Site hosted by Angelfire.com: Build your free website today!
     Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció 2. rész

Országosan elterjedt egy másik jámbor irodalmi termék, apokoljáró hősök, vezeklők és vízionáriusok látomásai Az inkvizíció tartalmánál fogva gyanakvó szemmel nézte ezt az irodalmi fajt is. Őseink hitvilága a halállal nem zárta le az emberi életet, hanem egy új, túlvilági keretbe helyezte az elhaltak szellemeit. Hogy a sírontúli élet erősen foglalkoztatta a képzeletvilág színező erőit, az nem az ázsiai népek kizárólagos sajátsága, hanem általános tünet az emberiség kultúrtörténetben. Minden idők legnagyobb irodalmi remekei tárgyalják a túlvilágba sodródott hősök, vezeklők vándorlását, vízióit a sírontúli élet elképzelt országában. A földi igazságszolgáltatás gyakran csődöt mond a mindent kezükben tartó zsarnokokkal szemben. Embertelen kegyetlenségek levezeklésére rövid a földi élet. Elnyomott, igazságtalanul szenvedők megjutalmazására nincs mód a földi téreken, éppen ezért az emberi igazságérzet a túlvilág gyötrelmeit szánja vagy a mennyei örömök édességét ígéri az alvilág lakóinak. A keresztény hitvallás merev dogmatizmusával ugyanazt tanítja, mint a "pokoljáró irodalom" középkori laikus alkotásai. A síron túli világ örvendező üdvözültjei nem csigázták fel annyira az emberiség fantáziáját, mint a kárhozottak gyötrelmei. Innét a nagy eredő: a pokoljárók irodalma. Az emberiség legnagyobb, halhatatlan értékű ilyennemű írásai között ott találjuk Gilgames gyönyörű eposzát, leszállását az alvilágba, Ulisses látogatását halott hősei birodalmában és Dante "Divina Comediá"-ját, a keresztény másvilágról vallott dogmák hatalmas vízióját, költői köntösbe öltözötten.

Az inkvizíció által elkobzott, ilyen tárgyú iratok között természetesen nem szabad az említett irodalmi remekművek értékéhez mért szellemi alkotásokat keresnünk. Irodalmilag kisebb, sőt talán selejtes értékűek, de a néplélek teremtette őket és nem a formájuk, hanem a belőlük áradó erkölcsi tanulság fontosabb.

Mint már mondottuk, a pokoljárók-irodalma, eredetien magyar motívumokkal vagy az ébredő reneszánsz szellemtől megihletve, országosnak mondható. Az 1288-ban Turuskun vára és környékén tartott inkvizíció alkalmával fráter Gellért kolozsvári perjel és Mykod comes az általuk elkobzott 27 gyanús könyv között megemlítenek két példány ,,descensusad  infernum" című iratot(288), 1289-ben a Felvidéken, Sáros-megye Veresalma faluban kobozza el Orbán kassai perjel, Ithe  fia  Derke hasonló tartalmú könyvét. Itt már egy kissé részletesebbet is megtudunk, mert megjelöli a pokoljáró hős nevét: "Visiones Georgii militis in infernum". Ez a könyv a feljegyzés szerint "nagyon régi"(289). A Dunántúl is ismerte ezt az irodalmi fajt: Győr város Domonkos-rendi perjele, Márkusa Rábaközi Patuna falu papjától Jánostól kobozza el "Sancti Georgii militis visitatio in purgatorio et patadisi gloria" című munkát(290).

Ezekkel a felsorolt, elkobzott könyvekkel nem vész ki az alvilágjáró hősök vagy vezeklők irodalma: 1350-ben ismét felbukkan, de most már megújított formában, megújult hőssel és vezeklővel: "Georgius novus" címen találkozunk a pécsi domonkosok könyvtárában, majd az inkvizíciós perek listáján, hely és év nélkül, de a 14. század elejéről származó "Georgius renovatus et authenticus"(291). címmel. Az Ágoston-rendi kanonokok St. Flóriáni monostorában még ma is meglévő, 1458-ból származó, több kézen átment másolatának címe is: "Georgius Novus". Ebben az évben fejezte be a másolást Jodok Christan lechnitzi pap, a Szent Pál templom Corpus Christi oltár-káplánja és 1467-ben a karthauziak szerzetébe lépve, rendjének ajándékozta az írást(292).

A "Georgius navus" alcíme szerint "Látomások a pokol kínjairól, vándorlások a purgatóriumban és a paradicsom dicsőségében" megismerhetjük az eddig említett "pokoljáró" hősök egyikét és viszontagságait az alvilág borongó félhomályában, a pokol rőt fényében és a mennyek ragyogásában. Az elmondott esemény összefügg Nagy Lajos királyunk olaszországi büntető hadjárataival a férjgyilkos Nápolyi Johanna ellen. A meghódolt nápolyi királyság várait a győztes Nagy Lajos legvitézebb "kapitányai" védelmében hagyva, nem feledkezik meg a híres-neves, magyar főnemesi származású, Gusifan nemzetségből sarjadt György vitézről sem. Ő kapja meg többek között Trója várát. A könyv, amely régi legendaelemeket olvaszt össze, hogy a vitéz kapitány alakját romantikusabbá tegye, tele van ugyan földrajzi és történelmi tévedésekkel, felületes ismeretekkel a magyar nemesi címekről - György hol kapitány, hol herceg, és főnemességét a római kúria is jóváhagyta! de kétségkívül magyar néplélek teremtette. Fiatal, 24 éves csupán, de kegyetlensége nem ismer határokat. Véreskezű zsarnoka, a vidék népének és saját katonáinak. Egy ízben 350 személy halálát okozta igazságtalan és meg nem alkuvó rendeletével. A magába szállás pillanatainak gyengesége, vagy erőssége, egy ízben álmából felriassza, isteni hívó szóra annyira úrrá lesz lelkén, hogy vezeklő útra szánja magát. Avignonba zarándokol, ahol Ybernia prímása felhatalmazza a híres írlandi Szent Patrik vezeklő barlangjának meglátogatására. Kenyeres-vizes böjtön tengődve, lazsnakba öltözve, gyalogszerrel érkezik a vezeklés színhelyére, amely egyúttal látomásainak is színtere lesz.

Ha az elmondottakat kapcsolatba hozzuk Tar Lőrinc legendás, poklokat járó élményeivel, akkor a Nagy Lajos korabeli időket Zsigmond király uralkodási évei váltják, mint történelmi háttér. Itt már a főnemesi megcsodált hősről a nép egyszerűbb fiáról, Lőrincről mondja el népiesebb és érthetőbb köntösben ugyanazokat, vagy hasonló víziókat. A legenda Tinódi Lantos Sebestyén kobozán született meg a máig ismert formában:

"Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt,
Tar Lőrincz pokolba ment volt,
Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt,
Négy szegénél négy tüzes ember volt ..." (293)

A "pokoljárás-motívum'' ősi, népi monda-legenda világhoz tartozó irodalmi vetület. Nemzeti anyanyelvűségünk eme kivirágzása azonban 'nem maradt meg a magyar népiség keretén belül, hanem tovább élt történelmünk szolganépeinek közöttünk élő, vagy mellettünk lakó délszláv népeknek korai irodalmában. Ezekkel az epigonokkal kegyesebb volt a sors: még ma is kimutatható az egyenes hatás mélygyökerű népi legendáinkról a szlovéneknél (294). A Kukuljevics-féle délszláv irodalmi töredékek gyűjteményének több darabja ismétli meg a magyar közvetítéssel érkező pokoljáró motívumot: Tüzes Mária a pokolban, Szent Péter és a pokolbéli bűnösök, a Trójai háború, stb. Ezek az 1468-1520 között íródott töredékek glagol írással rótt szövegei közvetlen szomszédságunkban és azokon a vidékeken, melyek hajdanán Magyarország szerves részei voltak, több mint feltevés, majdnem bizonyosságszerűen egyenes leszármazottjai ősi legendáinknak (295).

Nem vallásos tartalmú, tehát a hit tisztaságát és épségét közvetlenül nem veszélyeztető laikus tárgyú iratok sem kerülték el az inkvizíció alapos ellenőrzését. A középkor theokratikus világszemlélete adhatott erre a felfogásra alapot. Az a lehetőség, hogy eretnek vagy pogány eredetű könyvek által a keresztény hit káros tápot kaphat ha azok magyar nyelven íródtak és közvetlen ellenőrzés hatáskörén kívül állnak, csak fokozta az inkvizítorok "alaposságát" azok elkobzására.

A laikus célzatú irodalom művelői a mohamedán vallás "ismaelita" névvel ismert szekta tudós, papjai és csillagászai voltak. A 13. századi európai krónikákban szereplő "szaracénok" műveltsége természettudományos alapokon nyugodott és matematikában, földrajzi ismeretekben, orvosi tudásban, főképp azonban a csillagászat elméletében és megfigyelések szisztémáiban, jóval felülmúlták a nyugati ilyen természetű tudományágakat. Világkapcsolataik kereskedelmi és pénzügyi kibontakozás terén, szintén jelentősek. A kereszteshadjáratok óta általános gyűlölet vette őket körül, mert őket tekintették a Szent Sír bitorlóinak és a keresztes hadak több kudarcba fulladt kísérlete nyomán országszerte sokat szenvedtek. Magyarország a korabeli krónikák szerint e tekintetben kivétel volt. Panaszos követi beszámolók róják fel királyainknak és népünknek, hogy minden szakadárnak, eretneknek otthont adnak maguk között. A magyar nép híres vallási türelmét nem jó szemmel nézte a pápaság és minden igyekezetével azon dolgozott, hogy a nem keresztényeket, közöttük a böszörményeket is visszaszorítsa legalább is a magasabb tisztségek sorából. Már II. Andrásra nyomasztólag hatott Salamon kamaraispánja miatt, a pápai legátus kiközösítéssel fenyegetése (296). IV. Béla korában eléggé visszaszorították az ország közhivatalaiból a böszörményeket, de IV. vagy Kun László alatt Mizse nádor és az egész udvartartás főbb emberei böszörmények. Ezekre zúdult aztán a király váratlan halála után 1290-93-ig tartó nagy szaracén inkvizíció. Ekkor áldozatul esnek a magyar vagy arab nyelvű, javarészben csillagászati és orvosi könyvek.

A keletről eredő szellemi termékek eleve gyanúsak voltak a hit védelmét szolgáló könyvcenzúrák előtt. Bár nem tartották kimondottan tilosnak az asztronómiával foglalkozást - hiszen annak egyik fajtáját az egyházi, főképpen pedig a káptalani iskolákban is tanították, hogy az egyházi ünnepek kronológiáját könnyebben meghatározhassák (297) - de annak "astrolabiá"-nak nevezett ágát, horoszkópok felállítását, csillagjóslást, ha nem is mint eretnekséget, hanem mint babonaságot, erősen üldözték. Európa királyi udvaraiban a XI. század óta majdnem mindenütt megtalálhatók ezek a keleti "okkult tudományok" művelői, a későbbi csillagjósok. Mint látni fogjuk, ezek a keleti muzulmán egyetemekkel, a szíriai Aleppóval és Damaszkusszal, nyugaton pedig a II. Frigyes alapította Salernó egyetemével álltak kapcsolatban.

273. Tudomásom szerint vallásunk középázsiai gyökereit rendszereseit senki sem bogozgatta és amióta Vámbéri látszólag elveszítette a "finnugor és török" háborút, vallás- és néprajzkutatóink az északi "peremnépek igézetében" élnek. Munkácsi Bernát egyeduralmát e téren a "Vogul Népköltési Gyűjtemény" hatalmas köteteiben, amelyek a Magyar Tudományos Akadémia költségén jelentek meg, senki sem tudta letörni. A finn tudós, Krohn: "A finn-ugor népek pogány istentisztelete" c. munkáját Bán Aladár, a fordító erőltetve alkalmazta ősvallásunkra, pedig maga a szerző kimutatta könyvében, hogy a magyarok vallási életének egészen elütő színezete van. A ködös, borongós vallások irányába törekszik az USA-ban oly nagy apparátussal dolgozó Sebők Tamás is, aki már 1958-ban megjelentette a "Studies in Cheremis" gyűjteményének 6. kötetét (a "Wenner Green Foundation" támogatásával és a "Journal of American Folklore" szerkesztésében, míg a_ középázsiai, sőt ma már a sumér gyökerekig visszavezethető magyar mitológia és ősvallás Hamupipőke sorban tengődik és már évek óta vár kiadásra a megboldogult Varga Zsigmond "Magyar Mithológia" c. hatalmas kultúrtörténelmi jelentőségű munkája. Ipolyi Arnold püspök hasonló című munkája körül már kezdet óta olyan vihar keletkezett, hogy az önérzetében otrombán megsértett tudós maga vásárolta fel könyve elérhető példányait, hogy elégesse és ma mint halott, múzeumi gyűjteményen "rágódnak" a legújabb nemzedék kutatói (Lásd Kovács Ágnes: "Die Folkloresammlung von A. Ipolyi im Archív des Etnographischen Museum" Néprajzi értesítő 1956, 223-260. old.). Bobula Ida kutatásai a nyelvészet terén, a vallástörténelmi és mithológiai eszközöket vaslogikával alkalmazza és irányt szab a sumér és ótörök kultúrforrások felé. Két rövidlélegzetű tanulmánya: "The Great Stag" (Anales de Historia Antiqua. y Medieval Bs. As. 1953) és "A magyar ősvallás nagyasszonya" (A sumér-magyar rokonság kérdése, Buenos Aires, 1961. 69-81 old.) már teljesen ilyen irányban halad. Hiányzik azonban egy rendszeresen kidolgozott és az ősi ázsiai eredetű legenda-mondavilág kiértékelése, amely nem akarja a magyarság ősvallását egy bizonytalan "eurázsiai" keretbe belegyömöszölni. A finn-ugoros irányzat elkötelezett hívei dolgoznak ma is ezen a téren. Legújabb ilyen félresiklás Diószegi V.: "A sámánhit emlékei a magyar hagyományban" c. munka, amely a még kétségtelenül meglévő "emlékeket" a peremnépek északi fényébe akarja visszavinni, jogtalanul használva a "sámánizmus" megjelölést az "animizmusra" még akkor is, ha a "sámán" papi nevet törökös rokonságunktól "kölcsönzi" és terjeszti ki az általa meglátogatott töredéknépekre. A "sámán" az ősi sumér napisten papja.

274. LE COQ V.: i. m. 1205.

275. Photius pátriárka irata két változatban maradt meg: I. a Vatikán könyvtárának "MS 1925" jelzése alatt egy 14. századi átiratban és II. az u. n. "Hamburgi kódex"-ben. Az utóbbit kiadta J. Chrisostom Wolf: "Anacdota greca". Hamburg, 1823-ban Titus Bostrensis és Seraphion de Thumis műveivel együtt.

276. PH0TIUS: "Kata Manicheón" irata a Mani-féle tanítás lényegét a következőkben jelöli meg: Két legfőbb lény, a Theos és Satanás, léteztek örök időktől fogva, teremtetlen erőkként. Az első a jó, a másik a rossz elemet jelenti. De mindegyiknek rendelkezésére áll, mint segítő eszköz, egy rajtuk kívül álló szellemi erő, aki a jó elemnél, az Istennél mint "karpós" - "gyümölcs" szerepel és mindenben az ő irányítását követi. Ennek a szellemi lénynek, mint egy isteni küldöttnek, hódoltak - a szerző szerint - ,,ethnos kai archontes ton Tourkonen. Kartrón Kioba", tehát "a kievi vár török népe és vezérei" is ezt a vallást követték.

277. Photius nagyszabású térítő és a bizánci szakadáregyházat Rómával egyesíteni akaró szándékának egész irodalma van, külföldi történészek szorgos kutatásából. Kétségtelen, hogy a kievi térségben lezajlott eseményeket az orosz őstörténelem kutatói szándékosan félremagyarázzák, mint arra Padányi V. "Dentumagyaria", Buenos Aires 1963, munkájában mesterien rámutatott főképp Vernadszky "Lebedia" c. tanulmányával kapcsolatban. Ehelyütt Cyrill küldetéséről a kazárok kagánjához vezető útját azért említjük, mert visszatértében minden bizonnyal beszámolt a "turkok" vallási viszonyairól egyházfőjének, Photiusnak. Így a jelzett "manicheusi" értesülés elsőrangú szakember szájából származott.

278. BRÉHIER: "El mundo bizantino". Barcelona, 19.18. 103.
279. BOOR: "Der Angriff der Rhos auf Byzanz" Byzantion, IV. 1894.
286. V. ö. Nyelvemlékeink az inkvizíció előtt c. fejezetünkkel.
287. MALONYAI D.: "A magyar nép művészete" Bpest, 1909. II. 77-8.
288. Kassai kódex: "Anno 1288 n. 34

289. U. o. n. 36. György katona látomásai a pokolban.
290. U. o. n. 42. "Szent György katona látogatása a tisztítóhelyen és a mennyek országa dicsőségében."
291. " Megújhodott és igazi György." Kassai kódex n. 345.

292. Az osztrák Ágoston-rendi kanonokok Sankt Flórián városkában levő kolostorkönyvtára őrzi azt a példányt, amelyről a magyar történészek eddig nem vettek tudomást. A kézirat sok viszontagság után került a kolostor tulajdonába 1894-ben. Legelső ismert tulajdonosa Jodok Christan volt, aki a következő bejegyzéssel örökítette meg nevét: "Hunc librum ego Jodocus Christan, anno dni 1467 qui fuit annus noviciatus mei, dedi propter Deum ad salutem anime mee (így!) patribus domus salvatoris ordinis chartusiensis..." - Tehát 1467-ben belépett a karthauziak szigorú rendjébe és lelke üdve biztosítására, Isten nevében, a szerzetnek adományozta a könyvet. De nemcsak tulajdonosa, hanem másolója is volt, a könyvnek "kolofon Ja", végző sorai szerint és 1453-ban készült el vele. Dercsényi D. "Nagy Lajos kora" Budapest, év nélkül, munkája is foglalkozik a "pokoljárók" sorozatával és megemlíti Toldy F.: ,,Egy XIV. századbeli vezeklő Islandban, Szent Patrik purgatóriumában.'' (Századok 1871. 229) című tanulmánya alapján György vitézt és egyben jelzi a számon tartott másolatokat is: "A legelső pokoljárást a bécsi volt udvari könyvtár és a melki apátság, sőt a prágai egyetemi könyvtár egy XV. sz-di kódexe is megörökíti:' T. m. 72. Az általam említett másolat a losonci pap keze munkája. tehát elkerülte a kutatók figyelmét, bár a kolostori könyvtár a látogató tudósok neveit évszám szerint számon tartja és a nevek között pl. Fraknói Vilmos és Karácsonyi János püspökök aláírásával is találkoztam.

293. Ódon zamatú magyar ízét ennek a Zsigmond-korabeli Tar Lőrinc legendának Tinódink ajkáról a "Régi Magyar Költők Tára" közli. A későbbi népköltészetet is megragadta a "pokoljárás" borzalmas élménye és Tót Lőrinc, Toldi Lőrinc, később Dózsa György nevével hozta kapcsolatba.

294. JAGICS V.: "Prilozik historiji knjizenosti naroda hrvatskoga i esbskoga." Arkeologija. IX. 63-151, magyar fordításban: "Adatok a horvát és szerb nép irodalomtörténetéhez".
255. KUKULJEVICS J.: "Gesta Romanorum" című gyűjteménye az előbbi jegyzetben szerepel.

296. HÓMAN-SZEKFŰ: Magyar Történet III. kiadás, I. kötet.
297. ZINNER E.: "Petrus de Dacia, ein mittelalterlicher Astronom" Archeoin. 1936. 318, old. Ez a szerzetes csillagász 1291-ben jelentette meg nagy csillagászati munkáját, amelyet a középkorban oly sokat használtak az időszámításra és némileg a jóslásra is. Miután az inkvizítor rend tagja volt és Párizs egyetemének védnöksége alatt csillagászkodott, nem került olyan sorsra, mint a magyar böszörmény csillagászok, akik ellen éppen ebben az évben kezdték el a "purificatio" kemény végrehajtását.

A böszörmény inkvizíció egész fejezetet tölt ki az inkvizíció során és ehelyütt csak az általuk magyar földre hozott, vagy itt írott művek és könyvek sorsával foglalkozunk.

Kun László nádora, Mizse nagy befolyással volt a királyi udvar és főképp a fiatal uralkodó életére. Két böszörmény eredetű asztrológust tartott, egyik Tarchó, egészen közeli rokona, talán unokaöccse lehetett, a másik Zsöge csillagjós. Talán nem is annyira jósló művészetük, mint politikai működésük megbosszulására készült az inkvizíció, amikor László meggyilkolása után, 1290 Szent Lőrinc napján elfogatták őket és hosszú vizsgálat eredményeként két év múlva Ladomér esztergomi érsek és Kelemen fráter, a budai Szent Miklós kolostor perjele jelenlétében lefolytatott kihallgatása alatt irataikat is elkobozták. A jegyzőkönyv szerint: "a nevezett és Istentől rendelt hatóságok, a keresztény hit tisztaságának védői és az istentelen eretnekségek irtói, vádolják a nevezett Mizse fia Tarchót, aki jelen van és részben saját akaratából, részben a kínpadon vallatva beismerte, hogy a meghalt, boldog emlékű László király kúriájában asztrolabiának nevezett praktikákat folytatott és volt urát az ország ügyeinek intézésében befolyásolta, befolyását a saját és a pogány saracén vallásnak érdekében kihasználta." Ugyancsak elismerte, hogy céljai érdekében az alább nevezett könyveket "írta, birtokolta, alkalmazta" (298) A felsorolt könyvek közül megemlítendő a "liber stellarum et signorum", amelyről a vádlott elismerte a szerzőséget. Vallomása szerint, hogy a király jobban megértse, magyarra is lefordította. Tarchó tagadta, hogy egy "Liber interrogationum" című arab munkának ő lett volna a szerzője és fordítója. A jelzett írásnak még csak címéből sem sejtjük tartalmát, bár magyar fordítása az inkvizíció kezébe került. Mindennél érdekesebb, hogy a per lefolyása alatt több levelet olvastak fel előtte, amelyek a szíriai Aleppóból kerültek magyar földre, de címzettjét nem tudta az inkvizíció kinyomozni. Ezzel szemben felolvasták a vádlott levelét Mizse nádorhoz, kimentve magát, hogy a "Liber de maximo secreto medicine et de extracto sanguine humano" című, salernói eredetű munkát még nem volt ideje lefordítani. Késlekedését azzal okolta, hogy "ne csodálkozzék, vagy méltatlankodjék valaki a fordítás nehézsége, vagy nyersesége miatt, ugyanis nehéz az eredeti művet a szép magyar nyelvre átültetni. . ." (299.)

Ugyancsak az említett Ladomér érsek és kelemen fráter előtt zajlott le Kun László öreg csillagászának a pere is, aki Mizse nádor befolyására engedte át Tarchónnak a magas udvari tisztséget. Ez a vádlott némi betekintést enged az udvari csillagászok tevékenységébe. Vallomása szerint a horoszkópok felállítása után, melyeket táblácskákra írt fel, éjszakánkint figyelte a madarak hangját is. A reggeli órákban ő volt az első, aki megjelent a királynál és jelentést tett neki a csillagok állása és a madarak hangjainak alapján az aznapi országos és egyéb teendőkről.

Elkobzott könyvei között szerepelnek a "tabulati stellarum" című gyűjtemény és egy magyarnyelvű versgyűjtemény: "Cantica super sepulerum Attile Regis" címmel. A bizottság vizsgálatára a vádlott elmondotta, hogy a jelzett iratot apja fordította le Aleppóban, mikor az ottani egyetemen tanult. Vallomása szerint a kéziratot többen is elkérték tőle lemásolásra, mint Poaich mester és Dominus Miklós esztergomi kanonok (300).

Magyar irodalomtörténeti, eredetkutatási és hún- hagyományi szempontból az ő vallomásából hallunk először egy Aleppóban, az ottani muzulmán egyetemen ismert Attila eposzról, vagy "Carmen funebre" létezéséről. Érthető, hogy hosszú évekig kutattam a muzulmán világban ismert költemények hosszú soraiban a hún királyra, Attilára vonatkozható adatokat. Kevés lehetőségem akadt, hogy a vallomás említette költői munka, vagy népi legenda eredetét valamiképp kapcsolatba tudjam hozni a meglevő Attila eposzokkal, mikor Hertling nagy munkájában, az "islamologia"-ban egy rövid, de annál többet mondó utalásra akadtam. A tudós szerző megemlíti a 13. században élt Hoca Dechani költőt, aki Ala-Ettin (Ala-al Din) seldzsuk török szultán udvarában élt és szorgos gyűjtője volt a muzulmán világ írott és szóbeli hagyományainak. Ezekben az átmentett hagyományokban említi Hoca Dechani, hogy a régi, iszlám előtti törököknél nagy szerepet játszottak a költő- énekes- mágus személyek, akik gyakran énekelték többek között a "gyászdalokat Attila haláláról."(301)

Ez az adat rendkívül fontos és lelkiismeretességre figyelmeztető intés, hogy kultúrkapcsolatainkat a keleti, izlám előtti időkre is ki kell terjesztenünk. Egyben megcáfolta Yakut a muzulmán tudósok ama állítását, hogy a Halebben (Aleppó) tanuló magyar böszörmények kizárólag a nagy muzulmán egyházjogász, AbaHanifa tudománya kedvéért látogatták volna ezt a szíriai várost. (302). Csillagászatot és talán tudatos eredetkutatást is végeztek a magyar történelem javára.

Ladomér érsek és Kelemen főinkvizítor felfokozott gonddal igyekeznek irtani a muzulmánokat III. András koronázása után. A budai Szent Miklós kolostor perjele ekkor kap megbízatást, hogy az egész ország területén szervezzen albizottságokat, a, helyszínen folytassák le a vizsgálatot és csak abban az esetben hozzák a vádlottakat Budára, ha ügyük nagyobb fontossággal bír (303). Így vizsgálta végig egy szegedi bizottság, az ottani domonkosok főnökével az élén, a somogyi határokon levő muzulmánok lakta falvakat, Acsát, Mernyét, Böcsüt és Csökét. A lezajlott vizsgálatok eredménye: 8 darab "saracén" nyelvű "opus astronomicum" - csillagászattal összefüggő munka volt (304). Pécs mellett egyébként

Makarhegyen, a Mecsek hegységben, csillagvizsgáló intézményük is volt a muzulmánoknak és a század végén a Domonkos-rendiek pécsi kolostoránál már működő nyelviskolában "arab nyelvet is tanítottak" (305). A jegyzőkönyvek adatai szerint az itteni Sandur nevű tudóst is megidézte á Szegedről kiinduló inkvizíció, mert birtokában volt egy "albatenii Liber astronomie" című munka. Visszaadták tulajdonosának Hont Pázmány János pécsi püspök közbenjárására. A könyvet visszajuttató végzés szerint: "a tiszteletreméltó dominus Sandur mestere volt a Makarhegyen levő saracén csillagvizsgálónak" (306). Miután ugyanezzel a névvel, szerepel egy másik muzulmán tudós is két fiával Zengis és Anis tanulókkal, akik Egyek faluban laktak és "arab nyelvű iratokkal kereskedtek" a jegyzőkönyvek pontatlansága miatt nehéz megállapítani, hogy a két ízben szereplő Sandur nem egy és ugyanaz a személy volt-e. Az Egyek faluban lakó Sandur vallomásában azt állította, hogy Kun László követe volt a szicíliai királynál hat éven keresztül és két említett fia a salernói egyetemen tanultak arab nyelvet és egyéb tudományokat ezen idő alatt (307). Árpádházi Margit kanonizációs perében 1276-ban kihallgatott tanúk sorában is szerepel az említett Sandur, aki a pápai bizottság előtt elmondotta, hogy latinul is tud és a közeljövőben utazik Szicíliába, mint a magyar király követe (308). Sandur fellebbezett Ladomér esztergomi érsekhez, hogy az inkvizíció végzése ellen tiltakozzék, annak ellenére, hogy azt a végzést adták, hogy "contra fidem nihil tenet" - a hit ellen semmit sem tartalmaz. Fellebbezésének az oka valószínűleg tiltakozás volt a vizsgálat ellen, mert nagy műveltségű és diplomáciai jártasságú ember volt és bizonyára nemesi címet is kaphatott (309).,

Akun nyelvemlékek sem szerencsésebbek a magyarokénál: ők sem kerülhették el az inkvizíciót. A kun misszió egészében a magyar Domonkos-rendiek vezetése alatt állott. Megtérítőjük Tódor fráter, segédpüspöke volt a flamandnak ismert, de Paulus Hungarus által "anglicus"-nak nevezett esztergomi érseknek (310). IX. Gergely pápa ismételten dicséri a nevezett segédpüspök nagy buzgalmát a kun térítés érdekében. Miután a kunok inkvizícióinak külön fejezetet szentelek, ehelyütt csak gyér irodalmukról emlékezem meg.

A kúp nyelvű irodalmat a Domonkos-rendi misszionáriusoknak tulajdonítják, akik ugyanazon rend tagjai, mint az inkvizítorok. Ellentmondásnak látszik a két történelmi tény szembeállítása, hogy egyrészt a domonkosok írják, másrészt ugyancsak a domonkosok semmisítik meg a kun nyelvű irodalmat. A nagyon kis számú kun nyelvtöredék nem ütközhetett az inkvizíció elveivel, mert a "Codex Cumanicus", vagy "Petrarca Codex" néven ismert irat -a leglényegesebb darab - nem más, mint egy a kun nyelvű liturgiában használt Himnusz gyűjtemény, melyet az egyház nagyobb ünnepek és ismertebb szentek napjain énekelt és énekeltetett híveivel (311). A másik nagyobb töredék a "Kun Rejtvények" címen ismert, tréfás kérdések gyűjteménye. Csak 4 oldalnyi terjedelmű és az előbbinek, a "Codex Cumanusnak", a fedőtáblájaként szerepelt. Lehetséges, hogy Milánó nagy könyvtárigazgatójának, Fatinak a véleménye igaz, hogy ,,hosszú ideig vándorolgatott régi tulajdonosa nem mindig tiszta zsebeiben, mert elnyűtt oldalai alig olvashatók" (312). A kun nyelvemlékek tehát a mai magyar "Halotti beszéd" és "Mária siralom"-nál sokkal nagyobb szövegmennyiséggel rendelkeznek. Feltétlenül nagyobb számú kódexük lehetett már csak azért is, mert éppen a Domonkosrendieknek Jászvásárott levő nagy kultúrcentrumában az énekiskola mellett másolóműhelyük is volt már a tatárjárás előtt. 1228-ban PiriJezda kúra főúr nagyobb mennyiségű pergamentet ajándékozott a jászvásári domonkosoknak, hogy "folytassák a kun kódexek másolását" (313). Ennek a nagymennyiségű kódexnek sehol semmi nyoma.

W. Bang, aki német részről alaposan tanulmányozta a "Codex Cumanicus" és "Találós Kérdéseket" német szerzetesek munkájának tartja az iratok szerzőit azon az alapon, hogy "gótikus" betűkkel vannak írva (314). Másik argumentuma, hagy a rejtvények egyike "fehér daruról" szól és ez a madár Marco Polo leírásában is szerepel (315), mint Távolkelet tipikus madara, ahova a korabeli magyar domonkosrendiek vagy más misszionáriusok már nem értek el, tehát az említett "gótikus" betűk alapján a könyveknek német eredetéhez kétség nem fér. Nem tarthatjuk elfogadhatónak ezt az "elfogulatlan és tárgyilagos tudományos megállapítást" még akkor sem, ha a nagy' olasz utazónak, Marco Polonak fehér darujával akarja igazolni azt, mert magyar földön is ismert, sőt nagyon ismert fogalom, mesében, dalban, legendákban egyaránt mint népi motívum, a fehér daru lebegő alakja (316). Sokkal inkább elfogadható gróf Kuún Géza állítása, hogy a Himnusz gyűjtemény "Vexilla Regis" húsvéti diadaléneke közelebb áll a magyarhoz nyelvileg, szerkezetileg, mint az eredeti latinhoz és aki latinból fordította, magyarul gondolkozott és úgy öntötte a kun nyelv rigmusaiba (317).

A 13. századi könyvek tartalmát vizsgáló cenzorok jegyzőkönyvei csak pár esetben említik meg a "comburatur égettessék meg" ítélkezést. Legtöbb esetben elkobozzák és csak ritkán kerül vissza tulajdonosa kezébe még akkor is, ha megkapja az akkori idők "nihil obstat"-ját: "kontra fidem nihil tenet" (318).

Talán bizalmatlanság vezethette a főinkvizítorokat, hogy a könyvek sorsát nem bízták magyar származású szerzetesekre, mert esetleg elfogultságból nem jártak volna el teljes szigorral, hogy még a megsemmisítés árán is megvédjék a hit igazságát. Mindenesetre a fennálló rendelkezések szerint az elkobzott könyveket

Firenzébe vitték, ahol egy erre külön szervezett bizottság döntött sorsuk felől. A bizottságban magyar nyelvet ismerő szerzeteseknek is kellett lenniök. Az említett fráter Passavanti, aki egy 13. századi magyar Bibliáról mond kritikát, csak a magyar nyelv ismeretében tehette ezt (319). Ugyancsak ide szállítja az inkvizíció a "beginák", jámbor női vezeklőknek szánt "Consolatines" - ciklusát és valószínűleg a Nyulak szigeti kolostorban született "Lelki Tükör" iratokat is (320).

A nagy időtávlatokban elkobzott kéziratok sorsa a firenzei kolostorban akkor válik jelentőssé, ha a magyar elveszett "ős-gesta" (321) nyomait kutatjuk. Miután az inkvizítorok a 13, században a királyi udvarban ütötték fel székhelyüket (322) módjukban állott az u. n. "udvari irodalmat" és királyaink könyvtárait egész közelről megismerni. IV. Béla udvarában a tatárjárás előtt Johannes Teutonicus, amíg a magyar rendtartomány főnöke volt, mindennapos vendégnek tekinthető (323). Ugyancsak a székesfehérvári udvar állandó lakója a tatárjárás utáni években a pápa bizalmasa Péter (324) főinkvizítor és még inkább Kun László idejében Simon fráter, aki a Szent Miklós perjeli tisztjét is viseli ugyan, de a királyt állandóan kíséri (325). IV. Béla udvara a középkori szokások szerint külön iskolát tartott fenn, követve atyja II. András példáját, aki nemcsak fiait, Bélát és Kálmánt taníttatta itt, hanem kiválóbb és tehetséges ifjakat is. Így tanultak, mint Béla és Kálmán hercegek iskolatársai Dénes fia Dénes, aki később lovászmester, Mátyás kancellár, a leendő esztergomi érsek,

Lőrinc mester udvarbíró és Tamás királyi nótárius és testvére (326). Az udvari iskolában az új szerzet tagjai, a Domonkos-rendiek a latint tanították (327).

Ebben a környezetben élve, az inkvizítorok pontos és alapos képet alkothattak a királyi könyvtár századok alatt összegyűlt értékeiről. Hogy a magyar "ős-Gesta" a királyi könyvtár birtokában volt, ahhoz semmi kétség nem fér. Így kívánta az Árpád-ház kezdettől vallott misztikus, isteni beavatkozással alapított dinasztikus eredetlegendája Álmostól Attiláig, Attilától Noéig vezetve vissza őseit. A biblikus családfa lehetett többek között az inkvizíció szemében a "botránykő", ezt kellett lecsiszolniok és folytatni Anonymus "kiértékelő" műveletét, nem keresztény motívumokat "parasztok fecsegésének" tartva, és a kritikus ész józanságával mellőzve mindent, ami a keresztény világképpel ellenkezésben van (328). Megkeresztelik az ősi adatokat - elég csak Álmos alakjára gondolnunk, "kivel a Szentlélek volt" (329).; Elhagynak részeket, hogy az egyházi felfogás érzékenységét ne sértsék. Így maradt ki az első, meglévő krónikákból a biblikus családfa, mely Attilával kapcsolja össze a magyarság eredetét. Az ősi Gesta tehát minden körülmények között az inkvizíció kezébe került. Eltüntetése nem lehetett nagyon egyszerű, hiszen a dinasztikus dicsfény légkörét, őseink töretlen családfáját királyaink még a legkeresztényebb korszakokban is féltékenyen védték. Ezért jelentős Kézai Simon mester, Kun László krónikásának új és módosított írása, amelyben a kor szellemének megfelelően nem ad támadási felületet olyan legenda-részletekkel, amelyek a keresztény felfogást botránkoztathatták volna. Meglepő, hogy a Kézai-krónika védekező álláspontot foglal el a korabeli, nyugati papkrónikások felfogásával szemben, akik szerint "a magyarság állati szörnyetegek leszármazottja". Kézai bizonygatja, hogy az ő népe is "férfiak és nők házasságából, született" (330). Még inkább elterjedt vélemény volt ez Attiláról és hunjairól. Egy olasz krónika szerint: Attilát kutya nemzette (Attila fu generato da un cane. .. ") {331). Ugyanez az orosz Nesztor krónika szerzőjének véleménye is, aki csodálkozik: "Isten türelmén, hogy állati szörnyetegek eme fajtáját megtűri az emberek között. .." (332). Attila "barbár és vérengző, követ kövön nem hagyó" híre a középkor Európájának képzeletvilágában sokkal torzabb formában élt, mint manapság. Az inkvizítorok sem maradhattak mentesek ettől a minden keleti értéktagadástól, főképp ha olyan világnagyságról volt szó, mint a Rómát is rettegésben tartó nagy hun király. Hogy egy vérengző keleti zsarnok biblikus genealógiával Krisztus családfája mintájára Noéig vezesse vissza ősei sorát, ütközött a 13. század theocentrikus keresztény felfogásával, tehát el kellett tűnnie.

Ezek lehetnek megalapozott okai az "ős -Gesta" eltűnésének. Az eltűnés módja a már említett inkvizítorok udvari tartózkodásával függhetett össze, akikkel királyaink, főképp IV. Béla, keleti kapcsolatai miatt állandó "mentegetődző" álláspontot foglaltak el (333). Fontosnak tartjuk a kérdést megoldani: hol volt, kinek kezébe kerülhetett az említett "ős-gesta"? Ezekre a kérdésekre ad választ a valószínűség meggyőző erejével az inkvizíció ama rendelete, amely a firenzei kolostor bizottsága elé utalja az elkobzott könyveket. Nincs ugyan pontos adatunk arra, hogy ez történt volna az "ős-gestával" is, de az irodalomtörténeti tény, hogy éppen a firenzei Domonkos-rendi kolostorban írta meg a szerzethez tartozó Antonin érsek a 14. század végén híres "Chronicon" című történelmi munkáját, már olyan adat, hogy forrásmunkáinak kiértékelésével okvetlen kapcsolatba került az említett, elveszett irattal. Firenzei Antonin "Chronicon"-jának magyarok eredetével foglalkozó része ismeretlea forrásmunkákon alapul. Eredettörténelmünkkel kapcsolatos adatait nem meríthette más forrásból, mint valami ősi krónikából, amely sokkal gazdagabb és bővebb volt, mint Anonymus és Kézai krónikája. Honnét vehette tehát "első forrás"-nak számítható adatait, ha nem az "ős- Gestából", vagy annak másolatából? A kutatások mai eredménye szerint a firenzei dominikánus "Chronicon"-ja szolgált oroszlánrészben alapul a Thúróczy krónika megírásánál. A Thúróczy krónika, teljes címén "Chronica Hungarorum", 1488-ban jelent meg először nyomtatásban Augsburgban, kézirata megelőzte Ranzanus "Epitome Rerum Hungaricarum" c. munkáját, tehát nem maradt hátra más alapvető forrásmunka, mint a firenzei szerzetesé. Annál is inkább, mert Attila Noéig vezetett családfája, csak ebben a munkában szerepel (334). Antonin érsek tehát nem meríthette ismereteit más forrásból, mint egy, a firenzei könyvek között közel két századon át lappangó "ős- Gestá"-ból, vagy hozzá hasonló, hún- magyar kapcsolatokat számontartó eredetlegendából (335).

Megerősíti fejtegetésünk alapját egy másik irodalomtörténeti adat ugyancsak Attilával kapcsolatban. Ez már a 13. század közepéről származik és II. Frigyes császár egy "distichon"-jával van összefüggésben, amely minden vitán felül bizonyossá teszi nemzeti krónikánk erőszakos eltávolítását hazai földről. A Kettős Szicília Királyság ura I i. Frigye s, korának botrányköve, a pápaság többszörösen kiközösített "Antikrisztusa'' híres könyvgyűjtő, szenvedélyes olvasó volt (336). Ismerte és nagyra becsülte a keleti kultúra szellemi termékeit. Beszélt nemcsak németül és latinul, hanem görögül és arab nyelven is. Ő alapította a világhírű palermói könyvtárt és a salernói keleti egyetemet, ahol több volt az arab és görög tudós, mint a korabeli ilynemű intézetekben együttvéve (337). Nagyfokú jártasságra tett szert asztronómiai tudományok terén, és szenvedélyes rajongója volt a solymászatnak. Csillag- és madárjóslásokra vonatkozó híres distikonja az az adat, amely Attila verses eposzával feltűnő nagy hasonlóságot, majdnem azonosságot mutat. Az állítólag sajátkezűleg szerkesztett vers szövege így szól:

Fata  volunt, stellae docent, avium volatus,
Quod Fridericus ego malleus orbis ero ...

Az attilai szöveg:
Terra tremit, stellae cadunt
Et ego malleus orbis ero ...

Az első sor a Frigyes-féle szövegben csillagászati és madárjóslati ismereteire vonatkozik, helyettesítve a hún király "csillag esik, föld reng" ősi epikus szavait, a második sor azonban teljesen azonos mindkét versben. Hogy a hasonlóság nem véletlen műve, az kétségtelen, de fennáll a kérdés, hogy került a két "világhódító" distikonjába a szöveg, melyiké az időbeli elsőbbség. A "malleus orbis - flagellum Dei" Isten ostora Anonymusnál már a 12. században előforduló kép, éspedig Attilára vonatkoztatva: Árpád magát Attilától származtatta, akit "Isten ostorának neveznek" (337/a). Bár ez a jellegzetes kifejezés II. Frigyes kedvenc udvari írójának,
Viterbói Godefridnek "Pantheonjában" is szerepel (338), az elsőbbség mégis a magyar Anonymus-krónikát illeti annál is inkább, mert a Lechmezei vesztett csata után Lél-Lehel vezér is ezekkel a szavakkal válaszol Konrádnak: "Mi a legnagyobb isten bosszúja vagyunk, általa küldettünk, hogy ostorotok legyünk" (339). Ismerik ezt a szóhasználatot Kézai Simon mester (340) és Káldi Márk Képes Krónikája is 1341), bár későbbiek II. Frigyes és viterbói Godefrid koránál.

Az "Isten ostora" ősi soron szerzett keleti öröksége a magyarságnak, mint az isteni fenyítő szándék lesújtó eszköze éppúgy, mint a "malleus orbis" - világpörölye képlet, a régi "misztikus kovácskirályok" varázsszerszáma, a történelem folyamán jogarrá váló hatalmi szimbólum (342).

A két vers közül tehát a hún királyé nemcsak, hogy régibb, hanem az elveszett "ős-Gesta" egy része is (343). Kutatva az eltűnt magyar forrás útját, vissza kell térnünk a könyvcenzusa színhelyére, a firenzei San Marco kolostorba. Mint már említettük a magyar udvari könyvtárakban bennfentes főinkvizítorok könnyen hozzájuthattak a magyar eredeti krónikákhoz és talán a buzgó keresztény királyaink valamelyike is hozzájárult, hogy a pogány hun király "hivalkodó biblikus családfáját" eltüntessék. Minden esetre gondolkozóba ejthet a történelmi adat, hogy IV. Béla belső barátja Teuton János magyar főinkvizítor, aki egyébként évekkel előbb II. Frigyes palermói udvarában huzamosabb időt töltött, 1232-ben IX. Gergely pápa felkérésére találkozót kért a császártól hogy enyhítse a közte és a pápa között elmérgesedett helyzetet (344). Ez a találkozás II. Frigyes, és Teutón János között a firenzei San Marco kolostorban történt meg.

Majdnem ugyanez az eset zajlott le, ugyancsak a firenzei könyvcenzura központjában, 1245-ben egy másik közvetítő tárgyaláson, amikor IV. Ince felkérésére Lombard Péter, a tatárjárás utáni első inkvizítor IV. Béla udvarából sietett Frigyes császárt Róma-ellenes hadjáratától visszatartani(345)

Ismervén a gőgös Hohenstaufen könyvgyűjtő szenvedélyét és IV. Béla bőkezűségét rokonai iránt - II. Frigyes vette feleségül Béla nagybátyja Imre királynak özvegyét - nem lehetetlen, hogy ezen az úton került a firenzei kolostorba a könyv, amelyet aztán Antonin érsek a 14. század végén átdolgozott" (346).

Miután az attilai és II. Frigyes féle distikonok közötti összefüggést elfogadhatóvá tettük, még azt is megállapíthatjuk, hogy az elkobzás, vagy eltűnés 1250 decembere előtt történt, mert ez az a "terminus ad quem", ameddig a császár megírhatta Attila hírét-nevét is megirigylő versét, mert ebben az évben és hónapban halt meg(347).

Összegezve adatainkat az inkvizíció által elkobzott vagy megsemmisített irodalmi termékekről számbavéve azok sokszerűségét, de főképp több ízben említett magyarnyelvűségét, el kell vetnünk a hivatalos irodalomtörténelmi állítást középkori szellemi igényeink sivárságáról, irodalmunk szegénységéről. Voltak magyar írások, teljes könyvek a "Halotti beszéd" és "Mária siralom" előtt is.

A magyarföldi inkvizítorok buzgósága talán éppen anyanyelvűségünk irodalmi kísérleteinek kurtításával tett jóvátehetetlen kárt. Nagyobbat, mint történelmi tragédiánk, a tatárjárás és törökdúlás együttvéve. A firenzei adatok és az inkvizíció jegyzőkönyvei alapján irodalomtörténetünket lelkiismeretes analizálással főképp keletről hozott eredetlegendáinkkal, a Barlaam-"keretregény" változataival, az udvari költészet "Trója ostroma" töredékeivel, ősi soron örökölt manicheusi szemszögből egészen új szintézisbe kell állítanunk. Az ázsiai szellemi örökség sokkal gazdagabb és főképp eredeti és jellegzetesen magyar, időben jóval korábbi a nyugati, másodlagos irodalmi hatásoknál. Téves szemlélet, pl. hogy a Szent László-legendák gyökereit a spanyol Santiago irodalmában keresik (348). Ferdítés, hogy a "manicheus" Elek-, Katalin-, Vid-legendákat francia trubadúroktól kaptuk. Tévedés a magyar csodaszarvas motívumot a Szent Hubertus-legendából eredeztetni. Ősi szellemi tulajdonunk, csak úgy, mint a "kacsalábon forgó vár", az "égig érő fa" mesemotívumaink.

298. Kassai kódex Anno 1292 n. 4.
299. Kassai kódex: u. o. n. 4. Munkájának magyar fordítása: "Könyv a legnagyobb orvosi titokról és az embervér kivonatról."

300. Kassai kódex: Anno 1292 n. 5. Ez a jegyzőkönyvi részlet a másolatban feltűnő piros tintával volt bekeretezve és oldaljegyzetként a következő szavak szerepelnek: Calamitas superstitionis cuius auctor est mercenarius demonii.." A jelzett "tabulákra" ugyanis feljegyezték a csillag konstelláció szerinti rövid jóslatokat, madár és állathangok alapján. "De voce corvi - Holló károgásból: ARIES: novellas audies, - TAURUS: item designat, GEMINIS: ad protontotem accedent, - CANCER: detroctionem designat, - LEO: Fornificationem, - VIRGO: melum rumorom ad dies, - LIBRA: detractionem malam hominum, - SCORPIUS: dampnationem arimalium in pecudes, - SAGITTARIUS: duritiam designat, CAPRICORNIUS: inuenies bonitatem. - AQUARIUS: causa mulierum, PISCES: litern in ciuitate designat; - tehát egy egész ciklust "végig jósolt" a holló károgásból. De szerepelnek még: "De voce galline" - tyúk kárálásból, "de motu ocuh" - szemmozgásból, "de sonitu ignis" - tűzropogásból, "de ululatu tanin'' - kutya vonyításból stb. eredeztetett jóslatok is. - Ennél értékesebbek a "Tabufa Stellarum" c. könyv kérdései, amelyek valószínűleg egy-egy fejezetet jelentettek: "Utrum regnum est stabilis" - Vajon az ország szilárd-e? "De viro qui recensit a regno suo" -a férfiről, aki visszatér országába. "Utrum peryenit ad regnum out non" - Vajon királysághoz jut-e? "De paucitate venationis" - Vadász sikerről. Ilyen és hasonló tárgyú kérdések kétségtelenül arra mutatnak, hogy Kun László udvari csillagásza alaposan teljesítette feladatát...

301 PAREJA F. - HERTLING L.: "Islamología". Madrid, 1954. II. 835.: "Basta recordar que los poetas-cantores-magos non antiquisimos entre los turcos: hay mención, por ejemplo de "cantos funebres por la muerte de Attila".

302. Jerney említi a magyar vallásfelekezetekről írt tanulmányában Yakut tudósításából a következő beszámolót az aleppói muzulmán egyetem magyar hallgatóiról: "Meg voltam lepődve Aleppó városában az emberi sokaságon, akik Abu Hanif rítusa szerint az egyházjogot tanulták. Mikor megtudtam róluk, hogy magyarok, kíváncsi voltam, hogy mit tanulnak és megtudtam, hogy egyházjogot". 'Tudománytár, 101. oldal. Yakut maga is sokáig tanított az aleppói egyetemen és ott is halt meg, mint nagy etimológus. De az aleppóiak legnagyobb ereje éppen a csillagászat és a vele összefüggő matematikai tudományuk voltak, kínai, sőt ujgur, khorasani tudósok tapasztalt vezetése mellett. Nem tartom valószínűnek, hogy ezek a csalogató tudományok érdektelenek maradtak volna a magyarföldi böszörmény egyetemi hallgatók előtt.

303. Kassai kódex: Anno 1291. no. 12.
304. U. o. Anno 1291 n. 23.
305. U. o. Anno 1292. n. 14.
306. ,,Dnus Sandur magister domus custodie spherarum..." u. o.
307. U. o. 1292. n. 14.
308. Monumenta Romapa Epacopatus Vesprimiensis I. 380. old
309. Kassai kódex: Anno 1292. n. 14.
310. Codex Biblioth. Vatic. Fond. Borghese. 261. fel. 90/r.

311. Bang: "Beitraege zur Erklärung des komanischen Marienhymnus" General Sitzung der Phil, historische Classe der Preuss. W. Akademie. Berlin. 1910. - akinek megállapításait erősen vitatja Salemann: "Zur Kritik des Codex Cumanicus" c. tanulmányában, Bulletin de A. Imp. des Se. de St. Peterboug. 1910.

312. BANG: "Über die Rätsel des Codex Cumanicus" : "Certainement ce précieux ms. a été longtemps dans les poches peu propres d'un ancien possesseur; et tele a contribué a rendre encore moins lisible une écriture, par elle-meme évanouie .. ."

313. Kassai kódex: Anno 1228. n. 23.
3l4. BANG: i. m. 336. old. ,,von deutscher Hand..."

315. ,,Grus leucogeranus" a darú leírása Marco Polonál (Yule Cordier kiadás I. 296.) "There are five different  kinds of cranes found in those tracts... the second kind again is vall white..."

316.  A magyar néphagyomány sokszor --- tévesen -a turullal téveszti össze a darut kétségtelen bizonyítékként, hogy a két madárnak a szimbólikus jelentősége éppen eredetüknél fogva ázsiai legendakörünkből magyarázható. V. ö.: SCHENK T.: Magyar Solymászmadár nevek". Aquila, 1935-8. c. tanulmányát.

317. KUÚN G.: "Codex Cumanicus" Bpest, 1880. 143. oldalon rámutat, hogy pl. a "vexilla regis" c. húsvéti himnusz szövege sokkal közelebb áll a magyar fordításhoz, mint a latin eredetihez és citálja bizonyítékul Szilágyi Á: "Középkori magyar költői maradványok"-ban közölt magyar szöveget.

318. Ez az általános, felmentő ítélet formulája: "contra fidem nihil" ,,a hit ellen nem vét" értelmében, ezzel az egyházi fórum a maga részéről lezárta a vizsgálatot, bár a "brachus secularis" "a világi hatalom karja" talán még tovább vitte a pert és súlyos ítéletet hozott.

319. A magyar középkori biblia-irodalomnak legalaposabb szakértője Kardos Tibor, hosszas kutatásai és zseniális meglátásai kapcsolták össze az Európa szerte szétszórt, gyér számú adatokat a nemzeti nyelvű Bibliákról. ,,A laikus mozgalom magyar Bibliája" (Minerva, 193x. 52-81.) csak a kezdet volt és huszonhárom év múlva eljutott annyira, hogy a firenzei inkvizíciós központ -- amelyről azonban ő sem tudott - Passavanti Domonkos-rend fráter és könyvcenzor véleményét felfedezze az eddigi ismereteink szerinti első magyarnyelvű Bibliáról. Munkálkodása eredményét Kardos: "A huszita Biblia keletkezése". (Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 82. sz. Bpest, 1953 c. munkájában tette közre.

320. KOLTAY-KASTNER: "Az együgyű lelkek tükre" címen megjelent munkája tér ki a középkori magyar "speculum"-okra, aszkézist és egyéni misztikát csoportosító írásművekre, amelyek annyira elterjedtek a 13. századi jámbor irodalomban. Hogy Árpádházi Szent Margitnak tulajdonítható-e, vagy sem, nyitott kérdés. Mindenesetre a királyleány szentté avatási vizsgálatainál a S. Congregatio előtt 1941-ben P. Böle Kornél Domonkosrendi szerzetesnek és dr. Lovass Elemér bencés tanárnak - Margit irodalmunk két szakértője -- ünnepélyes esküt kellett tenniök, hogy tudásuk és lelkiismeretük szerint a szentéletű királyleány semmiféle írásos munkának nem volt a szerzője. - Nem mond ellent az eskünek a kolmári Domonkos-rendi apácáktól származó "Subtilia" 1280 után írt kódexe sem, amelyben a következő bejegyzés maradt fenn a legelső oldalon: "Margerita amabilis fiba regis tam nobilis..., majd követik a lelki tanácsok: Somi regis filis quondam in subtilia

 Hoc opus exegit suisque posteris dedit
 O principis filie sorores subtilie
 Ad agni nuptias datas port inducias

A MS. ma a kolmári (Németország) városi könyvtár tulajdona 508, szám alatt, 141 számozott oldal.

321. DEÉR I.: "Quis fuerit fons primigenius Gestarum Chronicarurnque Hungaricarum medii aevi ex saec. XI. - morindus et post deperditus?" Scríptores Rerum Hungaricarum. Tom. I. 3-11.

322 FEJÉR: Codex Diplomaticus H. VI. - I. 301: "Innocentius Papa VI. Priori de Ordine Praedicatorum... Nos Plenam de te in Domino fiduciam obtinentes, ut in curia.. illustris regis Hungarie moraturus..." 1243. jul. 5.

323. THEINER: I. m. IV, 123.
324. V, ö. 322. jegyzet.
325. Kassai kódex: 1278 - 81.
326. BÉKEFI R.: Árpádkori közoktatásügyünk". (Czobor: "Magyarország történelmi emlékei" c. díszkiadásban a Millenium alkalmából. 81.)

327. Kassai kódex: "Exodus FF." című töredék.
328. Anonymus cap. VI.
329. U. o.
330. KÉZA: Cap. IX. 12.
331. Arminesi degli Roco Paduano: ,,Attila flagelum dei tradotto della vera crenica": ,,ove si narra come, detto Attila fu generato da una cane, e di molte destruttioni fatte da lui nell, Italia." Padova év nélkül. A Széchenyi könyvtár Katalógusainak I. kötet 8. sz. 32. lap.

332. PRIAN-CHANINOFF: ,,Historia de Rusia" Santiago de Chile, 1938. Ez a munka sem értékeli nagyra a Nestor-féle "rekopiációkat, amelyeket nem mint szemtanú, hanem mint elfogult és logikátlan ortodox szerzetes hiszékenyen összeírt."

333. WENZEL: Árpádkori Okmánytár. III. 57. - IV. Béla mentegetődzik a pápa előtt, hogy két leányát két lengyel, egyet pedig a rutén hercegekhez adott feleségül és fiát egy "valamiféle" kun leánnyal házasította, de ezt "propter bonom cristianitatis" tette. Sárospatakról kelt levele IV. Incéhez, 1256, dec. 11-én és később a nagy Hulagu kán kérését, hogy leányát Kunigundát adja feleségül a tatár unokaöccshöz, maga a pápa is igyekszik megakadályozni. Aki mentegetődzik, ismét IV. Béla.

334. HIHTH F.: ,,Die Ahnentafel Attila's, nach Johannes von Thúrócz" Bulletin de Ac. Impérial de St. Pétersbourg. 1900. 22 és következők.

335. MORCAY: "St. Antonin, archéveque de Florence". Paris, 1947.
336. WOOD-FYFE: "The art of falconer." Starford, University, California. 1943. Ez a legalaposabb munka eddig, amely nemcsak a császár tudomány-felkészültségét tárja fel az ornithológia terén, hanem egész egyéniséget, amely még ma is sok vita tárgya.

337. MIELI A.: "El mundo izlamico y el occidente medieval cristiano": Euenos Aires, 1946. II. 98. old.
337/a Scriptores Rerum Hungaricarum. I. 61. oldal.
338. GODEFFRIDUS VITERB.: "Pantheon" Liber XXII 17. oldal.
339. Scriptores Ferum Hungaricarum. I. 61. oldal.
340. U. o. I. 151.
341. I. m. I. 261. oldal.

342. Alföldi A.: ,,A tarchán méltóság eredete:' Magyar Nyelv,.Budapest, 1932. 207-16. A szerző mesterien oldja meg a kovács-király szimbólum kérdését törökös népek kultúrközösségéből eredeztetve ezzel történelmünk jogar-kalapács jelképét. Egyébként a munka teljes összhangban áll Frazer G.: ,,The magic art and evolution of Kings" tanulmányával.

343. A distikon fenséges ütemezésű epikus formára vall és többen így Ipolyi A. püspök is -megkísérelték, hogy az ős-gesta verses alakját. legalább részleteiben rekonstruálják, nem is kis sikerrel. Mások viszont Janus Pannoniusnak tulajdonítanak egy ősi, magyar krónikát, verses formában, ennek azonban semmi tárgyi alapja nincs,

349. Kassai kódex: "Exodus FF" című töredék 1232.
345. Kassai kódex: Ano 1245. ,,In absentiam inquisitoris ad mandatum dei, pape ambaxadoris conventu Florancie..."
345. FERDINANDY M.: "Et ege malleus orbis... Annales". Bs. As. 1955.
347. MIE:.I: i. m. LL. 201.

VII.

A "TAKÁCS-ERETNEK" MOZGALOM

A 12. és 13. századfordulón Flandriában, Brabant, Liége, de főképp Gent és Ypres vidékén a középkor hatalmas szövő-fonó ipar nagyméretű fejlődése nyomán, egy új szociális réteg alakult ki: a "takehan" - takácsok osztálya, a megvetett és elnyomott városi lakosság kézimunkás tömegei. Az akkoriban még Lotharingiához tartozó városok gazdag polgárai és kereskedői tartották kézben ezt a hatalmas tömeget, amely feldolgozta a jó minőségű angol és később magyar gyapjút. Kész áruival elárasztotta nemcsak egész Európát, hanem még Indiába és Afrika északi városaiba is eljutott vele.

A "takehan" fogalma magába zárta a szövő-fonóipar ágait művelő gyapjúmosókat, gyapjúverőket, a "kékujjúaknak" gúnyolt kelmefestőket is. A gazdag tőkések, miután kezükben volt az olcsón vásárolt gyapjú és drágán eladott "draperia" barchent, aranyskófiummal varrott szövetek ára közötti, sokszor 600 %-os nyereség, egyre kapzsibbak lettek, a hatalmas kéziipari tömegeket valósággal éhbérért dolgoztatták; természetszerűleg nagy társadalmi feszültség állt elő. A takácsok érdekszövetségeket szerveznek, vallási színezetbe burkolva elérhetetlen vágyaikat. A szervezetek - "comuna"-k - az evangéliumi, ősi keresztény szegénységet tűzték ki eszményképül, mintegy vigasztalásul önmaguknak. Megvetették a, gazdag polgárságot, mert hatalmas várfalakkal választotta el magát tőlük. A szegénység eszmehordozóját Szent Pál apostolban látták, aki sátorszövésből tartotta fenn magát. Egy újfajta eretnekség melegágya lett a "comuna" azzal, hogy a gazdag néposztályokat, többek között a dúsgazdag egyháziakat is megvetette; lassan, de észrevehetőleg eltávolodott az egyházi fegyelemtől, állandó veszélyt jelentve a fennálló renddel szemben. Jacques de Vitry, aki ismerte a flandriai városok életét, írja róluk keserű szavait: "Violente et pestifere communitates", szét akarják törni az egyházat (348). A veszély nő, az egyre duzzadó kéziipar munkásai elözönlik a városokat és hatalmas, sokszor 8-13 hektáros területeket betöltő fabarakkokban mossák verik, szárítják a gyapjút és készítik elő az asszonynépnek szövésre-fonásra és kelmefestésre (349). A barakkokat "mansiones"-eknek hívták és lakosságuk annyira felduzzadt, hogy a 13. század elején Gent város polgárainak a negyed része, közel 5.000 "takehan - takácsból állt" (350). Ugyanez a helyzet Ypresben, Liégeben is.

A takács mesterség és az eretnekek kapcsolata az európai vallástörténelemben nem vita tárgya. Egyedül csak azon vitatkoznak, hogy vajon a takácsok lettek-e eretnekké, vagy az eretnekek takácsokká? (351) A kérdésnek; azért van nagy jelentősége, mert a középkor az eretnekek megjelölésére sokszor használja a takács fogalmat (texerant - takehan). Magyar földön is hasonló a helyzet, amint látni fogjuk az inkvizíciós perek folyamán. A takács-eretnek .mozgalom Európa szerte elterjedt és az ipari "proletariátus" jellegét felöltve, sokhelyütt forradalomra vezetett. Ismertek a kölni takácsok harcai, a firenzei Ciompi-gyapjúszövő lázadás (1379-ben). Miután a 13. század elején már túltermelésben voltak a flandriai takácsok, tömegesen maradtak munka nélkül. Reggelenként tömegével várták, hogy valamelyik "gyár" mestere szerződtesse őket nyolc napos munkára. ,,Hajnali látástól - esti vakulásig" dolgoztak, a városok előírásai szerint nyolc naponként kellett volna őket fizetni, de a munkaadók sokszor "selejt" áruval kárpótolták őket, amit nem tudtak eladni.

Így nőtt és fokozódott a nagy társadalmi feszültség a takácsok megvetett rendje és a többi, vagyonosabb réteg között. Eretnek szónokok lázítják tettlegességre a népet, sokszor mindent romboló eredménnyel. A zendülésre buzdító munkásszervezőket a polgárság kémei állandóan figyelték és sorsuk a száműzetés, vagy máglyahalál volt (352). 1230 táján Douai-ban egy kisebb méretű lázadás értelmi szerzőinek sikerült elmenekülniök, bár a város piacán már összehordták a rőzsét, hogy máglyán megégessék őket. Korabeli források csak annyit említenek róluk, hogy "Magyarországra mentek takács testvéreikhez" (353).

A magyar eretnekségek történetében a nyolc megszökött flandriai takács fordulót jelentett. Hatásukra hazai földön is "vallási" színezetet vesz fel az ősi szövő-fonók, szervezete, főképp az itt megtelepedett flamand, vallon, vagy mint nálunk nevezték őket, "olasz" és "latin" bevándoroltak között.

Magyarországra flandriai bevándorlók már a 11. század folyamán érkeznek nagyobb csoportokban a szintén flandriai származású váradi püspök hívására. A Liége-környéki lázadások földesuraik ellen, már akkor sokak életét veszélyeztették. A flandriai kereskedők panasza Cliton Vilmos gróf ellen, mutatja, hogy sok kereskedőnek és szövőmunkásnak kivándorlásra kellett gondolnia: "Bezár bennünket az ő földjére (Flandres), hogy áruinkat ne tudjuk eladni máshol, munkásainkat nem tudjuk dolgoztatni és amit birtokolunk, minden haszon és újabb áruk beszerzésének lehetősége nélkül fel kell élnünk..." (354). A panasz 1128-ban hangzott el. Két év múlva 1130-ban megjelennek Nagyváradon a premontreiek, ugyancsak a flandriai vidékről, hogy felépítsék első prépostságukat. A két dátum egybeesése és a premontreiek rendkívül gyors fejlődése azt mutatja, hogy nem jöttek egyedül, hanem az új hont kereső flamandokkal. Ez adja meg Nagyvárad jellegzetes flandriai településének magyarázatát.

A 13. század elején szereplő magyar takácsok még nem voltak eretnekgyanúsak (355). De nemcsak Nagyvárad környékén telepszenek meg nagyobb és zárt tömegekben a vallonok-flamandok: Országszerte akadunk telepeikre, amelyeket a középkori emlékeink "latinoknak" és "olaszoknak" neveznek. "Olaszi" nevű falvaink az ő alapításaik. Eger vidékén, a Szent János völgyben is a 11. században telepszenek meg, ahol "leodiumi" népnév alatt még századok múlva is saját nyelvüket beszélik (356). Oláh Miklós egri püspök, aki Mohács után II. Lajos özvegyét, "Marie de Hongrie" -t, mint személyi titkár a Német Alföldre is elkíséri és ott megírja hites munkáját a "Hungaria"-t, megemlékszik ezekről az egervidéki "olaszokról", akik még az ő korában is az ősi vallon-flamand nyelvet beszélték.

Oláh Miklós, magyar földön épp ezen a vidéken élt, Belgiumban módját ejthette a két nyelv alapos összehasonlításának (357). Az egri vidékről királyaink ösztönzésére elkerülnek a Szepességbe is és a bányavárosok polgárságát élénken színezik. Nagyobb tömegben Esztergom, Székesfehérvár,. Ó-Buda és Zágráb városokban telepedtek le. Esztergomban oly nagy számmal, hogy egyes nyugati városkutatók őket tartják az ősi magyar főváros alapítójának (358). Esztergomban mély gyökeret vert a leodiumi-flamand polgárság; nagy "mansioni" árutelepei voltak már a tatárjárás előtt. Magában a városban külön "vicus latinus" jelzi nagy szerepüket. Mikor a tatárok megjelentek, több száz flandriai asszony legszebb aranyszőttes ruhájában jelent meg parancsnokaik előtt, kérve őket, hogy kíméljék meg a várost. Már a tatárok sem tartották őket magyaroknak, és a flamand ipar legszebb remekeibe, csipkébe és skófiumba öltözött asszonyoktól elveszik ruháikat. (359).

Ha még megemlítjük, hogy az erdélyi "szász" városok lakosságának jó hányadát és Szerémség bortermelő munkásait is ők alkotják, akkor számot vethetünk a flamand-vallon tömegek magyarországi megtelepedésének nagy jelentőségével.

A vallon településtörténeti adatok sorravétele után visszatérve az említett nyolc takács-eretnek prédikátorra, akik 1230-ban "magyar testvéreikhez" jönnek a flandriai Douiaiban reájuk várakozó máglyahalál elől. Ez azt jelenti, hogy a két ország között hagyományos kapcsolat állott fenn az említetteken kívül is. A premontrei kanonokok állandó szellemi kapcsolatai folytán, 1234-ben két prépost, egy felsőrajnai és egy flamand, végigjárják a magyarországi szerzetházaikat. Ugyanez a helyzet a cisztercitáknál, ők háromévente mennek ősi anyaházukba, Citeaux-ba. Sok liégei pap is megtelepszik nálunk a vallon hívek lelki gondozására. Esztergom érseki székében Róbert szintén flamand, bár Paulus Hungarus "anglicus"-nak nevezi (360). Vallási kapcsolataik ősi földjükkel oly erős, hogy még 1447-ben liégei feljegyzések szerint Esztergom környékéről 150 magyarföldi vallon zarándokol szülőföldjére, és tudott arról, hogy az elődeik onnan vándoroltak ki (361).

A flandriai textilipar városaiban a takácsok mozgalma az 1240-es években annyira forradalmi jellegű, hogy a városok szövetséget kötnek egymás között a munkásvándorlás megakadályozására. Ez a "liga" kötelezte magát, hogy a sorsukkal elégedetlen munkásokat ha egyik városból a másikba költöznek, visszaszolgáltatják régi munkaadójuknak. Minden gyanús takács az inkvizíció elé került, Thomas de Cantipré tanúsága szerint többeket meg is égettek közülük (362). 1245-ben a már említett Douai takácsai szervezett tömegekben hagyták el a várost és javarészük Németországba vándorolt (363). Ettől kezdve állandó forrongások vannak és Európa összes országai lezárják előttük határaikat és visszatoloncolják őket, csak Magyarország és Svájc adnak nekik menedéket. Sokkal nagyobb jelentőségű Gent (Gand) takácsainak elvonulása 1274-ben, amely az ipar teljes megbénulását vonta maga után. Mi sem természetesebb, hogy még pápai rendeleteket is hoznak az "eretnekek" visszatartására, mert ekkor már Dél-Franciaországban oly erőre tettek szert, hogy Albi város és Lyon környékén kénytelenek véres hadjáratokat vezetni ellenük. Hatalmuk oly nagy, hogy elűzik a püspököket és megalakítják a "Lyon szegényei" mozgalmát, Valdes Péter kelmekereskedő "valdenses" eretnekeinek utódját.

Az említett két forrongás 1245-ben és később Kun László uralkodása alatt 1274-ben nagytömegű takács-eretnek rajokat fogadott be Magyarország ' (364). Brunó olmüci püspök jelentést tesz erről a pápának, felhíván figyelmét az eretnekségek nagy elterjedésére hazánkban (385).

Az új jövevényekkel feltöltődik a régi vallon-flamand települések egész sora, főképpen Esztergom, Ó-Buda, Brassó és a Szerémség, ahol a bortermelést újra felvirágoztatják (366). Az országba rajzó takács-eretnekek nemcsak mesterségüket terjesztették, hanem az egyháziak gazdagságát megvető hangulatot és a "kövér polgári fényűzés" gyűlöletét is. Esztergom környékén ismét arra kényszerülnek, hogy munkájukkal keressék meg kenyerüket. Régebb óta megtelepedett, gazdag honfitársaik igyekeztek kihasználni az olcsó munkaerőt, megszervezik velük a város melletti "manisoikban" és a környező falvakban a magyar barchetipart; asszonyaikat "aranyszövésre", skófiumvarrásra fogják be (367) Ugyanez a helyzet az ó-budai és fehéregyházi "Kereszturak" klastromainak gyapjúfonó, kelmefestő telepein, ahol hatszáz asszony és leány dolgozott a "beginák"-nak nevezett, "jámbor asszony-egyesületek" leple alatt (368). A férfi takácsok és női szövő-fonó munkások szociális mozgalma, amint látjuk, Magyarországon is egy újszerű, manicheusi aszkézis formájában; a szegénység krisztusi eszméjét hirdetve és élve, vallási köntösben jelentkezik, mint ősi hazájukban, Flandriában és Lombardiában. III. Honor pápa, megrettenve a "lombardus" eretnekség nagyméretű elterjedésétől" örömmel fogadta a Domonkos-rendiek ama szándékát, hogy magyar földön a takácsok és beginák "lombardus" eszméket hirdető új eretnekséggel szembeszálljanak. Az új szerzetesek első kolostorai éppen a takács-városokban, Esztergom, Győr és Csázmán alakulnak meg. Magyarnyelvű Domonkos-rendiek nem voltak egyszeriben akkora számmal, hogy egyidejűleg elláthatták volna a pápa és Szent Domonkos által annyira óhajtott kun-missziót és a takács-eretnekségeket. Feltételezzük, hogy az első Domonkos-rendiek sorában jelentős számmal voltak képviselve flamand szerzetesek is. A kolduló szerzetesek arra voltak hivatva, hogy a takács-eretnekek szegénység eszméit gyakorlatilag, egyházi síkon is megvalósítsák. Az inkvizíció tehát egy magyarföldi, de idegen fajú és nyelvű, városi réteget érint első sorban, mint közvetlen veszélyt.

Az inkvizítorok küzdelme a takács-eretnekségekkel szemben már a tatárjárás előtt megkezdődött és kitombolta magát. Az erdélyi részek "szászai" valójában azonban a flandriai új telepesek Brassóban is szervezkedtek. A II. András által kiűzött Teuton-lovagrend csupaszon hagyott itteni kolostorát vették át és igyekeztek az inkvizíciós program megvalósítására. 1237 decemberében ítélkeznek először Burzenland Bortze falujában.

Jowb fia Rech "iudex colonorum draperiorum" a gyapjúszövők telepeinek bírája panaszára fráter Gellért "inquisitor Ultrasylvanus" elítéli a brassói, börtönben, vagy "Iocum obi peccata sua peniterent" Walfredus colonust, feleségét Eadimina asszonyt és két leányát Walagilidist és Lautgardot is. Miután nem akartak, bűnbánatot tartani és makacsul megmaradtak eretnekségük mellett, ítéletük máglyahalál, melyet Brassó piacán hajtottak végre (369).

Ez az egyetlen eset, amikor halálos ítélettel találkozunk a takács-eretnekek esetében. Bizonyára nagy hírt verhetett fel az egész környéken. Vannak perek 1237-ben, ugyancsak Brassóban és környékén élő flamand eredetű "texerant"-ok ellen.  G áspár fia Robholt "textor pignolatarum" és nyolc társa kerülnek vád alá, a János vitézek - Kereszturak kísérik őket fegyverrel az inkvizíció elé. A vádak nincsenek megemlítve, de takács-eretnek alapon vizsgálva az esetet, kétségtelenül a "hit tisztaságának védelmében" járt el Gellért fráter: teljes vagyonelkobzás és "hét falun túl száműzetés" várta őket. Elkobzott vagyonuk szerint elég jó anyagi helyzetben voltak. A János vitézek "leprás-kórházai" javára foglalták le mindenüket (370).

1243-ban Artholfus erdélyi püspök indított nagyobb szabású mozgalmat a takács-eretnekek üldözésére. Ekkor már a segesvári Domonkos-rendiek az inkvizítorok. Malembach (talán Mülbach - Szászsebes'') városban folyik le egy nagyobb szabású per, Ledegwex "massarius gantinus" - genti flamand kereskedő; vádolt be volt honfitársai közül többeket, Gito Woradus és Ledegwerus "magistri textorum gantinorum", vagyis a takácsok mesterei, vezetőivel élükön. A vádak, az "istentelen takács eretnekek szövetségeinek megalakításáról" szólnak. Felsorolják előttük a halálbüntetések lehetőségét és egyenként meg kell esküdniök, hogy szervezkedő szándékukkal felhagyva, a ,,gyapjúszövők kollégiuma", az egyház és Brassó város által jóváhagyott szabályai szerint fognak élni. Artholfus püspök az "új telepesek papjait, magistereit és bíráit" egybehívta és az országban fennálló intézmények, egyházi tisztségek megbecsülésére intette őket, hogy a lakosság és városi polgárság között ne legyenek ellentétek. Kinevezte kanonokját Thomas fia Henchet, hogy állandó lelki felügyelet alatt tartsa az újonnan érkezett takácsokat és családjaikat. Az esetben, ha panaszok merülnének fel ellenük, az inkvizíció elé utalja őket (371).

Ezek az új, "coloni"-nak nevezett flamandok, a tatárjárás után ismét nagyobb tömegben érkezhettek Brassó vidékére. Egyelőre nem csináltak nagyobb zavart, de a hazai földről őket kísérő rossz hírük hatására, szükség volt eleve meghozott intézkedésekre.

1280-ban már nagyban szervezkedik a takácsok tömege és egyre merészebben száll szembe a város tanácsával. Hogy az egyházi hatóságok kegyeit elnyerjék, "fraternitas Sancti Pauli Apostoli" - Szent Pál testvériség címen társaságot alapítanak. A vallásos külszín alatt a szegénység és kézimunka ügyesen eretnekséget takargat. A brassói Domonkosrendiek temploma mellett szoktak gyülekezni és jámbor énekekkel, kórusos szavalataikkal fejezték ki vallási igényeiket. Ez a lappangó eretnekség azonban nem maradhatott sokáig rejtve. A takácsok és hozzájuk csatlakozó gyapjúverők, kelmefestők bére az összes Brassó-környéki falvakban egyöntetű volt, hogy a munkásság ne vándoroljon a neki előnyösebb munkaadók szolgálatába. Vezetőjük Brendelinus, nemrégiben Erdélybe érkezett szövőmester, aki ismerte Kolozsvár környékét és kezdődő textiliparát. Hatására, jobb fizetés reményében nagyobb tömegek mozdulnak el eddigi munkahelyükről. A kerti cisztercita apát hívta fel a figyelmet a veszedelemre, amelyet az ezrekre becsült tömeg lassú vándorlása jelentett. Rongyosan és éhezve vonultak át családjaikkal a takácsok "Castrum de Culus", Kolozsvár irányába, szent énekeket zengedezve. Az asszonyok lemeztelenített vállaikat vezekelve ostorozták, nyugati "flagellánsok" szokása szerint. A városok és falvak piacain, terein pihentek meg. Szónokaik izgató beszédeket tartottak. A fanatizált tömeg elért Nagyenyedig, de itt Kampholt fia, Henrik fegyvereseivel találta magát szemben. Miután a lakosságnak megtiltották, hogy élelmiszerrel segítse a vándor vezeklőket, a környékbeli falvakban raboltak és állatokat vágtak le. Enyeden a tömeg megtámadta az egyik helybeli kelmekereskedőt és több késszúrással megölte. A gyilkosság magához térítette a tömeget és a halottat a város piacán felravatalozva, engesztelő imádságot zengtek hullája felett. Kampholt fia Henrik felszólítására, hogy a gyilkosok jelentkezzenek, egyszeriben tizenkét személy állt elő, mindegyik magát vallva gyilkosnak. A vitában egy Gerlacus nevű takács megmutatta véres kését és átadta magát a fegyveres hatalomnak. Ezek után a tömeg énekszóval visszafelé indult régi munkahelyére Brendelinus minden tiltakozása dacára, mire ő is csatlakozott a gyilkos kíséretéhez. Az inkvizíció perében ők maguk mondtak el mindent "szabad akaratukból és lelkiismeretük szerint" brassói elindulásuktól kezdve a gyilkosságig. Brassó várfalán kívül felakasztott hullájukat "kiszáradásig" elrettentő példaként hagyták a népnek. A vallomásokban a gyilkos tettét azzal okolta meg, hogy a kereskedő "jobban szerette az urakat, mint-a takácsok comuna-ját, pedig ezekből élt". Brendelinus szerint pedig megérdemelte a halált, mert "látták őt többen, hogy takács létére bort ivott" (372). Az inkvizítor nem nagy szerepet játszott az ügyben és a gyilkosság megtorlását nem lehet az átlagos hitvédelmi bíróság rovására írni.

A Brassó vidéki szövő-fonó ipar mellett sokkal nagyobb jelentőségű volt, az ősi királyi székváros,

Esztergom és a környékén megtelepült takácsok hatalmas tábora.

A dunamenti nagy országutakon már ősi idők óta nagyfokú kereskedelem bonyolítódott le, Regensburg felől követve a nagy folyam medrét; Győr, Esztergom, Buda és az Alduna vidékén Újlak (Francavilla) jelzik a nagyobb kirakodó és árumegállító helyeit. A másik irány Regensburgtól Kievig vezetett a 13, század kezdetén, amikor a tatárjárás és később a kunokkal vívott hosszú határvillongások megbénították a Don-parti város felé irányuló forgalmat. Esztergom jelentősége azonban mindig erősebb lett, az újabb és újabb bevándorló, vagy törvényes üldözés elől beszivárgó elemek megtelepedésével. A nagy országutakon és részben vízi úton érkező flandriai, alsórajnai német kereskedők aránylag biztonságosan szállították áruikat, mert a pozsonyi révnél és vámnál a ciszterciták, Esztergomnál a hatalmas és sok fegyveressel rendelkező János-lovagok nyújtottak nekik védelmet. Bár a védelemért sokszor súlyosan fizettek, ez nem zavarta őket, mert áruikat annyival drágábban adták el vevőiknek. Jártak ezeken az utakon a flandriai kalmárok kész áruikkal, és a magyar félig feldolgozott gyapjút és szerémségi bort szállították vissza.

Esztergonn sokáig kedvenc helyük volt. Raktáraikról már megemlékeztünk és ismerősek az ősi királyi város ,,vicus latinos"-ának flamand lakói is. A város tanácsa még a 14. században is nagy többségben flamand, annyira, hogy sok nyugati városkutató szerint magát az ősi királyi székhelyet is ők alapították volna. Ez természetesen nem felel meg a valóságnak {373), de hogy Esztergomnak sokáig "flamand" jellege van, az kétségtelen. Főképp a szövő-fonó flandriai iparral való kereskedői és később az itt megtelepült takácsmunkásság nagy száma domborítják ki ezt a jelleget.

A város jelentősége azzal, hogy a királyi udvar elköltözött falai közül egyáltalán nem csökkent. Ott maradt az ország második számú nagyhatalma, az esztergomi érsekség, politikai és gazdasági befolyásával. Ott volt a nemzetközi vonalon is jelentős Ispotályos-rend egyik főkonventje a legforgalmasabb dunai révnél. Falain kívül már a 13. század első évtizedeiben megtelepszenek a kolduló rendek, a domonkosok és a minoriták, akiket az ágostonosok követnek neves theológiai főiskolájukkal. A Duna-szigetén pedig ott állt az ősi bencés apácakolostor. Mint már láttuk, az egyháziak javarészben szintén flamandokból verbuválódnak, sőt maga Róbert Esztergom érseke is flamand II. András korában. Hogy az első kolduló rendi kolostorok tagjainak először itt sikerült lábat vetniök, szintén arra enged következtetni, hogy ők is flamandok.

Egy 1297-es oklevéllel a király rendezi a káptalan által bérbeadott és évszázadokig használt házak helyzetét a polgárság igényeivel szemben. A háztulajdonosok és bérlőik jegyzékéből némi képet kapunk az ősi telepesek, polgárok, iparosok helyzetéről. Miután csak a szigorúan vett káptalani házakról van benne szó, természetesen nem ad teljes és a valóságnak megfelelő tájékoztatást, de az általa felsorolt 15 iparos közül 6 "peliparius" nyerges és egy "calcifex" csizmadia. Ezekből az adatokból tudjuk, hagy a korai Árpád-korban annyira virágzó nyereggyártó iparnak is itt volt az ősi fészke. Nagyobb bőrkikészítő iparuk emléke a közellevő Nyergesújfalu nevében maradt fenn.

A legnagyobb jelentőségű iparág a gyapjúszövés, sok kézimunkást foglalkoztató textilipar volt. A "fullók" vagy gyapjúmosók telepei mellett felsorakoztak a "babtorok", vagy gyapjúverők hevenyészett barakkjai, akik előkészítették a nyers gyapjút a továbbmunkálásra, átadva a takácsoknak, a "tinctores"-ek, kelmefestőknek és "carzatores"-eknek, akik végekbe vágták a kész "drapériá"-t. Talán több ezerre tehető ezeknek a textilmunkásoknak a száma, amely 1245 óta egyre gyarapodott és 1280 táján Kun László idejében már elérte csúcspontját. Visszaesést jelentett a 14. század egész Európát, többek között Magyarország lakosságát is kétízben súlyosan megtizedelő feketehimlő-járvány, majd az esztergomiak 1447-ben szervezett zarándoklata ősi földjükre, Flandriába (374). Akkoriban már Gentben, valósággal visszacsalogatják a sok szociális forradalom és vallási üldözés által olasz, angol és magyar földre kivándorolt "texerants"-ok késői unokáit. Ekkor sorvadt el a virágzó szövő-fonó ipar annyira, hogy már 1457-58-bon, tehát alig tíz év múlva egyetlen év alatt a pozsonyi vámnál több, mint 15 ezer vég finom és középfinom posztó, 10.000 vég selyem barhent és vászon áramlott Magyarországra (375).

A Domonkosok, mint már említettük, 1221-ben telepedtek meg Esztergomban, de nem magában a városban, hanem a takácsok ipari negyedében. Bors özvegyének Annának adományozása folytán jutottak a "Vicus S. Catharina" - Szent Katalin városrészben fekvő telkükhöz, ahol első magyar kolostorukat szervezik Róbert flamand származású érsek támogatásával. Szívesen fogadja őket, mert javarészben honfitársak, és bennük látja ősi hazájukból egyre özönlő takács-eretnekek mozgalmának ellensúlyozóit. Innét indult, mint később látni fogjuk, az első, tatárjárás előtti kun misszió is, amelynek sikerét mutatja, hogy Kievben és Jászvásárott is megtelepszenek (376).

Az első összeütközés az inkvizítor rend tagjai és a takács-eretnekek között valószínűleg a hitviták folytán, 1236-ban következett be. Ez év karácsonyán a flamand raktármunkások, akik az árukat kezelték, külön "tiszta keresztény Krisztus születését" ünnepelték és laikus hitszónokaikkal az élükön, körmenetet tartottak a "szegény Messiás" tiszteletére, télvíz idején, mezítláb menetelve a várfalakon kívül. A domonkosok is szónoklatba kezdtek és elítélték az eretnek eszméket. A vita után a felajzott flamandok felgyújtották az alig kész kolostort (377). A rövidke, parázs jelenet mutatja, hogy a feszültség a pápa új küldöttjeivel szemben sokáig megmaradt, bár Róbert érsek békéltette fanatikus honfitársait. Két év múltán újra megismétlődött a zendülés és egy János nevű szerzetest halálra kövezett a felbőszült tömeg, mert valami szent iratukat ünnepélyesen elégettette (378).

348. GIRY: "Documents sur les villes en France". Paris, 1885. 59. oldal
349. PIRENNE H.: "Historia economica y social de la Edad Media" Buenos Aires, 1965. 127. oldal.
350  I. m. 137.

351. PIRENNE H.: "Recueil de documents rélatifs a l'Histoire de l'industrie dirapiére en flandre" Bruxelles. 1906-24. I. 138.
352. Espinas: "La vie urbain a Douae" Paris, 1913. 234. oldal.
353. PELLITIER E.: "Histoire du travail manuel en Flandrie:' Paris, 1922. 45. oldal.

354. PIRENNE H.: i. m. "Nos in terra hac (Flandes) clausit ne negociari possemus, imo quidquid hactenus possedimus, sine lucro, sine negociatione, sine aquisitione rerum consnpsimus .. " 166. oldal.

355. A flamand források és az olmützi cseh püspök vádjai Magyarország ellen, ma a 20. században okvetlen büszkeséggel kell eltöltsön bennünket, mert népünk és királyaink már akkor sokkal humanistább módon, emberségesebben gondolkoztak a menekültek és nyomorgók felől, mint például ma az USA a "nagy szabadságok hazája", ahova több követelményt szabnak a megtelepedésre, mint a mennyek országában.

356. BALÁSY F.: "Heves vármegye története". Eger, 1877. 111. oldal.
357. OLÁH N.: "Hungária", 1938. 34. oldal.
358. SCHÜNEMANN: "Die Enstehung des Stadtwesens in Südwesteuropa." Breslau, 1929. 128. old.

359. LAMB H.: "The march of the barbarians" spanyol fordítás: ,,La marcha de los barbaros", Buenos Aires 1963. Ez az elfogult északamerikai tudós a tatárjárást "új színekkel festi." Attól eltekintve, hogy német és cseh hadseregekkel találkozunk írásában, amelyek megmentették Európát és visszarettentették Batu seregét Bécsújhelynél, hogy az osztrák fővárost el ne foglalják, a csehek dicshimnuszát zengi, mint a nyugati kultúra és kereszténység megmentőit. A "tudós" amerikai egyetemi tanár "pamfletíróvá" lép elő, amikor írja: "A jóságos Vencel, cseh király jelenti a német császárnak, Frigyesnek, hogy elűzte a tatárokat" Arról is tudomása van, hogy a francia Templomosok mekkora áldozatot hoztak és mekkora veszteséget szenvedtek: "Tudd meg - írja a Templomosok mestere, Ponce d'Aubon Szent Lajos francia királynak - hogy a tatárok elpusztították Henrik lengyel herceg országát és meghalt vele együtt sok bárója, közülünk pedig meghalt hat testvérünk, három lovagunk és két tizedesünk (sargento)." A magyar seregről és IV. Béláról a csendes irónia hangján emlékezik meg, s "mulattatóan érdekesnek" tartja szerepüket Julián barátot egy"olasz püspök, Perusai Salvio, papjának" állítja be. De kár is szót veszítenünk a nagy amerikai tudós munkájára, bár olyan informátorai vannak, akikkel csak kevés történész dicsekedhetne el a világon. Tisserand bíboros, a vatikáni, könyvtár igazgatója, két éven keresztül áll szolgálatára, Krakkóban és Varsóban is esztendőt tölt, Leningrádban pedig a legjobb orosz koponyák segítik történelmi, problémáit megoldani. Nem tudom mekkora visszhangja volt az USA-ban a könyvnek, de Dél-Amerikában eddig öt kiadást ért el, terjesztve a magyar történelem "gyáva és szégyenletes hírét" és félrevezetve a "népszerű történelem" hatékony fegyverével fél világ véleményét. Valahogy az az érzésünk, hogy egyszerű ellensúlyozás akart lenni az 1956-os véres magyar forradalom "erkölcsi sikereinek", abban a szellemi köntösben, ahogy az USA-beli történelmi tudás a maga gyermekesen naiv, vagy naivan gyerekes felelőtlenségével jelentkezni szokott, elrontva sok komoly és képzett agyú amerikai tudós hitelét is, akik nem üzletet látnak a tudományban, hanem tárgyilagos igazságkutatást. Szerencse, hogy az USA-ban is kisebbségben vannak a Lamb féle ,,tudósok" - bár a kisebbség mindig hangosabb - és így van remény tárgyilagos tudomány ápolására.

360. BACKMUND N.: "Monasticon Praeraonstratense." Straubing, 1949, 23 és Codex Bibl. Vat. Fond. Borghese fol. 90.
361. HOCSUMI: "Gesta episcoporum leodiensium." pag. 252.
362. CANTIPRATANIJa (Cantipré) T.: "Bonum universale de apibus, Douai 1605. II. 446.
363. BORCHGRAVE R.: "Histoire des colonies belges en siécle 12. et 13." Brusselles, 1865.
364. Kassai kódex: "Exodus FF." című töredék jegyzete 1245-ről. - és az 1277. jelentkezési kötelezettség.
365. Schaenburgi Bruno olmützi püspök panaszos levele Magyarország ellen 1272-böl X. Gergely pápához: ". .. due filie Regis Ungarie Ruthenis, qui lant scismatici desponsate sunt. Soror juvenis hujus Regis Vathatio est tradita Ecclesie inimici..." Wenzel: IV. 10. - és "Haec sunt pericula imminentia, quod in eodem regno manifeste haeretici et scismatici confoventur terrarom profugi aliarum..." Vertner M.: "Az Árpádok családi története" 501. oldal.

365. Monumenta Strigon. II, 238.
367. BÓLE K. O. P. : "árpádházi Boldog Margit szenttéavatási ügye és a legrégibb Margit-legenda" Budapest, 1939. 34. old. "laminarum auri isncisor.

368. Kassai kódex: Anno 1248. n. 4.
369. I. m.: Anno 1237. --- n. 6.
370. I. m. Anno 1237. - n. 8.
369. I. m.: Anno 1237. --- n. 6.
370. I. m. Anno 1237. - n. 8.
371. I. m.: Anno 1243. -- n. 2.

372. "...plua diligit dominis quam communitates texatorum de quibus vivit " -- i. m. I280.
373. SCHÜNEMANN: i. m. 131. oldal.
374. HOCSUM: i. m. pag. 254.
375. SZÜCS J.: "A városiasodás elakadása a középkorban". .Élet és Tudomány", 1967. 925. oldal.
376. Kassai kódex: "Exodus FF" c. töredék.
377. "In festo Nativitatis Dni conventum nostrum S. Martini de Striggonia heretici de modo igne destruxerunt..." Kassai kódex, 1236.

378. I. m.: ,.Exodus FF" 1238. "Frater Johannes crudelitate hereticorum dilapidatus et occisus est et verus martyr honoratur..."

Nagyobb méretű hitvédő-perek csak jóval a tatárjárás utáni időkben kerültek sorra, 1272-ben, amikor egy valóságos "monstre" perben nyíltan eretnekséggel vádolják a következő takácsokat: Jundolin, Godescalus, Bertholdus és Heys gyapjúverőket, Jeclinus, Hederic, Athelio és Gobolinus mestertakácsokat. Henzo nevű munkatársuk felbujtására bejárták a falvakat Esztergom környékén és Csallóközben, az apróbb szövőüzemek dolgozóit be akarták kényszeríteni a "comuna" kereteibe, hogy így a "collegium draperiorum"mal, a kelmekereskedők szövetségével szemben, biztosabban járhassanak el. Az esztergomi "vicus latinus" comese,

Arcynus jelenlétében Marce l, a Domonkos-rendiek akkori provinciálisa és magyar főinkvizítor személyesen vezette le a hitvédő vizsgálatot. Hosszadalmasan, egyenkint hallgatta ki a vádlottakat és a sok tanút. Nem akart súlyosabb büntetést róni az eretnekgyanús takácsokra, mert a nyomorúságos bér, amit fizettek nekik, itt sem volt nagyobb, mint hazájukban, Flandriában, Azzal az ígérettel, hogy vallásvitákba többé nem bocsátkoznak és a comes engedélye nélkül munkahelyeikről nem mozdulnak el, szabadon engedik őket, Egyben azt is kilátásba helyezik, hogy visszaesés esetén élnek a király rendeletével és kiutasítják, őket az ország területéről, (379).

1275-ben Gisiber "fullo" - gyapjúmosó ellen emelt vádat Fülöp esztergomi érsek, A munkás a bazilikában közszemlére helyezett Krisztus-szoborról letépte az aranyos köpenyt és magára terítve, végigsétált a városon. Arcynaus comes és az esztergomi perjel, Gyárfás vezették a tanúkihallgatásokat. Egybehangzó vélemény szerint a vádlott "mente toptus", - elmebajos volt. Páran azt állították, hogy Gisiber az ördöggel kötött régebben szövetséget, hogy ellopja Krisztus köpenyét, de mivel késett a paktumot betartani, megszállotta őt a sátán. A per végén az inkvizíció a Domonkos-rendiek kolostorába kísértette a vádlottat és ördögűzési szertartások után "visszaadta őt atyja védelmébe".

Sokkal nagyobb port vert fel a város polgárságában az érsek vallásoktatási rendelete 1276-ban, mely a takácsok gyermekeinek a Domonkosok templomában tartandó kötelező vallásoktatását írta elő, hogy a terjedő eretnekségnek útját szegje. Fülöp érsek és a káptalan katonái fegyverrel járták végig a családokat, feljegyezték a gyermekeket és amikor augusztus 3-án az első katekizmustanításra csak kevesen jelentek meg, az íjászok elhurcolták őket házaikból és a kolostor templomába vitték. Egy Mata nevű asszony, Ronardus "lanifex" - vászonszövő munkás felesége, azt a hírt terjesztette el, hogy a "Kereszturak" a Szentföldre akarják vinni a gyermekeket. Valóságos forradalom tört ki a rémhírre. A tömeg egyszeriben az érsek palotája; és a János-lovagok kórháza köré tömörült, -ahol nem voltak felkészülve a meglepetésszerű támadásra. A felbőszült takácsok népe mindkét épületben nagy károkat okozott. Csak Arcynus comes és Rennerius polgár meggyőző rábeszélésére higgadtak le a kedélyek. Fülöp érsek elégtételt kért a ház népén elkövetett erőszakosságokért, míg a János-rendiek több városon kívüli házat felgyújtottak. Az inkvizíció is eljárást indított a lázadó szülők ellen. Így kerültek jegyzőkönyveikbe Mates fia Rimarus, Jacus fia Gean, Lell fia Reynaldus és Parcy fia Achilles és az említett Ronardus és felesége Mata asszony. Az a vád, hogy az egyházi felettesek ellen gyalázkodó és rágalmazó kijelentésekre ragadtatták magukat és tisztátalan eretnekségekben nevelték, nevelik és akarják nevelni gyermekeiket. Miután vagyonuk nem volt és egy gantei kereskedő közbenjárt értük, nem utasították ki őket, hanem Mata asszonyt megvesszőztették az esztergomi várban és két vásár napján napkeltétől napnyugtáig szégyenfához kötötték. A többieknek fél napidíját munkaadóik az események évfordulójáig kötelesek voltak visszatartani a károk megtérítésére.

Az inkvizítorok 'tevékenysége is megszaporodott azzal, hogy fegyveresek kíséretében hetenként kétszer, előre nem jelzett napokon végigjárták a "takács mansio" telepeit és a környező falvak szövőmunkásait, hogy azok ne tudjanak gyűléseket tartani és vallásos énekekkel, beszédekkel és bibliaolvasásokkal eretnek tanaikban megerősödni.

László esztergomi prépost-kanonok és Marcel provinciális 1277 Vízkeresztje után az újabb genti bevándorlókat sorra citálják és a Gent, Brabante és környékének püspökeitől (380) kapott lista alapján mintegy razziát tartottak, valószínűleg az eretnek felbújtók felderítésére, mert ezek a leodini egyházmegyében 1274-ben nagy károkat okoztak. Fülöp érsek parancsára mindazon takácsok, akik Carcassone vidékéről Dél-Franciaországból szakadtak ide, jelentkezni kötelesek előéletük kivizsgálására. Carcasonne vidékén ugyanis a francia királyok Monfort Simon vezetésével keresztes háborút vezettek az ottani "albigensek" szektája ellen, akik erre kisebb csoportokba verődve menekülni kezdtek Európa országútjain.

Brunó olmüczi cseh püspök panasza szerint ezekben az években Magyarországra nagyobb 'tömegű eretneket és szakadárt fogadtak be, akik egész Közép-Európa vallási életét veszélyeztetik (381). A pápa nem is maradt tétlen és legátusa, a Nyulak-szigetén élő Fülöp fermói püspök útján Budára zsinatot hívatott egybe, amelyen maga Kun László is megjelent. Az 1279. zsinat határozatai, a "Kun törvények" gyűjteménye világosan mutatja a flamand és francia püspökök befolyását XXI. János pápán keresztül a magyar egyházfőkre és a királyra: ". ..a tisztelendő Fülöp Atyának, a pápai apostoli szentszék küldöttjének eskünket adjuk, hogy megfelelő jogunk és hatalmunk karával hatásosan közreműködünk az eretnekek elnyomására és kiüldözésére országunkból..." (382).

Kun László esküje írott malaszt maradt legalábbis abban a tekintetben, hogy a bevándorló takács-eretnekek hivatalos kiutasításáról semmi nyom sincs. Ellenkezőleg, az ország iparosodását elősegítő új jövevényeket szívesen fogadják most már nemcsak Esztergom és vidékén, hanem a kunok is szorgalmazzák letelepedésüket. Apatin környékén, ahol vászonszövésre tanítják a népet, nagy gazdagságra tesznek szert, ugyanúgy mint Ujlakon és Palánkon, ahol a dunai réven idegen kereskedők csoportjai érkeztek Bizánc felől északra és innét délre. Itt is az ispotályos lovagok kezében van a vámjog, akiket IV. Béla ajándékozott meg a Szerénai bánsággal (383). A Szerémségben a katarus elemekkel terhelt takács-eretnekség szelleme az itteni kis mezővárosokban ver gyökeret. Miután itt nem volt meg az iparosok érdekszövetségének megszokott vallási kerete, nem is figyeltek fel rá annyira, mint az esztergomi posztóipar és a brassói prémipar mozgalmaira. A csendben gyökeret verő eretnek szellem főképpen a szőlőmunkásokat hódította meg. A nagy szerémségi szőlőkultúra virágzó telepei, a Balkánról jövö "bogumil" eretnekek találkozópontjában állanak. Ez a szellem hasonló ,,vezeklő, szegény és megtartóztató" életmódjával, a takács-eretnekség vallotta elvekkel. A "patarenus -bogumil" eretnekségek üldözése, a dalmát és boszniai részeken, csendes beszivárgást eredményezett a Szerémségbe, ahol a viharok elől meghúzódtak, a szőlőtermelésbe beilleszkedtek ezek az új balkáni elemek.

1285-ben az inkvizíció felfedezi a csendesen megbújt eretnek fészkeket és Hontpázmány János pécsi püspök valóságos hadjáratot vezet ellenük. A pécsi domonkosok, a délvidéki és boszniai "patarénusok-bogumilek" 1223 óta - szívós ellenfelei. Nekik is új elemet jelentett a flandriai "latin" formába bújtatott eretnekség. Kezdetben hitvitákkal igyekeznek megtéríteni és az egyház ösvényeire terelni őket, de kevés eredménnyel. 1285-ben már hitvédő bizottságok járják a Palánka és Apatin közti vidéket, a pécsi püspök védelme alatt. A szülők makacsul ellenszegültek, hogy a gyermekeiket templomokban, iskolákban gyűjtsék, hogy az egyház felügyelete alatt tanítsák őket a vallás igazságaira. Hontpázmány püspök rendeletére a gyermekeket erőszakkal szedték össze és vitték Baranyavárra, ahol az elkobzott vagyonokból és a püspök által -megajánlott alapból taníttatták őket, 17 éves korukig. Ez volt a szándék, amelyet a szülök elleneztek és így a kezdeményezés nem tarthatott tovább, mint két három évig. Az inkvizíció nehéz helyzetben volt a Szerémségben, mert csak fegyveresekkel járhattak a tömegszenvedélyek fellobbanása miatt. 1287-ben már a püspök katonasága is hajlamos volt, hogy az eretnekek oldalára álljon és megtagadja a parancsok végrehajtását. János püspök kénytelen Ladomér esztergomi érsek segítségét kérni lázadó katonasága ellen. Ez vonatkozott a Domonkos-rendiek védelmére is pécsi kolostorukban. Így szűnt meg ezen a vidéken az inkvizíció és csendben terjeszkedett tovább az eretnekség és csak a 15. századfordulón a huszitizmus idején tör felszínre. Ekkor már a gazdag polgáriasult szőlőtermelők állnak mögötte, a 13. századi flamand telepesek és beszivárgott balkáni szőlőmunkások késői unokái (384).

Ugyanez a lappangó eretnekség vert tanyát Pozsony és Sopron környékén, ahol az osztrák határ közelsége miatt nem tűnik fel annyira az idegen elemek felbukkanása. Bár Sopron már 1276-ban határozatot hozott, hogy a város falain belül "idegen kereskedő, vagy bármilyen nevezetű jövevény, még mesterember sem tartózkodhat éjszaka idején, ha nincsenek a városban rokonai, akik biztosítják, hogy a nevezettek nem eretnekek" (385). A jövevények emiatt elkerülik a falakkal körülkerített városokat és a kis mezővárosokban telepszenek meg, Sopron mellett a 12. század végén kialakul és feltöltődik kisiparos elemekkel, - kovács, varga, szabó és nyereggyártó kézművesekkel - Csepreg, Keresztúr és Kőszeg apró városkák sorozata; Pozsony vidékén pedig Szenc, Modor és Galánta telítődnek fel velük, akik később szintén a huszitizmus irányába hajlanak, a 15. század elején.

II. Moys nádor és Simon budai inkvizítor, akik az egész országot olyan fáradhatatlanul járják a hit védelmének szolgálatában, Sopron vidékét is elérik az 1270-es évek elején. Maga Moys, Sopron comese, tehát ismerte a vidéken megbúvó eretnek lakosságot. Magában Sopronban 14 pert bonyolítanak le, ahol a sok idegen nevű vádlott neve mellett még több idegen tanúvallomás tárja fel az eretnekek "üzelmeit". A Ferences-rendiek az egyedüli magyarok a városban és a jelek szerint annyira elszigetelten éltek, hogy már arra gondoltak, hogy elvonulnak a közeli Kapuvárra, magára hagyva kolostorukat. A város Szent Mihály székeskáptalanja akadályozta meg őket ebben a szándékukban és azzal igyekezett a helyzeten javítani, hogy megszervezik a városban dolgozó különféle iparágak mesterembereit, a keresztény vallás égisze alatt működő céheket, bojkottálva a kívülrekedt, "eretnekgyanús" elemeket. A céhek működése pillanatnyilag ugyan megoldásnak látszott az idegen eredetű eretnekségek ellen, de mint látni fogjuk, helyrehozhatatlan károkat okozott azzal, hogy megakadályozta a magyar iparosság belépését érdekszövetségükbe és ezzel megfojtotta az Árpádkor elején annyira virágzó magyar iparágakat. Bár azokat tovább fejlesztette, de teljesen az idegen eredetű mesteremberek vezetése alá rendelte és ezzel kizárta a városok polgárosodásában egyre kevésbé szereplő honi elemeket.

A magyar egyházak eredetileg védekező fegyverként használták az idegen származású és külföldi vallásos szellemet terjesztő ipari munkásság ellen a, céheket. Ez a védekező fegyver az idegenek szervezőképessége folytán hamarosan az ő kezükbe! került országszerte és az ő érdekeiket szolgálta. A céhek az egyazon iparágat művelő mesteremberek érdekszövetségei voltak, egyházilag és városilag jóváhagyott szabályzatokkal. A nyugaton már régóta bevezetett céhrendszer magyarföldi gyökérverését a hitvédelem előharcosai támogatták a 13. század elejétől kezdve. Ráütötték a "tiszta keresztény vallás" jellegét, ahogy elvegyék az életlehetőséget a nem egyházi érzelmű iparosok elől. A céh megalakulásánál az első lépés mindig egy-egy oltáralapítvány létesítése volt. Az oltár szentjének védelme alatt állt a szorgos mesterek csoportja. Zászlójukra a védőszent képét tűzték, ünnepét testületileg gyertyás körmenetekkel tartják, ahonnét nem maradhat el egyikük sem az "eretnekség gyanúja" nélkül. Ellenőrzik még baráti kapcsolataikat is. A legfontosabb azonban az, hogy a céheken kívülállók be ne kerüljenek csoportjukba csak akkor, ha vallási felfogásuk teljesen megbízható. Az inkvizítorok rendje minden igyekezetével segíti a céheket és azon van, hogy minden apró iparág művelőit, kézműveseit külön-külön céhekbe tömörítse "jámbor fraternitás" ürügye alatt. Így könnyebben ellenőrzi a városok vallásos életének megnyilvánulásait.

A brassói takács-eretnekek mozgalmától is, a céhekkel igyekeznek távoltartani a városi iparosságot. Magában Brassóban a 13. század második felében a Domonkosok szervezik meg a később országos jelentőséggel bíró prémipart. Ez az ősi Árpádkorban kezdődő magyar kézművesség már régóta Európa szerte ismert volt és magyar szűcsök remekeit királyi fényűzésnek, főúri pompának tekintették. Amikor azonban a brassói kolostorból kiinduló eszme alapján megszervezték a "Szent László testvériséget", 1256-ban, lassan az ő kezükbe kerül a magyar szűcsipar erdélyi részlege: A szászság felismerve a kezdeményezés jelentőségét, hamarosan kézbe vette és megszervezte "társcéheit" Rozsnyó, Kolozsvár, Pécs városokban és így fél országot behálózta érdekszövetségük. Ők diktálják a nyersanyag és készáru beszerzési és eladási árát. A mesterember aki a hatalmas szűcs céhen kívül maradt, egyszerűen éhhalálra volt ítélve. A korabeli céhládák listám alig-alig szerepel magyar mesterek neve, pedig az iparág egyre jelentősebb és már a nagyváradi gyülekező helyen többszáz társzekér sorakozik fel, hogy a Domonkos rendiektől, számukra szerzett bécsi szabadságlevél oltalma alatt, Ausztriába vigyék a magyar föld szőrmeremekeit. A brassói szűcs céhbeliekkel vallási szempontból valóban nem is volt nehézsége a hitvédelmi bizottságoknak, de annál károsabbak voltak a magyar iparosodás és polgáriasodás terén. Céhszabályzatuk első pontja szerint: "Mindenek előtt azt akarjuk, hogy semmiféle idegent nem szabad céhünkbe beengedni". Az idegenek közé sorolták az ősi magyar iparosokat is, akik nem beszélték a flamandok vagy szászok nyelvét és éppen ezért a szabályzat szerint, "vetélkedések elkerülése végett kívánjuk, hogy a mi nyelvünket nem beszélő mesterek vagy segédek és még kevésbé inasok a céhbe fel ne vetessenek". Ugyanez a helyzet a nagyszebeni "linifex" vászonverő, a segesvári "curripari"-kocsigyártók a kassai "Szent Lukács mohler"-képíró, ablakfestő és asztalos iparosok céhénél, ahol pl. a Bártfán, Eperjesen és Lőcsén kezdődő magyar festőművészetet szóhoz sem engedték jutni. Ugyanez a helyzet az esztergomi világhírű ötvösiparosoknál és nyergeseknél is.

Az egyház, főképp pedig az inkvizíció által állandó lelki kezelés alatt tartott céhek, azonban később mégis melegágyai lettek a huszitizmusnak. Ez a cseh eredetű vallási mozgalom, az évszázadok alatt, az iparos rétegekre rákényszerített "jámborság" színezetét rövid idő alatt letörölte.

Összegezve a flandriai eredetű, Magyarországra is elhatolt takácseretnekség, az ellenszerként megalkotott céhek és az inkvizíció viszonyát, azt kell mondanunk, hogy a magyarság vallási türelemmel és politikai érdektelenséggel Brunó olmüci püspök beszámolója szerint, mintegy tárt kapukkal fogadta a 13. század vallásüldözte tömegeit, a gazdagok kizsákmányolása ellen lázadókat, ugyanakkor, amikor a művelt nyugati országok menekültek elleni határzárlata folytán olyan sok emberélet pusztult el. A szabadságszerető magyarság szívesen fogadta a szabadságukért hazájukat elhagyó népeket, azok vallási és szociális helyzetének minden felülvizsgálata nélkül. Ezek a jövevények századok folyamán át megtarthatták nemzeti önállóságukat, országot alkottak az országban és mint művelt nyugat üldözött fiai, új otthonukban több kiváltságot kaptak királyainktól mint pl. az ősi székelység. Az inkvizíciós perek folyamán látni fogjuk, hogy hamarosan éppen az erdélyi szászok, akik a "Diploma Andreana" a középkorban egyedülálló kiváltságait annyira ki tudták használni a maguk javára, hogy még a környékbeli magyarnyelvű falvak papjait is az inkvizíció elé állítják, ha a magyar hívekkel magyar nyelven foglalkoznak. Kolozsvár domonkosrendi kolostorában, még 1465-ben is ujjal mutogatták a "magyar szónokot", akit Mátyás parancsára ki kellett jelölniök. A szebeni szász prépostok könyörtelensége az inkvizíció terén a magyar ügyekben, a tizedkövetelésekben, egyenesen a lelkiek rovására megy. Segítőtársaik az Ispotályosok, akikhez magyar vagy székely beteg nem nagyon került be, viszont tűzzel vassal irtják a nép ősi magyar papjait a sámánokat, nem annyira vallásuk miatt, hanem azért mert orvosló ősi szeren örökölt tudásukkal néha nagyobb, de majdnem minden esetben egyenértékű gyógyító tehetséggel álltak népük elesettjei és szegényei mellett. S mindezt azért, mert az ő anyagi érdekeiket sértették elvonva tőlük a betegek nagy számát.

379. Kassai kódex: Anno 1272. - n. 3.
380. I. m. 1279. - n. 1.
381. WERTNER: i. m. 501. oldal.
382. MARCZALI H.: "A magyar történet kútfőinek jegyzéke" Buda-Pest. 1901. 176. oldal.

383. WERTNER I. m. 234. oldal.
384. Monumenta Strig. II. 345.
385. Kassai kódex: "Exodus FF" jegyzete 1276.


MÁSODIK RÉSZ ŐSHITÜNK SÁMÁNJAI
VIII.

A KOZMOSZ ÉS A SÁMÁN

A világmindenség jelenségeinek központjában álló ember időtlen idők óta védtelennek érezte magát a rajta kívül álló, felmérhetetlen és egyben megmagyarázhatatlan természeti erőkkel szemben. Látta maga körül a természeti erők ezerféle megnyilvánulását, amelyek sokszor javára váltak, de ugyanakkor a pusztulás lehetőségét is magukkal hozták. A létbizonytalanság állandósulása ellen keres mentséget és menedéket, amikor a természeti erőket igyekszik megismerni és azok jóindulatát a maga javára biztosítani. Látja, hogy a nap kellemes melegével elviselhetővé teszi az életet, megérleli a nélkülözhetetlen földi gyümölcsöket, de ugyanakkor pörkölő erejével kiégethet mindent, megsemmisítve az élet lehetőségeit. Az eső növeli a vegetációt, oltja a szomjat, de a sok belőle mocsarakat termel és elfojtja az életet.

A primitív ember gondolkodásmódjában ezek a jelenségek nem puszta véletlenek, hanem valami magasabb törvény egy ismeretlen erő akarta így. A primitív ember érezte magáról, hogy ő is egy része a nagy kozmosznak és a nagy erők sodrásában a veleszületett vággyal igyekszik kitapogatni a nagy törvényszerűségek értelmét. Keresve a jelenségek okát, eljutott azok okozójának,, valami rajta kívül álló hatalmas és felmérhetetlen erőnek szükségszerű létezéséig és abban a pillanatban, hogy rádöbbent erre, meg is hódolt előtte azzal, hogy kegyét kereste, vagy haragját igyekezett magától távoltartani

Az emberrel veleszületett a vallási fogalom. Ettől már csak egy lépés a vallási ceremóniák kialakulása, a rejtett erők kultusza, amelyek ugyan láthatatlanok, de éppen ezért ,,szellemekkel" gazdagítja a képzelet, hogy emberibbé tegye őket. Állandó kapcsolatot akar fenntartani a nagy Lénnyel, amelynek többféle nevet ad, de mindig takarja az Isten fogalmát, még akkor is, ha a nagy erők egyetlen eredőjéig gyarló agyával még nem tud eljutni és az Egyetlen erő megnyilvánulásait több lény között osztja is meg.

Hamarosan azonban arra is rádöbben, hogy a Legfőbb Lény nem fogadja egyformán mindenkitől a hódolatot, nem engedékeny minden halandóval egyformán, hanem vannak kiválasztottjai, akik könnyebben férkőznek jóindulatához és sikeresebben tudják elhárítani haragját.

Ezek a kiválasztottak, talán a bennük rejlő érzékenyebb felfogóképességükkel, hamarabb megsejti az ismeretlen erők szeszélyeit és könnyen alkalmazkodnak azokhoz, tehát bizonyos előnyük van az átlag emberek felett. Talán maguk a rejtett erők ihletik meg ezeket a választottakat, akik sorsszerűen cselekszenek és az emberiség többi részét ösztönszerűleg képviselik a titokzatos és felmérhetetlen erők felé.

Kimondhatjuk ezen az alapon, hogy nem a papok szülték a vallást, hanem a vallás szülte a papokat. Így születtek a sámánok is, már a legősibb emberi kultúrában, amit a történelem elsőnek ismer: a sumir életben. A sumir pantheonban a Nap-isten Samas, a mindeneket látó, néző-szem, a ragyogó fénykorong, a centrum. Rája esküsznek, tőle indítanak el minden jogot. Tőle akarják megtudni előre a jövendőt a jósok(386). Papja a patesi, a királypap, vagy papkirály, aki maga is felette áll; az átlagembernek vagy a sámán, aki már közvetítő is egyszemélyben. Az animizmus papja, és ismernie kell a rengeteg jótékony- és ártó szellemet akik a teremtés dolgaiban, tárgyaiban és ezer megnyilvánulásában állandóan élnek, vagy megpihennek.

Nevük fennmaradt az ural-altáji népek történelemelőtti időitől kezdve, mint akik az "életfája" körül tevékenykednek, amely a legszentebb és legmagasabb hegy csúcsán, a Sumeru-n állott(387). Innét a sámán név, amely megmaradt még Hammurabi kódexében is, mintegy igazolásul, hogy az égiekkel volt tennivalója: "Absamé" égi atya, "sahsamé" égi király (387/a). A belsőázsiai ősnéptöredékek vallását és hiedelmeit kutató vallástörténészek és az összehasonlító tudományágak művelői, keresve sem találhattak volna megfelelőbb jós-pap-vajákos fogalmakat egybefogó egyetlen személyt, mint prototípust az "animizmus" papjára. Az animizmust aztán a primitív vallások sokszerűségéből előállott kényszerűség folytán több részre bontották, de a sámán és az általa képviselt hiedelemvilág a mai tudomány szakkifejezései között oly sokat szereplő "sámánizmus" formában már kiirthatatlanul belegyökeredzett.

A "sámán" nevet a jegyzőkönyvek soha sem említik. Mindig mágus t, vagy ha tekintélyes, öreg sámánról esik szó "pontifex magorum" mágus főpap néven illetik. Ez érthető is, mert a középkor a "mágusok" nevét, a sok keletről Európába szakadt vallási eretnekségek nyomán, sokat hallhatta mint kárhoztatott nevet. A mágusok osztályon kívül álló, félig kuruzsló, félig misztikus csodabogarak számba mentek a középkor hajnalán és még később a 13. században is, így nincs mit csodálkoznunk, ha éppen a hit tisztaságának védelmére rendelt intézmény végrehajtói, az inkvizítorok, ezt a félig megvető kifejezést használták egy olyan vallás papjaival szemben, amelyet eredetétől pogánynak tekintettek. A perzsa és egyáltalán a mezopotámiai vallások ellen, a latin és görög keresztény egyházak, sokszor nem tudnak jobb fegyvert használni, mint a leglehetetlenebb és legmegdöbbentőbb rágalmakat. Semmi sem hangzott előttük megvetendőbbnek, mint a "mágus" név. Az egyházatyák Szent Jeromostól Tertuliánig, Eusébiustól Clementinusig átvették a görög és latin pogány költők és történészek összes fekete színeit a keleti mágusok és később ezek népeinek gyalázására.

A legelterjedtebb rágalom a szülők és gyermekeik közötti kötelező vérfertőzés. Ezer változatban tudták ezt a később teljesen alaptalannak bizonyult vádat terjeszteni. Még a legfinomabb lelkületű költők sem tudtak ettől a rágalomhadjárattól megszabadulni. Catullus pl. írja, hogy a mágus úgy születik, hogy az anyának a saját fiával kell nemzenie őt{388). Plutarchus pedig Nagy Sándornak osztja a nagy dicsőséget, hogy megszüntette volna a mágusok vérfertőzését(389). Csak hevenyészve felsorolom pár ókori és középkori szerző író nevét, akik a mágusok gyalázatát tele szájjal hirdették. Laertius a Proemio c.. munkájában, Xanthus egy egészen külön iratban: "La Magika" a mágusokról terjesztett erkölcstelen, vérfertőző gondolatokat megtoldja azzal, hogy saját öregeiket megeszik, mert sajnálják tetemüket a férgektől. Az idősebb emberek szívének kitépése vagy a csecsemők felfüstölése és mint ínyenc ételek fogyasztása szerepelnek ezen a borzalmas rágalom-tömkelegben.

Plinius sem volt jobb e téren. Herodotos a történetírás atyja sem mentes ettől, amikor szkyták erkölcseiről ír (390).

A szkyta mágusok emléke is az emberevés borzalmaiban volt burkolva, majd róluk átment minden ázsiai eredetű népre ahonnét már csak valóban egy lépés volt a magyar sámánok "mágusok"-kénti kezelése. A szkytákat már sok legenda lengi körül a középkori irodalom soraiban, de még mindig kísért az emberkoponyának ivócsuporként használt képe (391).

Még a kereszténység is óvatos a három királlyal, akik keletről Betlehembe mentek és a görög szövegből csak bizonytalankodva és habozva fordítja hol királyoknak, hol mágusoknak a Kisded látogatóit. A magyar fordítás talán a legtapintatosabb: ". .. bölcsek jöttek napkeletről"(391/a).

A "sámán" helyett tehát mindenütt "mágus" szerepel a jegyzőkönyvekben mintegy kifejezve a szónak "mellék ízét". Nem is feltűnő ez, hiszen a pogány papság megjelölésére már a karolingi idők avarjainak a papjait is mágusoknak nevezik a nyugati krónikák; kifejezve ezzel varázslói tehetségüket is.

Sokkal inkább várnánk, hogy a magyar köztudatban mélyen meggyökeredzett "táltos" vagy "tátos" nevet használták volna. Erre azonban egyetlen adatunk sincs. A sámán név változata "Chaman" a Kassai kódex más szövegében, és oklevélileg említve előfordul ugyan (392), de ennyi az egész. A mágus magyaros formája a "m ágo c" szintén szerepel pár alkalommal, de különösebb jelentősége arra nézve, hogy ez az elnevezés elterjedt volna, nincs(393).

Ezért, és csak ezért, a "sámán" nevet használom tanulmányom, során, alkalmazva az ősi sumir Samas isten papjainak a nevét, amelyet azóta akaratlanul az összehasonlító vallástörténelem is mint szakkifejezést használ (393/a).

IX.
A SÁMÁN EGYÉNISÉGE

A sámán név eredeténél sokkal bonyolultabb kérdés egyéniségének, személyi adottságainak meghatározása. A modern lélektan keresve a természetfelettinek az emberre hatékonyan befolyásoló eredményeit, egész irodalmat teremtett a sámán pszichológiai alkatáról. A vallási megnyilvánulás ezernyi formája bőséges anyagot szolgáltatott sokszor téves meghatározásokra, amelyek eredményeképpen a sámán, mint valami torz egyéniség, beteges lelkialkatú egyéniség tűnik fel, aki nem annyira aktív irányítója a vallási cselekményeknek, mint inkább médiuma egy kívülről jövő és öt lenyűgöző pszichikai folyamatnak. Vannak vélemények epileptikus hajlamairól is, épp úgy mint gyenge, beteges, túlérzékeny idegrendszeréről, amelyet a lelki, érzelmi megmozdulások könnyedén legyőznek(394).

Nem vitatva ezen állítások helyességét - ezekről később lesz majd szó - mindenesetre a szokványostól eltérő és' az átlagember előtt érthetetlen jelenségek, a felületes szemlélőben éppen rendkívüliségük miatt, zavaros egyéniség benyomását keltik. Már a sámán kiválasztódása is rendkívüli és szokatlan. A jegyzőkönyvek többször is említik, hogy a sámán szülei hetedik gyermeke és szinte végzetszerűen megbélyegzett, felsőbb erőktől kiszemelt lény. A hetedik szám varázsa a gyermekek születésénél a középkorban bizonyos elkötelezettséget, áldozathozás szükségét keltette a szülőkben. Árpádházi Margit is hetedik gyermek volt (395). A meggyökeredzett népi hiedelemmel szemben az egyház úgy védekezett, hogy a hetedik gyermeket a pristaldusok maguk vitték a keresztvízre és keresztény nevelésük biztosítására gondosan felügyeltek. Kétségtelen, hogy maga ez a szokatlan felügyelet ellenhatást kelthetett a szülői és családi környezetben is és amint a gyermek eljutott esze használatáig, bizonyos félszeg és borongó lelkiállapot rabjává lett. A kiválasztódást okvetlen követte egy bizonyos fokú elkülönülés az emberi közösség szűkebb környezetéből. Erre vonatkozólag van adatunk a jegyzőkönyvekből: Ecel Márton tövisi pap vallja Gogán sámán elleni perben, hogy ismeri a vádlott egész családját és szüleit, akiknek a nevezett sámán hetedik gyermeke volt és a pristaldus vitte keresztelőre. Arra a kérdésre, hogyan lett mégis pogánnyá és azok papjává a tanti válasza az, hogy a vádlott körülbelül, húsz éves korában megszökött a családi házból és mikor pár év múlva visszatért, már tudták róla, hogy sámánná lett" (396). Ez a bizonyos "pár év'' amiről szó esik tehát elegendő volt ahhoz, hogy a fiatal sámánjelöltből kiértékelje adottságait, de még sem elég arra, hogy önmagát teljes tudattal vallotta volna sámánnak, mert mint az említett tanú vallotta, Gogán sámán arra a kérdésére, hogy tud-e már gyógyítani is, azt a választ adta, hogy "ehhez még fiatal vagyok..." (39'7).

A sámánlélektan kutatóinál sokszor találkozunk olyan véleménnyel, hogy a pogányság vallásának képviselői többnyire testi hibákkal, torz alakkal, fejlődésben visszamaradt fogyatékossággal megvert egyének, akikkel a természet mostohán bánt. Ijedelmet és ellenszenvet váltanak ki egyszerű megjelenésükkel, akikről a nép véleménye is azonnal mint "megszálltaknál, eszelősökről" nyilatkozik.

A testi eltorzulás és fogyatékosság elmélete nem nyer semmiféle támogatást a jegyzőkönyvek adataiból. Testi fogyatékosságokról két esetben történik említés: az öreg és vak Abadéd sámánról, aki ujjaival tapogatva olvasta a rovásírást és vaksága valószínűleg öregsége következménye volt (398), valamint Macha sámánról, akinek a kopaszságáról (399), ami bár egyénileg feltűnő, de nem megy ritkaságszámba és nem is visszataszító annyira, hogy a viselőjében a csökkentértékűség nyomasztó érzését uralkodóvá tenné. Nincs semmi nyom tehát, hogy egyéb testi fogyatékosságok előfordulása igazolná a fenti véleményt. Ellenkezőleg. több esetben találkozunk egészséges családapákkal, józanul viselkedő testvérekkel, sőt nővérekkel is, akik férjnél vannak, mint Ágota és Marsa (400). Van eset egyenes ági négy nemzedékváltásra is, amikor ük-, déd-, nagyapa és apa után a fiú következik egymás után egy családban, mint sámán (401). Ennek a nemzedékváltásnak előnye főképp a gyógyítások, kuruzslások terén mutatkozott, hiszen egy ősi család minden hagyományát tovább örökölték a gyermekek és egyúttal az életerős, testileg-lelkileg ép sámánokról tesznek tanúságot.

Ami a nép irántuk érzett vonzalmát illeti, arra legjobb válasz az elesettségben, főképp a betegségben hozzájuk forduló szegényebb néposztályok, pásztornépek bizalma. Közszeretetnek és megbecsülésnek örvendtek még az inkvizíciós fogságukban is. Voltak, akik bátran kiálltak érdekükben a bizottság előtt (402). Terhelőleg csak egyetlen egy asszony vallott ellenük, akit személyes bosszú vezetett vádjaiban.

A nép bizalma a sámán tevékenységének sokszerűségéből is kiviláglik. Meghívják őket a családi élet, a munkaév; a vallási megnyilatkozások ünnepeire. Együtt él ilyenkor a néppel, kinek választatlan bírája, atyja. tanácsadója egyben. Még ma is vannak falvakon "mindenre készséges", mindenki bizalmat élvező, egyszerű emberek, akik lakodalmakban násznagyok, disznóvágáskor böllérek, búcsújáráskor harsányok, állatjárványkor "lódoktorok", tréfagyártók és versfaragók, senkifiai de mindenki apjai, akiken mint mondják ,,nem fog sem áldás sem rontás" és hozzátartoznak a falu képéhez, mint kézen-közön hasznos vénemberek, mesét szövögetve megilletődve hallgató gyermekeknek, tanácsokat osztva komoly atyafiaknak.

A sámán magánosságáról már megemlékeztünk. A bizottságok is megemlítik a "remeteségeket" ahol laknak és a vén Abadédnél szinte keresztény képlettel fejezik ki magukat: "...a pusztai remeték lelke volt vele..." (403). Tápláléka is egyszerű. Legalább is amit felajánlanak neki, az csak friss tej és kenyér lehet. A tanúk mindig ezt említik. Nem mintha vegetáriánus lenne, hiszen eszik az áldozatok húsából is és az ünnepségeken kiveszi részét a tobzódásból. Többeket közülük időnként részegséggel vádolnak annak ellenére, hogy a felajánlott szíveslátás a két egyszerű ételen nem jut túl soha.

Magatartásuk a jegyzőkönyvek szerint néha nagyon méltóságteljes. Erre mutat a gyakori "more  episcoporum" kifejezés főképp a szertartásaik közepett. Szertartási ruháiktól eltekintve nagyon egyszerű viseletben jártak, mert szegénységüket minden esetben megállapítja a vizsgálat, csak a csallóközi négy falu, Kürth, Páka, Beke és Csütörtökhely sámánja, a talán kun származású Kománfi a, népi nyelven

Ecsől (Echwl), visel menyétprémet és "az esztergomi érsek mintájára hermelines palástot..."(404).

Ha magányban éltek és öregek voltak, akkor a nép jó szívvel állt melléjük és mint a vak Abadéd sámán mellett állandóan rakták télen a tüzet és ellátták élelemmel. Főképp az asszonyok jó szíve esett meg rajtuk, amikor veszedelemben voltak. Így történt a Tolna, megyei Laáz falu sámánjával az "orvos" előnévvel dédelgetett Tasd-dal. Királyi orvosok feljelentésére idézték a bizottság elé, mert "incisio corporist" művi beavatkozást végzett egy asszonyon "post partum" (szülés utáni) visszamaradt kelevény eltávolítására. Bár a műtét sikerült, híre ment és vádba fogták. Menekülni akart, de megsebesítették, mire a falubeli asszonyok a templomba vonszolták és a középkori templomi menedékjog alapján megmenekült.(405).

386. DHORME H.: "Les réligions de Babylonie et d'Assyrie", 87. oldal.
387. HOLMBERG: "Der Baum des Lebens". Helsinki, 1923. 41. old.
387/a. HOMMEL F.: "Historia de Babilonia y Assiria " Barcelona, 1925. A ,,Samas" istenségre vonatkozólag egyébként nagy irodalmunk van. Mint az égi és földi igazságszolgáltatás legfőbb pártfogója a Sumer-akkád-asszír pantheonban, sőt még a zsidóság ősi emlékeiken is visszatükröződik.

388. CATULLUS: Epigramma 90.: ,.Nam Magus ex matre et nato gignatur oportet; Si vera est Persarum impia religio..."

389. LAERTIUS DIOGENES: "Audivi Magus ut Iicitas matrum et filiarum suarum nuptias habere." Proemio. Cap. 7_ - Plutarchos: "De Fortuna Alexandri" cap. 5. vers 17.: "Docuit  Magos matrum suarum reverentiam et cum illis misceri vetuit..." - Strabo az egyedüli, aki hellyel-közzel szembeszáll korának eme ferde felfogásával és elmondja, hogy a görögöknek régi rossz szokása, minden idegen népet megrágalmazni, főképpen, ha az magasabb erkölcsi és politikai síkon, áll, hogy így a nemzeti önérzetet - mások rovására- fokozzák saját fiaiban.

390. HERODOTOS: Liber IV. cap. 18. A szkíták emberevő, eunuch, vérfertőző stb. hírét többször megemlíti Sajnos ezeket a görög forrásokat a középkori "történészek", - főképpen nyugaton - valóságos haditudósító és szemtanú számba vették és értékelték, pedig ma már köztudomású, hogy egyik sem volt Geográfiai adatai részben megbízhatatlanok, részben pedig úgy torzítja a helyneveket, hogy a megoldásuk reménytelen. Főképpen a szkítákról "szerzett" híradásai vannak ellentétben a mai modern archeológiai adatokkal és néprajzi eredményekkel. Herodotos hitele fogy és ma már a szkítákról sokkal tisztább vélemény van kialakulóban, főképp az Altaj vidéki ásatások nyomán. Tamara Talbot "Les Scythes" c. könyve - teljes egészében az új orosz archeológiára építve - Nagy Gézával együtt altáji népeknek tartja őket. (Paris, 1958).

391. HERODOTOS: Liber. L IV. cop. 64.
391/a Szent Máté Evangéliuma: 2. 1-12.
392. Kassai kódex: 1270 július 4-én: Moys comes és a kománok bírája megidézi többek között Lőrinc fiát Chaman-t a toplucsányi várba.

393. Az ősi magyar nyelvben ismert volt a "mágócs" szó, amely a turfáni töredékekben előfordul ujgur nyelven, itt is megvető, lenéző megjelölése a pogány, vagyis az ujgurok vallásától eltérő hit papjainak: "...ol moguclarka tar bisiknig bulunginte. . ." (adott a mágusnak egy darab követ amely a jászolból törött le.) BANG: "Zur Kritik und Erklaerung der Berliner Ujgurischen Turfanfragmente."

393/a. A "sámán" név egyébként az ó-török nyelvcsoporthoz (keleti) tartozó és a hunokhoz legközelebb álló tunguzok és altáji törökök használatában is előfordul, Lewitzky A. szerint az általános használata a következő: "Ils ont (a sámánok!) un rom spécial: Les Toungous - mandschous les apellent chaman ou sama; les Turcs altaien kam ou gam; les kazak-kirghizes baksa; les Yakouts oyun (masculin!) et udagan (féminin!); le Bauriates bö (masculin!) et odegön (féminin!); les Samoyedes tadibeg; les Ostiak tytibe; les Esquimos angalthok etc. Dans la littérature ethnographique on emploi habituellement le term de shaman, chamane ou chaman". Histoire Générale des Réligions. Paris, 1948. I. 159. Ugyancsak ez a szerző kifejti egy tanulmányában a legnagyobb vallástörténész, P. Wilhelm Schmidt S. v. D. nyomán, hogy a samojed nép ("emberevő" - ,,önmagukfajtaevő") papja a tadi-beg valójában a "tati" elpuhulása, és az osztják ,,tytibe" szóval azonos. Ha ők tudtak volna magyarul, kétségtelenül azonosították volna a magyar "tátos" szóval. Így érthetetlen, hogy a "céhbeli" nyelvészek és történészek a "sámán" szót használják - egy esettel több a következetlenségre! - hiszen ez a szó a törökös nyelvkincshez tartozik és semmiféle kapcsolata nincs a "finn-ugor" elmélettel, hanem ősi sumér szó.

394. A sámán lelki alkatára nézve a modern lélektani tanulmányok egész sora bizonyos kényszerzubbonyba akarja bújtatni az "animizmus" képviselőit és még inkább papjait. Ez talán áll az alkoholizmus szédületébe esett "peremnépek" papjairól, akiket az orosz kultúra legelső számú vívmánya a "vodka" hódított meg (épp úgy, mint az indiánok tömegét a "tüzes víz", hogy így is gyengítsék ellenálló képességüket). Semmi esetre sem áll azonban a középkori sámánjaink egészséges életmódjára, akik "csak tejet, sajtot és kenyeret" fogyasztottak és a mai értelemben szinte "vegetáriánusok"-nak számítottak. A sámán pszichéjéről egyébként a legszebb és legtárgyilagosabb lélektani tanulmányt P. Elkin M. írta: "Aboriginal Men of High Degree" c. könyv-ben a "Medicin-man are normal" fejezetben. (Sydney, 1947.) "He is therefore (a sámán?) a man of high degree. As such he is more complete exponent of normal life than those with less appreciation and understanding of the background of that life -a background which is mystycal and psichic, magical and animistic", I. m. 24. old.

395, FEHÉR M. JENő,: Árpádházi B. Margit áldozattudata" Vigília, Budapest, 1938.

396. V. ö.: Jegyzőkönyv Gogán sámán peréről.
397. U. o.
398. U. o.: Abudéd sámán pere.
399. U. o.: Macha sámán pere.
400. U. .o.: Ágota és Marsa pere.

401. Kassai Kódex: 1243. n. 7.
402, Lásd Turkó Sámuel sümegi várkovács vallomását Ithe sámán ügyében.
403. V.ö. .jegyzőkönyvek: Abadéd sámán pere.
404. V.ö.: Jegyzőkönyvek: Ecsöl sámán pere.
405. U.o. Tasd sámán pere.

A SÁMÁN ÉS A RÉVÜLET

A magyar ősvallásnak nem voltak tételes tanai, rendszerbe foglalt dogmái olyan értelemben, hogy azok; elfogadásától tették volna függővé valakinek a hitét. Nem ellenőrizte senki, hogy ki mennyit és mit hisz azokból ami hosszú évezredek alatt ősei hagyományából, hiedelemvilágából fennmaradt. Valójában nem is volt vallás, hanem erkölcsi rend, ahol a természetfeletti erőket is bevonták a való életbe, mint valóságfaktorokat. A szellemvilág jóindulatának megnyerésén és ártani akarás elkerülésén túl, nem is igényelt a pogány világszemlélet sokat még papjaitól sem. A külsőségek megtartása, szertartások, hagyományok betű szerinti betöltése adták a nyugodt lelkiismeretet a hívőknek, sámánnak egyaránt.

Miután a vallás nem tanokból, hanem közösségi és egyéni szertartásokból, rövid, "igéző" kiszólásokból, áldásmondásból átokszórásból állt, nem is kaphatunk összefüggő képet az ősi hitről. A sámánok sem tanították a "vallás igazságait". Nem voltak ennek a vallásnak szentjei vagy fakírjai sem, akik aszkézissel, vezekléssel nagyobb fokban akartak volna részesedni a természet szokásos rendjét meghaladó erőkből. A keleti vallások jellegzetes aszkézise, a buddhizmus bonzai a maguk imamalmaival, vagy az ókeresztény pusztai remeték önsanyargatásukkal épp úgy távol állnak ettől a természetes, evilági életszemléletű vallástól, mint a mohamedán forgó dervisek fanatizmusa.

Nem mond ellent állításunknak az a tény, hogy a misztikum, elragadtatás, látomások, a keresztény teológia értelmezése szerinti "víziók" viszont annál nagyobb szerepet játszottak a sámánizmus keretén belül. Ezek a vizionáriusok, próféták és elragadtatottak azonban nem keresztény tökéletesedési eszmékkel azonosak, amelyek az istenközelséget mint megszentelő élményt és részben egyéni érdemet is keresték, hanem inkább a mai modern spiritiszta "szeánszok"-hoz hasonlóan "médium"-ként lépnek fel, hogy a jövőre szóló irányítást, a betegség megállapításához szükséges támpontot megismerjék. A sámánizmus elragadtatottjai tudatosan készültek fel egy-egy ilyen közösségi jövendölésre, a maguk ősi révületbe ejtő módszereivel. Ez is egy lényeges különbség a keresztény misztikusok elragadtatásai és a sámán ,,bódulatba" esése között. Az elsőt a lemondás, vezeklés aszkézise készítette elő, egy állandó természetfeletti erő magnetikus körébe élve, a másik pedig alkalmilag megrendelt révület.

A jegyzőkönyvek természetszerűleg nem sokat foglalkoznak a sámánok elragadtatásainak értékelésével, hanem mint egyszerű vádakat sorolják fel a, szóbeszéd tárgyává vált, hallomások útján fülükbe jutott víziókat, azzal a szokványos megtoldással, hogy "a keresztény szentek, Máriát, de különösen László királyt is belekeverik látomásaikba ... "(406). Azt soha sem kutatták, egyszer sem kérdezik a vallatásnál, hogy a víziók valóban víziók voltak-e? A középkori kereszténytudat még csak a kételyt sem engedte meg magának afelől, hogy ilyen természetfeletti jelenség kizárólag csak a krisztusi vallás privilégiuma lehet. Nem is veszített tehát a sámánok elragadtatására sok szót, hogy azt a tanúkkal részleteztesse, hiszen az önkívületi állapotban, túlvilági izeneteket közlő, eldadogott szavak szerinte csak részegség vagy csalás eredményei voltak.

A sámán révülete sok jegyzőkönyvben szerepel vádként, de sem a szokványos vizsgálati kérdések; sem a tanúvallomások nem adnak módot teljes leírására. Részletek sejtetik ugyan, hogy fához támasztott létrán, vagy magán a könnyen megmászható fán kapaszkodott felfelé a sámán bizonyos ritmikus, dobbal vert ütemkísérettől "elbódulva" és ott a magasban volt találkozása a "yotenri"-vet vagy valami nagyobb szellemmel, akitől aztán "revelaciót kapott" valami kinyilatkoztatást, hogy közölje a néppel.

Solymossy S.: "A magyar ősi hitvilág" című nagy munkájában rekonstruálja az ősi sámánrévület fokozatos menetét, a szibériai töredék rokonnépek sámánizmusából, de csak apróbb közösségekben, egy-egy yurta, sátornyi hívősereggel. Radloff nyomán írja meg tudós alapossággal a nagy "élmény lezajlását"(406/a). A magyar sámánok jegyzőkönyveiből ilyen kisebb csoportok előtt nem játszódnak le elrévülések. Topol sámán esete az egyetlen, hamarosan a tatárjárás utáni évekből, amikor a jegyzőkönyv megemlíti a pogány elrévülés végzetes tömeghisztériáját. A jelzett sámánt Scela fia Miklós mester vezetésével Sycardus domonkosrendi tartományfőnök vonta felelősségre a következő sűrített váddal: AKokoth comes birtokán tartott pogány rejtekhelyen, amelyet lóvágótelkének mondanak, a jelzett vádlott a szent fára kapaszkodva mint ő mondotta, találkozott a pogány istenekkel, akiktől azt az izenetet hozta, hogy ismét hamarosan nagy háború és pusztulás jön, amely egészen romba dönti az országot és a rossz jövendő hirdetésétől olyan félelem tört ki a népek között, hogy az öregek közül páran öngyilkosok lettek ... (407).

A Sáros-megyei Borberek sámánja Chene fia Farkas is egy magas fa tetején találkozik isteneivel és szerzett értesüléseivel rettegésbe hozza a vidék népeit, mert háborút jósol A jegyzőkönyv megemlíti, hogy a katonák főképp félnek az ellenség újabb jelentkezésétől (408).

Dastor sámánt 1272-ben azért idézték meg II. Moys és Simon  fráter, mert Mihály ispán birtokán Bolterag (?) faluban, amikor az új' kenyér ünnepét tartották pogányok szokása szerint, felgyulladt a patak menti nádas és elégett a rajta átvezető fahíd is. A jelzett ünnepen Dastor nem engedte a népnek a tüzet oltani, mert révületbe esett és saját vallomása szerint Szent László királyt látta fehér lovon a tűz felett lovagolni fényes koronával a fején és arra kérte a sámánt, hogy ne oltsák el a tüzet, mert ez csak jele annak a nagy tűznek, amely a gonoszokat, akik elhatalmasodtak az országon, meg fogja majd égetni. A bizottság a vádlott aggastyánt felmentette még a pénzbüntetés alól is (409).

Az elrévülések okát rendszerint "részegség"-ben keresi az inkvizíció, de egyetlen esetet sem találunk arra nézve, hogy a tanúk ezt a kérdést kielégítően "igennel" válaszolták volna meg.

XI.

AZ ŐSHIT DÉMONJAI

A sámánhit szellembirodalma nagyon népes, mozgalmas ország. A mindenség összes alkotó része szállásadója egy-egy szellemnek. A lég, föld, víz hármas változatának földi vetületei soha sincsenek egyedül: szelleme van mindegyiküknek. A dolgokban lakozó szellemek , azonban még nem töltik meg a lelkek birodalmát. Vannak testen kívüli szellemek, is. Kötetlenül surrannak a halandók között és bár észrevétlenül lebegnek, tűnnek el, megjelenésük és távozásuk befolyásától senki emberfia nem mentesül.

Ezek az őrszellemek, akiknek segítő, vagy ártó szándékába bele-beleütközik a gyarló ember. A sámánok feladata az, hogy titokzatos jelenlétüket felajzott, érzékeny idegrendszerrel a sejtelem és tudás határán tapogatózva feltárják és ha ártó szándékáról megbizonyosodnak, igyekezzenek eltávolítani. Minden betegségnek meglévén a maga gonosz szelleme, a gyógyító sámánnak elsődleges feladata felismerni ezeket az ártékony lényeket és fortéllyal, vagy erőszakkal eltávolítani a megszállt, lerontott testből.

A "gyógyító sámán" fejezet sok ilyen fortélyt tár fel, amelyeknek természetes magyarázatát az egyszerű gondolkozás eredményezte. A sámán az ok és okozat viszonyát mérlegelve, következtetések láncolatával rájött, hogy a természetben nincsenek ugrások és ha az emberi szervezet betegségeit hiányok okozzák, azokat pótolni kell, ha túltengés a kórokozó, vissza kell szorítani.

A szellemek birodalma tehát ősi hitvilágunk mitológiájának egyik lényeges része. Az említett őrszellemek mellett a halál percében elvált lélek is önálló életkört nyer magának és mint valami fátyolszerű, bizonytalan lebegésű lény marad a hozzátartozók elérhető közelségében, majd későbben megpihen az ősök szellemének nyugvóhelyén a családi tűzhely küszöbe alatt. A jegyzőkönyvekben néha az inkvizítorok kíváncsisága is ki-kicsillan: szeretnének részleteket tudni az ősi pogány hitvilág képéről. Bár itt-ott kielégítik ezt a kíváncsiságot, amelyet mint a korabeli folklórkutatás megnyilvánulását tekinthetjük, rendszeres eredményt nem értek el. Töredékeiből azonban némi képet mégis alkothatunk magunknak és más oldalon szerzett tapasztalatokkal kiegészítve lassan visszavarázsolhatjuk magunk elé elsikkadt magyar mithológiánkat.

Hogy az ősi hit abban a formájában, ahogy azt például Magyar Pál mester ismerte, majdnem biztosan egyistenhitnek mondható. Sajnos a latin skolasztikus bölcselet teremtette kifejezés "ens supremo" a legfőbb lény, vagy létező, amely kifejezést az első magyar inkvizítor ősi vallásunk Istenére alkalmaz, nem mondja meg az ősi nevet. A "Halotti beszéd"-ben szereplő ,,legfelsőbb lény" neve már "Isten" és Pál mester által említett kinyilatkoztatási parancs megemlítése (410) azt jelenti,: hogy valószínűleg viták előzhették meg a szó ősi formájának elfogadását, magyar theológiai viszonylatban. Ha a "Nyelvemlékeink és az inkvizíció" fejezetére visszagondolunk, számon kell tartanunk a sok régi magyar bibliafordítást, melyeket megsemmisítettek. Az idegen eszmekörből őseink közé szakadt misszionáriusok, akik bizonyára ismerték nyugat népeinek vallásában nyüzsgő isteneknek egész tömegét, óvatoskodhattak minden további nélkül átvenni és a kereszténység Deus szavával azonosítani a "barbár" hangzású "isten" nevet. Talán volt is okuk, hiszen a magyar ősi nyelv keleti gazdagsága folytán ezt a szót mindig egy szóvá forrasztotta össze már akkoriban is az ,,úristen", - "öregisten", - "jóisten" formákba. Ezeknek az "előszavaknak" a jellege nem is annyira melléknév, vagy jelző értelműek, hanem a maguk "úr", - "öreg" és "jó" lényeg formájukban a végtelen hatalmat, az időtlen örökkévalóságot és a megtestesült jóságot fejezik ki és a magyar nyelv zamatját ismerőkben többet sejttetnek, mint a mögéjük ragasztott "isten" szó. Pál mester bizonykodása tehát, hogy a keresztény vallás "legfőbb lény"-e a magyar "Isten" szóval is azonosítandó és így az általa kinyilatkoztatott áldozati parancsok is tiszteletreméltók, minden bizonnyal ilyen "nyelvészeti vitatkozásból" születhetett és egyben azt mutatja, hogy még a 13. század elején sem csitultak el teljesen a hangok az ősi soron szerzett, Ázsiából hozott "isten-fogalom" magyar kialakítása körül.

A sámánperek jegyzőkönyvei több alkalommal megemlítik, hogy a vádlottak "yotenri" vagy "yotengri" nevében is gyógyítottak. .Ez az egyik ősi, hún szókincshez 'tartozó szó(411), valójában az "eget", "mennyet" jelenti, de mint az Isten lakhelyét, mint "mennyben lakozót" közelebbről meghatározva, átvitt értelemben az Istenre is alkalmazható. A vallomások szerint a gyógyító sámánok igyekeztek felfokozni a beteg istenhitét és bizalmát, valamint elhárítani azt a természetes félelemérzést, amely egy-egy ilyen "varázsló" hírével felruházott, sokszor a gonoszokkal praktizáló hírében álló ember egyszerű megjelenése keltett a betegben. De azt is jelentette, hogy a gyógyítás ingyenes, mert "isten-hírével - isten-nevében" történt.

Ha két jóindulatú lény mellett még megemlítjük a "Szent bába" nevet, akit Lőrinc fia Tamás sámán hívott segítségül a szülő asszonyok nehéz órájában (412), akkor már ki is merítettük az embert segítő és támogató jó szellemeket. Ez a "szent bába" a vallomások hitvilágában mint valami jóságos, fénybeöltözött valaki szerepelt és az emberi élet hajnalát igyekezett a földre lépő, új lény számára elviselhetővé tenni. Az ő nevében adták a "kék gyöngyöt" a gyermeknek, mert akkor "idegen ember" nem árthatott az újszülöttnek. Ez a hiedelem az ősi, turfáni ásatásokból előkerült töredékéből is ismert és egyúttal jelzi a magyar honfoglaláskori sírokban olyan sokszor talált kékszínű kövecskék és gyöngyök misztikus értelmét (413).

A jóindulatú szellemek mellett sokkal nagyobb számban szerepelnek a gonosz, ártanikész lények, akik állandóan körüllengik az embert és adandó alkalommal megszállják testét, vagy annak egy részét és beteggé teszik. A betegség-démonok egész sora ismeretes és javarészben állatképekben vonultatják fel őket a jegyzőkönyvek vallomásai.

Fejedelmük Hakit néven szerepel; a pereket vezető szerzetesek is igyekeztek feltárni teljes lényét, de csak szórványos adatokkal találkoztak ők is, legalább is a tanúk részéről, akik valószínűleg nem is ismerhették az ősi hiedelemvilág eme sötét vezérlő alakját annyira, mint azt a sámánok híresztelték róla, hogy mekkora hatalommal rendelkezik az emberi egészség felett (414).

Csanaki Jakab özvegyének tanúvallomása a leghosszabb egybefüggő szöveg Hakit természetére vonatkozólag. Szerinte nagyon fontos szelleme volt, mert a vádlott Hanis sámán a gyógyításoknál sűrűn emlegette a nevét. Amit tudott róla, anyjától hallotta, aki többször elmesélte neki, hogy az említett szellem, mihelyt a hold felkel, bizonyos társaival összeállva, meghatározott időben és meghatározott helyen, amit "pat"-nak neveznek, jönnek össze. Ez a hely teljesen parlagon áll, sem apró, sem a lábasjószág ott meg nem él, sem emberek jelenléte nem lehetséges, mert nincs semmi mód arra, hogy ott megmaradjon valaki, hacsak a rablók és harácsolók nem pihennek meg rövid időre. Mikor azonban a sámánok a nagy szellem, Hakit nevét kiáltják, az kénytelen eltűnni, mert ereje és hatalma a nevében van; és kiejtve elveszti azt (415). Orsolya özvegy vallomása ugyanebből a perből a Hakit-űzés szertartását is elmondja. Szerinte a sámán, amikor a beteg házába lépett, botjával a négy sarok felé sújtott és következő tartalmú mondókát mondotta: "Hakit, Hakit, távozz ebből a házból" és hogy "sem föld alatt, sem föld fölött ne legyen semmi hatalmad..." (416).

Valószínűleg ugyanezt a szertartást végezték akkor is, amikor a ház vagy betegszoba négy sarkából port kapartak össze és szélbe hajítva, valami ismeretlen szellemnek nevét mondogatták a sámánok, vagy sámánnők. Botokkal felzaklatták a, sarkok csendjét, mintha ott bujkáló szellemek után nyomoztak volna. Ezek a klasszikus "exorcizmus", ördögűzés tipikus szertartásának nyomai.

Hakit mellett megemlítik még a sárospataki sámánok perében felvett jegyzőkönyvek az ősi ázsiai démonnak, az "izgágá"-nak "i zcacu s"?sá latinosított formáját (417).

Radloff szerint ennek az ó-török (köktörök) szónak igazi jelentése "vámpír", "vérszopó" démont jelent (418). A turkológusok"nesztora" szerint a szó gyökerének két változata van, a) az "isz"- inni, tő és b) az " íz" -izzik, mint a manicheusi emanaciós "izzás", vagyis lélekből kiszakadt "iz" - "lélek" tő. Végeredményben azonban a szó a manicheusi "Bűnbánati imá"-ból származik az ujgurok vallásváltoztatása idejéből, vagyis a 8. század közepéről és az első említése az ősi hun-magyar rovásírás betűivel fordul elő (419). Démonologiai jelentését a gonosz és ártékony vérszopó "vámpír"-ban állapítja meg és szerinte a nyelvészeti adottságok egybevetése után, a történelmi nyomok is arra mutatnak,, hogy a keleti törökség szókincsében már sokkal régibb, mint a manicheizmus feltűnése és nem a kők-türkök vették át a manicheista misszionárusoktól, hanem megfordítva, a sámánok adták át a jövevényeknek mint ősi démon fogalmat(420).

Az izgágával elmondottakkal kapcsolatban a turkologusok mint ikerdémont említik a "falánk" és mindent szétmarcangoló "yik" démont és miután a gyógyító sámánok pereiben gyakorta előfordul a démon neve, őt is épp olyan réginek tartjuk, mint az izgágát. Mai orvosi szóval ma a torokgyík összetételben fordul elő és a difteritis, gyermekbetegség jelölésére használja népi nyelvünk.

Ugyancsak a sárospataki monstreperben tesznek említést a vádlottak védelmében felszólaló tanúk a "körmöc" nevű démonról az ártékony szellemek sorából(421). Radloff kök-türkök szóelemzésben említi meg ezzel a szóval kapcsolatban, hogy az altáji népek hiedelemvilágában a szellemet két kategóriába osztották: a töc (másként möc) és Nama nevű szellemekre. Az utóbbinak, vagyis a Nama csoportnak is két változata van, a jó és rosszindulatú, testtől levált lelkek csoportja és a gonoszakat a körmöc gyűjtőnévvel illetik. Nyelvészeti hasonlataival tovább elemezve a démon nevét, megállapítja, hogy okvetlenül összefüggésben van az ősi Chormuzta démonnal, aki különösen a gyermekek testén okoz harapásaival sokáig be nem gyógyuló sebeket. Ez a betegség a "pali" vagy a mai orvosi nyelven a gyermek gyakori nyálzásával a szájsarkok, szögletek a "pállott" felsebző betegsége.

Szerepel a démonok sorában az "enesu" falánk szellem, akinek az ősi hitvilágban a halottak tetemeinek, állatok hulláinak eltávolítását tulajdonították. A Szent Gál községben lefolytatott perben szerepel, amikor megemlítik a sámánok lándzsáját, amelyet a halottak sírjába szoktak , döfni, hogy az oda már beférkőzött "enesu" démont lerögzítsék, hogy bevégezze komor, pusztító feladatát. Nem fér kétség hozzá, hogy az "enyészet" mai szavunknak ez az ősi használati formája, hiszen a nép még ma is használja az "enyészet angyala" fellakmározza a holtak tetemeit.

A nagy népi betegség a tuberkulózis démonát kutya formában képzelték el és meg is említik, hogy a betegeikből a "kutya ugatott", a száraz köhögés jellegzetes hangját utánozva ezzel és mintegy rosszakaratú élőlényt sejtve a betegség mögött. Hogy az állatokban, tehenekben is lakott és azokat is beteggé tette, szintén elterjedt hiedelem volt.

A toplicányi várban Moys nádor, kunbíró és két királyi orvos jelenlétében lefolytatott vizsgálatnál, Lőrincfi sámán ellen vallotta  Derke Menyhért özvegye, hogy férjét megtámadta a tüdővész, egy téli favágásban szerzett erős hűlés nyomán. A házhoz hívott segédsámán Farkas dobra szórt borsóból is megállapította, hogy a beteg már nem sokáig él, mert "a démon, amely a tüdőt lassan megeszi, ugat belőle ... "(422). Miután egészséges tejet rendeltek a betegnek, elsőnek megvizsgáltak egy tehenet is: "befogták annak orrlyukait és hallgatva annak lélegzését, megállapították, hogy nincs benne semmiféle démon", úgy, hogy ennek a tehénnek a tejét és csak ezét rendelték állandó italul a betegnek.

A vérhasnak a "vörös démon" nevet adtak és ellenszeréül a laza szövetű fűzfaszén törött porát adták azzal a mondással, hagy "fekete por a vörös démonnak, hogy elhagyja a testet."

Nem sok az ősi, elsikkadt mitológiából a pár felsorolt démon neve, de mindegyike jelentős eredetkutatásunk szempontjából, mert kétségtelenül azonos a hunok és ó-törökök hiedelemvilágának megfelelő fogalmaival. Egy rendszerbe foglalt vallási képről, a pár említett eset összegezése ugyan messze áll, de részleteivel is sejtetik őseink hitéletének gazdagságát.

XII.

A JÓSLÓ SÁMÁN

A sámán, mint láttuk, nagyon sokszor segédkezik a szülésnél. Az újszülöttet a küszöb alatt lakozó ősök szellemi körének mutatja be először és nem hagyja magára az elkövetkezendő években sem. Főképpen a bakonyi makkoltató "subulkus" falvak sámánjainak az életéből ismerünk bővebb részleteket az ifjúság és a gyerekhad életéből. A kondák őrzésére felkerekedett falvak népe sokszor elvitte magával a serdültebb gyermekeket is és ilyenkor a sámánok foglalkoztak velők "megtanítva őket mindarra amit a papok tanítani szoktak. . ." - mondja az egyik tanú(422/a).

A felserdült legényeket valami ősi pogány módon a vallási közösség tagjaivá is avatták. A thepei kondások "pontifex magusa" sámán-főpapja Boksa mágus és három famulusa Badar, Delko és Nwest peréből ismerünk részleteket erre vonatkozólag. Orbán szűcs, az egyik kihallgatott tanút a bizottság megkérdezi, hogy meg van e keresztelve, mire ő a legnagyobb természetességgel válaszolja a következőket: "Megkereszteltek a fizgói Szent László forrásnál". Az idő felől érdeklődve, hogy mikor történt ez, azt felelte, hogy biztonsággal ugyan nem tudja, de nem sokkal azelőtt volt, mielőtt szülei házasságra vezették. A bizottságban kétségtelenül felmerült a gyanú, hogy valami pogány szertartásról volt szó, amit a tanú a keresztséggel cserél fel, éppen azért részletesebben kezdenek tőle érdeklődni a keresztsége körülményeiről. Megtudjuk tőle, hogy a makkoltatók nagysámánja keresztelte sokadmagával és emlékezete szerint úgy folyt le a szertartás, hogy a hajából elől valamit levágtak, a forrásban megmosták fejét és mellét, hátát pedig megkenték olajjal, majd kapott egy bőrövet dereka köré(423).

Ez a fajta szertartás tehát csoportokban zajlott le, amikor a legények túljutottak a serdülőkorukon és házasságra érettnek tartották őket. A hajvágás, vagy amint említik, "pilisezés" gyakran előfordul, mint a keresztelés pogány módja is. Nincs semmi nyom arra, hogy keresztény befolyásra a névadással egy időben vagy azzal összefüggésben kereszteltek volna. A bizottságok minden ilyen kétes esetben újrakeresztelést rendeltek el.

A családi élet kialakulásában a születés szertartásain és a pogány vallásközösség felavató ceremóniái mellett, a sámán tevékeny részt vett a házasságkötések vigalmi részében is. Vigalmi résznek tartom az ősi "leányvásárok" családok közötti hosszadalmas, szinte adás-vétel jellegű szerződéskötés végső fázisát követő hegyen-völgyön szóló lakodalmát, ahol a vigadozás ősi szokásában részeltettek mindenkit. A "jaculator" sámánok, vagy regösök szerepe ilyenkor egészen kézenfekvő.

A szerződés egy fajtája a "vércsók" (osculum sanguinis), de természetére nehéz fényt deríteni. Nagy ünnepélyességet jelentett és talán a besenyő népszokások közé tartozhatott, mert az egyik perükben fordul elő a kifejezés meg toldva a "hetedik nemzedékig tartó" jelzővel. Talán határjárások ünnepélyes megpecsételésére alkalmazták egyes nagycsaládok birtokainak pontos szétválasztásánál. A sámán minden esetre nemcsak tanúja, hanem lebonyolítója is a szertartásnak.

Végtisztesség megadásánál is volt tennivalója. A halottat ő mosta meg és utána senkinek sem volt többé szabad érintenie. A Lábatlan, Esztergomi falu Holdu nevű sámánjáról mondta el az egyik tanú, hogy a halott lábára fordítva húzta fel a sarut, a jobbast a ballábra a balost a jobblábra. "Táblájára tette a szükséges vasakat" (424). Miután az ősi hit szerint a halottat nem lehetett az ajtón kivinni, sokszor falat bontottak és ott dugták ki a holttestet a házból. Hetesi Mihály tanúsága szerint Boksa sámán segédei madártollas öltözetben ugrálták körül a házat hangosan énekelve, miközben füstölték a ház sarkait, a fákat és bokrokat, amelyek közel voltak hozzá. Arra a kérdésre, hogy kértek-e valamit szolgálatukért a nevezettek, a tanú azt a választ adta, hogy: "a szokásos falbontásért és sírbarakásért a szokásos lovat nyergestül ... "(425).

A sírba is ők tették tehát a halottat. Hetedik napi tevékenységükről a temetés után, maradt az adat, hogy a "gonoszok lándzsájával" mélyen a sírdombba szúrt és azt ott hagyta, hogy a "enesu" szellemét odaszögezze vele.

A temetőjárásról, énekkarok felvonulásáról is sokszor esik szó, de ezeknek a jelentőségét nem ismerjük. A papság egyébként a sámánokat, ha meghaltak, nem szívesen engedte a templomok mellé temetni, mint pogányságban megrögzötteket.

A sámánok együttélése a családi élet legfőbb eseményeivel még nem meríti ki kapcsolataikat a néppel. Sokszerű tevékenységük mellett mindig volt alkalmuk, hogy az egyesek vagy családok, esetleg az egész falu segítségére legyenek, ha igényelték őket. És ez gyakran megtörtént a már említett családi eseményeken és betegségeken kívül is. Leggyakoribb volt a jövendőmondás utáni érdeklődés.

A jósló, jövendőmondó sámán már a babona határán él. Bár mélyfokú természetismerete, az emberi adottságok összegezése, bizonyos alapot teremt neki az események elkövetkezendő kibontakozásának megsejtésére, de a végső döntést mégiscsak véletlenek, számszerűleg ki nem fejezhető lehetőségek képzelt alapján, vakon kell kimondania. Idegrendszerük érzékenysége ilyenkor van legnagyobb próbára téve. Keresik a révületet, amikor az ismeretlen jövő felé merednek. Külső ceremóniákkal megteremtik maguknak a pszichológiai légkört, dobjaik monoton ütemével, fojtott hangú szövegek sűrűn ismétlődő, sokszor értelmetlen mormolásával maguk is megszédülnek és még inkább megszédítik a szem- és fültanúkat. Ilyenkor kapaszkodnak az "élet fáját" utánzó létrafokon a magasba, hogy megkapják Isten üzenetét.

A kimondott üzenet bizonyára apró, töredékszavak tömkelege és nem ad világos választ a kérdésekre, de annál több sejtelemmel burkolja a lényeget. Ilyenfajta, révületes "felszállásokra" azonban csak nagyon fontos kérdéseknél, közösségi ügyeknél kerülhet szó.

Sokkal gyakoribb a varázsdob jóstehetségének alkalmazása. A sámáni hatalom jelvénye, a kozmológiai erők sűrített szimbóluma a dob. Öröklődik sámánról sámánra mint valami kultúrkincs. A jegyzőkönyveikben gyakran szerepel. Betegségek gyógyításánál a környezet gonosz szellemeit ennek a hangjával űzik, a révület felidézésénél is -fontos szerszám, az egyéni jóslásnak pedig nélkülözhetetlen kelléke. Már ismerjük a sámánt, akitől mikor ellopták s dobját, elbujdosott és felakasztotta magát egy berekben(426). "Elveszett a dobja, elveszett az ereje" - mondta az egyik tanú.

A sámándob egyfenekű dob volt, tojásdad alakú hártyáján a kozmosz-világmindenség felvázolt rajzával. Kivájt fenyőből, vagy más könnyű fából álló alapjához szíjak voltak erősítve, amelyeken apró fémkorongok függtek. Az ujjak ritmikus dobolásával szólaltatták meg.

A jegyzőkönyvek dobjain mindig vannak régi, valószínűleg rovásírásos szavak, amelyeknek az értelmét a tanuk sem tudták megfejteni. Egy fiatal sámán elbeszélése alapján, védőszellemek és a tulajdonosa nevei együtt szerepeltek rajta.

Gyakorlati alkalmazásáról sűrűn halljuk, hogy borsót dobtak rá és a szemek helyzete után mondtak jóslatot, aszerint hogy a kozmikus figurák melyikének hatáskörébe gurultak. Az ovális dob hártyájának közepét, ami egyúttal a zenitet is jelenti, a Nap képe foglalja el, mint a kozmikus rendszerünk éltető csillagát, amelynek a sámán egyszersmint ősi elkötelezettje. Négy irányba vetített sugarai négy negyed tájra osztják az egész mennyboltot és egyben az alatta elterülő, vagy meglapuló földi tereket. A négy kardinális irány így már kialakult, de más a jelentése fent, vagyis középen és lent, mert a mennyei világ fordítva áll a földivel szemben: ami ott jobbra esik, az itt lent balra van és megfordítva. A mennyboltot részre bontó sugarak hosszabbik tengelyirányzatán áll a Szent Szarvas, amelyet a sumirok, a bihari mondák és a kők-türkök Darmasnak szarvasnak neveztek. A mögötte elnyúló és ellentétes irányú sugár az ősi "hetevény" - Fiastyúk képét hordja az egyik és egy ismeretlen sötét csillagot a másik, ellentétes oldalon. Ugyancsak a szférákban még a Napsugarainak kisebb tengelyének irányában áll jobbra (tehát földi vetülete bal )a sötétfejű, kezében zsákot lóbáló viharszellem, akit régente az ősök Garaboth-nak hívtak és mi garaboncnak nevezünk, az ős-törökök pedig Garuda néven illettek és mindig az Isten kísérője, szárnyas viharszellem, fekete köpenyben. Balra (tehát a földön jobbra) a csupa ragyogó bőség,  jó idő, eső és termékeny meleg anyja, a "napba öltözött asszony" ragyogó hajával.

Egy alacsonyabb szférában kavarognak a napmadarak a sólymok és az ordasok a farkasok, halak és kettős csillagzatok szűkebb körben, mintha a zoodikus kör tagjai lennének. A nagy tengelysugár vége felé, de még a dob felső peremén, ott áll az "égígérő fa" középen és ágait-bogait a Nap felé nyújtja. Nincs kétség, hogy a sámán ezen az úton "száll az ég felé". S az egész kozmológiának az értelme a földön a magányos ember, aki az égígérő fa legalsó szemközti pontján indul tevékenykedni, például vadászni. Körülötte a "kerek világ", erdők és hegyek, állatok és szomszéd emberek, kötött- és "őrszellemek", akik szabadon járnak kelnek, hogy ártsanak vagy segítsenek. Nem messze tőle -a küzdő embertől - élete értelme, családja, gazdagsága a kerek karám, ahol állatait tartja bezárva, míg a gonosz ártó szellem körüljárja (427).

Egy ilyen sámándob a beavatatlan előtt valóságos rejtélyszámba ment, viszont a jövendőmondó gazdája minden rezzenését ismerte. Féltékeny is volt rá nagyon, óvta, dugta mindegyik. .Finnországban, ahol a sámánizmus még a 18. század végén is virágzott, a misszionáriusok legelső dolga volt a sámándobokat összegyűjteni. Torne János (Tornaus) az 1600-as évek elején panaszkodik, hogy hiába kényszerítik a sámánokat a dobok leadására, mindig találnak náluk elrejtett példányokat. A dán hittérítők egyidőben 70 darabot koboztak el, tele régi rajzokkal, írásokkal és összegyűjtötték egy árvaház padlásán, de 1728-ban tűz ütött ki és mind odaégtek(428).

Ez volt a helyzet a magyar sámánoknál is, de itt alaposabb volt a hitterjesztés, gondosabb a nyomozás és a sámánokkal együtt eltűntek az ősi varázsdobok is.

406. A Szent László kultusz nagy elterjedésére vall, hogy állandóan az ő alakjára hivatkoznak a vádak és bizonyára nem alaptalanul, mert a lovagkirály népszerűsége ősi, ázsiai legenda-gyökerekből táplálkozik, mint ezt a vatikáni Legendárium képsorozata mutatja, ahol pl. Szent Imrének csak 8, Szent Gellértnek 8 képecske hirdeti dicsőségét, míg László királynak 24 (Vatic. Codex No. 8541). Ebben a képsorozatban. amely ugyancsak 1353-ból származik, szerepelnek olyan képek, amelyeknek a jelentését a keresztény legendák nem ismerik és egyedül ó-perzsa hasonló "miniatűr" képek adnak rá megoldást. A Fehér Lovas-motívum az ősi László-legenda maradványa, innét az ősi vallás sámánjainak "látomása", az egyház által kanonizált szentről.

406/a. SOLYMOSSY S.: "A magyar ősi hitvilág." (A Magyarság Néprajza. IV. kötet 429. oldal.)
407. V. ö. Jegyzőkönyvek: Topot sámán pere.
408. U. o.: Chene fia Furkus sámán pere.
409. U. o.: Dastor sámán pere.
410. Kassai kódex: Monitor magistri Pauli. V. ö. 141. jegyzet.

411. SHIRATORI K.: "Sinologische Beitraege zur Geschichte der Türkvölker" Bulletin de St. Pétersbourg, 1902. 3. oldal
412. v. ö.: Jegyzőkönyvek: Lőrinc fia 'Tamás sámán pere.
413. THOMSEN W.: "Ein Blatt in türkischer Runenschrift aus Turfan." (Sitzungberichte der Preuss. W. A. Berlin, 1910. 302-303.oldal).
414. U. o.: Hanis perében a hatodik tanúvallomás.
415. U, o.
416. U.. o.
417. RADLOFF: " Busgebete der Manichaer" ( Bulletin de l' Ac. Des Sciences, St. Péterbourg  1910. 877.)

418. RADLOFF: ,.Alttürkische Sfudien." II. 226.
419. SHIRATORI K.: i. m. 13. oldal
420. RADLOFF: i, in. 314. v. ö "izzi"
421. Kassai kódex: anno 1268: okt. 28.
422. RADLOFF: ,,Bussgebete"  stb. 874. 1. jegyzet.
422/a. V. ö.: Jegyzőkönyv: Degesd perben a harmadik tanúvallomás.

423. A "felövezés" szertartása valószínűleg egyértékű volt a nagykorúvá avatással. Freisingen Qttó magyarországi útja alkalmával, 1147-ben. II. Géza idejében, leírja, hogy a fiatal királyt egy fatönkből épített templom melletti nyílt mezőn különleges papi áldással, amely ily alkalmakkor szokásban volt -felövezték. (Freisingen Ottó: Chronika. Lib. VII, cap. 25)
424: V. ö.: Jegyzőkönyvek: Holdu sámán pere.
425. U. o.: Boksa sámán pere.
426. Kassai kódex: anno 1243. n. 4.

429. WINITZ F.: "Zaubertrommel in Meiningan" Zsch. f. Ethnologie 1910. H. 1. A szerző említi, hogy Linné Károly, a róla elnevezett botanikai rendszer megalapítója, nagy gyűjtője volt a sámándoboknak. Ugyancsak ő említ és közöl egy 13. századi képet tibeti bon-papokat; ábrázolva, akik dobbal szertartást végeznek.
428. U.o

XIII.

A SÁMÁNOK PAPI RENDJE

A sámánok sokoldalú tevékenységében majdnem minden esetben szerepelnek segédszemélyek, akiket a jegyzőkönyvek néha a keresztény papság hierarchiájánál alkalmazott "diaconus" -szerpap, máskor csak egyszerűen "famulus" vagy a sámán "serviens"-e néven említenek. Kétségtelen, hogy az inkvizítorok sokszor összecserélték az egyes vádlottak neveit a foglalkozást, rangot, vagy papi méltóságot jelölő szavakkal és így bizonyos zavart idéznek elő, de az összes jegyzőkönyvi adatokat analizálva, felsoroljuk a szereplő sámánsegédek neveit, akkor a következő kép alakul ki: a harsán (vagy harsány), bács, boksa, arbis, furkus, dallacs, bő vagy bőd, ulu és duru álltak a sámán szolgálatában bár néha ugyanezek a nevek egyúttal mint családi és személynevek is értendők.

A "Sámánok papi rendje" valóban bonyolult hierarchikus rend éppen sokoldalú tevékenységük miatt. A "regős" fogalma is szerepel sámán-névként, de van rá eset, hogy "regős-bács" tisztségnevet együtt alkalmaznak, vagy pl. a perben egyáltalán nem szereplő gyógyítás vádja mellett ,,jaculator" címet is használnak, ami valójában a vándorzenészeknek, trubaduroknak felel meg. A középkor közkeletű "magus" szava, amint láttuk majdnem kizárólagos jelölése a sámánnak a perek irataiban, ennek a szónak magyaros változata mindössze háromszor fordul elő "magoc" formában,

A harsány név alkalmazása, mint "segédpap" tisztjét viselő sámáné, több ízben is szerepel. Kapsán sámán "famulus"-a és Silvad sámán Peles nevű harsánya ilyen "diaconus"-i minőségben szolgálnak a betegek és a sámán szertartásai körül. Hatáskörüket nagyon nehéz körülírni, mert néha valóban elsődleges sámáni cselekmények tényleges személyei, máskor pedig csak a kísérő körülményeknél játszanak szerepet. Annyi bizonyos, hogy tollas ruházatuk, madárkarmos lábdíszeik vannak, tehát eredetileg madárszerepük volt és talán valami totem szimbólikus maradványát idézték szokatlan öltözetükkel. Sokszor jártasak a gyógyítás művészetében is és rovásírásos botjaikon szerepelnek az illatos gyógynövények. Egy esetben hordozható széken viszik ide-oda, mert már annyira öreg. Nagyon sokszor azonban, mint személynév szerepel és egyszerűen alkalmazzák nevük mellé a "mágus" jelzőt (429).

Ha a madár-totem szerepét tekintjük benne, akkor önkénytelenül is kínálkozik az ősi, Altáji vidékén is nagyon közismert madár a hangja után így nevezett hari s. (Crex-crex). Beke Ö. jeles madártan-kutatónk névanalízise szerint: "Hangutánzó a haris (Crex-crex neve". lpolyvecén (Nógrád m.) "hars", Tiszamellékén "bors" neve van; a "hars" neve már Molnár Albert szótárában is megtalálható (l7.század eleje). Győr megyében "harizs"-nak ejtik, s a Szamosháton is, Nagyszalontán pedig a sokat beszélőt mondják "Haris"-nak. A Barkóságban a haris nyekergő fűzfatrombita, a "harsol" pedig azt jelenti, hogy harissal trombitál, de a madár is harsol, mikor szól. Az Ormánságban azt mondják: "Ej, csak ne beszéjjön kend olyan harissan!" -- mérgesen, pattogóan. A haris hangját sok szólásban emlegetik. Molnár Albert idézi: "Az harist az ő maga szaván fogják meg." Dugonicsnál: "Kiált, mint a haris. Szájas, mint a haris. Kiált éjjel-nappal, mint a sovány haris." Zala megyében: "éles a nyelve, mint a harisnak." Népdalban is gyakran szerepel: "Árokparton szól a haris madár..." Petőfi is megénekelte: "Nem szól a harsogó haris a fű közül..." (430).

Földrajzi elterjedése egybeesik az ősi hún-kök-török vidékkel és az Altáji hegység nyugati lejtőitől délfelé egészen közönséges fészkelő madár (431), akárcsak nálunk Magyarországon.

A harsány tevékenységéről első adatunk a sumir- kultúráig vezet, ahol az ugariti szövegek között szerepel a neve, mint: H-r-s-n- R-b k-h-n-m - Harsánu a papok feje (432). Szerepét nehéz megállapítani, mert a sumir-papi rend is nagyon változatos és sokszerű tisztségekből tevődött össze. Magyar vonatkozásban kiegészíthetjük még a ma is népszerű magyar "búcsújárások" előénekesének a nevével: harsán. A mélyen érző nép bizonyára nem ok nélkül adta ezt a nevet az éleshangú, harsánytorkú búcsúvezetőknek, akit a közbizalom ösztönszerűen választ magának vezérül.

A sámánnál alacsonyabbrendű papi tisztség a "bács". Ősi soron örököltük ezt a szót, amely már a turfáni töredékekben is szerepel és így egyenes írott adattal egészen a 6. századig tudjuk visszavinni (433). A berlini töredékekben is előfordul kétízben a ,,bács" fogalma (434). Ezekből az írástöredékekből kielemezhetjük, hogy eredeti jelentése már az ó-perzsa és pártus nyelvben "himnuszéneklő valakit" jelentett (435). Radloff szerint pedig a kök-türk nyelvű "bacsa" ige jóval korábban ismert fogalom volt Mezopotámiában, mint az Izlám megjelenése (436), és tisztára ó-török jelleget mutat. K. Foy szerint a "bacsag" manicheista istentisztelet volt, amely a himnuszok egy év alatti ismétlődő körét jelenti (437). Az éneklő, himnuszzengő fogalmat egyébként törökös rokonnépeink mindenütt ismerik. Castrén finn tudós múltszázadi, Turkesztánban folytatott népiének gyűjtése nyomán említi, hogy a "bacs"-ok valójában trubadurok, akik emlékezetből énekelnek és nagyon élénk, tobzódó fantáziájuk van (433). Feladatuk a fejedelmi udvarokban tanítani a fegyverrel való bánást, vívást, nyeregbe törni a lovakat és nevelni az ifjúságot, hogy jó katonák legyenek belőlük (439).

Moravcsik nagy munkája a török nyelvmaradványokról a görög irodalomban, szintén megemlékezik a bizánciaktól is használt és szokás szerint elferdített "peskésion"-ról, amit ,,bachis"-nak fordít le (440), bár ezt a véleményét egy német nyelvkutató nem osztja teljesen, mert szerinte a helyes megfejtés "peskes" bachus lenne (441).

Kaltenbach utazó megállapítása szerint a samarkandi és darvasi törökös üzbégeknél a bacsa "táncos fiúkat" jelent, akik hajukat hosszúra növesztik, vagy bár megnyiratkoznak, de egy egészen hosszú tincset meghagynak fejükön, dobszóra táncolnak és nagy tiszteletnek örvendenek a lakosság előtt. Minden nagyobb ünnepen szerepelnek, és ha valahova vendégek érkeznek; ezek a bacsa-fiak szórakoztatják éket (442)

Magyar nyelvünk az ősi pásztorkodás emlékét őrző "számadó juhászának" adta a bacsó nevet, aki rendszerint a legidősebb ember a nyáj körül és nagy természetmegfigyelőként mindenre tud kádenciát, akár az állatok betegségeivel, akár múltbaveszett idők emlékeivel foglalkozik. Ügyes a barkácsolásban, fa- és szarufaragásban és primitív zenei készségekhez is ért. A húszas években élt még a Dunántúlon olyan bacsó is, aki messze földön híres szemorvos volt: egyszerű bugylibicskával hályogot távolított el a szemekről, "mintha párás ablaküveget törölt volna le" (443).

A jegyzőkönyvekben szerepel személynévként is, de hogy valójában a sámánnak segédje volt és inkább a regős tevékenységhez állt közelebb, mutatja a "regws bacs" kifejezés, amellyel többször találkozunk (444).

Gyakori elnevezése a sámán-segédnek a baksa, vagy boksa. Szintén ősi, keleti szó. A már többször említett manicheusi írástöredékek között szerepel az Idiqut-Charú romokban talált legendáskönyvben, amely oly sok adattal szolgál ennek az eltűnt vallásnak a megértéséhez (445). Radloff szerint a szó igazi jelentése "felvett, magára öltött szellem" és a partusból került a kök-türk nyelvbe a manicheusi misszionáriusok útján. A turfáni ujgur töredékekben szintén találkozunk vele, de itt már jelentése ,,mester" vagy "tudós" (446). Gabain az ős kínai "pak-shi" -- "tudóspap, mester" szóval azonosítja (447).

Mai törökös rokonnépeink között is ismerős ez a szó. Kalmük ősi nyelven bakra szóval jelölték a doni kozák seregek legmagasabb rangú lelkipásztorait, a mongolban pedig főképp a buddhisták között "öregmester" értelemben alkalmazták, a theológiában jártas lámák megszólítására (448).

A sámáninkvizíció feltűnő gyakran alkalmazza mint családi nevet is; nemcsak a sámánok, hanem a tanúk között is előfordul. A 13. századi magyar hős, aki Podolánynál megverte a Kun Lászlóval szövetkező tatár "Arany Horda" hadait, szintén Boksa családi nevet viselt (449). Főképpen a besenyők között volt elterjedt név. Egy 1279-ből származó lI. Moys által kiadott idéző-okirat szerint a perbe fogott Myske fia István és ellenfele Heinrik fia Jakab között felmerült vetélkedések levezetésére az utóbbi három "serviense". Chaman (Saman), Fulkus és Boxa megjelentek a topolcsányi várban (450). Ugyanezek a nevek szerepelnek a Kassai kódex jegyzőkönyveiben is (451).

Az "orvost" jelentő "arbis" név is előfordul (452). Ják mester és László fráter előtt folyt le a Tolna-megyei Laaz faluban élő Tasd gyógyítósámán ellen, akit "vulgo", azaz népiesen "Arbis"-nak neveztek. A vádlott valóban nagyon tehetséges gyógyító sámán volt. Vádolták "incisio corporis"szal, vagyis műtéti beavatkozással, nyugodtan felvagdosta a beteg testrészeket és bár kutatták, hogy volt-e halálos áldozata sebészkedésének, kénytelenek voltak felmenteni a ,,contra fidem nihil tenet" - "hit ellen semmit sem vétett' jelszóval. Majdnem egy időben Feewend (Fővend?) faluban tartóztatták le az apa és fia sámánokat Heber névvel, akik a beteget izzasztással gyógyították és mikor hozzátartozói meg akarták ismételni a kezelést, meggyulladt rajta a takaró és súlyos égési sebeibe belehalt. Itt is "arbis"-nak nevezik a sámánokat (453).

A magyar középkori források és okiratok az' "orvos" fogalmát az Európaszerte elterjedt és különösen a párizsi egyetem által alkalmazott "Physicus" névvel jelölték. A "medicus" mintha alacsonyabb rang lett volna, a "chyrurgus" pedig sebésznek számított. Ezért feltűnő, hogy népi nyelvünk már a 13. század eleje óta használta az "arbis" - "orvos" kifejezést olyan sámánokra, akik gyógyítottak.

Ennek a szónak az eredete szintén ázsiai múltunkba nyúlik vissza. A turfáni töredékek között Thomseri említi az "álmos-könyvekben" (454). Az említett töredék szerint a szó alapjelentése az "arbag" - "csalás, szemfényvesztés" volt, de később alkalmazták a mágiára és varázslatra is (455). A. von le Coq pedig az általa megfejtett manicheusi szövegből a "tanácskozás a beteg felett" ("orvosi consultórium") jelleggel (456) ruházta fel.

A manicheusi vallási irodalomban tehát szerepel az "orvos" szó a mai értelmében, de bizonyos mellékízzel, mint azt a latinok "harruspex"-eikről mondották, hogy szemfényvesztők, de azért mindig megadták nekik a kijáró tiszteletet. Nyelvkincsünkben tehát legkésőbb a 7. században már meg volt a kialakított fogalom a félig varázslónak tartott gyógyító orvosról.

Szokatlan és csak egy ízben előforduló megjelölés a "barus", a kisajtódi Káld sámán neve mellett. A jelzett sámán elleni vádak zöme "látomásokról" és "jelenésekről" szól és egy öreg vizionárius személyét idézik. Az exageták is sokat foglalkoztak evvel a névvel és valóban rendkívüli jelenség, hagy a 13. századi magyar "látnokokat" ezzel a mezopotámiai eredetű jelzővel illessék, mint annak idején K. e. a 10. században. Pákozdy László a debreceni egyetem orientalista tanára szerint: "Barum: egy tipikus jövendőmondó pap, vagy próféta, mezopotámiai mintára." (457). Ugyancsak ő idézi Albrightet, aki Anettel foglalkozva említi: "Egy barum Ilu Nazir névvel, mint tábori lelkész kísérte a hadsereget." (458)

Az Ilu Nazir, az "istennéző" jóspap, próféta általános kifejező szava a barum, vagy magyar változata a Barus, kétségtelen összefüggésben áll a "varázs" szóval és annak tevékeny, cselekvő formája. Az I. Béla uralkodása alatt kitört lázadás szítói között oroszlánszerepet vivő pogány papnőnek a neve Rasdi, többek szerint ennek a "varasolo" szónak változata (459). Ipolyi felveti a kérdést, hogy az éhhalál gyötrelmeire ítélt szerencsétlen asszony, aki saját lábait rágta szét, vajon mint személynevet viselte-e a "rasdi"-t, vagy mint hivatalnevet? (460)

A turfáni töredékek berlini gyűjteményében szintén előfordul a szó, ámbár nem kimondottan manicheista közvetítéssel, hanem mint buddhista elem. A kök-türk nyelv, Radloff szerint, nem tudta lefordítani a "R-s-d-i" fogalmat, tehát szószerint átvette minden, szófejtő, kiértékelő szándék nélkül és nem lehet beleilleszteni a szókincsébe. Szanszkrit szófejtés szerint a "r-s-d-i" varázserőt jelent (461).

429. V. ö. 393/x. jegyzet.
430. BEKE ö. dr.: ..A magyar madárnevekről." Aquila, 1943. 154. oldal.
431. SELEVIN V. A.: "Distribution of birds in western Altain and its foremountains " Az URSS Tud. Akadémia 1925. évf. közlönye.
432. SCHAEFFER: "Ugaritica." II. fig. 231. Felírása: harsanu chef des Pretres.
433. GABAIN A.: i. m. M. 172 - M. 443.
434. RADLOFF: Vorislamische Alttürkische Studien. II. 851.
435. MÜLLER: ,,Die Sprache der türkische Turfan Fragmente". 1935.

436. RADLOFF: i. m. 875.
437. FOY K.: "Die Fragmente -von Turfen". Sitzungsberichte der Preuss. Wiss. AK. von Berlin. 1909. 357.
438. Revue de Deu Mondes. 1873. 574.
439. Zeitschrift für Ethnographie, 1884,
440. MORVACSIK GY.: "Sprachreste der Türkvölker in den byzantinischen Quellen. 218.
441. HARTMANN: "Zur Wiedergabe türkischen Namen und Wörter in den byzantinischen Quellen", Berlin, 1952. 4.

442. ,,Das Emirat von Buchara". Z. f. E. 1914. - 14.
443. Megboldogult Batthyány-Strattman László herceg-orvos közlése a 20-as évekből, aki a: ,,csodadoktor" nagy tisztelője volt.
444. v. ö. Leuko, Gonda. Both, stb, pereit.
445. RADLOFF: ,,Die vorislamische Schriftarten der Türkvölker". 854.
446. GABAIN: i. m. A3, C9. D19.

447. U. o. 95. oldal.
448. UNKRIEG W.: Ein moderner buddhistischer Katekismus für buriatische Kinder". Anthropos (XXI) 529.
449. HÓMAN-SZEKFÜ: Magyar Történet. I. 605.
450. Hazai Oklevéltár I. 62. - 55.
451. V. ö.: Jegyzőkönyvek: Chaman pere.
452. V. ö.: Tasd sámán pere.
453. U. o.: Heber sámán pere.

454. THOMSEN W.: Journal Roy. Assiatic. Soc. J. 1912.
455. LE COQ v.: U. o. 1911. ,,Chustunafit" 31. oldal
458. BANG, i m. 629.
457. PÁKOZDY L.: "Von Ugarit nach Qumram (Altorientalische Forschungen. 1961).
458. PÁKOZDY L.: "Az istennevek használata a Bielám-Perikópában". (Theológiai Szemle, 1928. 14)
459. Anonymus Cap. 8.

460. GABAIN A.: I, m. 10-11. A turfáni töredékekben többször is előforduló nevet G. buddhista eredetű kölcsönszónak minősíti, amelyet már az ó-törökök sem tudtak nyelvükre fordítani, hanem egyszerűen átvették a szanszkrit "rshaddi" - varázserő értelemben.- Ezek szerint a Rasdi név - akár személy-, akár papi név - amelyet Bonfini ,,Varasoló"-val helyettesített (v. ö. Ipolyi i. m. I. 161.) valóban katekzokén varázserőt személyesített meg.
461. RADLOFF: i. m. 863.

XIV.

ÜNNEP ÉS ÁLDOZAT

A sámánizmus, mint minden vallás, ismerte az áldozat fogalmát és jelentőségét. Az igazi áldozat az ember legkedvesebbjének odaadása. Így érezték őseink is, akik ázsiai eredetű nép lévén, legkedvesebbjüknek a lovat tartották, mint a pusztai emberek legjobb barátját és sorstársát. Ezért választotta az ősi hit a lovat áldozatul. A gazdagok lovaikkal együtt temették el halottaikat, de a szegényebb magyarság rétegeinek sírjából sem hiányzik az elhunyt lovas felszerelése, nyerge, kengyele; szimbólumai egy túlvilági hitnek; ahol; újból a ló lesz az ember vándortársa.

A lóáldozat az altáji ősnépek régi kiváltsága. A "Kínai Évkönyvek" már K. e. 1200-ban említenek egy fehér ló áldozatot a hun királyok történetében (462), míg az utolsó ilyen szertartásokról Mátyás király korában történik említés a Bakonyban, mint a lappangó magyar pogány hit utolsó lobbanása. A kereszténység erősen üldözte a lóáldozatot és az inkvizíciók során gyakorta szerepel a vádlistán. Nem csoda, hogy már csak lopva, bújva merészelték itt-ott megújítani az ősi szertartást. Gyakorta találunk rejtekhely neveket, melyek áldozati szentélyszámba mentek és egyben kifejezik a nép félelmét is a tilos és üldözött szertartás miatt: "Lápbújó", "Lóvágótelkű", "Bújóberek" stb., mind ilyen nevek.

Nincs egyenes adat arra, hogy a sámánok vágták volna le a lovat és inkább a hús szétosztásánál volt nagyobb szerepük. A lakoma szinte az őskeresztény "agapé" emlékét idézi. Kivételes eset Guthai Zub, nemesi származású sámán lóáldozata, amelyben ő vitte a feláldozó, lóvágó pap szerepét (463). A húsból azokat is részeltették, akik valami oknál fogva nem tudtak megjelenni a szertartáson. Olbod fia Baksa és "famulusa" Kortul pusztán(464 ) Ebed, népiesen Kenő, Tengöld sámánjai, Csebrák faluban és Euse pusztán szerveztek lóáldozatot (465 ). Kopasz, vagy népi nyelven Tar Septepusztán osztott áldozati húst (466). Kakoth comes birtokát képező "Lóvagó" nevű "puszta helyen" pedig olyan lóhúst osztott a sámán, hogy többen megbetegedtek tőle, ami súlyosbította a sámán ellen emelt vádat, amely a rossz jövendőmondás miatt amúgy is summás volt (467). Rendkívüli bonyodalma volt Chikó "nagymágusnak"', akit segédjével, Bodfi harsánnyal együtt fogtak perbe, mert az áldozati ló, amelyet Csebreg comes földjén levágtak, lopott jószág volt és tulajdonosa, Kozma feljelentést tett a sámánok ellen a királyi kúria bírájánál. Az ügy elcsitult azzal, hogy megfizették a lopott ló árát, de a tolvajt, aki eladta, karja levágására ítélték (468).

A lóáldozatok mellett szerepel a "tortapanis" kenyéráldozat is. A tanúvallomások alapján az évi aratások befejezése után, a mai; Péter és Pál apostolok ünnepe táján, tartották az úgynevezett "nyár-ősz"-ünnepet, amelynek legfőbb pontja az új lisztből készült, apró, friss cipó kiosztása volt. Ezek elkészítése a sámánok feladata volt és szimbolizmusát azok is megőrizték régi hagyományként, akik már az új valláshoz tartoztak. Az ételek elkészítését különleges szertartások kísérték. Az apró, manapság pogácsának nevezhető süteménynek, a lakosság nagy- értéket tulajdonított. Énekszó kíséretében osztották szét a hívők között. Kevés kivétellel minden perben szó esik róla még akkor- is, amikor a vádlottakat felmentik, tehát nem tartották súlyos vétségnek, viszont elítélték volna, ha a sámán netán ellenértékre, vagy viszont adományra tartott volna igényt, amire nincs eset a jegyzőkönyvekben.

A tavaszi, rügybontó, termékenységi napot "görgölő vesszőkkel" ünnepelték. Nem ismerjük ősi jelentőségét, bár minden népnél van szerepe az üde gallyaknak, mint a zsendülő ölet szimbólumának. A jegyzőkönyvek szerint szinte országos "kántálások", énekes járások voltak ezeken a napokon. A kondás sámán minden anyasertés után adott egy-egy vesszőcskét és a nép apró ajándékokkal viszonozta. Talán ez jelentette az áldozat megváltását.

Az igazi, nagy ünnepek a sámánhit szertartásai szerint a napjárással összefüggő, állandó ünnepek voltak, mint a karácsony és a ,,narews" - talán "nyárősznek"' hívott, takarulási ünnep.

A Karácsony ünnepe az ősi hitvilág legnagyobb napjai közé tartozott, épp úgy, mint a kereszténységnél az Ige megtestesülésének földi születésének legszentebb megemlékezése. A sámánperek folyamán sokszor felbukkan a vallató kérdés a pogány magyarság ünnepeire vonatkozólag, sokszor pedig a tanúvallomások egy-egy elejtett mondata világít rá a karácsony fogalmára, mint egy titokzatos, misztikumba burkolt, 'keletről hozott kincsre.

A téli nappihenővel egybeeső ünnep szimbóluma a kozmogónikus, égen lejátszódó és az emberi képzeletet ősi idők óta izgató változásoknak. A téli napjárás ekkor a legalacsonyabb és az éltető fényforrás mintha lázas, bágyadt beteg lenne, amíg december 21-e után lassan új erőre kap. A puszták népe, a természet ölén felnőtt és annak erőivel viaskodó ember, ismerte ezeket a természeti jelenségeket és az "animizmus" szellemsokaságának tarka hadából szimbólumokat választott ezeknek a Napfordulatoknak megszemélyesítésére.

Karácsony szavunk egy a sok közül, amelynek az etimológiáját az eddigi szófejtő szótárak az ismeretlenek közé sorolták. A sámánjegyzőkönyvek reményt adnak a szó jelentésének megfejtésére, vagy legalább is észszerű magyarázattal megközelítik rejtett értelmét.

A sámánhit legnagyobb ünnepe a karácsony volt. Így vallotta 1245-ben Dala fia Undo perében Rufus segesvári polgár: " Krisztus születése ünnepén, a régi magyarok, a sólyom ünnepét tartják. . ." (469). Obol várjobbágy szavai szerint pedig: "Ekkor (karácsonyról van szó) a sólymokat vadászatra eresztik és sok nép viszi oda madarait, amiket a sámánok megáldanak..." (470). Kisszer Mihály szerint: "...a régihitűek Urunk születése napján tartják a sólyom ünnepét." (471) Ágota özvegy, Ithe sámánról vallja a következőket: "Amikor karácsonykor a fiatalság az első, új sólymokat felrepteti, szokott énekelni és buzdítani az ifjúságot, hogy ezeket a dolgokat soha emlékezetéből kiveszni ne hagyja. . ." (472). A felsorolt vallomástöredékek számos ilyen példával szolgálnak, de van egy nagyon fontos közöttük, a nagy sólyomünnep ősi nevét is közlő adat: II. Moys, Simon fráter és a kisebb testvérek rendjének orvos tagja, János jelenlétében kivizsgálásra utalt Boksa védelmére felsorakozott tanúk egyike, egy bizonyos Kozma a következőket mondja: ". . .in festo falconnarium vulg ar ekarasun dicto ..."-a solymárok ünnepén, amelyet népi nyelven karácsonynak neveznek (473).

Ez az adat tanúskodik feltevésünk mellett, hogy a sólyom madár és karácsony ünnepe között belső tartalmi és szimbólikus kapcsolat áll fenn. A solymászat magyar földön nagyon népszerű volt. Az erdős, berkes falvak népei friss vadhúsról gondoskodtak ezzel a hasznos népi szórakozással, de egyúttal társadalmi jelentőséget adtak neki azzal, hogy a fiatalságot ezzel a, sokszor szenvedélyig fokozódó és szórakoztató időtöltéssel lekötötték. A sámánok a felsorolt adatok szerint ténylegesen részt vettek a solymászat szokásának ébrentartásában és évenként éppen a sólyomünnepnek nevezett téli napforduló idejére tették, amikor a mezők, rétek nem adtak munkát a szorgos legényhadnak és így nyugodtan szentelhették idejüket erre a nemes kedvtelésre.

Miután a sólymok nevei és fajtái nincsenek feltüntetve, a leginkább ismert, személy-, család- és földrajzi neveinkben előforduló kerecseny sólyomra kell gondolnunk, annál is inkább, mert Kéza Simon, aki maga is solymár volt, már ebben az időben, mint nagy közkedveltségnek örvendő vadászmadarat említi a "kerechet" sólymot (474).

Kéza adata a "kerechet" sólyomról nagyon sokat foglalkoztatta már eddig is nyelvészeinket és ornitológusainkat ( 475). Végső eredményként leszűrték a következtetést, hogy az orosz "guruson" szóból származik és talán - mint Gombócz Zoltán véli -a kievi nagyfejedelem udvarából, magyar királyainkhoz feleségül ment orosz hercegnők hozták volna magukkal, mint értékes hozományt (476).

Nyelvészeink sajnálatos és megrögzött szokása egy-egy ismeretlen szót, amelynek nem tudnak gyökeréig tapintani, egyszerű gesztussal szláv szomszédaink nyelvkincsébe utalni, ahonnét - szerintük -a magyarság legelső kultúrszavait merítette. Így történt, amint láttuk a kerecsen szóval is. Már maga "a magyar összehasonlító nyelvészet megalapítója" Gyarmathi Sámuel, 1799-ben állítja, hogy ennek a népszerű magyar sólyomnak a nevét az orosz "Gorotsun" szóból kölcsönöztük (477). A megállapítást sokan nem vették végleges eredmény gyanánt, hanem tovább kutattak a szó eredete és jelentése után. Jerney János már közvetítő álláspontot foglal el, mert érzi, hogy a kerecsent valóban ősi zamatú magyar szó és; megalkuszik önmagával: "Abban állapodtam meg, miszerint a kerecseny az északkeleti népeknél közös eredetű név lehet s azok sorába tartozik, amelyeket a magyar nép már a leghajdanibb korban sajátjává tőn, mielőtt e földre lépett volna ..." (478). Jerneynek ez a véleménye nem más, mint egy hipotézisre épített hipotézis, amely szerint az oroszok a Krecset szót az ősi ugoroktól vették volna kölcsön Gorocson formában.

Schenk Jakab, nagy ornitológusunk, aki legkomolyabban foglalkozott a turul-kerecsenty-zsongor sólyommadár nevekkel, azt az ellenvetést teszi, hogy a Gorutson szó az oroszban ismeretlen, viszont a Krecset forma egyedül csak ezt a nagy szláv népet illeti, mert az sem a lengyelben, sem a délszláv nyelvekben nem szerepel (478/a).

A nagy vitába beleszólt mélyérzésű nyelvészünk, Czuczor Gergely is: "A Kerecset, illetőleg Kerecsen szó minden íze magyar elemekből áll s egész szerkezete számos példával bizonyított magyar nyelvhasználaton alapszik, úgy hiszem, senki sem fog magyar eredetijén kételkedni." (479). A kételyek azonban nem szűntek meg. A kerecsen madár nevének kielemzése ugyanis szorosan összefügg a magyar eredetkutatással. Azért igyekeztek a finn-ugor elmélet elkötelezettjei egyedül az orosz "gorocson" valamelyik változatához kapcsolni a szógyökeret, mert akkor legalább egyetlen szó támpontjuk lett volna a magyar krónikákban, amelynek összes eredetlegendái, a csodaszarvas, a turul kép, a vérszerződés stb., mind délkeleti irányzatú motívumok és egyúttal irányadók az őstörténelmünkben.

A finn-ugor elmélet képviselői, sok ellentmondás után, részleteredményekre szorítkozva, inkább hagyták aludni a kerecsen körül képződött vihart, mert az eredmény végső formája számukra minden körülmények között lesújtónak látszott. A törökös nyelvészek és őstörténetkutatók kapták fel tehát újra a témát: Kuún Géza hatalmas tanulmányában sorolja fel az eddig felszínre került magyar és külföldi kerecsen-adatok egy részét (480), Vámbéri pedig főképp a csatagáj nyelvhasonlítás munkamenetével tárt fel egész sor török, ősi madárnevet, amelyek hangzásilag teljesen azonosak a kerecsennel, ámbár az ornitológusok szerint az általa említett madarak nem bizonyos, hogy sólyom-fajhoz tartoznak, (481). Bálint Gábor pedig a mongol népek madárneveihez kapcsolta a kerecsent és a hasonlata meglepő azonosságot mutat a Karaczaghai sólyomfajta nevével. Vámbéri szintén említ hasonló madarat Karcsa néven (482).

A kultúrszó vándorlása néptől-népig, nyelvtől-nyelvig, felcsigázta a nyelvészek szenvedélyét, akik egész irodalmat hordtak össze igazuk bizonygatására. Ebben az esetben a kerecseny szó, amely Kéza krónikájában mint az ősi magyar szókincs egy szép gyöngye került a terítékre tehát, de a sok "pro és kontra" véleménynek utolsó zárószavát még egyik fél sem mondta ki. A finn-ugor elmélet hívei ma is töretlenül hirdetik, hogy az orosz kölcsönszó az egyetlen megoldás, pedig minden észszerűség az ó-török népek felé utal. Nyelvészeti vonalon nem érdektelen két újabb adatunk, mert mint látni fogjuk, a történelmi adatok minden kétséget kizárólag a keleti törökség terébe visznek minden elfogulatlan kutatót. Az URSS Tudományos Akadémia 1925 évi Ornithológiai értesítője Souschkin professzor rendezésében kiadta az Altáj hegység és környékének madárfaunájáról szóló gyűjteményét. A gyűjtemény legérdekesebb adata szerint a kerecsen madár ezeken a részeken, de főképp az Ob folyó völgyének egy erdős részén fészkel nagyobb mennyiségben, amely földrajzi részt Charics-nak neveznek. Tehát, vagy a madár adott nevet a völgyrésznek, vagy megfordítva (483). Mindenesetre a kerecseny madár nem kizárólag az Ural hegység sólyommadara, mint azt a finn-ugorok földrajzi háttérként kisajátítani akarják, hanem az Altáj-hegység környékét övező vidékeken is szívesen tanyázik (484), de mint látni fogjuk, Magyarországon is költ.

Egy másik adat a kerecsen "kultúrszó" földrajzi elterjedésére, a Kelet-India-i Bihar tartomány területén még ma is nagy népszerűségnek örvendő a solymászat, főképpen a Biró, Munda, Karria, Kavar és Bokta törzseknél, ahol a nagy sólyomfajták pettyes változatát, amely a mi vadászsólymunkkal azonos, "karichaa"-nak nevezik (485). A mondottakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a kerecsensólyom neve és kultusza honfoglalás előtti időkből származik, és úgy nyelvészeti, mint földrajzi elterjedés alapján a törökség kultúrkincséhez tartozik. A "kerecseny" név tehát az ősi, Altáj-vidéki hun és török népek kultúrközösségében élő elődeink szókincséhez tartozott, nemcsak nyelvészeti kutatások alapján, hanem a madárfauna földrajzi körülhatárolása szerint is. A történelmi segédtudományok jelzett két ágához még hozzátársul a címertan is, amelyet Roheim, Gombócz és Schenk használtak fel az ősi Turul szimbólum eredetének feltárására (485-a). A "totemisztikus" magyarázatot, amit Roheim képvisel - sokan elvetették és inkább a "szimbolikus" irányzat mellett döntöttek. Ezt a véleményt foglalja keretbe Baltagi: "Keleten a sólyom a nemes bátorság jelképe és oly nagyra becsülték, hogy az uralkodók több helyütt családi címerekül választották. Részemről a hunok a "Turul" madarának címertani eredetét és jelentőségét is e momentumban látom. A bátorság, a vakmerőség jelképes madaráról törökfajta uralkodók nagy előszeretettel nevezték el magukat" (486).

Ez a szempont, amely valóban teljesen a törökség irányába tereli a kerecsen madár nevét és kultuszát, akár mint apróvadakra levágó vadászmadár, akár mint fejedelmi, vagy nemzetségi címer. Baltagi a turulmadarat említette, mint a hunok, főképpen Attila szimbólumát, pedig a kerecsen is éppen olyan régi, sőt tisztség megjelölésre, mint névadó, jóval megelőzi a magyar fejedelmek attilai örökségét, a turult.

Eredetkutatóink mellőzték az említett történelmi analógiák alaposabb kiértékelését, pedig ezek a párhuzamok nemcsak hogy meglepően azonosak, hanem feltűnő nagy számban fordulnak elő. Érthető ez a tartózkodás, mert eredetlegendáink legősibb darabjai kívülálló értékként szerepelnek a finn-ugor elmélet érdekkörein. Ezekkel a hasonlat-vizsgálatokkal csak tovább gyengítették volna hipotéziseik amúgy is nagyfokú vértelenségét.

Kéza szerint az Árpádok örökölték az Attila-féle turulmadarat, mint nemzetségi, szent jelképet. Ezt mondják Anonymus és Káldi, sőt Turóczi is. De vajon eszünkbe jutott-e tovább kérdezni, hogy ha a törvényszerűség erejével ható kettős királyság Árpád idejében is létezett, akkor az uralkodótárs, vagy másod-fejedelem tartott-e magának nemzetségi szimbólumot a nevezetes sólyom madarak közül? A feleletet már sokan megadták a kérdés első részére, hiszen a kettős királyság eszméjét - mint biztos tényt állítják -- a kazároktól vettük át. Az sem új, hogy Árpádnak volt egy uralkodótársa, aki a jelek szerint a névleges fejedelem volt. Ez a társfejedelem csak keveset szerepelt és a krónikák alig-alig emlékeznek meg róla. Anonymus a maga korában már "irányított történelmet" írt, krónikájában csak az Árpádok, vagyis a turulok szerepeltek, mert ekkor már a társuralkodók ősi szokásjogon alapuló intézménye korszerűtlenné vált és már Anonymus korában, nem volt tanácsos vele foglalkozni.

Árpád társuralkodója Cursán volt. 886-ban az Aldunánál felkeresi őket, mint a "turkok fejeit" a bizánci császár követe, hogy rábeszélje őket Simon bolgár király megtámadására. Georgius Monachus kifejezetten megemlíti a két nevet egymás mellett: Cursan és Árpád (487) Anonymus is megemlékezik róla a hét vezér felsorolásánál, de nagy diplomáciai óvatossággal, mert a "turul"-ok és "kurucsán"-ok nem értették meg teljesen egymást. A hét vezér felsorolásában ugyanis mint negyedik tagot a Kundu nevet említi és nem feledkezik meg arról, hogy fiát Kursánt is felsorolja. Szem előtt tartva, hogy az ősmagyarságnál a felvonulási, felsorolási, települési vagy az ülési sorrend bizonyos törvényszerűség szerint történt --- mint azt László Gyula oly nagy hozzáértéssel kifejtette - akkor okvetlenül szemünkbe ötlik a hét vezér közt középen álló név, a Kündü vagy Kundu, aki az ó-török vagy hún Napnak a nevét viselte és valójában a tényleges, elsődleges király volt és tőle. jobbra a "j-bghu" és a "b-jghu" (jobbág - balág) foglaltak helyet egyenrangú felekként, de ezért a "primus inter pares" első az egyenlők között - mégis a kündü -a nap szimbólumát viselő névleges fejedelem (488). Anonymus Kündü vezér neve után megemlíti a fiát, Kursánt, akinek a szállásbirtoka a honfoglaláskor Ó-Buda volt, tehát az ország közepe, sőt ennek a fia is, a szintén sólyom nevet viselő Kartal birtokai még mindig, a település-történet tanúsága szerint, az országközép. A kündü név török eredetét ma már senki sem vitatja. A turfám ó-török szövegekben is mint nap szerepel (489). A kazároknál ő előtte vitték a napkorongot, mint a névleges napkirály szimbólumát és minden; bizonnyal ez lett volna magyar földön is a helyzet, de az Árpádok már az egyenesági öröklődéssel adták át a trónt fiaiknak, mellőzve a török ősnépek oldalági, nagybátyai öröklődési rendjét(490).

Hogy a magyar krónikákban nem szerepel a Kursán név, az krónikásaink egyszerű, alkalmazkodó óvatosságán múlott, hogy a "turulok" vonalát semmiféle mellékági törekvés ne zavarhassa. A korabeli krónikákban -- Anonymusra gondolok -a Turul sincs megemlítve, ami viszont abban leli magyarázatát, hogy Szent István, aki Patrona Hungariaenak ajánlotta fel országát és az ő képét tette zászlajára, nem tartotta kívánatosnak, hogy az ősi Turul "totemjelvény" vagy nemzetiségi szimbólum, mint pogánykori hagyomány szerepeljen és így jó időre tilalmazták a név használatát. Ezért, feltűnő, hogy bár a Turul, ősi soron számon tartott eredetlegendánk legszentebb madara mégis csak 1237-ben fordul elő mint birtoknév, mint személynév pedig 1239-ben és akkor sem királyi vér, hanem csak a zalai vár Csanád nevű jobbágyának a fia, Turul viselte (491). Pár évtizedes eltolódással ugyanez a helyzet a kerecseny névvel is. 1255-ben fordul elő, mint gelsei Rajk birtokának a neve és csak 1274-ben fordul elő, mint személynév, bár előkelőbb környezetben, "Kerecsen - homo regisis", királyi ember (492). Ettől kezdve azonban a Kerecseny nevű falu- és családnevek sokkal gyakoribbak, mint a turul jelképesek (493).

A Kurusán - Kerecsen közti hangtani különbségekre kár szót veszíteni, hiszen ha az orosz "guruson" elfogadható alap lett volna a finn-ugor elmélet szempontjából, akkor a kurusán sokkal közelebb áll hozzá. A különbség a kettő között csupán annyi, hogy a "guruson" létezését maguk az ornithologusok vonták kétségbe és így a finn-ugor "hangtörténelmi fázisokat" nyugodtan alkalmazhatjuk az ősi törökös kursánra. Egyébként a kiejtési rejtelmekbe burkolt szavak, amelyek a Kínai Annalesek-ben a hunok történetéből fennmaradtak, megemlítik a húnok fejedelmének nevét, amely nem személyt, hanem tisztséget jelöl és ez Shiratori szerint: Ku-sa-han - királyi cím (494). Szerinte a koreai félszigeten még ma is "kursán" a fejedelmi, vagy királyi cím. S miután a vadászmadár totemjelek révén a kínai fal tövéig jutottunk, nem érdektelen megjegyezni, hogy ugyancsak a tudós sinológus adata szerint a királyfit, ifjú fejedelmet a hunok kínai átírásban Shao-wa - Csoba - Csaba névvel jelölték, amelynek pontos jelentése "sas-, vagy sólyomszerű madárfióka" (495).

Elfogadva a kerecseny madárnév szerepét őstörténelmünkben, lényeges lépést tettünk népünk ősi szokásainak megértésében is. Ősapáink a solymászatot magukkal hozták Ázsiából és kedvtelésük, a kellemeset a hasznossal egybekötve, évszázadokon át bizonyos misztikummal vette körül a madarak nevelését. Tévedés lenne elfogadni Kéza Simon ama állítását, hogy a "krecseth" madarat valahonnét úgy hozzák, mert a középkori Magyarország majdnem kétharmadát betöltő erdői, lápjai, mocsarai nyugodt költő teret adott ennek a rokonszenves vadászsólyomnak. A magyar ornithológia művelői Magyarországon 1949-ben is közöltek szaklapjukban kerecsensólyom fészkeket. Agárdi Ede megfigyelése szerint, Bátaszék mellett az erdős terepen, a Mecsek hegység nyúlványaiban, találkozott a kerecsensólyommal. L. Antal pedig szinte az, ősi magyar rajongás hangján újságolja: "A kerecsensólyom előszeretettel keresi fel a dúsnövényzetű, öreg, magas fákból álló, erdőkkel, borított kisebb-nagyobb Duna-szigeteket, Palánka és Temeskubin között ... Erős szélben egészen alacsonyan, közvetlen mellettem szállottak... A kirepült fiókák száma 4-5" (496). Ugyanezt a hírt adja Merőn F. is a Vértes hegységből. Egyetlen év megfigyelése csupán, amit elfogadhatóvá tesz a feltevés, hogy népünknek a középkorban sokkal nagyobb lehetőségei voltak sólyomfiókákat szedni a fészekből és a június-júliusban már tollasodó példányokat hosszú és türelmes idomítással előkészíteni a karácsonyi vadászatra.

A solymászat középkori elterjedéséről már többször tettünk említést. Maguk a magyar keresztény papok is foglalkoztak ezzel a vadászati ággal, bár az inkvizíció törvényei tilalmazták (497). A "Falconarii", a solymárok, vagy madarászok (aucuparii, aucupes) külön foglalkozási ágat alkottak és saját ispánjaik voltak. II. András egyik 1231-évi oklevele szerint a szatmári Madaras-falván a királyi solymároknak kötelessége volt az állatállomány ellátása mellett, a kékesi erdő felvigyázása és a széna gyűjtése. Voltak királyi solymárok még Tordán és a Bodrog-megyei Gyopol községben is a 13. század folyamán. Buda közelében Solymár volt a falujuk, míg Pozsony megyében Solymos-Karcsa, Nyitrában Halla falva. Voltak Liptóban is solymárok, akik a király birtokát képező falvakban laktak, Hevesben pedig Domoszló falván éltek nagyobb csoportban. De nemcsak a királyaink, hanem az egyháziak is tartottak solymárokat. Így adott II. Béla 1138-ban a dömösi prépostságnak négy solymárt, akik a papság solymait gondozták. Volt a Csanád nemzetségnek is solymárfalva Sonkolyoson és a Bertény nemzetségnek a biharmegyei Solymos faluban.

A solymászat ilyen országos elterjedtsége mellett a kerecseny avatás napja valóban országos ünneppé változott. Mélyebb jelentőséget azonban sokkal messzebb kell keresnünk az ünnepnek, mint az egyszerű kellemest és hasznost összekötő népi szórakozás. A sólyom madár a Mezopotámiáig visszanyúló nap-kultusznak a madara volt. Az ősi, legrégibb és szinte a teremtés hajnalának derengő tisztaságát idéző sumir világ ötezer éves távlatából ragyog a minden életet és jogot jelentő Samas isten, akinek a papjai kezdetben maguk a királyok, később a sámánok és madaruk, a sólyom. Csupa szimbólum az "animizmus", a sámánhit jegyében. A nap, mint mondtuk, decemberben; a "solsticio" naperő forduláskor a régi hit szerint megújul saját erejében. Ilyenkor viszik és röptetik feléje a fiatal sólyom madarakat, akik eddig bőr-szemellenzőikkel, a sötétség rabjai voltak, most a fény forrása felé röppenhetnek, magukkal víve többezer éves kultusz ismeretlen áldó imáit, amelyek a sámánok ajkáról elhangzottak. Ezt az ünnepet nevezte a pogány papság, a sámánok rendje kerecseny ünnepnek, mely a mai karácsonnyal időben is egybeesik (498).

A karácsony tehát az ősi hitvilág mélyértelmű és a sámánok által megáldott napmadarak ünnepe. Érthető tehát, ha tilalmazták a sólyom áldását, hiszen a kereszténység nem tudta saját képére és hasonlatosságára átformálni, mint annyi ősi pogány szokást. Az inkvizíció küzdelmét e téren ismerjük, pedig még a kereszténnyé vált magyarok papjai is találtak maguknak formulát, az ősi sámánáldások helyett (499).

462 HIRTH: Sinnologische Beitraege stb. 251-2.
463. V. ö.; Jegyzőkönyvek: Guthai Zub pere.
464. U. o.: Olhod fia Boksa pere.
465. U. o.: Ebed sámán pere.
466. U. o.: Kopasz sámán pere.
467. Kassai kódex: 1267. n. 1.
468. V. Q.: Jegyzőkönyvek: Chiko sámán pere.
469. V. ö.: Jegyzőkönyvek: Undo sámán pere.
470. U. o.

471. U. o.
472. U. o.: Badur sámán és társai pere.
473. U. o.: Boksa sámán pere.
474. SCHENK J.: ,,Magyar solymász madárnevek". Aquila. 1938. 348. old.
475. Gobócz Z.: "A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány". Nyelvtudományi Közlemények. 1917. 184.
476. U. o. 196.
477. SCHENK J.: i. m. 412.
478. Jerney J.: Új Magyar Múzeum 1850. 256.

478/a. SCHENK J.: I. m. 335.
479. CZUCZOR G.: "Kerecsen és Kerecset". Új Magyar Múzeum 1859-355.
480. KUÚN G. gr.: "Relationum Hungarorum cum oriente gentibusque orientalis originiális historia antiquissima". Caludipoldi, 1852. - 95.
481. SCHENK J.: I. m. 335.
482. BÁLINT G.: ,,Párhuzam a magyar és mongol nyelv terén". 1877.

483. SELEVIN V. A.: ,,New data on distribution of birds in western Altai". ,,The article is based upon the personal observation of the autor, on river basins of Ouba, Oulba and partly of CHARYSH". (Bul1etin de 1`Université de 1'Asie Centrale. Taskent. 1935.)
484. STEGMANN B.: ,,Beitraege zur Ornithofauna der Cis-Altai Steppe". (URSS. Tud. Ak, Közleményei 1928).

485. V. ö. 483. jegyzet, 124, oldal.
485/a. SCHENK J.: I. m. 324.
486. ROHELM G.: "A kazár nagyfejedelem és a turulmonda". Etnografia. 1917. 58.
487. MIGNE PP. GG. 109. kötet 886. év. Georgius Monachus szerint a császár megbízható vezérét, a "kemény" Nicetot küldte a magyar vezérekhez, Árpádhoz és Kursánhoz (Arpade et Cursane), hogy rávegye őket a bolgárok elleni harcra.
488. ROHEIM G.: I. m. 43.
489. GABAIN: I. m. 92. oldat.

490. Bíborban született Konstantin tudósítása a besenyők öröklési rendjéről (Mígne PP. GG. 117 kötet 311. col.).
491. KOVÁCS N.: "Betűrendes népmutató Wenzel Gusztáv Árpádkori 'Új Okmánytárához". Budapest, 1899. 125.: ,,Turul filius Chunad Jobagionis in castro Zalad". Czinár: ,.Index alphabeticus Codicis diplomatici Hungariae". Fest, 1866. 49. oldal.

492. "Kerechen possesio..." Kovács: i, m. 362 és "Ladislaus filius Oguz etc..." Czinar 14L: i. m. 233.
493. SZAMOTA L: "Oklevélszótár" egész sor Kerecset és Kerecsen családnevet sorol fel az előbbiekben említett gyűjtemények mellett, ahol a 13. század óta nagyon sok Kerecsen helynévi előfordulással is találkozunk.

494. SHIRATORI: i. m. 14 és 25. oldal.
495. U. o.: Shao-wa: "Name der Falken- oder alderartigen Vögel" 22. oldal.
496. Kerecsensólymok fészkelése a Mecsekben, Vértesben, és Fehéregyháza környékén. Aquila, 1949.

497. Már a szabolcsi, Szent László korabeli zsinat (1089) tilalmazza a papok számára a vadászatot, később, 1238-ban, kifejezetten a sólyomvadászatot ("Monita magistri Pauli".).
498. Dr. Baráth Tibor montreali egyetemi tanár szíves közlése.
499. ,,Benedictionale Ecclesiae Romanae". Róma, 1678. "Benedictio avorum" cím alatt.

XV.

AZ IRÁSTUDÓ- ÉS REGŐS-SÁMÁN

Ázsiai örökségünk legszebb kultúremlékét, a rovásírást, krónikásaink tudósításaiból ismerjük (500). A Túróczi-féle krónika ugyancsak a székelyek írásának tulajdonítja ezt az Európában addig ismeretlen írást, bár a hitvédelmi perek szórványadatai valóban zömében Erdély területéről származnak, akad zalai és somogyi sámánok körében is írástudó. Turóczi adatát, mint láttuk, részben az "Ős-Gestá"-ból vette, amelyet szerinte "Scythicis litteris" - skyta betűkkel írtak, "botok bevagdosásának művészetével élve" (501). Írtak az ősök egymásnak üzeneteket és leveleket is. Bonfini megerősíti ezt az adatot és részletezi az ősi "rovott betűk" jellegét azzal, hogy "scyta betűik vannak, amiket nem papírosra írnak, hanem a legrövidebben fába vésnek (bevágnak) és kevés jellel, sok értelmet fejeznek ki vele" (502). Bonfini kétségtelenül a magánhangzók hiányára utalt a megjegyzésével, hogy "kevés jellel" élnek. A keleti ősi nyelvek sajátsága mint tudjuk, valóban fellelhető az ősi magyar rovásírásban is.

A legelső sámánper, ahol a rovásírás első ízben szerepel, annyira töredékes, hogy a pontos évet csak megközelítőleg lehet kiszámítani. A pert ugyanis Moys nádor vezette és az "inquisitor Ungarie" neve ismeretlen. Miután Moys a királyi családdal rokonságban élő, Monoszló nemzetség tagja, két ízben is szerepel, mint nádor, két nemzedékben az apa. I. Moys még a tatárjárás előtt, II. András idejében, és a fia II. Moys, 1270 végén, mint V. István udvarnagya. A két időpont között tehát meglehetős nagy időköz tátong és ha figyelmesen összegezzük adatainkat, rájövünk, hogy II. Moys nádor majdnem minden esetben Simon fráterrel szerepel eretnekkutató útjain, akiről majdnem mindig megemlítik a jegyzőkönyvek tartózkodási helyét, a budai Szent Miklós kolostort és egy ízben sem mondják őt "Magyarország inkvizítorának". Ezek alapján a jegyzőkönyv dátumát a tatárjárás előtti évekre, pontosabban 1228-1233 közé kell tennünk, mert I. Moys ezekben az években viselte Magyarország palatínusi tisztjét (503).

Ez a legkorábbi adatunk ezek szerint a rovásírásról az 1230-as évek legelejéről származik és a jegyzőkönyvekben egyike azoknak a pereknek, ahol egyetlen tanú sem jelent meg, mert a vádlott, a Somogy-megyei Füred falu Abaded nevű sámánja, már annyira öreg és tehetetlen vak volt, hogy a bizottság - valószínűleg szánalomból - szegényes "remeteségében" személyesen felkereste. Mint a jegyzőkönyv szavai mondják: átadva neki a, botokat "cum litteris vulgo bitik dictis" (504), vagyis a népi nyelven ,,bitik"-nek nevezett betűket vaksága ellenére nagy könnyedséggel olvasta le, ujjaival tapogatva az írást.

Magyar nyelvünk tehát már a 13. század elején "bitik"-nek nevezte a betű "rovásos" alakját. Kultúréletünk ősi, hunokkal együtt töltött korszakából kaptuk ezt a szót, mely a K. e. első évezredre vezethető vissza Shiratori alapján, aki a Kínai Annalesek ősi "hiunghu" - hun szavait elemezte. Szerinte az ősi kínai írásjelekkel rögzített és "piteh"-nek ejtendő szót a hunok idejében még "pi-tek" vagy "pi-tik"-nek mondották és jelentése: írás (505). Kök-türk nyelven is hasonló szót jelez a "bitig" (506). Miután a kínai nyelvben az írászerszámot, az ecsetet "pit"-nek nevezik, maga az írás eszköze jelzi, annak eredményét, a "festett írást". A rovásírás betűit azonban nem ecsettel, hanem valami vágó, éles szerszámmal rögzítették; továbbvíve gondolatmenetüket, elfogadva Klaproth adatait az ujgur "bicsik" - kés és a mandzsu "bicse" szavakról, megtaláltuk a rovásírás írószerszámát is a magyar "bicsak", vagy "bicska" szavunkban (507). A turfáni ó-török szövegekben is előfordul a "bics" - kés szó (508).

Az említett Abaded vak sámán szövegei egyébként a betegségek démon Jairól és gyógynövények neveiről szóltak. A sámánok egész soránál találkozunk ezekkel a "pálcákkal", vagy "botokkal", amelyeken a gyógynövények nevei vannak felróva. Miskei Benedek sümegi várkatona vallja Degesd sámán elleni perben, hogy van neki "egy csodálatos botja, amelyen titokzatos jelekkel a varázsfüvek nevei szerepelnek" (509). Látód fia Honis sámán "famulusa" Harsány pedig nyilaira jegyezte fel fontosabb adatait a gyógynövények bőséges sorából (510).

1245-ben az erdélyi Csele fia Gogán elleni per jellegzetes tanúja, a tövisi plébános, apró részletességgel mondja el, hogy a vádlott, amikor beteg apja ágyánál megjelent, nem tudta elkerülni, hagy a pap kíváncsiságát ki ne elégítse. A kérdések egyike a sámán tegezében levő rovásírásos pálcákra vonatkozott. A fiatal sámán eltitkolta mesterének, valami "nagyon öreg papnak" a, nevét, aki a botocskára felrótta a betegségdémonok és orvosságszerek neveit. A pap nógatására, hogy olvassa el a neveket, a sámán határozottan ellenszegült (511).

A gyógyítással foglalkozó sámánok természetszerűleg, a számukra annyira fontos neveket könnyen rótták botocskákra, de néha hosszabb szövegeket is kellett rögzíteniök azoknak akik a nép ősi legendáinak, énekeinek ébrentartásával foglalkoztak, mint a "regősök", vagy ahogy a jegyzőkönyvek több ízben említik, a "jaculator"-ok, a nép szórakoztató énekesei, trubadurjai.

A jegyzőkönyvekből nehéz kiválasztani a regősöket, mert a népszórakoztató tevékenységükért kimondottan nem zaklatták őket. Néha nevük, "regős'', hívja fel rájuk a figyelmet, viszont sem a vádban, sem a tanúvallomásokban nem esik említés a nép ősi énekeseinek, legenda recitálóinak, mesemondóinak szerepéről. Néha pedig egészen más természetű vádak és vallomások tömkelegében, egy-egy elejtett mondat minden kétséget kizáróan mutatja, hogy regőssel állunk szemben.

A "jaculatorok", népet szórakoztató vándor énekesek, regősök már Szent István korából ismertek. Ősi történelmünk dicsőségét, eredetlegendáinkat, pogány elődök meséit, kedvenc énekeiket már akkor "per domos et tabernas cantando" házakban és korcsmákban énekelve, kivívták maguk ellen a szent király nemtetszését, aki az esztergomi Szent Lázár kórház felügyelete alá rendelte őket. Ez annyit jelentett, hogy "Szent Lázár szegényei", vagyis bélpoklosok jelzőjével illették őket (512). A nép félelme a bélpoklosoktól, leprásoktól jó időre kiközösítette őket az emberi közösségből.

Regős névvel a periratokban első ízben 1228-ban találkozunk, a Deés melletti Ilmod patak partján remetéskedő sámán személyében, akinek a nevét csak azért jegyezték fel az inkvizítorok, mert egy "ismeretlen betűkkel írt" Szent Elek legendát találtak nála (513). Az egyszerű adatot nem kíséri semmiféle magyarázat és így joggal feltehetjük, hogy a vádlott nevének sajátossága alapján vagy énekelve, vagy recitálva, esetleg valami zenei készséggel kísérve álmélkodtatta, vagy bűvölte el hallgatóit, a koldus sorsot választó királyfi életének eseményeivel. Fuvoláról is történik említés két "jaculatores pagani" pogány regősök, Berze és Miklós esetében, aki pünkösd, ünnepén a Tolna megyei Tenguld faluban szerepelnek az ott lezajlott 1256 évi népünnepségeken (514). Mint ,,regwes bachi" - regős bácsok, intettek meg Bő fia Zordon és Kendje fia Kundua gömöri kúriális bíró, István comes által Bacsunatelkén azzal a váddal, hogy a tabernákat és házakat látogatják énekeikkel és hogy "non jejunanat sabbati" - nem böjtölnek a szombati napokon. Feljegyzik róluk, hogy fuvolájukkal kísérik énekeiket és Zordon zenéje "sokakat extázisba, sőt őrületbe ragad" (515).

Regősök, vándorlantosok az 1268-ban Sárospatak környékén gyanús elemek közé keveredett Samator, Chaaka (Csóka?) és Delend "jaculatorok" is. Gergely prépost azzal vádolja őket, hogy meghamisítják a dicsőséges nemzeti ősök tetteiről szóló hagyományokat, a keresztényeknek régi pogány nevet adnak és éjjelente tüzek mellett ülve éneklik a pásztornépeknek, az istentelen pogány szokásokat(516). Bár a vád elhangzott, nem büntették meg őket, mert a végzés szerint ügyük: "benigne interpretandum", vagyis jóindulatúan kezelendő (517).

Ugyanebben az esztendőben Ják mester és Vasvári László esztergomi perjel, mint inkvizítor, vezetnek vizsgálatot Kayul fia Miklós és Tarr fia Gábor ellen azzal a váddal, hogy meggyalázzák egyes nemzetségek régi dicsőségét, másként mondva el történetüket mint azt a nép ismeri, legendáikban pedig "régi pogány istenek neveit is említik, akiknek az elfeledése a keresztények kötelessége" (518). Vádlistájuk folytatódik azzal a szokatlan megjegyzéssel, hogy a gyermekeket megtanítják a "tüzes praktikákra, hogy a kutyák ne ugassanak" (519).

II. Moys nádor és Simon fráter, a Szent Miklós kolostor perjele előtt megjelent Regwes és Sama "jakulatorokat" is hasonló vádak illetik "sok pogány dolgot mesélnek a hallgatóiknak énekelve a régi históriákat azokból az időkből, amikor a népek még nem voltak keresztények". A kihallgatott nyolc tanú mindegyike elismerés hangján emlékezik meg szórakoztató szerepükről amely "régi vadászok és dicső katonák történeteit" varázsolta vissza a múltjába merengő falu népének (520).

A regősök-"jakulatorok" többnyire emlékezetből énekelték, vagy mondták a rigmusos szöveget, de vannak adataink arra is, hogy néha botocskákra rótták és onnét olvasták fel a népnek. A fiatalkorú Uvu sámán pálcikáiról tanította a fiatalságot az énekek szövegére. Az írás művészetét, az ősi rovásírás betűvetését is tanították, mint látjuk a bakonyi makkoltatók "ludi magister" Degesd sámán peréből (521). A makkoltatókat kísérő regös-sámánok kultúrtevékenysége tehát, az ázsiai írásbeliségünk megőrzésében is szerepet játszik.

A népi szórakozások legnépszerűbb változatai kétségkívül a Szent László-nap és a Pünkösd táján tartott lovasversenyek voltak. Részben a gyorsjárású, mokány magyar lovak kitartását, részben a lóidomítást, szilaj lovak nyeregbe törését vállaló ősi csikós legényeink ügyességét tették ezzel próbára nagy vigadalommal és népi sokadalommal egybekötve.

Az inkvizíció során ezeket a lovasversenyeket hivatalosan csak akkor üldözték, ha a győztes "zentlaslow" viselkedése botrányt okozott, vagy ha a futtatás alatt - több ilyen eset akadt - halálos kimenetelű szerencsétlenség történt. A hosszadalmas tanúvallomások csak töredékes képet adnak egy ilyen verseny lefolyásáról, s amit a mellékmondatokból összegezni lehet, a következőkben foglalhatjuk össze: A verseny csak a sámánok által ellenőrzött lovak, kifejezetten a mének hátán történhetett.

A győztes egy álló évig, a legközelebbi verseny napjáig "zentlaslow" nevét viselte, nem kellett dolgoznia és a többi résztvevők egyforma arányban járultak hozzá eltartásához. A "zentlaslow" mintegy királyi udvart vezetett, legalábbis saját "jaculator"-ja, regőse volt, aki mindenüvé kísérte és hirdette, énekelte gazdája győzelmét. A győztes lovat ,,idkon"-nak nevezték és többé nem szabadott futtatni" hanem a sámánok egy részt levágtak a farkából és farára csapva szélnek eresztették.

A Szent László-kultusz eme népszerű változata kétségtelenül nagyon sokáig ébren tartotta az ősi soron örökölt ázsiai lovasszokások egyikét, némileg már keresztényi mezbe burkolva azzal, hogy a nagy lovagias király nevével kapcsolta össze a győztesek dicsőségét. Egyben éppen a versenyekre kiszemelt lovak kiváló teljesítményét is figyelembe véve, nemzeti állatállományunk minőségi feljavítását is célozta, ha nem is tudatosan, de annál eredményesebben. Azzal, hogy az "idkon"-nak a nyertes ménnek szabadságot adtak, hogy a szerte-széjjel legelő ménesekhez csatlakozzék, akaratlanul is hozzájárultak az egészséges tenyészállatok vércseréjéhez.

Ompudus mester és Sycardus magyar Domonkosrendi tartományfőnök vezették le a királyi besenyők kondás falvainak "főpapja", Boksa ellen azt a pert, ahol segédei a "diaconi" Bathu r, Delko és Nyest (Nywst) kerültek vád alá, mert Ludvég királyi jobbágy Keresnuk nevű villájában László-versenyt tartottak és a győztes Mihály nevű legényt felavatták "királlyá", aki egy évig részegeskedett és főképp - emiatt kerültek valójában vád alá az ő biztatásukra nem fizette meg a veszprémi püspöknek a köteles tizedet. A vádlottaknak a "zentlaslow" helyett is fizetniök kellett (522).

Márkus nemes úr Pusztavér nevű birtokán a lovat nyeregbetörő Sámson csikós olyan szerencsétlenül esett a földre, hogy nyakát szegte. Özvegye kérésére Ják mester és László fráter vizsgálatot indítottak Menfeje sámán ellen, aki az egész verseny rendezője volt és az özvegy valószínűleg vagy részrehajlással, vagy hanyagsággal vádolhatta. Az ügy szokatlanul végződött, a jegyzőkönyv tanúsága szerint, mert az inkvizíció a nép méltatlankodása miatt "elhagyott ügy"-nek nyilvánította az esetet (523). A közfelháborodást tehát maga a bizottság is jogosnak tekintette, hogy az eljárást felfüggessze és egyben mutatja a lovasversenyeket szervező sámánok töretlen tekintélyét, elfogulatlanságát.

II. Moys nádor és Simon fráter a Fertő-vidéki Monok és Leved sámánokat idézték meg 1278-ban, amikor kivizsgálták egy Rajk nevű nemesi származású "zentlaslow" halálát, aki szintén lóverseny halálos áldozata lett. A sámánok vallomása szerint a ló teljesen egészséges volt és semmiféle "ördögi praktikával" nem volt előkészítve versenyre. Ezt az ügyet egyébként a halott rokonsága kérésére újabb vizsgálat alá vették, de eredményét nem ismerjük(524).

1292-ben Ladomér esztergomi érsek kérésére Kelemen budai perjel vád alá fogta Márkus fia, Jóska "zentlaslow" kíséretéhez tartozó "I grew c" nevű "jaculatort" aki gazdájáról olyan hőstelteket énekelt, amelyek csak "dicsőséges szent elődeink életében történtek meg a pogány kunok elleni harcokban" (525). A sokat sejtető vád talán a Szent László legenda-kör valamelyik részletét idézhette, amit a szabad fantáziájú regös átszínezett Jóska csikós hőstettévé. A tanúvallomásokból semmi újat sem, tudott meg a vizsgáló inkvizítor, aki tehát egyszerűen "szerénységre" inti a regöst. A pünkösdi királyság népi szokásának sok változata között tehát a lovasverseny e jellegzetes formája is szerepelt. Mint minden ősi népszokásnál, úgy itt is bizonyára voltak visszaélések és eltorzulások, amelyek az egyházi és világi hatóságok állandó tilalmát vonták maguk után. De a sok üldözés és fenyítés után is fennmaradt, mint azt egy Ipolyi által idézett pünkösdi versike mutatja a múlt század végéről:

"Mi van ma, ma van ma, piros pünkösd napja,
Holnap lesz, holnap lesz, a második napja.
Jó legény, jó legény! Jól meg fogd a kantárt,
Ne tipord, ne taposd a pünkösdi, rózsát. . ." (526).

A foglalkozással összefüggő népszokások során a "halászáldás" vagy "gyűrűdobás" szertartásairól is maradt nyom a tanúvallomásokban. Ritka eset, hogy olyan nagyfokú elfogultsággal vádoljanak sámánt, mint Turulkun özvegye vádolta Bodor fia Cseb halászmestert, mert őt okolta férje haláláért, amikor a Dunába hajított gyűrűért vízbe ugorva nem jött fel többé. Ezt a szertartást a tanú szerint Péter apostol ünnepén tartották, tehát itt már kétségtelenül a kereszténység hagyományos ünnepébe való bekapcsolódásról van szó. Szent Péter - a halászok védőszentje - ebben a korban lesz népszerűvé Magyarországon. A "halászgyűrű" kultusz is vele van összefüggésben.

Turulkun özvegye megidézteti Vubul királyi halászt is tanúságtételre, akitől arról értesülünk, hogy a halászok bizonyos "mondókákkal" kezdtek munkájukhoz. A vízhez érkezve négy kavicsot dobtak a víztükörre négy világtáj irányában, miközben "varázsszavakat" mormoltak: "Akié a mindenség, azé a víz, akié a víz, azé a hal és te adj nekem haladból, akié a víz, mert megkértem azt, akié a mindenség, hogy adj az embereknek enni

A négy világtáj felé dobás és azt követő "mondóka" már egészen keresztény jellegű (526-a).

500. Kéza krónikája (I. cap. 4.) "Blackis commixti litteris ipsorum uti perhibentur" szerint tehát Kéza nem volt tisztában az ősi írás jelentőségével és úgy tudta, hogy a rovásírás használata tilos volt. Turóczi pedig (I. cap. 24.) a székelyekről, mint a hunok utódairól említi meg a rovásírás használatát: "characteres quosdam ligno sculpit et talis sculpturae usu lítterarum ad instar vivit..." Túróczi idejében a székelységnél tehát még szokásban volt a fára vésett, (rótt) "character", vagyis betű, amelyet írásra használtak. Bonfini "litteras scythicas", vagyis szkíta betűknek tartotta a rovásírást, amelyeket "fába metszenek és pár jellel nagyon sok értelmet tudtak kifejezni vele". Oláh Miklós egri püspök szintén ismeri a rovásírást és részletezi. Bizonyos jeleket metszettek be fabotocskákra és ezeket (a fabotocskákat) hírnökök helyett, a barátok és szomszédok, mint levelet használták. ("Olohius Nicolaus: "Hungaria". Kollányi kiadás. 195.) A legelső tudományos rovásírás ismertetése egyébként Telegdi János püspök "Rudimenta priscae hunnorum linguae" (Lugdunia Bataviorum 1598.) című munkájában jelent. Szamosi: "Analecta Daciae" (Patavice 1593) is foglalkozott vele. Egyébként a rovásírás kérdése egész irodalmat termelt és a legutóbbi időkig sokan foglalkoznak vele, főképp az emigrációs magyar történészek között. A leglényegesebb azonban Kéza állítása, hogy a rovásírás használata tilos volt: ,.Litteris ipsorum utiperhibentur."

501. Turóczi szavai: "...in baculorum excisionis artifícío, dicarum ad instar utuntur".
502. Bonfini szavai: "...litteras scythicas habent, ligno excidunt. paucis notis multa sensa comprehendunt".
503. Hazai Okmánytár. VII, 51. Eszerint az okirat szerint: "Cum Moys palatínus..." 1234-ben halt meg.
504. Kassai kódex: I. Moys nádor inkvizíciója Abadéd ellen. Kb. 1232 körül.
505. SHIRATORI: i. m.: "Pi-teh - Schrift. Die Zeichen (két kínai szótagkép) werden jetzt Pi-teh ausgesprochen, aber sie müssen früher Pi-tek, oder Pitik ausgesprochen worden sein. Im Turkmenischen (ó-török) heisst "Schrift" Bitig, "schreiben" Biti. (Radloff: "Die alt-türkischen Inschriften der Mongolei". 142. old.) Auf mongolisch heisst es Bicsik. . ."

506, KLAPROTH: ,,Die Sprache und Schrift der Uiguren". 23. old. szerint ujgur "betű" - bicsik; mandzsu - bicse.
507. A magyar "zsebkés" a nyelvújítás óta szerepel az irodalmi szóhasználatban, de a népnyelv ma is "bicskáról", sőt "bugyli bicskáról", vagy egyszerűen "bicsakról" tud.
508. GABAIN A.: I: m. 69. Shiratori egyébként kiegészíti és összegezi véleményüket a következő megállapításával: "Diese verschiedenen Benennungen solten alle von türkischen Biti (schreiben) herkommen". I. m. 1. A "betű" szó bolgár-török eredetét egyébként a finn-ugorista irányzat elkötelezettjei is elismerik. Ősi, turáni népeket egybefogó szó ez, még az 1300-as évek elején írt "kun Rejtvények" között szerepel egy tréfás talány, amely azt mutatja, hogy a kun nyelv is nemcsak így nevezte az írást, mint mi, hanem ugyancsak fára, ágacskákra, vesszőkre ,,rótta" betűit: "Biti, biti, bitidim, Bes agacska bitidim" - Betű, betű, betűztem, öt ágacskát betűztem. . ." V, ö, gang: über die Raetsel des Codex Cumanicus. 33.

509. V. ö.: Jegyzőkönyvek: Degesd sámán pere.
510. U. o. Honis sámán pere.
511. U. o.: Gogán sámán pere.
512. Pozsonyi krónika (Toldy F. kiadása, 1895.) I. I43.
513. Kassai kódex: Anno 1228, n. 9. "...legenda sancti Alexi dicta".
514. U. o.: anno 1254. s. n.
515. U. e "...artam suam cantandi et ludendi exercendo audientes in amenciam verti possent..."
516. Kassai kódex: anno 1268 "Inquisitio Potochiensis".
517. U. o.

518. V, ö.: Jegyzőkönyvek: Kayul fia Miklós pere.
519. "...ne tani latrent".
520. Kassai kódex: anno 1273. ". .. historiae venatorum et gloriosum militum".
521. U. o. Anno 1257.
522. V ö.: Boksa sámán pere.
523.."Propter indignationem populi..." Anno 1257. No. 12.
524. U. o.: Anno 1278.
525. "Inquisitio Ladomeriana", Anno 1292.

526. A lovasversenyekkel, főképpen a "pünkösdi királyság" formájában, hosszadalmasan foglalkozik Ipolyi II. 53-56 old. Szerinte a Csallóközben, Nógrádban, Csömörben stb., még a 17. század végén is divatozott a jelzett népszokás, részben erősen tilalmazva az egyházi hatóságoktól. Citálja a jelzett szöveget is Szabó K. "Új Magyar Múzeum" I. 575.
526/a. Kassai kódex: Anno 1258.

XVI.

A GYÓGYÍTÓ SÁMÁN

A "sámánok" az áldozati szertartásokon, sorskutató jövendöléseken kívül az, emberi és állati betegségek gyógyítását is gyakorolták (527). Mondhatnánk, hogy a 13. század második felében szinte már majdnem kizárólagosan csak ezt a másodlagos tevékenységet végezték és így cseppet sem meglepő, ha 83 jegyzőkönyvnek majdnem mindegyike kuruzslással, engedély nélküli gyógyítással, bűbájossággal stb. vádolja a sámánokat. A hitvédelmi, inkvizíciók hovatovább már csak a királyi, vagy városi "fizikusok" érdekvédelmeit szolgálták.

A 13. századi magyar egészségügyi fejlődésben kétségtelenül nagy megtorpanást jelenthetett a tatárjárás. Utána már a salernói és párisi egyetemeken végző orvosok, legalább a nagyobb városokban, úgy ahogy, ellátták a legszükségesebbeket (528). Nem is annyira az orvosok mennyiségét, hanem minőségét bírálta Paulus Hungarus, aki maga is szembetegségben szenvedett (529), mint annyi középkori szerzetes és inkább értékelte az ősi soron megmaradt és lappangó, nemzedékről nemzedékre átmentett, talán évezredes "arcanumok"-at egy-egy gyógyfű keverékről, csonthegesztésről, friss legelőn felfúvódott szarvasmarhák "köpölyözéséről". Az egyszerű nép félelemmel vegyes tisztelettel, de nagyobb bizalommal volt ezekhez a sámánokhoz, mint az elméletileg talán képzett, külföldi egyetemeket végzett orvosokhoz. Talán a beteg kezelését övező titokzatos, mítikus cselekmények, a "ráolvasások" mágikus hatása, a gyakorta alkalmazott vontatott, egyhangú, litániaszerű recitálások, vagy kezdetleges zenei készségek kerítették évszázadokat is átvészelő nimbuszt a nép egyszerű fia, a gyógyító sámán köré. Sokszor "thaumaturgusnak", csodatevőnek nevezik. Főképpen nagy tekintélye volt a "pásztorkodással", halászattal és egyéb ősi foglalkozásokkal életüket tengető sámánoknak.

A királyi fizikusok, mint II. András király híres orvosa, a Szentföldet is járt és sok arab arkánummal megrakodott Sándor (530), a tudós, ferences szerzetes létére orvosként működő János fráter (531) IV. Béla családi orvosa, a mindig készséges Gellért mester (532), csak pár esetben szerepelnek a sámánok ellen vezetett perekben. Később a kun időkben, Ladolfus és Desiderius mesterek (533), az olasz földről hozzánk származott Guarcián, de főképpen Kun László orvosa Szakállas Lőrinc (Barbatus), aki a kunok között erősen elterjedt vérbaj ellen küzdött, több esetben követeltek kemény ítéletet a szerintük kuruzsló sámánok ellen.

A nép, a tanúvallomások szerint, nyíltan színt vallott, ha az inkvizíció tagjai olyan kérdést tettek fel, hogy miért nem mentek az orvosokhoz: a válasz szerint a sámán jobban érti a mesterségét. Hogy az orvosokat mi vezette, hogy olyan határozottan igyekeztek gátat vetni a sámánok természetes gyógymódszereinek, azt nagyon könnyű elképzelni. Minden esetben olvassuk a kérdést, amit a tanúkhoz intéz a vizsgáló bizottság: kért-e, elfogadott-e valamit a sámán a beteg kezeléséért? A 83 jegyzőkönyv közül egyetlen egy esetben hangzott el az igenlő válasz, Kelemen Márk ajkáról, a zala megyei Szentgyörgy falván Degesd sámán ellen lefolyt perben: a vádlott az elhullott állatok szarvait kérte és fogadta el (534).

A sámánok gyógyítási művészete egyéni volt, egyik a másikétól elütött, bár mindegyik nemzedékről-nemzedékre, apáról-fiúra öröklődött. Így volt ez Boksa fia Boksa esetében (535), ahol az egyik tanú szerint a vádlott, hevített köveket dobált vízbe és a felszálló gőzzel gyógyított reumatikus betegségeket. Négy nemzedéken keresztül örökölte ezt a sajátos módszert, amelyben nagy szerepet vitt a gőzölés után a "szénapakolás" is.

Ha figyelembe vesszük, hogy a négy generáció közel kétszáz éves múltba nyúlik vissza, akkor a Szent István korabeli gyógyító sámánok művészetét mentette át csak egyetlen család, a bakonyi Boksák, a makkoltatók nemzedéke. A honfoglaló magyarság mozgó, sűrűn vándorló életformája mellett, nagyobb felkészültség és berendezés nélkül alkalmazhatta ezt az ősi izzasztó, természetes gyógymódszert.

Az orvoslás művészetét a sámánok gyakorlattal adták tovább néha fiaiknak, néha mint a periratok mondják: "famuli" segédek, alacsonyabb rendű sámánoknak, mint a harsány, bács, regus, magoc, ulu, kám, daru, boksa, bő, stb (536) Deleng sámán esete a legjobb példa erre, akit 1268-ban Ompudus mester, Sicardus és Scela fia Miklós kunbíró valóságos monstre perben vettek pergőtűz alá a sárospataki várban. Itt szerepelnek regusok, bácsok, stb., akik mind vallanak az ítélőszék előtt és beismerik, hogy "discendi causa" tanulás kedvéért követték Deleng magócot gyógyító körútjain (537).

A gyógyításokat szakrális cselekmények, énekek, zenebonák, ráolvasások kísérték, sarkokban, szögletekben és a ház körül lármaverés, vagy ahogy a katolikus egyház alkalmazza még ma is, az "ördögűzés" (538).

A sámán tehát néha született, néha "lett" azzal, hogy hívatására felkészült valamelyik öreg, híres-neves mester mellett, apránként elsajátítva annak tudását, arcánumait. Egy régi jogszokás, vagy talán helyi rendelkezés szerint Veszprém környékén, Bakonyban és Zalában, a "pristaldusok" (539) kötelessége volt szigorúan szemmel tartani a családokban születendő hetediket, ha fiú lett. Magasabb egyházi parancsra, személyesen kellett a "hetedik fiút" keresztvíz alá tartania és ellenőriznie, hogy a sámánok hozzá ne férkőzhessenek. Bolkhas Lóránt királyi jobbágy tanúsága szerint Boksa mágus ellen 1252-ben Thepei (?1 Veszprém megyei falucskában lezajlott inkvizíciós perben maga a tanú is köteles lett volna sámán lenni az ,,isteni gondviselés szerint hetedik gyermek lévén, és ezért a thepei pristaldus személyesen vitte a keresztelő forrásra, amikor még az eszét használni nem tudta" (540).

A sámánkodásnak volt a régieknél egy egészen külön szava, a gyógyítást körülvevő "ördögűzésnek" a megjelölésére: "sigér". Értelme valójában a "tisztátlan, a gonosz" eltávolítása volt. Hogy ez a szó a mai "zsiger" szóval azonos, ahhoz semmi kétség nem fér. A sámán gyógyító tevékenységének alapeleme a tisztátlanság eltüntetése és a gonosz szellemek elűzése volt. Ezt mutatja a sokféle mosakodás, öblítés és egyéb mozzanatok a sámánhit ceremóniáiban. "A tisztaság fél egészség" alapján állottak ezek a természetes gyógymódszert gyakorló, sokszor a kuruzslás vádjával illetett egyszerű emberek és magasabb orvosi felkészültség nélkül, néha meghökkentő eredményeket tudnak felmutatni.

A perekben szereplő gyógyító sámánok elleni vádak alapján megállapíthatjuk, hogy a diagnózis helyes megállapítására néha egészen mai módszereket alkalmaztak. Győri Jakab ügyében például szerepel a vádak között, hogy a beteg ütőerét tapogatta, lázát mérte; füleit a betegek meztelen mellére hajtotta, hogy szívverésüket meghallgassa, torokvizsgát tartott, sőt a szem szivárványhártyájából igyekezett a betegség okát meghatározni (541). Két sámánnő testvér pedig férjeikkel együtt sámánkodva, már ismerték a vizelet-vizsgálatot, az ürülék sűrűségének foka szerint következtetve különféle betegségekre (542). A kálnapusztai Lőrinc fia Tuba, azzal botránkoztatta meg a keresztényeket, hogy "vizelet-vizsgálatnál az ürülék színe szerint" következtetett a betegség okára, éppúgy, mint a Túróc megyei királyi hálósok falujának mágusa, Bardus is (543). A mai modern diagnózis ily irányú eljárása, akkoriban még a híres párizsi és salernói egyetemeken sem volt ismeretes.

Az inkvizíció orvosainak célja, hogy elítéljék a vádlott sámánt, bizonyos esetekben meghiúsult a bírákon, vagy a perekben elnöklő királyi comeseken, sőt a Domonkos-rendi inkvizítorokon magán, akik nem engedték a vádlottat elítélni. Chitár fia Boksát, aki a szivárványhártya diagnózist alkalmazta és eredményei feltűnően jók voltak, Simon mester, a budai kolostor főnöke rávette, hogy a szerzetbe lépjen és tudományát tovább fejlessze (544).

Amennyire "modern" volt a sámánok diagnózisa, olyan volt a gyakorlatuk is a gyógyítás terén. Felismerve a betegség igazi okát és megállapítva előrehaladottságát, természetes magabiztossággal indították meg a gyógyítás folyamatát. Mai szemmel nézve, egy Kneipp forradalmat csinált a hidegvíz-kúrával, pedig ezt a módszert már sámánok is alkalmazták. Káld község aggastyán mágusa Badhur vizes pakolásokkal, zuhanyokkal gyógyított (545). Bár néha ezek a gyógyítási eljárások balul sikerültek, mint a már említett kálnokpusztai Tuba sámán ügyéből ismerjük, hogy a betegének vizes pakolást és egyúttal gőzölést rendelt, de a hozzátartozók ügyetlen hozzá nem értése folytán a kezelt beteg megfulladt; vagy mint a szintén szerencsétlenséggel végződő Hében eset, amikor a beteget tetőtől-talpig becsavaró takaró meggyulladt és a beteg belehalt égési sebeibe (546). Hogy a gyógyítás e módja általában sikeres volt, ezt mutatja Vízpakasz Harsány pere, aki egész Sárospatak sőt Tokaj- Hegyalja messze-híres, hidegvízzel gyógyító sámánja volt (547).

A sok betegség között, amely a jegyzőkönyvekben szerepel és a tanúvallomásokból reánk maradt, gyakori volt a gyermekeket tizedelő torokgyík, amelyet már akkoriban is így hívtak népi nyelven (548). Benedek nádor, V. István udvarbírája és Gellért inkvizítor vádolják Bodor fia Cheb mágust 1265-ben (549). Uzafia Péter somogyi gróf és Vasvári László inkvizítor pedig Olbod fia Baksát (550), hogy lázkezelésben a "kemencébe tették a gyermekeket, akik ott fulladtak meg". A gyermekek kemencébe tétele láz ellen egész Európában elterjedt gyógyítási módszer volt, és mint a két esetben látni fogjuk, a sietve hívott sámánok már későn érkeztek a félelmetes "gyík" gyógyítására.

Ősi magyar nyelven, vagy talán kun szavakkal jelölik meg a különféle tanúvallomások a következő betegségeket: "qorsag" - valamilyen bélbaj, felfúvódással jár. A szarvasmarhák gyakori tavaszi betegsége is a friss legelőn. Sámánjaink faszénen szűrt vizet rendeltek ellene felforralva. "Yuz" valamiféle fülbajt jelölt és a gyógyítására a tetőrózsa húsos leveleinek kipréselt levét csepegtették a fájó fülbe. "Purke" - égési seb, vagy bőrbetegség, amire a sok orvosságot ismerő Erco 1, meszleni sámán olvasztott gúnárzsírt rendelt betegeinek (551). "Zamug" - (camog?) az öregek betegsége, mert akiket kezeltek, mind nagyon idősek voltak. "Suklan" (552) -a terhes asszonyok szédülése, hasonlóképpen a "Niéva" (553) - az abortusz népi szava, valamint az "Arta" (554) -a meddőség.

Szülések körüli bonyodalmakkal is találkozunk. A tanúvallomások szerint az volt az általános szokás, hogy a 13. századbeli magyar asszony - még ha keresztény volt is -a küszöbre ülve, vagy fektetve hozta világra magzatát. A szokás csak erősödött a tatárjárás után, amiből arra következtetünk, hogy a kun befolyás, vagy pedig a korábbi századok lappangó és az egyházi ellenőrzés hiánya miatt feléledt ősi magyar szokás volt. A jegyzőkönyvek vallomásaiból látni fogjuk, hogy milyen ceremóniák között születtek a régi kis magyarok, akiket az ősi nagycsalád életközösségébe a küszöbön vezettek be.

Gyermekhalandóságra a 83 jegyzőkönyvben csak három esetben akadunk. Szent Gál királyi agarászok falujában (caniferi) 1278-ban fordul elő mind a három, amikor Arta sámánnőt vád alá fogják, hogy olyan orvosságokat adott az asszonyoknak, hogy a gyerekek halva születtek (555).

Sűrűn előforduló szerencsétlenség a 13. században, hogy az apró csecsemőket a fáradt és vigyázatlan anyák éjszaka, vagy alvás közben agyonnyomják. Ma már nehéz az ilyen szerencsétlenség körülményeit rekonstruálni, de elterjedt dolog lehetett, mert külön, pápának fenntartott kiközösítéssel sújtották az amúgy is szerencsétlen anyát. Sicardus inkvizítor kinevezésében a pápa rendkívül kiemeli azt a lehetőséget, hogy miként járjon el a gyermeküket agyonnyomó anyákkal (556). Árpádházi Szent Margit szenttéavatási jegyzőkönyvében is szerepel egy ilyen eset (557), amikor a szerencsétlen anya, aki agyonnyomta csecsemőjét, a nemrégiben meghalt királyleány sírjára fektette gyermekét, ahol aztán az magához tért. Az eset gyakorisága azt sejtteti, hogy a 13. századi anyák hátukon hordták csecsemőiket házimunka közben, és így történtek a szerencsétlenségek. Ilyen esete volt Borbála és Kolumba asszonyoknak, akik mint tanúk szerepeltek Ágota és Marsa sámánnők perében egy sümegi monstreperen, Pósa fia Nana, a királyi halászok (retiferi) comese és Marcellus vezetésével (558).

Nagyon elterjedt betegség volt a szembaj sok fajtája is, a szerzetesi, káptalani sorokon jobban, mint az egyszerű népnél. A középkor szokása szerint - világításnál, gyertyafénynél gyantás fáklyánál - éjfélig, kézzel írott könyvekből zsolozsmákat recitáló szerzetesek, vagy kódexeket másoló, szorgos kámzsások, bizony eléggé igénybe vették szemük erejét. Nem csoda, hogy magát a szemüveget is egy inkvizítor rendi szerzetes, a 13. századi Spina Sándor olasz Domonkosrendi fedezte fel (559). Paulus Hungarus sűrűn használja példázatként a szembetegségeket rosszul gyógyító fizikusokat, kiemelvén a természetes gyógymóddal szemeket ápoló sámánok előnyeit (560).

A "lippitudo oculorum" gyakori betegséget a sámánok "szent forrás" vízzel gyógyították, - mint Ithe, aki maga is ,,praktizált" a csanaki forrásvízzel (561).

Szentkirályházán Ják mester kun bíró és László fráter a vasvári kolostor inkvizítora előtt Sama ellen indított vizsgálatánál a tanúk útján feltárták, hagy a népi nyelven Erwag (Érvágó?) néven nevezett sámán, hályog-operációkra is vetemedett. Demeter, Szent Mihály káptalan cselédje szerint, akin a műtétet végrehajtotta, a legjobb eredménnyel. Ugyanilyen ügyeskezű szemorvos volt a Sáros megyei Borberek "villában" Chene fia

Farkas sámán is. Róla Moys nádor és Simon fráter, valamint két meg nem nevezett orvos jelenlétében nem kisebb tanú vallotta, mint fráter Blasius, a turuli Ágoston-rendi barátok főnöke, hogy csodatevő, mert neki is leoperálta, - Dea adiuuante - Isten segítségével - szeméről a hályogot, mint "sokaknak másoknak" (562). Az említett tanú hét társa a kihallgatásnál ,,szent"-nek nevezték a sámánt, pedig az még a "yotenri" nevében gyógyított és arcanumait botra róva őrizte, mindenkitől rejtve.

Egész különleges helyet foglalnak el a népi betegségek sorában a szentek nevével jelölt kórok. Legrettegettebb a "morbus sancti Lazari", ennek első nyomait már Szent István korából ismerjük az esztergomi kórház nevében (563).

A nép félelme a leprásoktól nagy volt és ahol megjelentek, rögtön hírük ment. A hozzátartozók igyekeztek rejtegetni betegjeiket és nagyobb emberi csoportosulásokba, városokban rejtették el. Hanis mágus perében, az egyik tanú szerint, Győrbe is becsempészték a kórt.

A szent Lázár- betegség gyógyítása elől a sámánok sokszor igyekeztek kitérni, mert csak a megjelölt kórházakban, erre kiszemelt betegápoló rend tagjainak volt joguk velük foglalkozni. Az esztergomi lepra-kórházon kívül a sárospataki és nagyszebeni leprás telepekről tudunk a sámánperek tanúvallomásaiból. Ahol a betegség felütötte fejét, ki kellett tűzni a fekete zászlót jeladásként a veszedelemre.

Szent Ill és baja is gyakorta szerepel és pedig embert, állatot egyaránt támadó kór gyanánt. A csanaki perben Hanis sámán, a győri püspök testvérét (564), Kisajtódon Káld (565), a somogyi Merke faluban Chitár fia Boks a (566), gyógyítottak ki Szent Illés bajából betegeket és lovakat. A Túróc-megyei királyi hálósok falvainak egyikében is volt Szent Illés forrás, ahol a beteg lovakat mosogatták, mint azt Farcasy fehérvári prépost és Marcellus inkvizítor előtt több tanú vallotta a Magóc fia Bordas és Bő fia Jos elleni perben (567). Ugyanilyen forrás létezéséről tanúskodnak Csatkán Móric tárnokmester és Cyprian inkvizítor előtt a Lattomas fia

Leuko perében kihallgatott tanúk.

Miután a Szent Illés kultuszának nyomai vannak őseink kievi várában, ahol temploma is volt és a patkoló kovácsok védőszentje lévén, minden jel arra mutat, hogy az ősi ázsiai mithikus kovács-király hagyományai éltek tovább benne.

A János-lovagok, vagy a hospitálosok félig papi, félig betegápoló szerzetes rendje ,- amely kórházakat tartott fenn Magyarországon és különösen nagy érdemei vannak az akkoriban és az Anjou-korban kitört és az egész Európát megtizedelő feketehimlő idején, -- különösen féltékeny volt a sámánokra az "incisio corporis" vagyis műtéti beavatkozások miatt, melyet több neves sámán sikerrel alkalmazott a hozzátartozók sürgetésére: Farcasy fehérvári prépost, a királyi udvar vicekancellárja és Marcellus, a Túróc-megyei királyi hálósok falvaiban a Vág mentén Bardást, "mágóc" fiát többek között azért vádolták ördögi praktikával, mert kelevényeket, daganatokat merészelt felvágni (569). Gardás sámán vádlistája az összesek között a legsummásabb, mert a 18 tanú vallomásából olyan sokszerű tevékenységre következtethetünk, hogy csak valami rendkívüli rosszakarat vihette őt az inkvizíció elé.

Országos ügy lett Rajag fia Ladamer- és a besenyő Boksa "csodatevő" sámánok peréből, akiket az inkvizíció már elítélt ugyan, de valaki a hívek közül a Nyulak-szigetén élő Domonkos-rendi királyleányt, Margitot sikerrel rávette, hogy közbelépjen az érdekükben. V. István, aki nagyon szerette nővérét, Margitot, új vizsgálatot rendelt el és kiküldte Megyerre Sup (Swp) comest, Nemel királyi tisztet és Miklós frátert, a Nyulak-szigeti kolostor lelkészét és gazdasági ügyeinek intézőjét. Érdekes megemlíteni, hogy Margit királyleány alamizsnát küld nekik és kéri őket, hogy gyógyítsák tovább a szegényeket (570).

A sok háborúskodás, amely a 13. századot végigkísérte, sok halottat, sebesültet, nyomorékot jelentett a magyarság életében. A hadakat kísérték a királyi és főnemesi udvarok orvosai, akik azonnal kéznél voltak, ha szükség volt rájuk. Az egyszerűbb hadinépet néha csak "kuruzslók", vagy tábori felcserek vették az elsősegély hevenyészett kezelésébe. A sámánok ilyen esetben nemcsak megtűrt, hanem egyenesen kívánatos elemei voltak a hadseregnek. Főleg a nyílvesszők kihúzásában voltak nagy mesterek. Köewesd (Kövesd?) nevű faluban a "thamaturgus" Ebed sámán perében tanúskodó, Mád nemzetségbeli Rycolf comes a vádlott védelmében vallotta, hogy Baksa György seregében Podolinnál lábába nyíl fúródott és senki, sem merte kihúzni, csak a vádlott, aki ugyanebben a csatában a harc bevégeztével sokak életét megmentette azzal, hogy a nyílhegyeket kitépte sebeikből.

Ugyanezt vallotta Tumbold nembéli Benedek, Borkus fia Marcellas kun sámánról. Myke fia Márton sárosi comes vállába egy tatár nyila fúródott, amikor Halicsban 1287-ben csatáztak. Kísérete már elveszettnek hitte és magára hagyták, de Miklós fia Borch sámán, aki az íjászok között szolgált, észrevette, hogy él és kirántotta a sebből a nyíl betörött hegyét (571).

A magyar hitvédelmi intézmény biztosai az inkvizíció lényegét a sámánokkal szemben a népi gyógyítások, kuruzslások irtásában látták. Valójában ez a lényeges különbség a nyugati országok ilyen irányú pereivel szemben. Nyugaton a betegségek gyógyításával, kuruzslással foglalkozókat egyszerűen boszorkányság vádjával égették meg. Ezt a nagy különbséget minden kétségen felül nagyon kidomborította a magyar sámánok valóban meglepő "szaktudása" az egykorú orvosokkal szemben is.

Ma már nehéz lenne megállapítani tudásuk forrását, bár sok adat arra mutat, hogy egy régi, ősi, magasfokú kultúrának, a puszták népeinek sok százados öröksége folytán jutottak hozzá.

Összegezve a gyógyító sámán tevékenységéről szóló adatainkat, elismeréssel tartozunk ezeknek az eltűnt, természet titkait kutató egyszerű emberek emlékének, hiszen századokkal előre megsejtették azokat a gyógymódokat, amelyeket a mai orvostudomány használ.

527. A mai "gyógykovács" fogalma testesült meg az állatorvosi teendőket ellátó sámánban. Még a 18. században is voltak pl. a hadseregnél ilyen gyógykovácsok", akik tekintélye falvainkban rendíthetetlen, még a végzett állatorvosok felett is.

528. A középkori magyar orvosi és gyógyszertárosi adatokat levéltári kutatásai alapján Wertner M. dolgozta feL (Századok, 1893. 594-608. oldal.)
529. Kassai kódex: "Monita magistri Pauli". Töredék.
530. BÉKEFFI: i. m. 82. (Czobor: Magyarország Történelmi Emlékei. Milleneumi kiadás).
531. Kassai kódex: Anno 1253.
532. M. E. V. Szent Margit kanonizációs perének egyik "kvalifikált" tanúja.
533. BÉKEFFI: i. m. 82.

534. Kassai kódex: Anno 1278 (?). Degesd sámán pere.
535. U. o.: Anno 1256.
536. A felsorolt nevek zöme részletesen szerepel a "Sámánok papi rendje" című fejezetünkben.
537. Kassai kódex: Anno 1268.
538. ,,Exite spiritus malignus" a keresztelés latin szertartás szerinti szavai.
539. Kassai kódex: Anno 1276 (?).
540. U. o. Anno 1252.
541. Patra és Paula sámánnők ügye.

542. A vizeletvizsgálat ősi ázsiai eredetét, az izlám előtti arabok közvetítésével a görög "Hypokrates" és rajta keresztül a salernói egyetem orvosi fakultásáig, tudományos alapon Miell A. dolgozta fel (1. m. 297.). Káldus eredete szerinte is valószínű. De hogy a magyar sámánok "első kézből" kapták ezt a tudásukat, ahhoz semmi kétség nem fér, hiszen kultúrérintkezéseink nyugati behatásai az egyszerű nép fiait már csak ezért sem érhették el, mert azok minden nyugatit, mint "keresztény gyanúsat" éppúgy elvetettek, mint az inkvizítorok minden keletit. A vizelet vizsgálat eme manapság is használt faja, tehát a természet ölén élő, fűt, fát, virágot ismerő embernek a betegség szimptómák felismerésére épül, amellyel a kórokozó, ártalmas külső hatásokat éles megfigyelőképességükkel, a vizelet elváltozásán is észrevették.

543. Túróc megye, a Vág-völgy nagyon sokat szerepel a perekben, tehát az ősi magyar, besenyő vallás sokáig is mély gyökerekkel tartotta magát ezeken a- ma már teljesen eltótosodott - részeken.

544. Kassai kódex: Anno 1279, "...conversus ad ordinem", ami azt jelentette, hogy a "conversus" testvérek sorába, tehát nem a papi rendbe lépett.

545. Az ősmagyarság tisztálkodását és higiénéjét Padányi V.: "Dentu magyaria" című munkája hosszasan tárgyalja. Elgondolásaihoz csak annyit kell "kiegészítésül" hozzászőnünk, hogy az általa festett állapot még csak a honfoglaláskori idők Európáját idézi, pedig nyugaton sokáig nem változott a helyzet. Mikor a magyar II. András leányát, a kis Erzsébetet Thüringiába küldte jegyesével, Lajossal, 1216-ban, bizonyára tudta és ismerte a nyugati tisztálkodás elmaradott voltát, azért adott leányának hozományul egy "ezüst fürdőkádat", amelyet az egész akkori németség szájtátva bámult, az egykorú német krónikák szerint. De a "Nap-Király" sem fürdött sokat a fényen és pompán kívül másban, amit pl. víznek neveznek. Híres palotájában nem is volt fürdőszoba (Lásd: G. Lenotre: Historias intimas de Versailles. Madrid, 1945.). Híres kurtizánjai is csak meglocsolták magukat illatos vízzel, tisztálkodás helyett. Maga a Nap- Király borzalmas bűzt lehelt és 40 éves korában már egyetlen foga sem volt, csak pár rossz foggyökere. Fogorvosa, a "világhírű" Cabanés, aki a király "sinusitis maxilar"ját kezelt, mondja el ezeket az intimitásokat. - De a Habsburgok sem voltak sokkal tisztábbak: ők a "spanyol etiquette" szerint éltek, amely szerint egy király, vagy királyné, soha sem lehet annyira piszkos, hogy fürdenie kelljen. Még a b. e. Erzsébet királynénknak is harcolnia kellett, hogy "kicsikarjon" magának egy fürdőszobát. Mária Terézia és udvarhölgyeinek "fejkaparóját" bárki megtekintheti a bécsi k. u. k. Hofmuseumban. Ez a különös szerszám, valójában kb. 30 cm. hosszú ezüstbotocska, amelyet boldogult tulajdonosai arra használtak, hogy megenyhítsék a barokk, tornyos paróka hajviselet alatt lapuló, apró élősdiek okozta kínjaikat, megvakarászva vele fejbőrüket.

546. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az úgynevezett sámánperek zöme - eltekintve azoktól az eljárásoktól, amelyek nem dézsmakövetelés miatt folytak - olyan esetekről szól, ahol valami szerencsétlen körülmény folytán a beteg meghalt és halála okozóját a sámánban látták. Ezek mögött a felsorolt esetek mögött azonban nagyon sok sikeres gyógyítás rejtőzik, melyekről a források nem adnak számot.

547. "Vízpákász" nevében kétségtelenül az ősfoglalkozást jelző "rákász" rejlik.
548. RADLOFF: I. m...
549. Kassai kódex: Anno 1265. No. 8. 550. LT, o.: Anno 1257.
551. Máig is ezt használ a kemenesaljai nép a "szárazbőr"-nek nevezett bőrbetegség ellen.
552. "Suklan" az Altaj-vidéki népeknél egy ősi legendában szerepel, mint terhes asszonyokat megszálló démon, akinek csuklása messze elhangzik.

553. "Nieva" kifejezés a perakta szerint "népi kifejezés" volt - "abortus quem, vulgaris locutio nieva appellat". Talán "a nincs és van" összevonása?

554. Arta nagyon sokszor szerepel Paulus Hungarus "Notabilia" c. munkájában; a Vatikán könyvtárában van: Fondo Borghes 26I. "Titulus XI: De impotentia coeundi: ...Item cum arta non potest contrahi matrimonium. Item, si aliqua sít arta viro suo, ita quod nullo modo potest deflorari, si alii non sit art a, non est matrimonium cum primo". Kutatásaim szerint a szó a magyar nyelvből került ezek szerint a Codex Juris Canonici középkori példányaiba. A mai magyar használat a mesterségesen meddővé tett anyasertések megjelölésére szolgál.

555. Kassai kódex: Anno 1278.
556. Nagyon szigorúan büntették - pápának fenntartott eset - 1.) ha a csecsemő nem volt megkeresztelve; 2.) ha már egyszer, vagy többször is előfordult.
557. Monumenta Romana Ep. Vesprimiensis. I. 316.
558. Kassai kódex: Anno 1269.
559. Bár sokan Roger Bacon-nek tulajdonítják a szemüveg feltalálását, általánosabb és biztosabb az a felfogás, hogy a Domonkos-rendi Spina Sándor találmánya volt. v. ö.: Mieli i. m. II. 216.

560. Kassai kódex: "Monita Magistri Pauli". De colIirio.
561. Kassai kódex: Petra és Paula sámánnők pere.
562. Kassai kódex: Anno 1235.
563. TOLDY F.: i. m. ,1. 53. "Zent Lasar Sigini..."
564. V. ö.: 561. jegyzet,
565. Kassai kódex: Anno 1259. No. 7.
566. U. - o.- Anno 1259. No. 9.
567. U, o.: Anno 1268 No. 2.

568. A kievi Szent Illés templom - Cerkova Sv. Elie a Nestor-féle, ősi orosz krónika adatai szerint, a Dnyeper keleti partján állt, közel ahhoz a helyhez, ahol a nagy szigetek után a folyam két ága újra egyesül és az ősi magyar udvarhelytől - Ougorskoe - kissé északabbra. -A Nestor-krónika 881-ben már létezőnek mondja a templomot, tehát honfoglalás előtti magyarság idejében állnia kellett. A templom ,,titulusa" Szent Illés, nem a bibliai Illés próféta, hanem a Chorasan-beli Marw váras legelső püspöke, aki már kb. K. u. 200-ban alapította székhelyét. Alberuni híres "Chronológiájában" megemlíti. hogy a Melkiták főpapja Merwben lakott és később ünnepét áprilisi 25.-én tartották: V. ö.: Sachau: Litteratur Bruchstücke... 978. Az Illés-templom sokszor szerepel az első oroszok történetében és a 13. században, mint ,,magyar örökséget" emlegetik. Korsky Jácint, lengyel főúrból Domonkos-rendi szerzetessé lett misszionárius, aki Magyarországon több kolostort alapított, Kievben éppen a Szent Illés mellett telepedett meg magyar rendtársaival, amíg az ortodox keleti egyház fanatikusai el nem űzték őket 1238-ban. V. ö.: Fiavigny de C. "Saint Hyacinthe et leurs compagnons". Paris, 1902. A Tarján-törzs, amely a kievi fegyverkovács központ felügyelője volt, fejlesztette tovább a Szent Illés-kultuszt, amely még a francia középkori kovácsok védőszentje is és lovak gyógyítójaként szerepel.

569. A "mágóc" szó ebben az esetben a besenyő telepek sámánját jelenti és egyben mutatja, hogy a középkorban is ismert és használt szó, amelyet megbélyegző értelemben használtak, mint a besenyők nevével, vagy foglalkozásával összefüggő neveket, mint pl. pecér, vagy Békefi szerint "besnikő"-knek nevezték: "A királyi vadászok harmadik nagy csoportjához tartoztak a kutyapeczérek (caniferi), akiket III. Endre egy 1293-iki oklevele szerint szlávosan besnikőknek is neveztek, - quos vuigaros locutio Besnucos appellat - ha talán nem is országszerte, hanem csak a Felvidéken". I. m.: 458. Ezzel semmi esetre sem fogadhatjuk el, hagy a "mágóc" szláv eredetű, hiszen az ó-törökben is - ujgur átírásban! - előfordul, szintén megvető, megbélyegző értelemben: "...ol'moguclorqa tas bisiknig bulunginta..." - "...ezeknek a mágócoknak adott egy formátlan (alaktalan) követ..." (V. ö.: Bang: ,,Zur Kritik und Erklaerung der Berliner Uigurischen Turfanfragmente". Sitzungsberichte usw. 1915. 653.). A besenyők sorából kerültek ki nagyobbrészt a királyi és monostori halászok is és a ma is használt: pete - hal; petézni - halászni, szintén az ő nevük eredője. A Túróc-megyei és Vág-völgyi halászok is minden bizonnyal besenyők voltak, innét következtetjük a jelzett "mágóc" szó besenyő eredetét.

570. Kassai kódex: Anno 1270 (?).
571. U. o.: Anno 1289.

XVII.

AZ ÁLLATGYÓGYÍTÓ SÁMÁN

A sámánnak az állatok védelme terén is nagy szerepe volt. Az ősi foglalkozással, az állattenyésztéssel élő-haló középkori magyarság fiai egy-egy szerencsétlen, dögvészes esztendő után hosszú időre koldusbotra juthattak volna. Állandó veszélyérzetükben, hogy valami ártás, verés ne érje jószágaikat, maguk közelében akarták látni az állati betegségekkel szemben, szerintük védelmet nyújtó sámánokat. Így a bakonyi őstölgyesek makkoltató kondásai, a Hanság és Csallóköz pákászai, halászai, vagy a királyi hódászok saját maguk tartottak maguknak sámánokat (572). A veszprém megyei és zalai sámánok, amikor az "erdei embereket" elkísérték makkoltató kiszállásaikra, egyúttal a régi tradíciókat is tovább adták, tanították a fiatalságot népük dicső tetteire, megénekelve, elmesélve nekik a hajdankor nagyjainak vitézségét, vándorlásait, és valószínűleg vallási hiedelmeit is. A legelemibb tudásra is ezek az egyszerű emberek tanították az egészen fiatal gyermekeket, mint azt több peradatból láthatjuk. Ekkor adták át nemzedékről nemzedékre azt a tudást is, amely a nemzet vagyonát, az állatállományát, lábasjószágát védő óvintézkedésekből álltak. Nagyon sok, még ma is élő népszokás - pl. a faszén a jószág ivóvályújában stb. már szerepel a 13. század sámánjainak állategészségügyi programjában, hogy a víz által terjedő betegségeknek gátat vessenek.

Az állatszaporulat különös gondját képezte az ősi foglalkozásokat űző föld népének és a sámánok ezt a terhet igyekeztek levenni a régi titkokat, varázsfogásokat nem ismerők vállairól. Hetesi Mihály királyi vadász vallomásából tudjuk a fizgoi Boksa mágus és három társáról Badhar, Delkó és Nuwes, hogy ismerték az állatbetegségeket és azok orvosszereit. Miután a sertéstenyésztés egyedüli zsírforrása volt népünknek, amely a növényi olajat és zsiradékot nem nagyon ismerte, nagy gondot fordított annak szaporulatára és felhizlalására. A táplálkozás eme elsőrangú fontosságú tényezőjét, a sertést, egész sor szertartással, ünnepekkel vették körül, mint a gazdasági jólét biztosítékát. S ezeknek a szertartásoknak, ünnepeknek a papja a sámán volt, nem mint hiedelmek, vallási nézetek, vagy babonák hordozója, hanem az észszerű állattenyésztés tudatos művelője és irányítója, aki tevékenyen kivette részét a kondások, makkoltatók munkájából. A Szent György-nap a korai középkor óta, mint a tavasz kezdete, nagy szerepet játszott a magyar kondások életében is, amikor a párzások megindultak, a sámánoktól minden koca, emse után átadtak a tulajdonosoknak egy-egy ,,gorgolo vesszőcskét", amely nyírfagally, vagy fűzfa fiatal hajtása volt. A vádiratokban sűrűn szerepel a "gorgolo", a ma is használt görgök - görget szavak formájában, amelyek a sertés párosodását jelentik és kétségtelenül kapcsolatban állnak a tavaszi párzások idején megtartott Szent György nevével s így nem ősi magyar eredetű szó, hanem honfoglaláskori, éppúgy, mint az őszi takarulások bevégezte után Szent Mihály ünnepén, a hízlalásra szánt sertéseket régi szóval "miskároló" műveletet is ebből a korból kell származtatnunk. A meddősertés neve az "arta", a mai ártány kezelési módjára is tudtak a bakonyi kondások "kádenciát". A két ünnep, a tavaszi és őszi "lovas szentek" napja mindig nagy élmény volt az állattenyésztő ősök életében és ezekből a sámánok is kivették részüket. Gulyások, csikósok, kondások, Szent György napján álltak "szolgálatba" és szegődésük Szent Mihályig tartott a rideg marha mellett. Elválaszthatatlanul hozzátartoztak ezek a "szegődések" a sámánok tennivalójához is, mert pl. Szent Gál bakonyi falu "tenyércsapó", jótálló tanúja a sámán volt, aki előtt szerződéseket kötöttek az állattenyésztés ősi formáját művelő magyarok, akik nagyobb bizalommal voltak ehhez a "jogbiztosítékhoz", mint a káptalani, vagy egyéb hites helyek nótáriusaihoz. Sok példát tudunk felsorolni a jegyzőkönyvekből, ahol a sámánra hivatkoznak, mint tanúra az adás-vételnél, sőt határjárásnál is (573). Az egyszerű nép számára, amely az "írásbeliség"-et még a 14. században sem vette igénybe, a sámánok előtt adott szó szent és sérthetetlen. Ompudus mester és Sycardus inkvizítor előtt folyt le Chiko nagymágus Bod fia Harsány és társaik ellen egy inkvizíciós eljárás, amelyben a sok vallási és gyógyítási probléma mellett még egy súlyos vád is szerepel: a lókötés. A lótolvajt, János nevezetű jobbágyot, jobbkeze levágására ítélték és miután egy nagyértékű lóról volt szó, melyet Chebreg comes vásárolt meg, öt márkát adva érte a tolvajnak, Chiko öreg mágus tanúságtétele mentette meg a comest az orgazdaság gyanújától. Az esetről maga Chebreg comes, Damassal földjének birtokosa, számolt be a mágus és társa javára az ellenük vezetett perben (674). Az állatorvos sámán tevékenysége mellett meg kell említenünk azt a kétségtelenül érdekes és ma már naivnak látszó eljárást a lovak párosítására azzal, hogy "szélirányában varázsfűvel bedörzsölték a kancák farka alját és szabadon engedték a csődörök előtt" (575). Mindezt természetesen tanúk vallják nem mint vádat a Degesd, zalai mágus ellen folyt perben, hanem mint hozzáértést azzal a nagyrabecsüléssel, amelyben még ma is részesülnek a magyar falvak gyógykovácsai. A sertésvágás szertartásos mozzanatai, a hólepelbe burkolt hajnali magyar falvakon is ők végzik. A mestert, aki a vágást és a hús feldolgozását végzi, a dunántúli végeken "böllér"-nek nevezték. A böllér talán a sámánizmus hiedelmeiben élő altáji rokon népek "bö"-je - sámánja, a mai magyar "bölcs" szó egy tőről szakasztott kivirágzása egy ősi, lassan a feledés ködébe hulló nyelvnek..

Hogy teljes legyen a, kép az állatokat gyógyító sámánról, van adatunk, hogy a tejét lassan elapasztó tehenet azzal ösztökélte továbbtejelésre már 1280-ban Degesd mágus, hogy "flautá"-t, valami fuvolaszerű készséget dugott a tehén farka alá s azt fújta (per anum), míg az állat tőgye felduzzadt, hogy több tejet adjon. Hogy ez eredményes módszer volt, azt a tanú, Kusdi Simon szűcsmester vallomásának lelkes szavaiból azt biztosra vehetjük (576). Ugyanez a tanú említi, hogy a sámán a "méheknek is tudott énekelni" és ha a pogány szokásokat kiszorítani szándékozó ,,áldás" sorozat méhekre szóló hamvasan naiv és gyermekien természetes imáját - sajnos már csak keresztény átírásban - olvassuk, okvetlenül kiérezzük a régi sámán méhcsalogató varázsénekének a szövegét, úgy, ahogy azt Paulus Hungurus ajánlotta szövegből, mai nyelvre lefordítva, olvassuk: ,,Kényszerítlek téged, méhek Anyja, az élő Istenre és reád olvasom a megváltó Isten erejét, hogy se nagyon magasan, se nagyon hosszasan ne szálldossál, hanem minél gyorsabban telepedjél egész népeddel erre a fára, itt van néked egy jó kaptárocska, ahol Isten nevében szorgosan dolgozzál, hogy nekünk az Isten házában viaszoddal világítsál: a mi Urunk Jézus Krisztus ereje által, Ámen."

Így rajzolódik elénk a, 13. század magyar falvainak "felcser lódoktora", a magyar sámán.

XVIII.

A SÁMÁNPEREK JEGYZŐKÖNYVEI

A sámánperek jegyzőkönyveinek teljes értékeléséhez belső tartalmuk, külső formájuk, valamint a közölt fordításuk szempontjából fontosnak tartom a következő, előlegezett magyarázatokat felsorolni.

B.) Szövegfordítás szempontjából az eredeti latin jegyzőkönyvek sablonos kérdés-formulái felesleges szóhalmazok állandó ismétlését jelentették volna és ez roppant egyhangúvá tehette volna a magyar szöveget, úgy, hogy a fordításban igyekeztem ezt elkerülni. Ugyanez a helyzet az állandó esküformákkal, a vádak majdnem mindig azonos szövegével is.

LATÓD FIA HANIS SÁMÁN ÉS TÁRSAI ELLEN A GYŐR MELLETTI CSANAK FALUBAN FOLYTATOTT ELJÁRÁS JEGYZŐKÖNYVE 1272 OKTÓBER 23.-ÁN

Moys úr, Sopron ispánja, a kománok bírája, Simon mester a budai Szent Miklós kolostor Domonkos-rendi perjele, Magyarországon a hit-tisztaság védője és vizsgálóbiztosa szorgos vizsgálatából és inkvizíciójából leírt adatok, amelyeket a király úr kegyes orvos doktorainak és fizikusainak, Albert és Márkus uraknak jelenlétében Látód fia Hanis mágus és társai ellen felvettek Csanak faluban, a győri vár közelében, ahol a vádlottak laknak és vádoltatnak elméjük hamissága miatt, amellyel visszaélnek, énekekkel himnuszokkal akarják visszaadni a betegek testi erejét a hiszékeny emberek lelkeiben babonát terjesztve. Beszélik, hogy a vádlott a falvakban és az említett Győr külvárosaiban és telepein társaival együtt sok súlyos betegséggel küszködőt meglátogat, azoknak a vizeletét összegyűjtve, vagy külön-külön megvizsgálja, hasonlóképpen, hogy a betegeknek a testét és tagjait megtapogatja, majd a betegeknek szirupokat ad inni, hogy a gonosz lelkek ellen gyakorolja az ördögűzést, hasonlóképpen, hogy túllép a szeméremérzés határán azzal, hogy a női betegeket ágyaiknál meglátogatja, testüket, melleiket, hasukat megérinti, hogy a betegeknek mondta és mondja: "Én téged meggyógyítlak Hakit nevében, ha hiszel nekem ... ", hasonlóképpen, hogy a betegek gyógyításáért pénzt fogad el. - Királyi megbízásból és kifejezett parancsból, ha a vádak valónak bizonyulnának és Látód fia Hanis, a vádak valódisága alapján elmarasztaltatna, akkor ... örök hallgatásra kényszeríttetik, eszközei, jelvényei, írásai, ha ilyenek vannak, megégettetnek, nehogy a vádlott gyarlósága és merészsége büntetlenül maradjon. Az inkvizíció alatt megnevezett tanúk mindnyájan esküt tettek, hogy sem barátság, sem gyűlölet, sem félelem nem vezeti őket, hanem egyedül az igazság (577).

Első tanú: Mócs fia Márk, a győri püspök íjásza, megkérdeztetvén, hogy ismeri-e a vádlottat és társait a jelen ügyben, mire ő azt válaszolja, hogy Hanis mágust ismeri, de társait csak látásból. Arra a kérdésre, hogy mit tud a vádlott gyógyításairól, elmondja, hogy a nemrégiben végigszenvedett betegségében, Keresztelő Szent János születésének napja körül, Hanis sámán meglátogatta őt betegágyánál, megnézte és megvizsgálta vizeletét és oly szorgosan gondozta őt, hogy azt hiszi, ha Isten és az említett sámán nem lettek volna segítségére, az említett betegségből nem gyógyult volna ki. A megszűnt betegség szent Vitus (Vid) dühe volt, amelyet veszett kutya harapása okozott. Arra a kérdésre, hogy a gyógyításnak voltak-e jelenlevő tanúi, azt válaszolta, hogy jelen voltak felesége, fia Marcel, leánya Borbála, valamint Harsan, akit a nép nyelve bács (bachus) néven illet és Duru, az említett Hanis szolgája. A sámán bére felől a tanú azt vallja, hogy a vádlott semmiféle pénzről nem akart tudni, amit ajánlottak neki. A betegségek fajairól, melyeket a sámán gyógyítani szokott, a tanú nem tudta felsorolni, mert nagyon sokféle azok száma. A vádlott gyógyító művészeterőt úgy nyilatkozott, hogy a sámán, aki őt nagyon sokszor meglátogatta a vár melletti házában, jobban gyógyít, mint a várasban lévő orvosok. Az ördögűzésről nem tud semmit, sem nem, hallotta Hakit szellem nevét és természetét senkitől sem említeni. Az orvosságok mineműségéről csak annyit tud, hogy a sámán neki egy italfélét adott, egy világos színű folyadékot, amelyet népi nyelven Somának neveznek. Mielőtt őt megitatták volna, Harsan bács előzőleg megízlelte azokat. A mágus famulusainak a tennivalóiról a tanú azt mondatta, hogy egyikük litániákat énekelt, míg a másik, Duru nevezetű, a gyógyfű-keveréket készítette el és minden szükséges készség odanyújtásával segédkezett. A gyógyítás költségére vonatkozólag azt vallotta, hogy sem maga az említett Hanis, sem segédei semmiféle pénzt nem akartak elfogadni. Arra a kérdésre, hogy amiket elmondott barátságból, vagy gyűlöletből, vagy más valami okból mondotta-e el, azt válaszolta, hogy az esküje szerint csak a való igazságért mondotta.



---- 3. rész ----