba (Tel Aviv elővárosába) mondta Hasszán. Hiányzik nekem. A zűrzavar előtt sokat dolgoztam ott, házakat festettem. Jó munka volt, és jemeni munkaadóm is rendes volt hozzám, szinte családtagként bánt velem. Néha ott is alhattam, és esténként sétálgattam a Tel Avivi tengerparton. De most már két éve nem mozdultam ki a faluból.

Mindenkinek jó emlékei vannak azokból az időkből, amikor még eljárhattak dolgozni Nyugat-Palesztina városaiba, és hazahozhattak némi pénzt is. Kölcsönösen előnyös szisztéma volt ez az újonnan érkezettek és a parasztok számára mélységesen egyenlőtlen, de azért elviselhető állapot. A gazdálkodók és a falusiak a világ minden táján eljárnak a városokba dolgozni, amikor a földeken nem kell vetni vagy éppen aratni. Az itteniek számára a "zsidó" Tel Aviv és Ramat Gan semmivel sem volt idegenebb hely, mint az "arab" Nablusz vagy Jeruzsálem, minthogy ez is, az is ugyanahhoz az országhoz tartozott. Palesztina nem nagy ország, s Jasszuf éppen a közepén található: balra ötven kilométerre van a tenger, jobbra ötven kilométerre a Jordán határ. A tengerpart ipari városai már jóval Izrael megalakulása előtt kiépültek, egyebek közt a jasszufi parasztok munkájával, akik így egy kicsit, ám teljes joggal a magukénak is érezték ezeket a városokat. A rendszer azonban felborult, amikor a zsidók elkezdték elrabolni a parasztok földjeit.

Látják, ugye, ezt a települést fordult felénk Husszein. Az apám valamikor azon a domboldalon vetette a búzát. Ezek először elvették a földet, aztán valósággal bezártak bennünket ebbe a faluba. Most már csak kevés földünk van, munka meg nincsen.

A Szentföld történetében az isteni ígéret története köszön vissza jegyezte meg a tiszteletes. Krisztus azt mondta: mindenki kiválasztatott. Mire a zsidók azt felelték: sajnáljuk, de nem mindenki, csak mi. Most a palesztinaiak azt mondják: éljünk együtt ezen a földön. Mire a zsidók azt felelik: sajnáljuk, de ez a föld csak a miénk.

Létre kell jönnie egy független palesztin államnak mondta Uri. Saját zászlóval és reális határokkal. Barak mindenkit becsapott, amikor azt javasolta, hogy külön entitásokra osszák fel a földjeiteket. Vissza kell mennünk az 1967-es határok mögé, és akkor minden rendben lesz.

Na, tudjátok-e, hogy a Talmud hogyan igazít el a felosztás dolgában? kérdeztem. Szóval, az úgy volt, hogy két ember talált egy vállkendőt, s mindketten azt mondták, hogy "ez az enyém". Nem tudtak megegyezni, elmentek hát a bíróhoz. A bíró ezt kérdezte tőlük: "Hogyan osszam ketté ezt a kendőt?" A első ember ezt mondta: "Oszd el fele-fele arányban, egyenlően." A második pedig ezt: "Nem úgy van az, mert az enyém az egész." Mire a bíró: "Úgy látom, nincs nézeteltérés köztetek a kendő egyik felét illetően, mert mindketten egyetértetek abban, hogy az a második emberé legyen. Ezért én a megmaradt fél részt egyenlően fogom elosztani, s így az első ember, az igazság keresője egynegyed részt kap a kendőből, míg a második, az önző, háromnegyedet." Ez a zsidó hozzáállás. Talán nem ártana, ha a palesztinok is megtanulnák.

Kamal szedett némi rőzsét, és tüzet rakott a kávéfőzéshez. Kamal idősebb ember volt, fontos ember a helyi és az azon túli politikában, s köztiszteletnek örvendett a faluban. 1967-ben, alig húszéves korában elszakították újszülött kislányától, mivel az izraeliek negyven év börtönre ítélték az ellenállásban való részvételéért. S akkor szabadult csak a ramlehi börtön örök félhomályából, amikor a "kislánya" már huszonegy éves volt.

Nekünk is van egy történetünk a talált holmi felosztásáról mondta Kamal. Mert volt egyszer egy nő, aki talált egy gyermeket, s hazavitte és felnevelte. Aztán megjelent egy másik nő, a vér szerinti anya, és visszakövetelte a gyermeket. Nem tudtak megegyezni, elmentek hát ítéletért Abu Zárad sejkhez. A sejt ezt mondta: "Ketté kell vágatnom a gyermeket, s mindkettőtöknek jut egy fél rész." Az egyik nő azt mondta: "Jó, felezzük el a gyermeket." A másik viszont tiltakozott, hogy az ő gyermekét ne darabolják föl. És a sejk ennek a második nőnek adta a gyermeket, mert az volt az igazi anya.

Én meg jól elvörösödtem szégyenemben. Kamal semmi újat nem mondott nekem, de abbéli igyekezetemben, hogy valami okosat mondjak, elfeledkeztem a salamoni bölcsességről, s most ez az ember, a bibliai hősök igazi leszármazottja emlékeztetett rá. A palesztinok, mint az az igazi anya, nem egyeznek bele a kettéosztásba. És a történelem is őket igazolja: Palesztinát nem lehet felosztani. A palesztinoknak szükségük van az ipari városokra, ahol mezőgazdasági holtidényben dolgozhatnak, s ahol eladhatják az olajukat; szükségük van a közeli tengerpartra, vagyis szükségük van az egész, osztatlan földre, ahogy az embernek is szüksége van mindkét kezére és mindkét szemére.

A telepesek mindazonáltal nem szörnyetegek, hanem inkább csak tökéletesen félrevezetett emberek. Hozzám hasonlóan túl sokat olvasták a babiloni Talmudot és túl keveset a palesztinai Bibliát. Hihetetlen erővel vonzotta őket ez a föld, így kerültek Szamaria hegyei közé. Egyesülni akartak Palesztina megigéző földjével, amelyet egy nekrofíliás bizarr vonzalmával szerettek. Készek voltak megölni ezt a földet, csak hogy megkaphassák. Nem igazodtak ki a helyi viszonyokban, s megél hetesüket az Amerikában gyűjtött pénzekből fedezik. Gyűlölet helyett én inkább szánalmat érzek a telepesek iránt. Különleges lehetőséget kaptak, hogy békében éljenek a szomszédaikkal és az egész földdel, de ők elszalasztották ezt a lehetőséget. Azzal, hogy tönkreteszik a földet, a maguk újabb száműzetését készítik elő. A gyermek az igazi anyáé lesz, s ezért a palesztin győzelem is elkerülhetetlen, hiszen Salamon ítélete csupán az isteni ítélkezés evilági példázata.

De hol vannak a jó zsidók? türelmetlenkedhet az olvasó. A kiegyensúlyozottság, a politikai korrektség, vagy a mi megnyugvásunk kedvéért mutassatok nekünk néhány jó zsidót! Nemcsak a telepesek vannak a világon, hanem a Békét Most és más palesztinbarát mozgalmak is.

És különbséget kell tennünk egyfelől a brutális telepesek és támogatóik, másfelől pedig a liberális izraeliek, a hagyományos munkáspárti szavazók között. A zsidó soviniszták palesztinok nélküli Palesztinát akarnak. Aztán majd kínai vendégmunkásokat hozatnak, meg oroszokat a kínaiak védelmére. Ez nyilvánvalóan elég visszataszító társaság.

A liberális izraeliek el tudnak képzelni valamiféle közös jövőt, amelyben a palesztinok elhagyhatják felügyelet alatt tartott bantusztánjaikat, és munkavállalási engedéllyel járhatnak el Tel Avivba dolgozni, hogy ott aztán zaklassa őket a rendőrség, társadalombiztosítás nélkül robotoljanak, alig minimálbérért, jól kizsákmányolva. A testvéri egyenlőség no nem valami mennyei állapot, hanem a helybeliekkel szembeni egyszerű fair play gondolata ugyanúgy idegen a liberális izraeliek, mint a telepesek számára. A bennszülötteknek hajlandók volnának zászlót és himnuszt adományozni, de megfosztanák őket a földjüktől és hagyományos életmódjuktól.

Az izraeliek e két fajtájának közös jellemzője, hogy egyként elutasítják Palesztina gondolatát. Azt a dalt fújják, hogy "új, beton és aszfalt borítást kap Izrael ősi földje". A liberálisok arról álmodoznak, hogy megteremtik Amerika csúcstechnikás, kicsinyített mását, s ehhez nincs szükségük a szamariai hegyekre. A soviniszták pedig Palesztinának még az emlékét is ki akarják radírozni, s megteremteni a gyűlölet és bosszúállás birodalmát.

És csak kevesen, nagyon kevesen értettük meg, hogy különleges lehetőséget kaptunk a palesztinoktól való tanulásra. Keleteurópai arroganciánkkal kioktatni és megváltoztatni akartuk őket, pedig tanulnunk kellene és nekünk magunknak megváltozni. Nem elég segíteni nekik; a hódítóknak alkalmazkodniuk kell a meghódítottak magasabb rendű civilizációjához. Ezt már sokan csinálták előttünk is: a győzedelmes vikingek alkalmazkodtak az angliai, a franciaországi, az oroszországi és szicíliai állapotokhoz; Nagy Sándor diadalmas görögjei egyiptomivá és Szíriáivá váltak; a mandzsu császárok kínaiak lettek. Nekünk érdekünk, hogy velünk is megtörténjék ugyanez, mert egyébként arra vagyunk kárhoztatva, hogy újra megteremtsünk egy gettót önmagunk, s egy másik gettót a többiek számára.

Végy egy hangyát, s az hangyabolyt fog építeni. S vegyél egy zsidót, az meg gettót épít. Végy egy palesztint... Nos, Musza barátom meghívta idős édesapját egy szamariai faluból új vermonti házába, s az öreg ott elkezdett teraszokat építeni és olajfákat telepíteni.

A palesztinok elképzelni sem tudják önmagukat a föld és az ahhoz kötődő sajátos életforma nélkül. Ezer évvel ezelőtt, a nagy aszály után az őseik szimbiózisba léptek az olajfával, a szőlővel, a szamárral, a kis hegyi forrásokkal és a hegytetőkön lévő síremlékekkel. A tájnak, a népnek és az isteni szellemnek ez az egységes komplexuma a palesztinok nagy vívmánya, amelyet évszázadokon keresztül mind a mai napig megőriztek. Ha ezt valakik ellehetetlenítik, akkor az emberiség leszakad a horgonyáról, és összezúzódik a történelem sziklazátonyain. Nagy kitüntetés volt számunkra, hogy ezek az emberek elfogadták szerény segítségünket.

Este visszaballagtunk a faluba, Husszein tágas házába. Ez a ház akár Cannesban vagy a kaliforniai Sonomában is állhatna. Nagy teraszán beduin nádszékeken ültünk. Husszein barátságos, de büszke macskái az ölünkbe ugrottak, tartózkodó leányai pedig édes mentateát szolgáltak föl. Régi falusi szokás szerint szomszédok kukkantottak be, hogy elbeszélgessenek egy kicsit az idegenekkel. Az asztalokon és a korlátoszlopokon kis petróleumlámpák világítottak. Az izraeli hűbérurak nem voltak hajlandók bekötni a falut az elektromos hálózatba. De még ennek is volt előnye, mert így háborítatlanul gyönyörködhettünk a sötét égre felkúszó októberi teliholdban, amely ezüstös fénnyel borította be a teraszos hegyoldalakat, a háztetőket, de még a hegyoldalban megbúvó, zöldesszürke Merkava tankot is, melynek gépágyúi a falura és Jasszuf néma, ős-öreg, göcsörtös olajfáira szegeződtek.


Óda Farriszhoz, avagy A lovag visszatérése
[Ode to Farris or The Return of the Knight]

A gázai övezetbe senkit nem engednek se ki, se be. Szögesdróttal vették körül, kapuit lezárták, s még az előírt dokumentumokkal sem lehet meglátogatni a világnak ezt a legnagyobb, szigorúan őrzött internálótáborát, több mint egymillió palesztin lakhelyét. Az izraeli hadsereg, amely valamikor a harci erényeiről volt híres, mára közönséges börtönőrséggé változott. Az izraeli hadsereg taktikája még az 1930-as években alakult ki: "Nem szükséges egymillió embert megölni: öld meg a legjobbakat, s a többi meghunyászkodik". Ezt a taktikát először az angolok és zsidó szövetségeseik vetették be az 1936-os palesztin felkelés idején. Azóta e föld legjobbjait, a potenciális palesztin elit több ezer tagját gyilkolták meg. S az izraeli hadsereg most megint ezt a módszert alkalmazza "a nyakas bennszülöttek lehiggasztására", rutinszerűen lövöldözve le a potenciális lázadókat.

Könnyű dolguk van: a Közel-Kelet legnagyobb és legerősebb hadseregének és ennek az atomhatalomnak minden fegyvere megvan, ami csak létezik a világon, míg a palesztinoknak csak a kövek maradnak és könnyű kézifegyverek. Nemrég az izraeliek elfogtak egy Gázába tartó, hajórakomány fegyvert. A hadsereg büszkélkedett a nagy győzelemmel, de kifejezte "aggodalmát" is. És volt is okuk az aggodalomra. Az izraeli hadseregnek 1973 óta nemigen kellett tartania attól, hogy a szembenállók visszalőnek. Az izraeli katonák hozzászoktak a könnyű munkához. Szeretnek fegyvertelen gyermekekre lövöldözni.

Gáza egy fantáziavilág, s leginkább egy Börtönbolygó-féle, kommersz scifi tucatfilmre emlékeztet. Drótkerítése titkot őriz: az itt élő nép töretlen hitét. Kommersz film ez az egész, de akik benne élnek, azok nem tucatemberek.

Ez a titkos üzenet egy tizenhárom éves fiú, Farrisz Odeh képében érkezett meg Palesztinából. Farrisz volt az az ifjú palesztin Dávid, aki Gáza peremvidékén szembeszállt a zsidó Góliáttal, ahogy azt Laurent Rebours AP fotoriporter halhatatlan felvétele megörökítette. Ezen a képen a rettenthetetlen Farrisz Palesztina szeretett védőszentjének, Szent Györgynek az eleganciájával hajít követ egy páncélozott szörnyetegre. A megvadult kutyát elkergető falusi kölyök hidegvérével szállt szembe az ellenséggel. A kép október 29-én készült, s pár nappal később, november 8-án egy izraeli mesterlövész hidegvérrel lelőtte a fiút.

Hős volt ez a gyerek, poszterének ott a helye a Che Guevaráé mellett, s nevét ugyanolyan tisztelettel kell kiejteni, mint Gavrocheét, Victor Hugó regényében, A nyomorultakban a barikádon harcoló utcagyerekét. A legyőzhetetlen, kiolthatatlan emberi szellem jelképe ő. Farrisz más korban bukkant föl, akkor, amikor a hősiesség még nem volt szitokszó, amikor az emberek a nemes ügyért meghalni is készen indultak a csatába. Jelkép értékű, hogy a gyermek családnevének jelentése "lovag", utóneve pedig azt jelenti, hogy "visszatérés". Alakjáról tényleg a régi idők hős lovagjainak visszatérése juthat eszünkbe. Ez a szellemiség teljesen idegen az olcsó, kommersz hedonizmustól, napjaink fő ideológiai irányzatától, melyet bőségesen adagol nekünk az amerikai popkultúra. Farrisz hagyatéka az izraeli ördögi tervek kudarcának bizonyítéka. Ez az ifjú lázadó izraeli katonai megszállás alatt született, s az izraeli katonákkal való harcban esett el.

A reménységnek ezt az üzenetét nem azonnal értették meg Palesztina barátai, mivel hozzá vagyunk már szokva a palesztin szenvedés és mártíromság képzetéhez. írásainkban önkéntelenül is átvesszük a "lélekben veletek vagyunk" kissé elpuhult hozzáállását, mivel a szerencsétlen áldozatok, ugyebár, együttérzést és sajnálatot érdemelnek. Csakhogy a palesztinoknak egyáltalán nincs szükségük a mi sajnálatunkra. Csodálat, szeretet, szolidaritás, hősöknek kijáró tisztelet, vagy éppen irigység ez mind rendben van, de a sajnálat, az fölösleges. Ha sajnáljuk őket, akkor sajnálhatnánk Leonidász spártai király háromszáz, a thermopüléi szoros védelmében elesett katonáját, a Guderian német tábornok tankjait a saját testükkel feltartóztató orosz katonákat, vagy akár Gary Coopert is a Délidő című filmben. A hősöket nem sajnálni kell: ők a mi erkölcsileg felemelő példaképeink.

Eleinte nem tudtuk hová tenni Farrisz képét. A szenvedés története egy összegörnyedő és a szemünk láttára meghaló Muhammad Dorrah képét vetíti elénk, aki gyermekbajtársa lehetne a lángoló napalm-pokol elől mezítelenül menekülő vietnami kislánynak.

A Visszatérő Lovag, Farrisz Odeh imázsa a szentképek másik fajtáiéhoz tartozik: a hősökéhez. Ott van a helye az Iwo Jimai amerikai tengerészgyalogosoké mellett, vagy egy templomban, földijének, Szent Györgynek az ikonja mellett. Végül is a szent lovag itt szenvedett mártírhalált és palesztin földben nyugszik, nem messze Farrisztól, a liddai régi bizánci templom kriptájában.

A palesztinok ellenségei jobban értik ezeket az összefüggéseket, mint a palesztinok támogatói. A zsidó kézben lévő amerikai sajtó fáradhatatlanul munkálkodott Farrisz emlékének kiradírozásán, mivel igazán nem hiányzik neki a hősi szenvedélyek elterjedése. Az MSNBC.com meghirdetett egy esztelen közvéleménykutatást: szavazni kellett Az Év Fotójára de csak a mártír Dorrah képe és egy kutyás kép között lehetett választani. (Mindig választást kínálnak, de úgy, hogy jól választani ne lehessen.) A kutyás képre a Los Angelesi izraeli konzul és sok Izraeltámogató szavazott, Palesztina barátai pedig Dorrahot választották. Az igazán fontos képet, Farriszét nem bocsátották szavazásra.

De ez még nem volt elég. A Washington Post elküldte saját tudósítóját, Lee Hockstadert Palesztinába, hogy rombolja le a harcban elesett gyermek emlékét. Ez az AIPAC által kiadott szennylap megbízhatott Hockstaderban, akinek a riportjai kötelező olvasmányok lehetnének az újságíróiskolákon, a dezinformáció című tantárgy keretében. Amikor izraeli tankok és ágyúnaszádok lőtték a védtelen Betlehemet, Hockstader ezt írta: "Betlehem bibliai városában (naná, hogy nem a Születés városaként említi!) az izraeli katonák és a palesztinok tankokkal, rakétákkal, helikopterekkel, géppisztolyokkal és kövekkel vívják a harcot egymás ellen."191 Nem lepődnék meg, ha Hockstader úgy mesélne a II. világháborúról, hogy abban atombombákkal harcoltak egymás ellen az amerikaiak és a japánok.

Hockstader annak rendje és módja szerint jogosnak tünteti fel a polgári lakosság elleni izraeli támadásokat az ilyen mondatokkal: "Az izraeli szóvivő szerint a rajtaütések korlátozottak s lényegében védelmi jellegűek. De az izraeli kormány szélesebb összefüggésekben szemléli a dolgokat, megjegyezve, hogy a rajtaütések lehetővé teszik a helyi katonai parancsnokok számára, hogy rugalmasabbak legyenek a szinte megfoghatatlan ellenséggel szemben." Hockstader "szélesebb összefüggésekben" szemléli az izraeli akciókat, de riportjaiban a palesztinok nem egyebek őrült terroristáknál: "A palesztinok azzal fenyegetőznek, hogy az izraeliek nagy árat fognak még fizetni ezért az úgymond agressziós háborúért. Az Iszlám Ellenállási Mozgalom, a Hamasz egyik képviselője további öngyilkos és lőfegyveres merényletekre szólított fel Izrael ellen."

Egy Hockstaderfigyelő, Francois Smith ezt írta a világhálón: "Meg vagyok sértve, hogy ez a fickó azt képzeli, hogy én annyira hülye vagyok, hogy el is hiszem, amit ír. Legyetek résen ezzel a Lee Hockstaderral. Szerintem ez az ember valamilyen megbízatást teljesít."

Tényleg így van: az a megbízatása, hogy erősítse a zsidó fölényt, és bemocskolja a palesztinokat. És Farrisz deheroizálása nagyon jól beleillik ebbe a megbízatásba. Hockstader elment Gázába és azt jelentette, hogy Farrisz rossz gyerek volt, nem engedelmeskedett az anyukájának és az apukájának, kerülte az iskolát, "kamasz fenegyerekként" viselkedett, szinte kívánta a halált, s egy izraeli mesterlövész nagy kegyesen teljesítette ezt a kívánságát. Hockstader nem felejtett ki semmit: a kölyköt akkor lőtték le, amikor kőért hajolt le, s ezért meg kellett ölni; attól lett híres, hogy "nagy hűhót csaptak a halála körül", anyja meg egyébként is "tízezer dolláros csekket kapott Szaddam Husszein iraki elnöktől".

Hockstader nem kockáztatott semmit. De ha azt merte volna írni, hogy a Hebronban megölt csecsemő telepes szülei kívánták a gyermekük halálát, vagy megemlített volna egy zsíros csekket, amelyet a szülők kaptak a sabrai és szatilai mészárostól, vagy ha "nagy hűhónak" titulálta volna az izraeli reakciót, nos, akkor Hockstader nem jutott volna ki élve Izraelből, s a Washington Post tulajdonosa, Katherine Graham élete végéig sem bocsátott volna meg neki.

A zsidóknak sikerült megfélemlíteniük ellenfeleiket, és nemcsak szómágiával. Lord Moyne brit közel-keleti államminiszter, több tucat brit katona és több száz palesztin vezető esett áldozatul az 1940-es években a Szentföld megszerzéséért harcoló zsidók merényleteinek, míg aztán a terrorizált britek 1948. május 15-én vitorlát nem bontottak a Haifáiöbölben és nem távoztak Palesztinából. San Franciscóban még ma is halálos fenyegetéseket kap a zsidó terrorista csoportoktól két békeaktivista, Labib Kobti katolikus pap és Michael Lerner rabbi, és ők nagyon komolyan is veszik ezeket a fenyegetéseket.

A palesztinok elég békés parasztok és városlakók. Tudják, hogyan kell gondozni az olajfát és a szőlőt, hogyan kell z/'rt készíteni, amely még a legforróbb hamszinban is hidegen tartja az ivóvizet. Szép kőépületeik Palesztina minden szegletében megtalálhatók, verseket írnak és tisztelik a szent sírokat. Nem harcias nép ez, és semmiképpen sem gyilkos hajlamú. Döbbenten és hitetlenkedve néznek bele a zsidók által irányított sajtó tükrébe, amelyben véres terrorista álarccá maszkírozták át az arcukat. Ugyanakkor ezek a parasztok igenis megtudják nekünk mutatni, hogy mi a hősiesség, amikor valamilyen ellenség el akarja venni a földjeiket. A palesztinok már évezredekkel ezelőtt bizonyították a vitézségüket, még a Bírák idejében, amikor őseik a tengeren jött hódítók ellen harcoltak.

Az 1930-as években egy lelkes orosz zsidó nacionalista, Sáron politikai pártjának megalapítója, Vlagyimir Zejev Zsabotyinszkij történelmi regényt írt (a saját, orosz anyanyelvén) Sámsonról, s ebben a regényben részletesen elmeséli az öngyilkos merénylő bibliai történetét, aki megölt háromezer embert (Bírák könyve 18, 27.) és az ellenséggel együtt maga is meghalt. Ezt a regényt pár évvel ezelőtt modern héber fordításban is kiadták Izraelben, s az egyik napilap, a Davar szemleírója érdekes eltévelyedésre hívta föl a figyelmet.

Zsabotyinszkij értelmezésében az angolok a modern filiszteusok voltak, az izraeliták pedig a zsidók. Csakhogy a mai izraeli olvasó számára a regénynek az az olvasata, hogy a palesztinok dicsőséges harcot folytattak az izraeli elnyomás ellen. A civilizáció magas fokára jutott és fejlettebb katonai technológiával rendelkező filiszteusok, ezek a tenger felől érkezett országdúlók, a patti síkság nagy jólétben élő telepesei és a hegyvidék agresszív meghódítói az olvasó szemében a mai izraeli zsidókat jelentik. Sámson népe pedig, a hegyvidék szülöttei, akik meg vannak győződve a maguk őshonosságáról és hisznek abban, hogy az ehhez a földhöz való kötődésük végül is mindenképpen meghozza katonailag oly félelmetes hódítók feletti győzelmet, a mai olvasó számára csakis a belső területek mai palesztin lakóit jelentheti.

És van is ebben valami, tekintettel arra, hogy a palesztinok a bibliai Izrael, az őshonos lakosság valódi leszármazottai, akik elfogadták Krisztust és örökre a Szentföldön maradtak, míg azok, akik elvetették Krisztust, arra ítéltettek, hogy mindaddig idegen földön kóboroljanak, amíg be nem látják vétküket. Az izraeliek tisztában vannak ezzel. Tel Aviv genetikai laboratóriumaiban a "zsidó DNS" kutatói büszkén lobogtatnak minden olyan vizsgálati eredményt, amely nem túl meggyőzően a zsidók és a palesztinok vérrokonságát próbálja bizonyítani. Jól tudják ugyanis, hogy ingatag alapokon áll a zsidók igénye a büszke Izrael névre. Mert mint III. Richárd, mi is megkaparintottuk ugyan a címet és a koronát, de nem érezzük magunkat biztonságban mindaddig, amíg a törvényes örökösök életben vannak. Ez a pszichológiai magyarázata annak, hogy miért viszonyulunk olyan esztelen kegyetlenséggel a bennszülött palesztinaiakhoz.

Az izraeliek palesztinok akarnak lenni. Átvettük az ételeiket, s a falafeljüket és a hummuszukat saját nemzeti ételeinkként szolgáljuk fel. Átvettük tőlük az itt honos kaktuszt, a szabrát, amely mostanában a lerombolt palesztin falvak helyén tenyészik, és átvettük az itt használatos fiú és lányneveket is. Modern héber nyelvünket sok száz palesztinai szó teszi elevenebbé. Egyszerűen bocsánatot kell kérnünk tőlük, régen elveszített testvéreinkként meg kell ölelnünk őket, és tanulnunk kell tőlük. Ez az egyetlen reménysugár ebben a mai nagy sötétségben.

Ahogy a modern izraeli régészeti kutatások kiderítették, háromezer évvel ezelőtt a hegyvidéki törzsek (a bibliai Bné Izrael) végül is megtalálták az együttélés módját a partvidéki "tengeri népekkel", és együtt, Sámson és Delila gyermekeiként lettek a Biblia szerzőinek, Krisztus apostolainak és a mai palesztinoknak az ősei. A filiszteusok technikai fölényének és a hegyvidékiek földszeretetének összefonódása teremtette meg az ókori Palesztina spirituális csodáját. Nem lehetetlenség és nagyon is kívánatos, hogy a történelem megismételje önmagát, s akkor a palesztinai gyermekek tudatában és tankönyveiben egymás mellé kerül a tank ellen harcoló ifjú Farrisz, Dávid király és Szent György alakja.

[Ezt 2001 nyarán írtam, abban az igyekezetemben, hogy megváltoztassam a palesztin harcról alkotott képet: hogy a szánalom helyett csodálatot ébresszek iránta.]


Ütközet Palesztináért
[The Battle for Palestine)

A Palesztin hegyvidék Nabluszból Jeruzsálembe vezető főútvonala a szamariai hegyek egyik keskeny hegyszorosán, a Haramije vádin vezet keresztül. Az olajfával beültetett, meredek hegyoldalak között néha tágasabb terek nyílnak, amelyekbe falvak települtek, például az apró En Szinja, a tágas házaknak ez a takaros és bájos halmaza, vagy a csodaszép Szindzsil, amely a keresztes vitézként idekerült hűbérúrról, Raymond de SaintGilles toulousei grófról kapta a nevét. Ez itt Palesztina szíve, ahol minden egyes kő ősi harcok és csetepaték emlékét őrzi. Szeretem ezt a vidéket: Szindzsilben az 1940-es években Amerikába kivándorolt helybéliek idegenben született fiaként fogadtak. En Szinjában pedig egy öreg paraszt "Mose Saret barátom"-ról mesélt nekem, erről a palesztinai zsidóról és izraeli államminiszterről, aki ott nevelkedett a faluban, még évekkel a cionista szegregáció előtt. Ittam a kicsiny, En al Haramije nevű forrásból, amely felett egy romos török karavánszeráj őrködik, a közelben pedig egy másik rom, Baldvin Király Tornya vigyázza a hegyszoros déli bejáratát. Ahogy elnézzük a körvonalait, bizony kedvelt leshelye lehetett ez az útonállóknak, és valóban, a "Haramijevádi" pontosan ezt is jelenti: haramiák völgye.

Március 3-án egy palesztin Rob Roynak egy öreg, második világháborús karabéllyal sikerült leterítenie egy egész csapat, állig fölfegyverzett zsidót, katonát és telepest vegyesen. Egymás után lelövöldözte őket, majd sértetlenül elmenekült. S ezzel egy csapásra összerombolta az izraeli katonai dicsőség túlburjánzott mítoszát. Izrael támogatói többé nem nyilatkozhatnak megvetően az arabok bátorságáról, soha többé nem mesélhetik a történeteiket a hatnapos háborúban a Sínai félszigeten elhagyott cipőkről. Ez a palesztin Karameh hőstettét ismételte meg, és visszaszerezte a palesztinok becsületét.

És egészséges alternatívát kínálnak az öngyilkos merénylők morbid attrakcióival szemben, és éppen jókor. Én már régóta szeretném lebeszélni palesztin testvéreimet erről az őrültségről, de nem szeretném, ha a cionizmus ideológiai eszközét látnák bennem. Én megértem a sahidok (mártírok) motivációit, tisztelem a bátorságukat, de mélységesen helytelenítem a tetteiket. Ezek ellentétes hatást érnek el, eredménytelenek és értelmetlenek. Biztos vagyok abban is, hogy egyes öngyilkos szervezetekbe vastagon beépült az izraeli elhárítás: ezek az élő bombák ugyanis túl gyakran robbannak fel rosszkor és rossz helyen, rosszul megválasztott célpontoknál. S ezeket a robbantásokat nagyszerűen fel tudja használni az izraeli propagandagépezet. Ezeknek a fiataloknak a halála az emberiség szörnyű vesztesége. Úgy áldozzák fel magukat, ahogy Ábrahám fia is ment az áldozati oltárra, de akkor az irgalmas Isten végül adott helyette egy kost.

Ez a fegyveres palesztin más útját mutatta meg a dicsőségnek, olyan utat, amely nem a halál völgyén vezet keresztül. A Haramije szorosnál lezajlott ütközet történetét bárdoknak kell megénekelniük, és tanítani kellene a gerillaharcosoknak szerte a világon. Egy tíz ellen, a Magányos Harcos lecsapott a palesztinai zsidó uralom leggyűlöltebb szimbólumára, egy ellenőrzőpontra, ahol az unatkozó, túltáplált és szadista izraeli katonák naponta alázták meg, verték meg, s néha ölték is meg a helybelieket.

Az izraeli katonák épp az ütközet előtti napon hajtottak végre egy kegyetlen és gyáva gaztettet. Férje kíséretében egy szülés előtt álló palesztin nő érkezett az ellenőrzőponthoz. A katonák átengedték őket, s aztán utánuk lőttek. A férj meghalt, a terhes nő megsebesült, kórházba került, és ott szülte meg a gyermekét. A katonák semmi büntetést nem kaptak, de a hadsereg "sajnálkozását fejezte ki" a túlélőknek.

Az izraeli hadsereg legfőbb törekvése az, hogy kiszolgáltatottá és védekezésre képtelenné tegye a helyi lakosságot. Az izraeli katonák fegyvertelen civileket is meggyilkolnak. Kedvenc áldozataik a gyermekek, kedvenc fegyverük a messze hordó, nagy tűzerejű mesterlövészpuska, kedvenc szórakozásukról pedig így számolt be "az izraeli haderő sötét oldalának" szakértője, a New York Times Közel-keleti Irodájának egykori főnöke, Chris Hedges: a katonák elkezdik sértegetni a menekülttábor gyerekeit, s aztán közéjük lőnek és megnyomorítják őket, ha közeledni merészelnek a gyilkos csapdához.

A terhes nő lelövése azonban már ugyanolyan végzetes tett volt, mint a lévita ágyasának bibliai lemészárlása. Palesztina Ura és Istene észrevette fiainak nyomorúságos helyzetét. A cionista katonák gonosztette büntetést kívánt. Az Úr által az engedetlenség esetére kilátásba helyezett átok visszahullott Izrael gyermekeinek fejére (5 Móz. 28.). Bármit derítsen is ki a hadsereg vizsgálóbizottsága, az eseménynek ez a legvalószínűbb magyarázata. Az az Isten, aki Góliáttal szemben győzelemre segítette a pásztorfiú Dávidot, győzelemre segítette a Haramijevádi magányos harcosát is.

Az ellenőrzőpont elleni rajtaütés halálos csapást mért az izraeliek beteges felsőbbrendűségi komplexusára. A gyávák és a szadisták nem tudják elviselni a vereséget: embergyilkos dühvel reagáltak hát rá. A hadsereg általános támadást indított a palesztin falvak és városok ellen. Amikor ezeket a sorokat írom, a katonák a mentősökre lövöldöznek, akik megpróbálják elvonszolni a sebesült civileket. Amerikai harci gépeikkel izraeli pilóták egy gázai iskolát bombáznak vaktában. A Golán-hadosztály kommandósai harckocsik támogatásával Tul Karem menekülttáborait ostromolják. Sáron tábornok korábbi hőstettének, a szabrai és satilai mészárlásnak a megismétlésére készülnek. Hadműveleti kézikönyvük a WaffenSS egyik parancsnokának memoárja a varsói gettó leigázásáról. Az izraelieknek imponál a Wehrmacht 1943-as, rendkívül alacsony veszteségi szintje, s ezt a haditettet szeretnék megismételni a palesztinok legázolásával.

Sáron pedig túltett Hitleren is: a náci diktátor ugyanis gondosan kerülte, hogy nyíltan adjon parancsot a zsidók meggyilkolására, míg a zsidó vezető leplezetlenül szólított fel a televízióban a gójok megölésére. Sok német megundorodott a náciktól és "átállt", s a szövetségesek soraiban harcolt a Harmadik Birodalom ellen, de a zsidók még mindig nem merik felmondani a Harmadik Malkuth iránti hamis hűségüket. Azok az izraeliek, akiknek van még lelkiismeretük, nem óhajtanak közvetlenül részt venni az etnikai tisztogatásokban. Ez dicséretes dolog, de önmagában még kevés. Ernst Thálmann és Joe Slovo példáját kell követnünk, átállni a front másik oldalára, és beállni a Gáza és Tul Karem barikádjain küzdő palesztin harcosok közé. A Guardian című brit napilapban Jonathan Freedland "hősöknek" nevezte az izraeli tiltakozókat. Én ezt a kitüntető címet a Haramije szoros mesterlövészének tartom fenn.


A Hold városa
[The City of the Moon]

A boltív a hold előtti tisztelgés, mivel két, egymással szembeállított félholdból áll. A telihold adja ki a már a rómaiak által is kedvelt, legtökéletesebb dongaboltozatot. A csúcsos muszlim boltívek hetedik napi fogyó félholdakból vannak kialakítva. Nabluszban a holdhónap minden napjának megtalálható a megfelelő boltíve, s még a megfordított ívek is fogyó félholdakból vannak megszerkesztve. Az építészet szorgalmas kutatója a boltív kimerítő történetét tárhatná fel ebben a palesztin városban.

A kasbában, vagyis az erődben egymást követik az árkádsorok, s mögöttük az egymásba nyíló, árnyas termek. A Salahie mecset közelében a tengerészeti térképek szélrózsáira emlékeztető alakzatot alkotnak a föld alatti átjárók. Tekintetem egy nyílás fekete pupillájára siklik, majd a fényképezőgép rekeszlemezeire hasonlító boltíveken akad meg. Nablusz egy vakondtúrás; mintha csak szorgalmas bányásztörpék nemzedékei ásták volna ki az óváros szilárd kőházai alatt azokat a kanyargós, hosszú járatokat, amelyek összekötik a bazárokat, a mecseteket és a templomokat.

Husszein vezet bennünket a föld alatt: ő kiismeri magát ebben a labirintusban. Amely az elviselhetetlen bezártságot jelentené bárhol máshol, itt azonban véd és eltakar, mint az anyai ölelés. Elrejt bennünket az Átokhegyen megtelepedett mesterlövészek sasszeme és éjjellátó készülékei elől. Át kell azonban vágnunk egy nyílt területen is, egy arányosan kialakított olaszos téren, közepén egy barátságos kis játszótérrel. Odalapulunk a zömök gyarmati épület falaihoz. Mi nem a szűk és nyomasztó alagutaktól félünk, hanem épp ellenkezőleg: a nyílt terektől.

Golyók fütyülnek a levegőben s csapódnak be valahol a falakba. Felugat egy géppuska, is, és hamarosan sortüzek és nyomjelző lövedékek fényorgonája világítja be a hegyi éjszakát. A várost fél éve, április óta ostromolják, s a zsidók időnként rálőnek a lakókra. A téren a házfalak tele vannak aggatva a meggyilkoltak portréival: itt egy ötéves kisfiú, amott egy fiatal lány, arrébb pedig egy bajuszos, életerős kinézetű harcos. Fölöttük ott ragyog, szinte dicsfénnyel koronázza meg őket a Szikla templom aranyozott kupolája, a tökéletes harmóniának ez a palesztin mintapéldánya. Nabluszban az ember sosincs egyedül: minden lépésünket a mesterlövészek és a mártírok tekintete követi.

A "vadásznak rám" furcsa érzése fog el. Eszembe jut, amikor először lőttek rám, a sárgásszürke, kopár hegyeken a Szuez-Kairó autóút fölött. Az egyiptomi tüzérség nyitott tüzet ránk, a fiatal ejtőernyősökre, akik éppen akkor értünk földet a sivatagban. A becsapódó lövedékek fölverték körülöttünk a homokot és a port, s megremegett a lábunk alatt a föld is, ugyanúgy, mint az előző téli hadgyakorlaton, ahol a támogató tüzérség elszámolta magát, és majdnem minket talált telibe egy sorozattal. "Mit csináltok, idióta tüzérek?! ez volt most is az első gondolatom. Mi vagyunk itt, ti pedig minket lőttök! Még a végén el is találtok bennünket!" De a következő pillanatban rájöttem, hogy ez most nem a téli hadgyakorlat, hanem egy igazi háború, és most szándékosan lőnek ránk, hogy megöljenek bennünket.

Besurrantunk egy modern épületbe, s a széles lépcsőn fölmentünk a második emeletre az internetkávézóba. A kávézó tele volt: sok fiatal fiú és leány, dacolva a mesterlövészek fenyegetésével, idejött erre a sajátos menedékhelyre. Voltak köztük harcosok is, akik a lövöldözések közötti szüneteket használták ki: AK géppisztolyukat föltették a monitorok tetejére, és eseteitek egy kicsit netes barátaikkal Kaliforniától Bahreinig, Stockholmtól Damaszkuszig.

Én is küldök egy üzenetet innen Nabluszból egy izraeli fórumra, és gyorsan meg is kapom a választ Tel Avivból egy bizonyos Dávid Silvertől: "Én aztán nem sajnálom és nem siratom el őket. Én MINDEGYIKÜKET elzavarnám a pokolba. A gyerekeikkel, a lányaikkal, a fiatal asszonyaikkal, és a nagyanyjukkal együtt, a hazugságaikba vetett együgyű hitükkel és a visszataszító ravaszkodásukkal együtt, a türelmükkel és bánatukkal, a nevetésükkel és sírásukkal, az ételükkel, a büszkeségükkel és hősiességükkel, a bosszúvágyukkal és a munkaerejükkel együtt. KIFELÉ! Az apjuk, a férjük és a nagyapjuk is egy rohadt gyilkos, gyilkosok csodálói, gazemberek, tolvajok, gyávák és beteges hazudozók. A kiűzés után lehet, hogy elkezdik keresni a barátságunkat, de én erre nem építenék." Hát, ennyit "a zsidók veleszületett részvétérzéséről és erőszaktól való irtózásáról", ahogy azt JeanPaul Sartre írta 1945-ben.

Egy gőzt sziszegő olasz presszógépen zöld és piros fények villognak. A mai városi háború tényleg fantasztikus állapotokat teremt: a számítógépek rá vannak kapcsolva a világhálóra, a faxokból szépen kinyomtatva sorjáznak elő a legfrissebb hírek, két lövöldözés között kinyit a pékség, megérkezik egy rokon Kentuckyból, s az ifjú harcosok a helyi egyetemen holnap esedékes vizsgájukra készülnek.

Nehéz felfogni, hogy ott, a völgy túloldalán ugyanilyen életkorú fiúk vannak, akiket azért küldtek ide a tengerparti kisvárosokból, hogy leverjék és megalázzák Nabluszt. Pedig ez az igazság. Aztán valami nagy robbanás rázta meg a házat, a monitorok képe összezavarodott, majd elsötétült. Ez egy házilagosan barkácsolt akna volt, mondta az egyik fiú. Nem, ez egy 81 milliméteres mozsár volt, mondta a másik. Fölpattantak, lerohantak a lépcsőn, és ki az utcára. Mi meg rohantunk utánuk a csillagfényes éjszakába. Az izraeliek ilyen időtájban gyakran küldenek felderítőket a városba. Betörnek a házakba, és kínzókamrák

65ba hurcolják az embereket. Azt mondják, azért, hogy információkat szedjenek ki belőlük, de van más céljuk is: a megkínzott ember, akár a megbecstelenített leány, lélekben megtört és megalázott ember lesz. Az izraeliek több mint százezer palesztint és számtalan libanonit kínoztak meg. A palesztin harcosok most azért szaladtak ki az utcákra, hogy megállítsák ezeket a hóhérokat, vagy legalábbis bosszút álljanak rajtuk.

Az erőviszonyok nagyon egyenlőtlenek: ezekkel a fiatal fiúkkal és lányokkal a világ második vagy harmadik legerősebb hadserege áll szemben, amelyet még az egyetlen szuperhatalom is támogat. Ha az izraeliek akarnák, bármikor, éjjel-nappal betörhetnének az óvárosba. 2002 véres áprilisában több mint ezer embert mészároltak le Nabluszban. Egy egész, nyolctagú család akkor halt meg, amikor tankok és páncélozott buldózerek rájuk döntötték a házukat a város szélén. Egy másik házat F16-os harci gép bombázott, és a helyhatóság emberei csak nagy nehézségek árán tudták kiemelni a romok alól két idős nő holttestét.

A város mégiscsak él. Amikor szünetel a lövöldözés, az emberek előjönnek az otthonaik biztonságából, és kijárási tilalom ide vagy oda, elmennek a piacra. A zöldségárusok előhúzzák kerekes standjaikat, fűszerillat tölti be a levegőt, a közeli falvakból idősebb asszonyok óvakodnak be, hogy eladják olívaolajukat és a kisajtolt olajbogyót. A mecsetek tele vannak, bár nem nyújtanak biztonságot: az izraelieket nem zavarja, ha mecseteket vagy templomokat kell tűz alá venniük. Áprilisban egy kis katolikus kápolnát romboltak le; az ortodox Szent Demeter templomot csak a csoda mentette meg, amikor egy közvetlenül előtte becsapódó rakéta letarolta a fél utcát. Egy tank bedöntötte a város legöregebb mecsetje, a Zöld al Hadr falát, amelyet azóta helyreállítottak.

A helyreállítás gyorsasága csodálatra méltó. Ahogy az izraeli tankok elvonulnak a romok mellől, nyomban megjelennek a helyhatóság javítóbrigádjai. Kiemelik a halottakat és kimentik a sebesülteket, és hozzálátnak a ház kijavításához. Az izraeliek rombolási tempójával mégsem tudnak lépést tartani a nablusziak. Az izraeli tankok lánctalpa föltépi a bazárok keramitburkolatát, és tönkreteszik az új vízellátó rendszert. A friss rombolás nyomai elvegyülnek az 1927-es nagy földrengés által hagyott romokkal, meg a még régebbiekkel is, amelyek a Kr. e. II. évszázadból valók, amikor a zsidók eltörölték a föld színéről Nablusz elődjét, Szihemet. (Négyezer éves ciklopfalai viszont még ma is állnak a Balata menekülttábor szélén, a város határában.)

De a város nem hal meg. Palesztinában a zsidó uralom véres volt és kegyetlen, de eléggé rövid életű. A zsidó hódítók a Kr. e. II. század második felében igázták le a vidéket. Városait lerombolták, a helybéli lakosságot elűzték, rabszolgává tették, vagy "másodrendű bennszülött zsidóvá" minősítették, mint például Galileában is. A népnyúzó adóztatás, a népirtás és az apartheid már akkor is igen elterjedt gyakorlat volt. Hatvan évvel később partra szállt itt Pompeius Magnus római hadvezér, és felszabadította a palesztinokat a zsidó elnyomás alól.

Miután a római hadsereg leverte a lázadó zsidókat, a leszerelt római katonák összeházasodtak a csinos helybéli nőkkel, és újjáépítették az általuk Neapolisnak, vagyis Nablusznak nevezett várost, ahol a stílusok kontinuitása és a lakosok tüzes temperamentuma is a város névrokonára, Neapolisra, vagyis Nápolyra emlékeztet. Házai úgy nőnek ki a földből, mint a fák, s jól szemléltetik a történelmi korok folyamatos átmenetét. A római alapok remekül megtartják a bizánci első emeletet, amott abbászida arab építmény emelkedik, majd jön a keresztesek által épített városháza, emitt meg a legújabb renoválások láthatók, amelyek a májusi izraeli bombázás nyomait tüntették el.

Ilyen háza van Husszeinnek is. A pince boltozatát valószínűleg egy helyi kőműves rakta valamikor Titus Flavius idejében, a tetőt viszont nem is olyan régen hozták helyre. A tetőn állunk, és nézzük az előttünk magasodó, nagy, sötét Átokhegyet, rajta az izraeli katonai állással. A körben futó szögesdrótkerítés fölött reflektorok fénye világít, s a tankok motorjai úgy bőgnek, mint valami sárkányok, amelyek csak a jelre várnak, hogy lerohanjanak és fölfalják a várost. Odalent az utcán harcosok egy csoportja lóbálja a géppisztolyát. A völgy túloldalán, az Áldáshegy tetején most nem látszik ide a Szent Szűz temploma és egy szamariai templom helye. Fények villannak föl és homályosítják el a csillagokat, mi pedig máris szaladunk lefelé, ahogy egy nehéz géppuska elkezdi sorozni a várost.


Az újra látogatott József
[Joseph Revisited]

Manapság nem könnyű meglátogatni Józsefet. Az ideges izraeli katonák úttorlaszokkal vették körül Nablusz városát; árkok és földhányások teszik járhatatlanná a legkisebb ki és bevezető utakat. Egy normális reggelen bejárók érkeznek a környékbeli falvakból dolgozni vagy vásárolni. Most csak azok jönnek, akik kockára merik tenni az életüket, és a városiak is az életüket kockáztatják, ha kimerészkednek házaikból, mert a katonák figyelmeztetés nélkül lőnek. De azért gyalogszerrel még be lehet jutni Szamaria ősi fővárosába.

A város úgy lapul meg az Ebalhegy és a Gerizimhegy két kebelhalma között, mint valami illatozó mirhapárnácska. Nablusz nem más, mint a Titus Flavius által a Római Birodalom fénykorában alapított Neapolis. Ebből a török fürdőkkel is rendelkező, palesztin San Franciscóból még a római hagyomány sem halt ki. A város nevezetességei közé tartozik még a fűszeresen illatos olívaszappan, a kubbeh, és az itteni lakosság bátor szelleme. Szívós gerillaharcot folytattak Napóleon ellen, szembeszálltak az egyiptomi betolakodókkal, és sakkban tartották a zsidó telepeseket is. A legutóbbi felkelés során Nablusz a kitüntető Dzsabal anNar, vagyis A Tűz Hegye címet nyerte el. Az izraeliek ritkán merészkedtek be az óváros szűk utcáiba. Ma ez a hajlíthatatlan ősi város a félelmet nem ismerő tanzim harcosoknak ad otthont.

Azért jöttem ide, hogy felkeressem a Szentföld egyik legszebb síremlékét, József sírját. József a Biblia és a Korán történeteinek a hőse. Ez a helybéli legény Egyiptomban "megcsinálta a szerencséjét", majd Izrael hazavitette, hogy az ősi földben temessék el. A helybeliek tisztelettel tekintettek a síremlékre, hiszen Palesztina hegytetőin és keresztútjainál sok a szent sír és a kegyhely. Az ilyen helyek valahogy mélyen a palesztin lélekben gyökereznek; időben megelőznek minden modern hitet, túléltek minden vallási reformot, és még mindig képesek az Isten felé fordítani az embert.

Elnevezésüket persze nem szabad készpénznek venni, minthogy azok az idők múlásával változnak. Ali Sejknek például legalább egy tucat sírja van, de még Józsué bin Nunnak is jutott pár darab. Más sírhelyeknek viszont több nevük is van; az Olajfák hegyén lévő barlangüreget a keresztények például Pelágia sírboltjának nevezik, a muzulmánok Rabia al Adavijának, a zsidók pedig Huldának. Egyes ortodox muzulmán, keresztény és zsidó papok ellenzik ugyan a sírok tiszteletét, ám a köznép mégiscsak felkeresi ezeket a helyeket, hogy lélekben egyesülhessen az istenivel, hogy az Istentől segítséget, dicsőséget és sikereket kérjen a férfiaknak, s gyermekáldást és szeretetet a nőknek. Ebből a szempontból József sírja sem kivétel. Egyszerű, kupolás, nemrég felújított építmény ez, ott áll Szihem ősi dombja mellett. Nincs olyan nap, hogy ne lehetne itt látni dúsan hímzett fekete ruhába öltözött palesztin parasztasszonyokat, amint leróják tiszteletüket a szűzies szerető sírjánál, akinek hosszú szempillái megnyitották Zulejka szívének erődkapuit is.

Pár hónappal ezelőtt József sírjával volt tele minden hírműsor és tudósítás. Nablusz lakói küzdöttek az állig felfegyverzett izraeli katonákkal ősük, József földi maradványai felett, ahogy annak idején az akhájok küzdöttek a trójaiak ellen Patroklosz holttestéért. Körülbelül negyven palesztin halt meg ott, míg az izraeliek veszteséglistáján egy halott és néhány sebesült zsoldos szerepelt. A tűzpárbajok képsorai bejárták a világot: láthattuk, ahogy tombol a harc, rohannak a mentők a kórházakba és a hullaházakba, s ahogy a nehézgéppuska-sorozatok szaggatják a köveket és az emberi húst. A tévéképernyők virtuális valóságához csatlakozott azoknak a szakértőknek a hangja, akik felsorakoztatták a zsidó szent helyekkel szembeni arab gyűlölet megdönthetetlen bizonyítékait.

A feldúlt sír meséje hosszú ideig vezető hír maradt. Egy tekintélyes oroszországi iszlám hittudós annyira ingerült lett, hogy nyílt levelet intézett a palesztinokhoz, elítélve a sírgyalázást. A nagy nemzetközi újságok kemény hangú vezércikkeket írtak a témában. Egy idecsöppent marslakónak az volna a benyomása, hogy a palesztinok legfőbb óhaja és kedvtelése a zsidó szent helyek meggyalázása. S azok számára, akik lemaradtak volna az első 108 szájbarágásról, a New York Times a múlt héten is megismételte az egész sztorit.

És ez csak egy eset a sok, szerintem túlságosan is sok közül. Ez a nagy példányszámú zsidó amerikai újság mindig felébreszti a gyanakvásomat. Eszembe jutnak 1990es riportjaik a készülődő moszkvai pogromokról, amelyekből csak nem akarózott megvalósulni semmi, de a riogatás nagyon is jó volt arra, hogy egymillió zsidó áttelepüljön Izraelbe. Emlékszem a temesvári "mészárlás" 90 000 áldozatáról szóló beszámolóikra, s arra is, hogy kiderült: az adatokat ezerszeresen nagyították föl. És emlékszem, milyen nagy hangon tiltakozott a New York Times a namíbiai kubai beavatkozás ellen, amely tulajdonképpen megtörte a délafrikai apartheid gerincét. Ismerve a palesztinokat, akik nemzedékek végtelen sora óta imádkoznak a szent helyeknél, én nem tudtam elhinni, hogy most hirtelen sírgyalázásra készülnének.

II.

Amit aztán József nyughelyénél találtam, arról a régi zsidó vicc jutott eszembe: "Igaz, hogy Kohn egymilliót nyert a lottón? Igaz, de csak tíz dollárt, és nem lottón, hanem pókeren, és nem nyerte, hanem veszítette." Romokra számítottam, de a sír ott ragyogott ősi szépségében. Háborúskodásnak már semmi nyoma rajta. A nabluszi önkormányzat a legjobb kőműveseket fogadta fel, meghívott egy olasz szakértőt is, és eredeti állapotában állíttatta helyre a szent építményt. Eltávolították a szögesdrótot, a géppuskafészkeket, a páncélozott harci járműveket, a katonák nyomorúságos kantinját és az őrök tüzelőállásait. Eltűnt az izraeliek által kiépített katonai támaszpont, hogy átadja a helyét a restaurált szent síremléknek. Nagy öröm volt most számomra újra meglátogatni Józsefet, minthogy korábbi látogatásom, egy hónappal a felkelés kitörése előtt, igencsak zavarba ejtő volt.

Akkor két turista, egy keresztény és egy zsidó társaságában látogattam el Nabluszba. Megnéztük a szamaritánus zsinagógát, ittunk Jákob kútjának vizéből a templomban, benéztünk a Zöld mecsetbe, és úgy döntöttünk, hogy Józsefnél is lerójuk kegyeletünket. Egy idős palesztin rendőr, aki még a brit hadseregben kezdte pályafutását, engedélyezte számunkra a sír meglátogatását, de figyelmeztetett, hogy úgysem fognak odaengedni bennünket. És igaza lett. Az izraeli hadseregbe besorozott orosz fiatalemberek ugrottak elő sisakban, puskával, és közölték velünk, hogy ha be akarunk lépni az épületbe, akkor előbb el kell menni a városon kívül lévő főparancsnokságra, alávetni magunkat a biztonsági ellenőrzésnek és kikérdezésnek, s azután visszatérni a páncélozott buszon. Úgyhogy szépen továbbéltünk valami könnyebben megközelíthető nevezetesség felé.

József sírját már nemzedékek óta tisztelték és látogatták a nablusziak, aztán az izraeliek 1975-ben elfoglalták. A hírhedt oslói megállapodás egy fegyveres izraeli enklávénak engedte át ezt a helyet egy palesztin város szívében. És egy kabbalista szekta Jichak Ginzburg rabbi által vezetett jesivája lett belőle. Ez a név valahogy ismerősen cseng a fülünkben. Ginzburg rabbi a Jewish Weeknek adott egyik interjújában kijelentette, hogy egy zsidónak joga van kivágni egy nem zsidónak a máját, ha ezzel megmentheti a saját életét, mivel egy zsidónak az élete összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint egy nem zsidóé. Az interjú készítője megkérte őt, hogy tompítsa kissé ezt a kijelentést, de a rabbi nem visszakozott egy jottányit sem. Sok izraeli lap közölte le aztán ezt az interjút, mivel a "Ginzburg" név eléggé közismert.

Egy évvel korábban Ginzburg tanítványai megrohantak egy közeli szomszédos falut, s az egyik szektatag megölt egy tízenhárom éves leányt. Letartóztatták és bíróság elé állították. Ginzburgot a védelem tanújaként idézték be, s ő eskü alatt kijelentette, hogy egy zsidót nem lehet elítélni egy nem zsidó meggyilkolásáért, mivel a "Ne ölj!" parancsolata csak a zsidók megölését tiltja. Egy nem zsidó megölése legföljebb vétség lehet, mondta, minthogy "nem lehet összehasonlítani egy zsidó vérét és egy nem zsidó vérét". És bármilyen kínos is ez, Ginzburg mégsem tett mást, csupán elismételte a zsidó törvényeket értelmező Halakha szokásos fejtegetéseit.

Cultural History of the Jews (A zsidók kultúrtörténete) című művében Zvi Howard Adelman idézi Ginzburgot és néhány kollégáját. Egyik kabbalista eszmetársa, Izrael Ariel rabbi ezt írta 1982-ben, a szabrai és satilai mészárlás idején: "Bejrút Izrael földjének a része... Vezetőinknek habozás nélkül be kell hatolniuk Libanonba és Bejrútba, és megölni ott mindenkit. Még az emlékük se maradjon meg."

Adelman levonja a következtetést: "Sok izraeli zsidó, s különösen a vallásos zsidók és külföldi támogatóik továbbra is ragaszkodnak ahhoz a hagyományos zsidó etikához, amelyet a többi zsidó inkább figyelmen kívül hagy vagy kimagyarázni igyekszik."

Kétségtelen, hogy sokan vannak, akik zsidónak tartják magukat, de mit sem tudnak őseink kissé kétértelmű vallási hagyományairól és erkölcseiről. Ezek a hagyományok ma is élnek; sok éven át voltak ugyan tetszhalott állapotban, de aztán életre keltek. A Héber Egyetem egykori professzora, Izrael Sahak érdekfeszítő, rövid tanulmányt írt erről a témáról, a zsidó hagyomány háromezer évéről, és olyan kemény tényeket sorakoztatott fel, amelyeket a mai zsidók nem nagyon ismernek.

Ginzburg és szektája népszerűbb az amerikai zsidók körében, mint Izraelben, de a felelősség a miénk is. Az izraeli kormány támogatásban részesítette Ginzburgot, és arra kényszerítette a palesztinokat, hogy fogadják el ezt a gyűlölt enklávét Nablusz szívében. Az amerikai zsidók támogatták Ginzburgot, az izraeli zsidók pedig harcoltak szektájának megvédéséért. A jeruzsálemi szent helyek fölötti, közelgő összecsapások e kis főpróbájában húsz fiatal palesztin fizetett az életével azért a jogáért, hogy imádkozhasson a sírnál, s én biztos vagyok abban, hogy Jákob fia József a palesztinok oldalán küzdött, hogy megszabadítsa ezt a sírt az agresszoroktól.

III.

Most, mint 1975 előtt is, a helybeliek és a turisták, muszlimok és szamaritánusok, zsidók, keresztények és szabadgondolkodók korlátozás nélkül felkereshetik ezt a helyet (ha persze át tudnak vergődni az izraeli ellenőrzőpontokon, és nem találják meg őket az izraeli orvlövészek). A látogatók virágot helyezhetnek az egyik legkedveltebb bibliai hős továbbá Koránpróféta és Jami szufi relevációjának igazságkeresője sírkövére. József hazatért azok közé az emberek közé, akik mindig is tisztelték őt. Szabadon látogatható, csak kéretik a tankokat otthon hagyni.

A palesztinok a katonai támaszpontot támadták, nem a szent helyet. Jeruzsálem, Betlehem és Hebron szent helyei biztonságban lesznek palesztin kézben, ahogy biztonságban voltak eddig is, számtalan generáció életében. A helybeliek tisztelete nélkül egyik sem maradt volna fenn. Kérem, jusson eszükbe ez az összefüggés, ha netán Jeruzsálem problémája lesz napirenden.

A József sírja körüli események ilyetén való alakulása újabb bizonyítéka annak, hogy az amerikai tömegmédia nem megbízható forrás. Ez a hatalmas ország, ez a félelmetes szuperhatalom afféle Móricka-szemlélettel szerzi be az ismereteit és tájékozódik a világpolitika tengerén. És ha a médiacézárok félrevezettek bennünket Palesztina ügyeiben, akkor miért gondolnánk, hogy más ügyekben viszont tisztességesek? A palesztinok szenvedése talán segít az európaiaknak és az amerikaiaknak észrevenni a hajójuk előtt rejtőző sziklazátonyokat.

(Ezt az esszét Nabluszban írtam 2001 februárjában, a József sírjáért folyó harcok után.)


Az erőszak alapköve
[Cornerstone of Violence]

Most, hogy az F16-osok ismét bombázzák a palesztin városokat, és fiatal emberek ismét feláldozzák a saját életüket és elveszik a másikét, Martin Indyk a New York Timesban kijelenti, hogy "az erőszak egyre fokozódik"."51 A BBC és a CNN is csatlakozik hozzá, mint valami kórus egy görög tragédiában, és "Erőszak Palesztinában" című riportokban visszhangozza Indyk kijelentéseit. Bush a maga Olümposzáról újabb felszólítást bocsát ki, hogy "szakítsák meg az Erőszak ördögi körét". Ezt a megfoghatatlan és ok nélküli "Erőszakot", úgy látszik, nagybetűvel kell írni, mint a "Haragot" az Iliász legelső sorában.

Ez az örökbecsű költemény egy felhívással kezdődik: "Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét..." Homérosz világában a "Harag" ("Szenvedély", "Háború", "Szerelem", "Remény") "megszemélyesítendő állapot". Manapság hajlamosak vagyunk "egy haragos Akhilleuszt" vagy "egy erőszakos férjet" látni a per se Harag vagy Erőszak helyett. Hacsak nem a zsidó állam az erőszak elkövetője, mert akkor visszatérünk az erőszak mint "önálló létező" koncepciójához, és elfelejtjük, hogy az erőszakosság visszataszító és erkölcstelen emberi viselkedésforma. Az emberek komolyan vitatkoznak arról, hogy a Béke megteremtése érdekében hogyan kell kezelni az Erőszakot.

A valódi világban az erőszak nem olyan, mint az időjárás. Mindig valaki műveli, s általában meg is tudjuk állapítani, hogy ki ez. Így volt ez akkor is, amikor beindították a "Mitchellfolyamatot", és lassan elkezdett csökkenni a naponta meggyilkoltak száma, a zsidó fundamentalisták lerakták a Harmadik Templom alapkövét, s a hadsereg ezt egy orgyilkossági hullámmal követte Nabluszban és Ramallahban. Sáron orgyilkosai nem fékezték meg gyilkolászási hajlamaikat, amíg egy öngyilkos merénylő nem kényszerült reagálni a dologra.

Ez nem véletlen egybeesés volt. Izraelben és Amerikában a zsidó elit azt akarja, hogy folytatódjék a palesztin felkelés. Nem békét akarnak, hanem alacsony intenzitású konfliktust. A palesztinokkal folytatott harc lehetővé teszi az izraeli vezetők számára, hogy egyben tartsák heterogén közösségeiket, s azok ne essenek egymás torkának. S ami még fontosabb: a háború alkalmat kínál a zsidó vezetőknek szerte a világon, hogy folytassák a világzsidóság, e lecsengett középkorú konstrukció újjáélesztését célzó fáradságos munkálkodásukat. Ezért nincs semmi értelme az "Erőszak" ellen és a "Békéért" szónokolni. Amíg a szupremacionista zsidó állam létezik, addig az gondoskodni is fog az erőszakról és a béke elhárításáról.

A legújabb orgyilkosságoknak az is volt a céljuk, hogy hullahegyekkel rejtsék el az alapköves provokációt. Ennek az obskúrus ceremóniának az értelmét tovább homályosította a média fővonala, és minden vele kapcsolatos tájékoztatás titokzatos és homályos. A Reuters például ezt jelentette 2001. augusztus 3-án: "Az izraeli rendőrség megostromolta a muszlimok által al Haram al Sarifnak nevezett Templomhegyet, miután a palesztinok kövekkel dobálták meg az odalent, a Siratófalnál imádkozó zsidókat."

II.

De hát miért kezdték a palesztinok hirtelen kövekkel hajigálni a zsidókat? A történetből kihagyták a legfontosabb részt, az alapkősztorit, s így az átlagos amerikaiak vagy európaiak azt szűrték le az egészből, hogy azok a "vad" muszlimok merő rosszindulatból megtámadták a békésen imádkozó zsidókat. Ebben a tekintetben ijesztő volt az angol nyelvű média egyöntetűsége. Az amerikai médiánál megint objektívebb BBC némileg pótolta a hiányt, megemlítve, hogy "az izraeli katonák a muszlimok kődobálására válaszul behatoltak a mecsetekbe", s ezzel utalt az alapkőre is a beszámoló végén. Úgy tűnik, a Saronra vonatkozó BBC dokumentumok közlése a bátorságnak olyan egyedi megnyilvánulása volt, amelynek megismétlődésére egyhamar nem lehet számítani.

Ami az amerikai hálózatokat illeti, a híradás továbbra is következetes. Percnyi megingás nélkül követik az izraeli irányvonalat. Nekünk pedig épp ezért kell ismét áttekintenünk az alapkő különös, már elfelejtett történetének részleteit. Ez nem egy átlagos izraeli provokáció volt. Felidézte azt a kabbalisztikus átkot, amelyet Jichak Rabin miniszterelnökre mondtak ki. 1995-ben az izraeli média tudósítást közölt jelentős kabbalista személyiségek összejöveteléről, akik a gonosz szellemeket idézték meg, és könyörögtek hozzájuk, hogy oltsák ki a miniszterelnök életét. Nem sokkal ezután Rabint le lőtte egy zsidó vallási fanatikus. A ceremónia egyik szervezőjét bíróság elé állították, és gyilkosságra való felbujtásért börtönbüntetésre ítélték.

Ha fel akarják fogni ennek az alapkőletételnek lényegét, akkor képzeljék el a következő szituációt: egy szép vasárnap reggel felébrednek kertvárosi házukban, megisszák a kávéjukat, és elindulnak a templomba. Ott aztán izgatott tömeg fogadja önöket. A templom előtt egy kisebb csapat áll, katonák és rendőrök szoros védőőrizetében, és éppen egy hatalmas hirdetőtábla felállításán szorgoskodik, s a táblán ez a felirat olvasható: "Ezen a helyen 2001-ben zsinagóga épül." A háttérben buldózermotorok zúgása hallatszik, meg a hangszóróból egy rabbi hangja, aki áldást mond az új zsinagógára. Önök valószínűleg ugyanolyan hisztérikus állapotba kerülnének, mint a Hitchhiker's Guide to the Calaxy (Galaxis útikalauz stopposoknak) hőse. Már most gondolják el, hogy itt nem a Szent Péter vagy a Szent Sír templomról van szó, hanem az önök plébánia templomáról, és akkor meg fogják érteni a jeruzsálemiek érzéseit.

A Templomhegyi Lojalisták, akik megrendezték ezt a ceremóniát, csupán egy kicsi és periferikus csoportot alkotnak, de ugyanezt már nem lehetne elmondani arról a testületről, amelyik szabad utat adott nekik. A Legfelsőbb Bíróság, felülbírálva a rendőrség tiltakozását, engedélyezte az általuk szervezett megmozdulást egy baljós időpontban, Ab holdhónap 9., misztikus jelentésű napján. A zsidó állam teljes hatalmi apparátusát, rendőrök és katonák ezreit mozgósították, hogy meg lehessen rendezni a ceremóniát. És ezért hasonlíthatjuk a lojalisták erős kis csapatát a fogorvos acéltüskeszerű vizsgálóeszközéhez, amely mélyen behatol a fogba, ellenőrizendő, hogy elhalt-e már az ideg.

E fájdalmas vizsgálat eredményei egyértelműek voltak. Az ideg nyilvánvalóan nem halt még el, s a palesztinok gyors mozgósítása arra kényszerítette a zsidókat, hogy más helyszínre tereljék a lojalista felvonulást. A ceremóniára az Óvároson kívül került sor, a tervezettnél kissé korábban. Az egész csak néhány percig tartott, s a kő visszakerült régi helyére, az USAkonzulátus mély, biztonságos árnyékába. Az acéltüskének ez a döfése éles fájdalmat okozott és a megjósolható reakciót váltotta ki a jeruzsálemiekből, aztán jött a mecsetben tartózkodó hívők elleni dühödt rendőrattak, amit érzékletesen írt le egy fiatal amerikai lány, Rebecca Elswitt. (16) Mi volt az oka ennek az egész zavargásnak? A palesztin kölykök miért merészeltek összetűzni a hírhedten brutális határrendőrséggel? Miért oly fontos ez az alapkő?

III.

A zsidók közül sokan, de keresztény-cionista szövetségeseik is úgy gondolják, hogy le kell bontani a Harám al Sarif ékességét, a VII. századi jeruzsálemi Szikla mecsetet, s annak romjain zsidó templomot kell felépíteni. Nem imádkozás céljára, minthogy a hagyományos júdaizmus tiltja az Úr Hegyének bármiféle háborgatását. A misztikus hajlamú zsidók azonban meg vannak győződve arról, hogy ez a cselekedet teljessé és visszavonhatatlanná teszi a zsidó világuralmat. S ez a hit nem a hibbantak és ütődöttek kizárólagos sajátja, s még csak nem is a cionistáké, hanem elég széles körben élő meggyőződés.

A nyugati média általában muszlim-zsidó összeütközésnek állítja be a konfliktust. Ezek a zsidók azonban zsidó-nem zsidó konfliktust látnak benne, más szóval Jákob és Edom összeütközését. Az ő felfogásuk szerint a Templomhegy a hatalom varázserejű gyűrűje, amelyet fel kell venniük, ha eljön az idő. Ahogy Tolkien könyvében, A gyűrűk urában az a gyűrű, itt ez is elő kell hogy idézze a Messiás eljövetelét.

A zsidó misztikusok szerint a zsidók Messiása nem a keresztény Messiás, nem az a szelíd Jézus, aki az egész emberiségnek hozott üzenetet. A zsidók Messiása örök szolgaságra veti a föld népeit, s a választott népet a világmindenség urává teszi. Az ő Messiásukat, a Föld Népeinek Leigázó Urát "Antikrisztusnak" nevezték el azok az egyházatyák, akik nagyon is jól ismerték a zsidó tanítást.

Ahogy az évezredet jelölő számjegy 1-esről 2-esre váltott kozmikus homokfutónk számlálóóráján, sok fejben apokaliptikus gondolatok támadtak. Nem ez az első eset, hogy egyes zsidók világuralomról és az Antikrisztus örök királyságáról álmodnak. Csak most már nukleáris fegyverrel is rendelkeznek, szupermodern harci gépekkel és hadihajókkal, óriási gazdagsággal, az USA támogatásával, készséges "keresztény cionista" rabszolgák tízmillióival, és az engedelmes és könnyen irányítható nemzetközi média széles hálózatával.

Tíz évvel ezelőtt egy neves izraeli újságíró, Nahum Barnea ezt írta a Jediot Aharonolban: "Az 1970-es és 80-as években rendkívüli módon megnőtt az amerikai külpolitikára gyakorolt zsidó befolyás. E be folyás eredményeképpen Izrael kapja az amerikai külföldi segélyek legnagyobb részét. De ez a befolyás mítoszokat is generált. Ez a mítosz elvezet bennünket Cion bölcseinek jegyzőkönyvéhez, ahhoz a könyvhöz, amelyben kijelentik, hogy a világot a zsidók kormányozzák. A szituáció végtelenül ironikus. A zsidók évtizedeken át keményen küzdöttek Cion bölcseinek mítosza ellen, az antiszemitizmus morbid megnyilvánulásának minősítve azt. Most a zsidók a maguk előnyére használják ki ugyanazt a mítoszt. Néhányan még hisznek is benne." Israel Shahak hozzátette: "A kormányzó Likud párt (hogy a szélsőjobbot ne is említsük) őszintén hisz a mítoszban (a zsidó világuralomban és a nem zsidók szolgasorba taszításában)." Ezek a megjegyzések azonban korrekcióra szorulnak.

A zsidóknak van egy vitatkozási hagyományuk: eltúlozzák opponenseik kijelentéseit, s így könnyebben cáfolhatóvá teszik azokat. Senki sem gondolja, hogy a zsidók kormányoznák a világot. Túl félelmetes feladat volna az. A kérdés az, hogy van-e a zsidókban egy globális mértékű uralmi ambíció. Hogy szeretnék-e kormányozni a világot. Nos, egyesek szeretnék, mások meg csendben egyetértenek velük.

A vezető izraeli napilap, a Haarec azt jelentette, hogy Sáron, akárcsak előtte Barak, időnként titokban tanácsot kér a kabbala mágusaitól. Elég divatos dolog ez manapság: a kabbala iskolái, tanfolyamai és üzletei behálózták már az egész zsidó államot. Tanaik szerint a Szentföld pusztasággá válik. S ez nem választás kérdése. A kabbala szerzője a hagyomány szerint az I. századi misztikus, Simeon ben Johai, akinek legismertebb tanácsa így hangzik: "Tipord el a kígyók legjobbjainak fejét, öld meg a nem zsidók legjobbjait."

Az uralkodásnak ez az archaikus modellje, a népirtás és a leigázás archaikus vallási kontextust kíván. Sok izraeli érzi a gyűlölet és uralkodás ősi szellemének újjáéledését. A Haarec hétvégi mellékletében megjelent egy kis elbeszélés. Ebben az egyik amerikai elnököt, aki vonakodott teljesíteni a kabbalisták parancsait, beosztottai leváltották. A zsidók arra rendeltettek, hogy kormányozzák a világot, hirdette a vezető kabbalista Leichtman rabbi az orosz-izraeli újságban, a Vesztyiben megjelent hosszú cikkében. Az izraeli internet csevegőfórumain találunk ennél durvább dolgokat is. Idézik például az egykori zsidó költő, Uri Zvi Greenberg egy régi költeményét, amelyben a szerző a nem zsidók kiirtására szólít fel. Greenberg nem elégedne meg a palesztinokkal, mint néhai Menahem Begin, de még az arabokkal sem, mint Izrael legfőbb spirituális tekintélye, Obadiah József rabbi. Edom hagyományos, kódolt megnevezése az európai és amerikai nem zsidóknak kiirtása plauzibilis lehetőségnek tűnik a kabbala híveinek lázas elméjében.

IV.

Ez a hangulat átszivárog a zsidó diaszpórába is. Az Egyesült Államok szívében, az atlantai Zsidó Közösségi Központban nemrég vitát rendeztek, melyen részt vett egyebek közt az izraeli konzul, egy zsidó üzletember, egy neves atlantai rabbi és a New York Times egyik riportere. Egy megfigyelő ezt írta nekem: "Leginkább a rabbi kijelentésein döbbentem meg. Miközben hangsúlyozta, hogy ő nem cionista, kijelentette (magnóra vettük), hogy az ő meglátása szerint Izrael létrehozásának végső célja az, hogy ez az állam a hatalom és gazdagság világellenőre legyen. A zsidók végül is megbuktatják majd a világ kormányait, és a világ vezetésére alkalmas pozíciókat foglalnak el. S mindez érzései szerint néhány éven belül bekövetkezhet."

Még az Antikrisztus genetikai rekonstruálásáról is beszélnek. A projekt mögött, a jelek szerint, egy kiváló független értelmiségi áll, Dr. Avi Ben Ábrahám. Ez a nem hétköznapi ember nemrég tért vissza Izraelbe Kaliforniából, ahol néhány évig egy Star Trekféle mélyfagyasztási projekten dolgozott gazdag zsidók számára. Aztán abból a rengeteg pénzéből palotát épített Caesareában a Földközi tenger partján, Tel Avivtól ötven kilométerre északra, és felvette a kapcsolatot Dr. Severino Antinori olasz genetikussal. Ben Ábrahám, aki hihetetlenül fiatalon, 18 éves korában szerzett orvosdoktori címet, egy Haarec-interjúban is célozgatott a terveire. Amelyekre pár nappal ezelőtt volt oly kedves felfigyelni a New York Daily News; ennek a lapnak a tulajdonosa pedig nem más, mint Mortimer Zuckerman zsidó szupremacionista milliárdos, a Zsidó Amerikai Szervezetek Konferenciájának vezetője.

A gyűlölet és a bosszúállás emberei készen állnak a hatalom gyűrűje, a Templomhegy megszerzésére, az Antikrisztus uralmának kierőszakolására és fenntartására. De ezt egy középkori tiltás, az Issur liomah miatt nyers erővel nem lehet végrehajtani. A dolgok siettetése visszaüthet. Egy brooklyni vallási vezetőt, a Lubavicsi rabbit a tanítványai potenciális Messiásnak tartottak, s ezért ő soha többé nem ment e| a Szentföldre. Nem érezte magát eléggé felkészültnek erre az erőpróbára. Közben Palesztina gyermekei féken tartják ezeket a vallási fanatikusokat. Sáron és őrült hívőkből álló bandája pedig erőpróbát tart Jeruzsálemben az Orient-ház, egy Husszein-kastély elfoglalásával. Ha ezt így, zavartalanul meg lehet csinálni, akkor az újabb lépést jelent a Hatalom Gyűrűje felé.

Jevgenyij Zamjatyin, az orosz lélekbúvár író írt egy evangélium ihletésű rövid mesét. Ennek hőse templomot akar építeni, de nincsen hozzá pénze. Ezért az országúton lesből megtámad egy kereskedőt, halálra kínozza őt, s az így kicsikart pénzből megépíti a templomot. Meghív egy püspököt, sok papot és közhalandót is, de azok rövid idő múlva elhagyják a templomot, amely bűzlik a gyilkosságtól. Ártatlanok véréből nem lehet templomot építeni. Zamjatyin idősebb kortársa, egy odesszai zsidó gondolkodó, a "spirituális cionista" Ahad HaAm egyszerűen és szépen fejezte ezt ki: "Ha ez a Messiás lesz, én nem szeretném megérni az ő eljövetelét".

(Ezt az esszét 2001 augusztusában írtam.)


Konvoj Betlehembe
[Convoy to Betlehem]

Egy vadonatúj Audi, úgy összegyűrve, mint valami üres cigarettásdoboz az ideges láncdohányos hamutartójában: ez a látvány fogadott bennünket Betlehem kapujában. Más autók üveg és acéltörmelékké lapítva. Az izraeli harckocsizók, mint minden rosszindulatú punk, szeretik összetörni a kocsikat és a szemétgyűjtőket. A sarkon kisgyerekek guggoltak és belemerültek a töltényhüvelyekkel folytatott játékukba, igyekezve kihasználni a hirtelen beállt tűzszünetet. Betlehem csendes volt, most először az október 10-i vasárnap óta, amikor az izraeli Merkaba tankok dübörögtek be Krisztus városába, hogy végrehajtsák Sáron dédelgetett tervét, Palesztina visszafoglalását.

Csendes volt a város, amikor új erő jelent meg a vidéken: jeruzsálemi keresztények érkeztek, hogy felmentsék ostromolt szomszédaikat. Csodálatos, a keresztes hadjáratra emlékeztető látvány volt, amikor a Szolidaritási Konvoj, különféle felekezetek katolikusok, ortodoxok és muszlimok püspökeinek és papjainak vezetésével, magasba emelt keresztekkel és zászlókkal áttörte a fojtogató izraeli blokádot, hogy végigvonuljon a félig rommá lőtt utcákon a Születés Temploma felé. Bush afganisztáni "keresztes hadjáratától" eltérően ezt a keresztes menetet boldogan fogadták a keresztények és a muszlimok is, minthogy nincs viszály e két, békésen egymás mellett élő közösség között. Elmentünk a kiégett (telitalálatot kapott) Paradise Hotel, a derékba tört villanyoszlopok és az izraeli mesterlövészek által meggyilkolt fiatal fiúk és lányok képei mellett, s a helybéliek előbújtak rejtekhelyeikről, hogy csatlakozzanak a menethez.

Az izraeli tankok elhagyták a fontosabb utcákat, és elvánszorogtak a tanyájukra, mint a zsákmányuknál megzavart sárkányok. Menet közben nagyon sok régi barátommal találkoztam, helyi boltosokkal és idegenvezetőkkel. Nagyon el voltak keseredve: ebben a helyzetben, amikor dúl a háború, nincsenek turisták és nincs jövedelem, csak a reménytelenség. Jeruzsálem és Betlehem együtt áll vagy együtt bukik. Betlehem tulajdonképpen Jeruzsálem elővárosa. Gyakran szoktam idejárni a turistáimmal és zarándokaimmal ebbe a jómódú polgárvárosba amely tele van tágas villákkal, hatalmas szuvenír-boltokkal, népes görög-palesztin családokkal, takaros öltözékű apácákkal, valamint turisták és száműzöttek tömegeivel , hogy lerójuk tiszteletünket a Születés templomában, Justinianus nagy, díszes építményében, Palesztina legrégebbi, épen maradt épületében.

A templom előtti Manger tér tele volt helybéliekkel, akik kihasználták az alkalmat, hogy a zárt redőnyök mögött töltött hosszú napok után végre láthatnak egy kis napfényt. Múlt vasárnap egy izraeli orvlövész megölt egy tizenhat éves kórista fiút, Johnny Thaljiehet, aki a templom lépcsőjén állt, s akinek a szelíd arca most egy sebtében kinyomtatott plakátról tekint reánk. Ezt a teret éppen két évvel ezelőtt, a millenniumi ünnepekre építette újjá olaszos stílusban a PFSZ, s immár nem úgy nézett ki, mint a közvetlen izraeli fennhatóság napjaiban, amikor ide nem illő, rendetlen parkolóhely volt a határrendőrség dzsipjei és a turistabuszok számára.

A templomban az egyháziak és világiak tömegében észrevettem egy magas amerikait. Büszke felső ajak, göndör haj, egzotikus fejfedő: Jeremy Milgrom rabbi volt az, a Rabbik az Emberi Jogokért elnevezésű szervezettől. Azt hittem, én vagyok itt az egyetlen zsidó mosolygott. De biztos vagyok abban is, hogy izraeliek ezrei jönnének el, ha tisztában volnának a helyzettel.

Hát, igaz, ami igaz: az izraeli televízió, amely ugyanolyan szolgálatkész, mint Sztálin médiái, nagyrészt elhallgatta az inváziót, és csak békés képeket mutatott, ahogy a baráti tankok ott állnak a csendes utcákon. Csakhogy előző este Jeruzsálemben nagy zsidó tömeggyűlés volt, amely felszólított minden nem zsidó kiűzésére a Szentföldről. Az izraeli tévé péntek este, közvetlenül az invázió előtt azt közölte, hogy az izraeli zsidók kétharmada támogatja ezt a végső megoldást. Ugyanakkor mindegyikünknek megvan a választási szabadsága, és Milgrom rabbi az élhető júdaizmust választotta. Nagyon megörültem, hogy itt láthatom őt: Isten a megmondhatója, de ennek a Szodomának tényleg szüksége van néhány igaz emberre.

A templom belső falait ragyás foltokként borították a golyónyomok: az izraeli harckocsizók Krisztus bölcsőjén gyakorlatoztak nehéz géppuskáikkal. Eszembe jutott William Dalrymple "remek, hatásos és lenyűgöző (Financial Times) ", From the Holy Mountain (A Szent Hegyről) című könyve, amelyben ezt olvashatjuk: "... támadáshullámok az egyházi ingatlanok ellen Izraelben. Egy jeruzsálemi templomot, egy baptista kápolnát és egy keresztény könyvesboltot porig égettek, és megpróbálták felgyújtani az anglikán templomokat Nyugat-Jeruzsálemben és Ramlehben, valamint két templomot Akkóban. A Sion-hegyi protestáns temetőt nem kevesebb mint nyolcszor gyalázták meg."

Dalrymple mindehhez hozzáírhatta volna még Dániel Korén izraeli sorkatona történetét is, akinek a lövedékei porrá zúzták Krisztus és Szűz Mária szobrát a jaffai Szent Antal templomban. Megemlíti viszont Jeruzsálem zsidó "polgármesterének", Ehud Olmertnek a dolgait, aki szétromboltatta a városban nemrég feltárt keresztény kolostorok és templomok maradványait, hogy még az emlékét is eltörölje a szentföldi keresztény jelenlétnek ez ugyanaz az Olmert polgármester, aki további három palesztin házat romboltatott le azon a délelőttön, ami; kor mi Betlehem utcáin sétáltunk.

A Születés barlangjában néhány gyertya égett, s a Csillagnál egy palesztin család imádkozott, ahogy az őseik mindig is csinálták Sáron kegyetlen elődje, Nagy Heródes király uralkodása óta.

Nem véletlen egybeesés, hogy ez az invázió éppen akkor kezdődött, amikor az amerikai légierő Afganisztánt bombázta. Sáron kormánya nyilvánvalóan ki akarta használni az afganisztáni hadjáratot, hogy elterelje a figyelmet saját palesztinai hódításairól. A tolvaj minden szerencsétlen helyzetben csak újabb lehetőséget lát a lopásra. S miközben Közép-Ázsia sivatagaira figyelünk, miközben Amerika frászt kap a borítékokban küldött fehér poroktól, miközben a segélyszervezetek nem bírnak az éhező afgánok tömegeivel, s miközben az angolamerikai hadiflotta blokád alá veszi a fontosnak tűnő iraki vagy szíriai helyszíneket, nos, addig az izraeliek elragadják a maradék Palesztinát is, és kiradírozzák Krisztus emlékét a saját szülőföldjén.

De más olvasata is van az eseményeknek. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy valamennyire az izraeliek keze is benne van a szeptember 11-i eseményekben. Az Egyesült Államokban Izrael támogatói keményen szorgalmazták az afganisztáni és a többi háborút. Talán elképzelhetetlen, hogy a tornyok éppen azért dőltek le, és Afganisztánt éppen azért bombázták, hogy Sáron megkapja a soha vissza nem térő lehetőséget a Végső Megoldásra?

Sáron emberei aztán az amerikai tömegmédiában megadták neki a támogatást, megindítva az arabellenes és általában rasszista szólamok újabb hullámát. "Oszama bin Laden ravasz, hízelkedő, szemita képe bámul ránk minden híradásból, alig leplezetten provokálva az amerikai nézők rasszizmusát. Dr. Joseph Goebbels sem csinálhatta volna jobban" írta Dávid Irving angol történész Amerikából. Ő csak tudja ő ugyanis Goebbels életrajzírója.

Bush elnök azonnali izraeli visszavonulást követelt. Soffo voce hangerővel persze, minthogy a keményebb "nincs miről tárgyalni!" hangot az afgánok számára tartotta fönn. Majd meglátjuk, kinek az akarata érvényesül, s hogy az elnök statútuma eljut-e Izraelig is, hogy ugatása megfékezhető-e egy odaharapással. A Damsel in Distress (Bánatos kisasszony) című vidám regényében P. G. Wodehouse leír néhány mondatot, amely tökéletesen illik Bush elnökre is: "Az ön érvelése hibátlannak tűnik. De mi van akkor? Megtapsoljuk a Logika Emberét, de mi van a Cselekvés Emberével? Mit szándékozik Ön tenni ebben a vonatkozásban?"

A nagy templom után a menet átvonult Bét Dzsallába, Betlehem testvérvárosába. Bét Dzsalla két kórházát találat érte, s a vaktában lövöldöző izraeliek tíz embert öltek meg. A gyászoló családok ott álltak a templomkertben, halottaik fényképeit szorongatták, és fogadták a részvétnyilvánításokat. Különösen megindító volt Rania Eliasz sugárzó szépsége, azé a húszéves lányé, akit saját hálószobájában ölt meg az izraeliek lövedéke. Éppen modellt ült a fényképésznek abban a fehér menyasszonyi ruhában, amelyben most eltemették.

Bét Dzsalla ijesztően néz ki, de hajlíthatatlan. Utcáin géppisztolyos fiatalok álldogáltak. C'est le Tanzim, a népi milícia, magyarázta egy kopt pap a maronita barátainak. A vagány Tanzimlegények a maguk barettsapkájukban Fidel ifjú barbudóira emlékeztettek, mintha magához tért volna A palesztin forradalom. Ahogy a menet elvonult, ismét bejöttek a tankok, s az ikervárosok fölött a kézifegyverek ropogása hallatszott megint.

Az ellenőrzőpontnál egy nagydarab, barna bőrű keleti zsidó taxis vett föl. Két hatalmas markában játékszernek tűnt a Mercedes masszív volánja. Mintha csak ikertestvére lett volna annak a szép szál Tanzim gerillának, akit tizenöt perccel és ötszáz méterrel azelőtt láttam az Aida menekülttáborban. Egész életemet az arabok között töltöttem mondta ez az ember. A feleségem is azt mondja, hogy lélekben én arab vagyok. Nekünk együtt kell élnünk. De most, hogy folyik ez a háború, nincsenek turisták, nincs jövedelem és nincs remény. Jeruzsálem és Betlehem együtt áll vagy együtt bukik.

Hát igen, a hivatalos agymosás ellenére a vízválasztó mindkét oldalán hallgatólagos megértés uralkodik: a Szentföldet nem lehet megosztani; mindannyiunknak egyenlőnek kell tekintenünk mindkét részét. Igazán elég hely van itt imádkozni, játszani, olajfát nevelni, komputerprogramokat írni és turistákat kalauzolni. A tankoknak viszont el kell tűnniük, az Izrael és Palesztina közé húzott mesterséges határral együtt.

(Ezt azután írtam, hogy 2001 októberében az izraeliek benyomultak Betlehembe.)


Az utolsó akcióhősök
[The Last Action Heroes]

Az idén a Kelet májusban ünnepelte a húsvétot, jóval később, mint a Nyugat. Nem valami ünnepi hangulatban, mivel a betlehemi Születés temploma akkor már egy hónapja ostrom alatt állt. Kiéheztetett papok és laikusok feküdtek a barlangban, ahol a Szűz megszülte Krisztust; az izraeli lövészek által meggyilkolt rendőrök tetemeit a Jesszé fáját ábrázoló arany üvegablak alatt halmozták egymásra. A támadók időről időre gyújtórakétákat lőttek a bazilika fatetőzetére, és figyelték, hogy a hosszú éhezéstől elgyengült védők hogyan próbálják eloltani a tüzet. De a húsvét meghozta a maga csodáját, amelyet ezúttal ISM-nek hívtak.

De mi is ez az ISM? A válaszért távolodjunk el pár száz méterre a templomtól, a Holt tenger felé szelíden lejtő hegyekre néző széles teraszon, az út kettős kanyarja fölött. Egy kis bizánci szentély van ott, közvetlenül egy ciszterna mellett. A keleti szél finom sivatagi porral fújta be mozaikpadlóját, és a közismert tövisek törik át vörös keresztjeit. Ez is kapcsolódik a vízhez, mint a Szentföld sok szent sírja, s egy legendás hőstett emlékére Bir Daúdnak (Dávid Kútja) nevezték el.

Történt egyszer, hogy a síkság városaiból érkezett hódító hadsereg hadat üzent a terrornak, körülvette és elzárta a külvilágtól ezt a hegyi falut, hogy elfogjanak egy helybélit, Daúd palesztin terroristavezért, aki megtámadta a hódítók településeit. De a társai, emberek tarkabarka csoportja nem engedelmeskedett a behatolóknak. Átcsúsztak az útellenőrzéseken, s a biztonsági intézkedésekkel dacolva belopóztak a faluba, és vittek egy kis ivóvizet a betlehemi kútból Daúdnak, vagyis Dávid királynak, ahogy most nevezzük őt.

Évezredek teltek el, s ezt a hőstettet megismételték Dávid király mai társai, az ISM (International Solidarity Movement), vagyis a Nemzetközi Szolidaritási Mozgalom aktivistái, amikor Palesztina földje évtizedek, ha ugyan nem évszázadok óta a legdrámaibb konfliktusok és nemzetközi beavatkozás színterévé vált. Ifjú európaiak és amerikaiak, férfiak-nők vegyesen, akik túl későn születtek ahhoz, hogy csatlakozhassanak az 1936os köztársasági Spanyolország nemzetközi brigádjaihoz, most az ISMhez csatlakoztak, és eljöttek ide, Betlehem és Hebron zöld hegyei közé. Zűrzavaros időkben érkeztek: az izraeli vezetők aprólékos tervet dolgoztak ki a palesztinok elűzésére és kiirtására és az árja Németországhoz hasonló tiszta zsidó állam megteremtésére. Az ISM-aktivisták azonban már a puszta jelenlétükkel is zátonyra futtatták ezt a tervet, s megmentették a helybéli parasztokat a rombolástól és az elűzéstől. Ezek a fiatalok veszélyben élnek, macska-egér játékot játszanak az izraeli mechaszlim ("exterminátorok") járőreivel, elugrálnak a mesterlövészek golyói elől, s ott maradnak a védtelen falvakban a parasztokkal. S ha Dávid király túl távoli és megfoghatatlan az önök számára, akkor hasonlítsák őket a Schwarzenegger-filmhez, az utolsó akcióhősökhöz.

S bár néhányuknak zsidók a szülei, elvetik a Peacenik cionisták által szorgalmazott, "csak zsidóknak"féle szeparatista terveket. Küzdenek az egyenlőségért, "A Jó Emberek Internacionáléjáért", ahogy Iszaak Bábel mondaná. Folke Bernadotte országából, Abe Lincoln országából, és T. H. Lawrence országából érkeztek. Néhány ISM-aktivista részt vett már Seattle, Göteborg és Genf erőszakmentes tiltakozásaiban is, amelyeken a globalizáció és a cionizmus kétfejű sárkányával szálltak szembe. Mások 2002 áprilisában érkeztek a Szentföldre, éppen Izrael keleti hadjáratának kezdetére, amikor Sáron pribékjei hozzáláttak a házak lerombolásához, az olajfák kitépéséhez, palesztinok ezreinek koncentrációs táborokba deportálásához, több száz ember, köztük nők és gyermekek lemészárlásához Nabluszban és a dzsenini menekülttáborban. Amikor az izraeli hadigépezet berontott Betlehembe is, több mint kétszáz helybéli keresett menedéket a templomban.

A menedéknyújtás hagyománya egyébként még a kereszténységnél is régebbi időkre nyúlik vissza. A templomok mindig is menedéket kínáltak az arra rászorulóknak gondoljunk csak Victor Hugó Notre-Damei toronyőrére. Latin-Amerikában az üldözöttek, az illegális bevándorlók és a szakszervezeti vezetők gyakran menekültek a templomokba, a második világháború idején pedig sok ezer zsidót mentettek meg a templomok és a kolostorok. Ezért hihették a betlehemiek is, hogy biztonságban lehetnek a kereszténység legrégebbi templomának vastag falai mögött.

A betlehemi Születés templomát Kr. u. 325-ben építették, a Szentföld három nagy keresztény építménye egyikeként amelyek közül csak ez maradt fönn. Viharos történelme tulajdonképpen szerencsésen alakult: Kr. u. 614-ben a hódító perzsák nem hajtották végre zsidó komisszárjaik parancsát és nem voltak hajlandók lerombolni, és 1009-ben a szaracénok is megtagadták az őrült egyiptomi kalifa, Hakim rombolási parancsát, miközben a testvérépítményt, a Szent Sír templomot mindkét alkalommal felgyújtották és lerombolták. 1099-ben Tankréd, Galilea későbbi fejedelme ötven kilométerre innen, ellenséges területen, Latrunban kapta a hírt, hogy az ellenség le akarja rombolni a Születés templomát, s ezért lovagjai élén még akkor éjjel Betlehembe vágtatott, hogy megmentse a szent építményt.

Jeruzsálem keresztes királyai ebben a templomban koronáztatták meg magukat, s az angol és a francia uralkodók drága ajándékokat küldtek e püspökségnek. Falait 1145-ben káprázatos mozaikkal díszítették, s azokon még ma is látható a Jesszé fája, az Élet fája, és a feltámadt Krisztus sebeit megérintő Hitetlen Tamás alakja. 1932-ben az angolok csodálatos, IV. századi padlómozaikot tártak fel, s Kr. u. 2000-ben Jasszer Arafat újjáépíttette a bazilika előtti Jászol teret. A templomot az évszázadok során hívők milliói keresték fel, s így az emberek joggal hihették, hogy vastag falai mögött biztonságra lelnek.

De a zsidókat nem érdekli a templomok szentsége. Bár ebben a tekintetben nem egységes a véleményük: Kook rabbi, a legfőbb izraeli vallási tekintély cionista tanítványainak szent meggyőződésük, hogy az összes templomot minél előbb le kell rombolni, s azután következhetnek a mecsetek. Számukra a kereszténység eltüntetése még a palesztinok elűzésénél is fontosabb feladat. Tradicionalista ellenfeleik viszont úgy vélik, hogy nem kell elsietni ezt a dolgot, mert majd úgyis elintéz mindent a bosszúállás zsidó Messiása, csak ki kell várni, hogy eljöjjön. A nem vallásos zsidóknak meg egyszerűen minden mindegy, így aztán a zsidó hadseregnek semmiféle morális problémát nem okoz körülzárni a templomot, vagy éppen minden idők legkegyetlenebb ostromát megindítani e két évezredes építmény ellen.

Negyven ottani pap és szerzetes maradt a templomban, valamint 200 menekült. Az izraeliek egy teljes hónapon át nem engedték, hogy bárki is vizet vagy élelmiszert vigyen az ostromlottaknak. S mint a középkori várostrom-záraknál, az emberek itt is éheztek és éhen haltak; nem segített rajtuk a felforralt esővíz sem, a belefőzött fűvel és citromlevéllel. Az ősi templomot a hullák és az elgennyedt sebek bűze töltötte be.

A templom körül távcsövekkel-kamerákkal fölszerelt mesterlövészek álltak lesben, és azonnal tüzeltek minden mozgó alakra. Még az ostrom megindítása előtt agyonlőtték a kórista fiút, Johnnyt, s amikor ezeket a sorokat írom május 4-én, húsvét szombatján, megöltek egy templomszolgát is. És mindezt büntetlenül tehették, minthogy szövetségesükké szegődött a nyugati média. A nagy dán mesemondó, Hans Christian Andersen Hófehérke című meséjében van egy varázstükör, amely eltorzítja a valóságot, s a szép dolgokat csúnyának mutatja, a csúnyákat meg szépnek. A CNN varázstükrében ez a régi-régi templom is átváltozott, s lett belőle "az a hely, ahol egyes keresztények szerint Jézus született". A menekültekről azt mondták, hogy "terroristák". A papok és a szerzetesek "túszokká" változtak e Hófehérke varázstükrében. Az ostromlottak jajkiáltásait pedig nem közvetítette az izraeliek által irányított nyugati média.

És ebben a reménytelen helyzetben lépett közbe az ISM. Amikor a Szentföld nagypéntekre készülődött (a palesztin keresztények többsége a jeruzsálemi görög ortodox egyházhoz tartozik), a két tucatnyi önkéntes két csoportra oszlott: az egyik csoport elterelő hadműveletet indított Alistair McLean bestsellere, a Navarone ágyúi mintájára. S miközben az esztelen vakmerőségtől elképedt izraeli katonák elkezdték kergetni őket, a második csoport nekiiramodott és el is érte a templom kapuit. Vittek némi élelmet és vizet a szenvedő ostromlottaknak, mégiscsak valami jót húsvét vasárnapra. A történelemkönyvekben valószínűleg "húsvéti mentőakcióként" fog szerepelni ez a hőstettük.

Amikor a cionizmus eltűnik a színről, e bátor fiatalok nevét kőbe vésik majd a templom falán. A sekrestyében Bouillon Gottfriednak, a Szent Sír védelmezőjének (aki az első keresztes hadjárat vezetőjeként visszautasította a koronát, de elfogadta ezt a titulust) kardja mellett ott látjuk majd a Születés Temploma Védelmezőinek baseballsapkáit és sportcipőit is.

A templomba a következők jutottak be, vállalva az ostrommal járó éhezést és minden veszélyt:

Alistair Hillman (NagyBritannia), Allan Lindgaard (Dánia), Erik Algers (Svédország), Jacqueline Soohen (Kanada), Kristen Schurr (USA), Larry Hales (USA), Mary Kelly (Írország), Nauman Zaidi (USA), Stefan Coster (Svédország) és Róbert O'Neill (USA).

Az elterelő hadműveletre vállalkoztak, s ezért a börtönt vállalták:

Jeff Kingham (USA), Jo Harrison (NagyBritannia), Johannes Wahlstrom (Svédország), James Hanna (USA), Kate Thomas (NagyBritannia), Marcia Tubbs (NagyBritannia), John Caruso (USA), Nathan Musselman (USA), Nathan Mauger (USA), Trevor Baumgartner (USA), Thomas Kootsoukos (USA), Ida Fasten (Svédország), Huwaida Arraf (USA).

Az elterelő hadműveletet végrehajtó csoportot letartóztatták, mivel elkövették azt a hallatlan bűncselekményt, hogy húsvétkor élelmet vittek a templomban éhező menekülteknek: első lépésként a férfiakat elkülönítették a nőktől, és a törvénytelen zsidó település, Ecion börtönébe zárták őket. A nőket Jeruzsálembe vitték, aztán bíróság elé állították, és kitoloncolásra ítélték őket. A börtönbe vezető úton az angol lányok leugrottak a rabszállító kocsiról és elfutottak. Egyiküket elfogta egy izraeli civil, aki nem röstellt késsel fenyegetni egy fiatal lányt. A másik kettő még mindig szökésben van, a svéd lánnyal, Idával együtt.

Megmutatták, mi az igazi polgári engedetlenség, s hogy milyen nagy dolgokat képes végrehajtani egy erőszakmentes és humanitárius akció még az izraeli megszállás brutális körülményei között is. Amikor mindezt írom, az emberek még mindig fogságban vannak az elfoglalt Hebronban, kiszolgáltatva a fanatikus telepesek kénye-kedvének.

Nem követtek el bűncselekményt Izrael területén mégis kitoloncolásra ítélték őket, s tíz évig nem léphetnek Izrael földjére. Az ember már csak abban reménykedik, hogy Izrael állam apartheid politikája előbb véget ér. A rájuk kiszabott büntetés is azt bizonyítja, hogy az izraeliek számára a "Palesztin területek" csupán egy jogi fikciót jelentenek, amelyet tetszés szerint hol komolyan vesznek, hol nem. Mi azonban egyre csak ugyanazt követelhetjük: egyenlőséget mindenkinek, zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt, Palesztina egész területén.

Hivatásos újságíróként nagyon sajnálom, hogy az ostromnak, az áttörésnek, az elterelő hadműveletnek, a felmentésnek, a megmentésnek, a letartóztatásnak, a megszökésnek és a konfrontációnak ez, a nagy templom árnyékában lejátszódott, feszültségekkel teli, húsvéti drámája, az egész dolog lényege nem jutott el az európai és amerikai nagyközönséghez, hogy ezt a dolgot nem ismertette az összes tévéállomás és az összes napilap.

De azt már egyáltalán nem sajnálom, sőt nagyon is örülök neki, hogy az ostromzárat áttörő kölykök egyike az én fiam volt.


Júdea hegyei
[Hills of Júdea ]

Egy kis radikális szervezet, a Taajus élelem és vízszállító konvojt indított útnak Jattá ostromgyűrűbe zárt parasztjainak. Kétszáz izraelivel, zsidókkal és palesztinokkal mentem oda, s elég ijesztő és lehangoló állapotokat találtam. De előbb néhány szó magáról a helyről. jattá nem más, mint Calabria palesztinai megfelelője: zordon, kopár hegyek, sziklás meredélyek, nagy néha egy-egy egy kis forrás, csenevész fű, s néhány birkanyáj a pásztorával. Ez a tulajdonképpeni, bibliai Júdea, Dávid király szülőföldje. Itt élt számkivetettként, míg király nem lett, s a Karmel, Jattá és Maón helyneveket említi a Biblia is. Az itteni parasztok nem sokat változtak a bibliai idők óta. Ugyanúgy élnek ma is, ugyanúgy terelgetik nyájaikat. Házakat nem építenek: barlangokban, tágas-levegős barlangokban laknak az állataikkal együtt. Ezek a barlangok a közeli Betlehem barlangjára emlékeztetnek bennünket, arra, amelyben Jézus született. A parasztok gyűjtik az esővizet, és mély gödrökben tárolják. Jó kiállású emberek: magas termetűek, ragyogó fehér a foguk és barátságos a mosolyuk. Őriznek egy helyi nyelvjárást és olyan bibliai hagyományokat is, amelyek máshol már nem élnek.

A zsidók viszont azt a cionista legendát kedvelik, mely szerint őseinket elűzték erről a vidékről, melyet aztán arab nomádok népesítettek be. Ez egy nagyon szép legenda, csakhogy a régészet épp az ellenkezőjét bizonyítja. Dél-Júdea parasztjai sohasem hagyták el lakhelyüket, sohasem tanulmányozták a Talmudot, sohasem beszélték a jiddist vagy a ladinót, viszont mindig is parasztok voltak és azok is maradtak. Egyes romantikus románok azt állítják, hogy ők a rómaiak egyetlen igazi leszármazottai, és az olaszok csak afféle jöttmentek. Az olaszoknak nagy szerencséjük, hogy a románok nem olyan erősek és erőszakosak, mint a zsidók.

Dél-Jatta parasztjainak viszont nem volt ekkora szerencséjük. Az izraeli állam elkobozta a földjeiket, berobbantotta a barlangjaikat, s buldózerekkel tönkretette a víznyerő helyeiket. Brooklynból és Oroszországból jött zsidók telepedtek meg a hegytetőkön, s piros tetős kőházakat építettek ott. Aztán behoztak több száz thai és kínai vendégmunkást, hogy dolgozzanak nekik. Kutat fúrtak a hegyekbe, s ezzel elapasztották a helyi kis forrásokat.

Az egykori barlanglakók most ott tanyáznak a kopár hegyeken. De bárhol verik is föl a sátraikat, azokat az izraeli hadsereg azonnal lerombolja. Odamentünk és beszéltünk ezekkel a parasztokkal. Megmutatták nekünk a romokat. Nem könnyű lerombolni a barlangokat és tönkretenni a forrásokat, de a modern technikával nem is lehetetlen vállalkozás. Ha van elég dinamit, akkor vissza lehet robbantani a barlangok lakóit a kőkorszakba. Amit láttunk, az megmagyarázza, hogy Amerika miért vonzódik Izrael iránt.

Izrael/Palesztina annak a világnak a modellje, amelyet Amerika akar megteremteni. Itt a parasztok és nyájaik szomjan halnak, a hegytetőkön pedig ott tündökölnek a Választott Nép úszómedencés villái. Ennek a népnek hatalmas hadserege van, és sok-sok munkása, akik semmiféle jogokkal nem rendelkeznek. S hogy az egész világot Palesztinává változtassák, megindították a harmadik világháborút a harmadik világ ellen.

Miközben a parasztokkal beszélgettünk, odagördült mellénk egy dzsip. Azért jöttünk, hogy megvédjük magukat közölte a tiszt.

De nekünk nincs szükségünk védelemre felelték az aktivisták.

Akkor is megkapják a védelmet. Nem hagyjuk, hogy zsidók és arabok csak úgy, a mi jelenlétünk nélkül találkozzanak válaszolta erre a tiszt, mint egy ódivatú gardedám egy középkori népszínműből.

Végül aztán visszautaztunk. Csodálatos ez a hely mondta az egyik lány. És olyan jól tudnánk együtt élni.

Igaza volt. Palesztina gyönyörű hely, és nagyon jól ki tudnánk mi itt jönni egymással. Egy feltétellel. Ha egyenlő jogaink lennének. Zsidóknak és nem zsidóknak egyforma törvényes védelem jár, egyforma szavazati jog, s ami még fontosabb: egyforma vízivási jog. Lehet, hogy ez túl radikális követelésnek tűnik. De a palesztinai események nagyon sokat jelentenek, mivel mágikus kapcsolat van a Szentföld és a világ között. Ha itt megteremtjük az egyenlőség világát, akkor egyenlőség lesz máshol is.

Csakhogy a világ most épp az ellenkező irányba halad. Amerika hamarosan bombázni fogja Irakot és Afganisztánt, és menekültek milliói árasztják majd el Európát. Az európai életformát lerombolják. A gazdagok megmaradnak a fegyveresen védett, kis településeiken, a hadsereg pedig majd felrobbantgatja a kutakat és forrásokat. Valószínűleg ez az egyik célja az amerikai Új Világrendnek, amely mögött elég jól kivehetően sejlik föl a bosszúállás ősrégi szelleme.

Hazafelé a kocsi rádiójából az amerikai elnök szólt hozzánk. Bush a nácikhoz hasonlította a muszlimokat. Pár évvel ezelőtt az apja a kommunistákat hasonlította a nácikhoz. Úgy látszik, az amerikaiak csak két ideológiát tudnak elfogadni az egész világon. Az egyik a neoliberalizmus, vagyis a jaj a legyőzötteknek elve, a másik pedig a cionizmus.


Április a legkegyetlenebb hónap
[April Is The Cruellest Month]

Egy csodálatosan szép tavaszi napon, amikor a Szentföld fölött halványkék az ég, és mindenütt zöldell a fű, légkondicionált buszok viszik a turistákat a síkság városaiból a hegyvidék városaiba. Nem sokkal a fél út megtétele után, közvetlenül a Bab alVad, vagyis a Völgykapu rekonstruált török kori vendégfogadója mögött a busz páncélozott harci járművek pirosra festett roncsai mellett halad el. Ez az az útszakasz, ahol az idegenvezetők előadják a szokásos szöveget: "Ezek a járművek azoknak az izraeli hősöknek az emlékét őrzik, akik áttörték a kilenc arab állam agressziója által Jeruzsálem köré vont blokádot." A szövegben az arab államok száma aszerint változik, hogy éppen milyen hangulatban vannak az idegenvezetők, és milyennek ítélik az aktuális közönséget.

A Jeruzsálembe vezető útért súlyos harcok folytak az 1948-as palesztinai polgárháborúban, melyek eredményeképpen a síkság cionista zsidói elfoglalták Jeruzsálem virágzó nyugati felét, benne az arab nemesek, valamint a német, görög és örmény kereskedők nagy fehér kőházaival. E harcok folyamán a cionisták elfoglalták a semleges, nem cionista zsidó területeket is. Nagy etnikai tisztogatást rendezve elűzték a nem zsidókat, a helyi zsidókat pedig gettókba terelték. S hogy teljesebbé tegyék ezt a fényes haditettet, amerre csak elhaladtak, a földdel tették egyenlővé a palesztin falvakat.

A rozsdásodó roncsok nem a legmegfelelőbb hátteret szolgáltatják a szabvány izraeli szövegekhez, és nem szolgálhatnának egy valósághű film díszleteiként sem. Mesterséges kreálmányok ezek, hiányzik belőlük a filmrendezők által megkívánt hitelességnek még a látszata is. A blokád és az agresszió sztorija színjáték csupán, s nem forgatókönyv. A turisták számára folyton újrajátszott propagandaelőadás ez a Siratófal és a Holokauszt Múzeum közötti nonstop utaztatáson.

Az ezért az útért vívott harcok 1948 áprilisában fejeződtek be, hetekkel azelőtt, hogy Izrael május 15-én kinyilvánította függetlenségét, s még azelőtt, hogy az arab szomszédok szedett-vedett csapatai behatoltak volna Palesztinába, hogy megmentsék az őshonos lakosság maradékát. Ahogy T. S. Elliot mondotta, április a legkegyetlenebb hónap. És ilyen volt az a végzetes április is, amikor a palesztinok arra ítéltettek, hogy öt évtizedre földönfutóvá váljanak. A harcok csúcspontja Jeruzsálem kapui előtt volt, ott, ahol a Szaharovkertek egy temetőre néznek, egy elmeotthonra és a Deir Jasszinra.

A halálnak sok neve van. A csehek Lidicének hívják, a franciák Oradournak, a vietnamiak My Lainak, a palesztinok pedig Deir Jaszszinnak. 1948. április 9-én éjjel az Ecel és a Lehi zsidó terrorista csoport rátámadt a békés falura, és lemészárolt mindenkit, férfiakat, nőket és gyermekeket. Nem akarom itt most föleleveníteni a levágott fülek, fölmetszett hasak, megerőszakolt nők, felgyújtott férfiak, a kőfejtőbe hajigált hullák vagy a gyilkosok által rendezett diadalmenet véres történetét. Lényegét tekintve minden tömegmészárlás egyforma, Babi-Jartól a láncfűrészes bandán át Deir Jasszinig. A Deir Jasszini mészárlást azonban különlegessé teszi három mozzanat.

Az egyik: itt rengeteg a dokumentum és a szemtanú. Más zsidó harcosok a Haganából és a Palmahból, zsidó cserkészek, a Vöröskereszt és a jeruzsálemi angol rendőrség képviselői kimerítő jelentéseket írtak az eseményekről. Ez csupán az egyik palesztinmészárlás volt a sok közül, melyeket a zsidók követtek el az 1948-as háborúban, de a többi nem kapott ekkora figyelmet. S valószínűleg ez is csak azért, mert ott volt a szomszédságában Jeruzsálem, a Palesztinai Brit Mandátum székhelye.

A másik: a Deir Jasszini mészárlásnak a saját tragikumán is túlmutató végzetes következményei voltak. A szörnyű hír hallatán tömegével menekültek el az emberek a környékbeli palesztin falvakból, s így a zsidók nyugat felől zavartalanul közelíthették meg Jeruzsálemet. A menekülés bölcs és racionális döntés volt a civil lakosság részéről. Miközben ezeket a sorokat írom, a tévém a háborús övezetből menekülő' macedón falusiakat mutat. Anyám családja 1941. június 22-én elmenekült az égő Minszkből. Apám családja ott maradt, és ott is pusztult. Az én szüleim a háború után a többi menekülttel együtt visszatérhettek a szülővárosukba. A palesztinokat azonban mind a mai napig nem engedték vissza.

A harmadik: a gyilkosok karrierje. Az Ecel és a Lehi bandák két parancsnoka, Menahem Begin és Jichak Samir később Izrael miniszterelnöke lett. Egyikük sem mutatott semmiféle megbánást, s élete végén Menahem Begin egy olyan házban élt, ahonnan szép kilátás nyílt Deir Jasszinra. Semmi nürnbergi bíróság, semmi megtorlás és semmi bűnbánat csak virágokkal telehintett út egészen a Nobel-békedíjig. Menahem Begin büszke volt erre a hadműveletre, és a gyilkosokhoz írott levelében gratulált nekik a hazafias kötelesség teljesítéséért. "Izrael történelmének alakítói vagytok" írta. Jichak Samir szintén boldog volt, hogy a dolog hozzájárult álma megvalósításához: a nem zsidók elűzéséhez Izrael földjéről.

A hadműveleti parancsnok, Júda Lapidot szintén nagy karriert futott be. Főnöke, Menahem Begin az oroszországi zsidók Izraelbe kivándorlását szorgalmazó kampány vezetésével bízta meg. Lapidot szolidaritást és családegyesítést követelt, s az "Engedjétek elmenni a népemet!" emlékezetes jelszavával ő vezényelte a New Yorki és a londoni tüntetéseket. Aki kiállt az oroszországi zsidóknak azért a jogáért, hogy kivándorolhassanak Izraelbe, az valószínűleg találkozott már ezzel a névvel. A Deir Jasszini vérfoltokat azóta már nyilván lemosta a kezéről. Az oroszországi emigránsok politikai megdolgozása céljából még Lapierre és Collins bestsellerének, a Deir Jasszini eseményeket megszépítő "Ó, Jeruzsálemének orosz nyelvű "verzióját" is kiadatta.

De van még egy további oka is annak, hogy ez az esemény történelmileg különlegesnek tekinthető. Deir Jasszin a világ elé tárta a cionista taktika minden elemét. Miután fény derült a tömeggyilkosságra, az izraeli vezetés az egész gaztettet ráfogta... az arabokra. Dávid Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke kijelentette, hogy arab martalóc bandák hajtották azt végre. Aztán, amikor ez a változat megdőlt, a zsidó vezetők megpróbálkoztak a kármentéssel. Bocsánatkérést intéztek Abdallah emírhez. Ben Gurion nyilvánosan elhatárolta magát és kormányát a mészárlástól, kijelentve, hogy az beszennyezte minden becsületes zsidó nevét, s hogy a gaztettet szakadár terroristák követték el. Ben Gurion píár-technikáit mindmáig büszkeséggel emlegetik a derék cionista-szimpatizáns külföldi "liberálisok".

Micsoda borzalmas, félelmetes történet mondta egy humanista zsidó, amikor autómmal elhaladtunk Deir Jasszin megmaradt házai mellett. De Ben Gurion elítélte a terroristákat, akik megkapták méltó büntetésüket tette még hozzá.

Meg válaszoltam. Büntetésül a legmagasabb állami pozíciókba helyezték őket.

Alig három nappal a mészárlás után a terrorista bandákat beolvasztották a kiépülő izraeli hadseregbe, a parancsnokok magas beosztásba kerültek, s egy általános amnesztia eltörölte a bűneiket. Ugyanaz volt a forgatókönyv a Sáron miniszterelnök által végrehajtott, történelmileg bizonyítható első atrocitás esetében: először letagadtak mindent, azután bocsánatot kértek, majd jött a megkegyel mezes és az előléptetés. A Sáron által vezetett alegység a palesztin Kibja faluban házakat robbantott fel a lakókkal együtt, majd lemészárolt körülbelül hatvan férfit, nőt és gyermeket. Miután fény derült a gyilkosságra, Ben Gurion miniszterelnök először az arab martalóc bandákra fogta az egészet. Amikor ez nem jött be, elkezdte az arab zsidókat hibáztatni, akik állítólagos arab mentalitásukkal önkényesen indítottak bosszúhadjáratot a parasztok legyilkolására. Sáron számára ez a szokásos diadalmenet volt a miniszterelnöki posztig. Néha már az a benyomásunk, hogy úgy lehet valakiből a legkönnyebben miniszterelnök, ha előzőleg tömegmészárlást hajt végre.

Ugyanez ismétlődött a Kafr Kasemi mészárlás után, ahol az izraeli katonák felsorakoztatták és legéppuskázták a helybéli parasztokat. Amikor a tagadás eredménytelen volt, és kommunista parlamenti képviselők feltárták a véres tényeket, a tetteseket hadbíróság elé állították, és hosszú börtönbüntetésre ítélték. De egy év sem telt bele, és a tettesek már szabadlábon voltak, s a gyilkosok parancsnoka az Israel Bonds főnöke lett. Fogadni mernék, hogy addigra már lemosta a vért a kezéről.

Most, ötven év elteltével a zsidó elit elhatározta, hogy ismét megpróbálja revízió alá vetni a Deir Jasszinban történteket. A történelem hamisításban élenjáró amerikai cionista Szervezet, a ZOA (Zionist Qrganization of America) az amerikai adófizetők pénzén kiadta a Deir Yassin: History of a Lie (Deir Jasszin: egy hazugság története) című brosúrát. A ZOA revizionistái a saját ellenségeik, a "holokauszttagadók" módszerét alkalmazták: egyszerűen figyelmen kívül hagyták a túlélők, a Vöröskereszt, a brit rendőrség, a Zsidó Cserkészek és más zsidó megfigyelők beszámolóit, akik ott voltak a mészárlás helyszínén. Nem érdekelte őket Ben Gurion beismeréssel felérő bocsánatkérése sem, hiszen e bandák vezére végül is a zsidó állam miniszterelnöke lett. A ZOA szerint kizárólag a gyilkosok beszámolói hitelesek. Már tudniillik akkor, ha ezek a gyilkosok zsidók.

De akadnak még igaz emberek, és talán ez lehet az oka annak, hogy a Mindenható nem töröl el bennünket a föld színéről. Létezik egy Deir Jasszin Emlékbizottság (Deir Yassin Remembered), amely küzd az emlékek meghamisítása ellen. Könyveket ad ki, találkozókat szervez, s azon munkálkodik, hogy emlékművet állíttasson a tömeggyilkosság helyszínén, hogy az ártatlan áldozatoknak legalább ennyi elégtétel jusson, és "örök nevet" kapjanak, "amely soha el nem vész" (Izaiás könyve 56, 5.). Ezt meg kell tenni még azelőtt, hogy Deir Jasszin és a szomszédos falvak túlélő leszármazottai visszatérnek a menekülttáborokból apáik földjére.

(Íródott 2001. április 9én, a Deir-jasszini mészárlás emlékére.)


Fájdalmas Szűzanyánk
[Our Lady of Sorrows]

A názáreti Angyali Üdvözlet fő templomban a Mária előtt tisztelgő műalkotások elragadó gyűjteménye látható. Itt kék és arany virágok között egy színpompás kimonót viselő kecses Szűz tartja a karjaiban a hagyományos japán uralkodói palástba öltöztetett Gyermeket; ott francia, cluny iniciálékról átvett naiv Madonnaarc tekint reánk; a kínai Mennyek Királynőjének alakját nemes fába faragták tajvani hívek; amott a Virgen del Cobre gazdagon díszített kubai szobra, aztán a lengyel Fekete Madonna, a bizánci Istenanya nyájas arca, megint arrébb pedig egy amerikai modernista acél Madonna tekint le reánk a templom falairól, s egyesít bennünket az egyetlen nagy emberi családban. Nemigen találunk a világon még egy, annyira általános és megrendítő ábrázolást, mint a Szűz és a Gyermek alakja.

Bárhol is járunk, a nyugat-spanyolországi Santiago de Compostelától Oroszország aranykupolás dómjaiig, a fagyos svéd Uppsalától a konstantinápolyi Hagia Szophiáig, mindenütt találkozhatunk ezzel az imádandó arccal. A legkiválóbb művészek örökítették meg az irgalmas Szűzanyát, a Gyermek iránti szeretetét és a Megfeszített miatti fájdalmát. Botticelli gránátalmával festette őt meg a napkeleti királyok között; alakja megihlette Michelangelót és Raffaellót, Cimabuét és Tizianót, van der Weydent és Fra Filippo Lippit. A fiatal leány és az anya, a védtelenség és a védelmezés, a csodálat és a szeretet eme különös ötvözete teremtette meg civilizációnk spirituális és inspirációs bázisát.

A Szűz megjelent egy mexikói parasztnak, s virágokkal borított alakja véget vetett a harcoknak, és egyetlen nemzetben egyesítette az őshonos amerikaiakat és a spanyolokat. Ő adott rózsafüzért Szent Domonkosnak, s egy levelet portugál kisgyermekeknek Fatimában. Mohamed próféta megmentette és nagy becsben tartotta egy mekkai sírban talált ikonját, írja Maxim Rodinson. Megjelent a Szűz egy gazdag zsidó bankárnak, Alphonse Ratisbonnenak, aki aztán beállt szerzetesnek és megépítette En Karimban a Cion Nővérei kolostort. Egy palesztin muszlim egy libanoni menekülttáborban megőrizte a Szűz képét, melyet még a szülőföldjéről, Galileából hozott magával, olvashatjuk Elias Khoury Bab AlSamsz című regényében (héberre fordította Mose Hakham, kiadta Anton Sammasz). A szír űrhajósok pedig az ő védelméért imádkoztak a Szednyaja kápolnában, mielőtt a szovjet űrrepülőgépen elindultak volna az űrbe.

A középkori legendákban a zsidók gyakran a Szűz ellenségeiként szerepelnek. A Talmud végtelenül kegyeletsértő és ellenséges módon nyilatkozik róla. A jeruzsálemi Via Dolorosán egy bizonyos oszloptöredék azt a helyet jelöli, ahol a hagyomány szerint a zsidók rátámadtak személyére, 592-ben Antiochiában pedig a zsidókat rajtakapták, amint tönkretették a képmását. Ezek régi történetek, most pedig van néhány új tény. Ezen a héten Betlehemben egy zsidó rálőtt a Szent Szűzre. A Születés Városában egy zsidó katona az amerikai technológiával, amerikai adófizetők pénzén gyártott, félelmetes Merkava-3-as tankból ötven méterről tüzet nyitott a Szent Család templom tetején álló Madonnaszoborra.

A Szűz elveszítette az egyik karját, és az a szép arca is megsérült. Besoroltatott hát ő is a közé a száz palesztin nő közé, akiket a háború mostani fellángolása óta lőttek le a zsidók. Ez a látszólag fölösleges vandalizmus nem lehetett a rossz célzás eredménye. Egyetlen terrorista sem rejtőzött a kórház templom tetőtornyán álló karcsú szoboralak mögött. És ötven méterről nem szokás rosszul lőni vagy rossz célt választani. Ez csak parancsra történhetett; vagy egy zsidó fanatikus spontán érzelemkitörése volt. Nem lehet ezt kizárni, ha belegondolunk, hogy világunk teljes sebességgel pörög visszafelé a sötét középkorba, s hogy Izrael milyen eredményesen élesztette újjá a kereszténység iránti hagyományos zsidó ellenszenvet.

Bármilyen szándék húzódott is meg a lövés mögött, az az utolsó próbája volt a tudatkontroll-rendszernek: vajon ismertté válik-e szélesebb körben is ez a szentséggyalázás? És vajon felzaklatja-e a kereszténység szívét? De a dolog ismeretlen maradt, és a kereszténység nem reagált olyan erősen, ahogy a muszlimok tették, amikor zsidó szélsőségesek szentséggyalázást követtek el a Mária-hegyen. A próba kétszeresen is negatív eredménye nyilván megerősítette a kezdeményezők minden reményét. A világ tömegmédiáját New Yorktól Moszkváig, Párizstól és Londonig keményen tartják markukban a zsidó szupremacionisták. A Ramallah és Betlehem elleni legújabb izraeli invázió tényét például a mögé a főcím mögé dugták el, hogy "Sáron keresi a béke útját". Az ENSz határozat szép csöndesen egyenlőségjelet tett az agresszorok és az áldozatok közé. A nyugati média fővonala a hallgatás leplével fedte el a Szentföld jajkiáltásait.

Alexander Cockburn ezt írja: "Az újságírásban valószínűleg tabutéma azt feszegetni, hogy a zsidók milyen mértékben tartják ellenőrzésük alatt a médiát. Ahogy a múlt héten Jude Wanniski is megjegyezte Supply Side Investor című webhírlevelének napi margószéli feljegyzésében: nem túlzás azt állítani, hogy az itteni médiában a zsidók ellenőrzik az Izraelről szóló híradásokat."

A dolgot tulajdonképpen jelentette a Reuter, s a rémisztő képet megörökítette az AP egyik fotóriportere is. Vagyis a hír elérhető volt a világmédia számára. Mégsem közölte egyetlen jelentősebb újság vagy folyóirat sem. Ehelyett inkább a keresztény antiszemitizmusról szóló cikkeket jelentettek meg.

A Nyugat lelkiismerete a Közel-Kelettel kapcsolatban kettős látásban szenved. A terrorista akciókat a zsidók követték el a palesztinok ellen, de maga a palesztin név a terrorizmus állandó jelzőjévé vált. A palesztinokra holokauszt vár; a zsidó katonák számokat írnak a homlokukra és a karjukra, elszakítják egymástól és koncentrációs táborokba küldik az embereket s közben gomba módra szaporodnak a zsidó holokauszt emlékművei. Izrael és az USA figyelmen kívül hagyják a nemzetközi törvényeket, de az ő ellenségeiket minősítik "ordas nemzeteknek".12" Miközben a palesztin városokat izraeli tankok özönlik el, a Wall Street Journal a törvénytelenül megválasztott jeruzsálemi "polgármester", Ehud Olmert Izrael ostrom alatt című cikkét közli. Palesztinában a zsidók lövik a templomokat, tűzre vetik a szent könyveket és üldözik a zsidókat, ám a hírszerkesztőket és a papokat a keresztény antiszemitizmus izgatja.

Napjainkban az antiszemitizmus vádja a legsúlyosabb sértéssé vált. Vagy talán mindig is az volt? A velencei kalmárban Shylock a keresztények gyűlöletére panaszkodik, holott ő az, aki gyűlöli a keresztényeket, mert nehezményezik uzsorási dolgait. Shylock ugyanis nem a hitelkamatot csökkenti, hanem Antonióról nyúzza le a húst és a bőrt, s közben a diszkrimináció hangoztatásával takarózik. Ha Shakespeare darabjában Portia a mi modern attitűdünkkel volna megáldva, akkor inkább hagyná Shylockot, hogy kivágjon egy darabot a húsából, és nem tiltakozna, nehogy antiszemitizmussal vádolják meg őt.

A közös lelkiismeret őrzői valószínűleg ebben a szellemben döntöttek úgy, hogy nem foglalkoznak a betlehemi szentséggyalázással vagy nem tulajdonítanak jelentőséget neki. A Nyugatnak ez a nagy nyugalma nemcsak a Közel-Kelettel kapcsolatban ijesztő, minthogy ez valószínűleg a civilizációnk halálát jelenti.

A civilizáció nem maradhat életben, ha szakrális szíve megszűnik dobogni. Ha a hit elveszti relevanciáját, a civilizáció meghal írta a történelemfilozófus Arnold Toynbee, az ókori Egyiptom összeomlását magyarázva. Nincs élet szakralitás nélkül, visszhangozza a gondolatot Mircea Eliade vallásfilozófus. Akár elfogadjuk a történelemfilozófiát, a misztikus szövegeket vagy a pragmatikus szociológiai tudományokat, kár nem, és akár Durkheimet követjük, akár Heideggert, a végső konklúzió ugyanaz: a betlehemi Szűz sorsa iránti közömbösség baljós előjel a nyugati keresztény civilizáció számára. Mert azt jelenti, hogy az európaiak és az amerikaiak elveszítették szakrális gyökereiket, s a profanizált civilizáció pusztulásra van ítélve, ha időben vissza nem fordulunk a szakadék széléről.

[írtam 2002 márciusában, a Betlehem elleni újabb izraeli invázió után.]


Abúdi Szent Borbála
[St Barbara of Aboud]

Abúd az egyik legszebb palesztin kis falu; a vidék leginkább Toscanára emlékeztet. Öreg kőházai lankás domboldalakon sorakoznak. A balkonokra szőlő fut fel, az utcákon sűrű levelű fügefák kínálnak árnyékot. A tágas udvarházak és a kifogástalanul tiszta utcák a falu jómódjáról árulkodnak. Az idős férfiak fallal elkerített, árnyékos kis zugban üldögélnek, kőpadokon, mint az ifjú Télemakhosz által összegyűjtött ithakai vének. Ez itt a bibliai "városkapu", más szóval egy divan. Az öregeknek gyerekek hoznak kávét és friss gyümölcsöt. A helybeliek nem gázai vagy deheisei menekültek; itt, mint valami időutazásban, megláthatjuk a lehetőséget, azt, hogy milyennek kellene lennie a Szentföldnek.

A több évezredes Abúd a hagyomány szerint a Krisztushitet magától Krisztustól kapta, amit a helyi templom is bizonyít. Ez a világ egyik legrégebbi ilyen építménye, Constantinus császár idején, a IV. században (egyes régészek szerint még korábban) emelték. A templom igazi különlegesség, gondosan restaurálták és vigyáznak is rá. Bizánci oszlopfőin keresztet és pálmaágakat láthatunk. Nemrég egy Ősi, arám nyelvű kőtáblát találtak, amely a templom déli oldalán volt befalazva.

Vannak itt más templomok is: egy katolikus, egy görög ortodox, és egy amerikai építésű Isten Temploma. És van egy új mecset is, minthogy a szentföldi keresztények és muszlimok nagy békességben élnek egymás mellett. December 17-én a muszlimok és a keresztények együtt mennek el az ősi bizánci Szent Borbála templomba, amely egy helyi leány, ma a falu védőszentje nevét viseli. Egy dombon áll, másfél kilométerre a falutól, s egyike ez azoknak a keserédes, félig romos templomoknak, amelyek még mindig vonzzák az imádkozókat; ilyen még a szafuriei Szent Anna templom és a latruni Emmanus templom. Fal Nélküli Szent Borbálának neveznék, ha Angliában állna. A szent a domb aljában nyugszik egy barlangszerű üregben, amelynél a parasztok gyertyát gyújtanak és közbenjárásért imádkoznak. A Vatikán ll. utáni zavaros napokban a katolikus egyház kizárta a szentek sorából a palesztin mártír Borbálát, aki azonban máig kedvelt szentje a keleti egyházaknak. Szent Borbála csodálatos új templomokat kapott Floridában és Washingtonban, a nagy orosz dekadens festő, Vasznyecov által alkotott lélegzetelállító szépségű portréja pedig a kijevi Szent Vlagyimir katedrálisban tekint le a hívőkre. Pár évvel ezelőtt Abúd lakossága valamelyest restaurálta a sírhelyet, és felújította a vasárnapi imádkozás szokását.

Az izraeli hadsereg 2002. május 31-én felrobbantotta a Szent Borbálát, a Szentföld keresztény múltjának ezt az élő-eleven emlékét. Nem tudom, ezek az aknászok elmondták-e a zsidó vallási kódex, a Sulhan Aruh által ilyen alkalmakra előírt áldást: "Áldott vagy Te Urunk, a Világ Fejedelme, Aki lerombolod a Hivalkodás Gyülekezeteit." A rombolás a betlehemi ostromot követte; amikor a zsidók a közmondásos negyven napon és negyven éjen át, a katolikus nagypéntektől az ortodox húsvét vasárnapig ostromolták a Születés Templomát. A rombolás olyan csöndben zajlott, annyira oda sem figyeltek rá, hogy valószínűleg folytatása lesz még.

A kereszténység igen előkelő helyen szerepel a zsidó céllistán. "A zsidók engesztelhetetlen haragot táplálnak a keresztények iránt" tanúsítja Origenész a III. században, s a XIX. században megerősíti őt Freud: "Legnagyobb ellenségünk az Egyház"; hasonlóképpen nyilatkozik a történész Graetz: "Mindenen túlmenően a kereszténység szétzúzásán kell munkálkodnunk". (23)

Barátnőm, a kedves Miriam, aki Palesztina nagy barátja, amikor értesült a szentséggyalázásról, ezt írta nekem: "Nemcsak a templomok kerülnek sorra. Ezek lerombolnak mindent, ami fontos és értékes."

Hát igen, barátnőmnek igaza van: a zsidók nemcsak a templomokat rombolják le. A közeli Nabluszban részben lerombolták a Zöld mecsetet, ezt a legrégebbi fennmaradt épületet, amely a fölött a barlang fölött magasodik, ahol Jákob siratta elveszett fiát, Józsefet. Palesztina egyik legjelentősebb szentélye ez, egyidős a Szent Borbála templommal; először bizánci templom volt, azután szamaritánus zsinagóga, a környékbeli nem zsidó izraeliták imádkozóhelye. Szamaritánus papok mutatták meg nekem. Egy szent helyet a Szentföldön mindig sokan látogatnak, s azután ismét templommá változtatták, és boldoggá avatta Melisende királynő, a Szent Sír építője. Nyolcszáz évvel ezelőtt alakították át mecsetté, akkor, amikor Chartres és Köln dómjait emelték. A mecset éppen másfél évezredes fennállását ünnepelte, amikor egy izraeli tank nekirontott. S hogy az izraeliek megmutassák a pártatlanságukat, Nabluszban tűz alá vették a Szent Fülöp püspöki templomot, s kijárási tilalmat rendeltek el a Szent Lukács kórház számára.

Miriamnak igaza van, amikor azt mondja, hogy ezek lerombolnak mindent, amiben lélek és szellem van. Ide tartozik a természet is, hiszen az az inspiráció nagy kincsestára. Jeruzsálemben volt egy kútforrás, a legnagyobb ilyen víznyerőhely az egész hegyvidéken. Jeruzsálem is neki köszönheti a létét. Rengeteg neve volt már, egyebek közt Gihon (a Bibliában), Ein Szittna Miriam (Szűz Máriáról) és Ein Szilvan (egy közeli faluról). Sok híres esemény kapcsolódik ehhez a kúthoz. Dávid király katonái bemásztak az aknájába, Jézus a vízmerítő medencénél gyógyított vakokat, Hezekiah király fél kilométer hosszú alagutat ásatott, hogy a falakon belülre vezesse a vizét, s így azt az asszír hadsereg ne érhesse el. Ezt a kutat mindig nagy tisztelet övezte, s alsó kivezetésénél egy régi mecset is áll. Júliusi forró napokon sokszor gázoltam bele mellig a hűs alagútba, ittam a kristálytiszta vizet, majd jöttem elő a medence törött római oszlopai fölé magasodó fügefánál.

Azután, több mint egy évvel ezelőtt, Ehud Olmert, Jeruzsálem úgynevezett "polgármestere", a palesztin otthonok nagy lerombolója, elfoglalta a forrást. Elzárta a bejáratot, orosz őrséget és néhány katonát állított mellé, majd a kulcsokat és a szivattyúházat a telepeseknek adta. A palesztinok a közelébe sem mehetnek. Mostanság a Gihonkút halott. Tiszta víz helyett a város szennyvize folyik az alagútjában. Vagyis osztozik sok más palesztinai forrás sorsában. Egyeseket kerítéssel vettek körül, másokat lebetonoztak, szivattyúállomásokkal elapasztottak vagy szennyvízzel megmérgeztek. Mindegyiket a zsidók ölték meg.

És már szinte hallom: "Ne mondjon zsidókat! Mondjon inkább 'cionistákat'!" Megtenném, de akkor igazságtalan volnék a külföldön élő zsidókhoz. Hiszen ők oly keményen dolgoznak: Izrael mellett tüntetnek Brüsszeltől San Franciscóig; pénzt gyűjtenek az izraeli katonák számára; hajszát indítanak mindenki ellen, aki támogatja Palesztinát; megakadályozzák, hogy a bizánci templomok felrobbantásáról szóló hírek bekerüljenek az újságokba. Még hogy ők ne érdemelnék ki, hogy a cionista vállalkozás lelkes támogatóinak tekintsük őket?! "Olyan elviselhetetlenné teszik az életet, hogy a palesztinok inkább elvándorolnak" írta a mindig lényeglátó Miriam. De itt nem egészen értek vele egyet. Abúd falu szélén nemrég két hatalmas, amerikai gyártmányú Caterpillar buldózert láttam, ezeket a páncélozott, mozgó erődöket. Fenyegetően sötétlettek a tájban, mint a Gonosz Birodalmának gépszörnyetegei, és egymás után emésztették el az olajfákat. Ez a céljuk. Hogy romboljanak. Nemcsak templomokat és nemcsak mecseteket, hanem mindent, ami a Szellemre emlékeztet, a szent olajat adó olajfáktól az áldást kínáló forráskutakig. így hódolnak ők az elátkozott Arctalan Rombolónak.

Néha még azt is elpusztítják, amit pedig meg akartak menteni. A Szentföld egyik legkedvesebb történelmi emléke volt az ősi, kupolás szentély Ráhel Sírjánál. Nemcsak a zsidóké volt, de a zsidók mindig fölkereshették, azokkal a palesztin asszonyokkal együtt, akik Ráhel közreműködését kérték gyerekszülés előtt. Hogy kizárólag az övék legyen, a zsidók előbb magas fallal vették körül a szentélyt, majd minden ok nélkül lerombolták. Arra vannak kárhoztatva, hogy holt és lélektelen gettót hozzanak létre mindenütt, ahol csak megtelepszenek.

A híres, XIX. századi belga író, Charles de Costei ezzel a mondattal zárja a holland protestánsokat máglyára küldő és megkínzató II. Fülöp rémtetteinek leírását: "Nem lelte örömét az emberek megkínzásában "A zsidóknak is ez a sorsuk a Szentföldön: eltüntetik a Szellem emlékeit, de nem lelik örömüket a pusztításban.

P. S: Gyors témaváltásként az javaslom olvasóimnak, hogy a következő módon számítsák ki, hogy milyen arányú az általuk olvasott újságban a zsidó befolyás: az összefirkált zsinagógafalról szóló tudósítások terjedelmét (négyzetcentiméterben) osszák el a felbecsülhetetlen értékű bizánci Szent Borbála templom lerombolásáról szóló tudósítás terjedelmével (négyzetcentiméter). Megsúgom a várható eredményt: a zéró nevezőjű törtek értéke "végtelen".


A kedveltek városa
[The City of Beloved]

Nevük emlékeztet kissé a középkori erkölcsi tandrámák szereplőire, de ennek a három nővérnek nem Remény, Bűnhődés és Kegyelem a neve, hanem Amál (Remény), Taura (Forradalom) és Tahrir (Felszabadítás). Ugyanúgy vannak öltözve, mint a diáklányok bárhol a világon, például a Yale vagy a Tel Avivi Egyetemen. Ugyanolyan könyveik és CDik vannak, amilyeneket ma reggel a fiam polcán láttam. De mosolyuk, ez a csodálatos, boldog mosoly teljesen szokatlan, ha figyelembe vesszük a körülményeiket is.

Szüleiket ötven évvel ezelőtt űzték el délről, őseik házából, pusztán azért, mert nem voltak zsidók. A lányok így egy halili menekültcsaládban születtek. És születtek gyorsan egymás után, mintha csak be akarták volna hozni azt a késedelmet, amit apjuk hosszú börtönévei okoztak. De az apa csak rövid ideig lehetett a gyermekeivel, mert a szíve felmondta a szolgálatot, amikor egy telepes gázgránátot hajított a nappali szobájába. A legfiatalabb lány, Amál középiskolás, Tahrir pedig már másodéves az egyetemen, építészetet tanul, a művészetnek azt az ágát, amely kövekbe és házakba álmodja a gondolatait. Az ő saját házuk, ez a szerény, nagy ablakos, háromszobás kőház, amely a völgy szőlőskertjei között bújik meg, pusztulásra van ítélve.

A pusztulás hírnökei odakint állnak, és a szomszéd ház romjait bámulják, a beszakadt lapos tetőt, meg egy ősz hajú, csillogó kékszemű nőt, aki abban a romhalmazban keresgélt, amely tegnap még az otthona volt.

Jalla, ufi kvar! rikácsolta egy magas zsidó lány az idős nőnek. Tűnj el innen!

Egy ott tébláboló katonatiszt készségesen segített neki. Megismételte a parancsot arabul, s amíg az asszony kifelé kecmergett a kráterből, lefordította a lánynak, amit az asszony válaszolt neki. Az új lába mondta. Ötezer sékel. Több mint ezer dollár, épp egy hónapja vette. Csak a jobb alkalmakkor csatolta föl, s tegnap, amikor leromboltuk a házát, a régi lába volt rajta.

Nem, a lábát 1948-ban veszítette el, amikor Jeruzsálem óvárosát ágyúzták válaszolt a tiszt kérdezés nélkül is egy magas, tekintélyes kinézetű, elegáns szürke öltönyös, féltenyérnyi kippát viselő férfinak. Közben két buldózer eltologatta az idős hölgy házának romjait, gondosan kiszaggatva és a földbe taposva a bíborvörös szőlősorok maradványait is.

Ebben az évszakban bíborvörösbe öltöznek a Halil környéki dombok. Szőlőtermelő vidék ez, amelyet észak felől Betlehem választ el az olajtermelő tájaktól. A széles teraszok, a vöröses száraz talaj, a népes birkanyájak, a kis források, az erős hit és a jó bor földje ez. Pár évszázaddal ezelőtt az itteniek elhagyták ortodox keresztény hitüket és áttértek az iszlámra, de még ma is készítenek bort, évezredes kőprésekkel sajtolva ki a mustot. Ősszel a gazdagon hímzett, hosszú fekete ruhába öltözött asszonyok a Damaszkuszi Kapunál árulják a súlyos, aranysárga, hamvas és édes szőlőfürtöket. Amikor a feleségem az első fiunkat szülte, ugyanilyen fekete és bíborvörös ruhát ajándékoztam neki, amelyet hosszú hetekig varrtak az asszonyok egy Halil közeli faluban.

Bármennyire is szeretem Halil szőlőtermelő vidékét és az itteni embereket, ez nem az a hely, ahová szívesen járogat az ember. Mint valami görög tragédiában, a szörnyű végzet érte el a várost. Perszeusz történetében a tengeri szörny Jaffa szüzeit falta föl, Halil végzete pedig lassan elemészti a várost és annak népét. Minden nap elkoboznak egy házat, felgyújtanak egy üzletet, vagy megölnek egy embert. Halil most úgy néz ki, mit azok a félig megemésztett tárgyak, amelyeket a halászok szoktak találni a kibelezett cápák gyomrában. Még felismerhető rajta a büszke város régi dicsősége, de a fele már odavan. Aki látogatott már szép, fiatal, de halálosan beteg leányt, az ismeri ezt az érzést...

Normális időkben Halil vidékét csodálkozó szemekkel járnák a látogatók, hiszen ez ma is a Biblia földje: az itteni népek élete évezredek alatt alig változott. Ugyanazok a pásztorok és szőlőművelők élnek itt s falvaik nevéhez rengeteg emlék kötődik. A híres palesztin bandita Daúd, a későbbi Dávid király Maanban szedett védelmi pénzt; Ámosz próféta Tukuában nevelkedett; Gád Halhulban van eltemetve. Halilt Hebronnak nevezték, később Szt. Ábrahámnak, azután Haliinak, vagyis Kedvesnek, mivel a Közel-Kelet nagy kulturális hősének, Ábrahámnak volt az ékessége. Ez a királyok és próféták eredeti Júdeája: júdeai, de (a hangzási hasonlóságok ellenére) nem zsidó, és nem sok kapcsolata van a régi zsidókkal, akik sohasem merészkedtek erre a déli, aszályos vidékre. Josephus Flavius ókori zsidó történetíró nem ismerte ezt a tartományt; az olyan zsidó könyvek, mint a Talmud és a Misna, alig említik Hebront és Betlehemet. A zsidók "Idumeának" nevezték a vidéket, s "idumeieknek" júdeai lakóit. (A zsidók hasonló módon "Szamariának" nevezték Izrael földjét és "szamaritánusoknak" az itteni izraelitákat, minthogy ki akarták sajátítani a Biblia örökségét.) Az őshonos júdeaiak, vagyis Halil népe ezzel nem sokat törődött: ők csak művelték ugyanazokat a földeket és látogatták ugyanazokat a szent helyeket, amelyeket az őseik, a Biblia hősei is.

És mindeneknél jobban kedvelték az Ibrahimije mecsetet, amely az Isten Által Kedvelt Ibrahim (vagyis Ábrahám), az emberiség spirituális úttörője emlékét őrzi. Ez a durván vésett kőkockákból emelt építmény a homályba vesző régmúltból származik. A keresztesek csodaszép bazilikát építettek az ősi alapokon, s Kairó és Damaszkusz, Isztambul és Bagdad jóakaratú uralkodói iszlám versekkel díszítették falait. A halili mecset szentséget és kegyelmet áraszt magából a szellem forrásaként, ahogy azt a júdeai hegyek kútforrásai is teszik. Hát igen, ez a Szentföld sajátossága: a Mindenható kőolajat adott a szomszédainknak, és kimeríthetetlen készleteket az isteni szellemiségből a halilieknek. De míg a kőolaj egy idő után elfogy, a szellemiség egyre bővebben árad. Talán ezért volt olyan nehéz az ellenségnek betörnie ide.

A halili óváros nem más, mint az Ibrahimije mecset körül egymás hegyén-hátán összezsúfolódott középkori házak sokasága. Olyan szorosan épültek egymás mellé, hogy alig lehet közöttük elférni. És most még vaskerítésekkel és szögesdróttal is körülvették őket, amelyeken csak két bejárat nyílik. És ennél a két bejáratnál is a legszigorúbban ellenőrzik az áthaladókat. A katonák kétszer is megvizsgálták a dokumentumainkat, és átkutatták mindenünket, mielőtt beengedtek volna aj palesztin Gulag legsötétebb börtönévé változtatott Kedves városába.

Ezen a Pokolba vezető úton az én Vergiliusom egy különleges ember volt, az Alabamából ideszármazott Jerry Levin. Egy azóta már megszűnt libanoni CNN-iroda főnökeként majdnem egy évet töltött a Hezbollah fogságában, s azóta a halili óvárosban él keresztény békeaktivisták kis csoportjával. Ezek az emberek visznek élelmet az ostromlottaknak, próbálják megvédeni a város lakóit, és tűrik-szenvedik a telepesek és a hadsereg minden zaklatását és agresszióját. Levin zsidónak született, de aztán Krisztus követőjévé szegődött, és osztozik a világ elnyomottainak sorsában.

Ne csináljon nagy ügyet az én libanoni fogságomból figyelmeztetett kesernyés mosollyal. Errefelé mindenki sokkal hosszabb és sokkal keményebb börtönévekről tudna beszámolni.

A vasrácsok mögül gyerekszemek figyeltek bennünket. Az utcák kihaltak voltak: a helybéliek már hónapok óta nem közlekedhettek saját városuk kövezett járdáin. Az igazából soha meg nem szüntetett kijárási tilalmat évekkel ezelőtt vezették be. A boltokat felgyújtották és kirámolták a fosztogató telepesek; a falakra héber betűs feliratokat firkáltak: "Öld a gójokat, az a jó zsidóknak!", "Kahane rabbinak van igaza!", "Áldott légy, Dr. Goldstein!"

Bekopogtunk egy ház vaskapuján, s hallottuk, ahogy odabent eltolják a nehéz reteszeket. Aztán a kapu lassan résnyire nyílt, éppen akkorára, hogy beférjünk. Felmentünk a keskeny lépcsőn a tetőre. A mecset grandiózus épülete tőlünk alig kétszáz méterre magasodott, de a helybeliek ritkán merészkednek ilyen messzire. A háztetőket keskeny pallók kötik össze, s így az ostromgyűrűbe zárt haliliak mégiscsak meg tudják látogatni a szomszédaikat. Gyermekeik, mint a madarak, tetőről tetőre szökellnek e pallók segítségével, vagy csak bámulnak kifelé a rácsokon az alattuk húzódó utcákra. Az utcákon most a telepesek az urak, úgyhogy ők teljes nyugalomban járkálhatnak ott. Ezek a telepesek rendszeresen betörik az ajtókat és megtámadják a lakókat, megverik őket, s bútoraikat kihajigálják az ablakon. Hát ezért vannak sok ajtón vastag keresztrudak és erős zárak. A haliliak még vásárolni sem merészkednek ki: az élelmet európai és amerikai önkéntesek szállítják házhoz nekik. Sokan menekülnek el ebből az elviselhetetlen állapotból, otthagyva ott

106 hónukat, szőlőskertjüket és minden ingóságukat, s inkább a száműzetést választják. Ebben a félig elemésztett városban már csak a legerősebbek maradnak.

Egyszer egy amerikai barátom, Michael azt kérdezte tőlem, hogy a palesztinok folytatnak-e erőszakmentes küzdelmet is. Nos, Halilban egy palesztin minden nap, minden órában és minden percben erőszakmentes küzdelmet folytat az életben maradásért. Szánnivaló ez az egész küzdelem, és nem is nagyon sikeres. A szörnyetegnek, úgy látszik, egy Perszeuszra volna szüksége, hogy jobb belátásra térjen.

Kimentünk a szűk kis utcára. Egy telepes reánk kiáltott az árkádok homályából.

-Arabok! Takarodjatok innét!

A sarkon egy katona lehiggasztotta az ordibálót. Ezek nem arabok. Hanem internacionalisták.

Az még rosszabb! mondta erre a telepes, egy idős, keleteurópai zsidó. És erős akcentussal angolul kezdett ordibálni. Gó evéj! jú ár not vantid hír! [Menjetek innét! Semmi keresnivalótok itt!]

De neked se! -válaszoltuk neki és elmentünk a mecsethez. Három vonalban vették körül a katonák, akiknek többségét nemrég hozták ide Ukrajnából és Etiópiából. Újra és újra ellenőriztek bennünket, kérdezték, honnan jöttünk és miért, megmotoztak és fémdetektorral is átvizsgáltak, minden mozdulatunkat katonák figyelték, s a szemükből csak úgy sütött a kiapadhatatlan gyűlölet. Hát, így jutottunk el Ábrahám hatalmas síremlékéhez. És mégis, elfogott és megrendített a hely szentsége, mintha egy hatalmas tengerár kapta volna föl a lelkemet. Magasra. Nagyon magasra. Én még most sem tudom, hogy egy szent hely az ott eltemetett szent emberektől lesz-e szent vagy éppen fordítva: a szent embereket eleve szent helyekre temetik. De az biztos, hogy ez szent hely volt.

Ahogy megfordultam, ott láttam a szent helyet kisajátító telepeseket. Fekete csíkos fehér imasál borította a vállukat. Merőn bámultak rám.

- Ez egy arab! mondta az egyik.

- Nem. Inkább német.

- Nem, ez egy izraeli személyi igazolvánnyal rendelkező arab. Ezért néz olyan szemtelenül mondta az első.

- Te arab vagy? kérdezte a második.

- Az hát - bólintottam neki.

-Takarodj innen, te féreg! ordította erre.

A telepeseket tulajdonképpen nem is a Kedves sírja foglalkoztatta Volt ott nekik egy másik sír, amelynél imádkozhattak: a Brooklynból elszármazott tömeggyilkos Dr. Goldsteiné. Aki 1994 purimján szerzett magának dicsőséget. Nos, a purim az egyetlen vidám, lakomázó ünnep a zsidók kalendáriumában, annak a szép kis tömegmészárlásnak az évfordulója, amelyet úgy 2400 évvel ezelőtt hajtottak végre bosszúálló őseik Perzsiában, legyilkolva 75 000 férfit, nőt és gyermeket.

1994 purimján Dr. Baruch Goldstein belépett a mecsetbe két gép. pisztollyal és egy csomó tartalék tölténytárral. Az éber őrkatonák bennünket egy körömreszelővel sem engednének most be, de őt nem állították meg. Goldstein belépett az imaterembe, felkiáltott, hogy "boldog purimot!", és tüzet nyitott. Körülbelül harminc fegyvertelen imádkozót ölt meg, mire a túlélők ártalmatlanná tudták tenni a dühöngő fenevadat. S ahogy kivitték sebesültjeiket és halottaikat a mecsetből, a katonák is tüzet nyitottak és "boldog purimot!" kiáltással újabb húsz embert öltek meg. Amikor a mészárlás híre eljutott az izraeli parlamentbe, a Knesszetbe, Hanan Porát, a Zsidó Nacionalista Vallási Párt vezetője "boldog purimot!" köszöntéssel fogadta képviselőtársait.

Dr. Goldsteint nagy részvéttel és tisztelettel temették el, és a sírjához tömegével zarándokolnak a telepesek és az ő csodáióik Izraelből, Amerikából és a világ minden tájáról. Fiatalka, duci zsidó leánykák jönnek ide, virágot hoznak és gyertyát gyújtanak a síron. Fiatal zsidó katonák támasztják amerikai M16-os géppisztolyukat a sírkőhöz, és imádkoznak segítségért és támogatásért a szent emberhez. Ifjú párok esküsznek itt örök hűséget, s idős férfiak imádkoznak kaddist Goldstein lelki üdvéért.

A tömeggyilkosság után hallatszottak olyan hangok is Izraelben, hogy el kellene távolítani a telepeseket Halilból. De az izraeli kormány az áldozatok megbüntetése mellett döntött: a mecset felét elfoglalták a zsidók, és a helybélieknek megtiltották, hogy az Istennek Kedves Ábrahám sírjánál imádkozzanak. Az óváros kapuit lezárták, több tucat palesztin házat elkoboztak és leromboltak, és a város főutcájáról kitiltották a palesztin forgalmat. A végeredményt illetően tehát nem sok különbséget látunk: akár zsidó gyilkol, akár zsidót gyilkolnak meg, a zsidó állam számára ez is, az is jó ürügy arra, hogy újabb földeket raboljon el, és megbüntesse a palesztinokat.

Így aztán péntekenként a telepesek elmennek Ábrahám sírjához, amelyet ők ugyanúgy tisztelnek, mint a keresztények és a muszlimok, csak éppen más okból. Míg számunkra Ábrahám a spirituális atya, az a férfiú aki megtalálta és megmutatta az emberiségnek az Istenhez vezető tat addig a telepesek biológiai ősüket, s így a Szentföld kisajátításának igazolóját látják benne. (Mark Twain egyik elbeszélésének hőse, Adams persze lepipálja őket is, hiszen ő egyenesen Ádám leszármazottjának tartja magát.) Ha azt állíthatnák, hogy George Washington zsidó volt, akkor biztos, hogy kisajátítanák még a Fehér Házat is. (Bár, ha belegondolunk, már meg is tették...) Ez a torz szemlélet mélyen gyökerezik a zsidó lélekben, s Natalie, a mellénk szegődött kedves izraeli újságírónő ezt kérdezte tőlem:

-A helybeli arabok is ősüknek tekintik Ábrahámot?

Az egész világ a spirituális ősének tekinti őt próbáltam megmagyarázni neki Ábrahám nem biológiai, hanem spirituális és egyetemes hitét. Emlékeztettem, hogy Ábrahám megtagadta az atyját, Mohamed megtagadta saját törzsét, és Krisztus is elhárította testvérei hívását, mondván: neki a lelki testvérei fontosabbak, mint vér szerinti rokonai, de az én magyarázatomnak nem sok hatása lehetett Natalie megcsontosodott szemléletére.

Péntekenként aztán tényleg a telepesek az urak a városban. A hadsereg különösen szigorú kijárási tilalmat vezet be, és egyetlen gójnak sem engedi meg, hogy odakint járkálva beszennyezze egy zsidó útját. A katonák még a játszani kimerészkedő gyerekekre is tüzet nyitnak. A város levegőt sem vehet, amíg az utolsó zsidó is el nem tűnik a szögesdróttal körülvett, jól őrzött zsidótelep kapui mögött. Halil remekül, és a képmutató és émelyítő zsidó vezércikkeknél egészen biztosan érzékletesebben szemlélteti, hogy mik is a zsidók valódi szándékai a világ irányításával kapcsolatban.

De a legutóbbi péntek más volt. Amikor az erős fegyveres őrség bekísérte a telepeseket a lakóhelyükre, és éppen úton volt visszafelé a laktanyába, a gerillák tüzet nyitottak rájuk. Ezek a harcosok nem akarták utánozni a zsidó tömeggyilkost. Hagyták, hogy az imádkozok békében hazatérjenek otthonaikba, s csak ezután kezdtek lőni. Mintha idepottyant volna egy Perszeusz, hogy meglátogassa egy kicsit a szörnyet.

Az agymosott izraeli katonák meggyőződéssel hisznek a faji felsőbbrendűségükben, fegyvereik legyőzhetetlenségében, a Legfelsőbb Főparancsnok védelmében és a bennszülöttek megalázkodó béketűrésében. Abban is hittek, hogy végérvényesen sikerült megtörniük a haliliak lelkét. Arroganciájukban és vakmerőségükben azonnal elkezdték üldözni az ellenséget. A harcosok azonban behúzódtak egy dűlőútra a szőlőskertek közé, s ahogy az izraeli katonák odaértek egyenesen belefutottak a halálos kelepcébe.

A dzsihád harcosai azt az ősrégi, már a római történetírók által is említett cselt alkalmazták, amelyet a gyöngék szoktak alkalmazni az erősekkel szemben, s amely a híres német drámaíró, Bertold Brecht A Horatiusok és a Curiatiusok című darabjában is visszaköszön. Két római család, a Horatiusok és a Curiatiusok képviselői a harcmezőn találkoznak. A gyengébb Horatiusok menekülést színlelnek, s amikor nehéz fegyverzetű ellenfeleik üldözőbe veszik őket és szétszóródnak a nagy hajszában, a Horatiusok hirtelen visszafordulnak, és egyenként legyilkolják őket.

Az eredményben nem is volt semmi meglepő: a karabéllyal felszerelkezett dzsihád harcosok tizenkét állig felfegyverzett zsidót öltek meg, köztük Halil legfőbb gyötrőjét, a város ezredes-gauleiterét, a hebroni hadosztály parancsnokát. S persze a harcosok sem menekülhettek el: amikor arra a nemes elhatározásra jutottak, hogy csak a katonákat támadják meg és a telepeseket békén hagyják, megpecsételték a saját sorsukat is. De legalább bebizonyították, hogy szellemük ugyanolyan erős, mint nagy szentélyük sziklaszilárd alapjai.

Gyakran halljuk, hogy a palesztinoknak ezt vagy azt kellene csinálniuk. Hogy ne öljék meg az ellenséget, ha az leveti katonai egyenruháját, és civilben járkál a szabadnapján. Hogy körültekintőbben válasszák meg célpontjaikat, mert különben a dolog "a kívánttal ellentétes hatású" lesz. A halili rajtaütés ékesen bizonyítja e jó tanácsok jámbor együgyűséget. A katonák elleni támadás a legtisztességesebb megoldás volt, amit egy elnyomott választhat az elnyomójával szemben. Az amerikai elnök mégis "szégyenletes bűncselekménynek" titulálta; az ENSz főtitkára "szörnyű, véres gaztettnek" nevezte, a félrevezetett pápa pedig "az imádkozok lemészárlásáról" beszélt. Ezen még az izraeli vezérkari főnök is csak nevetett, túlzásnak minősítve a "mészárlás" kifejezést. Katonáink harc közben estek el, mondta. De azért parancsot adott a szőlőskerti dűlőút mentén épült házak lerombolására.

Vagyis teljesen mindegy, hogy a palesztinok mit csinálnak: akár izraeli gyermekeket gyilkolnak meg, akár izraeli katonákkal harcolnak, akár pedig őket gyilkolják a telepesek, mindenképpen őket tekintik bűnösnek, mert nem engedelmeskedtek a zsidóknak. Akik harc nélkül megadták magukat, nem fognak megbocsátani nekik. De a halili palesztinok, a világnak ez a legjobban megalázott népe, ismeri az igazságot És ezért marad meg a széles, boldog mosoly a három nővér, Regény, Forradalom és Felszabadítás ártatlan arcán.

A kedves izraeli újságírónő, Natalie úgy érezte, valahogy ki kell egyensúlyozni a sztorit, hogy elfogadható legyen a főszerkesztők számára is.

- De miként vélekednek önök a Tel Avivban, izraeli civilek ellen elkövetett merényletekről? kérdezte a lányoktól, akiknek a háza éppen a lerombolásra várt. Nem tudom, hogy nagyapám a staniszlawowi gettóban mit válaszolt volna egy német újságírónak arra a kérdésére, hogy miként vélekedik a szövetséges bombázások német áldozatairól. Valószínűleg azt válaszolta volna, amit a kanadai zsidó szemleíró, Mordecai Richler: "Örülök, hogy minden értelmes katonai cél nélkül bombázták Drezdát."

A rajtaütés helyétől nem messze álltunk, a három nővér széles verandáján. Tekintetünk elárulhatta érzelmeinket, mert a telepesek egy csoportja meg a körülöttük állók felénk fordultak. Az egyik telepes, egy jól táplált zsidó odaszólt nekünk:

-A mi oldalunkra kellene állnotok! Mert hát zsidók vagytok, vagy nem? És itt vagy mi, vagy ők. Hallgass a véred szavára, és segítsd a népedet az ellenségeivel szemben!

-Muszáj volt lerombolni ártatlan emberek házát csak azért, mert a közelben valaki rálőtt a katonáitokra? kérdezte Jerry.

Az elegáns, magas, szürke öltönyös úr szúrós szemekkel nézett ránk. Amerikai volt, Wise rabbi, New Yorkból.

-Hogyan merészelsz házakról beszélni, amikor itt emberi életek vesztek el? vetette oda.

-Maga New Yorkban is lerombolna egy házat, ha annak a közelében megölnének valakit a társai közül? kérdeztem tőle.

-Ó, igen, le bizony! bólogatott büszkén Wise rabbi, és valami vérengző mosoly ült ki az arcára. És én elhittem neki. Ez tényleg ledózeroltatná a Harlemet, ha egy fekete megölne egy zsidót. Hiszen a világ Wise rabbijai számára egy gój élete vagy háza mit sem ér, olyan, mint egy darázsfészek, amit le kell verni. Halilban, vagy ahogy ők nevezik, Hebronban aztán szabadon kiélhetik a vágyaikat.

A rosszindulatú telepeseknek és brutális katonáknak ebben a várósában aligha akadt ennél a Wise rabbinál gonoszabb ember. A telepesek, a katonák védelmében és támogatásával, pokollá változtatják a helyiek életét, de ők valójában ennek az embernek az akaratát és parancsait teljesítik. Ő az, aki az amerikaiaktól gyűjtött dollármilliókat szállítja nekik, és támogatást szerez nekik az amerikai Kongresszus folyosóin. Nagyon sajnálom az amerikaiakat, ezeket a szorgalmas és nagylelkű embereket, akiket becsapnak és Mordor rabszolgáivá tesznek a politikusaik.

De hát maga zsidó, nem igaz? makacskodott a rabbi.

Ha maga is az, akkor mi semmiképpen sem feleltem neki. Úgy éreztem, képtelenség zsidónak maradni Halilban. És valóban, azok a zsidók, akik úgy érzik, hogy már nem elég a kormányuk politikája elleni tiltakozás, most könnyebben vállalkoznak a korábban elképzelhetetlen dolgokra. így például Neta Golan, ez a nagyszerű izraeli lány, aki ott maradt az ostromlott Kufr Haritban a palesztinok között, a Kegyelem hitét választotta. A keresztény hívek álma a Palesztina romjain Jézushoz megtérő zsidókról most teljesen váratlanul még valósággá is válhat, ahogy, szembesülve a hebroni pokolban a valódi, győzedelmes júdaizmussal, egyre több zsidó fordul el undorodva ettől az egésztől. A híveknek igazuk volt: a zsidók szentföldi összegyülekezése megvilágosíthatja a jó embereket, akik a saját szemükkel látják ezt a totális sötétséget és nem kérnek belőle.

Ezért olyan fontos az intifáda: ez lehet egy egyetemes, világméretű intifáda elindítója. Amely nem állhat meg a Szentföld határainál. Tudom, ez a gondolat idegen a palesztinok számára. Ők a saját falvaikért és városaikért harcolnak, a szabadságért és az egyenlőségért, s azért, hogy akadálytalanul imádkozhassanak a szentélyeiknél. Ők úgy látják, hogy ha a telepesek elveszítik privilégiumaikat, akkor minden probléma megoldódik. De Wise rabbi és a hasonszőrűek számára ezeknek az embereknek a leigázása és Palesztina birtoklása nélkülözhetetlen evilági bizonyítéka a sikerességüknek, és nem egykönnyen mondanak le róla. Minden visszatér tehát az erkölcsi tandrámához: Halil Reménye nem más, mint a Vitatkozás Felszabadításának és a Világméretű Intifádának a nővére.

---2. rész---