Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció 1. rész
Reprint kiadás

ELŐSZÓ
A SZERZŐ ELŐSZAVA
ELSŐ RÉSZ A KÖZÉPKORI MAGYAR EGYHÁZI ÉLET KERESZTMETSZETE
AZ INKVIZÍCIÓ KEZDETE
HITVÉDELMI INTÉZMÉNYEINK AZ INKVIZÍCIÓ ELŐTT
A MAGYAR EGYHÁZ A NYUGATI ERETNEKSÉGEK ÁRAMLATÁBAN
MAGYARORSZÁGI ERETNEKSÉGEK
AZ INKVIZÍTOROK
NYELVEMLÉKEINK AZ INKVIZÍCIÓ MÉRLEGÉN
A "TAKÁCS-ERETNEK" MOZGALOM
MÁSODIK RÉSZ ŐSHITÜNK SÁMÁNJAI
A KOZMOSZ ÉS A SÁMÁN
AZ ŐSHIT DÉMONJAI
A JÓSLÓ SÁMÁN
A SÁMÁNOK PAPI RENDJE
ÜNNEP ÉS ÁLDOZAT
AZ IRÁSTUDÓ- ÉS REGŐS-SÁMÁN
A GYÓGYÍTÓ SÁMÁN
AZ ÁLLATGYÓGYÍTÓ SÁMÁN
A SÁMÁNPEREK JEGYZŐKÖNYVEI
III. RÉSZ POGÁNYOK, ERETNEKEK, SZAKADÁROK
A POGÁNY KUNOK ÉS "CUCURBITÁK" INKVIZÍCIÓJA
BESENYŐINK POGÁNYSÁGA
A "BEGINÁK" PEREI
KÜZDELEM A KELETI EGYHÁZZAL
A BÖSZÖRMÉNYEK INKVIZÍCIÓJA
MAGYAR ALKIMISTA PEREK
A TÖRÖK FOGSAGBÓL HAZATÉRŐK VIZSGÁLATA
A KASSAI KÓDEX RÖVID TÖRTÉNETE


ELŐSZÓ

Fehér Mátyás Jenő (1913-1978) nevét általában hiába keressük az életrajzi lexikonokban, csak a legújabb Encyclopedia Hungarica vette fel címszavai közé, méltatván érdemeit is, de a Kassai kódex külön itt sem szerepel.

Domonkos rendi szerzetes volt eredetileg, akit 1945 előtt már jó nevű rendtörténészként tartottak számon, bár önálló szakmunkája akkoriban még, mint fiatalember, kevés jelent meg. 1942-ben került Kassára és Madarász István megyés püspök kérésére a kassai dóm-plébánia kódex és ősnyomtatvány gyűjteményét kellett felleltároznia. Eközben bukkant rá a Collectio Dominicana nevű anyagra, amelyet 1852-ben P. Rassovszky kikölcsönzött és magával vitt Miszlókára, a plébániára. E Kassa melletti kicsi faluban talált rá 1944-ben Fehér M. Jenő egy régi "egérrágta, molyette, rossz ládában" a nagyon megviselt kéziratra, amelynek egy részét ő nevezte el később Kassai kódexnek. (A Syngrapha Dominicana-t /Domonkos gyűjtemény/ 1227-ben kezdték vezetni, amelyet 1556-bon helyeztek el a kassai városházán, ahol 1690-ben Hoffman Tamás domonkos szerzetes előbányászta, s a birtokrészeket a leleszi konventtel lemásoltatta, a többi részt pedig rövidítve ő maga másolta le. (Ezek közé tartozik a Liber Inquisitorum is.). Az akkori miszlókai plébános a régi kéziratot Fehérnek ajándékozta, aki azonnal hozzálátott a kézirat lemásolásához és a lapokat a kassai Boross Dezső fényképésszel le is fényképeztette, mégpedig úgy, hogy egy kópia Borossnál maradt. Nem sokáig dolgozhattak azonban a régi feljegyzések lemásolásán, mert 1945. február 11-én Kassát is megszállták az orosz csapatok. A nagy értékű régiségek mentését már korábban elkezdték, a Kassai kódexet azonban a megszállás idején mentették át, végül is, (4) Bodrogszerdahelyre, majd onnan Budapestre itt, a domonkos-rendi kolostorban, "páter Böle Kornél segítségét igénybe véve, négy hét alatt sietős munkával" befejezte a másolást. Az ún. Hoffman féle másolatot Fehér M. Jenő a budapesti anyakolostor könyvtárában helyezte el, a saját kezűleg készített másolatot és a Boross által készített fényképeket azonban magával vitte Sopronba. Amikor azonban menekülnie kellett, a holmiját hátra kellett hagynia s az iratait és jegyzeteit csak apránként tudták utána küldözgetni. Az utolsó csomag azonban elveszett, tehát még a másolat másolata is hiányos lett!

A Kassai kódexről első ízben 1967-ben jelent meg publikáció az Egyesült Államokban, s amikor is Látód fia Hanis mágus ellen lefolytatott vizsgálat jegyzőkönyvét és az eredeti latin nyelvű szöveget is közzétette a szerző, valamint még két per teljes anyagát magyarul, ellenben a többi kilenc per anyagát sem eredetiben, sem magyar nyelven teljes egészében nem adta ki. Ezt követően jelent meg fő műve, vagyis a most kiadott kötet (1968). Ebben, teljes egészében, egyetlen eredeti szöveget sem közölt, csak tartalmi kivonatot 59 per anyagából, noha a hétszáz jegyzetből 212 a kódexet idézi. Később hozzákezdett a latin szövegek közléséhez is, ez azonban - sajnos - abbamaradt. Az első szövegközlés alkalmából Fehér M. Jenő megjelentetett három szövegtöredéket, amelyeket a kódex hátulsó bőrkötéses táblájának tömítéséből szedtek ki. Ezen iratok közlésekor hibákat követett el.

Itthon a Magyar Kurír már 1967. Szeptember 23-án hírt adott az akkor még "nagyjelentőségűnek" nevezett dokumentumokról, mélyrehatóbban azonban csak 1968-ban foglalkozott vele az ugyancsak szerzetesből lett történész, Schram Ferenc (1923-1975), aki Igazán illetékes volt az értékelésre, mivel ő adta ki a magyarországi boszorkányperek iratait. Schram Ferenc elismerte a kódex vonatkozó anyagának fontosságát.

 "Nyolcvanhárom per anyaga elegendő az egész ősmagyar hitvilág rekonstruálására, ... sok fehér foltot eltüntetve meghatározhatja a kutatás további irányát, de akár forradalmasíthatja is a tudomány eddigi álláspontját.... Ezért igen nagy jelentőségűnek kell a gyűjteményt mondanunk, Fehér Mátyás derekas munkát végzett annak lemásolásával."  Ilyen értékelés után több, mint meglepő - bár ne feledjük: 1969-et írtunk akkor, a Kádár-diktatúra második hulláma zajlott s ekkoriban aligha lehetett szabad és független véleményt alkotni egyháziakat érintő kérdésekben! - hogy Schram Ferenc súlyosan és meglehetősen alattomosan megtámadta Fehér M. Jenőt, azt sugalmazva és sejtetve, hogy a "korábban megbízható kutatónak" ismert Fehér Mátyás valójában egy csaló-hamisító, aki talán egy soha nem létezett kódexből idézget és csapja be a világot: "nem tudjuk, hogy ki másolt rosszul és értelmezett helytelenül annyi kifejezést és szót: Hoffmann Tamás-e 1690-ben, avagy Fehér Mátyás 1944-ben? Vagy talán...?" S ez a vagy talán bárki által úgy folytatható, ahogy néki tetszik. Csakhogy a tudományos etika ilyesmit nem enged meg! Schram ugyanis azért fordult szembe Fehérrel, mert "ma már szinte teljes bizonyossággal állíthatjuk, ... hogy őseink vallása a sámánizmus volt."

Először is a sámánizmus nem vallás, másodszor: egyre több adattal igazolható, hogy őseink egyistenhívők voltak, noha a gyógyító táltosok valóban léteztek, mégpedig hosszú évszázadokon keresztül, de ez nem azonos a sámánizmussal, harmadszor: maga a szerző, Fehér Mátyás Jenő korrigálta önmagát még 1968-ban (!), kijelentvén, a latin szövegek mágus szavát hibásan fordította sámánnak! "A mágus szó nyelvünkben ma is használatos és nem annyira idegen, mint a szibériai peremnépeknél oly nagy szerepet játszó sámán kifejezés, amelyet sokszor túlzottan kidomborítanak és általánosítanak. Ezek alapján tehát, a könyvben szereplő sámán kifejezés helyére az eredeti mágus szót kell visszahelyezni."

Schram Ferenc persze érzi, hogy érvei meglehetősen gyengécskék, hiszen csak arra tud hivatkozni, hogy Fehér "adatai kevés olyan dolgot mondanak, amelyet ne ismernénk már", valamint furcsállja, hogy az Árpád-korban kétnevűség lehetett volna. Nem tudja elképzelni (?!), hogy a múlt század végén kihalt ún. pünkösdi királyság szokása az Árpád-korból származhatna. Azt azonban annál inkább elhiszi, hogy "inkább antik görög eredetű" (?!) ez a régi magyar szokás. Nyilván lelkiismerete elcsitítása végett gyámoltalan óvatossággal megismétli: "Ha Fehér M. Jenő adatai hitelesek volnának, akkor a Kassai Kódexet valóban beláthatatlan jelentőségűnek kellene tekintenünk: a magyar nyelvészet, néprajz és történelem... kincsesbányájának."

A Kassai kódex tartalmilag négy részre oszlik: Monita magistri Pauli (1-29. fol.), s ez azonos Paulus de Hungaria Summa poentitentiaetével I6 Liber Inquisitorum (30-95. és 100-125. fol.), Exodus Fratrum (96-99, fol.) és Gesta Fratrum. Az inkvizíció könyve az 1227-1498 közötti magyarországi perek jegyzőkönyveit tartalmazza.

1971-ben Györffy György a Kassal kódexet "bizonyíthatóan modern hamisítványnak" nevezte, s ez nagyon különös eljárás, mert noha ismerünk modernkori hamisítványokat, ennyire szabadon mégsem illő ítélkezni.

1972-ben Borsa Gedeon támadta meg Fehér Mátyás Jenőt, elsősorban azt a három a hátsó kötéstáblából kiszedett töredéket pécézte ki, amely szerinte "bizonyítja" a csalást ("tudatos hamisításokat' végzett!). Azt írja: "... két dokumentum, amelyet Fehér állítólag a "Kassai kódex" hátsó kötéséből áztatott ki, egyedi dokumentum, és azokat már jóval 1944 előtt reprodukcióban közreadták. Ezeket jelentette meg azután Fehér célzatos módosításokkal, hogy állításai kifogásolt hitelét megerősítse." Folyóiratcikkének harmadik ábrája" az 1942-ben megjelent könyvéből való, az itt megjelent fényképet "1969-ben, mint a Kassai kódex töredékét adta közre." Fehér M. Jenő elfogadta az érvelést, kijelentve, nyilvánvaló, hogy akkor a Kassai kódexet 1835 után kötötték be, illetve egy fénykép tévedésből került az anyagba. Ez azonban valójában egy hajszálnyit sem érinti a kódex szövegét, hiába erőlködik Borsa, mondván "a Kassai kódex hitelességének kérdését... még nagyobb mértékben problematikusnak kell tartani." Borsa Gedeon úgy tesz, mintha nem tudná, mi folyt Magyarországon (is) 1945 után, noha amint önmaga is beismeri - saját maga is tevékenyen részt vett a magyarországi szerzetesrendek könyvtárainak "biztonságba helyezésében", valójában: felszámolásában. Sőt ezt nagyvonalúan (s mi más ez, mint a legdurvább hamisítás!) a szerzetesi könyvtárak "köztulajdonba vételének" nevezi  Fehér Mátyás Jenő ugyanis pontosan beszámol arról a rettenetes pusztításról, amely 1945 után bekövetkezett, s ezzel magyarázza, hogy az 1945-ben Budapesten hagyott Hoffmann-féle kézirat sorsa ismeretlenné vált, valamint azt is, hogy a kassai Boross fényképész hagyatéka eddig nem került elő, holott perdöntő bizonyíték volna.

Noha nem tartozik közvetlenül a Kassai kódex témájához, mégis szükséges kitérni erre a kérdéskörre, mert manapság egyre kevesebb információ lát napvilágot arról a hatalmas méretű rablásról és pusztításról, amelyet részben a megszálló szovjet katonák, részben a hatalomittas proletár tömegek követtek el az egyházi javakban és a főúri kastélyokban.

Mindez egészen érthetővé teszi Fehér Mátyás Jenő mentegetőzését, aki világosan megmondja: nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy hiteles-e a Kassai kódex? "hogy mernék én, egy a másolók kezén keresztülmenő romlott kéziratról szinte rögtönzött jegyzeteimről a hitelesség védjegyét kiállítani?" Ez becsületes, tiszta beszéd, majd így folytatta: "a hitelességet a teljesen közölt szöveg ezeroldalú analízise fogja eldönteni."

1974-ben még úgy látszott, megtörténik ez az elemzés, hiszen jeles tudósok foglalkoztak a kódex adataival, bár kételyeiket sem hallgatták el, hamarosan azonban teljesen diszkreditálták mind a Kassai kódexet mind Fehér Mátyás Jenőt. Hiába keressük e munka elemzését vagy kritikáját a vonatkozó szakirodalomban, tanulmányokban, sehol sem találjuk! Agyonhallgatással kívánták és kívánják eltüntetni ezt a forrást. Pedig maga a kötet sokkal több, mint a mágusok pöreinek ismertetése.`'

Ezért szükséges és fontos Fehér Mátyás Jenő három évtizeddel ezelőtti könyvét ismét kiadni. Mind az érdeklődők egyre növekvő táborának, mind a még el nem rontott szemléletű fiatal kutatóknak lehetővé kell tenni a Kassai kódex anyagának megismerését még akkor is, ha a szerző váratlan és tragikus halála miatt egyelőre nem várható az eredeti szövegek közzététele. De talán még ez is lehetséges, hiszen Fehér Mátyás Jenő, kilépvén a rendből, megnősült (felesége F. Walter Anna) és a fia az örököse. Jó volna, ha a hagyaték közkinccsé válhatna. Ez többszörösen is közügy, mivel egy becsületes és felkészült kutatót kiáltottak ki bűnösnek csak azért, mert a forrását eddig teljes egészében - sajátságos és súlyos okok következtében - csak ő ismerhette meg. Pedig ez bármelyik egyedül dolgozó régésszel is megtörténhetne, hiszen a feltárások minden mozzanatáról nem készülhet felvétel (fotó, videó) s így a közzétett rétegrajzok, alaprajzok, leletösszesítők tetszés szerint megkérdőjelezhetők. Mégsem teszünk így, mert szent meggyőződésünk, hogy a kutató nem csaló, még ha van is példa arra, hogy a túlfűtött lelkesültség, nagyon ritkán, nem megengedhető vadhajtást is létrehozhat.

Bakay Kornél " Pannonhalmán a műkincseket, főleg a régi könyveket, szőnyegeket, porcelánokat a megszálló csapatok tették tönkre pusztították el vagy égették fel. OL 726 VKM 29/1945. Oroszlán Zoltán 1945. márc. 10-i jelentése. -A tiszaburai Szapáry- levéltárat és a kunhegyesi Horthy könyvtárat és levéltárat feldúlták és a községi rendőrök az anyagot eltüzelték. OL 729 VKM 181-1946 és OL XIX-Y-I-4 98304/46. A nágócsi báró Rubido-Zichy kastély műkincseinek nagy részét a felszabadító csapatok elhordták, illetve a keleti szőnyegeket pokrócnak felszabdalták! OL K 729 1861946. A csengeri Szuhányi Ferenc-féle könyvtár és gyűjtemény 27 ládányi anyagát a Nemzeti Parasztpárt és a földigénylő bizottság tagjai tüzelték el. OL K 729 VKM 219-1946. A Kassáról elmenekített műkincseket még 1945-ben, Mihalik Sándor utasítására, vissza kellett szállítani! OL UKML 44.843145./X.10. 1946-ban a Veszélyeztetett Magángyűjtemények Miniszteri Biztossága 41 kastélyt vizsgált meg s ebből 8 értékes levéltárat teljesen megsemmisültnek nyilvánított! OL XIX-1-1-4 I 15980/46. Az alcsúti Habsburg-kastélyt az oroszok fosztogatása után felgyújtották és a könyvtár és levéltár elégett. OL X1X-I-1-4 101831146. A hédervári kastély levéltárát és könyvtárát az oroszok elégették. OL XIC-1-1-4 706931/46. Tisza Kálmán geszti kastélyában a 40 ezer kötetes könyvtár és levéltár anyagát feldúlták és megsemmisítették. A nép máglyákat rakott a mezőn a papíranyagokból. OL XIX-I-I-4 54607/45. A sárospataki főiskola irattárát és 124 db unikális ősnyomtatványát a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankból az orosz csapatok elszállították. OL XIX-I-I-4 35941/46. -A Hadi Levéltár anyagát az oroszok a Vas megyei Bük község határában vagonnyi tételekben, felgyújtották. A Hadi Levéltár térképeinek tiszta hátoldalára nyomtatták a MADISZ plakátjait! OL XIX-1-1-4 44843145. A keszthelyi Festetics levéltár és könyvtár az orosz hadikórház működése révén elpusztult. OL XIX-1-1-4 27975/46.

Az 5950/34. számú Elnöki Tanácsi rendelet szüntette meg a magyarországi szerzetesrendek működését s ezt azonnal követte a rendházak kifosztása. A kősugi Domonkos zárdából is elhordtak mindent, az épületet az OM kapta meg és leánykollégium lett belőle, a bencés székház járási tanács lett, az Isteni Ige Társaság (SVD) missziós háza honvédségi laktanyává változott. 1950. novemberében a Népművelési Minisztérium IS13/Ált/5/1950. sz. rendelete értelmében az ország valamennyi (!) könyvtárából a nem megfelelő könyveket ki kellett selejtezni!


A SZERZŐ ELŐSZAVA

Magyar egyháztörténelmünk vérbeli művelői Anonymustól Fraknói Vilmosig, Kézai Simontól Meszlényi Zoltánig, a papi rend tagjai voltak és egyházi nevelésük, latin-humanista műveltségük, elmélyült tudásuk avatta őket alapos történészekké. Valami azonban hiányzott a magyar egyháztörténelemből: a szabad bírálat Róma felé. A "Sancta Mater" iránt érzett gyermeki hódolat nyomán a horáciusi mondással "favete linguis", elcsendesült minden kritikai szándék. Az idők azonban változtak. Napjainkban ön-önmagát reformálja az egyház és kötetlen szellemmel felszámolja merev emberi gyarlóságait; elveti a kissé türelmetlen "hódolat illet, nem bírálat" elvét. Ma már a Vatikán levéltárának sincsenek titkai és az egyháztörténelem sok dolgot újraértékel.

Ilyen körülmények között a magyar inkvizíció történetének megbolygatása nem csorbítja az egyház tekintélyét, nem csökkenti érdemeit. A magyar ősi hitvilág és az eretnekségek elnyomására törekvő inkvizíció, a nemzettesttől idegen elemek kezében, jelentős károkat okozott a magyarságnak. Tanulmányom célja: felbecsülni ezeket a károkat.

Az "inkvizíció" szó vegyes érzelmeket kelt még ma is az olvasókban. Gyanakvással fogadják az egyház hívei, lelkendezve ellenségei. Tanulmányom egyik tábornak sem ad igazat, mert a magyar józan vérmérséklet nem hajlamos tömeggyilkosságokra, embertelen kínzásokra - ezt a mintát nem vettük át a keresztény és művelt Nyugattól - és veszteségei egészen más természetűek.

Adattáram húsz éve kísér, gerince egy több kéz másolta pergyűjtemény, amely még eddig - sajnos - kiadatlan. Mindenesetre szokatlan tudományos munkát megjelentetni, mielőtt a forráskiadvány napvilágot látott volna. Hontalanságunk sivár anyagi helyzetének kényszerítő körülményei azonban nem engedik meg a fényűzést, hogy egy kimondottan tudományos, száraz forráskiadvány előzhesse meg tanulmányom megjelenését.

Módszertanilag a jelen tanulmány sem "szellemtörténeti", sem "forráskritikai" irányzathoz nem tartozik és formájával a rideg szaktudomány és népszerűsítő korrajz mesgyéjén áll. Ezt a megalkuvásnak látszó kényszerhelyzetet szintén hontalanságunk kiadási nehézségei teremtették. Szakembereknek "Függelék"-ünk adhat bővebb tájékoztatást.

A tanulmánynak nincs rejtett szándéka. Egyetlen mondata sem vád, de minden sora panasz az elnémított ősvallás és eretnekségek üldözöttjei helyett és felbecslése a sok erkölcsi és kultúrkárnak, amely a magyar inkvizícióból származott.

Egyet azonban eleve be kell vallanom: az elkötelezett magyar történetírók egyoldalú, nyomasztó örökségként reánk nehezedő nyugati történetszemléletével szakítva, szándékosan és következetesen, keleti, ázsiai igazolást keresek. Kötelességemnek tekintem ezt azért, mert az "Európa idegenje"-ként kezelt magyarság a nyugati történetszemléletben, mint műveletlen, barbár és alacsonyrendű népség szerepel. Ázsiai, ősi soron szerzett örökségünket sokszor még magyar részről is szégyenkezve takargatták, vagy érdekcsoportok irányítása szerint az északi peremnépek "halszagú atyafisága" közé utalták. Az elsőn nincs szégyenkezni való; a másik pedig átlátszó, ártó szándék. Mindkettővel kötelességünk szembeszállni.

A hontalanságba kényszerült történetírók sokszor előnyös függetlenségével dolgoztam ugyan, de azzal a kötelességtudattal, amellyel Szentpétery Imre paleográfiai, Mályusz Elemér szellemtörténelmi, Radó Polikárp kódextani, Országh Győző levéltári és Mihalik Sándor archeológiai ismeretközlései annak idején annyira gazdagítottak, hogy messze hazámtól folytathatom a feloszlatott Domonkos-rendiek középkori történelméből megjelentetett tanulmányaim sorozatát.

Tartozom ezzel a munkámmal volt Rendemnek, melynek a jelszava - "Veritas" - vezet gyarló, de jószándékú, igazságkereső törekvésemben.

Dr. Fehér M. Jenő

Buenos Aires, 1967. decemberében.


ELSŐ RÉSZ A KÖZÉPKORI MAGYAR EGYHÁZI ÉLET KERESZTMETSZETE

I.

AZ INKVIZÍCIÓ KEZDETE

A középkor hajnalán a keresztény vallás egyeduralma rendíthetetlen. Nem tűr ellenvéleményt, elutasító bírálatot még kevésbé. Az egyházat "hódolat illeti, nem  bírálat". Aki nincs vele, ellene van, aki ellene van, az eretnek. Nemcsak az "Ecclesia universalis", az általános egyház ellenfele, hanem a világi hatalomé is. Az egyház és a császárság vagy királyság közös ellenségét az eretneket ekkor még az utóbbi hallgattatja el. I. Jusztinianus császár nagy joggyűjteménye; minden későbbi jogrendszernek alapja a "Corpus Juris Civilis" (K. u. 545) már az egyház ellenségeit egyúttal a császárság ellenségeinek is tartja és máglyahalállal bünteti. Nála még nem a "megtorlás", hanem az "elrettentés" ennek a borzalmas halálos ítéletnek az alapja.

A nyugati országok jogrendszere is átveszi a jusztiniáni rendeleteket és komor, szinte egyházi szertartássá, vallásos jellegű látványossággá avatja az eretnekégetést. Az elítéltek maguk hordják hátukon a rőzsét a város nyilvános tereire, míg a papság bűnbánati zsoltárokat zengve kíséri vánszorgó lépteiket. II. Róbert francia király 1017-ben Orleansban 13 eretneket égettet meg máglyán. Mindnyájan megátalkodott, makacs bűnösök: bírálói a fennálló vallási és társadalmi rendnek. A németek a Karoling-császárok korában még az emberevés elterjedt szokását irtogatják, a sok babonában fogamzott ős-germán szellem borzongató elferdülését. Valamennyit azonban haladtak ők is a korral: III. Henrik német császár Glossarban 24 boszorkányt éget meg 1051-ben. Nem meri egyedül vállalni a kegyetlen ítélet kimondását: megszavaztatja a népet és "consensu cunctorum" mindenek véleménye halált kívánt a bűnösökre. A nép vérszomjassá vált kopók buzgalmával kutatja újabb áldozatok nyomát és szadista tömegszenvedélyét újabb és újabb véres látványosságokkal gyönyörködteti. Hiába emeli fel borzalmak ellen tiltakozó szavát a szelíd és tudós clairvauxi apát, Bernát, a ciszterciták alapítója, elnémítja fanatizált elemek ujjongása a haldoklók kínjai felett. A Lateráni III. zsinaton 1179-ben már pápai hozzájárulással égetik az eretnekeket és boszorkányokat. Könyves Kálmán magyar király sem menekült volna meg tőlük, ha kezükbe került volna, ama híres törvényével, hogy "boszorkányok pedig ne is említtessenek, mert olyanok nincsenek. .. ". III. Sándor szentesíti VII. Lajos francia és II. Henrik angol király követelésére az eretnek és boszorkányégetést. Ez még csak a kezdet. Amikor III. Lucius pápa 1183-ban elrendeli, hogy "Verona lombard város környékén gyökeret verő eretnekeket fel kell kutatni és a világi hatalomnak ítéletre átadni", felújulnak az ős-keresztényeket üldöző pogány Nérók és Diokleciánok borzalmai. De itt is az a helyzet, mint a római cirkuszok arénáiban: "a vértanúk vére, az eretnekségek magjává válik". A halálraítéltek énekszóval mennek a máglya tüzébe, átszellemült fanatizmusuk lassan átragad a népre.

III. Ince korában már alapjában inog az egyház. Egész Lombardia, Dél-Franciaország, sőt a Balkán is az eretnekek kezén van. Több a püspökük, mint Szent Péter egyházának, sőt már saját pápájuk irányítja ezt a hatalmas új egyházat, amely tagadja a régit és annak békés megdöntésére készül. A Lateráni IV. zsinat már nem csak az eretnekeket fenyegeti "kiközösítéssel", hanem azokat a királyokat és fejedelmeket, akik nem irtják ki őket. Ekkor már 1215-öt írtak a krónikások. A pápa látomásban szenvedi végig Szent Péter templomának omladozását, mígnem két, koldusruhába öltözött egyházi férfialak oda nem ugrik és vállukat a falaknak vetve fenntartják azokat. A két koldus Assisi Poverellója és Castilia kékszemű szentje, Domonkos.

A kolduló rendek megjelenése új fejezet az egyház történelmében. Eszméjük a "szent szegénység" egyszeriben kifogja az eretnekségek vitorláiból a szelet. Szent Domonkos csakhamar útnak indítja a "pugiles fidei"-it, a "hit védő ökleit", korának legjobban felkészült hitvitázóit, az egyház janicsárjait az eretnekségek fészkeinek feldúlására. Ők lesznek az inkvizítorok. A pápák legmegbízhatóbb eszközei, későbbi korokban élet-halál urai és vallási kérdésekben megfellebbezhetetlen tekintélyek.

Eddig azonban még hosszú az út. Még az igazi inkvizíciós szervezet keresi a végső formát és csak óvatosan nyúl az erőszak fegyvereihez a tévhitet vallókkal szemben. De ez az idő is elérkezik: 1224-ben II. Frigyes a lombard városokba bevezeti a megátalkodott és makacs eretnekek hivatalosan felkutatott házainak felégetését. IX. Gergely pápa hozzájárul, hogy az államhatalom által elítélteket megégethetik, vagy nyelvüket kitéphetik. Ezt az ítéletet azonban meg kell hogy előzze egy hosszadalmas kérdezősködés a vádlott vallási meggyőződése felől Arra is törekedni kell, hogy az eretneket meggyőzzék a tiszta hit igazságáról. Ez a ,,kérdezősködés" és vallatás az inkvizíció tulajdonképpeni lényege. De ha sikertelen marad, akkor az eretnek életével játszik. IX. Gergely pápa 1234-ben kiadott dekretális könyvének VII. fejezete a "De haereticis": "Az Eretnekekről" már azt is kötelességévé teszi az egyházi biztosoknak, hogy személyesen kell kutatniuk a gyanúsak után és azok vallási felfogását "kikérdezniök".

Az eredmény nem sok: pár Domonkos-rendi inkvizítort a felbőszült tömeg halálra kövezett vagy felkoncolt (frater Pétert Veronában, Paganust Milánóban), de az eretnekség mint talajvíz szivárog egyre tovább. Még a pápa személye sincs velük szemben biztonságban. A már közel 30 éve harcoló inkvizítoroknak erősebb fegyvert ad kézbe IV. Ince bullája "Ad extirpanda" címmel és azzal a hatalommal, hogy nem kell sok tanút vallatniok: egyszerűsíteni kell a bizottság munkáját a vádlott kínpadra vonásával, siettetni vallomásait ostorcsapásokkal és a tüzes vas alkalmazásával.

A bizottságok országonként egy-egy főinkvizítor irányítása alatt működnek a világi hatalom "karjának" fedezete alatt, felkészülve a tömegszenvedélyek esetleges fellobbanására. Sokhelyütt pontos "protocollumokat" vezetnek a perekben lezajlott eseményekről, tanúk vallomásairól, néha az ítéletekről is. A főinkvizítorok megosztják munkájukat a helyet, környezetet jobban ismerő vidéki inkvizítorokkal. Legfontosabb az első időkben az eretnekek könyveinek és írásainak megsemmisítése, hogy megfosszák őket lelki táplálékaiktól. A főinkvizítorokat maga a pápa személyesen nevezte ki, többnyire a Domonkosok, néha azonban, főképp a 14. század óta, a ferencesek sorából is.

Mint tanulmányunk során látni fogjuk, ezek a főinkvizítorok legtöbb esetben idegen származású szerzetesek sorából kerültek ki, akik mindenben a pápaság irányítását és parancsát tartották mérvadónak. Magyar vonatkozásban egész különleges küldetésük is volt: ellenőrizték királyaink keleti kapcsolatait, amelyek főképp még az Árpád-korban többféle vonatkozásban számottevők voltak.

A középkor theokratikus világképletében, ahol minden az egyház érdekei szempontjából volt szükséges, hasznos vagy veszedelmes, az intézményesített hitvédelmi szervként működő inkvizíció volt hivatva elbírálni nemcsak az egyén, hanem a közösségek, sőt államok belső életét is.

II.

HITVÉDELMI INTÉZMÉNYEINK AZ INKVIZÍCIÓ ELŐTT

Az inkvizíció magyarországi megjelenése előtt is volt honi földön sokirányú intézkedés első királyaink törvényeiben a keresztény hit ortodox tisztaságának megvédésére. Szent István, bár "több erkölcsű" népről beszél Intelmeiben (1), de a hit terén annak egységesítése érdekében könyörtelen volt. Ismerte a megvakítást, tüzes templom kulccsal megbélyegzést, ostorozást és vesszőzést. Gyilkosságért tinóban számolta a jóvátételt; de ha a kereszténységről volt szó, akkor kegyetlen is tudott lenni. Így temette el élve, feleségével együtt a besenyők vezérét, Tonuzóbát, akinek szerencsétlen sorsát a ,,parasztok fecsegő énekeiből" Anonymus fordította le ékes latin rigmusokban:

Dum Stephanus verba vitae predicaret
Et hungaros baptisaret,
Thonuzóba in fide vanus
Noluit esse Christianus,

Sed eum cum uxore vivus
Ad portum Obad est sepultus.

( SCRIPTORES RERUM HUNGARICUM. (Szentpétery- kiadás) Bpest. 1931. I. 53.)

László király már szelídebb: ő csak a kalodát, a 12 napi kenyeres-vizes böjtöt és a "tíz-pénzt" rója ki a hit ellen viaskodókra. A tüzes vas nála már csak a tolvajok próbája és büntetése. Kálmán király már szigorúbb ismét: újra kézbe kerül a hevített templomkulcs. Azzal égetik meg kereszt alakban a hamis tanúk és esküvők két orcáját. I. Béla kemény ítéletét Rasdi varázsasszony ellen, akit addig tartott fogságban, míg éhségében saját lábát szétrágta, arra kell magyaráznunk, hogy a vérengző pogány felkelés vezetőit elrettentő például állította a nép elé.

Az ítéletek módjai irányítást adnak a kereszténység terjedéséről. A hit védelmét célzó rendeletek szigora fokozatosan szelídebbé vált. Szent István rendeletei gyökeres felfordulást okozhattak a magyarság életformájában. Az átalakulás folyamatát főképp az "egyházas falvak" templomaitól várta a király. Tíz falu (a nagycsalád értelmében alkalmazva a "falu" fogalmát) egy templom. Így szólt a rendelet. A településtörténet mai eredményei alapján gigászi feladatra vállalkozott az újdonsült magyar egyház, hogy a keresztény vallást és változatait, bizánci és manicheusi formáját már részben ismerő, részben gyakorló pogány népet Krisztus karámjába terelje. Államot alkotni a 108 nemzetségből -ennyit említ Anonymus krónikája - ahol minden törzs a közös vérképlet és hagyomány alapján állva még külön gyepűvel is elzárta magát a többitől, magában véve is megoldhatatlan feladatot rótt István királyra. Rendeletekkel kőből épített templomokat varázsolni a még sátorozó nép nagycsaládjainak szállásbirtokán, még nem oldotta meg a kereszténység gyökérverését. A legfontosabb, az emberi meggyőző erő egy új istenfogalomról. Hiányzott a magyar nyelvű papság. A legelső magyarok az új hit szolgálatában a Gellért legendában szereplő marosvári új keresztények fiai, akiket a velencei származású püspök szentelt pappá. A bencés apátságok egész sor olasz-német papsága mellett mint nagy csoda - hét magyar tolmács. Mindössze ennyi az egész megindulás. Szent Romuald 15 papja (4), vagy a "fekete magyarokhoz küldött" pápai hittérítők, Pannonhalma, Pécsvárad, Zalavár, Somogyvár szerzetesei egy szálig idegenek csakúgy, mint Gellért bizalmasa Valter, vagy a fejérvári Henrik. De azért már az első nagy pogány forrongásnál a sokat idézett Gellért püspök mellett három magyar főpap is életét veszíti. (5) A földrajzi távolságok az "egyházas" falvak és papjaik között jelentősek. A püspök messze van még a papoknak is. A magyar-osztrák határ gyepűvédői Veszprémbe kell menjenek, ha püspököt akarnak látni. Nem sokat segít a helyzeten az sem, hogy István király rendeletileg kötelezi magyarjait a vasárnapi istentiszteletre: "Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a folnagyoknak, hogy vasárnaponként az ő felszólításukra minden ember apraja-nagyja, férfia és asszonya, mind a templomba menjen, kivéve azokat, akik a tűzhelyet őrzik." (6)

Szent László itt is engedékenyebb - pedig már egy évszázad zajlott le közben - "akik a vasárnapi misére a távolság miatt nem tudnak templomba jönni, küldjenek követeket mindnyájuk nevében, aki bottal jöjjön a templomba, három kenyeret és gyertyát adományozván az oltárra"(7). Ekkora engedményre azért is szükség volt, mert a nép a közben elmúlt két emberöltő óta még mindig szívesebben jár a "forrásokhoz, fákhoz és kövekhez áldozni", mint a templomba (8). Sőt még voltak olyan "megtévelyedettek" is, akik halottaikat nem a templom mellé temették, hanem "ligetekbe és berkekbe, hogy a temetés után, ott lakomázzanak és énekeljenek" (9).

Az elmondottakból nagyon fontos a "folnagyok" szerepe István és a botot vivő "követ" szerepe László törvényében, mert nevükben sejtjük a hit védelmére kirendelt bizalmi személyt. Hasonló volt a feladata, mint a későbbi inkvizítoroknak. De még jobban kiviláglik a hitvédelmi intézkedéseket végrehajtó szerv működése ama rendeletből, amely szerint a pogányságban megrögzötteket a "templomhoz kell vezetni", visszaesésben leledzőket pedig "át kell adni bíráknak" (10). Egészen világos képet ad ezekről a végrehajtó, megbízott személyekről Kálmán király rendelete a gonosztévők (malefici) ellen: "a gonosztévők az esperes és ispán követe által ítéltessenek meg" (11 ). Az esperesek és ispánok kiküldöttjei, követei voltak tehát az árpád-kor elején egyházilag felhatalmazott ellenőrei a vallási életnek. A korabeli okmányokban később már külön nevük is van: "bilochus" és "pristaldus".

A pristaldus név kétségtelenül az asszír-perzsa perstar - ignicola - tűztisztelő névből veszi eredetét, mint középkori tisztség neveink közül nagyon sok más szavunk (12). A perstar-pristaldus név görög-latin használatban az "archidiaconus", magyarul esperes, őspörös. A "pristaldus" egyházkormányzati és hitvédelmi feladatairól sok adatunk szól és ez abban nyilvánul, hogy a papság erkölcsi életét, a hívők keresztény magatartását ellenőrizze. Részben átvette a Szent István által említett folnagy szerepét, aki már Szent László korában a botot vitte az otthonmaradottak képviseletében az istentiszteletre. Botjára valószínűleg fel voltak róva azok nevei, akiket képviselt. A "botos ispán" emléke rémlik fel abban a jelenetben, hogy a távol maradottak három kenyerét és gyertyáját az oltárra helyezte. Ők zaklatták a papi tized beszolgáltatásánál késedelmezőket, vigyáztak a "hetedik fiú gyermekre", nehogy az a táltosok kezébe kerüljön, ünnepeken vigyáztak a temetők csendjére, hogy az éneklő csoportok meg ne szentségtelenítsék a helyet stb. Határjárásoknál sokáig mint kiváltságos tanúk szerepeltek. Tanúságtételük mint "testimonum qualificatum", külön súllyal esett latba. Ezt a szerepüket Kálmán király ugyan lényegesen megnyirbálta egy 1131-ben kiadott rendeletével: "miután az országban nagyon sokan ártatlanul szenvednek a hamis pristaldusok miatt, a tanúságukra való hivatkozás nem érvényes többé, hanem csak az egyházmegyék püspökeié és azok káptalanjaié." (13)

De azért megmaradt az intézmény még II. András korában is, ahol a Váradon lefolytatott "istenítéletek"-re vezették elő a vádlottakat. Az volt a gyakorlat, hogy az ország területén bárhol a püspökök vagy ispánok előtt lefolytatott peres ügyeknél, ha nem tudtak döntést hozni, akkor a feleket a pristaldus kíséretben a váradi "ordalia" bizottság elé kísérték. Az istenítéletek embertelen szokásai közül Váradon a parázson járás és a tüzes kard puszta kézzel való hordozása divatozott ("kezébe tüzes kard, lábához parázs!" monda a régi átok) A próbát sértetlenül átvészelő fél egyben nyertese a pernek. A váradi hivatal adatait pontosan rögzítő "regesták"' sok adatot szolgáltatnak a pristaldusokról. Így kapott pl. "dominus Budud pristaldus" 2 márkát a Váradra kísért Camp nevű pereskedő féltől Márton bíró rendeletére (14). A szintén döntetlen perben szereplő Buchiko fiainak a király személyét képviselő udvarbíró (comes palatii) ád parancsot, hogy Bükős pristaldus kíséretében kötelesek Váradon jelentkezni istenítéletre (15). Az eldöntetlen perek és megoldhatatlan viták mindig anyagi természetűek, határsértések, lopások stb. Csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy Pál mester, a vadászok ispánja "rontásért" fogta perbe

Miklós szatmári esperes előtt a Sulymos faluban lakozó Fehér nevű asszonyt. (16)

Ezek az ügyek, mint láttuk, nem érintették a keresztény hit érdekeit, tehát nem is lehet őket vallásvédelmi fórumnak tekinteni még akkor sem, ha a váradi bizottság egyháziakból állt és az "istenítélet" szertartásait "exorcizmus", ördögűzés előzte meg (17). Eretnekek, félpogányok, álkeresztények és egyéb "hitet veszélyeztető elemek" szóba sem kerülnek ennél az intézménynél, amelyet Nagy Lajos szüntetett meg véglegesen.

Az Árpád-kor első királyainak idejében sűrűn előfordul a másik hivatali név: abilocha is szintén asszír-perzsa eredetű tisztségnév. A Szent István által eltörölt gyula-horka-kádár bírói tisztségeknek valamelyikét sejthetjük mögötte, vagy legalább azok tevékenységének jellegzetes szerepét a bélyegzőt. A "bilochus" végrehajtó bakó volt a 12. sz. végéig az országbíró mellett működve, mint végrehajtó szerve. Nekik jutott a kegyetlen szerep: az arra ítélteknek eleven testére, István király alatt a homlokra, vállra és lapockák közé, Kálmán idejében pedig két orcájára égetni a kereszt jelét (18) Az Aranybulla korában még létezett az intézmény, amikor II. András "ad pedem comitis", az ispánok hatalma alá rendeli a bilochusokat (19). Ugyancsak 1222-ből származik a legutolsó adatunk a bilochus tevékenységéről: Csallóközben Jakabot és fiát Pétert hamistanúzás miatt, miután arcukra égették a megtüzesített várkulccsal a kereszt jelét, elűzték őket a környékről (20)

Az elmondottak alapján az inkvizíció hivatalos és forma szerinti bevezetése magyar földön nem jelentett rendkívüli vagy számottevő újítást, legalább is az ítéletek végrehajtása terén nem. Hitvédelmi intézményeink tehát módosultak és alkalmazkodtak a változó idők változó körülményeihez aszerint, amint az egyház történetében újabb és újabb eretnekségek ütik fel fejüket.

Ezektől az eretnekségektől Magyarország sem tudott el zárkózni, sőt mint látni fogjuk, az emberiesség szellemében szívesen tárta fel kapuit azoknak, akik eszméikért, újszerű Hitükért a nyugati európai országokból puszta életük mentésével kénytelenek voltak hazájukból idegenbe menekülni.

Így került a magyar egyház is a nyugati eredetű eretnekségek áramlatába.

4. PERTZ: MONUMENTA GERMANICA SS. IV. 853.
5. A velencei Szent Gellértet minden magyar ismeri, de annál kevesebben tudják, hogy magyar vértanútársai is voltak, püspökök szintén és pedig "de clariori genere". Budli egri (?), Beszter nyitrai és az Usuba ivadék Torda. Nem von le semmit Szent Gellért érdemeiből, ha vizsgálat tárgyává tesszük egyesek véleményét, hogy a "lázadó magyarok" valószínűleg nem szándékosan keresték halálát, hanem amikor az aggastyán püspök szekéren Kelenföld felé sietett, elragadták a lovak a szekerét és lezuhant - többedmagával -a róla elnevezett sziklákon.

6. MONUMENTA ARPADIANA: Szent István törvényei II. 8.
7. I. m. Szent László törvényei: I. 11.
8. U. o. I. 27.
9. U. o.: L 25.
10. I. m. Szent István törvényei: I. 34.
11. I, m.: Kálmán törvényei: I. 18.
12. Padányi: Dentumagyaria 151- 4. alatt ugyan nem sorolja fel a tisztségnevek között, de elméletébe beleillik
13. MOMUMENTA ARPADIANA: I. k. Kálmán törvényei I 29-31.
14. ENDLICHER: Regesta Varadiensis. No. 22.
15. I. m.: No. 178.
16. SZALAY L: Magyarország történelmi emlékei- Milleneumi kiadás 457. oldal.
17. ENDLICHER: I. m.: Bevezetés.
18. MONUNIENTA ARPADIANA: Kálmán törvényei I. 83.
19. IPOLYI A.: Magyar Mithologia II. 243. oldal.
 20. FEJÉR I. m.: III. I. 366.

III.

A MAGYAR EGYHÁZ A NYUGATI ERETNEKSÉGEK ÁRAMLATÁBAN

A Kelet és Nyugat között megtelepült magyarságot a pápaság mindig bizalmatlansággal nézte és kezelte. Ez a tartózkodó magatartás a 13. század elején - az inkvizíció kezdete - egyenesen gyanakvássá fajult. A kettészakadt kereszténység bizánci és római érdekmezsgyéjén élő nép ismerte a félezred évi küzdelmet és a gyűlölködést; á két vetélkedő fél között. Egyformán igyekezett a Komnenosok görög és Orseolo Péter latin-velencei befolyásától független nemzeti önállóságát megtartani.

A római egyház által mostohagyermekként kezelt magyar kereszténység soha sem rendelkezett annyi önkormányzati joggal, mint a nyugati egyházak. A pápaság még legszentebb életű királyaink korában sem tekintette a magyar népet egyenjogúnak a többi európai néppel. A pápai "adókönyvekben" még Mátyás koráig mint "keleti részek - terra gentium" - pogányok földje, szerepel a magyar föld. Népe mindig nagyobb papi tizedet fizet mint szomszédjai (21). Mikor a magyar Szent László szabolcsi zsinata 1092-ben elrendeli, hogy a nős papok által keresztelteket nem lehet keresztényeknek nevezni(22), ötven év múlva, 1143-ban II. Ince "privilégiumot" ad a spanyol és francia papságnak, hogy megnősülhetnek (23). Az első magyar bíborost, Bánca István püspököt csak 1243-ban nevezi ki (amikor már a jelentéktelen dalmatáknak egész sora viseli a bíbort, nem említve a többi nyugati népeket) és őt is Rómába tartja a pápai kúriában. Ezt az első magyar bíborost csak 1471-ben követi a II. Pál által kinevezett Várdai István, aki magyar dacból több sürgetésre sem megy el a bíbor kalapért, amíg azt a pápa Veronai Gábor ferences szerzetessel el nem küldi neki (24). A püspökök kinevezési joga körül hosszú századok folyamán támadtak olyan viták, hogy már Zsigmond király tilalmazza az egyházi tisztségek egyoldalú kiosztását(25), sőt Mátyás király majdnem önálló nemzeti magyar egyházat alakít, mert a pápa az ország ellenségeihez szított (26).

De a 13. század volt talán a legnagyobb bizalmatlanság kora a pápaság részéről Magyarország felé. A magyar egyháztörténelem legszomorúbb évszázada ez. Ami sem azelőtt, sem azután nem történt meg, II. Andrást két ízben is kiközösítik a pápák és vele az egész ország népét, amely a keresztény eszméket ebben a korban már oly mély vallásossággal tartotta magáénak. A kiközösítést idegen főpapok hajtották végre ugyan abban az évben, amikor éppen II. András király leányát, Szent Erzsébetet IX. Gergely 1235 május 26-án, az év pünkösdjén szentté avatta. A világraszóló ünnepségeken minden, aprócska német birodalmi herceg teljes joggal részt vehetett, sőt a szent hamvait még a kor "Antikrisztusának" titulált II. Frigyes is hordozhatta a vállain, csak a kiközösített magyar apa, II. András és fia, IV. Béla nem vehettek részt a családi ünnepségeken. A Szenttéavatási bulla sorra veszi Erzsébet erényeit, megemlíti, hogy Thüringia fejedelemasszonya volt, de még csak egy szóval sem emlékezik meg magyar származásáról, királyi szüleiről. Az agg pápa öröme, hogy a kor legnagyobb szentjét oltárra emelhette, oly nagy volt, hogy külön nagy bullában igyekszik ezt megosztani III. Ferdinánd Castilla királyának özvegyével, Beatrixszal és ebben a bullában felsorolja még a cseh király leányát, Ágnest is, mint élő szentet és dicséretét zengi az akkori magyarság ősi ellenfelének, a cseh királynak (27). Csak a magyarok királya és népe sehol. Pedig éppen II. András volt az, aki 20.000 könnyű magyar lovasával még a Szentföldet is bejárta, hogy a pápa felszólításának eleget tegyen. Keresztes hadjáratát a nyugati történelem még a "kisebb" hadjáratok sorában sem említi meg ugyanakkor, mikor a többi, nyugati keresztesek aprócska hercegségei, akik sokszor saját országuk határán is alig jutottak messzebb, a pápák elismerését vívták ki maguknak. Róma minden magyar ügybe beleszólt. IV. Béla mentegetődző levelei, hogy két leányát miért adta a kievi és lengyel hercegekhez feleségül és még inkább, miért engedte meg fiának, V. Istvánnak, hogy Kötöny kun király leányát vegye nejéül, mind azt mutatják, hogy a pápa bizalmatlansága nem hogy szűnne, hanem inkább fokozódik. Nem jó szemmel nézik a pápák még Julián keleti útját sem keleten maradt testvérnépünk felderítésére éppúgy, mint féltékenyek a Miskolc nembéli Panity küldöttségre 1259-ben Kubilaj tatár kánhoz, pedig IV. Béla csak azért küldte, hogy egy újabb tatárjárást elkerülhessen az ország. Ugyanezekben az években IV. Ince közvetlen követeket küldött, megelőzve Panity mestert tíz évvel Carpino János ferences szerzetes személyében (28) és az alig alakuló kapcsolatokat igyekszik "fehér lovas ajándékkal" barátsággá alakítani a Lombardia Ascelia domonkos rendi küldöttjével. (29).

A pápaság bizalmatlansága a magyarsággal szemben azonban, abban tetéződött, hogy a 13. század elején - mint mondottuk, az inkvizíció megindulása -idegen származású főpapság kezébe adta az ország vallási ügyeinek intézését, akik azonban nem maradtak meg egyházi funkcióik mellett, hanem amint láttuk és látni fogjuk, kezükbe vették az ország politikai, sőt részben gazdasági ügyeinek irányítását is. Ezt a helyzetet a korabeli és a magyar egyház belső ügyeinek megítélésére legjobban illetékes Paulus Hungarus bolognai egyetemi tanár ítéli el feljegyzett előadásaiban már 1221-ben, mielőtt megalapította volna Magyarországon a Domonkos-rendiek tartományát és megszervezte volna az inkvizíciót (30). "Az Anglikus érsek nem ismeri a magyar népet, nem beszéli annak nyelvét, akiknek pásztorául rendelte őt az Isten. De vajon rendelhet-e Isten olyan pásztort, akinek a bárányok nem ismerik a szavát?" (31 ).

Ez a két mondat a magyar alsópapság országos véleményét fejezi ki a híres bolognai egyetem nemzetközi hallgatósága előtt az országban uralkodó főpapokról. Előadásába beleszőve tovább viszi a gondolatot és egy keserű igazságot tár fel tanítványai előtt következő szavakkal: "Becsületünket nem szabad másoknak átengedni és ez szól a magyarok ellen, akik szívesebben mozdítják elő mások ügyét, semmint a sajátjukat, szívesebben emelnek tisztségekbe idegeneket, semmint magyarokat..." (32).

Magyarországi Pál mester panasza és kesergése nem alaptalan. Csak folytatása a Bánk bán keservének, aki a német szellem magyarföldi előretörését állította meg tőre hegyével, meráni Gertrud szívébe mártva azt. A 13. század hajnalán, bár a germán szellem egy kissé megtorpant a királyné-gyilkosság nyomán és II. András már kiűzte az országban országot alakítani szándékozó Teuton-lovagrendet Erdélyből, de új idegenek jöttek, küldte őket a pápaság, mert nem bízott a magyar kereszténység őszinteségében.

Mikor Magyarországi Pál hazai földre lépett nyolc honfitársával, megalakítandó a magyar Domonkosok tartományát, valóban csupa idegen főpapokkal találta szemben magát. Esztergom érseke, akit már annyit támadott bolognai tanszékén a flamand, szerinte "anglicus" származású Róbert kemény és hajthatatlan, nem ismeri sem a népet, sem a nyelvet és minden fenntartás nélküli kiszolgálója a pápaság nemcsak vallási előírásainak, hanem politikai érdekeinek is. Pál mestertől tudjuk, hogy visszaél prímási jogaival: "palliumot" hord egyházmegyéjén kívül is, amely a magyar jogszokás szerint nem illeti meg (33). Azt is megtudjuk róla, hogy nem őszinte, hanem a diplomaták simulékonyságával engedékeny is tud lenni ellenfeleivel szemben, akikről sejti, hogy holnap legyőzői lehetnek. Megrója, hogy az általa kiközösítetteknek "békecsókot" ád a nagy nyilvánosság előtt, de azért mégis kijelenti, hogy az illető nem érdemli a békecsókot, mert ki van közösítve. ( 34)

Idegen származású a nagy hatalmú veszprémi püspök is. Bertalan aki csak vonakodva koronázza meg II. András új feleségét, Courtenay Jolandát (35). Idegen az ország belső életében oly sokat szereplő Crescens esztergomi kanonok is csakúgy, mint a spanyol Simon és a német Rembald János-rendi perjel, akik kikönyörgik a pápa felmentését II. Andrásnak a kiközösítés alól (36). Olasz Prenestei Jakab, a pápa teljhatalmú megbízottja, aki előtt az egész ország térdre borul. Az ország tényleges főinkvizítora Teutón János, benső barátja pedig a Teuton-lovagrend világhatalmat jelentő nagymestere Salza Hermann, németek.

Két ízig-vérig magyar püspök szerepel csupán az inkvizíció megindulása éveiben: a pécsi Csák- nembéli Ugria és a közrendű származású Göncöl kalocsai érsek. Az első a pápa rendeletére többet él egyházmegyéje területén kívül, mert hadat kell vezetnie a balkáni bogumilok-patarénusok ellen. Kereszteshadjárata majdnem egy évtizedig tart, úgyhogy a magyar ügyekbe, népe sorsába semmi befolyása nem volt, csak a pápák elégedetlensége jutott osztályrészéül, mert nem sikerült a felburjánzó eretnekséget kiirtani (37).

A másik, Göncöl érsek sem volt sokáig úr Kalocsán, mert amikor 1222-ben a pápa elküldte teljhatalmú megbízottját Viterbói Aconciust magyar földre, a hatalmára és küldetésére annyira érzékeny pápai legátus izent neki, hogy Spalatóban jelenjen meg előtte. Göncöl megjelent ugyan, de a magyar ügyekbe beavatkozást nem tartotta célravezetőnek a pápai legátus részéről, mire az "tudatlannak és gőgös magyarnak" minősítette és megfosztotta egyházi méltóságától. (38)

Eltekintve attól, hogy a főpapi kar tagjai idegen származásúak, állandó viszály folyik közöttük. Határvillongások, érdeksértések, anyagi ellentétek okozzák ezeket a viszályokat. Sokszor még a pápák is kénytelenek beavatkozni püspökeik elmérgesedő vitáiba. 1222-ben III. Honorius pápa előtt a veszprémi püspök és a pannonhalmi Szent Márton apátság vitás ügyét intézik. Még az "erdei emberek" által épített Szent László templom lerombolását is követeli a bencés apátság, mert az ő területükön, az ő engedélyük nélkül, bár a veszprémi püspök jóváhagyásával alapult. A veszprémi püspök kiközösít több papot, akik a monostor szolgálatában állnak. Vita tárgya a szent olaj és papszentelés joga is. De főképp a papi tizedek. Miután a nép nem hajlandó mindkét vitatkozó félnek fizetni, ezek egymás között marakodnak. A tétel elég nagy: csak a zselicségi makkoltatók 10 falva IV. Béla korában háromszáz telek mindegyike után fizet összegezve: 300 hízott sertést, 1800 kidolgozott kecskebőrt sarunak. Ez, csak Zselicség, Somogy egy kis csücske. De vitatják a Balaton-melléki borokat is, mindkét fél várja, hogy neki fizessék a "capetiákat" a királyi szerviensek ajándékát (39). Annyira mennek, hogy Paulus Hungarus keserűen megrója a pannonhalmi apát urat: "A keresztség előtt senki sem tagadja meg az egyháznak és ezért helytelenül jár el Szent Márton magyar apátja; ha a tizedeket követeli azoktól, akiknek a megkeresztelésükről elfelejtett intézkedni."(40)

III. Honorius pápa egész életre szóló megbízatást ád Szekszárd és Székudvar cisztercita apátjainak, hogy minden vitás ügyben ami anyagi természetű, eljárjanak, kivéve azokat, ahol maguk a ciszterciták is érdekelve vannak (41 ). Ismeretes a heves vita és hosszú pereskedés az esztergomi érsek és veszprémi püspökök között a királyok koronázási joga felett. Próbálják megoldani pápai rendelettel, hogy mindkettő egyszerre koronázzon, de ismét összekapnak, hogy melyikük tartsa jobb kezével a koronát. Végül a pápa salamoni igazságot szolgáltat: a királyt Esztergomnak, a királynét Veszprémnek adja megkoronázásra. De marakodnak a püspökök saját káptalanjaikkal, kanonokok plébánosokkal és egymás között is. Esztergom és a Szepes káptalanjai hírhedtek évszázados harcaikról. Az egyházi élet a 13. század első fele a földi előnyökért lelkieket felejtő papság korszaka.

Nincs is nagy tekintélye és becsülete a főpapságnak. Göncöl kalocsai érsek utódját és kíséretét 1222-ben a nép megtámadta és tettleg bántalmazta (42). A pápai decrétum kiközösíti a támadókat, mint ezt egy 1269-ben lezajlott lázadás előzményeiből tudjuk (43). Utódját a Phylpes-féle összeesküvés alatt majdnem elrabolják, hogy tetteiért felelősségre vonják (44). Bertalan püspököt Ogaz bán emberei lerángatják lováról és ruháját széttépik, szolgái közül kettőt agyonvert a tömeg (45). Későbbi korban Kun László idejében magát a pápai legátust, Fülöpöt elfogják, két kanonokjának kitolják a szemét és őt magát is halállal fenyegetik, csak Finta vajda mentette meg az életét (46).

A főpapság aszketikus és erkölcsi élete az idegen származásúaknál talán magasabb színvonalúnak tetszik első látásra, pedig a helyzet az, hogy a magyar eredetűek jobban megállják helyüket ezen a téren is. A tatárjárás alatt elpusztult püspökök, mint katonák álltak ki az országvédésben. Halálukkal nagy űrt hagytak maguk után. Az idegen Róbert utódja a magyar Mátyás Esztergom érseke, Csáki Ugrin az új kalocsai főpap ott vesztek Mohi pusztáján. Velük együtt estek el hazájukért a "nagy tudományú és nemes jellemű" Gergely győri, Jakab nyitrai és Rayna1d erdélyi püspökök.

De a tatárjárás után újból sok kívánni valót hagy a főpapság erkölcsi színvonala. Elég csak a Kún László korabeli Miklós esztergomi érsekre gondolni: a megözvegyült Kötöny Kún Erzsébettel ágyas viszonyban élt és annyi botrányra adott okot, hogy le kellett mondania. Nem volt jobb e téren Gergely esztergomi, majd budai prépost sem, László király nagy tivornyáinak ismert korhelye, akit ágyában gyilkoltak meg (47). Bár akkor is voltak jó magyar püspökök, akik a helyzet magaslatán álltak. A váradi püspökből lett új esztergomi érsek Ladomér, keményen nyúlt az ország meglazult gyeplője után. Hont Pázmány János szelíd munkatárs érseke harcaiban. A közrendből sarjadt Timót zágrábi püspöknek külföldön is nagy és tudós híre volt. (48).

Ennek a kornak legnagyobb kritikusa az országszerte nagy tiszteletnek örvendő, Nyulak szigetén vezeklő Árpádházi Margit. Magyar legendájának panaszos szavai szerint: "...mynden jogosságnak zertartasa nekevel es hatra vetven az isteny félelmet mynd ersekekben es pispekekben es mynd iobbagyokban ..." Ezekkel a szavakkal bírálja az egyházfők érdektelenségét és visszaéléseit és siránkozik azok sorsa felett, akik mint "szegények és nyomorultak, akik gyötretnek s elnyomatnak és minden igazság egyenessége nélkül vesznek el még a püspökök és érsekek kezétől is". (49)

A Margitot szentté avató bizottság az 1272-3-ban és még később, 1276-ban Magyarországon járt tagjait is megdöbbentette az a teljes közöny és részvétlenség, amely ezeket a vizsgálatokat az egyháziak részéről kísérte. Végig böngészve a kanonizációs jegyzőkönyveket, egyetlen püspök sem jelent meg a bizottság előtt, egyetlen magasabb egyházi méltóság nem szerepel a tanúkihallgatások során. Szakoly váci dékán-kanonok volt az egyetlen magasabb egyházi méltóság a sok kihallgatott tanú mellett, akik az ország minden részéből megjelentek. Ezek a szegények, a falvak egyszerű népei, elszegényedett nemesek, "prostituáltaknak" tartott jámbor asszonyok, a beginák, sőt besenyők jelennek csak meg a két középkori mesterember és pár falusi pap mellett (50). Elgondolkoztató a főpapság teljes, majdnem tüntető távolmaradása. Ha ennek okát keressük, azt kell hinnünk, hogy nem egyedül a "beginizmus vádjának árnyéka miatt" maradtak el. Az álszent és farizeusi felfogás nem akarta magát a jámbor asszonyok "eretnekgyanús" hírével kompromittálni. Inkább talán az volt az ok, hogy a szentéletű királyleány kemény társadalomkritikája, amit társnői előtt felpanaszolt, nem maradt meg a Nyulak szigeti klastrom szűk falai között, hanem a vele élő országnagyok leányain keresztül ismertté vált. Ez lehet talán végső oka, hogy annyi alacsonyrendű és nyomorgó szegény sereglik össze a vizsgálat hírére és ezért marad távol minden országos nagyság, akár laikus, akár egyházi.

A 13. század elején - mindig az inkvizíció kezdetére kell gondoljunk -a magyar alsópapság helyzete sem volt jobb, mint egyházi feletteseié.

Alaposabb vizsgálat és nyugati párhuzam vonása után azonban azt kell mondanunk, hogy emelkedettebb volt a korabeli, nyugati országok alsópapjaiénál. Országos viszonylatban inkább csak a keleti megyékben, a topcsák vidéken, Gácsország határperemén, Máramarosban, Beszterce-Naszódban és Csik megyében volt nagy paphiány, de itt a lakosság is nagyon megritkult, amely alkalmat és módot adott a hegyekben lapuló oláh pásztorok lassú beszivárgásának az ország szíve felé. A lakosság milliós tömegeihez viszonyítva azonban a magyar egyház jobb arányszámban rendelkezett az alsópapsággal, mint a korabeli nyugati országok. Magyarországon a Lateráni IV. zsinat nem tett intézkedést, hogy "laikusokat nem szabad alkalmazni igehirdetésre még papok hiányában sem... ", mint a többi országokban. Tudás tekintetében sem maradtak lényegesen hátrébb a magyar papok, mint nyugati társaik. Bár a latin műveltség nem volt nagy, sokszor csak a liturgikus szövegek félig emlékezetből, félig könyvből olvasott, vagy mondott imádságaira, szertartásaira szorítkozott, mégis magasabbnak mondható, mint nyugaton. Kétségtelen, hogy európai nagy egyetemek közelsége a nyugati országok papságának nagyobb arányú magas egyházi műveltséget tudott adni. A magyarföldi káptalani és kolostori iskolák számszerűleg sem maradtak hátrébb a szomszédos országok hasonló intézményeinél. Ezek a káptalani iskolák, melyekhez már II. András korában az udvari iskola is társul, a korszellemnek megfelelő latin műveltséget nyújtottak az ifjú tanulni vágyóknak. Még a szabolcsi zsinat Szent László korában, 1092-ben elrendeli, hogy pappá csak tanult embert szabad szentelni. Ha valakit már azzá szenteltek volna és eddig nem végezte el tanulmányait, azt sürgősen pótolja, elbocsájtás terhe alatt. A 13. század elején a püspököktől már azt is megkövetelik az előírások, hogy az egyházjogban legalább akkora jártasságra kell szert tenniük, hogy az egyszerűbb eseteket megoldhassák. 1279-ben a kerületi esperesektől kívánják ugyanezt azzal a megtoldással, hogy a szentbeszédek tartásában is jártasak legyenek (51). Lényegesen hozzájárult ehhez a pásztorációs műveltséghez Paulus Hungarus országszerte elterjedt "Liber Penitentialis" című munkája is (52). A tatárjárás után elég nagy volt a visszaesés a tanulás terén.

Az inkvizíciós perek folyamán nagyon sok falusi pap szerepelt, mint tanú és vallomásaikból komoly műveltség képe verődik vissza. Később, főképp az Anjou-korban ez a műveltség még jobban emelkedik. Ebből az időből ered a pápák kiváltságlevele, hogy a Rómában megjelent magyar papoknak nem kell vizsgát tenni latinból és szövegolvasásból ahhoz, hogy misét mondhassanak Szent Péter sírja felett. Ez az előírás az összes nyugati országok, köztük az olasz papságot is érintette. (53),

A cölibátust, papi nőtlenség rendeletét Szent László 1092-ben tartott szabolcsi zsinata igyekezett szabályozni. Előírás szerint a nős papok nem élvezhetnek egyházi javadalmat, vagy ha eddig élvezték volna, le kell mondaniok. Az általuk megkeresztelt hívek nem számíthatnak keresztényeknek.

Nem viselhetnek a nős papok egyházi ruhát sem, amely őket peres ügyek esetén a világi fórum alól kivéve, egyházi bíróságok elé utalta. A kemény rendelkezéseknek azonban nem lehetett mélyreható és nagy hatása, mert magában a Szent László legendában is szerepel a "váradi püspök leánya", akit a hős király kiszabadít a kunok kezéből (54). Vannak okirataink száz évvel későbbi időkből is, a papok nősüléséről. 1181-ben III. Béla király jelenlétében zajlott le egy birtokcsere, amely szerint Froa asszony, "Marcal prépost felesége"  Zelews nevű birtokát eladja Farkas nádornak, ámbár azt már az Ispotályos rendnek ígéretben odaajándékozta (55). Benedek tatai plébános egy Szent Lukács evangéliumi töredéket vásárol meg elődjének "özvegyétől". Árpádházi Margit kanonizációs perében is szerepel a Gede nevű técsi pap feleségével Máriával együtt a tanúk sorában (56). Komját község papja Smaragd, szintén nős pap volt (57) csakúgy, mint az 1282-ben lezajlott Sugatag-völgyi két pap Simon és Deske, akiknek feleségeik a többi falubéli asszonyokkal együtt dolgoztak a "sóbányákban". (58).

21. RENOUARD Y.: "Les relations des papes d'Avignon et des compagnies commerciales et bancaires de 1316-1378. Paris, 1941. 645-6. Magyarország ezek szerint az adatok szerint évi 24 aranymárkát fizetett krakkói súlyban. A "kollektor" Malabayla Antal, VI. Kelemen pápától ezekben az években azt a megbízatást kapta, hogy hamisítsa meg a számadáskönyveket Franciaország javára azzal, hogy a francia évi egyházi adó, vagy "Péterfillér" 20 aranymárkáról szóló összegét ugyan jegyezze fel, de csak a felét hajtsa be.

22. MONUMENTA ARPADIANA: Szent László törvényei: II. 28.
23. Arch. V. Reg! Vaticana 299. folio 49/r. - 49/v. (Bulla Clementis PP. VII)
24. PASTOR L.: Historia de los Papas. IV. 556.
25. ECKHARDT F.: Magyarország története. Buenos Aires é. n. 121. old.
26. PASTOR: i. m.: 1V. 25.
27. MONTALEMBERT C.: Santa Isabel de Hungria. Buenos Aires, 1917. 421 old. IX. Gergely pápa 1235 május 27-én kiadott bullája "Gloriosus in majestate" címmel. Egyébként Szent Erzsébet "lelki vezetője", Németország hírhedt inkvizítora, Marburgi Konrád, sokszor véresre korbácsolta a magyar király leányát, akinek a szenvedéseiről atyja, II. András értesülve, elküldte bizalmi emberét Miskolc nembéli Panityot, hogy az özvegyet Magyarországra hozza. A küldöttség fonás közben találta, azzal tartotta fenn magát és három gyermekét. Erzsébet nem akart szülőföldjére jönni és nagy szegénységben halt meg 1231 november 19 én.

28. RUNCIMANN S.: Historia de las cruzadas. Madrid, 1946. III. 281.
29. U. o.: III. 49.
30. MANDONNET P. O. P: Saint Dominique. l'Idée, l'Home, l'Oeuvre. Paris, 1937. 28. oldal.
31. Codex Bibliothecae Vat. Fond. Borghese 261. folio 90/r-a.
32. U. o.: "honorem nostrum alienis dare non dobemus, et est contra hungaros, qui libentius promovent alienos quam suos": fol. 8.3/r-a.
33. U. o. "Nota quod archiepiscopus extra provinciam suam pallio uti non debet etiam si sít consuetudo regionis, et est notandum contra Strigoniensem". Fol. 83/r-c.
34. U. o.: "Si prelatus excommunicatum decipit ad osculum, per hoc presumitur, quod non sit ille excommunicatus; et este notandum contra Strigoniensem, qui recipit excommunicatum a se ad osculum pacis. quem tamen portea nihilominus dicebat excommunicatum". Foi. 90/v-b.

35. Bertalan veszprémi püspök állandó hadilábon állt Péter győri püspökkel, II. András bizalmasával, aki nagyon sokat járt külföldi követségekben. ő hozta magával Konstantinápolyból Jolántát, a király második nejét. II. András oklevele, 1217. lI. 8-án. Hazai Okmánytár IV.

36. HERGENRÖTHER: Historia Ecclesiastica, IV. 217. old. Madrid, 1898.
37. MARGALITS E.: Horvát történelmi repertorium, Budapest, 1908, 228. oldal.
38. U. o.
39. Innocentti pp. Registrorum Lib. XV. No. 7.
40. V. ö.: 31. számú jegyzet: Fol. 82/r.
41. V. ö.: 39. sz. jegyzet.
42. Kassai kódex: anno 1269. 43. U. o.
44. U. o. 12.sz.
45. U. o. anno 1248 - 28.
46. U. o, anno 1285 - 19.

47. HÓMAN-SZEKFŰ: Magyar Történet L 604.
48. PERTZ: MG. SS. VI. 860.
49. MAGYAR NYELVEMLÉKTÁR VIII. 82.
50. MONUMENTA ROMANA EPISCOPATUS VESPRIMIENSIS. Budapest, 1896. L 305. oldal.
51. Kassai kódex: anno 1279 - 22.
52. MANDONNET P. O. P.: La "Summa de Poenitentiae magistri Pauli Fresbyteri S. Nicolai" Különnyomat: Festschrift M. Grabmann. 1938. 525. old.
53. HERGENRÖTHER: i. m.: IV. 121.
54. MALONYAI D.: A magyarság művészete. II. Budapest, 1909. 78, old.
55. CSANKY D.: Az Árpádkor története. I. 18. old.
56. MONUMENTA ROMÁNA EP. VESPRIMIENSIS. I. 337.
57. Kassai kódex: anno 1254. - 3.
58. U. o. anno 1282. - 23,

Már említettük, hogy a cölibátus törvénye nem volt általános érvényű az egész egyházban. Voltak kivételek, "privilégiumok", melyek pl. a spanyol papságot feloldották ez alól a rendelkezés alól. Híres II. Ince privilégiuma a spanyol papságnak 1143-ból (59), Azért érdemes ezt a privilégiumot megemlíteni mert az avignoni pápák korában az erdélyi szász papság is megkapta ezt a kiváltságot. Ez arra mutat, hogy a szász városok oly nagy paphiányban szenvedtek az elpolgárosodás és a nagy gazdagság felhalmozása folytán, hogy csak ilyen engedményekkel kísérletezve próbáltak a helyzeten segíteni, nehogy magyar papságra legyen utalva a lakosság (60). Ez a privilégium két részből áll: "Rubrica de cohabitatione clericolvm et mulierum" címen rendezni akarják az egyházi felsőbb hatóságok a városi "oltár-káplánok" sanyarú helyzetét. A "rector altaris" - "oltár káplán" fogalommal jelölt városi papok a 13. század folyamán a gazdag magánosok vagy a céhek által a városi székesegyházakban, plébánia templomokban oltárokat állítottak fel, nagy alapítványokkal gazdagították és az alapítvány kamataiból éltek. Lelkipásztori tevékenységet nem folytathattak, csak az oltár szentjének a kultuszát terjesztették és naponta miséztek a céhek egy-egy kiküldöttjének jelenlétében. Miután a káplánoknak a jelzett alapítványi kamatokon kívül más bevételi forrásuk nem volt és egyszerre csak egy oltárnak lehettek szolgái, nagy nyomorban éltek. Saját fenntartásuk állandó bizonytalansággal járt, "concubinatus"-ban éltek a gazdagabb családok idősebb, hajadon sorban maradt leányaival. Egész sor ilyen eset szerepel az inkvizíció előtt főképp a gazdag szász városokban, de Kassán, Lőcsén, Bártfán, sőt később Veszprémben és Óbudán is. Ezekkel az esetekkel az inkvizíciós perek során hosszabban foglalkozunk.

Az említett II. Ince féle privilégiumot VI. Orbán pápa 1388-ban adta meg a szász papságnak, de bizonyos "szemhunyással" elnézve az oltár-káplánok "együttélését" a polgári családok leányaival azzal a feltétellel, hogy ennek az állapotnak nem szabad "nyilvános" és "közismert" jelleget adni az egyszerűbb hívek botránkoztatására (61). Abban az esetben, ha az együttélés nyilvánosságra került, a pápa " excomunicatio ipso facto"-val ítélte a vadházasságba leledző káplánokat és egyben felhatalmazta az alapítványt tevő céheket, hogy a megtévedettet megfoszthatják jövedelmének kétharmadától. Az elvont egyharmad rész a céhet illette, a másik harmad rész pedig a templom javára íródott. Nem kétséges, hogy ez a "humánus" rendelkezés kiszolgáltatta a kapzsi, s gazdagságot halmozó városi polgárság kénye-kedvének az amúgy is sanyarú viszonyok között élő alsópapság eme szerencsétlenjeit. Miután két "viriy donei"-re alkalmas bizalmi emberre hárult a káplánok erkölcsi életének felülvizsgálata, az eredmény nem lehet kétséges. (62)

A celibátus alól felmentő kiváltságnak másik része a "Rubrica de cleriscis coniugatis" címen a szabályosan házasságban élő papok helyzetét határozza meg. Házasságukat elismerik, ha "szüzeket" vettek el feleségül és nem özvegyeket (63). Igyekezniök kell, hogy a leányzók tiszta erkölcsűek és jó családok tagjai legyenek. Ne engedjék, hogy a feleségek hivalkodó viseletükkel az egyház tekintélyének ártsanak. A nős papoknak is kötelező az egyházi, megkülönböztető ruha, amely hosszú fekete tunikából kell álljon. Hajukat úgy kell viselniök (egy 17 cm.-es átmérőjű karikát kopaszra nyírva fejük tetején), hogy a nép azonnal meg tudja különböztetni papi mivoltukat. Mindazokat akik az előírásokat megtartják, semmiféle világi hatóság nem citálhatja, nem ítélheti még bűntény vagy kihágás esetében sem (64).

Az eddig említettek oroszlánrészben a városi alsópapság erkölcsi és anyagi helyzetét érintették. A falusi alsópapság életformája nem mutat nagy eltérést városi kartársaitól. A szentistváni "tíz falu, egy templom" rendelkezés mellett ugyan szerepel a két ház, négy ló stb., de ez a helyzet azóta nem hogy javult, hanem inkább rosszabbodott. Külföldi leírások sokszor emlegetik a magyar papság prémjeit, ködmöneit, kucsmáit, mint a legnagyobb fényűzés jeleit. Mondanunk sem kell, hogy ez a nyugati ítéletformálás "fényűzésre" utaló része teljesen alaptalan. Falusi papságunk ruházata valóban túlnyomóan prémekből állott, mert az ország vadbősége prémes állatok terén ezt a viseletet a legolcsóbbá tette. Magyar földön olcsóbb volt egy prémes köpeny, mint az olasz földön gyártott mosatlan, gyapjúból szőtt tunika.

Királyaink rendszabályozzák falusi papságunk nagy szenvedélyét a vadászat és főképp a solymászat iránt. Pedig ez sem amolyan "nyugati fényűzés", hanem a mindennapi megélhetésnek egyik formája: a vadhúsnak, mint tápláléknak beszerzése. Sok apró falusi plébániának vannak a 13. században vadászati jogai, de csak egyéni fogyasztás céljára (65). Ugyancsak tilalmazzák a solymászatot is, mint papi kedvtelést. Pedig ennek a célja is az előbb említett vadhús beszerzése, amelyre a sólyom fajták, főképp a sokat szereplő kerecseny nagyon alkalmasak voltak. Ha a nagy múltra visszatekintő magyar solymászat közkedveltségét ismerjük, természetesnek tűnik, hogy a népi szokások alól a papság sem vonhatta ki magát. Kézai Simon, Kún László krónikása is szenvedélyes solymár volt (66), Mégis vádolnak falusi papokat - más ügyekkel terhelten is - solymászat miatt. Így került a Bodrog-megyei Gyöpös (Guopos) falu papja Menyhért 1280-ban az inkvizíció elé, mert nemcsak hogy ő maga solymászott, hanem valami régi szokás szerint, karácsony ünnep körében tartott szertartást végzett a fiatal kerecseny madarak megáldásával (67).Ugyanez a vád a Somogy-megyei szalacskai pap, a sánta Péter ellen. Ő is megáldotta karácsony ünnepek alatt a sólymokat és részt vett a nép "madár-ünnepén" 1282-ben (68). A "sámán-perek" jegyzőkönyvei sok esetben emlékeznek meg a solymászatról és az ősi kor szokása szerint a vádlottak tisztjéhez tartozott azoknak szárnyra bocsátása.

A fegyverviselés tilalmát a Lateráni IV. zsinat 1214-ben az egész egyházban elrendelte a papok számára. Nem tartotta összeegyeztethetőnek, a vallás képviselői keresztet tartó kezében a nyilat, kardot és egyéb fegyvereket. A magyar közállapotok azonban annyira rosszak voltak, hogy a papság sokszor kényszerült önvédelemre. Paulus Hungarus mester bolognai előadásaiban említi a fegyverviselésre vonatkozólag: "vannak országok, ahol a régi szokások alapján a papoknak meg kellene engedni ezt. Illetik e szavak a magyar papságot, amely személyi-testi épségének és vagyonának a védelmére sokszor kényszerül fegyvert ragadni. Igazságtalan eljárás tehát, ha ezt a szokásjogát elveszik tőle." (69)

Ugyancsak elítélendőnek tartják az alsópapság lovaglását  is. Ez a "nyugati szemléletből" induló tilalom a fényűzést vette alapul, amit a lótartás nyugaton jelentett. A magyar lótenyésztés nagyfokú elterjedéséről a pápáknak fogalmuk sem lehetett és a középkori Franciaországban uralkodó igás- és hátaslovak nagy hiányának egész irodalma van. Nem volt jobb a helyzet e tekintetben Német- és Olaszországban sem, ahol valóban csak a kiváltságos lovasrendeknek és gazdag földesuraknak voltak személyi használatra rendelt lovai. (70).

Magyar földön csak Kún László korában jelentkeznek a lóhiány hatásai, mert a muzulmán kereskedők egész Indiáig szállítják az olcsó pénzen szerzett kitartó magyar lovakat. (71 ).

Egyházi vonalon magyar földön egészen mindennapos dolog volt a lóhasználat igás, vagy hátasló változatban. Már Szent István is négy lovat ír elő a "tíz falu, egy templom'' rendeletében. Királyi és monostori méneseink ebben a korban is nagyban tenyésztették a lovasnép kedvenc állatait. Mindezek ismeretlenek maradtak nyugaton, amely kereskedők által kiterelt lovakat "equus hunnicus" - hún lovaknak nevezte (72), Egészen érthetetlen volt a nyugati egyházak előtt az a szokás is, hogy a temetések után a halott hozzátartozói a legszebb hátaslovát, néha többet is, az egyháznak, főképp a temető papoknak ajándékozták. Az ősi pogány, lovakkal való temetés maradványa ez: az ajándékozott "özvegy ló" hátára nem ült senki az elhunyt gazda rokonságából. Farkukat lekurtítva átadták őket a papoknak. Hagyatéki okiratokban középkori történetünk folyamán ezrével vannak ilyen ló ajándékozások. Az esztergomi Bors özvegye, Anna, 1238-ban a Domonkos-rendieknek ajándékozza elhalt férje fekete lovát nyergestől, szerszámostól a Dunántúlon csak úgy, mint VizaknaiMiklós erdélyi alvajda 1465-ben ötven anyakancát ajándékozott hatvan csikóval együtt a kolozsvári Domonkosoknak és adományát megtetézte még egy kocsival, amelyet négy ló húzott és az adományozó feleségét Krisztináta templom kriptájába vitték. (73).

Az egyház tilalma a lótartásra azonos a kolduló rendek felfogásával. A Domonkos- és Ferenc-rendieknek kiközösítés terhe alatt tilos a lóháton utazás. Érthető tehát, ha javarészben ezekből a kolduló rendiekből verbuválódó inkvizitorok a peres eljárásoknál legalább is "súlyosbító körülménynek" tekintették, ha vizsgálatuk elé lóháton utazó papok kerültek.

Szűkös egyházi jövedelmét az alsópapság igyekszik mellékkeresettel gyarapítani. Valószínűleg nekik köszönhető a méhészet elterjedése. A somlóvásárhelyi hitelhelyi apácák birtokán négy falusi pap foglalkozott méhtenyésztéssel, ahol az értékesebb termék nem a méz, hanem a viasz volt (74). Az enyingi plébános Szákoly, mint tanú szerepel V it a1is esztergomi polgár ellen, akit azzal vádoltak, hogy a viaszt összevásárolta és igyekezett az országból kicsempészni, megkárosítva a magyar egyházakat, főképpen az Esztergomi káptalant. A plébános szerint az Enying környékén levő falvakban sok a "méh-gyár" és ők, akik átadták a kereskedőnek a viaszt, azt hitték, hogy a káptalan kiküldöttje. Négy szekér viasszal távozott a hamis "questor", akit egyébként azzal is gyanúsítanak, hogy kapcsolatban áll a "beginákkal" és így az inkvizíció elé került az ügye, mint eretnek-gyanúsnak. Ebből az 1265-ben lezajlott perből tudjuk azt is, hogy az esztergomi káptalan magának tartotta fenn a jogot, hogy a gyertyaöntők jámbor szervezetét irányítsa és annak üzleti ügyeit ellenőrizze (75), Két másik perben, János lábatlani pap és Radó, háti plébános szerepelnek mint tanúk és kiderül róluk, hogy "nagyban" termelik a viaszt. A középkori világítás egyetlen és nélkülözhetetlen eleme egyházi vonalon a viasz volt, amelyből a gyertyát öntötték. Fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a céhek mesterei és bírái a szabályokat sértő céhbelieket majdnem mindig egy-két font viasz leadására kötelezték. (76)

Fancsal falu plébánosát 1256-ban mint tanút hallgatták ki a kassai vásáron elfogott "eretnek vándorszónok", a flamand eredetű gyapjúszövő Cephas ügyében. Vallatás közben kiderült, hogy a tanú egyházi ruháit vásárosok ruhájával cserélte fel és "ad modum mercatoris" adta el áruját. Sajnos nincs megnevezve a portéka mineműsége (77),

Az Árpádházi Margitot kanonizáló bizottság listáján szereplő négy falusi plébános anyagi helyzete, saját vallomásuk szerint éppen csak hogy kielégítő volt. Ezt vallja Ezek János verestói, Gergely tési, Péter várkonyi és János kürti plébános. A nős papok sorából a szintén téli Gede és felesége, Mária jelentek meg és míg a pap szerényen annyit vall a bizottság kérdésére anyagi helyzetére nézve, hogy "bizony eléggé szegények"; felesége Mária már bőbeszédűbb és megtoldja férje vallomását: "Sok mindent veszítettünk, de azért még mindig elegünk van" (78.) Nem ez a helyzet, amint látni fogjuk a Sugatag-völgyi két plébánosnál, a dezsőfalvi Deske és a sugatagi Simonnál, akik a máramarosi sóbányászok zendülésénél szerepeltek. Mindkettő felesége dolgozott a falubeli asszonynéppel a szlatinai "só-gyárban", hogy életüket valamiképp fenntartsák. (79)

A középkori magyar egyház kormányzói és tanítói hivatalában igazi komoly erőket azonban nem a főpapság és alsópapság soraiban kell keresnünk, hanem a szerzetesrendek közösségeiben. Jelentőségük azonnal szembeötlik, ha számszerű elterjedésük korabeli lajstromát szemügyre vesszük. Az inkvizíció kezdetén, a 13. század elején, Magyarországon a szerzetesi eszmék hordozóinak két nagy csoportját lehet megkülönböztetni: amonasztikus rendeket és a keresztes lovagokat. Az első csoport volt a régibb és számottevőbb. Már Szent István óta elterjedtek a bencések. Népszerűségük kezdettől fogva töretlen a mai napig. Balies nagy középkori tanulmányában (80) a monasztikus rendek megoszlása így alakul: bencés apátság: kb. 107, cisztercita apátság: 14, bazilita (görög szertartású bencés): 3, premontrei prépostság: 25, ágostonos kanonok rendiek: 6 perjelség (Balics kutatásai nem véglegesek és a sok "ismeretlen" rendi kolostor hovatartozandósága csak hozzávetőleges, de a történelmi adatok újabb feltárása kb. a jelzett eredményeket igazolja.).

A monasztikus rendek mellett a másik csoportban a keresztes lovagok szerzetházai a következő számban szerepelnek: Ispotályos (Johannita) lovagok: 16, Templomosok: 8, Ismeretlen: 17 vár-kolostorral. Ez utóbbiak kétségtelenül részben a Teutón -lovagrend birtokában voltak, részben az előbbi két keresztes vitézek tulajdonában.

Összegezve a monasztikus rendek apátságait, prépostságait és a lovagrendek vár-klastromait és perjelségeit: az inkvizíció megindulása idején 196 szeretetházban átlag 50 személyt számítva több, mint kilencezer egyházi személyt találunk. Még "nyugati szemlélettel" is meglehetős nagy szám a fiatal magyar kereszténység szolgálatában.

Az eredmények azonban nincsenek arányban az egyházi intézmények ekkora számával.

A bencések rendje Szent István óta fontos szerepet játszott a magyarság vallási, kultúrális és gazdasági életében. Pannonhalma, Szent Márton apátságának jelentősége elvitathatatlan. A vadonirtás, a szőlőművelés elterjesztése, az ország állatállományának mennyiségi és minőségi feljavítása, egyáltalán a mezőgazdasági kultúra felemelése, az ő nevükhöz fűződik. Emellett még tudtak emberanyagot is kiképezni arra, hogy a keresztény és antik irodalom tanulmányozásával nemcsak személyi képzettségüket fokozzák, hanem nagyjelentőségű iskolájukon keresztül a papság művelt emberfőinek tömegét növeljék a századok alatt. Pannonhalmát követte már István király korában a zoborhegyi és pécsváradi apátság, majd Szent László korában megújult szellemmel Somogyvár nagyjelentőségű és kultúrcentrumként szereplő apátsága. Ezek az apátságok egyre-másra bocsátanak ki, újabb rajokat, alapítanak más és más monostorokat. Ezek száma az inkvizíció szervezése idején már száz felé jár.

A cisztercita szerzeteseket III. Béla hívta Magyarországra, akik a citeauxi és párizsi apátok kíséretében érkeztek meg és a Maros mellett emelik az első monostort Egres hegyén és csakhamar megtelepszenek a bakonyi Zircen, a Pilis hegységben és a nyugati határsávon, Szent-Gotthárdon, majd Borsmonostoron. Az új rend jelentősége is nagy: a friss áramlatú francia szellemet és műveltséget átültetik magyar földre. Mezőgazdaságunkban a gyümölcstermelést teszik korszerűvé, állattenyésztésük mintaszerű és serkentőleg hatnak a magyar iparra is.

A premontrei "fehér kanonokok" rendje is francia szellemű. 1130-ban Nagyvárad várhegyén alapítják első, vértanú Szent Istvánról nevezett prépostságukat. IV. Béla kedvencei és az inkvizíció éveiben az övék az egész Nyulak szigete Szent Mihály prépostsággal. (81 ).

Az ágostonos kanonokok külső tevékenysége nem számottevő, de annál fontosabb az első theológiai főiskolájuk Esztergomban. (82).

A felsorolt monasztikus rendeket a helyhez kötöttség és a bensőséges szemlélődés eszméjét szolgáló zárkózottság jellemzi. A nép szolgálatára állanak minden ügyes-bajos kérdésben, jelentősebb kapcsolatok, szélesebb lelkipásztorkodás szándéka nélkül. Szent Benedek fiai a hegyeket szerették, Bernáté a nagy lapályokat, de mindegyik éppen jól felfogott hivatásánál fogva, inkább a "kontemplatív - szemlélődő" eszményi síkra épít.

Pedig a 13. század első fele, amikor az inkvizítorok megjelennek, már újabb társadalmi erők felbukkanását és lassú, de biztos kifejlődését eredményezi: a városi polgárság osztályát. A városok polgárai egyre gyarapodnak, iparuk fejlődik és tömegek jelennek meg egy-egy vásárhelyen, ahol természetszerűleg kínálkozik az újabb kor eszméinek kicserélődése. Nemzetközi kalmárok nemcsak árúikkal jelentkeznek a mozgalmasabb városok piacain, hanem anyagaton egyre jobban és gyorsabban kibontakozó és a kor vallásos felfogását bomlasztó eszmékkel is.

A monasztikus rendek már ebben a korban elveszítik a nép bizalmát hatalmassá duzzadt vagyonukkal, tized és más jogaikkal és az anyagelvűség be nem vallott, de annál inkább gyakorolt végrehajtó hatalmával. Paulus Hungarus Bolognában egyik előadása alatt megemlíti, hogy a ,,mai szerzetesek nagyon sietnek báránykáikat, a gondjaikra bízott keresztényeket mielőbb megnyírni, ha lehet többször is, pedig azokat már a királyok 'questorai' úgyis megnyírták". Szavait kifejezetten a magyar szerzetesekre vonatkoztatta (83), Külön megnevezi a pannonhalmi apátot, aki "egyházi tizedet követel a pogányoktól is, akiknek a megkereszteléséről elfeledkezett gondoskodni" (84.). A legmagasabb egyházi, egyetemi tanszéken elhangzott kemény bírálat bizonyára megfelelt a valóságnak. Már láttuk, a szerzetházak nagy vetélkedését egymás között és a püspökökkel, amikor nem a "zelus animarum", a lelkek gondozásán folyt a vita, hanem az egyházi jövedelmeken és kiváltságokon.

Az elmondottak során: a monasztikus rendek a 13. században - legalábbis az inkvizítorok mértékével mérve nem teljesítették az új kor szellemének megfelelő követelményeit: a tömeg-lelkipásztorkodást. Ez adja meg a kolduló rendek rohamos terjedésének egyetlen magyarázatát.

Sokkal nagyobb és sűrűbb súrlódási felületet jelentettek az új szellem szülte kolduló rendek, tehát az inkvizítorok és a lovag-rendek közötti véleménykülönbségek. A három fényes lovagrend 40 vár-kórház-kolostora hallatlan gazdagságot jelentett egy leszegényedett ország nyomorgó és bizonytalanságban élő néprétegeivel szemben. Főképp a II. Géza király hívására megtelepedett Ispotályos, vagy ahogy kórházaik alapítója után nevezték, Jánosos lovagok jelentettek nagy hatalmat 16 várszerű klastromukkal. Az Ó-Budán levő nagy anyakolostoruk a Szentlélek vára és kórháza, valamint Fehéregyháza perjelsége többször szerepel 4 "beginák" elleni inkvizíciós perekben: kiderül a peraktákból, hogy Veresegyháza és környékén "jámbor női egyesületek" fedőleple alatt közel hatszáz szövő-fonó asszony és leány dolgozott nekik az általuk szerkesztett szabályzatok és fegyveres felügyeletük alatt (85). A vagyoni biztonságot lett volna kötelességük fegyverrel is megvédeni, de ezt a hatalmukat sokszor arra használták fel, hogy a király és főnemesek által elzálogosított birtokok népén erőszakkal behajtsák jövedelmeiket. Kórházaik országszerte nagy szolgálatot jelentettek a közegészség terén, de mint a perek során látni fogjuk, csak a vagyonosabbak nyerhettek náluk enyhülést (86). Esztergomi leprástelepükről is többször szó esik, főképpen a sámán-perekkel kapcsolatban.

Gazdagságuk fitogtatásával, fényűző, aranyozott sisakjaikkal (arany perjel!), tollas forgóikkal, bár a keresztet viselték ruháikon és pajzsukon, - innét a népies "Keresztúr" elnevezésük - sok ellenszenvet váltottak ki nemcsak a népben, hanem a későbbi budai Szent Miklós domonkosrendi perjel Simon inkvizítor is megrója őket hivalkodásukért "vessétek le a sok pompát, ha a szegény Krisztusért akartok harcolni és ne viseljetek mást, mint csak a keresztet, amelyre eddig nem hoztatok nagy dicsőséget ..." (87).

A "kereszturak"-nál csak a templomos lovagoknak van a 13. század vége felé rosszabb hírük. Pénzügyi szervezeteikkel, kölcsönző intézményeikkel kezükben tartják az ország jövedelmét és nemzetközi kapcsolataik révén beleszólnak az ország belügyeibe is. Lovagi mivoltuk erősebben érződik, mint a szerzetesi és bár elkísérték II. Andrást szentföldi hadjáratában, ezt sem tették fogadalmukhoz híven a Szent Sírért lelkesedve önzetlenül, hanem megszerezték érte a pozsonyi vámot, ahol a nyugat felé vivő kereskedelmi utak és a Duna révei kezükbe kerültek. Gazdagságukra jellemző, hogy amikor, a század végén Szép Fülöp francia király eretnekséggel vádolva őket, nagymesterüket és négy társát a párizsi piacon megégettette és vagyonukat elkoboztatta, összegyűjtött kincseikből helyre tudta hozni országa nagyon zilált anyagi ügyeit. Jellemző magyarországi szereplésükre az is, hogy az országon átvonuló szentföldi zarándokokat ők kísérték végig magyar földön, hogy biztonságban vonulhassanak dél felé, de személyenként és lovanként 2 dukátot kellett fizetniök, vagy zálogot hagyniok ebben az értékben (88). Hogy kezük a rabszolgakereskedelemben is benne volt és szolgaságra vetették a kamatokat fizetni nem tudó adósaikat és az ország területén ide-oda szállították őket, ahol keresettebb volt a kézimunkás, szintén az inkvizíciós perekből tudjuk (89),

A harmadik lovagrend a Teuton lovagok, vagy német keresztesek az inkvizíció megjelenésekor már nem voltak magyar földön, mert politikai irányzatú szervezkedésükkel "Burzenlandot", Brassót és vidékét az erdélyi szász részekkel önálló állammá akarták tenni az ő vezetésük alatt. Kivonulásuk nem ment teljesen simán. Lengyelországba költöztek és magukkal vittek minden mozgathatót, csak kolostoraik csupasz falait hagyták hátra, és templomaik oltárát is szétdúlták. Lengyelországban ők alapították aztán Königsberget és állandó harcban állottak a lengyelekkel, litvánokkal és egyéb környező népekkel. Nagymesterük az inkvizíció magyarföldi megalakulásakor Saza Hermann volt, aki nagyon sokat járt Magyarországon és mindent elkövetett, hogy visszaszerezze magának Erdélyt, de IV. Béla nem volt többé hajlandó visszatelepíteni őket, főképpen a nagyon elterjedt németellenes országos hangulat hatására.

Ez lenne a magyar keresztény egyház életének keresztmetszete nagyon hevenyészett formában a főpapság, a falusi és városi plébánosok, a monasztikus és lovagrendek életén keresztül vizsgálva, amikor 1222-ben megkezdi munkásságát a hit tisztaságának védelmére az inkvizíció. Az eredmények csak akkor jelentkezhettek sikerrel, ha a sok visszaélést és erkölcsi hanyatlást a kolduló rendek újszerű, főképp a szegénység durva darócába öltözött hit hirdetői meg tudták reformálni. Erejük titka a szegénységben rejlik. Földi javakból csak annyit fogadhatnak el, amennyit aznap elfogyasztanak. Életüket koldulásból tartják fenn. Kolostoraik az első időben a külvárosok ócska házai, vagy üres árú raktárak, amiket kalmárok engednek át nekik. Elvegyülnek a nép között és a sokadalmakban, vásárokban mindig ott vannak és újszerűen hirdetik az Igét, fenyegetik a népet Isten haragjával. Bírálják azokat, akik a szegény Krisztus nevében gazdagságra törnek. Megintik a hatalmasokat, ingyen szolgáltatják a szentségeket, egy szóval: forradalmasítanak. Egyetlen védelmük a fennálló egyházi intézmények képviselőivel szemben a kezükben levő pápai levél, amely őket "pugiles fideinek", a hit kemény ökleinek nevezi. Ez a védelmük és ezért vállalják az inkvizítorok hálátlan szerepét.

60. Kassai kódex: anno 1285. - 3.
61. V. ö. 23. sz. jegyzet.
62. Az oltárkáplánok panaszait két ízben vizsgálták ki e tekintetben, Nagyszombatban és Ó-Budán, mindkét ízben az ő javukra döntve.
63. V. ö. 23. sz. jegyzet. Egyébként ebben az évben Petrus de Luna bíboros újból megerősíti a spanyol papság számára ezt a privilégiumot. 64. U. o.
65. Hazai Okmánytár IV. 2. - 543.
66. SZALAY L: Magyarország történelmi emlékei. Milleneumi kiadás. 457. oldal.
67. Kassai kódex: anno 1280 - 12.
68. U. o. anno 1282 - 9.

69. "Nota quod clericus... potest resistere etiam arma sumendo et est notandum pro clericis hungaris..." Fol. 70/v.
70. LEFEBRE: L'attelage et le cheval de selle á travers les ages. Paris, 1931. 92. oldal
71. U. o. 132. oldal.
72, MAAS E.: "Eunuchos und Verwandtes." Rheinisches Muzeum, 1925.
73. FABRITIUS: Sichsiche Nazional Archiv II. 239.
74. Kassai kódex: anno 1282 - 23.
75. U. o.: anno 1265. 19.

76. A segesvári szűcs céh a templomból elmaradásért "verpusst eyn fut Wax" büntetést ad. A mással társulót pedig "verpusst eynen Zenten wax" lerovására kötelezi. Müller: Deutsche Sprachdenkmähler aus Siebenbenbürgen. Hermannstadt, 1864. 99. 99. oldal.

77. Kassai kódex: 1256 - 23.
78. MONUMENTA ROMANA EP. VESPRIMIENSIS. I. 337. 12.
79. Kassai kódex: anno 1282
80. BALICS L.: A római katolikus egyház története Magyarországon. II. - 2. Budapest, 1890. 377. stb;
81. NÉMETHY L.: A régi Buda és Pest művészete a középkorban. Katolikus Szemle, 1901. 519.
82. BALICS: i. m. 351-2. oldal.
83. Codex Vatic. Fol. 92/r.
84. U. o.: Fol. 89/r.

85. Kassai kódex: anno 1248 - 4.
86. U. o. A sámánperek egész sora hivatkozik az Ispotályosokra. Azért akadtak jóindulatúak is, mint az 1237-ben tartott vizsgálatnál Ágota és Marsa nővérek ellen, az esztergomi Albert ispotályos fráter a sámánnők javára tanúskodik.
87. Kassai kódex: 1278 - 34.
88. Kassai kódex: 1229 - 3. 89. U. o, anno 1283 - 4.

IV.

MAGYARORSZÁGI ERETNEKSÉGEK

Gyökerében magyar eredetű tételes eretnekség, vagy az egyházi fegyelmet merev dogmaszerűséggel elvető mozgalom, nem alakult ki hazai földön. Amit korabeli, javarészben osztrák krónikák felpanaszolnak, vagy pápai követek vádként említenek, az soha sem lépi túl a félpogányság, esetleg álkereszténység fogalmát, mint a nemrégiben felvett új vallásváltozás természetes következményét (90). Mint magyar különlegességet e téren, az említett források az "istentelen káromkodás" ferde szokását említik csupán. (91

Annál nagyobb a nyugati keresztény államokban oly sűrűn felburjánzó eretnekségek magyarföldi vetülete. Brunó olmüci püspök 1274-ben IV. Kelemen pápához küldött beszámolója keserűen rója fel a magyarok szabados gondolkozásmódját: "Magyarország mindenféle külföldi eretnek előtt szívesen tárja fel kapuit és ezzel erősen veszélyezteti a szomszédos keresztény országok érdekeit" (92), A panaszos beszámoló, annak ellenére, hogy politikai szándék szülte és valójában Ottokár cseh király hódításainak akar jogi alapot teremteni, nem volt alaptalan gyanúsítás. Mint látni fogjuk, ebben az évtizedben özönlik el a Dél-Rajna vidéki és flamand városok "takehan"-jai, a hatalmassá duzzadt belgiumi gyapjúszövő és kelmefestő ipar kizsákmányolt munkástömegei többek között a magyarországi Dunamenti városokat, főképp Győrt és Esztergomot. A középkorban a "takehan - takács" fogalma azonosult az "eretnek" fogalmával és amikor sokszor életük kockáztatásával menekülnek ezek a szerencsétlen munkás csoportok,  a nyugati szomszédos keresztény országok visszakényszerítik őket hazájukba. Egyedül Svájc és Magyarország nem adta ki a szökevényeket. Az első ilyen nagyobb méretű menekült csoport 1245-ben érkezett magyar földre és az Eger melletti Szent János völgyben települt meg s "leodiumiak" néven még a 16. században is történik róluk említés. (93)

Ugyancsak idegen eredetűek a Felvidék "cipszer"-jei is,. akik annyi gondot okoztak az inkvizíciónak. A sok vetélkedés a "céhek" között anyagi természetű volt, de az idegen származású polgárság hamarosan rájött, hogy egyházilag jóváhagyott "fraternitas" jámbor színezete alatt jobban tudja érdekeit védeni az ősi, magyar lakossággal szemben (94), Ugyanez a helyzet Erdély szász városaiban, főképp Brassóban. Itt, a nagy szűcsipar központjában az egyházi befolyás alatt nagyméretű szervezkedések folynak a 13. század óta. Az inkvizíció egyszerűen eszközzé válik az idegen eredetű polgárság kezében, megfojtva a hajdanán annyira virágzó magyar prémipart. (95)

Idegen eredetű a szíriai Aleppó (96), és a szicíliai Salernó (97) egyetemeivel kapcsolatot tartó böszörményeink tudós-mozgalma csak úgy, mint "sarracenok" élelmes, főképp ló- és rabszolga kereskedelemmel, valamint pénzkölcsöneivel az inkvizíció haragját magára hívó szervezkedése. (98)

A "cucurbitak" eretneksége a balkáni, bogumillá lett kunoktól szivárog hazánkba és egészen elüt az ősi pogány kunok hiedelemvilágától. Ezt is mint idegent kell tekintenünk a magyar egyháztörténelemben. (99).

Idegen "eretnek" szellem termelte ki a magyarföldi "vezeklők" mozgalmát csakúgy, mint a pápáktól annyira elítélt és "prostituta" számba vett jámbor beginák szervezeteit (100), a "katalinákat" (101) a Pozsonyig elhatoló francia és Rajna-parti "önostorozók" éneklő, betegagyú tömegjeleneteit (102) és még később Griska nyomán egész Felvidékünkön elterjedt huszitizmust. (103)

A felsorolt idegen szellem termelte tételes vagy mozgalmi eretnekségek mellett az ősi magyar pogányság lappangó, rejtett erői szintén felhívták a hitvédelmi bizottságok gyanakvását. Ez a bizalmatlanság nem eredhetett másból, mint a Nyugat-Európa fiaiból verbuválódott inkvizítorok, pápai követek felületes szemléletéből. Szent Gellért sem értette meg a maga korában a honfoglaló magyarság "lareseit", "házi isteneit", mert európai eszmerend szerint a hét ősnek, hét nemzedék számontartásának a kultusza, mint a becsületes és tisztességes családoknak a szimbóluma pogány szobrocskák szereplése alapján egyszeriben "bálványimádássá" fajul Legendáiban (104). Ugyancsak "gyanús" az inkvizítorok előtt a magyar alsópapság, de még inkább az ősi hit sámánja idegenszerű, prémes-tollas ruházata, lovasversenyei a közkedvelt solymászat keresztény mezbe bújtatott szertartásai, temetőket járó énekkórusai, vagy pásztornépünk ,,szállásváltása", barmaiknak jobb legelőt keresve. Gyanakodva írták le jelentésekben a pápai követek népünk korabeli "barbár" hajviseletét, hangos rikkantásokkal tűzdelt vigadozását, ősi lakomáit, a táncos-énekes falusi ünnepeket. Mindez idegenszerű előttük, épp azért sanda gyanakvásuk kíséri minden mozdulatukat. (105)

Így érthető a nagy buzgalom, amellyel igyekeznek az ősi regösök énekeiben, mondókáiban a pogányság elemeit felfedezni. Ezért égnek meg máglyán az első magyarnyelvű könyvek és írások: érthetetlenek az idegennek. Érthetetlen, tehát eretnek. Titokzatos és rejtelmes volt előttük a sámán gyógyító, ősi soron gyakorolt művészete is. Kuruzslással, pogány rejtett erők igézetét gyanítva, vádolják őket, mert eredményeik a nyugati egyetemeken tanult "fizikusokat" is megdöbbentik.

A legzaklatottabb népréteg azonban mégis a besenyők népe. A somogyi Zselicség makkoltató kondásai, a Mátra ős-erdeinek bölényesei, a Vág- és Garam-völgy halászai, a Mezőség és Sárrét pákászai, a Rába-köz láptaposó hódászai és Szent Gál agarászai mind sorra kerülnek az inkvizíció elé. Külön nép a magyar nemzet testben. De vére ugyanaz: török faj és az a jelleme is. Bár Árvától Háromszékig, Abaújtól Zaláig szórja őket szerteszét királyaink óvatos telepítő politikája, egy a gondolatviláguk végső eredője marad. Kemény és hajthatatlan. Ragaszkodása ősi, Ázsiából átmentett hitéhez rendíthetetlen, mint honfoglaláskori vezére Thonuzoba, akit Szent István élve temettetett el nejével együtt. (106)

A magyar egyház középkori életének keresztmetszete nem lenne meggyőzően teljes, ha a világi papság, szerzetesek és egyszerű hívők vallási felfogása mellett, nem vennénk sorra azokat a nyugatról beszivárgó reform- vagy eretnekeszméket, amelyek szükségessé tették az inkvizíció intézményesítését. Sorra kell tehát vennünk a középkori szellemi mozgalmakat, amelyek magyar földön is gyökeret vertek és főképp a városok idegen polgárságát távolították el a hivatalos egyháztól.

V.

AZ INKVIZÍTOROK

121 6-ban Bologna egyházjogi egyetemén egy időben két magyar tekintélyes kanonista szerepel a tanárok között: magister Paulus és Damasus Hungarus. Az első az egyetemi legmagasabb tisztet tölti be: ő a rektor (107).

Egy kisebb, talán húsz tagból álló magyar tanulócsoport is a várakozás reményében kíséri a majdnem önálló magyar "garorum". A magyarság tekintélyének fénypontja ez nem csak Bolognában a tanárok szereplése miatt, hanem Róma is a várakozás reményében kíséri a majdnem önálló magyar vállalkozást, II. András szentföldi kereszteshadjáratát, II Ince pápa udvara minden mozzanatról értesül a hetente érkező hírnökök útján. Ez a nagy érdeklődés visszatükröződik Paulus mester száraz jogi fejtegetéseiben. Tanítványai feljegyzik minden szavát és kommentárjai valóságos korképet festenek a magyarság külföldön is érezhető problémáiról. A tanárok természetszerűleg hamarább és biztosabb forrásból értesülnek minden eseményről, amit a korabeli krónikák elfelejtettek megörökíteni. Pál mester híres "Notabilia"-i a közelmúlt Lateráni IV. zsinat határozatainak korszerű kommentárjai (108 )sorok között néha anekdoták, néha kesergő bírálatok sorozatát adják, amelyeket a szorgos tanulók "quaternosai" átmentettek korunknak. Így hallják, hogy a magyar király Libanon völgyeiben édes sziruppal akarja enyhíteni szomját, de gyanakszik az italra és szerencséjére csak megízleli, mert valóban megmérgezték volna. Így csak súlyos beteg lesz. Azt hallják, hogy a magyar király hadászati tekintélyével előre megjósolta, hogy a Szentföldet a szokásos, eddig viselt háborúkkal sohasem szerzik vissza aterepismeretek alapos kihasználása nélkül. Hírt hallanak, hogy a kánai csodás borszaporítás két kőkorsóját is magával hozza a király, mint szent ereklyéket, melyeknek a valódiságát ők maguk is kétségbe vonják (109). Hallanak arról is, Pál mester előadása alatt, hogy a király a viharos tengeren milyen beteg volt és lázálmában, Gellért hajdani Csanádi püspök szellemével viaskodik, aki megfenyegeti őt, ha nem tartja be atyái ígéretét a ravennai Szent Péter templom felépítésére (110). A visszatérőben levő király sikertelensége egyszerre érződik a minden segítséget mástól váró olasz városok és a pápaság reményeinek fogytán. Főképp az érinti kellemetlenül III. Incét, hogy a magyar király a keleti egyház hitén élő Laskarisok udvarából egy fiatal leányt hoz, hogy az ifjabb királlyal, Bélával eljegyezze azt. (111)

A tanárok ismerik a politikai hátteret és óvatosan bírálgatják a pápa nemtetszését a magyarság keleti kapcsolatainak kiépítésében. Pál mester a kor ütőerén tartja ujjait. Az ifjúságra - magyarokról van szó - roppant hatással van a majdnem "szabadelvűnek" bélyegezhető magyarországi egyházi élet kemény bírálata, annak nemzetietlen magatartása miatt. Meráni Gertrud meggyilkolásával a már-már mindent meghódító germán szellem megtorpan ugyan, de helyét ismét idegenek, a "leodiumiak", a flamand városok papjaiból verbuválódott új vezetőréteg foglalja el. Pál mester keservét és bírálatát így fejezi ki hallgatói előtt: "Becsületünket nem szabad eladni idegeneknek, és ezt a magyarok ellen mondom, akik szívesebben emelnek fel külföldieket, mint sajátjaikat. . ." (112). A nemzeti önérzet lázadozása csak folytatódik Róbert esztergomi érsek személye ellen, akit Pál mester tévesen "anglicus"-nak, angolnak nevez (113). Talán Göncöl magyar érsektől kaphatta pontos értesüléseit. Göncöl (Goncol) érsek sűrűn jár a pápáknál a boszniai patarenusok bogumilek ügyében és később nagy barátja Magyar Pál mesternek otthoni szereplése idején (114). Bírálja Esztergom érsekét "diplomáciai hamisságáért", mert egyházi hatalmát felhasználva kiközösít országnagyokat, akiket azonban az istentiszteletek után "osculum pacisra" - békecsókra vár, velük nyájaskodik, de azért utólag mégis kijelenti, hogy az illető "excommunicatus vitandus" elkerülendő kiközösített. Nem helyesli azt se, hogy a veszprémi püspök, de még inkább Péter győri egyházfő jogait önkényesen sérti azzal, hogy egyházmegyéje területén is viseli a "palliumot" a hermelin-szegélyű rövid palástot (115). Elítéli Uros apátot, a pannonhalmi Szent Márton monostor fejét azért, mer magát szlávosan úrnak hívatja, pedig nem is ez a neve. Népe nyomorgatásáról is kicsordul belőle a vád: azok a pogányok és szegények, akiket a bencés apát dézsmaadásra kényszerít, valójában mentesek lennének ilynemű egyházi kötelezettségektől, mert csak a keresztség felvételével lesznek az egyház hívei (116). Magyar önérzete sokszor abban is megnyilvánul, hogy ha királyok felsorolásáról van szó valamilyen jogi ügy taglalásakor, mindig a "rex hungarus" az első (117)

Ismeri a magyar alsópapság sanyarú helyzetét is, hiszen a maga is egyszerű közrendi család sarja (118) és többre értékeli ezeket a szerény, halkszavú írástudókat, mint a magyar nemeseket (nobiles és nagycímű prelátusokat, akiket ,,asini coronati" koronás szamarak jelzővel illet és a közjó ellenségeinek tart (119). Még a frissen lezajlott, 1215-ös lateráni zsinattal sem ért mindenben egyet, éppen a magyar szokásjogok és korabeli közbiztonsági viszonyok nem ismerése alapján. Szerinte, amikor a zsinat elrendeli a magyar alsópapság fegyverviselési tilalmát, helytelenül jár el, mert a magyar papoknak joga van személyi és vagyoni biztonságuk védelmében fegyvert tartani. (120).

Magyar fajtája iránt azzal mutatja ki szeretetét, hogy az ifjúság csoportjait takarékosságra hívja fel, mert szerinte egy csoportban olcsóbban élhetnek (121). Figyelmezteti őket arra a veszélyre is, hogy ne engedjenek a csábítóknak, akik őket Bolognából a modenai és vicenzai egyetemre csalogatják, mert az ottani ,,tudomány semmit sem ér, vagy legalábbis nem jobb, mint a bolognai" (122). Intelme arra is kiterjed, hogy együttérzésüket az egyetem idegen hallgatóival szemben ne tagadják meg, legalábbis olyan szomorú alkalommal, amikor egy-egy társukat temetőbe kísérik (l23). Szolgálatkészsége honfitársai felé azzal is megnyilvánul, hogy bármikor, bármi ügyben kérhetnek személyes találkozást a rektorral. (124)

Az idegenbe szakadt magyar ifjak természetszerűleg egybefogódzó csoportjának, az elmondottak alapján, Magyar Pál mester, tehát nemcsak egyetemi rektor és presbiter mivoltában vezére, hanem a nemzeti érzés józan mértékű ébrentartásában is. Nemzetközileg elismert tudása, erkölcsi elégtétellel töltheti el, az egész Európából ideözönlők tömegeiben szerény és szegény szigetként meghúzódó tanulókat. Csak négyük neve ismeretes: Kalán nembéli Pós a, BánffyBuzád az országnagyok fiai, két közrendi Sycardus és Kozma presbiterek, fiatal papok, míg a többiek ismeretlenek. (125)

Bologna ezekben az években vetekszik Rómával, mint a nagy események színhelye, nagy szellemi mozgalmak fészke, vándor diákok tömegeinek, kereskedőknek találkozóhelye. II. Frigyes császár is meg-megjelenik a zajló városban, hogy a pápaság hatalma ellen az egyetem legjobbjait fellázítsa (126). Ilyen nagy forgalomban fel sem nagyon tűnhetett két szegény szerzetes érkezése, akik az egyetem lépcsőin is megpihentek és a diákságot újszerű, majdnem forradalmi jellegű beszédeikkel izgalomba hozzák. A két új eszmehirdető Domonkos spanyol kanonok és Orleánsi Regináld, "az egyetemek szirénje", párizsi tanár, a kis magyar közösségre is nagy hatással vannak (127). 1218 december 16-án kánoni jóváhagyással már meg is alakult a Prédikátorok (Domonkosok) rendje. Az egyetem temploma hamarosan az új szerzeteseké és Magyar Pál az új kolostor első perjele. Tanártársával és négy említett tanítványával együtt veszik fel a festetlen gyapjú darócruhát. Tudása legjavát adja az új szerzetesi közösség belső szabályzatainak és külső tevékenységre irányuló munkatervének megformálására. Domonkos felkérésére megírja a "Summa de poenitentiae" munkáját, amely a lateráni zsinat előírása szerint évente kötelezővé tett gyónásra ad tanácsokat a papságnak. Még ma is több, mint ötven kéziratban levő írása Európa összes könyvtáraiban, mutatja hatalmas elterjedtségét. (128)

Ez a munka nagyjelentőségű az inkvizíció szempontjából. Egészen új utakon indulva, felsorolja a gyóntatók szükséges adottságait a hívekkel szemben. Főképpen a felteendő kérdések fejezete nagyon fontos és újszerű annyira, hogy III. Honor pápa 1221 februárjában különleges örömét fejezi ki, hogy a fráterek hathatósan felkészültek a nagy feladatra. Ő nevezi őket "pugiles fidei"-nek, a hit ökleinek. (129).

Két évig készülnek nagy feladatukra. 1221 május 30.-án, az év pünkösdjén, megünneplik az "apostolok oszlását" és szétszóródnak a szélrózsa minden irányában. Magyar földre nyolcan indulnak: Négy magyar, Pál mester vezetésével: Damasus, Pósa, Bánffi és Kozma. De velük mennek magyar földre a lengyel Jákó és Szádok valamint a flamand Detre és Reynold fráterek.

Magyarországon az első kolostor Pál mester nagy barátjának, Péter győri püspök székhelyén épül, majd: hamarosan követi a flamand Esztergom, Csázma és Pécs. Szegénységük, amelyre ünnepélyes fogadalmat tettek, nagyon segíti rohamosan fejlődő szervezkedésüket. (130)

Magyar Pál mester nem nagy szerepet vihetett a kolostorok építésében, mert neki van a legnagyobb feladata: ő az első magyarországi főinkvizítor. Működési helye a királyi udvar (131 ). Hivatalból a kúriához tartozik, hogy a püspököknek bármikor rendelkezésére álljon és a királyt sokszor felkereső pápai követségektől irányítást kapjon. II. Andrással kezdettől fogva baráti kapcsolatai vannak (132). Első nagy intézkedése az inkvizíció terén a keresztény kunok ügyében indít útnak több szerzetest, hogy a bogumil patarenus eretnekségektől igyekezzenek elvonni őket. A kun inkvizíció folyamán ő maga különbözteti meg ezeket a "cucurbita" (tökfejű!) kunokat az ősi, pogány vallást követő fajtestvéreiktől, akik akkoriban még laza államszövetséget alkottak Havasalföldtől egészen Krím félszigetig, bár egyes csoportjaik már Jónás király óta a Balkánon is éltek. (133),

III. Ince pápa többszöri sürgetésére siet, hogy megszervezze magyar földön az inkvizíciót, főképpen az olaszországi orvosok panaszára annyira elterjedt régi magyar "félkeresztény" sámánok ellen, akik kuruzslásaikba belekeverik a pogány, ősi elemeket. Az olasz "fizikusok", ahogy akkoriban az orvosokat nevezték, Fülöp, de főképp Sándor vezetésével szervezkedtek és igyekeztek mint II. András udvari felcserei, honfitársaik útját egyengetni ezzel a rendelettel. (134)

Valószínűleg a királyi udvarban és az olasz orvosokkal sokat vitatkozva írta meg a magyar inkvizíció alapvető, irányító munkáját a "Monita" című tanulmányt, amelynek a töredékeiből is egy faját védő, még a mai vizsgálódó előtt is "szabadelvűnek" mondható okfejtéssel a természetes gyógymódszerek mellett tör lándzsát.

Az "Intelmek" a középkori jogtörténetben is egészen egyedülálló helyet biztosít magának azzal, hogy a magyar szokásjogot vallja az egyházi rendeletek sokszor általános megfogalmazása helyett alapul. Ezt a magyar szokásjogot még a pogányság előnyére is fenntartja nemcsak elméleti okfejtéssel, hanem gyakorlati alkalmazásban is.

Már a bevezető gondolat is eredeti és jellemző Magyar Pál nemzetmentő, ügyes magatartására: "Cui pater est populus, non habet ille patrem", "aminek a nép az atyja, annak nincsen atyja" jogi elvből kiindulva védi a szokásjogon alapuló ősi magyar felfogást, hogy az emberemlékezet óta gyakorlatban levő szokások a nép életében törvényekké merevednek, bár más tekintélyre, mint magára a népre, nem támaszkodnak. A szokásjognak nincs szerzője, vagy ha van, "tot auctores tenet, quot continet auctoritates". (135)

Gyakorlati vonatkozásban vitába száll az említett szokásjog alapján is, bár hivatkozik a "regula agustina"-ra, hogy a keresztség által a bűnök eltörültetnek, de nem a házasságok. Ez volt egyik fő vitatárgy közötte és a merev, szigorúan az egyházi érdekek szemléletéből kiinduló Teuton János között, aki III. Ince nagyobb bizalmát élvezve; visszaszorítani igyekezett és pedig sikerrel, Magyar Pál mester nagy tekintélyét (136). Az említett tétel azért volt fontos, mert az u. n. "vegyes" házasságok, amelyek azzal álltak elő, hogy az egyik házasfél megkeresztelkedett, míg a másik megmaradt ősei hitén, az egyház szándéka szerint azonnal felbontandók és a keresztény félre nézve semmiféle kötelezettséggel nem bírnak. Pál mester makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a házasságok a két vallás között is fennállhatnak, a gyermekek javát tartva szem előtt (137). Másik ilyen "pogányvédő" és sokat vitatott felfogása; "A pogányok nincsenek alávetve az egyházi kánonoknak" (138). Ennek a gyakorlati jelentősége az volt, hogy nagyon sok egyházfő, főképpen a szerzetesek monostorai követelték a dézsmát és egyéb terheket a területeiken lakó népektől akkor is, ha azok nem voltak történetesen keresztények. Pál mester e téren szembeszállt a pannonhalmi apáttal Urossa 1, aki az "erdei emberektől" a Bakonyban követelte a tizedleadást, pedig az inkvizítor szerint elfeledkezett kötelességéről, hogy azokat keresztény tanításban részeltesse (139), Ugyanilyen tétele volt az is, hogy a pogányoknál nem szabad megkövetelni a házassági akadályként szereplő közeli - harmadfokú - vérrokonságot, ha azoknál ez szokásjoggá vált. (140)

Legnagyobb jelentőségű tétele azonban, amely miatt magával a pápai legátussal, Fülöp prenestei püspökkel is nehézségei támadtak, az ős pogány vallás egyenes védelmét szolgálja: "Nem vétekezik az, aki állati áldozatok bemutatásával tiszteli a Napot, ha ezt isteni kinyilatkoztatás fényénél teszi: és ezt a régi magyarokpapjainak javára mondom, még akkor is, ha ez a kinyilatkoztatás az régiek legfőbb lényétől (ente supremo) ered, mert ez Istennel azonosítandó" (141). Ennek a valóban szokatlan jogszemléletnek vallástörténelmi jelentőségét csak úgy értékelhetjük igazán, ha azokat éppen a magyar fö-hitvédő vallja magáénak és mintegy előírásszerűen adja tovább a későbbi inkvizítoroknak. Amint látni fogjuk, ez a "szelíd" módszerű inkvizíció nem sokáig maradt érvényben, mert Pál mester utódja, a német származású János 1232-óta már a "merev" Marburgi Konrád féle német módszereket alkalmazza a magyar földön még itt-ott lappangó ősi-hiten levők ellen. (142)

Az "Intelmek" arra is fényt vetnek, hogy az országban nem volt egységes nézet a sámánokka1 szemben. II. András, aki uralkodása utolsó éveiben inkább keleti orientációkat vallott, nem volt annyira radikális eretnek és ,,félpogányirtó", mint fia IV. Béla az ifjú király, aki talán éppen meggyilkolt anyja szellemi örökségeként mindenekfelett tartotta a nyugati kapcsolatokat és igyekezett felszámolni a magyarság ázsiai örökségét. A két királyi udvar nemcsak politikailag, hanem az egyházzal szemben vallott magatartásában is kifejezte ezt az irányzatát. Elég csak két házassági példára hivatkoznunk. II. András az ikonumi szultánnal is hajlandó lett volna leányát eljegyezni (143) míg IV. Béla III. Honor pápa unokahúgát akarta feleségül adni ifjabbik fiához, Béla herceghez (144). Bár a két említett házasság egyike sem valósult meg, sőt a két király éppen a kényszerű helyzet folytán ellenkező gyakorlati megoldásokra fanyalodott, - II. András nyugati, IV. Béla keleti házasságot kötnek - egyikük keleti, másikuk nyugati orientációja letagadhatatlan.

Magyar Pál mester II András udvarában élt és ő maga is az ősi soron szerzett ázsiai örökség védelmében áll ki, amikor az "Intelmek"-ben a sámánok gyógyításairól megemlékezik. Mint láttuk, nem tudták fajának szeretetét kioltani belőle a királyi udvar olasz orvosai sem, akik kénytelenek a híres egyetemeken szerzett tudásuk mellett eltűrni, hogy a sámánok véleményét is meghallgassák, sőt kérjék adandó esetekben. Pál mester maga is szembetegségben "lippitudo oculorumban" szenvedett és sámánok gyógyították meg (145) Háláját és belső meggyőződését fejezte tehát ki, amikor azok szerepéről többször megemlékezik. Mély természetfilozófiával mondja: "A természetes művészet inkább művészet, a természetes tudás inkább tudás, mint a mesterséges művészet és tanult tudomány. Ezt pedig bizalmasan mondom (confidentialiter) nehogy könnyen higgy az orvosoknak, akik azt állítják, hogy jártasak a "lutetiai" (párizsi!) vagy a szicíliai tudományokban (146 )de a természetes dolgokban annál járatlanabbak és messze maradnak öregeink sámánjainál". (147)

Igyekszik megmagyarázni a "csodás"-nak nevezett gyógyításokat is, amellyel a nép egyszerű gyermekei megokolták a természetes folyamatot a betegségek lefolyása terén: "Óvatosan kell értelmezni az elnevezéseket a csoda-forrásokról, patakokról és folyókról a betegek meggyógyulása terén. Ugyanis nem maga a forrás, patak vagy folyó, vagy azok vizei csodaerejűek, hanem azáltal, hogy a forrásvíz, vagy a többieké megtisztítják a testet, a tisztasággal meg is gyógyítják azt betegségéből. . ." (148). A következmény már gyakorlati: "nem kell megbüntetni a nép mágusait, ha azok ilyen vizekre vezetik a népet, vagy forrásokban megmossák, sem csodának tekinteni, ha ezzel egyesek meg is gyógyulnak". Ismerve a királyi és városi "fizikusok" nem is mindig rejtett anyagias szándékát, hogy a sámánokat eltávolítsák "pogány szertartások" ürügye alatt az inkvizíció igénybevételével, mint üzleti vetélytársakat, szintén nyilatkozik: "Ha valaki saját anyagi hasznára és pénzért gyógyít, akkor művészete másként bírálandó el, mintha valaki csak a beteg javát nézi, távol tartva magától a nyerészkedést, akkor működése egyenesen dicséretreméltó még akkor is, ha az a valaki sámán, vagy ,természetes orvos' ... " (1.49).

Bizonyára ismert eseteket, amikor a sámánok tudása is csődöt mondott és ezért a "királyi fizikusok" felelősségre akarták vonni őket. Szerinte: "Fysicus non est puniendus, nem büntetendő, ha teljes művészetét és tudását a beteg megkönnyebbítésére adja ugyan, de a beteg mégis meghal, és ezt a hivatalos orvosok ellen mondom, akik rögtön ,felelősségről' sőt ,gyilkosságról' beszélnek ,ha a sámánok által gyógykezelt betegek valamelyike meghalt" (150)

Az "Intelmek" szerzője az általa képviselt "szelídebb" módszerű hitvédelmi eljárásaival nagyon kihívhatta maga ellen a pápaság bizalmatlanságát is, mert elítéli az erőszak és fenyítések alkalmazását. Ezt a véleményt már 1222 végén kifejthette, amikor III. Honor pápa, megunva a magyar királyok húzódozását hogy a Balkánon elterjedt patarenus bogumil eretnekek ellen keresztes és irtó hadjáratot vezessenek, és teljhatalmú megbízottját, a viterbói Aconciust küldte Magyarországra, hogy ebben az ügyben tárgyaljon. Aconcius futáraival

Göncöl érseket Spalatóba citáltatta, Az egyháznagy nem vette jó néven, hogy a legátus nem volt tekintettel agg korára, de azért Pál mester rábeszélésére és kíséretében megjelent a fiatal pap előtt, aki pápai teljhatalma tudatában fölényesen kezelte őt. A kereszteshadjárat módszereiről és eddigi sikertelenségéről folyt közöttük a vita, míg végül a legátus "gőgös és tudatlan magyarnak" titulálva az érseket, megfosztotta tisztségétől. Pál mester közbelépése sem segített s bár Aconcius belátta tévedését és visszavonta ítéletét, az önérzetében sértett aggastyán visszavonult és belépett a Domonkosok rendjébe. Pál mester szerepe, ahogy ő is Göncöl szelídebb módszereit ajánlotta "a szeretet mindent legyőz" elv alapján, nem maradhatott észrevétlenül a pápa gyanakvása előtt. Dacára nagy tekintélyének és egyházjogi tudásának, soha egyetlen oklevélben nem szerepel és nálánál sokkal jelentéktelenebb szerzetesek kezébe került a magyar rendtartomány szervezése, sőt idegenek töltötték be a püspöki széket is a majdnem általa alapított rendben, mint a flamand Detre, a kunok első és Teutón János, Diakóvár főpapja. (151)

II. András azonban végig ott tartotta udvarában és az inkvizíciók szervezésének ürügye alatt országos tevékenységet fejtett ki. 1231-ben Teutón Jánost, nagy német ellenfelét nevezik ki a magyar rendtartomány élére, de már őt is követi Sycardas 1234-ben, aki még a tatárjárás után is tartományi főnök. II. András és fia, IV. Béla közötti állandó családi viták és nézeteltérések voltak, főképp az öreg király harmadik házassága miatt

Estei Beatrix, (1234). A legnagyobb intrikus Mária királyné, a gőgös Laskaris leánya volt. Férjét, IV. Bélát ösztökélte állandóan, hogy a fiatal királynő életét ellenőrizze, mert Dénes nádorral hozták intim kapcsolatba. A hatvan éves király, alig tizenhat hónapi harmadik házasságkötése után 1235 szeptemberében meghalt és amikor a temetésre megjelent német császári követek a gyászszertartások után búcsúzkodtak IV. Bélától, a fiatal özvegy, aki már áldott állapotban volt, a követség tagjai között férfi álruhába öltözve elvegyült és velük szökött Ausztriába. Magyar Pál minden kísérlete, hogy a házasságtöréssel vádolt Dénes nádort és a halott II. András bizalmas embereit, Sochu fiát Jakabot, Solt királyi katonát, de főképp a király kedvenc orvosát Fülöpöt, akinek tevékeny része volt az özvegy szöktetésében (152) - megmentse, meddőnek bizonyult. Az orvost elevenen nyúzatta meg IV. Béla, míg Dénes nádort borzalmas kínzások után megvakíttatta (153). Miután a teljes jogú új király és Pál mester között már régebben amúgy is volt nézeteltérés a templomi menedékjog alkalmazása körül (154), az újabb események még jobban elmélyítették közöttük a különbségeket, visszavonult a budai Szent Miklós kolostorba, amelyet akkoriban már volt tanítványa Bánffi Buzád felépített.

A tatárjárás előtti közvetlen időkben már talán nyolcvan éves aggastyán, és végig kellett szenvednie a Teutón János által bevezetett új és kemény rendszerű inkvizícióról szóló híreket. IV. Béla esküivel ismételten tesz ígéretet a pápának, hogy az országban levő eretnekeket tűzzel-vassal irtani fogja, ezzel helyet adva a magyar vallási türelem ősi szeren Ázsiából magával hozott elnézésével a vallási viták felett egy új, a nemzeti felfogástól idegen szellemnek. IX. Gergely az új pápa már nem ismeri Pált személyesen, mint elődje, de a módszere is, az 1234-ben kihirdetett "De Haereticis" - az eretnekekről már előre vetette árnyékát egy újabb korszakra, amikor már nem a meggyőzés és hitvita erejével, hanem fegyverrel és korbáccsal fog dolgozni az inkvizíció.

90. THEINER: MONUMENTA HISTORICA HUNGARIAM SACRAM ILLUSTRANTIA. Róma, 1859, I. 307-8.
91. "nomen Dei gloriosum et benedictum Ungaris blasphematum est..." Continuatio Praedicatorum Vindobonensium. MG. SS. IX. 731.
92. WENZEL: i. m. IV. 10-6.
93. KNAUZ N. Monumenta Eccleslae Strigoniensis, 1874. 257.
94. Kassai kódex: anno 1248 a felvidéki polgárok eretneknyomozásai. 95. U. o.
96. Yakut muzulmán utazó és író beszámolóját közli Ipolyi. A. Magyar Mithologia. I. 61. oldal. 

97. Kassai kódex: Sándur muzulmán tudósnak, Kun László szicíliai királyi követének pere 1292-ben.
98. Kassai kódex: anno 1290-91.
99. Codex vat. FoL 90/r-c.
100. DÖLLINGER: Beiträge zur Sektengeschichte des Mittelalters, München 1890. 379. oldal.
101. Kassai kódex: anno 1238 egész sor "beginát" ítél el
102. U. o. A "katarus" Katalin-kultusz elterjedése nyomán "katalináknak" hívták ezeket a félig vezeklő, félig eretnek jámbor asszonyokat.

103. Kassal kódex: 1452. évi sárospataki és nagyszombati perek.
104. Citálja Ipolyi i. m. "Mano" alatt.
105. Fülöp pápai követ jelentését citálja Ipolyi u. 302.
106. SCRIPTORES RERUM HUNGARICARUM I. 53.
107. Mandonnet: i. m.: "Domino Paulo priore et rectore collegii seu universitatis..." 535. old.
108. DÉNES: I notabili di Paolo Ungaro, canonista de secolo XITI. Róma, 1944.
109. Codex Val. Fond. Borghese 261. Fol. 85-90.
110. U. o.
111. U. o.

112. V. ö. 32. számú jegyzet.
113. "Strigoniensis natus anglicus..." Fol. 82/v. 8/a.
114. U. o. Fol. 92i r.
115. U. o. 116. U. o.
117. u. o. Fol. 7s.

118. DÉNES G, i. m. 12, oldal.
119. Codex Vat. Fol. 64/r.
120. V. ö.: 69. jegyzet.
121. Codex Vat. Fol. 86/r.
122. U. o. Fol. 87/ r.

123.  U o. Fol. 86/r.
124.  U. o. Fol. 84/v.
125. Kassai Kódex: "Monita Magistri Pauli".
126. Johannes Teutonicust is elvitte magával palermói udvarába.
127. MANDONNET: i. m. 531. oldal.

128. I. m. 251. Mandonnet egyébként maga is több mint 30 darab kéziratot dolgozott át, de szerinte számuk okvetlen felülmúlja az ötvenet.

129. I. m. 522.
130. THEINER: i m. I. 87.
131. Kassai kódex: "Monita Magistri Pauli"
132. I1. o.
133. Ipolyi: i. m. 1. 6l.
134. Kassai kódex: "Monita".
135. L. o.

136. BERTHIER: B. Jordanis de Saxonis alterius Praedicatorum magistri oprea. Friburgi Helvetiorum, 1891. 15. old.
137. Kassai kódex: "Monita".
138. "Item pagani constitutionibus canonicis non subiacent, et est contra fratrem Johanem qui vult gentem nostram nondum christianam subiacere In sacris..." "Monita"
139. U. o.

140. U. o.
141. "Item non peccat, quis agendo inmolaciones bestiarum ad honorem solis, si faciat hoc de revelacione divina, et est notandum ad favorem magorum hungarorum etiamsi haec revelacio venit de ente supremo eorum, qui Deo identificatur..."
142. U.o.
143. "Noverit etiam vestra sanctitas Zultanum Iconiae ad nos suum destinasse nuntium, ut si aliquam filiarum nostrarum aut cognatam Bibi traederemus uxorem..." Wertner M.: Az Árpádok családi története.       Nagybecskerek, 1892. 414.

144. FEJÉR: i. m. IV, 2. 243.
145. Kassai kódex: "Monita".
146. "Novis morbis nova medicina est adhibenda, et est notandum contra fisicos regales hungaros, qui uno collirio omnium oculos volunt sanare. Hoc autem confidencialiter dixi, ne multim facile credas medicis, qui se dicunt versatos esse in sciencias Lutetii aut siciliani, tamen pauce in rebus naturalibus..." "Monita Magistri Pauli".

147. IT, o.
148. "Caute autem intelligendum est nominari miracula fontis, quia magos populum ad fontem ducunt. .. Non enim, est propria fontis aut rivuli, nisi aquae que fluit in fonte id est aqua fontalis purificat corpus et ita curat infirmitati..." Kassai kódex: "Monita Magistri Pauli".

149. " ..restat questio de utilitate. Si enim aliquis pro pecunia hoc facit, aliter interpretandum est, sed si hoc facit ad utilitatem proximi maxime laudabilis est etiam si est magus, vel physicus naturaliter sciens..." "Monita Magistri Pauli".

150. "Item nota pro medico et similibus. quod licet laborem non sequatur effectus, tamen est remunerandus. Item physicus non est puniendus sí secundum artem suam consulat infirmo, licet ille moriatur ei est nutandum contra physicos reales, quis volunt incarcelari magos..." "Monita Magistri Pauli".

151. Kassai kódex: "Monita".
152. U. o.: anno 1235. - 23.
153. U. o.

154. III. Ince pápa levele IV. Bélához még herceg korában: "...Nos ergo tuis inquisitionibus respondentes iuxta sacrorum canonum... si confugens ad ecdesiam... non est violenter extrahendus, nisi publicus latro, vel nocturnus populator agrorum..." MIGNE: PP. LL. VoL 216. 1225. old.

Magyar Damasus fráter neve ismerős a hitvédelmi intézmény első éveiből. Ő is 1221-ben érkezik Pál mesterrel, akinek tanártársa volt a bolognai egyetemen. Kánonjogi előadásai emlékét őrzik "Glossa"-i, mint a Lateráni IV. zsinat határozatainak korszerű magyarázata (155). Származásáról közelebbit nem tudunk; mindössze a vatikáni könyvtár egyházjogi kéziratai között szerepel "Damasus Hungarus" néven (156). "Summája" soraiban azonban már sűrűbben bizonyítja, hogy milyen jártas a magyarországi eretnekségek ismerete terén. Ő már "lombardusoknak" nevezi a magyar Délvidéket is elárasztó bogumil-patarénus szakadárokat. Megtudjuk tőle, hogy ezek a "lombardusok" tagadják az egész ószövetséget, mert az sok erkölcstelen és megbotránkoztató eseményt tartalmaz. Vitatkozik velük, mert meg akarják vonni a tizedet a szerintük tisztátalan életű papoktól (157). Isten átkával fenyegeti őket, mert a házasságot csak ,,próbaképp" kötik, - ha az asszony hű és szorgalmas lesz - és ezzel ellenszegülnek az isteni parancsnak: "sokasodjatok és szaporodjatok". (158).

Sok "lombardust" személyesen is ismert és tudta róluk, hogy papi hivatást követő fiaiktól megtagadták a szülői örökrészt. (159)

Damasus legelső működési helye magyar földön Pécs városa volt, ahol hamarosan kolostort és énekiskolát szervez gyermekek számára (160). III. Honor pápa felkérésére elvállalja Calo János herceg, II. András unokaöccsének a nevelését. Az alig 17 éves ifjúra nagy gond nehezedett, mert özvegy anyja, Margit, bizánci császárné ellenfelei elűzték birodalmából és csak II. András jóvoltából kapta meg a Szerémséget ideiglenesen. Nagy ellenfelei voltak mindkettőjüknek a boszniai eretnekek és a pápa igyekezett segítséget adni az özvegynek és fiának. Így került Damasus a gyenge jellemű herceg mellé, mert fennállt a veszély, hogy a bogumilek lepénzelik. Keve várában élt a menekült udvar és Damasus is itt ütött tanyát, mintegy gyámságot gyakorolva a fiatal Calo János felett.

A bizánci császárok kétszínű politikáját öröklő herceg sok gondot okozott védnökének, Damasusnak, mert rájött arra, hogy összejátszik az eretnekekkel, akik elárasztották őt pénzzel (161). Annyira ment kétszínűségében, hogy bár elfogadta a pápa és II. András segítségét, de ugyanakkor engedélyt adott a patarenusoknak, hogy anyja birtokát képező Varasdmegyei Kamanak és Zilzeng falvakban templomot és kolostort építsenek. (162)

Damasus kénytelen volt jelentést tenni egyelőre Csák Ugrin kalocsai érseknek a történtek felől, mire maga az érsek Damasus mellé adta kísérőül Vodocai Banobeg fiát János lovagot, hogy álruhába öltözve keressék fel ketten az ifjú herceget és a megtelepedett patarénusoktól kitudakolják, hogy valóban kaptak-e engedélyt a megtelepedésre. Kamanak faluba érve az eretnekek felismerték az álruhás Banobeget és agyonkövezték, mint ősi ellenségüket. (163)

Ugrin érsek erre személyesen kísérte el Damasust Keve várába a herceghez és felkínált neki 100 ezüst márkát, hogy űzze ki a patarénusokat. A herceg halogatta a hadjáratot, de maga III. Honor is sürgette vállalt kötelezettsége teljesítésére és kénytelen volt zsoldosokat gyűjteni. Ravaszságában annyira ment, hogy titokban előre figyelmeztette a patarénusokat és megígérte nekik, hogy az utolsó pillanatban az ő oldalukra fog állni és rávette őket, hogy egy hatalmas sírt ássanak és abban rőzsét halmozzanak fel, mert az érsek katonáit ott fogják megégetni (164). A két falu eretnekjei csak "játszották" az ellenállást és mikor már halomra gyilkolták őket, a hírmondók is alig tudták életüket menteni (165).

1227 március első napján az egész vidék kiürült és a falvakat boszniai új lakossággal, szerbekkel telepítették be. Az inkvizíció szigorúbb rendszerét Teuton János szervezte meg Magyarországon. Kegyetlen és szívós eretnekirtó volt. Hírhedtté tette nevét azzal, hogy bevezette a II. Frigyes-féle halálos ítéleteket. Westfáliában született, kereskedő családból és fiatal éveit Kölnben tölti, kánonjogi ismeretek elsajátítására, majd Bolognába ment az ottani egyházjogi egyetem tanszékére, hogy tanulmányait pappá szentelése után befejezze: 1215-ben II. Frigyes a Szicíliai Kettős Királyság feje átvonult a városon és szokása szerint egy-két előadást végighallgatott az egyetemen, elvegyülve a hallgatóság között. Ez alkalommal ismerkedtek össze és János csatlakozott a fényes császári kísérethez, hogy császári mecénása meghívásának eleget tegyen. Három évig élt Palermóban, II. Frigyes udvarában. Barátságuk azonban megrendült, mert a fiatal pap nem mindenben értett egyet a császár merev egyházellenes magatartásával (166). Visszament Bolognába, ahol magyar barátai, akiktől már előzőleg a magyar nyelvet is elsajátította, Szent Domonkos rendjének szervezésében tevékenykednek. János is felölti a fehér kámzsát és 1221 pünkösdjén Németországba megy a pápa határozott kérésére és kereszteshadjáratra buzdítja lángoló beszédeivel honfitársait (167). Korabeli krónikák magasztalják nagy ékesszólását, ellenállhatatlan meggyőző erejét és nagy személyi varázsát az országnagyokra. Akad a krónikások között azonban olyan is - Lichtenaui Konrád - aki egyenesen gyilkossággal vádolja, mert a keresztes hadba csak vonakodva induló kölni érseket az általa felbőszített tömeg agyonverte (168). Bár sikerei nagyok a kereszt-hirdetés terén, a német püspökök több ízben kérik a pápát, hogy távolítsák el német földről, mert fanatizmusával veszedelmet jelent a főpapság személyi biztonságára.

Rövid időre ismét Lombardiába került, ahol Wilhelm von Sabina bíborossal kidolgozza II. Frigyes számára az eretnek ügyek kivizsgálási módszerét és azzal az ürüggyel, hogy a tévelygők a királyi hatalom ellenségei és felségsértők, máglyahalál büntetést vezetik be ellenük (169).Ez a végzetes rendelet rengeteg emberáldozatot követelt, mert a "lombardusok" énekszóval mentek a máglyatűzbe és példájuk ezrével vitte eretnekségbe a városok lakosságát. A rendelet 1224-ben jelent meg, egyelőre még csak mint II. Frigyes hitvédő törvénye. De János közbenjárására a pápa egyházilag is jóváhagyja a véres rendeletet ugyanazon év májusában. (170)

Magyarországon a buzgó eretnekirtó IV. Béla, még ifjú király korában többször esküt tesz a hitbeli tévelygők kiirtására, főképpen a boszniai és dalmát részeken elterjedt bogumil-patarénusok ellen (171), Mint már láttuk, MagyarPál mester nem mindenben helyeselte a fiatal király túlzott buzgalmát és főképpen elítélte erőszakos tetteit, hogy a templomokba az oltárhoz menekült és a keresztet átölelő üldözötteket a "ius asilii "- templomi menedékjog megsértésével kivonszoltatta, hogy megbüntesse őket. Pál mester tekintélyével Béla nem mert egyenesen szembeszállni és a pápához írt levelében kér felvilágosítást a menedékjog alkalmazására. Nem ismerjük Pál mester üzenetét a pápához, hogy lépjen közbe a király túlkapásai ellen, de a római választ, III. Honor levelét IV. Bélához, majdnem rendreutasításnak is nevezhetnénk. A levél szerint a templomba menekülteket nem szabad elhurcolni, hanem az egyház ítéletének kell alávetni. Még abban az esetben is mentesek a menekültek, ha szolgai sorban élnek, még inkább a nemesi származásúak. Kivételt csak a mezei termés tolvajai és az útonállók képviselnek (192). II. András ebben az időben hadilábon állott fiával és amikor hírét vette, hogy fia ismételten megszegi a jus-asilii szokásjogát, Pál mester útján tiltakozott Béla túlkapásai ellen. A pápa, hogy az előállott feszültséget levezesse és, hogy Pál mestert félreállítsa, Teutón Jánost ajánlotta IV. Bélának, hogy így a Göncöl érsek, Pál mester és Kalán nembéli Pósa "enyhébb" irányzatát a lombardiai módszerekkel cseréljék fel (173). A fiatal király udvarában János csakhamar nagy szerephez jutott. Megnyerte az udvar teljes bizalmát és IV. Béla halálig tartó, mély barátságát (174). A magyar származású szerzetesek, akik II. András udvarában éltek, igyekeztek gátat vetni János germanizáló törekvéseinek, de nem nagy sikerrel. Az erdélyi szászság és flamand városok hamarosan benne látták nagy pártfogójukat abban a szándékukban, hogy Nagyszeben székhellyel külön német püspökséget szervezzenek (175). Minden törekvése oda irányult, hogy a Német Lovagrendet megerősítse Erdélyben, mert II. András már felkészült kiűzésükre. Legjobb barátja a rend nagymestere Salza Henrik még ifjúkori barátja lévén, igyekezett kapcsolatait rendje érdekében felhasználni (176).

Teuton János merev inkvizíciós rendszerének legnagyobb ellenfele Pál mester. Ellenállása csak akkor tört meg, amikor IV. Béla közbenjárására a pápa Jánost nevezte ki a magyar rendtartomány főnökévé, eltávolítva tisztségéből az aggastyán szerzetest 1231-ben. Új hatalmi körét János csakhamar kiterjesztette az egész országra. Az erdélyi és felvidéki városokban sietve megszervezte az inkvizíció új módszereit. Nagy segítségére voltak eme szándékának megvalósításában a segesvári Gerhard fráter és a kolozsvári Wolfang Gerhard nevéhez fűződik az első kegyetlen, egyházi segédlettel lezajlott halálos ítélet 1237 decemberében. Brassó piacán egy négytagú eretnek takács családot megátalkodottsága miatt máglyán megégettek. (177')

Teuton János inkvizítorsága alatt az új szerzetnek vértanúja is volt 1236-ban, amikor a karácsonykor felbőszített esztergomi szövőmunkások a kolostor felgyújtása után halálra köveztek ugyancsak egy János nevű frátert (178).

A német inkvizítor fáradságot nem ismerve mindenütt ott volt az eretnekek nyomában. IV. Béla kérésére a pápa kinevezte Bosznia első püspökévé és mint ilyen kísérte az eretnekek elleni hadakat Kálmán herceg, Béla öccsének vezetése alatt. Székhelyét Diakóvárott ütötte fel, ahonnét sokat utazott országszerte. Székesfehérvárott ismerkedett össze prenestei Jakab pápai legátussal és még nagyobb hatalomra tett szert, most már az ország belügyeibe is beavatkozva, fellépett a II. András udvarában élő muzulmán országnagyok ellen. Főképp Sámuel kamaraispánnal volt sok összeütközése, mivel az ország pénzügyeit a szaracénok kezébe adta. Kiközösítéssel is fenyegették a királyt, ha nem bocsátja el szolgálatából tanácsadóit. 1235 tavaszán valóban kiközösíti a királyt és csak azért oldják fel hamarosan, mert ebben az évben pünkösd napján avatták szentté II. András leányát, Erzsébetet. (179)

János fráter eretnekirtó tevékenységéről részletek nem maradtak ugyan, de azzal, hogy az ő nevéhez fűződik a hitvédelmi intézmény merev irányának megszervezése, a magyarországi inkvizíció tényleges megalapítójának kell tekintenünk. A pápa ismerve fanatizmusát az igazi keresztény hit védelmében, 1230-ban teljes szabadkezet adott neki, hogy felkutassa az eretnekek rejtekhelyeit. A patarénusok-bogumilek ugyanis titokban szervezkedtek és még nem merészkedtek nyilvános templomokat építeni, hanem folyton változtatták imahelyeiket. Családoknál gyűltek össze éjszakánként, hogy az inkvizítorok éberségét félrevezessék.

III. Honor meghatalmazása szerint: "Jelen levelünkkel megparancsoljuk, hogy a városokban kutasd fel a gonoszság élesztőjeként ható eretnek vezetők helyeit és azok látogatóit, hogy a területekről, ahol működésed kifejted, tudd őket irtani. A zsinati határozatok értelmében köteleségeddé tesszük, hogy az eretnek vezetők, azok védelmezői és rejtegetői ellen a legnagyobb szigorral járj el. Felhatalmazunk, hogy minden eszközt, amit erre a célra megfelelőnek ítélsz, büntetések és ítéletek terén, az Istentől adott okosság elvével összeegyeztetve, azok kiirtására és elűzésére, nyugodtan alkalmazhatsz. A lázadozókkal szemben teljes szabadságot adunk neked jelen levelünkkel". (180)

A főinkvizítor szervező tehetségére vall a nagy kémhálózat kiépítése az eretnekek kutatására. Szervezetének neve "Militia Christi", Krisztus katonasága. Miután a kereszteshadjáratok nagy felbuzdulásai a század folyamán lényegesen megcsappantak és újabb katonai erő szervezése a Szent Sír felszabadítására kilátástalannak bizonyult, János ügyesen felhasználta a városi polgárság fogadalmát, hogy adandó alkalommal "feltűzik a keresztet" - azaz keresztes hadba vonulnak. Felmentette őket fogadalmaik alól azzal, hogy a Szent Sír ellenségeinek deklarálta a hazai eretnekeket és a kiirtásukra önként jelentkezőket épp olyan kegyelmi előnyökben részeltette, mintha valójában Szentföldre vonultak volna. A polgárság örömmel állott a ,,Militia Christi" szolgálatába, hiszen így könnyen eleget tehetett fogadalmának anélkül, hogy nagyobb áldozatot kellett volna hoznia anélkül, hogy családjától elszakadva egy kétes kimenetelű, fáradságos hadjáratban, messze idegenbe kényszerítenék volna.

Az első "Militia Christi" csoport Esztergom és vidékén alakult meg és hatása nem maradt el. A polgárok a vásári sokaságban elvegyülve, italmérő helyeken hallgatózva derítik fel egyre-másra az eretnekek rejtekhelyeit, ismerik meg vezetőiket, úgy hogy az inkvizítorok rajtaütésszerűen lepik meg őket a "királyi karhatalom" fegyveres erejével. Arra is volt gondja a főinkvizítornak, hogy az egyes "Militia Christi" csoportok működési határait pontosan megszabja, hogy kémkedésük annál alaposabb és az egész országra kiterjedő legyen. Reánk maradt az erdélyi szász városok és környékeinek "feltérképezése". A kolozsvári inkvizítor hatáskörébe rendelte a Kis-Szamos folyócska választóvonaláig fekvő falvakat. Azon túl a Beszterce város kolostorában élő hitvédő hatáskörébe tartozott az ellenőrzés. A nagyszebeni kerülethez osztotta Komlóst, Selkent (?) és a kerti apátság négy faluját. Szászsebes inkvizítorai szervezték Halmos és Chap (Schap?) falvaktól, ,,Erdély kapujáig", Alvinctól Enyedig terjedő részeket egészen Tordáig a két Küküllő közötti részig. A brassói központhoz tartozott egész "Burcia"-Bárcaság, az udvarhelyi kolostor a két székely "széket" tartotta megfigyelés alatt Sepsi és Kysd kerületeiben és fellelte "totam Siculiam" - egész Székelyországot Régenig, Segesvár pedig a "háromszéket" vigyázta, Marost, Keresztúrt és Udvarhelyt. (181)

A "Militia Christi" nagy szerepet játszott a határszéli vámoknál, réveknél és alaposan megfigyelte az országba jövő kereskedőket és vándoriparosokat. A pozsonyi vámnál a cisztercitákkal és az Ispotályos lovagokkal működött össze, míg Vas-megyében a vasvári Szent Mihály káptalan fegyvereseinek védelme alatt működtek. Lombardia felől az üldözött vándoriparosok tömegei érkeztek az ország határára. Az inkvizíció kémhálózata már előre jelezte érkezésüket. A kisebb csoportok ugyan szabad átvonulást kaptak, de a lakosságnak kiadták a parancsot, hogy senki idegent be ne fogadjanak. Az idegeneknek éjszakára a városokon kívül kellett maradniuk. (182)

A "kegyelmi előnyök", amellyel egy-egy nevezetesebb eretnek feljelentése járt, a középkor mélyvallásos világnézetével telített városi polgáraira ösztökélő hatással voltak. A "tévelygőket" sokszor alaptalan gyanúsítással jelentik fel az inkvizítorok előtt. Ez a buzgalom az őslakó magyarok hátrányára is sok áldozatot jelentett. A "tisztes polgárok" néha személyes bosszútól indítva igyekeztek felhasználni, mint hathatós eszközt, a hitvédelmi intézményt. Főképp az erdélyi szász városok környéke szenvedett sokat, ahol a magyarok papjait is vádolták, mint az egyház ellenségeit, ha ezek bármiben is sértették az egyre hatalmasabb városi polgárság érdekeit. (183)

János fráter utolsó évei Magyarországon a balkáni bogumilek ellen szervezett keresztes hadjáratok sürgetésének és szervezésének jegyében folytak le. Kálmán herceggel maga is járt a hadak élén, mint Bosznia első püspöke a balkáni hadjáratokban. Nem ismert fáradtságot e téren. Csak az egyház érdekeit nézte, mellőzve a magyar területi igényeket Dalmáciára és Boszniára. Mikor Kálmán hódolatra kényszerítette a bogumil Ninoszláv bánt, az ügyes despota Jánosnak megtérést ígért, ha segítségére lesz birtokai visszaszerzésében. A "különbéke" azonban Kálmán nemtetszésével találkozott, bár a pápa is Ninoszláv oldalára állott. A magyarok bizalmatlansággal tekintették János elkötelező szerepét az ügyben. "Fáradtságára" hivatkozva kérte a pápát, hogy visszavonulhasson, mert érezte, hogy eddigi barátai bizalma megrendült irányában. A pápa vonakodott ugyan kérését teljesíteni, de mikor Ninoszláv újra az eretnekeket kezdte támogatni és a magyar királyok elutasították az újabb háború kezdését, félreállította hűséges eszközként kiszolgáló püspökét és elfogadta lemondását. (184) "Fáradtsága" egyszeriben elmúlt, amikor 1237-ben a Domonkos-rendiek lombardiai rendtartományának vezetését veszi át. A lombard városok az eretnekek kezén voltak. Patarenus püspökök elűzték a Rómához hű egyházfőket és egyre-másra gyilkolták meg a rettegett inkvizítorokat (185). János kemény kézzel szervezte meg itt is a "Militia Christi" segítségével az ellenállást. Kémhálózata egész Olaszországra kiterjedt és könyörtelen szigorral alkalmazza a makacs eretnekekkel szemben a II. Frigyes által már régebben bevezetett halálbüntetést. Kínvallatástól sem riad vissza. Hogy a vértanúk sorát ne szaporítsa, rabszolgáknak és gályaraboknak adja el a tévelygőket. Legjobb vásárlói a szaracénok, akik tengerentúlra szállították a megvásárolt rabokat.

Sikerei olyan nagyok, hogy IV. Ince pápa az egész világ Domonkos-rendi szerzeteseinek élére állítja, mint rendfőnököt 1241-ben. Szervezőképességének bizonyítékaként "centralizálja" az inkvizíciót a keresztény országok területén és az eddigi szokásos kinevezéseket a Domonkos rend generálisa intézi saját hatáskörében. IV. Ince 1244 februárjában "Odori suave" kezdetű bullájában Jánosra bízza a hitvédelmi intézmények feletti teljes hatalmat. Ugyanebben az esztendőben még egyszer Magyarországra jött, hogy a budai kolostorban világkáptalant tartson, Angliából, Spanyolországból a Szentföld kolostoraiból összegyűlt szerzetesek előtt. A tatárjárás után újjáépülő ország nagy lelki nyomorúságában elhatalmasodó ősi magyar pogányság, a kunok sátoros népei között megerősödő "cucurbita" mozgalom őt is megdöbbentette. A megritkult magyar származású Domonkos-rendiek számát külföldi szerzetesekkel megszaporítva királyi barátjának, IV. Bélának segítségére siet, a keresztény hit védelmében.

Most már könnyebb helyzetben volt, mert régi nagy ellenfelei, Magyar Pál mester és tanítványa, a Bánffi nembéli Buzád már halottak. A pesti kolostor templomába menekült asszonyokat védve haltak meg a lovastul betóduló tatárok fegyvereitől. Az utód, Sycardus, nyugatra ment azzal a szándékkal, hogy a Lateránban tervezett zsinaton részt vegyen. A zsinat terve meghiúsult, de legalább életét mentette. A budai 1244-es generális káptalanon János fráter a régi inkvizíciós szabályokat részben módosítja, részben jobban kifejleszti. A "Militia Christi" is új erőre kap rendeletei folytán. Főképpen a budai polgároknak adott nagy szabadságot az országos mozgalomban, akik most már nemcsak ,,lelki kegyelmekben", hanem az eretnekpereknél elkobozott vagyonokból és büntetéspénzekből is részesednek. Az újabb rendeletek szerint a vádlottak előtt a tanúk kiléte teljesen titokban maradt. Védőjük csak a kiskorúaknak lehetett abban az esetben, ha a feljelentés alaptalannak bizonyult és a vádak alól tisztázta magát valaki, két egymást követő pénteki napon a város piacán, a vásár idején, szégyenfához kötve fejére tették a ,,Judenhut"-nak nevezett csúcsos süveget. A bíróság költségeit neki kellett viselnie. (186)

A makacsság fokát azzal határozta meg János mester, hogy a vádlottak maguktól jelentek-e meg az első idézésre, vagy sem. Ezek szerint három csoportot különböztettek meg: akik megvetették a megidézést és egyszerűen nem jelentek megy azok, akik elrejtőztek az idézést vivő "Militia Christi" tagjai elől és harmadszor azok, akik rossz szándékkal megakadályozták a kiküldötteket, hogy az idéző parancsot átadják. Mindhárom esetben minden kihallgatás nélkül a város terén megvesszőzték őket, ügyüket a tárgyalások halogatásával hosszú időre késleltették, mialatt börtönben kellett sinylődniük. (187)

IV. Béla intézkedései, hogy az újonnan épülő budai várba német telepesek jöjjenek a lovagi rendből, lehetőséget adtak János fráternak tervei megvalósítására. Az új német csoport ekkor alkotta meg belső törvényeit és "villicusuk" - városbírájuk is német lévén, nem kellett a magyarság fejlett jogi érzékétől tartania, hogy e részről akadályokkal találkozzon. A városbíró a király képében ítélt mindenki felett, aki hatáskörében élt. A németországi inkvizíció véresebb és kegyetlenebb volt és így az új telepesek minden további nélkül mint enyhítést fogták fel a magyar földön eddig ismeretlen hitvédelmi rendelkezéseket. Legjellemzőbb erre a budai német polgárok 1244-es törvénye, amely új színnel gyarapodva, a boszorkányüldözést összekapcsolta az eretnekirtással és mindkettőjük részére, elítélés esetén, a máglyahalált állapította meg.

155. KUTNER: "Repertorium der Kanonistik. Roma. 1939. "Summa di Damaso Ungaro." Pag. 343.
156. ZIEGLER: Historia fontium et scientiae. Roma. 1939. I. Pag. 75.
157. Codex Vat. Fol. 8/r.
158. U. o. Fol. 9/r.
159. U. o.

160. Kassai kódex: anno 1226.
161. Kassai kódex: anno 1226.
162. MARGALITS E.: i. m. 234.
163. Kassai kódex anno 1227.
164. THEINER: i, m. I. 55.
165. Kassai kódex, 1227.
166. MANDONNET: Saint Dominique etc. 321.

167. MORTIER: Histoire des Maitres Généraux de l'Ordre des Freres Precheurs. Paris, 1903. I. 23. 888.
168. U. o. 28. oldal..
169. DONNER: Kardinal Wilhelm von Sabina. ACTA SS. FENNICA. Tom. R. 5.
170. U. o. II. 34.

171. THEINER: i. m. I( 123-4. oldal.
172. MIGNE i. m. Vol. 216. 1225. oldal.
173. Kassai kódex: "Monita".
174. IV. Béla levele a Domonkos-rendiek főnökéhez János fráter 1252-ben Strassburgban bekövetkezett haláláról szerepel az elhunyt kanonizációs perének aktáiban.

175. FABRITIUS: i. m. N. 6.
176. Kassai kódex: "Monita Magistri Pauli".
177. U. o. anno 1237. - 3.
178. U. o.: anno 1236.
179. MONTALAMBERT: i. m. 42.

180. " ..presentium auctoritate mandamus, quatenus.., loca corrupta fermento huiusmodi pravitatis sollicite peragrantes, earum rectores et populos ad exterminandam de finibus suis pestem huiusmodi secundum statutum concilii generalis et ad statuendum contra ipsos haereticos ac eorum fautores penas at alias signas excogitare poteritis competentes secundum datam vobis a deo prudentiam diligenter et efficaciter inducatis, eos ad id cum necesse fuerít districtione canonica compellentes. Vos enim statuendi super hiis quiquid secundum deum videritis statuendum et cogendi censura ecclesiatica, quoslibet qui vobis in his inobedientes extiterint aut rebelles, vobis auctoritate praesentium plenam concedimus protestatem". Kassai kódex: anno 1230. - Nota.

181. U. o. év nélkül.
182. U. o. 1234.
183. U. o. Erdélyi perek Wolfgang és Gerard idejéből J. Teutonicus főinkvizítorsága idejéből.
184. THEINER: i. m. I, 162.
185. MORTIER: i, m. 321.
186. Kassai kódex: anno 1244.
187. U. o.

A törvény szerint : "az igézőket, bűvösöket és eretnekeket első ízben, a piactéren egy magas létrára kell ültetni, fejükön a csúcsos "Judenhut"-tal, hogy korán reggel és késő este mindenki, aki a pénteki vásárra megy, megláthassa. Be kell vezetni vallomásaikat a város könyvébe, hogy tévelygéseiket bevallva, azokat visszavonják és harmadízben minden ítélet nélkül, mint az eretnekeket, meg kell égetni" (188).

A budai nagykáptalan egyben felhatalmazza a rend tagjait, hogy a pápától kapott kiváltsággal élve, saját belátásuk szerint ítélhetnek a vádlottak felett még akkor is, ha az egyházmegyék püspökei elleneznék eljárásukat. Börtönbe vethetik és megfenyíthetik az eretnekeket. Szükség esetén vegyék igénybe a királyi hatalom által nyújtott segítséget is, ha a tévelygők lázadoznának, vagy ellenállást fejtenének ki. (189)

Újszerű rendelettel megszabják az inkvizítorok életkorát is: nem lehet 25 évesnél fiatalabb, hogy a prédikációban jártasságuk és egyházjogi képzettségük alapos legyen. Főképpen ajánlják, hogy a "jámbor asszonyok" ellen vezetett hitvédelmi vizsgálatok vezetői ne legyenek negyven évesnél fiatalabbak, mert a vádlottak "mezítelensége a szeméremérzést sérthetné a tapasztalatlan inkvizítorban és így a hitvédelmi károkat szenvedhetne rosszul alkalmazott kegyeletérzésük miatt". Az inkvizítorok kivételek az általános rendi szabályzatok egész sora alól. Pl. eretneknyomozó útjaikon, ha a kísérő comes, vagy villicus (ispán és városbíró) és azok kísérete lóháton mennek, akkor ,,eo ipso" magától értetődő- ők is lovagolhatnak. Szabad ilyenkor húst is enniök, kolostoron kívül aludniok azzal a megkötéssel, hogy mindenben a szegénység szelleme uralkodjék.

Összegezve János fráter magyarországi tevékenységét, nagyban hozzájárult az eddig "szelídebb" módszerek eltüntetéséhez a nyugaton már annyira gyakori halálbüntetés és testi fenyítés bevezetésével népünk egészséges, vallási türelméből fakadó jogi érzékével szemben. Teuton János távozása Németországba, ahova a pápa küldte a keresztes hadak toborzására, nagy megkönnyebbülést okozott az egész Domonkos-rendben, de főképp Magyarországon. Halála híre - Strassburgban halt meg 1252-ben - csak IV. Bélát hatotta meg, aki sietve írt  részvétlevelet a Domonkos-rend generálisához, sajnálatát fejezve ki volt munkatársa elköltözése felett.

János fráter utódja 1243-ban a szintén idegen származású inkvizítor, Lombardiai Péter lett. IV. Ince pápa bizalmi embere. Hiányzik belőle elődje kegyetlensége. Az eddigi szokások szerint ő is a király legközelebbi környezetéhez tartozott és a Székesfehérvárott levő királyi udvari káplánja, IV. Béla lelki tanácsadója. A nagy szerzeteshiány a tatárjárás folytán még akkoriban érződött, úgy hogy Péter egyúttal két tisztet tölt be, ő a városi kolostor perjele is. IV. Ince azonkívül, hogy a már mint főinkvizítornak kijáró eretnekirtó meghatalmazást megadta neki, arra is felkéri, hogy legyen a királynak szolgálatkész tanácsosa és a tatárok által okozott lelki károk enyhítésére törekedjen. Három évre különleges hatalommal ruházta fel, hogy a pápának fenntartott kiközösítési ügyekben saját hatáskörében rendelkezhet. IV. Incének nem volt a magyar püspökökben akkora bizalma, mint földijében, Péterben. Munkatársai közül legtöbbet szerepelnek a fehérvári Gyárfás és az erdélyi főinkvizítor, Wolfgang, főképpen a sámánok elleni perekben.

A balkáni bogumil-patarenus eretnekekkel szemben erősen támogatta rendtársát, Kalán nembéli Pósa püspököt két ízben meglátogatva őt Diakóvárott, ahova az eretnekek nyomása elől IV. Béla engedélyével áttette székhelyét. (190)

Lombard Péter legfőbb feladata az eretneknyomozás mellett IV. Béla keleti kapcsolatainak ellenőrzése volt az esetleges házasságok terén. A királynak tíz, egyesek szerint tizenkét gyermeke volt, köztük csak két fiú, a későbbi V. István és a még atyja életében elhalt ifjabb Béla. A mély vallásosság, amely a királyi családot övezte, sőt Szent Erzsébet, IV. Béla nővérének nagy kultusza sem tudta enyhíteni a pápaság bizalmatlanságát az ázsiai származású magyar uralkodó család és népével szemben. Már a kalkai csata híreiből ismerte a magyarság az Ázsia méhéből orkánszerűen feltámadó és egyre nyugatabbra hatoló Dzsingisz-kán alakította tatár birodalmat. Kötöny, a polovci kánok királya, már 1223-ban csatát vesztett velük és mikor az astraháni csatát is elvesztette Batuval szemben, pár év múlva Magyarországra kérezkedett. A tatárok közeledésének hírére indulnak útnak az első keleti kutatók 1235-ben fráter Ottó és később Julián barát, hogy az ázsiai részeken fennmaradt "Magna Hungariát" felkeressék. Róma nem nézte jó szemmel ezeket a vállalkozásokat, tartva attól, hogy a magyarság egyesül testvérnépével és akkor fennáll a veszély, hogy "feladja nyugatot védő bástya szerepét".

Julián kétszeri római útja bizonyítja, hogy bár az utazását IV. Bé1a anyagi segítségével és megbízatásával kezdte meg, a szerény szerzetes kénytelen volt fáradtságai és viszontagságai mellett a pápát is részletesen informálni a keletről jövő veszély felől, Bár Sycardus fráter volt a tartományi főnök, Julián a királyi udvarban Lombard Péter előtt adta le először benyomásait és a főinkvizítor el is kísérte őt római útjára. (191)

Sokkal több bonyodalmat okozott IV. Béla leányainak házassága a nem római keresztény vallású keleti fejedelmekkel. Az a veszély is fennállt -a pápa szerint - hogy talán még pogányokkal is képes lenne a magyar király gyermekeit házasítani, ha érdekei úgy kívánják. A feltevés nem volt egészen alaptalan. Már II. Andrásnak is felkínálta Ikonum szultánja, hogy gyermekeik házassága révén kölcsönös érdekszövetséget kössenek. Ez az ajánlat ugyan csak magának II. Andrásnak a pápához írott leveléből ismerős és egyesek szerint a király ügyes és üdvös ijesztésnek szánta, de minden körülmények között jelzi királyaink tudatát a pápák gyanakvásáról keleti kapcsolataikra (192). IV. Béla házassága is sok bonyodalom okozója, mert a görögkeleti vallású Laskarisok családjából származó neje révén a niceai udvar befolyásától tartottak. Növelte ezt a bizalmatlanságot az is, hogy a király fiát, V. Istvánt a pogány Kötöny leányával, Kun Erzsébettel házasította össze 1254-ben. A kunok miatt ugyanis Béla király amúgyis állandó kényszerhelyzetben volt saját országnagyaival, püspökeivel és szemrehányást kapott az udvarában élő főinkvizítortól is. Hogy a IV. Sándor pápa egyenesen utasításokat adott megbízottjának Béla ellenőrzésére, azt látjuk a király majdnem megalázkodó leveléből, amikor a pápának megmagyarázza eljárása indítóokát: "fájdalom, a kunokat is befogadtuk országunkba és a pogányok és az Egyház ellenségei által gyötörtetünk. Sőt, mi több, elsőszülött fiúnkat egy kun nővel házasítottuk össze, hogy nagyobb rosszakat elkerülhessünk és hogy alkalmat teremthessünk őket a keresztség forrására vezetni ..." (193 ). Magyarázkodását még jobban kifejti egy Sárospatakról keltezett levelében: "Mi pedig a kereszténység javára királyi méltóságunkat megalázva, két leányunkat két ruthén fejedelemhez, egyet pedig Lengyelország fejedelméhez adtuk feleségül, hogy általuk és barátaink által, akik a keleti részeken élnek, minden újdonságot a tatárok részéről, akik azokon a határokon vannak, megismerhessük és így hatásosabban ellenállhassunk nekik"(194),

Lombard Péter fráter ebben az időben már nagyon öreg volt és hosszú tartózkodása alatt kialakult nagy barátsága a királyi családdal annyira erős, hogy a pápa bizalma megrendült benne arra a lehetőségre gondolva, hogy magyar érdekek befolyása alá került. Humbertus Romanus az új Domonkos-rendfőnök látogatása Magyarországon, vetett véget az aggastyán főinkvizítor működésének 1254-ben. Péter kérését, hogy Magyarországon maradhasson, nem teljesítették, sem az általa ajánlott magyar Marcellus frátert nem nevezték ki főinkvizítorrá. (195)

Az utód ismét egy lombardus, Cremonai János fráter, aki már egy idő óta magyar földön élt, a király kérésére 1244-ben csatlakozott Obis fia Miklós küldöttségéhez, hogy a Tatárországból visszatért Dániel halicsi fejedelemtől pontos értesüléseket kapjon az ázsiai helyzetről (196). Cremonai János is a királyi udvarban élt és főinkvizítori tisztjét főképp a magyar földre települt kánok és ősi hithez húzó besenyők ellenőrzésével gyakorolta. Nagy barátságot kötött az országnagyokkal, főképp a királyi családdal rokonságban levő Moys nádorral.

Feladatát a király keleti kapcsolatai ellenőrzésére nem töltötte be olyan lelkiismerettel, ahogy a pápai udvar várta tőle. Erre mutat IV. Ince szemrehányása, hogy "számos dolgot Magyarországról, csak késve tudunk meg. . ." (197). János fráter ügyessége abban nyilvánul meg, hogy Béla királyt a keleti házassági kapcsolatok helyett igyekezett a nyugati országok felé terelni. Szándékát majdnem siker koronázta azzal, hogy ifjabb Béla és IV. Ince pápa unokahúga közötti házasság terveinek előkészítését megindította. IV. Béla is örömmel vette a gondolatot, hogy a hatalmas Fiesco grófok családjával rokonságba kerüljön. Levélváltásokból tudjuk, hogy a terv nagyon közel állt a megvalósuláshoz és csak IV. Ince 1254 december 7.-én bekövetkezett halála vetett véget a tárgyalásoknak. (198)

A cremonai inkvizítor IV. Sándor pápa alatt is megmaradt a magyarországi hitvédelmi intézmények vezető helyén. Rendtársai közül a 12 évig tartományfőnöki tisztet betöltő Marcellus, Mária királyné bizalmasa, Árpádházi Margit lelki vezetője tűnt ki a nép körében folytatott inkvizíció terén. Az ősi magyar pogányság maradványait, a kunok és besenyők rétegeit, de főképp a sámánok tevékenységét igyekeztek ebben a korban feltárni. Intenzív működésüket az országnagyok közül főképp a már említett Moys nádor mélyen vallásos meggyőződéssel sürgette. Maga a király is idősebb korában nővérének, Szent Erzsébetnek példájára, sokszor ferencrendi ruhát öltött és nagyban gazdagította az általa épített kolostorok egész sorát adományaival.

A boszniai eretnekség irtásával is sokkal többet foglalkoztak Cremonai János korában, mint előbb, és a külföldi missziók erősen fejlődtek. Elsőszámú feladata még mindig IV. Béla keleti kapcsolatainak ellenőrzése. Az új pápa, IV. Sándor bizalmatlanságát a magyar király iránt csak növelte a csehek és osztrákok gyűlölködése és intrikája a tatárjárás utáni újjáépült országgal szemben. Az inkvizítor 1258-ban két rendtársát nagy sietve küldi a pápai udvarba, mert Bukharából Dzsingisz-kán unokája, Halaga követei érkeztek Bélához. A király mindenkit kizárt fogadásukról, csak a tolmácsok maradhattak a tárgyalásokon, hogy azok bizalmas természete ki ne derüljön. A két szerzetes álruhában és különleges felmentéssel lóháton utazott jelentést tenni a pápának a tatár követség érkezéséről. Ausztriában II. Ottokár cseh király katonái elfogták őket, mint gyanúsakat és így kiderült a titkolózás. Bár a követek nem tudták, milyen szándékkal érkeztek a tatárok, II. Ottokár éles elmével kitalálta a valószínűséget és panaszos, majdnem feljelentésszerű levelet küldött a szabadon bocsájtott szerzetesekkel 1V. Sándornak. Felhívta a figyelmét a nagy veszélyre, amit a magyar király és a tatárok családi kapcsolatai jelenthetnének. (199)

Cremonai János miután e tárgyalásokról nem tudott más módon értesülést szerezni, kiközösítéssel fenyegette meg a tolmácsok egyikét, hogy vallomásra kényszerítse. A tatár kán ajánlatot tett a magyar királynak, hogy a két népet házassággal közelebb kellene hozni egymással. Felajánlotta, hogy fia kössön házasságot Béla király egyik leányával, vagy ha erre nincs mód, akkor felajánlja leánya kezét ifjabb Bélának. IV. Sándor levele pár hónap múlva már fenyegeti Bélát egy ilyen terv megvalósítása miatt: "távol legyen tőled fiad vagy leányodat pogány házassággal beszennyezni..." (200) IV. Béla kitérő választ adott a tatár követségnek időnyerés céljából. János fráter és az egyháznagyok nem nyugodtak, amíg véglegesen ki nem verték fejéből a gondolatot. A nagy ellenfél, II, Ottokár is tartott ilyen lehetőségtől és újabb levelében, 1260 nyarán, a brünni csata után, bevádolja a magyar állapotokat: "az embertelen kunok, magyarok, székelyek, besenyők, izmaeliták valamint a szakadárok sorából a görögök, bulgárok, oroszok és boszniaiak, mind ellene vannak a nyugati kereszténységnek csak azért, mert rokonsági kapcsolatban állanak pogány házasságaik által a kereszténynek nevezett magyar királyokkal" (201), A "keleti kapcsolatok veszedelme" a nyugati kereszténységben sokszor felrémlik, pedig maguk a pápák már régóta összeköttetést tartanak fenn a tatárokkal. Már IV. Ince 1245-ben külön követet küld Orduba Carpinoi János ferences barát személyében. A követ kétéves útja alatt megteremtve a kapcsolatokat messze keleten, bizalommal tért vissza további tárgyalások lehetőségével. 1246-ban újabb követ megy: Lombardiai Ascelia Domonkos-rendi szerzetes. Találkozik Baichu kánnal Tabrizban és már szervezkednek, hogy a keresztény és tatár hadak együtt vonuljanak fel Bagdad ellen, majd a Szent Sír felszabadítására Palesztinába. Visszaúton elkísérik a kán követei, Aibe és Serkis nesztoriánus papok, hogy a pápával és az európai keresztény királyokkal egy- mohamedán ellenes közös front megszervezéséről tárgyaljanak. 1253-ban pedig a flamand Raisbruk Vilmos ferences barát, a rettegett Kublaj kán udvarába megy Karakorumba, az ősi tatár fővárosba.

A pápaság féltékenységét IV. Béla nagy vallásossága sem tudta enyhíteni, sok mentegetődzése ellenére sem, hogy nem törekszik önálló keleti politikára, csak készül az esetleg megismétlődő tatár betörésekre. A szentszék diplomáciája nagyon ügyesen kihasználta a magyar kettős-királyság, Béla és fia V. István közötti állandó ellentéteket is. Mindkét fél oldalán ott találjuk a megfelelő egyházi szerveket, akik a vetélkedő felek érdekei felett egyetlen közös célért dolgoztak, a pápaság befolyásának megerősítésére. V. István udvarában is szerepelnek inkvizítorok az osztrák domonkosok sorából, miután az ifjú király a stajeri Pettauban ütötte fel székhelyét. Friesachi Konrád Domonkos-rendi szerzetes, kun nyelven is beszélt, mint a fiatal Erzsébet tanítója és nevelője. Utólag megbízatást kapott IV. Ince pápától, hegy "az eretnekek kiirtására beszélje rá a királyt". Kivonta a magyarországi inkvizítorok hatásköréből is, hogy IV. Béla bizalmi embereinek ne legyenek aggályai arra vonatkozólag, hogy a magyar ügyekbe beavatkozik. A felsőbb irányítást a nagyhatalmi ábrándokat szövögető pápa magának tartotta fenn. Konrád frátert arra is ösztökéli a szentszék, hogy igyekezzen magyarul tanulni és így az udvar életében alaposabb felügyeletet gyakorolni. (202)

Sokkal nagyobb szerephez jutott az inkvizíciók terén a királyi udvar ellenőrzésében és a magyar földön letelepült eretnekek üldözésében

Marcel fia Marcel esztergomi származású Domonkos-rendi szerzetes. Mint már említettük, IV. Béla leányának, Margitnak volt lelki vezetője és 12 éven keresztül a magyar rendtartomány főnöki tisztségét is viselte. Korának nagyműveltségű, európaszerte ismert tudósa, roppant szívós akaraterejű szerzetes volt. Járt Franciaországban Montpelierben 1258-ban, Barcelónában, spanyol földön 1261-ben, sőt részt vett a Londonban tartott 1263. évi rendi nagykáptalanon is. Humbertus Romanus rendfőnök bizalmasa, IV. Bélának megbecsült tanácsadója. Nagy szerepe volt a "jámbor asszonyok" beginák szerzetesi közösségbe verődő csoportjainak ellenőrzésében. Ez a mozgalom, amely egész Európát elözönlötte és félig vezeklő, félig reformokat követelő, egyházi jelleggel szervezkedő asszonyokat, idősebb leányokat fogott egybe, a "beginizmus" néven szerepel a középkori eretnekgyanús áramlatok sorában.

Marcellus nevéhez fűződik a mozgalom megrendszabályozása azzal, hogy a kánonjogi női szerzetek keretébe szorította őket, mint látni fogjuk, nem kis küzdelemmel. Erélyesen és kitartóan nyomozta az ősi soron megmaradt sámánokat is, szakítva az eddigi szokásokkal, nem élt a királyi udvarban, bár állandó összeköttetésben állt IV. Bélával és az országnagyokkal. Tekintélye a püspökök előtt töretlen. Alsópapsággal tartott baráti kapcsolatainak emléke László mester, esztergomi kanonok végrendelete 1277-ből. Neki hagyományozta összes jegyzeteit és könyveit, amelyeket Bolognában az egyetemen használt, valamint Szent Ágoston "Vallomásait" (Soliloquia) egy csomó más munkával egybekötve (203). Fáradhatatlan utazó, szervező, eretneknyomozó volt. Mint tartományfőnök, hivatalosan "vizitálta" a kiterjedt magyar Domonkos rendtartományt Kassától Raguzáig, Nagyszombattól Jászvásárig.

Magyar népi rétegekkel való kapcsolatait nemcsak a sámánok és a magyarföldi "cucurbiták", patarenus-kunok, inkvizícióból ismerjük, hanem a Margit királyleány szentté avatási vizsgálatainak során elhangzott tanúvallomásokból is. Marcel, IV. Béla király bizalma mellett sokkal erősebben élvezte V. Istvánét. Az ő kérésére IV. Kelemen pápánál pár nap múlva Margit 1271 január 18.-án bekövetkezett halála után lépéseket tett a szentéletű királyleány kanonizálására. Maga is mindent elkövet, hogy lelki gyermekének szentté avatását szorgalmazza és előmozdítsa. Magyar nyelvű Margit-legendáját követte több latin változat, hogy a szent kultuszát bel- és külföldön elterjessze. Sikeresen rábírta Vercegi János t, hogy Budán tartsák meg a Domonkos-rendiek világkáptalanját 1273-ban, abban a reményben, hogy az egybegyűlt szerzetesek révén világügyet szervezhet Margit kanonizációja érdekében.

Első kísérlete nem sikerülvén, újabb bizottságok kiküldését sürgeti és 1276-ban sikerült is szándéka. Ubertus Bianci pápai kiküldött vezetésével megindultak a kihallgatások Árpádházi Szent Margit életére vonatkozólag.

Bár szigorúan véve ezek a kihallgatások nem tartoznak az inkvizíciós perekhez, fontosnak tartom kiértékeléseiket, mert a 13. század második felében a magyar vallási élet valóságot fedő keresztmetszetét kapjuk belőlük azzal a határozott következtetéssel, hogy ebben a vallási és jámbor életszemléletben a papság alig-alig szerepel, mint irányító elem. A korabeli hivatalos egyház az egész ügyet bizalmatlansággal kezelte és a "szegénységben és vezeklésben élő beginák eretnekgyanús mozgalmának" tekintette a Margit-kultuszt, amelynek népi gyökerei még a félig pogány, sokszor sámánok által irányított hiedelemvilágból táplálkoztak. Mindenesetre feltűnő, hogy
a.) a magyar főpapság teljesen távoltartotta magát a kanonizációs ügytől és még csak tanúságtételre sem jelentkezett egyetlen püspök, vagy egyháznagy sem; b.)  V. István és később kun László sürgetései, a szenttéavatással kapcsolatban, meddőek maradtak annak ellenére, hogy a Szent Erzsébet-kultusz is erősen támogatta a rokon Margit kanonizálását; c.)  a Margit-kultusz hívei között feltűnő a "beginák", szegény falusiak, sőt besenyők száma, akik a "szegénységet kedvelő és minden gazdagságot megvető" királyleányt körülrajongták tiszteletükkel; d.)   a pápai bizottság nem volt felkészülve komoly eredményekre, mert nem latintudású magyar tolmácsokra, hanem a velencei Artolus kelmekereskedő és János katona tolmácsolására hagyatkozott a kihallgatások lebonyolításában.

Miután a pápai vizsgáló bizottság kérdései sorába iktatta a vallomást tevők vagyoni helyzetét és társadalmi kapcsolatainak megállapítását, eleve gyanakodnunk kell, hogy előítélettel volt - felsőbb utasításra -a szegény népi réteg és a nem vezető osztályhoz tartozókkal szemben és vallomásukat leértékelte. Éppen ezért érdemes számot vetni a tanúk népi származásával és anyagi helyzetével, hogy mint végső eredményt, a 13. századvégi hiedelemvilágot megismerjük annál is inkább, mert vallomásaikat a főinkvizítor irányítása alatt tették.

Eltekintünk a kolostorbeli apácák vallomásaitól, akik Margittal együtt élték a vezeklők életét, mellőzzük a Domonkos-rendiek tanúságtételét, akik szerzetükre nézve nagy dicsőségnek könyvelték volna el Margit kanonizálását, és csak a többi, összesen 69 személy helyzetéről igyekszünk keresztmetszetet adni akik érdektelenül, belső meggyőződésből jelentek meg a vizsgálóbizottság előtt a Nyulak-szigetén.

Felhévizi Pós fia Péter vallomása bizonyos lelkesedés jegyében fogamzott, hiszen leánya, Sabina, egy volt Margit társnői közül és a szigeti kolostor gazdagságát ő is növelte azzal, hogy szerzetbe vonult leánya örökségét a többi adományokhoz iktatta. Ugyanez a helyzet Somogyvári Márton vallomásával. Az ő leánya Katalin, szintén apáca és gazdagsága az ősi soron örökölt somogyi vagyon az ország leggazdagabb urai közé sorolta. Viszont L. Adomér felesége, Femia már begina gyanús. Jámbor asszonyok csoportjába tartozott és a Nyulak szigetén élt a kolostor közvetlen közelében. Mindezek szabadnak és nemesnek vallják magukat a bizottság előtt, anyagi helyzetük pedig valóban gazdagnak mondható. A tapolcsányi származású Magyar Péter Budán él és anyagi helyzetét lényegesen gazdagítja a budai Péter polgárral, vejével kötött szerződése. Arenda asszony, az előbbi budai polgár felesége, hazulról is, házasságából is gazdag, tehát mentes minden gyanútól. A Kátai- család tagjai is gazdagnak, hatalmasnak érzik és mondják magukat, de a családfő Bertalan ispán, a kun származású Erzsébet királynénak udvari tisztje lévén, éppen kun kapcsolatai miatt némi gyanút nem kerülhetett el, mert a kolostor vagyonának kezelésében is része volt (204 ). A Kareny falubeli Kuti fia Elek is elkötelezettje az ügynek, mert V. István adta birtokát apjának görögországi hadjáratában szerzett érdemeiért. A Csák nembéli Györk "dominus" pedig a Domonkos rendiekkel évtizedeken át testvéri közösséget tartó nagy nemzetség egyik tagja, Csáki Ugrin kalocsai érsek öccse, szintén gyanú felett áll és nem számottevő a tanúk sorában. Az ősi magyar nemzetségbeliek mellett ott találjuk a tudásával és pénzügyi sikereivel nemesi rangra emelkedett Kalizi nemhez tartozó Sandurt. Muzulmánból lett kereszténnyé, hogy előnyösebb helyzethez juthasson és diplomata karrierjét - Kun László követe volt a szicíliai királyi udvarnál! - így is biztosíthassa. Mint látni fogjuk, a magyar inkvizíció sem tekintette teljesen gyanútlannak, mert később, Kun László halála után, őt is perbe fogták. Felhévizi Mihály is lekötelezettje a kolostornak, leánya Katalin miatt, aki bizalmasa volt Margitnak.

Idegem, német származású, a rokonságát nagyon számontartó bőbeszédű Ágnes budai asszony. Elmondja, hogy leánya a közismert hajdani német Herlingnek és unokahúga a kihallgatás évében bírói tisztet viselő Károly budai  ,,villicus"-nak. A városi polgárok öntudatával mondja magát gazdagnak férje után is. Ugyancsak polgári rendből való a gazdag és szabad Mala fia Péter Budáról.

Miklós felesége Gyöngy, és leánya, Angila Tarnótáról, Erzsébet, Disznódi Mihály felesége mind gazdagoknak vallották magukat. Ha a felsoroltak között megemlítjük Károly lovagot, IV. Béla bizalmasát, a kolostor jószágkormányzóját, Gellért mestert, a kolostor orvosát, Szakoly váci kanonokot és Albert Ispotályos lovagot, akkor a bizottság előtt a gyanúmentesek sorát máris befejeztük.

A többi, hátralevő tanúk a szegényebb népi réteghez tartoztak származásuknál fogva, vagy odakerültek leromlott anyagi viszonyaik miatt. Országos képet kapunk tőlük a "szegény kultuszról", amely, mint már említettük, az eretnekség jegyében született flamand és délfrancia földön és Magyarországra is átterjedt. Szerepelnek a Dunántúl falvaiból: András felesége Sára, a zalai Szentgyörgyfalváról és a szomszédos Egyedfalváról Ilbert leánya Matha, Keszi faluból Johanka fia Bede. Endrédről két férfi jelent meg, szegénynek vallva magát, a magyaros nevű Buda és Györk. Megyerről is jöttek a falu lakói: Zeges és János, két kezük után élő emberek, akik "ha jól dolgoznak, elegük van a megélhetéshez". Az erzsébetfalvi Miklós ,,se gazdag se szegény" és inkább talán szégyenkeznek a bizottság ilyen természetű kérdéseire őszintén felelni a cselei bírónak, Jánosnak a felesége, vagy a disznódiak küldöttségéből Póka fia Tamás, akit ,,kifosztottak és most nagyon szegény". Ugyancsak rablók tették szegénnyé nagysarlói Hográdot és Achilles feleségét, Fera asszonyt. Barlóci Bese, azelőtt a királyné szakácsa, vallomása szerint elszegényedett. Tés községből két papjuk vezetésével jelentek meg ősi fia János és Laurenca asszony. Fajsz községből a szegény Viola asszony és Leopárd felesége Venus és fia Leo jöttek a Nyulak szigetére és bár az asszonyok takargatják szegénységüket, Leo bevallja, hogy nagy ínségben élnek. Bessenyők sem hiányoznak, a fehérmegyei Bessenyő-falváról: egy vak családapa és kísérője, egy Nota nevű leányzó. Ilyen elesettek közé kell sorolnunk a Gellérthegy tövén lapuló Erzsébet-ispotály kegyelemkenyerén tengődő Vanig fiát Pétert. Barlóci Barnabás fia Dian, a keszi Vital felesége Benedikta és a galyai Gyöngy asszonyok kézimunkájukkal tartják el magukat és szegény soron élnek.

A magyar falvak népének szegénységét nem színezi élénkebbé a két iparos, Benedek szabómester Vácról és a Fiatal dányi ácslegény, ugyancsak Benedek névvel. A falusi papság nyomorgó képviselőiről, a verestói, várkonyi, kürti és tési plébánosokról és az utóbbinak Gede nevű nős káplánjáról már előbb megemlékeztünk. S ha még elsoroljuk a szövés-fonásból élő és romlott erkölcsökkel gyanúsított jámbor leányokat, a "begina-inkvizíció" során, akkor az elsorolt személyek vagyoni és származási adataiból nyugodtan arra következtethetünk, hogy a szegénység szellemét sokan ugyan csak kényszerűségből ismerték, de voltak, közöttük olyanok is, akik eszményként választották, Ezért volt nagy szerepe a magyar ,,penitens" vezeklő mozgalomban Árpádházi Margitnak, mint eszményképnek a nép előtt és ezért maradtak távol az egyházi méltóságok és országnagyok, mert tudták, ha Margit az oltárra kerül, akkor mint a szegények és elesettek mintaképe, csak növelni fogja az ,,eretnekek megvetett és üldözött tömegét". (205)

188. "...von ansprecherin, czaubern oder lipplerin... czum erstemohl soll man yn setczen auf eyn leiter und eynen gespiczten judenhut soll er haben auf dem haupt, daran dy heylgen engil seyn gemalt da mit er so umbget - also soll er stehen vonn morgen früh...", hogy a polgárok egész pénteki nap megbámulhassák a piac téren és tévedéseiket ha bevallották, bevezették a város könyveibe, de visszaesés esetén: "scholl man in prennen sam eynen ketzer..." Idézi Ipolyi II. 170.

189. "Hereticos excommunicare, capere, ligare in carcere alias sudere discipline rigori possitis per vos ac eciam alios castigare... invocato ad hoc si opus fuerit auxilio brachii secularis..." Kassai kódex: anno 1244.

190. THEINER: MONUMENTA SLAVORUM MERIDIONALIUM I.
191. Kassai kódex: "Gesta fratrum" töredék: "simul cum fratre Petro Lombardo in curia Romana presentavit..." Julián neve ugyan nincs megemlítve, de a keleti magyarok látogatásáról, szólva szerepel a fenti jegyzet, kétségtelenül J.- ra vonatkoztatva.
192. V. ö. 143. jegyzet.

193. "Comanos etiazn in regno nostro recepimus, proh dolor! per paganos infideles Ecclesiae conculcamur. Amplius filio nostro primogenito, Cumanam quandam con Juximus, ut per hoc vitaremus deterius..."

194. "Nos vero propter bonum Christianitatis, majestatem regiam humiliando, duas filias nostras, duobus Ducibus Ruthenorum et tertiam Duci Poloniae tradidimus in uxorem, ut per ipsos et altos amicos nostros, qui sunt ex parte orientis sciremus nova de Tartaris, ut sic eorum conatibus - commodius resistere valeremus..." WERTNER. i. m, 490.

195. Kassai kódex: anno 1254.
196. U. o.: anno 1244 Gesta Fratrum.
197. THEINER: M. SLAV. MER. I. 123.
198. FEJÉR: i. m. N. 2. 243
199. Kassai kódex: Gesta fratrurn 1258.
200. "..absit filium vel filiam tuam contingat gentilis connubii contagio maculari..." Gesta fratrum 1259.

201. WERTNER: i. m. 456.

202  " auch die kuniginn seyne frawe sall ezu taufe gehn und f. Kunradus sall ungwarish lern umb den kunighoff zwu Sitzenden Heidin achtholten..." Friesachi kelostori krónika: An. 1258.

203. László prépost végrendelete: ....item Soliloquia Augustini cum multis libris eiusdem in uno volumine relinquo fratri Marcello, filio Marcelli." KNAUZ: i. m. II. pag. 71.

204. "Comes Bartolomeus nobilis de genere Káta, officialis domine Elisabeth, de insula dominarum..." KNAUZ: i. m. II. 196.

205. Árpádházi Szent Margit szenttéavatási jegyzőkönyvét, ahonnét a felsorolt tanúvallomásokat vettem a "MONUMENTA ROMANA EPISCOPATUS VESPHIMIENSIS" forráskiadvány I. kötete közli apró részletezéssel.

Marcel annak ellenére, hogy ebben a korban ő volt a magyarországi eretneknyomozás feje és vezetője, mégis - szinte ellentmondásszerűen - sürgette a szentté avatást. Egyedüli oka az lehetett, hogy a sok külföldi eredetű eltorzított "szegény-eszmét, evangéliumi szellemmel átitatott lemondást" amely a gazdagok gyűlöletéből fakadt, elválassza az egyház által is jóváhagyott szerzetesi szegénység magasabb eszméitől. Margit példája, királyi származása folytán, azért volt fontos e téren, mert a felhalmozott gazdagság között élve is önkéntes szegény maradt és nem a kényszerűség tette azzá.

Marcell a sámán- és kun inkvizíciókban nem annyira a keresztény gondolat érvényre juttatása vezette, mint az egyre nagyobb szerephez jutó városi orvosok, királyi "fizikusok" nagy nyomása, hogy vetélytársaikat, a sámánokat visszaszorítsák a népi egészségügy tényezői közül. Az egyháziak is egyre-másra sürgetik az elmaradt tizedeket és miután sokszor erre más módjuk nincs, szintén az inkvizíciót használják fel a dézsmabehajtásra "eretnekség" vagy "pogány eszmék terjesztésének" vádjával illetve vagy fenyegetve a késedelmezőket.

Marcel korában a visszaélések egész sora fordul elő e téren, ha nem is az ő tudtával, vagy vezetésével, a vidéki, főképp az erdélyi eretnek nyomozók túlbuzgóságából.

Marcellal a Szentszék nem volt nagyon megelégedve. Részben talán azért, mert a már említett kanonizáciás ügye nagyon szorgalmazta, részben a királyi udvar felügyeletének elhanyagolása miatt. Ebből a korból az inkvizítorok kinevezéséről egyenes adatunk nincs. Az említett 1273. évi pesti általános nagykáptalan határozata értelmében a tartományfőnökök kiegészíthették a legfelsőbb kinevezéseket helyi szerzetesekkel. Az eretneknyomozás Rómából irányított mozgalma lazábbá vált. A pápa Fülöp fermói püspököt küldte Magyarországra, hogy így közvetlenebb kapcsolatai legyenek. III. Ince pápa arra buzdítja legátusát, hogy igyekezzék magyarul tanulni (206.) Fülöp közel tíz évig élt kisebb megszakításokkal Magyarországon és székhelyét Ladomér esztergomi érsek kastélyában, a Nyulak-szigetén ütötte fel. Nagy energiával igyekezett a magyar belső ügyek irányát megszabni és párszor nagyon veszélyes helyzetbe került élete is. Kun László elfogatta, két emberének a szemeit kitolatta, őt magát a felkoncolástól csak Fint a vajda közbelépése mentette meg. Szerepét a kun-inkvizíciók során alaposabban tárgyaljuk.

Marcellal egy időben nagy szerepe volt a budai Szent Miklós kolostor perjelének, Simon mesternek az eretnekek üldözése terén. Országszerte bíráskodik és főképpen Moys nádorral, majd annak fiával járta az országot. IV. László udvarában is nagy tekintélye volt. Vakmerőséggel határos dorgálásban részesítette a fiatal királyt, kun kedvese, Édua jelenlétében, szemrehányva neki házasságtörő életét és hanyagságát. A király -sértődöttségére, hogy a pápai legátus, aki csak a szomszédságban lakott és nem volt hajlandó többszörös meghívásra sem megjelenni a királyi palotában, Simon rettenthetetlen bátorsággal válaszolt, bár kun fegyveresek állták körül. Válaszát Édua is végighallgatta és dühkitöréseit a fiatal király fékezte le. Simon szavaiból az eretnek perek jegyzőkönyvei a következőket mentették át korunkra: "...a házasságtörő nő bordéllyá avatta királyi palotádat ..." (207). Egy időre a király száműzte az udvarból. A kolostort nem volt szabad elhagynia. Szembeszállt a rendelettel és éjszaka megszökve kényszerfogságából, ismét megjelent a királyi palotában, újból megdorgálta a királyt, felsorolva neki vallásos ősei, főképp Szent Erzsébet erényeit, felelevenítette előtte a csodálatos gyógyulás emlékét, amikor gyermekkorában epileptikus rohamaiból Margit fátylával magához térítették. Ettől kezdve, bár a kunokkal sok baja volt, bátran és bántatlanul járhatott-kelhetett a királyi környezetben.

Országjárásában sámánpereknél sokat szerepel, de mindig szelíd ítéletet hoz és a mai szemmel nézett "néprajzgyűjtő" szerepét töltötte be, részletesen és behatóan érdeklődve őseink hitvilága felől a sámánoktól és a kihallgatott tanúktól. Érezni rajta, hogy felfokozott figyelemmel el-eltér a szokványkérdések egyhangú menetétől, ha valami ősi, már akkoriban is "nagyon régi" népi megnyilvánulásról esik szó. Pogány szertartások részletei csak úgy érdeklik, mint a magyar legendák, énekek visszhangja a tanúvallomások során.

Kun László halála után az inkvizíció szinte "politikai bűnösöket" hajszoló szervvé változik és maga az esztergomi érsek, Ladomér veszi kézbe az irányítását. Bár a belpolitikai helyzet, az idegenből hazahozott III. András helyzetének megszilárdítása, a kunbarát papság felszámolása eléggé lekötik idejét, erősen szorgalmazza a volt kun országnagyok és muzulmánok pereit. Ő maga elnököl és a vizsgálat eredményeként szigorú megtorlások sorozata követte. Kelemen, budai Domonkos-rendi perjel, a tulajdonképpeni eretnek-bíró, csak mint mellékes figura szerepel ezekben a perekben, ahol főképp a keleti kultúrkapcsolatok megszüntetésére hoznak rendeleteket és nagyszabású könyvrazziákkal irtják a muzulmán szellemű írásokat. Kelemen fráter vizsgálatainál fordul elő először a fellebbezési jog Ladomér érsekhez, ha az történetesen nem jelent meg a per lefolytatásánál. Ez azt mutatja, hogy a 13. század utolsó éveiben erősen megnyirbálták az inkvizíció hatalmát.

Az Anjou korban ferencesek kezébe kerül sok huzavona után a hitvédelmi-intézmény. A balkáni bogumil-patarénus inkvizíciót már régebben ők vették kezükbe nagy harcok után és sokkal erélyesebb a fellépésük, mint a testvér Domonkos-rendieké. Első főinkvizítoruk Fábián, Magyarországon csak a "beginák eretnekségével" foglalkozott, de 1322-óta VIII. Bonifác pápa kifejezett kérésére Szlavónia és Bosznia eretnekeit kutatja és üldözi. Magyar földön jó ideig nincs semmi adatunk működéséről. Fábián tisztsége rövid ideig tartott a Délvidéken, mert Triesztben beszédet tartva az eretnekek előtt, két pap felszólalt ellene és kárhoztatta szigorát. Mindkettőjüket gályarabságra ítélték, mire a nép forrongani kezdett. Maga Róbert Károly kérte a türelmesebb módszert az eretnekekkel szemben; mert ekkor Szlavóniát és Boszniát már hatalmukban tartották, bár Uros cár után a jóindulatú Subics Pál igyekezett őket fékentartani. Szigorát Fábián nem adta fel, mire a pápa az inkvizíciót újból a Domonkos-rendiekre bízta egy 1327, évi bullájában. A sértett főinkvizítor azonban olyan panaszokat terjesztett a pápa elé, hogy alig félév múlva visszavonta a megbízatást az ősi inkvizítor-rendtől és újból Fábián került az intézmény élére. Megindult a marakodás a két koldulórend között és kölcsönösen vádolták egymást a patarénus eretnekek nagy előnyére. 1330-ban Zárában vagyonelkobzásra és máglyára ítélt három patarénust, de maga a zárai püspök és a domonkosok ellenszegültek neki, hogy a templom előtt tartsák a kegyetlen szertartást, úgy hogy kénytelen volt menekülni a felbőszített nép haragja elől. Még nagyobb kavarodást idézett elő azzal, hogy az egész várost pápai átok alá vetette. Visszatérő útján Avignonban egy patarénus főúr elfogta. Megtalálták nála részletes beszámolóját a pápához, amelyben a zárai érseket nyíltan eretnekséggel vádolta, a domonkosrendieket pedig a Sátán szolgáinak nevezi. A két szerzet nyílt harcot folytatott az inkvizíció megszerzéséért, míg végül a pápa 1330 március 16-án végleg eltiltotta a domonkosokat az inkvizíciótól. (208)

Magyarországon is voltak harcok a két kolduló-rend között. A veszprémi kolostor perjele Pál ellenszegült az ottani "begina-apáca" kolostor inkvizíciójának, de királyi parancsra át kellett engednie az ügyet a ferenceseknek.

A ferences- inkvizíciós korszakból a Kassai-kódex természetszerűleg nem jegyzett fel sokat. Mindössze két adatot jegyeznek fel a ferencesek tevékenységéről, mint fontos újításról: bevezették az eretnekek előzetes eskütételé t, hogy nem tartoznak semmiféle szektához. Ha aztán a vizsgálatnál kiderült, hogy nem vallottak igazat, akkor hamis eskü alapján máris máglyára ítélték őket. Így leegyszerűsítették és meggyorsították az inkvizíció eddigi módszereit. Nagy Lajos korában, 1351-ben hoztak egy esküformulát a következő szöveggel: "Esküszöl, hogy eretneket, emberétetőket, bűvösöket, bájosokat, félhiten lévőket igazán megmondod, megnevezed és nem tagadod". A másik újítás a nagy európai pestisjárvány idején, 1349 táján feltűnő önostorozók tömegeivel szembeni inkvizíció. A lakosságot erősen tizedelő szörnyű járvány szinte elnéptelenítette az országot. Sokan, nyugati példára, zarándoklatokat szerveztek, elhagyták házaikat és halottjaikat, rongyokba öltözve, asszonyok, leányok, sokszor mezítelenül vándoroltak városról városra, és a várostereken önmaguk mezítelen vállait ostorozták. Ez a tömeghisztéria, vallási színezete miatt, természetszerűleg összeütközésbe került a ferences inkvizítorokkal. Nagy Lajos, aki maga is állandó rettegésben élt olaszországi hadjárataiban szerzett gyógyíthatatlan bőrbajával kezén, és illatos füvek gőzével, tömjénfüsttel vette magát körül, szintén menekült az emberek elől. A Kassai kódex szerint: "...a király is forróvizek gőzével gyógyítja magát a régiek papjai előírása szerint..." (209), Egyúttal szemére hányja a ferenceseknek, hogy "az asszonyok mezítelen testét ostorozzák" (210), mikor az Isten ostora, a pestis amúgy is ostorozza őket.

A ferencesek eretnekirtásával kapcsolatban meg kell említenünk a Délvidék városaiban általuk bevezetett újabb szigorításokat, hogy az elítélt eretnekek vagyona az egyházé, őket pedig egy éjszakai siralomház után kora hajnalban, a nyilvánosság kizárásával meg kell égetni (211 ), XII. Benedek avignoni pápa Gellért ferences rendfőnököt bízta meg a magyar eretnekirtással és sikereiért több ízben megdicséri (212). A kezdeti sikerek nyomán a ferencesek engedélyt kapnak a pápától, hogy annyi kolostort alapítsanak, amennyit csak akarnak, de a pestis által megtizedelt lakosság sorában nem nagyon sikerült lábat vetniök. A nagy járvány idején maga Gellért is meghalt és utódja Peregrinus barát lett, aki öt évig vezette a magyar és boszniai inkvizíciót. Az egyre erősödő bogumil-patarénusok csoportjai ellenállhatatlanul nyomult előre, feldúlta a ferences kolostorokat, úgy hogy 1402-ben kénytelenek voltak feladni az inkvizíciót. Közel százéves működésük így teljesen eredménytelen maradt és a bogumil "dédek", eretnek-püspökök hatalma akkora lett, hogy Szerémségben és Dráva-közben egész sor templomot emeltek. Szerzeteseik, férfiak és nők, együtt laktak egy-egy kolostorban és nagyon elterjesztették a "feltételes házasságokat", A török térhódítása vetett véget ennek a jellegzetes balkáni vallásnak.

A I5. század elején ismét a domonkosok vették kezükbe a tiszta keresztény hit védelmét. Zsigmond király karában kétirányú volt ez a tevékenységük: az északi irányból jövő huszitizmus váltotta le a flandriai és délfrancia katarokat, délről a bogumil-patarénusok eretnekségét megsemmisítő törökök fogságából hazatérők mohamedán befolyása volt számukra gyanús és üldözendő.

Zsigmond király kezdetben a pápaság nagy ellenlábasa. IX. Bonifác pápa törekvéseivel szemben, aki a trónkövetelők sorában Nápolyi Lászlót akarta a magyar trónra juttatni, minden eszközt felhasznált célja elérésében, hogy az egyháznagyokat is Zsigmond ellen hangolja. A fiatal és ambiciózus király mellőzte a pápa kedvenceit és a magyar földön oly nagy befolyásra szert tevő ferenceseket. Első rendeletével megtiltotta, hogy semmiféle "bullás" ne merjen az Apostoli Szentszék kezéből egyházi javadalmat elfogadni, az adományozás jogát magának tartva fenn. Az eddigi gyakorlatban ugyanis a pápák önhatalmúlag nevezték ki a püspököket. Csak akkor oldódott fel némileg a helyzet. amikor már IX. Bonifác is beletörődött jelöltje, Nápolyi László félreállításába és Zsigmondnak is szüksége volt a pápa támogatására a német-római császárság elnyerésére.

Az egyházi élet talán még soha sem volt annyira zaklatott és zavaros, mint a zsigmondi korszak elején, amikor már negyedszázada a nagy egyházszakadás folytán, két pápa között oszlanak meg a hívők, szenvedélyesen eretnekséggel vádolva egymás követőit. Zsigmondnak is része volt a nagy egységesítő zsinat ama végzetes elhatározásában, hogy Husz Jánost, a Wiclif-féle tanokat sikerrel hirdető cseh reformátort Konstanzban máglyára küldötte. Husz hívei évtizedeken át tartó guerilla-háborút kezdtek és befészkelték magukat a Felvidéken. A bosszúálló cseh szabadcsapatok nemzeti ügyükké téve Husz tanítását, fegyveres erővel és eszmei harccal komoly veszedelmet jelentettek a keresztény egyháznak.

Az új eretnekséggel szemben a magyar Domonkos-rendi János raguzai szerzetes irányításával kezdték meg a harcot, de sikertelenül. Az első huszita-pert Sárospatakon tartották, ahol a cseh várkatonaság kezdte terjeszteni a huszita elveket. A két szín alatti áldozás volt a tételük és a "kelyhesek" mozgalma a Felvidék cipszer polgárság soraiban is elharapódzott. János fráter egyszerre vette fel a harcot velük és a délvidéki eretnekséggel. A Domonkos-rendiek nagy teológiai felkészültsége azonban csődöt mondott a fanatizált tömegekkel szemben.

1435 novemberében érkeztek Bázelből Zsigmond székesfehérvári udvarába a híres spanyol inkvizítorok, Torquemada, János fráter és Montenegro János, hogy a spanyol inkvizíció módszereinek ismertetésével segítségére legyenek magyar rendtársaiknak az eretnekirtásban (213). Nagyszombat és Bártfa voltak tanúi próbálkozásaiknak, de a máglyára küldött husziták elrettentő példának szánt tűzhalála ellenkező hatást váltott ki a városok polgáraiból: a szerzeteseknek menekülniök kellett és csak a fegyveresek védelme alatt tudták elkerülni a felkoncolást. A kassai Boldogasszony kolostortemploma mellett a mészárosok piacán kitépték egy Rozda nevű asszonynak a nyelvét, mert a huszita tanokat hirdette. Másnap éjjel felgyújtották a kolostort és a szerzetesek közül két öreg, akik nem tudtak időben kimenekülni, bennégtek. A Kassai kódex "nagyszámú elítélt eretnekről" beszél; de számadatokkal nem határozza meg állítását, sem azt, hogy milyen természetűek voltak az ítéletek. Gergely tartományfőnök selmecbányai, iglói és bártfai pereiben több száz gyanúsított szerepelt, javarészben a Felvidék idegenajkú polgársága. Maróth fia György volt a király megbízottja az inkvizítorok védelmére. Költséges védelem volt, de a városok szívesen fizettek. Nagyszombat város polgárai egyedül a várfalak megerősítésére, tornyait bevonó bádoglemezekre tűzveszély ellen, 4.800 forintot fizettek, az esztergomi érsek zsoldosseregének napi 35 arany forint és 4 akó bor költsége mellett. (214.)

A huszitaüldöző bizottságok országszerte működtek. Még a Szerémségben, Zimonyban is folytattak ellenük vizsgálatot. A Dunántúlon Székesfehérvárott ütötték fel főhadiszállásukat az inkvizítorok Salamon fia, Péter fráter vezetése alatt. A király, aki többet volt külföldön, mint Magyarországon, György esztergomi érsek kérésére állandó kísérettel látja el őket. Ő maga is, Mátéval, segédpüspökével együtt, azon van, hogy az erdélyi szász városokba lassan beszivárgó eretnek eszméket fegyveres erővel is irtani kell. Ilyen értelemben jár el Csák Miklós vajda a segesvári Domonkos-rendiek perjelének védelmében.

Egész különleges hitvédelmi eljárás honosult meg a szerencsétlen nikápolyi csata (1396} után az ország déli részein, főképp az erdélyi városokban: a török rabságból visszaszökött, vagy kiváltott magyar és szász foglyok ellen. Zsigmond király szorgalmazta ezt a legkegyetlenebb inkvizíciót, attól tartva, hogy a hazatérők a mohamedán vallási és erkölcsi élet eszméit rokonszenvessé tehetik az ország lakossága előtt. Európa már századok óta ismerte a mohamedánság szellemi erejét, magas kultúráját, építészetét, orvosi tudását. Joggal tarthatott tehát a volt foglyok rokonszenvet sugárzó elbeszéléseitől, élményeitől, közvetlen közelről szerzett, sokszor évtizedes tapasztalataik alapján. Az eljárás velük szemben főképp a tanult, esetleg írástudó réteget érintette, mert ők könnyen vontak hasonlatot a keresztény és mohamedán vallás és erkölcs között, sokszor a mohamedánok javára.

A szerzetesek közül a későbbi török portyázások folyamán az 1430-as években, szintén sokat elhurcoltak: a Kódex szerint pl. Segesvárról 12, Szászsebesről 8, Gyulafejérvárról 8, Negyszebenből 26 Domonkos-rendi szerzetest vittek fogságba az udvarhelyi székely kolostor 12 tagján kívül. Az inkvizíció a hazatérő szerzeteseket is vizsgálat alá veti, hogy nem lettek-e apostatákká, hitehagyókká akár kényszer, akár belső meggyőződés alapján. A nyelvkitépés volt a legáltalánosabb büntetése az elítélteknek. Zsigmond király különleges "comissio propria Domini Regis" címmel Csák Miklós vajda kötelességévé teszi 1409-ban, hogy szervezze meg a határkémek csoportját, hogy a visszaszivárgó elemekről azonnal jelentést tegyenek és a király által kijelölt inkvizítorok elé vigyék. A hazatérők hitét és erkölcsét kivizsgálva engedték családjukhoz, vagy esetleg évekig tartó megfigyelés alatt tartották, a megrongált templomok és kolostorok újjáépítésén dolgoztatva őket. A király számolt azzal, hogy kemény rendeletét a szerencsétlen hazatérők ellen honfitársaik nem fogják "lelkiismeretesen" végrehajtani, éppen ezért Konrád von Wizensehe, Ungelter Péter és Stizer Miklós bajor Domonkos-rendieket bízta meg, hogy a szász városokban üssék fel székhelyüket és minden hazatérőt szigorúan vizsgáljanak felül. IV, Jenő pápa pedig 1444-ben a bázeli Riecher Jakabot küldte Erdélybe, mint teljhatalmú pápai legátust az egész rendtartomány vallási életének megreformálására. A Kassai kódex a kivizsgáltak számát 450-re teszi.

Nagy szerepet játszott az inkvizítorok egész sora a meglazult fegyelmű kolostorok ellenőrzésében és megreformálásában is a humanizmus korszakában. Maga a pápai udvar is lényeges átalakulásokon ment át időközben, a középkori theocentrikus világszemlélet helyett a felújított görög és latin klasszikus költők és filozófusok néha nagyon is szabados életmódját véve át. A reneszánszkor liberalizmusa már nem adott lehetőséget az inkvizíciónak olyan értelemben, mint a "Militia Christi" korában, de még nem számolták fel, mert hasznos eszköznek bizonyult a politikai célok megvalósítására. Spanyolországban már ekkor javában dühöng az ottani inkvizíciós terror, ezrek mennek máglyára, de már nem egyházi intézmény, hanem a "legkatolikusabb királyok" érdekeit szolgálja még akkor is, ha egyháziak, főképp Domonkos-rendiek a végrehajtó szervei.

Magyarországon a meglazult kolostori fegyelmet szintén külföldi szerzetesek veszik kezelésbe. Pápai meghatalmazással, teljes joggal működik a ferencesek megreformálásán Kapisztrán János, aki azzal a megbízatással jön magyar földre, hogy a török ellen keresztes hadat verbuváljon lángoló beszédeivel. Sokkal nagyobb jelentősége volt Della Marca  Jakab fráternek, aki nemcsak a rendtársai, hanem a magyar nép vallását is a régi szigorúbb mederbe szerette volna terelni. Eretnekgyanús vidékek falvaiból a lakosságot egyszerűen áttelepítette az ország egyik részéről a másikba királyi jóváhagyással. Erdélyben a határmenti falvak elhanyagolt vallási állapotát azzal akarta feljavítani, hogy a lakosságot más, tiszta keresztény környezetbe kényszerítette, nagy kárára az ország demográfiai elosztódásának, senki földjét teremtve éppen azokon a részeken, ahova a szomszéd népek expanziós politikája már régóta vágyott a gazdag magyar földek után.

Szolgálatukban állnak a megreformált szerzetesek, ferencesek, domonkosok. Javarészben idegen elem. Az erdélyi "jámbor női egyesületek", már ebben a korban kánonjogi formák között élve, ellenszegülnek minden szigorító reformnak. A Nyulak-szigeti hatalmas és gazdag kolostor apácái megtagadják az engedelmességet természetes feljebbvalóiknak, ha azok a régi fegyelemről beszélnek. A fegyelmező inkvizítorok egész sora, szinte hadjáratszerűen irányítva veszi keményen kézbe az ellenállás letörését. Domonkos apácakolostorok, mint a Margit-szigeti, fehérvári, veszprémi, pécsi komáromi, szegedi, de legfőképpen Erdélyben a kolozsvári, szatmárnémeti, brassói, besztercei, segesvári apácák vagyona ekkor már oly nagy volt, hogy az ország legnagyobb gazdasági hatalmát jelentették. Vám- és révjogok, árumegállítás, vásári privilégiumok állandó és nagy jövedelmet biztosítottak nekik a hatalmas és az egész országot behálózó birtokokkal, melyeket századok alatt a kolostorba lépő főúri családok leányai hozományként adtak kolostoraiknak. Ugyanez a helyzet a Klarissza, ferences-apácákkal, bár a szegénység fogadalmával lépnek a szerzetbe, gazdagságuknak se szeri, se száma. A pápák kiváltságokkal halmozzák el őket, és hogy a keményebb fegyelem nyűge alól szabaduljanak, egyenesen a Szentszéknek vetik magukat alá, és vezetőik, a "fejedelemasszonyok" egész udvart tartanak maguknak, nagy adókat fizetve a pápai kincstárnak, hogy szabadosságukat megtarthassák.

A reformpápák igyekeznek a visszaéléseket elfojtani és újból szabadkezet adnak a férfiszerzeteknek, hogy a régi szegénységi eszmény tisztaságát helyreállítsák. Episcopi  János 1466 óta teljhatalmú megbízott és inkvizítor a magyar apácák felett. Nagyobb harcot kellett folytatnia, mint elődjeinek az eretnek-irtásban. Rendi jelentések egész sora említi, hogy a szerzetesnőket erőszakkal megfosztják egyházi ruháiktól, kituszkolják őket a kolostorból. Tömeges áthelyezésekkel egyik városból a másikba, állandó mozgásban tartják őket, hogy fanatikus összetartásukat megtörjék. János fráter a korbácsot is alkalmazza a böjtöltetés és magánzárkák mellett azokkal szemben, akik nem engedelmeskednek parancsainak.

IV. Sixtus pápa belső, egyházi reformjainak végrehajtására, egymás után nevezi ki az inkvizítorokat az alsópapság és szerzetesek körében terjedő "kelyhes mozgalommal" szemben. Podjebrád cseh király kiközösítése huszitizmusa miatt a kornak egyik legnagyobb egyházi botránya. Mátyás király maga is két irányban kénytelen hadierejét lekötni: a cseh szakadár mozgalommal és a török veszedelemmel szemben. A pápai udvarban működő "Magister Sacri Palatii" - penitenciamesterek tisztjét ebben az időben javarészt a magyar domonkos szerzetesek töltik be és a pápa bizalma bennük látja a legjobb munkaerőket tervei végrehajtására. Így nevezte ki IV. Sixtus kassai Ignácfia Miklóst 1483 okt. 28-án Magyar- és Csehország főinkvizítorává. Jellemző a kinevező pápai bulla az akkori magyar vallási viszonyokra: "Miután a Magyar Királyság és a szomszédos Csehország területén nagyon sok a tévelygő és eretnek, akikről hallunk, és mint tudjuk, hogy ebben az időben ott semmiféle eretnek-ellenes inkvizítor nem működik a hit tisztaságának védelmére. Vágyva arra, hogy a jelzett vidékeken a hit tisztasága újból ragyogjon és az eretnekségek kiirtassanak, téged a kassai Domonkos-rendiek szerzetéből való teológiai mestert, Ignácfia Miklóst kinevezünk a gonosz eretnekségek inkvizítorává az egész Királyság területén, a fenséges Magyar Király összes birodalmaiban és egyben megbízunk az Apostoli Szentszék általános prédikátori tisztjével is." (215)

Az új inkvizítor feladata a felvidéki városok ellenőrzése volt a husziták és a kelyhesek ellen. Csendes munkájáról csak annyit tudunk, hogy az országnagyokat sorra látogatva meggyőzi őket, hogy minden erejüket összpontosítsák az egyre közelgő török veszedelem ellen és a vallási egységet védjék meg a huszitákkal szemben.

Sokkal nagyobb kavarodást idézett elő Brünni Bálint inkvizítori kinevezése 1488-ban (Valentin de Brunna bohemio) egész Magyarország és a szomszédos Csehország területére. Ő már keményebben vette tisztségével járó feladatát és hírhedt volt a mezítelen asszonyok ostorozásairól. Az eléje vitt huszitákat, főképp asszonyokat a kolostorok kapuja előtt pőrére vetkeztetve, korbácsával véresre verte. Selmecbányán egy Sura nevű özvegyet annyira megfenyített, hogy a szerencsétlen belehalt sebeibe. A város polgármestere a piactéren nyilvános ravatalon virrasztót tartott a hulla felett és a felbőszült nép megrohanta a kolostort és követelte Bálint kiadását. Az inkvizítor egyházi díszbe öltözve, papi hatalmának a jelvényével, a stólával nyakán és inkvizítori szimbólumával, a keresztfogantyús pálcával kezében, megjelent a tömeg előtt. Határozottsága és nyugalma annyira megdöbbentette a tömeget, hogy szabad elvonulást engedett neki. Az esztergomi érsek közbelépésére azonban a rendi felettesek a pápa megkérdezése nélkül, visszavonták inkvizítori megbízatását és kiutasították Magyarország területéről, megtoldva büntetését azzal, hogy tíz évig cseh földről Magyarország területére nem léphet (216). A pápa közbejárására csak annyit módosítottak a végzésen, hogy visszavonták az egész ország területéről való kitiltást, mert szülőföldjére sem engedték őt be az ottani kolostorok, és megelégedtek azzal, hogy a magyar tartományfőnök engedélye nélkül tíz évig Selmecbánya környékére sem mehetett (217}

206.. III. Incze pápa levele legátusához: "Recibimus itteras, quas tua nobis fraternitas destinavit... gaudeamus autem et in Domino commendamus quod ínter gentes prius ignotas et populos linguae quam non noveras, que estudias..." MIGNE PP. LL. Vol. 216. 1238. old.

207. Kassai kódex: ". .. adultera transformavit palacium tuum prostibulo..." Anno 1285.
208. THEINER: i. m. I. 526-7.
209. "...rex etiam curabatur vaporibus aquarum secundum instructionem magorom paganorum..." Kassai Kódex, anno 1283.

210. "flagellant mulieres nudis carnibus..." U. o. 1352.
211. FARLATI: Illyria Sacra. III. 317.
212. THEINER: i.m.671
213. HERGENRÖTHER: i. m. 1V. 464.
214. Magyarországi városok régi számadáskönyvei. (Nagyszombat) 133. old.

215. Arch. Vaticanum. Reg. 677. Fol. 325.: "Cum per Regnum Ongariae (sic!) in quo multi errores, haeresesque auditi sunt, nullus ibi haereticae pravitatis inquisitor existat... Nos cupientes ut errore et haereses'huismodi poenitus extirpentur ac fidei praedicte lumen in illis partibus elucescat, te Nicolaum Ignacii de Cassovia ordinis fratrum paedicatorum et theologiae professorem haereticis pravitatis inquisitorem per totum Regnum et universum dominium serenissimi in Christo regis Ongariae Bohemiaeque instituimus, ac etiam insuper te generalem Apostolicae Sedis predicatorem in Regno atque dominio Ongariae et Bohemae instituimus et deputamus"

216. "Magister Valentinus de Brunna bohemio expulsatur confinibus Ungariae non obstante breve Apostolico et privatur privilegiis. inquisitorum propter scandalum horribile in civitate Selmiciensis". Kassai kódex: anno 1488.

217. Domonkos Rendi Levéltár Róma: Regesta 1489. J. 159/a. "Magister Valentinus de Brunna privatur omnibus gratiis et infra decem annos non possit sine licentia provincial accedere ad conventum et civitatem Selmiciensem."

Az utolsó inkvizítorok sorából érdemes megemlíteni Michael de Oriente nevét. Francia származású volt és Konstantinápoly elfoglalása előtt a perai Domonkos-rendi Szent Miklós kolostor francia szerzetesei között tanult. A pápa bizalma 1498-ban emeli az inkvizítorok székébe. Lángoló szenvedéllyel szervezi a törökök elleni országos hangulatot egy esetleges keresztes hadjáratra, de az inkvizíció terén már semmi működést sem fejt ki. VI. Sándor pápa 1501-ben a már török kézen levő Bosznia püspökévé és egyben magyar inkvizítorrá

Polner Gábor nagyszebeni származású szász dominikánus személyében talált méltó utódot. Mihály halála után Polner egyben a pécsi püspök segítőjeként a délvidéki részek várkatonaságát és a királyi hadsereget látogatta, hogy harcias szellemüket fokozza a török ellen.

A legutolsó inkvizítorról a Kassai kódex 1518-ból emlékezik meg a következő szavakkal: "Körmendi Gáspár fráter tiltakozik

Nemay János Komárom várparancsnokánál, hogy a városban levő két öreg Domonkosrendi szerzetest a várplébániában szállásolta és a kolostort az istentelen lutherista eretnekeknek engedte át."

A Magyar Páltól Körmendi Gáspárig felvonuló magyarországi inkvizítorok sora, 1222 és 1529 között hitvédelmi intézkedésükkel a hazai egyháztörténelem háromszázados küzdelmét tárják fel a hozzájuk csatlakozó és általuk irányított helyi eretnekirtókkal együtt. Ezeknek a teológiában és egyházjogban kiművelt szerzeteseknek a tevékenységét analizáljuk a továbbiak során.

VI.

NYELVEMLÉKEINK AZ INKVIZÍCIÓ MÉRLEGÉN

Irodalomtörténelmünk a "Halotti beszédet" és a "Löveni Mária Siralmat" ismeri, mint az első magyar nyelvemlékeket. Liturgikus latinnyelvű könyvekben megbújva, a véletlen mentette át őket korunkra és úgy tekintjük őket, mint irodalmi anyanyelvűségünk gyöngyeit. Pedig ezek csak apró morzsák, töredékek csupán egy már századokkal idősebb magyarnyelvű irodalomból. Erősen téved az az irodalomtörténeti szemlélet, amely; tagadja még csak a lehetőségét is annak, hogy ilyen magyar szellemi termékek egyáltalán létezhettek. Megokolásul azt hozzák döntő bizonyítékul, hogy miután nem létezett Magyarországon olyan irodalmi igény mint sürgető szükségszerűség, amely írásra ösztökélte volna a magyar írástudókat, nem is létezhetett irodalom sem. Ezt a véleményt főképp Thienemann Tivadar képviseli az újabb irodalomtörténészek közül. Szerinte az egyedüli olvasni vágyó réteg a városi polgárság volt és miután ilyen magyar földön nem létezett, irodalom sem létezhetett (218). Röviden megfogalmazott tételük szerint "tatárjárásra és egyéb nemzeti szerencsétlenségre hárítani a magyar szellemi sivárságot, a nemzeti nyelvű könyvek pusztulását, romantikus és felbuzdult képzeletvilág szüleményének kell tartanunk, mert a magyarságnak nem voltak ilyen könyvei". Ez a "hivatalos" felfogás, mint látjuk, nyugati párhuzamokból indul ki, de főképp a városi polgári réteg, mint egyedül irodalmat igénylő elem, magyarföldi hiányából.

Hozzászoktunk, hogy népünk minden kultúrmegmozdulását, művészi alkotásait, legendáit nyugati szemléletből indulva, nyugati mércével mérje a hivatalos tudós gárda. Pedig egy frissen és az európai szellemnek idegenszerű alkotó vággyal érkező ázsiai népnek a kultúrája, művészete és legendái is ázsiai gyökérből táplálkoztak. Keleten is voltak már sokkal előbb, mint nyugaton magasfokú kultúrák, a kereszténység dogmákba merevedett tanításától elütő tiszta erkölcsű vallások, keleti fantázia szőtte színes legendák, hősi eposzok és a magyar nép, amely "mint tövis fúródott Európa szívébe a 9. század végén" hosszú vándorútján, míg visszatért "Attila örökébe", nem ment el mellettük érzéketlen közönnyel. A magyar népléleknek éppen ázsiai származása miatt felfokozott, kultúrigényei voltak.

Ha egykorú keleti életszemléletből indulna ki a magyar irodalomtörténet, akkor meglepő eredményekre jutna a párhuzamok, összehasonlítások útján. A tatárok kultúra-pusztításáról például csak Halagu kán szerepét kell ismernünk. 1260-bon elfoglalva a szíriai alamus várat, ahol már akkor a muzulmán világ hatalmas csillagvizsgáló intézete működött, áttelepítette a több, mint 400.000 kötetnyi könyvtárat, amelyet a tatárjárás Kelet-Európában és a kaukázusi államokban összeharácsolt (219). Ebben a korban, amikor hazánkban egy bibliáért két falut adtak tizenkét ekényi földdel, kétszáz jobbággyal (220).

Bayantu kán (uralk. 1312-1320) Anjou-házi királyaink kortársa, Csoski Odsir kolduló szerzetessel ezer példányban nyomtatta ki "stupával" az egyik legnépszerűbb vallási könyvet és azt ingyen szétosztatta a nyájak mellé rendelt pásztornépek között (221 ).

A "véletlenek törvényszerűsége" úgy akarta, hogy ebből az ezer példányból csak egyetlen maradjon a turfáni őskolostorok homokba temetett romjai alatt és ez az egy példány is csak 22 oldalnyi töredék az eredeti 168-ból.

A példának hozott "keleti" adatok megdöbbentő erővel mutatják a következő tételek igazságát:

1.)  volt a keleti pásztornépeknek is kultúrigénye még nyájaik őrzése közepette is;
2.)  ezt a kultúrigényt ki is elégítették könyvvel;
3.)  nemcsak a gazdag kereskedő és katona osztály jutott betűhöz (ami nyugaton a városi polgárok privilégiuma!) hanem a szegényebb népelemek is és
4.)  az 1000 példányból csak egynek a töredékét sikerült megtalálni.

A rideg "tárgyilagosság", amellyel irodalmi anyanyelvűségünk lehetőségeit kutatták és kutatják a német városkutatási párhuzamokba temetkező elkötelezett irodalomtörténészeink, ma már jogtalanul akarja felszámolni a "romantikus" képzeletvilághoz tartozó és valóságban nem létező magyarnyelvű irodalmat. A Jagelló-korszak alatt íródott és a Nyulak-szigeti kolostor szorgos iratmásoló apácáinak, Ráskai Leónak, Sövényházi Mártának kódex-gyöngyei az 1500-as századfordulóról csak egy kolostori közösségnek lelki igényeit volt hivatva kielégíteni. A szigeti klastrom azonban csak egy csepp volt a tengerben. A magyar nyelv mézét, zamatát sóvárgó többmilliós nép lelke igényelte nemzeti öntudatában történelmének hősi eposzait, faja eredet-legendáit, gyermekeinek szőtt színekkel tobzódó meséit. Ez a lelki igény nem a Jagellók korában született: évszázadok előzték meg az apáca-irodalmat magyar nyelven.

Voltak magyar könyvek és írások már a 12. században is. Elég csak a Nyulak-szigetén élt és halt nagy magyar vezeklőnek, Árpádházi Margitnak a szentté avatási perét bevezető jegyzőkönyvek tanúságát felidézni. Mikor a 17. században Lósy esztergomi prímás parancsára felnyitották Margit koporsóját, teteme mellett találtak egy 1271 augusztus 1-éről dátumozott iratot. A pápai szenttéavató vizsgáló-bizottság jegyzőkönyve volt ez, Artolus velencei kalmár tolmácsolásában a kihallgatott tanúk vallomásáról (224), Az egyik tanú szerint a kolostorban ősi idők óta, még mikor az apácák a veszprémi közösségben éltek, tehát a 13. század legelején, magyarul olvasták a Passiót, Krisztus szenvedéseit (225). Miután a Passió az Újszövetségnek nagy részét kitölti, fel kell tételeznünk, hogy az első, okiratszerűleg említett magyarnyelvű Biblia fordításáról van szó (226}, De nem ez az egyetlen eset és nyom a magyar Bibliáról. A 14. század elején a firenzei kolostorban, ahol az inkvizíció "könyvcenzorai" működtek, élt Pasavanti fráter domonkos-rendi szerzetes és hivatalos könyvcenzor. Ő mondja egy kezébe került magyar Bibliáról az első, idegen ajakról elhangzó "könyvkritikát" azzal, hogy "scurolinguaggio"-ja, "homályos nyelvezete" van (227). A másik adat szintén egy domonkos szerzetestől; a francia Guarinus rendfőnöktől származik, aki Árpádházi Szent Margit életének legendájával kapcsolatban említ egy nagyobb terjedelmű magyar Bibliát. (228),

Az említett firenzei könyvcenzúra volt az inkvizíció által kijelölt fórum a hit tisztaságát veszélyeztető könyvek és iratok ellenőrzésére. A magyarországi inkvizíciós perekben egész sora szerepel magyar Bibliáknak, az "istentelen manicheizmus" vádjával illetett írásoknak, szentek legendáinak, csillagászati és madárjós könyveknek, alkimista jegyzeteknek, amelyek nagyobb része - ha azokat nem égették el - ide került.

Az inkvizíció szövegvizsgálatai, kemény szigorral végrehajtott kritikája legalább ebben a formában, ahogy feljegyezte az elkobzott könyvek címeit és azok tulajdonosait, nagy távlatokat nyit - akaratlanul - egy valóban nemcsak létezett, hanem sokszerű és országszerte elterjedt magyarnyelvű irodalomról. Miután a hit védelmét szolgálta, természetszerűleg elsősorban a Biblia latin- és magyarnyelvű példányait vizsgálta felül.

Ezt a feladatát a hitélet és dogmatikus ortodox vallás törvényeihez mindenek felett ragaszkodva, nagy tárgyilagossággal hajtotta végre. Épp azért nem szabad elfelednünk, hogy nem negatív pusztító szándék vezette még akkor sem, ha a Bibliát máglyára dobatta. Az egyház védekezése volt ez tanai tisztaságának érdekében a 13. század óta annyira elterjedt hamisított szövegű Bibliák, csonkított szentírások és az esetleg tévedésekre vezető helytelen fordítások ellen.

A latinnyelvű bibliaszövegek sem voltak a 13. század elején egységesek és az Ószövetségi Biblia különösen sok változatban, eléggé nagy eltéréseket mutatott. A Szent Jeremos fordította Vulgata, eredeti héber szövege után, vagy a görögből fordított u. n. Septuaginta, a századok folyamán sokat csiszolódtak (229). Maga az inkvizítor Domonkos-rend sem fogadott el akármilyen szöveget, hanem mindjárt megalakulása első éveiben Toulouseban tartott, 1229. évi káptalanján "bibliajavító" bizottságot állit fel a Szent Jakab kolostorban (230). Ez a bizottság, amely egy lombardi, egy német, egy francia és egy angol szerzetesből állt, azonnal elvetette az u. n. Sensi fordítást (231). Minden biblikus szöveget be kellett szolgáltatni a Szent Jakab kolostornak, ahol annak orthodoxiáját, szövegének épségét szorgosan felülvizsgálták.

Nagy gondot fordítottak arra is, hogy laikusok kezébe Biblia ne kerüljön. Bár ezt a tilalmat a toulousei 1229-es zsinat is meghozta, a Domonkos-rendiek azt is megtiltják, hogy a velük szerzetesi közösségben élő dolgozó testvérek (frates conversi) Bibliát olvassanak, vagy ilyen kezükbe kerülhessen (232). Egy Bertalan nevű szerzetes 1240-ben valahol szerzett magának egy Bibliát, amiért a rendi nagy káptalan súlyos büntetésben részesítette (233}. Szigorúan tilalmazták a latin szövegek magyarra való fordítását. A dolgozó frátereket, vagy a női kolostorokat lelki gondozásban részesíttető papszerzeteseknek még csak jegyzetet sem volt, szabad készíteniök, hogy hallgatóságuk előtt könnyebben fordíthassanak (234). Az egyetemi hallgatók sem készíthettek maguknak "quaternost", vagyis jegyzetfüzetet. Csak a szöveget írhatták le pontosan és azt is a mesternek a jelenlétében. Széles margót kellett hagyniok üresen, ahova később a kommentárokat írták (235).

A magyar könyvinkvizíció folyamán nagyon szigorúan büntették a "könyvrejtegetőket". Attól eltekintve, hogy könyveiket, Bibliájukat elkobozták, a máglyahalál veszélye is leselkedett reájuk. Mégis majdnem minden esetben titokban tartják a könyvek hollétét (256). A kódexek a 13. században, még akkor is, ha csak egyszerű másolatok voltak minden "illuminálás" díszítés, miniatúrafestés, vagy "iniciálé"-díszes kezdőbetűk nélkül, roppant nagy értéket képviseltek. A magányosoknál családról családra öröklődtek, a kolostorokban pedig szigorú előírás szerint "catenatus", láncra verve tartották őket a könyvtár falába illesztett vaskarikához rögzítve, vagy a liturgikus könyveket a "pulpitus" olvasóállvány láncához erősítve a kódex fatáblás bőrbevont gerincét. A Domonkos-rend még 1323-bon is hoz ilyen rendeletet, hogy "a láncos könyvekre különös gonddal figyeljenek" (237), Ha a kézirat díszítésekkel, képekkel is ékeskedett, akkor még nagyobb értéket képviselt.

Hogy a szegényebb réteg is olvashasson, megszületett az egyszerű kéziratos "Biblia Pauperum" - Szegények Bibliája, mely a 12. század óta nagy elterjedtségnek örvendett a Lyoni szegények és valdensek eretneksége nyomán, de valódi népszerűsége a 14. század vége felé a legnagyobb. Rövid célzatosan összeválogatott szövegek, kézirat másolatok, melyeket a szegény vándorprédikátorok használtak evangéliumi fejtegetésükhöz (237/a) Az egyetemek lezüllött diákjai mindig ügyesen tudták kamatoztatni felületes jártasságukat e téren. Miután a korszellem amúgy is átitatódott bizonyos reformkövetelésekkel az egyházzal és fennálló társadalmi renddel szemben, könnyít volt ezeket a "szegény-bibliákat" értékesíteni, mert az összeválogatott szövegek főképpen az evangéliumi szegénység eszméinek szándékolt csoportosításaként megkönnyítették a vallási vitákhoz szükséges citátumok láncolatát.

Főképp vásári tömegekben jelentkeztek ezek a vándorprédikátorok, vagy céhekbe tömörült iparosok körében igyekeztek nemcsak eszméiket elterjeszteni, hanem egyúttal a >Biblia Pauperumokat" áruba bocsátani. A hitvédő inkvizítorok gyanúja nyomon kísért minden idegent, jövevényt a Teuton János szervezte "Militia Christi" útján. A német városi polgárság volt e téren a legmegbízhatóbb elem. A Felvidék városaiban sűrűn találkozunk ilyen irányú adatokkal. Kassa város inkvizítora fráter Orbán 1289-ben Lőcsén, Bártfán, Körmöcbányán és a környező falvakban tartott "könyvrazziája" során 85 ilyen "biblia pauperum"-ot kobozott el, melynek gyakorta adta a "diabolica" - ördögi - jelzőt. (238), A tulajdonosok mindig idegen nevű, javarészt "cipszer" cívisek. Hogy a könyvek kelendőségét biztosítsák, sokszor képekkel is díszítették, hogy azok didaktikus értékét az esetleg olvasni nem tudók számára is némiképp érthetővé tegyék.

Mindenesetre feltűnő, hogy a "Biblia Pauperum" főképpen a Felvidéken volt elterjedve és jellegzetes polgári olvasnivaló és az inkvizíció többszöri kutatásai ellenére újra és újra felbukkannak a sokat használt kéziratok. Hogy megdrágítsák, színesre festik kezdőbetűit.

A csatári monostor egy ilyen festett bibliáját 1256-ban Guthkeled Vid mester elzálogosította egy Farkas nevű magyar zsidónak, aki viszont továbbadta az admonti kolostor osztrák szerzeteseinek. Vid mester kárpótlásul két falut adott összes járandóságaival együtt a csatári szerzeteseknek(239), volt ez, mert a 13. század elején és a 14. század végén Európaszerte elharapódzott a pénzvágy, időnyerés szempontjából gyakorolt szövegek lerövidítése, kivonatolása, amelyeket teljes szöveg értékében adtak el drága pénzen. Nemcsak szegény írástudó falusi papok, nyomorgó egyetemi hallgatók tartották fenn ezen a módon magukat, hanem a világhírű párizsi egyetem keretén belül, működő "bibliothecari" könyvkereskedők is ezen az úton igyekeztek meggazdagodni.

Roger Bacon, a híres ferences skolasztikus hosszadalmasan foglalkozik ezeknek "az eretnekeknél gyalázatosabb, tisztes tógákban járó írástudóknak törvénytelen üzleteivel" Szerinte a máglyát is megérdemelnék, mert elrejtik a lehetőséget azok elől, akik szorgos gonddal igyekeznek az Írás szövegeit megismerni. Tőle tudjuk, hogy 1275-ben a párisi egyetem rektora kénytelen volt elrendelni a "bibliothecariusok" kötelező eskütételét, hogy csak teljes és hamisítatlan szöveget adnak el(240).

Magyar szempontból sokkal nagyobb veszélyt jelentett a prágai Károly-egyetem szegény diákjainak széles körben elterjedt bibliai és más szövegek hamisítása. Ők már iparszerűen űzték a bibliagyártást. Nagy Lajos királyunk egyik argumentuma a pécsi egyetem sietős felállítására éppen a magyar könyvinkvizíció során felderített nagyszámú hamisítvány és csonkított, tudományos szövegek voltak.

Való igaz, hogy a prágai 1348-ban IV. Károly német-római császár és cseh király által alapított egyetem hallgatósága javarészben Európa szegény tanulóiból verbuválódott és a megnehezült élelmezést másolásokkal igyekezett feljavítani. Reánk maradt tréfás verseikben maguk is bevallják üzelmeiket: "A szegény skolasztikusok az iskolákban tanulnak - és nagyfokú szégyenükben nem szívesed koldulnak. Szerény, kicsi írásokat íme néktek írnak, hogy kapjanak valamit tőletek, mert vizet azt nem isznak..."(242). Tehát egy kis "írásbeli munkára" szívesen vállalkoznak, hogy italra - csak víz ne legyen - költhessék. Az egyetemi hallgatók egyébként ebben a városban hírhedtek voltak arról is, hogy burkoltan vagy nyíltan, de mindig a fennálló egyházi és társadalmi rend ellenlábasaiként szerepeltek (243). A prágai egyetem "jelzésével ellátott írások, bibliák zöme csonka és hamisított szövegű és nagyban hozzájárul a későbbi huszitizmus szellemi előkészítéséhez a következő században.

XI I. Benedek pápa hadjáratot indít a "biblias carolinas" ellen, de már nem a Domonkos-rendiek, hanem a ferencesek vezetésével. Az esztergomi ferences kolostor tagjai Nagy Lajos különleges támogatásával Pozsonyban, Nagyszombatban, Bártfán, Lőcsén és Szatmáron nagyméretű bibliaégetéssel igyekeztek elnyomni a prágai hamisítványok elterjedt tömegét ( 244).

VI. Kelemen avignoni pápa ismét a domonkosokra bízza ezt a feladatot fráter Gyárfás fehérvári perjel vezetésével. Éles vitákat váltott ki a nevezett eljárása a szepesi káptalan több tagjával szemben, akik nem helyeselték a könyvek megsemmisítését, amely őket is érzékenyen érintette, miután saját könyvkereskedésük volt épp a "carolinas" jelzésű Bibliákból és egyéb teológiai iratokból (245).

Még Zsigmond király korában is akadtak esetek, amikor az inkvizíció szöveghamisítással találkozott 1418-ban, de már nem bibliai szöveget csonkítottak, hanem Aquinói Szent Tamás Compendiumának 3 kötetét. Legérdekesebb és a "véletlenek összejátszásából" született adatunk, egy augsburgi ilyen nemű hamisítvány. A memlingi származású Zeagg Burkhard önéletrajza szerint érdemes nyomon követni a szöveghamisítók eljárását, könyveik árúba bocsátását és az üzleti "hasznot", amellyel egy ilyen folyamat járt. Az önéletrajz szerint a korán árvaságra jutott fiatal fiút plébános nagybátyja tanította meg írni és szöveget másolni. Miután a plébános meghalt, a szerencsétlen fiú ismét utcára kerül és sok csavargás, koldulás és bordélyozás után egy kitaszított leánnyal házasságot köt. Megélhetésükre nincs más mód mint a szövegmásolás. Egy városi paptól megbízást kap Szent Tamás Summájának a másolására és ívenként 4 "groschent" kap jutalmul. Neje fonással is segíti. Sokszor éjjel is dolgoznak és másolgatnak, úgy hogy egészen jól kezd menni a soruk. Burkhard zsoldos katona lesz Augsburgban, ahonnét a városi tanács, miután megtudja, hogy írástudó, követségbe küldi Székesfejérvárra Zsigmond király udvarába. Itt igyekezett diplomáciai követség ürügye alatt üzletet kötni és az Augsburgból magával hozott kész Summákat árúba bocsátani. A véletlen úgy hozta, hogy éppen Salamon fia Péter Domonkos-rendi perjelnek kínálta fel megvételre, aki nemcsak a Summának nagy ismerője és korának ismert teológusa volt, hanem Magyarország akkori főinkvizítora is. Súlyos pénzbírsággal, könyvei elkobzásával fizetett és szerencsétlenségben szerencséje volt, hogy külföldi kapcsolatai, követségével együttjáró bizonyos fokú "mentessége" szabadította meg, hogy a "világi hatalom karjának" kiszolgáltassák, ami hosszú várfogságot jelentett volna (246)

Az inkvizíciós jegyzőkönyvekben szereplő latin- és magyarnyelvű Bibliák, szentek legendái és egyéb iratok, elveszett nyelvemlékeink sorát gazdagították. Anyanyelvűségünk elveszett írásos bizonyítékait érdemes felsorolni.

Benedek tatai presbiter-plébános 1238-ban adott számot Damasus fráter inkvizítor előtt egy csonkított, vagy rosszul fordított magyar Szent Lukács evangéliumról. A vádbafogott plébános vallomása szerint, azért nem jelentette be a jelzett munkát, mert az általa használt misekönyvvel volt egybekötve. Eredetére vonatkozólag csak annyit tudott mondani, hogy elődjétől, a Szent Demeter templom papjától származik és hogy az elhalt plébános özvegyétől, aki nagy szegénységben él, vásárolta meg. Miután fráter Damasus csonkának és értelmetlennek találta a szöveget, amelyet egyébként régi volta miatt már-már alig lehetett olvasni, szétválasztatta a missale-misekönyvtől és felhasználva az egybegyűlt hivősereg jelenlétét, nagy beszédet tartott a hit tanainak tisztaságáról és egységéről, majd ünnepélyesen a templom mellett elégették a kifogásolt iratrészt több "scripta curiosa" kíséretében (247).

Ez az első elégetett magyar szentírás szövegről szóló adatunk. Egyben azt is látjuk belőle, hogy a szegényebb egyházak, templomok birtokában levő ilynemű iratok rendszerint nem szerepelnek egyedül, hanem más jámbor könyvekkel együtt. Kétségtelen, hogy a nép előtt adandó alkalmakkal felolvasták a magyarnyelvű szövegeket. De a Legfontosabb következtetés az 1238-ban elégetett nyelvemlékekből az, hogy miután a perakta szerint a szövege a "használat miatt már alig olvasható", hogy egy legalább is 12. századi magyar evangéliumról kapunk hírt.

Van ugyan régebbi könyvinkvizíció is, a pontosan tíz évvel korábbi, 1228-ban az erdélyi szászok falvaiban lezajlott könyvelkobzásokról, de mint látni fogjuk, ezekben az esetekben, ahol 12 könyvet koboztak el, nincs említés sem azok szövegéről, sem nyelvéről; feltételezzük, hogy vagy latin, vagy esetleg németnyelvű könyvekről van szó. 1228 Szent Vince vértanú napján (január 22) Gerhardus segesvári perjel vezetésével Renaldus erdélyi püspök felkérésére egy hármastagú bizottság végigjárta Regun (Szászrégen), Oronos Winch és Erkwd (Szászerked) falvakat, hogy az esetleges lappangó és be nem jelentett Bibliákat kinyomozzák és megvizsgálják. Miután a falvakban ellenállásra találtak, két hét múlva visszatértek az Aba nembéli Leusták fia Olbodas comes és fegyveresei kíséretében és 12 könyvet koboztak el (248).

Ugyancsak ebben az esztendőben Corlardus comes védelme alatt a kolozsvári Wolfgang inkvizítor Deés környékén, főképp azonban Káld községben folytatott eljárást, ahol "a régi pogányság fészke" volt. Sajnálatos módon, nincs részletezve az elkobzott "scripta curiosa" gyűjtőcím alatt említett könyvek tartalma, sem száma, de van egy nagyon sokat sejtető mondata "ismeretlen betűkkel" voltak írva. Ez a megjegyzés, miután megelőzi a tájékoztatás, hogy az "régi pogányság fészke" volt, a kis Káld község azt a gyanút kelti fel bennünk, hogy esetleg rovásírásos, régi magyar iratokról történik az első okiratszerű említés. Az inkvizítor, Wolfgang német származású kolozsvári dominikánus valószínűleg nem tudott magyarul és nem ismerhette az ősi, de akkoriban még divatozó rovásírás t, még kevésbé az írások szövegét, azért adta a "scripta euriosa" gyűjtőnevet azok részletes felsorolása helyett. Szerencsére Wolfgang perjel kutatóútja nem fejeződött be Káld faluban, hanem a vidékére is kiterjedt szorgossága. Az Ilmod patakocska és Guratanus (Gyertyános?) erdő közötti "remeteségben" élő Regwes (Regős?) nevű magányos öregtől elkobozott egy könyvet: "az istentelen manicheista" és a vádlott által "legenda Elexi"-nek nevezett "ismeretlen betűkkel" rótt írást (249)Később látni fogjuk, mekkora jelentősége van a "manicheista" jelzőnek és még inkább a "legenda Elexi" könyvnek, amely őseink Kaukázusból magukkal hozott legendacsoportjának egy része (250). Ez a "Szent Elek legenda" a Nyulak-szigeti kolostor könyvei között is szerepel (251 ), nyugateurópai elterjedtsége épp a magyarság által oly sokáig megőrzött Buddha-legendacsoport egy gyöngyszemének tekinthető (252 ).

Érdemes felsorolni a "Barlaam és Jozsafát" legendák gyűjtőneve alatt az európai irodalomtörténészek és "hagiografusok" által annyit vitatott Buddha-mondák leszármazottjait, az eddig már ismertetett "legenda Elixis"' mellett. A tatárjárás utáni időkben Krizostom segesvári perjel talált eretnekgyanús könyveket a Torda melletti Daág villában, Kelnuk faluban egy Chily nevű magyar birtokában. Ez az 1254-ből származó adat is "egy sötét manicheusi" könyvről szól "sancti falsificati" - hamisított szentek címén. Az ugyanebben a faluban

Ebel fia Teel tulajdonát képezte az inkvizíció által elkobzott, de már pontos címmel jelzett "Vitasti Alesi", tehát Szent Elek élete. Ugyancsak a jelzett könyvcenzor jegyezte fel a Brassó melletti Zanchatelek (Sanchatewluki) Erwyn (Erőny?) nevű magyar "scriptum manicheicum" könyvét cím és közelebbi adat nélkül (253),

1272-ben Berthold, a kerti cisztercita apát felkérésére a brassói "tiszteletreméltó asszony Aglent" birtokában levő alexandriai Szent Katalin legendáját vizsgálta felül a Gyulafehérváron működő könyvinkvizítor (254).

A Kökényes Renholti nemzetségbeli Mykod comes védelme alatt működő könyvvizsgálók 1288-ban Turuskun várát, Alsóvincet Barabuch falu Muhy nevű villáját, Sáros telkét és Paptelkét kutatták fel az ott elterjedt, eretnekgyanús könyvek felderítésére. A jegyzőkönyvek nem említik, az inkvizítorok nevét, de miután Mykod comes a kolozsvári perjellel, Gellérttel ugyanezekben az években járta a székely falvakat, feltételezzük, hogy az ő nevéhez fűződik a jelzett falvakban "aratott siker": huszonhét gyanús iratot koboztak el, közöttük a nyolc "lingua vernacula" tehát magyarnyelvű Szent Katalin és antiókiai Margit életét (255).

218. THIENEMANN T.: ,.Városi élet a magyar középkorban." MINERVA (1923). 41. - 69. old.
219. ALDO MIELI: "El mundo islamico y el occidente medieval cristiano" Bs. As. 1848. 171 oldal. ..

220. DEDEK C. L.: Árpádkori irodalmi emlékek. Budapest. I. 76. é. n.
223. HAENISCH E.: Mongolica der Berliner Turfan Sammlung. Berlin 1954
224. MONUMENTA E. VESPRIMIENSIS. I. kötet bevezető szavai 50. old.
225. "Per totam quindenam ante Pascha occupabatur in memoria Dominicae Passionis et historiam passionis sibi legi vulgaliter faciebat..." ACTA SANCTORUM: Januarius a 903.

226. V. ö. 224. jegyzet 234. old.
227. KARDOS T.: "A HUSZITA BIBLIA" Budapest 1953. Magyar Nyelvtudományi Társaság 82. szám  44. old.
228. V. ö: 225. jegyzet.
229. KATHOLISCH KIRCHENLEXIKON. "Bibel" szó alatt.
230. WALZ A.: "Vom Buchwesen im Predigeorden bis zum Jahre 1180." Festschriit M. Grabmann. Különlenyomat 117.

231. MONUMENTA ORDINIS FRATRUM PRAEDICATORUM III 9. - 82.
232: LABBEI: "Collectio Cociliorum Tolosanorum" T. Ix. 427. 14. kánon.
233. "Propter modum notabilem aquirendi." MONUMENTA O. P. III. 17.
234. WALZ A.: i. m. 119.

235. MONUMENTA O. P. II. 47. és "...curet prior provincialis... quoniam studentes ne scribant quaternos..." DENIFLE: Chartularium Universitatis Parisiensis I 133.

236. Kassai kódex: 1237. "Multi obstinati excondent biblias non obstante periculi mortns eis affictis..."

237. "...Libri in cathenis et in armario communi usi deputati sunt. " Fr. Herveus Britone rendfőnök parancsa az 1323. évi barcelonai nagykáptalanon.

237/a. A "Magyar Helikon" kiadó jelentette meg 1966 karácsonyra az esztergomi "Biblia Pauperum" hasonmását. A mű kritikáját (Kovách Zoltán tollából) közöljük, hogy az ilyen természetű iratok európai elterjedését felmérhessük. Mint látni fogjuk, Magyarország is beletartozott ezekbe az eretnek mozgalmakba. Mint annyi más sorstársa, ez a könyv is Itáliába került. A "Biblia Pauperum" a szegények bibliája, a középkori keresztény lelkiség egyik jellegzetes terméke. Kialakulását a 12. századtól a 15. század végéig a fennmaradt emlékeken követhetjük. Az: Újszövetség legfontosabb eseményeit, Krisztus életének titkait mutatja be, hozza annak előképeit az Ószövetségből, képekbe és rövid magyarázatokba foglalva adja az üdvösség történetét. A szegények bibliája elnevezés a legnagyobb valószínűség szerint azokra a szegény vándorprédikátorokra vonatkozik, akik számára ezek a szentírási kivonatok készültek, s talán összefüggésben van a 12. századtól Európa szerte elhatalmasodó, reformokat követelő eretnek mozgalmakkal is. A magukat Krisztus szegényeinek nevező kataroknak, akik az ószövetséget részben vagy egészben elvetették, s csak az újat fogadták el, a Biblia Pauperum-mal mutatták be mint didaktikai eszközökkel a szintén szegény, többnyire szerzetes vándorprédikátorok a szentírás egységét.

Először kéziratos formájában terjedt el és vált nagyon népszerűvé, majd a fametszet sorozatokat könyv alakban adták közre, végül pedig illusztrált nyomtatott könyvként került az egyre szélesedő olvasóközönség kezébe.

Hazánk mindhárom fajtából rendelkezik egy-egy példánnyal. A Szépművészeti Múzeum őrzi a Biblia Pauperumnak egy 1330. körül észak Ausztriában készült kéziratát és egy szedésnyomással előállított ősnyomtatványpéldányt, mely 1462-63 körül Bambergben Albrecht Pfister nyomdájából került ki.

Ez a szegények bibliája a 15. század közepe táján készült a németalföldi fametszés egyik kiemelkedő emlékeként. Papirosa két francia papírmalomból, a troyesi és a champagneiból került ki. E kiadásból a szakirodalom ma tizenegy példányt tart számon: Brüsszel. Chantilly, Párizs, Zürich. Sankt Gallen, Drezda (az esztergomi példányból hiányzó első levelet a jelen kiadás az itt őrzöttből fényképen mutatja be), London (2), Hága, New York és Esztergom.

Az utólag, de még a 15. században kifestett esztergomi példány pasztellszínei és más tónusai, németalföldi mesterre vallanak. Még a keletkezés századában Itáliába került; erről tanúskodik a könyvszerető ember panaszos kis olasz versikéje: milyen nehéz visszaszerezni a kölcsönadott könyveket. A további olasz birtoklás jele a beragasztott 17-18. századi olasz típusú nemesi címer.

238, Kassai kódex: anno 1289.
239. V. ö. 222. jegyzet.
240. AGUIRRE Y RESPALDIZA: Ragerio Bacon. Barcelona, 1945. 375. old.

242. "Pauperes scolastici, qui in scolis stuclent
      Et prae magnitudine mendicare pudlent,
      Homile litterulam modo vobis scribunt
      Detis ipsis aliquid quod aquam non bibunt..."
Citálja: Chalupecky, L'Université Charles a Prague de 1348-1409. Praga 1948.

243. "Sumus quidem canonici, ecclesiae nullius,
       Fratres omnes, herretici ordinis neutrius..." U. o.

244. KOCH J.: "Philosophische und theologische Irrtumslisten von 1270 bis 1329- Melanges Mandonnet. II,  305.

245. Kassai kódex: "mandamus biblias carolinas dictas, tamquam mutiIatas, erroneas et periculosas  comburendas esse... 1345.

246. PAULSEN Fr.: "Geschichte des Gelehrtenunterrichts auf den deutschen Universitaeten". Leipzig, 1919. I. 26-28

247. Kassai kódex: "Anno dni 1238 - 12. Biblia mutilata et scripta curiosa in foro ecclesiae Sancti Demetrii solemniter combusta sunt..."

248. Kassai kódex: U. o. "Anno 1228."
249. U. o.
250. HIRAM PERI PFLAUM: "Der Religionsdisput der Barlaam-Legende' ein Motiv abendländischer Dichtung." Salamanca 1959. 21. jegyzet.
251. GULYÁS A.: "Apácakönyvtár a Nyulak szigetén" - Magyar Könyvszemle, 7923,

252. LE CUQ V.: "Ein christliches und ein manichaeisches Fragment in türkischen Sprache." Sitzungberichte der Preussischen Akademie der Wissenschaften von Berlin. 1909, - 1202.
253. Kassai kódex: anno 1254 - 23.
254. Kassai kódex: anno 1272. 45/v.
255. U. o.: anno 1288 - 34/r.

Az eddig felsorolt, megsemmisített vagy elkobzott könyvek sorában feltűnő számban szerepelnek Szent Elek, alexandriai Katalin, antiokiai Margit, sőt még epikus formában a "Remete és király" címen az egész Európában nagy elterjedtségnek örvendő "Barlaam -legenda" eredői (256). Ehhez az irodalmi, ősi forráshoz, kell számítanunk azokat az iratokat is, amelyek "manicheista" jelzőt viselnek (257). A nevezetes Barlaam "keretregény" valójában a fiatal Buddha életének legendás részleteiből ered és évezredek folyamán minden vallás, a keresztényt sem véve ki, átformálta a benne rejlő nagy értékű erkölcsi motívumokat jámbor, épületes olvasmányokká, hogy élvezetes formában adhassa hívei kezébe. Vannak iszlám előtti arab, soghdiáni= ó-perzsa, georgiai, abházi, görög, sőt zsidó fordításai is az egyes részleteknek. Európába a magyarságon kívül a sokkal későbbi francia keresztes hadjáratok trubadúrjai, Gui de Cambrai, Baudouin de Sebourc híres eposzai útján kerültek el (258).

Magyar eredetkutatási szempontból a Barlaam-motivumok ilyen korai jelentkezése magyar irodalmunk anyanyelvűségének hajnalán, arra enged következtetni, hogy a magyarság már jóval a honfoglalás előtt, első kézből kapta ezt a legenda csoportot és azt már a 8. században nemcsak magáénak mondhatta, hanem tovább is fejlesztette. Eredetlegendáink, mint Emese álma, Hunor és Magyar leányszöktetése, stb. legnagyobb turkológusaink szerint manicheusi "emanációs motívumok". Azonosak a 6. század elejére visszavezethető Ogaz és Bilge kánok hasonló csodálatos fogantatásával és születésével az ősi nemzetségi "totem-állatok", turul, szarvas és oroszlán varázsló erejének befolyása alatt (259). Még a Volga-menti bolgár, ótörök testvérnépünk legendáiban is szerepel ilyen álom, nemzetségindító legenda, ahol véletlenül ugyancsak Álmos a születendő gyermek neve, mint a mi Emese legendánkban (260), Röviden megfogalmazva: a honfoglaló magyarság sabir-török eredetű törzseinek a hitéletében jelentős nyomokat hagyott hátra a manicheista ősi vallás, mint eszmei hordozója, irodalmi terjesztője a Barlaam-legendák koszorújának és a belőle eredő jámbor, később keresztény mezbe öltözött "szentek élete" sorozatnak. Egy másik, nagyon fontos következtetés: az inkvizítorok és krónikásaink ismerték eredetlegendáink manicheusi eredetét és annak "eretnek" élét. Anonymus Álmos pogány alakjára illeszti a manicheizmus maradványai ellen a keresztény színt: "a Szentlélek volt vele", azért lett oly bölcs és jóságos (261).

Ez a megállapítás nem csupán a manicheusi eredetlegendákból ered, hanem történelmi és nyelvészeti adatokból is. Hogy az említett és a nyugati irodalomtörténészek által "keretregény"-nek minősített legenda-csoportot valójában megérthessük, ismernünk kell annak vallási történelmi eredetét.

Mani- görögösen Mannes - ősi káld-mágus nemzetség tagjaként született a Sasanida királyok birodalmában, a mai Perzsiában, K. u. a 3. század elején. Mint "Isten emanaciója" kisugárzása a dualizmus, a jó és gonosz őrök ellentétéből eredeztetett tanok alapján, új vallást alapított. Tanításának lényegét hosszú századokon át csak ma kezdjük megismerni. Bár rengeteg könyvet ír, azok megsemmisültek.

Csak a turfáni ásatásoknál, 1905-ben kerültek elő nagyobb töredékek (262) Az új vallásnak ő maga lett első vértanúja: Chosroes sasanida király elevenen megnyúzatta, bőrét szénával kitömve, a nagyobb városokban fákra akasztották tanítványai elrettentésére (263)" Halála éve, K. u. 290 egyúttal tanainak elterjedését is jelenti mint fontos időpont a vallástörténelemben. Nem volt vitatkozó, tanait erővel hirdető vallás, hanem "sincretista" - összegező - épp azért minden vallásból kivette az általa megfogalmazott hitrendszer kiegészítésére a megfelelő elemeket. Így szerepelnek benne buddhista elemek csak úgy, mint keresztények. Elterjedtségére elég csak az az adat, hogy a híres keresztény egyházatya, Ágoston, fiatal korában hívei közé tartozott(264) tehát Észak-Afrika hajdani hatalmas római kolóniáiban is lábat vetett. Keresztény "apologéták" hitvédő iratainak egész sora foglalkozott tanainak tévedéseivel és mint említettük, korunkig ezek voltak a forrásai a manicheizmus ismeretének.

Magyar eredetkutatási szempontból Mani követői a 6. század végén jelentős eredményeket értek el azzal, hogy megtérítették a nagy Ujgur, ó-török állam fejét Bika kánt, aki egyszersmint államvallássá is tette birodalmában a manicheizmust (265). Már 762-ben kolostorok egész sorát alapítja, főképp az ujgur főváros,

Turfán vidékén. Szerepük az ó-török irodalomban rendkívül nagy. Könyveik már Szent Ágoston korában nagy feltűnést keltettek gyönyörű pergamenjeikkel, festett iniciáléikkal, szöveg közötti képeikkel és a kódexek fémfoglalatos kötéseivel (266). Ők vezették be és fejlesztették tovább az ó-török rovásírás elődjét (267). Ismertető jelük a két jobb tenyér egymásba csapása - kézfogás - volt, amit előttük egyetlen nép sem ismert (268). Hívei fehér ruhát viseltek és aszkézisük, vezeklő életmódjuk követőit ó-török (kök-török) nyelven "zendik" - szenteknek hívták, amely nevet később az Iszlám felvétele után a mohamedánok "eretnek" értelemben alkalmaztak {269). Szertartásaik jó részét a "szapulás", a tisztálkodás tölti ki, a víznek, mint tisztító elemnek gyakori használatával. Aszketikus életüknek legszebb példatára a turfám kolostorromokban talált, Katlag asszonynak tulajdonított "Bűnbánati ima". Szerepelnek ebben az ó-török (köktörök) nyelven írt szövegben Kutlug fia Daramis és leánya Kutad is. "Orvis"-nak nevezi benne a gyógyító, szemfényvesztő kuruzslókat, "szatócs"-nak a házaló kalmárokat. A legnagyobbnak vélt bűnt a "hazug" fogalommal jelölték.

A sok könyv- és irattöredék, melyeket a turfáni és környékbeli kolostor-romokból, száraz homokkal eltemetett városok falai alól századunk fordulóján feltártak, tele vannak egy letűnt, nagy kultúra nyomaival, amely honfoglaló magyarságunk Dontői - Kievi tartózkodásánál előbukkanó archeológiai adatokra is élénk fényt vetítenek. A kievi magyar sírokban talált sakk-tábla, a manicheusok egyetlen megengedett és nagyrabecsült szórakozásának a "királyi játéknak" a bizonyítéka, az ó-török nyelvű Álmos könyvben szereplő kék gyöngyök a honfoglaláskori magyar sírokban, ezzel az ősi, letűnt kultúrával való kapcsolatokból erednek (271).

256. V. ö. 250. jegyzet. Hiram Peri, aki egyébként a jeruzsálemi héber egyetem irodalomtörténet tanára, gazdag, irodalmat sorol fel jelzett munkájában. Nemcsak az eredetét kutatja a legendaciklusnak, hanem későbbi elterjedését is az európai nyelveken. A felsorolt irodalomban a magyar is szerepel, de csak értéktelen, 19. századi "áhítatos ponyva" jelleggel. Ebből is látszik, hogy az inkvizíció milyen alapos munkát végzett az eredetileg ázsiai motívum kiirtásában és csak akkor békélt meg vele, amikor a kereszteshadak trubadúrjai útján nagy kerülővel örmény, georgiai és arab forrásokból merítve és a középkor "áhítatával" átitatva, elözönlötte nyugatot. A környező népek irodalmi emlékeiben már sűrűn szerepel ennek az új, második hullámnak az emléke, ugyanakkor, amikor magyar nyelvemlékeinkben a jelzett Nyulak-szigeti apáca-irodalmon kívül semmi nyom.

257. A könyvinkvizíció vezetői kétségkívül tudatában voltak, hogy keletről a Duna-medencébe nyomult őseink kapcsolatban állottak a manicheista vallással. Mint látni fogjuk, Kiev várában tartózkodásuk emlékét Photius bizánci keleti ortodox pátriárka is megőrizte "apologétikus iratában", ahol Ügek és Almos udvarát már manicheusnak jelzi. Vitairatát egymásutánban másolják, kommentálják újabb "apologéták", mint mytilenei Zakariás, akinek 932-ből származó kézirata a kievi barlang-kolostor könyvtárában volt és történelmi visszapillantás számba vehető a manicheizmus elterjedésére vonatkozólag De írt a "török vallás" ellen Methód is, Cirill társa, és szintén személyes kapcsolatai voltak a honfoglalás előtti, Lebediában és Dentumagyariában élő őseinkkel. Latin vonalon már ismerjük szent Ágoston írását Faustus, volt hittársa és mestere ellen, de még nagyobb népszerűségnek örvendett Damaszkuszi János: "Contra Manicheos" c. munkája. A "török vallás" tudatát még a honfoglalás után is megőrizte Szent Gellért munkája őseink hitéről és így a római egyház hagyományszerűen ismerte ezt a sokszor rovásírások titokzatos jegyeibe burkolt irodalmi veszélyt, mely nem annyira dogmaszerű tanítást, "intellektuális vallásismeretet" terjesztett, hanem népi nyelven írott, értelemhez és érzelemhez egyaránt szóló erkölcsi tanulságokat. A "manicheus" jelző azért szerepel olyan sűrűn az inkvizíció jegyzőkönyveiben még a 13. században is, mert a nyugati latin műveltségű papoknak teljesen idegen volt maga az ősi magyar rovásírás és még inkább annak tartalma. Gondolati társítással tehát az ősi "török vallást" jelképező írásokat minden habozás nélkül "manicheus"-nak ítélték, ami egyenlő volt a máglyatűzzel.

258. APPEL C. "Gui de Cambrai: Balahan und Josaphas." 1907. és BORGNET J.: "Baudouin, de Sebourc: Le chevalier au Cygne." Bruxelles. 1848.

A legenda-ciklus valójában a Buddha élettörténetének kiszínezett változatai nagy utat tettek meg, amíg az egész emberiség közkincsévé lett. Ha a fordítások dátumait figyelembe vesszük, meglepő, hogy a turfáni, részben rovásírásos, részben sogdiani kötöttírásos legendák töredékei 799-ből származnak. Időrendben követi ezt az ó-török (ujgur?) szöveget az arab fordítás a 9. század elejéről majdnem, egy időben a georgiai (abkáz) nyelvű szöveggel, amelyet ad Kaukázusból Bizáncba származó Euthymius szerzetes görögre fordít a 10, század második felében. Hommel (Veisslovits: "Prinz und Derwisch" München, 1890. munkájához írt előszavában) a héber fordítás Ibn Chisdai munkájának tartja a 13. századból. Fontosnak tartom megemlíteni Peri professzor tanulmánya alapján a Barlaam és Jozsafát nevek változását a fordítások egymásutánjában. Az ó-török rovásírásos szöveg azonos a "pehlevi", tehát a párthus nyelv által szaturált ó-perzsa névvel: Bodisatta. Az arab szövegben (a diaktrikus pontozás elcserélése miatt) már Budasaph, a georgiai abkáz nyelven Yodasaf, amelyet a görög torzított fordításban Joasaph alakra változtattak. A "keresztény" európai formája egy kis történelmi hamisítással azonosította a zsidó Józsafát király nevével. A Barlaam név változása is szembeötlő: A Buddha címét jelentő ,,úr"- Boghavon alakból, a pehlevi Balavar név áll legközelebb az ó-török hangzáshoz, amelyet az abkázok Balavari-ra módosítanak és a mai formájában - ahogy Európa ismeri - az arab ferdítő fordításra vezethető vissza. Ez a kis nyelvészeti kitérés - Peri alapján, szükséges, mert a legenda ősi címéhez közelálló ó-török, manicheusi neveket Bodisatta és Balavar alakban sokkal közelebb érezzük törökös nyel: kincsünkhöz, mint mai "modern" változatait. Bodisatta - Elmélkedő, "bódult", lelkileg "boudug" atya és fia Bala "var" az "ur" fogalmával azonos mint Buddha nevében.

259. Marquart egész sorozatot említ ezekből a "manicheusi emanaciós" eredetlegendákból "Guwaini's Bericht Über die Bekehrung der Uiguren." Sitzungsberichte der phil. und historische Classe der Akad. der Wiss. 1912. 480- 491.

260. BANG-RACHMAT: "Die Legende vom Oguz Quagan" Sítzungberichte der Preussischen Ak. d.. W. Berlin,     1932. 683.
261. ANONYMUS Cap. 7.
262. GRÜNWEDEL: "Die archeologischen Ergebnisse; der dritten Turfan Expedition." Zeitschrift für Ethnologie" Jahrg. 1909.
263. SALEMANN C. "Maniehaeische Studien" I. Saint Petersbourg 1908

264. Szent Ágoston "Vallomásaiban" nagyon sokszor említi, hogy fiatal korában ő is a manicheusok sorába tartozott és nagy tisztelője volt Faustusnak, akit később megtérése után külön apologétikus iratában "Adversus Faustom" címmel támadott. Tőle tudjuk, hogy Karthago egész környéke a manicheusok vallásának hódolt.

265. SCHLEGEL G.: "Die Inschrift auf dem uigurischen Denkmal von: Kara Balgasun." Sitzungberichte der Preuss. A. d. W. Berlin, 1905.

266. KESSLER: "Mani" Berlin, 1899. p. 366: A szerző említi a 859-ben meghalt Kagyiz szavait, aki szerint már akkoriban sokan megbotránkoztak a manicheusi fényűzésen, amellyel könyveiket írták és díszítették. Szent Ágoston a már említett "Adversus Faustom" c. munkájában pedig így ír: "Tam multi et tam grandes et tam pretiosi codices vestri - incendite omnes illas membranas elegantesque tecturas decoris pellibus exquisitas..."

267. Radloff véleménye ez, bár nem tér ki a "magyar rovásírásra", de szerinte a manicheusok erősen továbbfejlesztették és újabb betűkkel gazdagították a "den ganzen Osten beherrschenden türkische Literatur und Runenschrift...", és mindezt a 7. század végétől kezdve. ,,Bussgebete der Manichäer." Boulletin de 1'Academie Imperiale des Sciences de St. Pétersbourg, 1911.

268. HENNING W. B.: "Ein manichaeische Henochbuch." 1934. 27.
269. KESSLER: i. m. "Szeretném, ha a ,zandik' manicheusok ...nem adnának ki annyi pénzt, hogy tiszta fehér papírt és ragyogó fekete tintát vásároljanak"... mondotta Kagyiznak Ibrahim al Sini, aki már felvette a mohamedán vallást. 371. oldal.

271. LÁSZLÓ GY.: "A honfoglaló magyar nép élete" Bpest, 1944 - és Thomsen W.: "Ein Blatt in türkischen "Runen"-Schrift aus Turfán" (Sitzungberichte - 1910.) A szerző szerint az általa; feloldott rovásírásos török nyelvű, szöveg a 700-as évek végéről íródott, és már akkor számontartotta a magyar honfoglaláskori sírokban oly gyakran talált kék "gyöngyöcskék" jelentését: "kök yürün tas" -a kék gyűrű kő -, védelmet nyújt azoknak, akik "őszinte tucsar yat kisi a kartu umaz" - maguknál tartják, hogy kárt amazoknak ember ne tehessen... A kék kő szimbóluma az eget jelentette és aki védelme alá helyezkedett nem fogott rajta semmiféle ártás.

Legfontosabb az összes turfáni iratok közül a von Le Coq francia származású tudós által talált és feldolgozott "Barlaam legenda" töredék. 1905 nyarán ásták ki Bulajuk kolostorának romjaiból Tudományos kiértékelése 1923-bon jelent meg de kapcsolatait a magyar ősi irodalommal még alig érintették (273). Ez az említett Barlaam-töredék és kísérő szövege a tudós v. Le Coq szerint: "feljogosít bennünket arra a megállapításra, hogy manicheusok és nem a keresztények voltak a Barlaam-legenda elterjesztői Európában és hogy ennek a változatai sugalmazták a nyugati népek, többek között a németek és franciák kultúrájában ismert szentek életét."

Ebben rejlik ennek a szerény töredéknek nagy kultúrtörténelmi jelentősége(274). Ezek alapján kiegészíthetjük a megállapítást: Egyetlen európai nép sem kapta első kézből az ó-török irodalmon keresztül jövő legenda ciklust, csak a magyar. Az Altaj és Kaukázus vidékéről hozták magukkal őseink a hitvilágukat erősen befolyásoló manicheizmus hatásával együtt. Ez a dualista befolyás a honfoglalás előtti korból, főképp a 8. század óta nyomon követhető és történelmi bizonyítékok egész láncolata igazolja.

A kievi várban már manicheusoknak nevezi a magyar vezető réteget, tehát álmos családját, Photius bizánci pátriárka. Eretnekségekkel foglalkozó "apologetikus" iratában seregszemlét tartva a bizánciakkal kapcsolatos népek fölött 895-ben. írja, hogy "a kievi törökök manicheista eretnekség hívei (275). Görög nyelvű iratában még azt is megemlíti, hogy ezen a vidéken - Kiev vára - olyan népek laknak, akik a "karapóztou Theou" nevű szellemi lénynek is hódolnak, akit mint Isten kísérőjét, küldöttjét tekintenek, pedig egy rosszindulatú lény (276). Hogy őseink hiedelemvilágában már akkor létezett a "garabonc" mai fogalma, ezek a szavak kétségtelenül bizonyítják,

Photius pátriárka egész közelről ismerhette a Kiev irányából oly nagy veszedelmet jelentő "turkoi" népet annál is inkább, mert egyik követe Szent Cirill már átutazott Dentai Magyarországon, a sabirok birodalmán, amikor Krím félszigetén egy "ungre" nemzetiségű csapat elfogta és csak némi habozás után engedte útjára a kazárok kánjához (277). Ez az epizód 860-ban történt és bizonyára összefüggött a pátriárka ama szándékával, hogy a kazárokat érdekkörébe von Ja. Ismerjük nagy levelezését a bolgárok cárjával, akinek keresztény hitre térítésénél nagy szerepe volt (278). De ismerhette ősi népünket a kievi vár ispánjainak Asköld és Dir-nek kalandozó hadjárataiból is ugyanezen évben, amikor megrohanták Bizáncot Mihály császár távollétében. A pátriárka, mint az állam egyházi feje nem tudott más fegyverrel ellent állni, mint Mária fátylával, amelyet az egyik bizánci templomban őriztek; könyörgő körmenetet tartott papjaival, hogy az égiek távoztassák el felőlük a veszélyt. A "turkoi" csapatok kívülről láthatták a várfalakon menetelő éneklő, imádkozó, templomi zászlókat lengető papságot és a Patriarkát és visszavonultak(279). Így menekült meg Bizánc

Honfoglalás után is fennállnak még bizonyos kapcsolatok a manicheusi vallással. Szent Gellért marosvári (Csanád) püspök, aki a magyarokat valóban közelről ismerhette és vallási életük minden megnyilvánulását más irányban is számon tartotta, tudta róluk, hogy Mani ősi dualizmusának régi hívői. Géza fejedelem, István király atyja ezt be is vallja neki: elég gazdagnak és hatalmasnak érzi magát arra, hogy egyszerre két istennek -jó és gonosz - szolgáljon. Egyébként is egy külön "apologéta", hitvédő írásában foglalkozik a manicheista "eretnekséggel", amelyet azonban a velenceiek simulékony diplomáciájával élve, nem mert, vagy nem akart konkrét vezető személyiségekre vonatkoztatni. A forrás kiadvány, amely Szent Gellért említett vitairatát elemzi, csak mellékmondatként veti oda "...adversus manicheismum quoque pugnat sanctus noster" -a manicheizmus ellen is harcolt szentünk(280). Bár vannak vélemények, hogy Szent Gellért nem tudván magyarul, nem ismerhette őseink hitvilágát, azt kell vallanunk, hogy több mint húsz év, amit magyar földön eltöltött, bizonyára nem múlt el nyomtalanul e tekintetben, hiszen a hittérítők minden törekvése minden időkben az volt, hogy a gondjukra bízott népek nyelvét mielőbb elsajátítsák. De ettől eltekintve a Csanádi püspök népünk más régi szokását, pl. a "lares"-ek népi elterjedését csak úgy megfigyelte, mint ázsiai, számára teljesen idegenszerű melankólikus énekét(281 ). Tarthatatlan tétel, hogy nem volt módjában őseink hitéről első kézből, saját tapasztalatai alapján magának képet alkotni. A manicheista vallásnak külsőséges megnyilvánulásai, sajátos szertartásai is voltak, és ha másból nem, ezekből formálhatta meg hitvitázó iratának manicheistákra vonatkozó részét(282)_

A hazai köztudatban a középkor folyamán élénken élt az emlék a magyar ősvallás manicheusi kapcsolatairól és annak eretnek voltáról. Törvényhozásunk történetében még 1563- ban is nevén említik meg: "Ezekben az utóbbi években Magyarországon olyan káromkodások terjedtek el, amelyekben Istentől az egyedül őt megillető teremtő erő elvonatik és az ördögnek, ebnek, kutyának, vagy másféle gonosz teremtménynek adatik. .."(283),

Megnevezi a törvény a káromkodások eme fajtájának az eredetét is: "a török manicheusi eretnekek által terjesztődik. .. "(284) Miután maga a jelzett törvénycikk megemlíti, hogy "irradicatus", vagyis meggyökeresedett szokásról van szó, nem gondoljuk, hogy e török manicheizmus eretneksége az ozmán törökökre vonatkozik. Az iszlámba ilyen dualista felfogást tükröző tanítás nem illeszthető be. De azért sem, mert a Mohácstól 1563-ig eltelt három évtized alatt nem gyökerezhetett meg nemzeti kifejezés, hiszen éppen a törökkel vívott élet-halálharcban alkalmazta a magyar harcos. Az ,,ördög-adta", "kutya-teremtette", "ebadta" kifejezéseket, amelyek ellen az 1563-as törvény íródott, sokkal öregebbek a török hódoltsági időknél.

Azt viszont Ipolyi püspök is észrevette, hogy népi szólás-mondásaink legmaibb mában is használt változatai, mint "hozott a manó, vigyen a manó", "hogy a manóba", "mi a manó?" stb. okvetlenül kapcsolatban vannak Man i. "heresiarcha" nevével. "Kétségtelenül fennáll a névnek ősvallási fogalom maradványi jellege és nyelvnyomainkból máig kitűnő ily jelentése"(285), Ugyanezt kell mondanunk a "Manó" névvel kapcsolatos közmondásainkról: "Harcol mint manó a cserfa tetején" - kétségtelenül a "zendik" vallásalapítójának vértanúhalálával összefüggő, ma már elszíntelenedett népi emlékezés nyoma. Ugyanerre utal, csak kissé erősebben: "Akkor még manó is saját bőrében járt" (egy változata: "Akkor még manó is gatyában járt. ..), tehát olyan régen, amikor még Manit nem nyúzták meg elevenen, régestelen régen.. . (A madárijesztőket népi szólásunk sok helyütt ma is "manó"-nak nevezi).

Szükségünk volt erre a nagy kitérőre, a manicheizmus vallástörténelmi taglalására, mert nagy jelentősége volt az irodalmi motívumok, legenda-csoportok eszmei hordozásában. Betűt teremtett, hogy őseink nyelvén írásba foglalhassa az addig szájról-szájra szálló hősi eposzokat, legendákat, meséket, mondákat. Bevonta őket egy hatalmas kultúrkörbe, gazdagítva őket azzal a tiszta erkölcsi erővel, amely az általuk elfoglalt Pannoniában már régen szétzüllött. Ekkora kitérő után azonban bizonyítva látjuk, hogy befolyása nagyobb volt az irodalomban, melynek a gyökerei egészen a 8. századig nyúlnak vissza időben és Turkesztánig érnek földrajzi térben.

A Barlaam-legendakör európai terjedésének könyvtárnyi irodalma van - kivéve a magyart. - és manicheusi örökségmivoltát a középkor nemcsak sejtette, hanem tudta és ismerte is. Ezzel magyarázható a 13. századi inkvizíció különleges szorgoskodása, a sokat emlegetett alexandriai Szent Katalin legendák elkobzása, mert ez a "keresztény mezbe bújtatott változata " Barlaam hét tudóssal folytatott hitvitájának. Alexandria szentje is a különféle vallások téves eszméit vitatja a városa hét tudósával. Ugyancsak irtották "Szt Elek" legendáit is, mert a könyv hőse, epigon Ja a keleti aszkétának, aki atyja gazdagságát megvetve, koldusruhába öltözve élt a szülői ház küszöbén, próbára téve a járó-kelő udvari emberek jóindulatát... Szent Vid, antiókiai Szent Margit életének a legendái csak átszínezett jámbor változatai a Barlaam-legendakör egy-egy fejezetének. A "sárkányölő" Szent György lovag, vagy a magyar Szent László eposzok mozzanatai megtalálhatók ebben a "keretregényben" csak úgy mint a király és remete jelenet, ha Attila epigrammjára gondolunk (286), melyet későbben tárgyalunk.

A felsorolt könyvelkobzások és ezzel a ,,manicheusi eretnekség" javarészt erdélyi jelenségek. Ugyan ez a "keleti motívum" jelentkezik ugyancsak Erdélyben, a középkori templomfestészetben, Szent László kultusszal kapcsolatban, ahol sűrűn szerepelnek a Barlaam-legenda apróbb mellékjelenetei. Ugyanezt mondhatjuk pl. a bögözi középkori református templom Margit ciklusáról is(287 ).

Az eddig felsorolt Barlaam-legenda eredőkből Szent Katalin hitvitái Lipót-megye Komlós falujában és Vágsellyén fordultak elő azzal a megjegyzéssel, hogy "nagyon öregek, alig olvashatók" és hogy tulajdonosaik a "szegény népnek szoktak belőlük felolvasni". Miután a magyar vallástörténelemben oly nagy szerepet játszó "beginizmus" két esetével állunk szemben, a felolvasó személyekkel foglalkozva, későbbi fejezetünkben térünk rá fontosságukra.


---- 2. rész ----