Meglepő, hogy "Jupitert" nem állítja a lista élére. A nagy égi isten a mediterrán hatásoknak legalább négyszáz éve kitett városok lakói számára szemlátomást elveszítette elsőségét. A jelenség általános a vallások történetében, az ókori Közel-Keleten éppúgy, mint a védikus Indiában és a régi germánoknál. Ám az úgynevezett "óriás Jupiter'' (nagyis a neki leginkább megfelelő szereppel bíró kelta isten - megjegyzés tőlem) oszlopok, amelyek főként a Rajna, a Moselle és a Rhőne között nagy számban találhatók, s amelyeket ugyancsak egyes germán törzsek emeltek, ősi szimbolikát visznek tovább, nevezetesen a legfőbb égi Lény jelképiségét. Először is meg kell jegyezzük, hogy nem katonai győzelmet ünnepelnek, mint Traianus vagy Marcus Aurelianus oszlopai. Nem a fórumon vagy az utcákon állították őket, hanem a városoktól távol. Ráadásul ezt a kelta Jupitert elég gyakran kerékkel jelenítik meg; a keréknek pedig a keltáknál fontos szerepe van. A négyküllőjű kerék az esztendőt, vagyis a négy évszak körforgását ábrázolja. A "kerék" és az "esztendő" szavak a kelta nyelvekben csakugyan megegyeznek. Mint Werner Müller helyesen látta, ez a kelta Jupiter következésképpen a kozmoszt uraló égi isten, az esztendő ura, az oszlop pedig az axis mundit jelképezi. Másfelől az ír szövegek Daghdháról, a , jó istenről" beszélnek, és egybehangzóan őt szokták azonosítani azzal a gall istennel, akit Caesar a "Jupiter" istennévvel jelölt.

A régészet megerősítette Caesar állítását "Mercurius" népszerűségéről: több mint 200 szobor meg féldombormű és majdnem 500 felirat került elő. Gall nevét nem tudjuk, de valószínűleg ugyanaz lehetett, mint Lug istené, aki fontos szerepet játszik a szigeteken élő keltáknál. Lug nevét több város viseli (többek között Lugdunum (Lyon), és ünnepét Írországban is megtartották, ami azt bizonyítja, hogy ezt az istent valamennyi kelta országban ismerték. Az ír szövegek Lugot mint a hadsereg főnökét mutatják be, aki varázslathoz folyamodik a csatamezőn, de mesteri költő is, valamint egy jelentős törzs mitikus őse. ... (Zárójelben jegyzem meg, hogy a Lug-Lugdunum-Lyon etimológia Baráth szerint egészen másképpen fest: "... a Franciaország területén megszállt földműves bevándorlók a maguk általános jelöléseként a LIGÚRI nevet is használták. A név összetevő két eleme közül az első (Liga) átment a latinba és ott is szövetség értelemben lett használatos. A Lig-úr-i értelme tehát annyi, mint a szövetség királyának alattvalója. Ligúri néven főleg a Moselle völgyébe, a Rajna bal partjára és a Rhőne alsó folyására települt földműveseket nevezték. A Szajna és a Garonne között elterülő hatalmas vidék is egy nagy Lugdonia volt..:" (182) Ezek után nem meglepő, hogy a rómaiak Gallia középső nyugat-keleti széles sávját - éppen az előbb felrajzolttal nagyban azonos területet - az óceántól az Alpokig Gallia Lugdunensis néven ismerték, átvéve és tovább ragozva latinul az ősi elnevezést. Hogy Lugh valójában egy később istenként tisztelt ősi LigaÚr volt-e,
azt egyelőre csak feltételezhetjük.

A Caesar interpretatio romahajának jelmezeibe öltöztetett pantheon elkendőzi a vallási valóságot, amelyet a szigeteken élő kelták hagyományaival való összehasonlítás csak részben tesz hozzáférhetővé. A gallo-román kor építményein előkerült istennevek zöme a pantheon isteni tagjainak leíró, vagy topografikus jelzője: egyes tudósok, tévesen, ezeket önálló istenségek neveinek tekintették.

Az egyetlen értesülést a gall istennevekről Lucanus, a költő közvetítette számunkra a Kr. u. I. századból. Idézi "azokat, akik borzalmas áldozattal csillapítják le a kegyetlen Teutatest és a rettenetes, vad oltárú Esust meg Taraisist, akinek oltára nem kevésbé kegyetlen, mint a szkítha Dianáé. (183) E nevek hitelességét megerősítik a gallo- román feliratok, amelyek említik Esust, Taranucust (vagy Jupiter Taranucust) és Mars Toutatist. Egy középkori kommentár szerzője megpróbálta ezeket megmagyarázni, ám glosszái ellentmondásosak. A kommentár azonban mégis pontos értesüléseket szolgáltat azokról az áldozatokról, amelyeket ezeknek az isteneknek mutattak be: Teutates számára dézsába fojtanak egy embert; Esus számára az áldozatot egy fára akasztják és kivéreztetik; Taranisnak - "a ham és az égi istenek legnagyobbikának" - pedig az embereket egy fabábu belsejébe zárva elégetik.

Gundestrup üstjének egyik képe felöltözött személyt ábrázol, aki az emberi áldozatot fejjel lefelé egy edénybe gyömöszöli. Több gyalogos harcos közeledik az edényhez; fölöttük lovasok távolodnak. Jan de Vries úgy gondolja, avatási rítusról lehet szó, de nincs kapcsolata Teutatesszel. (az ír epikus költészetben számos alkalommal megjelenik a király témája, aki egy fehérizzásig fűtött házban belefullad a vizesdézsába, ahová azért menekült, hogy megmenekedjék a tűzvésztől). Teutates nevét a XVIII. század óta a "törzs atyjának" fordítják. Az isten bizonyosan nagy szerepet játszott a törzs életében; ő volt a háború védelmezője, de szerepe ennél összetettebb.
Ami Taranist illeti, neve jelentése világos: a gyök *taran, "mennydörgés". Másodlagos formája, Taranos közel áll a germánok istenéhez, Donarhoz. Éppúgy, mint Donart, Jupiterrel azonosították. Valószínű hát, hogy az "óriás Jupiter'' oszlopait Taranisnak, a "Mennydörgőnek", az ég ősi kelta istenének szentelték. Az Esus istennév tulajdonnevekben föllelhető, etimológiája azonban bizonytalan. Két oltár féldomborművein Esust egy fát ütve ábrázolják; akasztással történő áldozásra lehetne gondolni?

Jan de Vries úgy véli, hogy Esus a skandináv Ódinhoz hasonlítható gall isten volt. Valójában semmi pontosat nem tudunk. (184) Eliade utolsó mondatával egyetérthetünk, már ami az indoeurópai fejtési kísérleteket illeti, remélhetően azonban a kelta hitvilágra rátelepedett indoeurópai leplek lehántásának nehézségeire is sikerült a figyelmet ráirányítani. A kelta-magyar nyelvrokonság lehetősége ráirányítja a kutatói figyelmet a szellemi kérdések tisztázására is. Nyilván közelebbi vizsgálatokat követel a keleti kelta és nyugati kelta törzsek közötti szellemi azonosság kimutathatósága is, ha másért nem, kárpátmedencei keltáink lelki élete rokoníthatóságának kimutatása érdekében. Erre jó esély kínálkozik, ha tudjuk, hogy a dunántúli eraviszk (latinul eraviscus) törzs Teutatest főistenének tekintette, aki "az aquincumi törzsi szentély feliratain Iuppiter Optimus Maximus Teutanus néven védelmezte a törzset. (185)

E fejezetben megtudtuk azt, hogy a kelta szellemi élet nem indoeurópai jellegű alapokon nyugszik, hanem az ősnép műveltségében gyökerezik. Ugyanezt mondja Julius Pokorny is, mert "véleménye szerint : a druidizmus olyan vallást képvisel, olyan jelleggel bír, ami az indoeurópai hitvilágnak idegen." (186) Ezek a gyökerek visszamutatnak a Kárpát-medence, Itália, Kis-Ázsia, a Régi Kelet tájaira, azokkal jól megfelelnek. Amit MacCana indoeurópai forrásokra támaszkodva szorgalmas iparos módjára összegyűjtött, igen értékes teljesítmény. A gyakori indiai hivatkozásokat nem tartom megalapozottaknak, hogy azok a kelta ügyek indoeurópaiságát bizonyítanák, ellenkezőleg, egyetlen dolgot bizonyítanak, hogy India is az ősműveltségből táplálkozott, ezért aztán másra felhasználni ezen adatokat nem (lenne) lehetséges. Mondhatná mindezekre egy tősgyökeres indoeurópai, hogy tudtak volna legalább egy valamirevaló birodalmat összehozni, jobban tisztelnénk a keltákat. Erre azt mondom, tisztelhetik őket enélkül is, bár "csak" szellemi birodalmat képviseltek, nem is akármilyet, mert ilyen nekik sohasem volt a birtokukban. Megtudtuk továbbá, hogy sem a szkíták, sem a hettiták nem indoeurópai népek, annak összes következményével egyetemben.

157. P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 33. o.
158 P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 33-34. o.
159. ~ 169 Bíró Lajos: A magyar Jézus és Izrael elveszett törzsei. Magyar Ház, Budapest, 1999.
160. P. MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 86. o.
163. Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 64--65. o.
169. Timaru-Kast Sándor szíves közlése. 1999. november.
170. Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 139. o.
171. Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 3. o.
172 Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 23. o.
173 Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 98. o.
174. Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 31. o.
175. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993.
177 Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 42-43. o.
178 Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 114-117. o.
179 Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 127. o.
180. Dr. Zakar András: A sumér hitvilág és a Biblia: I. a világ teremtése / Emesh és Enten, 44. o.
181. Timaru-Kast Sándor: A kelta-magyar rokonság nyelvünk tükrében. Ingelheim, 1995. Kézirat. 7. o.
182 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 62. o.
183. Pharsalia. I, 444-446. o.
184 Mircea Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története. Osiris, Budapest, 1997. II. 115-118. o.
185 Iltz Jenő: Pannonia születése. Enciklopédia Kiadó, 1993. 35. o.
186. Timaru-Kast Sándor szívességéből: Ellis, P. B.: Die Druiden. 1994. 46-48. o.

A KELTA /KELETI/ SZELLEM

Korábban, e könyv elején már utaltam arra az indoeurópai kutatók által elfoglalt álláspontra, hogy "tárgyilagosságra való törekvés jegyében csak a száraz adatokat tartalmazó iratokat, okleveleket becsülte, viszont a visszaemlékezéseket tartalmazó elbeszélő kútfőket aláértékelte, tehát éppen azt a forráscsoportot vetette el, amely az ókor értelmezéséhez a legtöbb gondolatot szolgáltatta. ... Mindezt dajkamesének nyilvánították, kisöpörték a tudományból, minek következtében aztán a régi Európa tárgyi bizonyítékai előtt teljesen értetlenül álltak.(187)" Különösen akkor válik drámaivá a helyzet, ha a szellemi hagyatékok tárgyalására kerül sor. Ilyenkor jönnek a sűrűn használt olyan szavak, mint titokzatos, legendás, érthetetlen, megfejthetetlen, ismeretlen eredetű, mítoszi stb., jönnek a nagy kérdőjeles főcímek, a megfejthetetlen felkonferálása és így tovább. Az adathiány gátolja a valódi történet napvilágra kerülését, bár hegynyi méretű tumuluszok maradtak a brit szigeten éppen Aveburyben is, ugyanott Stonehenge és a bretagne-i La Ménec mind a megfejtetlen, de legfőképpen meg nem értett ősi szellem mai szimbólumai.

Glastonbury nem akármilyen hely- már csak Arthur király miatt sem -, sok titok övezi. A neve sem ragadvány lehet: Glaston - Keloshon - Kelő Ős Hona bújhat meg a ma angolul is jól hangzó magyari keleti névben, egy keleti (kelta) király székhelye a város környéke a Napisten Hona értelemben. Pap Gábor a Pilisben fellelt hatalmas szakrális központhoz hasonlítja szellemi jelentőségét. (190) Ha ez valóban így van, akkor meg kell várjuk, amíg egy ősműveltségben járatos magyar ember odamegy és felismeri a megoldást, mert az indoeurópaiak szerint ott nincs is más, csak rejtély. Amíg ez be nem következik, addig kicsit körüljárjuk e nevezetes helyet Kiss Irén és Tábori László segítségével. Általuk a mi Keletünk makacsul visszatérő szellemi kincseinek és képeinek furcsa kavalkádjában gyönyörködhetünk Avalon körül (is), de ne legyünk telhetetlenek, minden titokra most nem derül még fény. A kutakodásnak egyúttal meglehet a haszna is, talán sikerül olyan gondolatok felé vezetni az olvasót, amely a helyes irányba mutat.

(A Grál nyomában) A Szent Grál titka hosszú évszázadok óta foglalkoztatja a romantikus fantáziájú kutatókat. Legutóbb például-1995-ben Londonban - egy Graham Philips nevű kutató keltett nagy feltűnést The Search of the Holy Grail (A Szent Grál kutatása) című könyvével, amely kitartó nyomozásának meglepő eredményeit ismerteti.

Az angol tudós a Grált a halhatatlanság ígéretének tekinti, az emberi álmok és vágyak beteljesedésének, mindamellett azt mondja róla: "Szent edény", amelyről azt tartják, hogy képes betegeket meggyógyítani, és békét, valamint gazdagságot adni a világnak".

Ezért a középkori Grál-kereső lovagok számára mindegy volt, hogy megtalálják-e a szent edényt a maga fizikai valóságában. Ők a tudást, az isteni Ego megértését keresték: a megvilágosodást tulajdon életfeladatukat illetően - abban a hiszemben, hogy aki a Grált keresi, az tulajdon énjét kutatja. Ezt a Grált keresték a gótika vonzásában a XIX. századi romantikusok, a preraffaeliták és a viktoriánus költők, de mai regényírók és hollywoodi forgatókönyvírók is szívesen fordultak e tárgyhoz.

Szellemtudományilag többféle hagyomány maradt ránk a szent edényről. Az egyik változat szerint a Grál valamikor Lucifer koronájának vagy homlokának smaragdéke volt, s a földre zuhanása óta ez a drágakő mélyíti a kelyhet. Sába királynője vitte el Salamonnak - másképpen: Szemirámisz ajándékozta Melkizedeknek -, míg végül Arimathiai József fogta fel benne a Golgotán a Megváltó vérét. Ez a titokzatos ember jeruzsálemi börtönévei után áthajózott Angliába, Avalonba (a mai Glastonburybe), ahol megalapította a Grál-kereszténységet, vagyis az eljövendő Nap-kereszténységet. Arimathiai József volt tehát az első Grál-király egyúttal a Nap-kereszténység kultuszának elrejtője, mivel annak történelmileg még nem érkezett el majd csak a harmadik évezredben jön el - az ideje.
A legendák szerint ezt a kultuszt a XIX. századi Európában Wagner, az újraszületett Merlin varázsló támasztotta föl. Ő ugyanis tudta, hogy az új Grál-személyiségnek Közép-Európában kell megszületnie. A zeneszerző a Nap-kereszténység misztériumát a Parsífalban rejtette el, ahogy annak idején Maní ugyanezt az eljövendő kereszténységet a maga gnosztikus fényvallásába burkolta.

A mai szellemtudósok közül Bistey Zsuzsa magát az emberi személyiséget és annak életét tartja Grál-kehelynek: ebben a kehelyben törik színeire a fehér fény, s így válik szellemi erő hordozójává a Földön. Az ember és a Föld kikristályosítva sugározza vissza a Nap fényét, Krisztus erejét. Aki birtokba vette a Grált, az Krisztuson keresztül találkozik az Önvalóval: földi személyisége ugyanis csak az anyagi világba bukás járuléka.

Ma a Grál-erő újra megközelíti a Földet, sőt éppen Közép-Európa az isteni Ego megszületésének helye - vallja a magyar szellemtudós. Az itt élőknek fokozott esélyük van arra, hogy megérkezzenek az éteri Krisztushoz. A Kárpát-medence ugyanis a keleti és nyugati okkult tudományok találkahelye, s ha az ember lemond vágytermészetéről, Napfénnyé válhat. Feladatunk tehát azonos Parsifaléval: maga az egyetemes - ma még "Hold-természetű" - kereszténység is a Nap-tudattól fog megújulni.

Valamiféle korai Nap-tudatuk már a johannita (János evangélista-követő) keresztényeknek is volt. A négy evangélista közül János képviselte - a maga Logosz-gondolatával - az eljövendő kereszténységet. René Guénon hagyománykutató metafizikai írásaiban úgy látja: nem véletlen, hogy Arimathiai József éppen Britanniába vitte a kelyhet, ugyanis ez az edény a lándzsával együtt nagy szerepet játszott a kelta hagyományban, bár már a hinduk és az irániak is ismerték a "halhatatlanság italát".

A francia kutató felfogásában a Grál szintén nem más, mint az örökkévalóság tudata, amelynek újbóli birtokbavétele a földi élet voltaképpeni célja. Ez az ember bukásával szétzilálódott eredeti rend visszaállítását jelenti. Ezért a Grál egyidejűleg ez eredeti állapotot jelképező váza és az ezt az állapotot leíró könyv.
A Grál legendában a Krisztus vérét rejtő és az oldalát átdöfő lándzsa a Keresztelő Szent Jánost lefejező karddal és az Utolsó Vacsora tálcájával egészül ki. Az avatatlant elvakítja a Szent Könyv ragyogása: csak a Grál király képes "olvasni" benne. Ez mindig a Grál család tagja, Arimathiai József leszármazottja, eszmei örököse. Őt ugyanis maga Krisztus jelölte ki a Grál őrzésére.

Éppen ebben áll a Grál jelentősége: egy alternatív - azaz nem "véresáldozati" - apostoli örökség látható és tapintható szimbóluma. Krisztus elmagyarázza Arimathiai Józsefnek tanításai titkos értelmét, beavatja a szentmise misztériumába.

A Grál-regények eléggé világosan utalnak arra, hogy Arimathiai József személyében nemcsak létezett alternatív apostoli leszármazási sor, de ráadásul utóbbi titkos tudás birtokában is volt. A Bibliában Péter apostol a halász, a Grál kultuszában viszont a Halászkirály a főpap. Ő tehát alternatív pápa.

Az V. század közepén, még a történelmi Arthur király ideje előtt, ténylegesen létezett Britanniában egy ilyen alternatív egyház: Pelágius és követői.

A Vatikánban őrzött Vindicta Salvatoris című kézirat tanúsága szerint is József - Jeruzsálem lerombolása után - egyházat alapított "messzi északon". Az ott őrzött szent tárgyak (a felsoroltakon kívül egy Salamon király által készített csengő és egy Nikodémusz faragta Krisztus-fej) kétségkívül mind az őskeresztény hagyománnyal álltak kapcsolatban.

Bár nincs történelmi bizonyíték arra, hogy az Utolsó Vacsora kelyhe megmaradt, Olimpiodórusz - egy V századi görög történetíró - említi, hogy egy Mária Magdalénának tulajdonított, és korábban Jeruzsálemben Heléna császárnő által megtalált kelyhet Krisztus után 410-ben a vizigótok Rómából Britanniába szállítottak. A középkorban erre a Mária-kehelyre mint valódira tekintettek.

Ez a kis zöld ónix ivócsésze került elő Graham Philips kutatásai eredményeképpen a közelmúltban, Angliában egy mit sem sejtő Grál-utód otthonából. Egy 1225-ben írt Grál-regényben (szerzője Gerbert de Montreuil) viszont azt olvassuk, hogy József Mária Magdalénától kapta a kelyhet a Feltámadás napján, aki abban a Golgotán előzőleg Krisztus vérét fogta fel. Mégis valószínűbb, hogy a kelyhet eredetileg is Arimathiai József birtokolta és később Arthur királyra, valamint a további Grál-őrzőkre hagyományozta.

Arthur királyt, aki egyes feltételezések szerint egy ideig a Nyugatrómai Birodalom császára is volt, a britek egyúttal egyházfőjüknek is tekintették. Tény, hogy a római pápa elsőbbségét az ötödik század végéig még sok helyen vitatták, csak a birodalom 470-ben bekövetkezett bukása után lett a pápáé az abszolút elsőbbség. A független Britanniában azonban még élt a korábbi hagyomány: itt 488-ig Ambrosius Aurelianus volt a római parancsnok. Őt követte ezen a poszton Arthur, aki a britek harcát vezette az angolszász hódítókkal szemben, és a hagyomány szerint római hercegnőt vett feleségül. (Arthur király egyébként a hun Atilla király kortársa volt, akinél az isteni karizmát szintén egy varázsos kard felbukkanása jelzi.) Mágikus erejű kardjának, az Excaliburnak a markolatát két stilizált, egymásba fonódó kígyó díszítette.

Ez ősi babiloni motívum, és talán a csakra-rendszerre utal, de az ábrázolás Óiránban is ismert volt, sőt Kréta-szigeti, a minoszi civilizáció vallásának központi istensége is mindkét kezében kígyót tartó istennő volt. Két kígyó jött megfojtani a trójai főpapot, Laokoónt és fiait is. Mindamellett a két kígyó lehet a két mezopotámiai folyó, a Tigris és az Eufrátesz szimbóluma is, bár az is kétségtelen, hogy a szkíták Anahita vízistennőjének is két kígyó volt a lábai helyén. Az sem mellékes szempont, hogy Arthur király halála előtt egy tavi istennőnek adatja vissza az Excaliburt, áldozati ajándékul. Ez a motívum megint csak a "vízistennő"- hagyományt erősíti.

A Kerekasztal a maga tizenkét székével és egy főhelyével ugyancsak az eucharisztika alkalmára utal vissza, Parszifalnak az öreg király megmutatja "a könyvet" - benne az Úr Tamás apostolnak mondott titkos szavaival, vagyis az apokrif Tamás-evangéliumot. Ilyen értelemben tehát a Grál nem magával a kehellyel, hanem a titkos, ötödik evangéliummal: Jézus evangéliumával azonos.

A negyedik század elején hivatalossá váló katolikus irányzat csak négy evangéliumot kanonizált, bár voltak más, hitelesnek mondható evangéliumok is. Nagy Konstantin a betiltott evangéliumok példányainak elégetését is elrendelte. A gnosztikusoknak azonban a birodalom perifériáin sikerült túlélni ezt a csapást, ők továbbra is a maguk "Jézus evangéliumát" hirdették, amelyet Tamás apostol jegyzett le. Ez a titkos tanítás a témája a Grál-regényeknek, ám máig vannak, akik a Tamás-evangéliumot tartják az igazi Szent Grálnak, mondván, hogy az Jézus mondásainak valódi gyűjteménye.
Az emlékezet elhalványulását jelzi, hogy a középkor végén már a Krisztus vérét tartalmazó kelyhet tekintették a Grálnak. Később "a grálok" megsokasodtak: van aki közéjük sorolja a Nikodémusz által faragott Szent Arcot is, az Utolsó Vacsora tálcáját, Wolfram von Eschenbach varázskövét és egy walesi kelyhet.
E sort gazdagítja a Kárpát-medence mint természeti Grál-kehely is a neves angol preraffaelista festő víziójában. Edward Burne-Jones, akit erősen foglalkoztatott a hagyomány, élete végén megszállottan festette az Arthur- legendakört. A szóban forgó, az Arthur elszenderülése Avalonban (The Last Sleep of Arthur in Avalon) című, monumentális és befejezetlen festménye negyedszázada Londonból árverés útján Puerto Ricoba került.

A képen a haldokló király jelképes, koronás vagy diadémos nőalakoktól körülvéve látható. Ezek egyike bizonyosan égi jövevény, mert fehér ruhát visel. Míg a nőalakok többsége a fején, vagy a kezében tartja fantáziakoronáját, addig az akár Szűzanyának is tartható fehér ruhás égi hölgy a földre: Arthur fejéhez rakja le a maga fejékét. Ez azonban nem fantáziakorona, hanem a magyar Szent Korona tökéletes mása. Csakhogy a kereszt - még vagy már - egyenes a tetején, és az abroncs zománcképei opálos kövekkel helyettesítődnek. Kivéve a pantokrátor Krisztust, aki - nagyítóval nézve jól felismerhetően pompázik a helyén, két oldalán a Nappal és a Holddal. (Mellesleg éppen úgy, ahogy a pártos királyok - s nyomukban a szaszanida királyok is-, és nem utolsósorban az Árpádok magyar királyai is, még továbbá ugyanúgy, ahogy Erdély különféle címereiben - éppen Háromszékében is, de Veszprém vármegyéében is - gyakorta visszaköszön az ábrázolás - megjegyzés tőlem.)

Mivel Burne-Jonesnak - tudomásunk szerint semmiféle közvetlen magyar kapcsolata nem volt, valószínű, hogy látomásban kapta meg a Szent Korona képét: mégpedig egy romlatlan, és a visszatért Krisztus dicsőségét sugárzó koronáét. Ha meggondoljuk, a művésznek a haldokló Arthur király mellé az általa birtokolt Grál-kelyhet kellett volna megfestenie. Hogy ezt nem tette, az a Grál és a magyar Szent Korona - előtte látomásban feltáruló-azonosságára utal. A kép üzenete, ha jól fejtjük meg: koronánk lesz az a kehely amelyben az isteni Ego újra meg tud születni. A Szent Korona viszont az egész Kárpát-medence jelképe, tehát a múlt századi angol festő azt kaphatta kinyilatkoztatásként, hogy a "legközelebbi" Grál ez a közép-európai tájegység lesz...

Felmerülhet a kérdés, van-e olyan történeti vagy régészeti kutatás, amely megerősíti, hogy a mitikus Arthur király még életében kapcsolatban állt a Kárpát-medencével. A hetvenes évek második felétől amerikai kutatók (H. Nickel és S. Littleton) kimutatták, hogy az Arthur mondakör kelta eredete tarthatatlan feltételezés. A Kerekasztal Lovagjainak története, a Szent Grál-legenda sokkal régebbi hagyományokból: a szkítákéból táplálkozik, amelyet Littleton "szarmata kapcsolatnak" nevez.

Makkay János a Századok című folyóirat 130. 1996-os számában egy átfogó, minden részletre kiterjedő tanulmányt írt erről a kérdésről. Az iráni népek eme hagyománya Marcus Aurelius császár jóvoltából került brit földre. Ő ugyanis Kr. u. 175-ben több ezer, nehézfegyverzetű páncélos lovast, úgynevezett katafraktát telepített át Britanniába a magyar Alföldről, a legyőzött alán-szarmata seregből. Ezek a harcosok a szkíta gyökerű pártos harcmodort követték, kitűnő íjászok voltak, és sárkányfejes zászlókat használtak a hadiállapot jelzésére.

A zászló sárkányfeje nemesfémből készült. A sárkányfej a ráerősített szövettest segítségével sziszegő hangot adott a szélben, s ez megijesztette az ellenség lovait. A sárkányos zászlók egyik legelső feltűnése a Kr. e. 53-ban zajló carrhae-i ütközethez kötődik, amikor is a pártos sereg tönkreverte Crassus római csapatait. A kutatásokból úgy tűnik, hogy a félig legendás, félig történelmi Arthur apjának, Uther Pendragonnak őse ezek között az áttelepített, iráni nyelvű és kultúrájú lovagok között keresendő. Több mint feltűnő, hogy a "pendragon" éppen "sárkányfejet" jelent. Más: a kaukázusi, iráni nyelvű oszétok körében máig él egy varázserejű csésze hagyománya. Egészen meglepő azonosság van Arthur kardja és az oszét hős, Batradz kardja között is, melyet szintén a tengerbe vetettek. A Szent Grál pedig az oszéteknél Nartyamonga néven szerepel, mint "szent kupa". A Parssival (Perceval, Perszifval, Parsifal) név azt jelenti: perzsa hős - párszi-val.

A Szent Grál tehát ősi keleti és keresztény elemeket ötvöz. Az az ezüstcsésze, amelyet Szent László sírjára helyeztek, éppen ilyen hagyományokat őriz. Arthur király családjának eredete tehát, csakúgy, mint Burne-Jones képén a fejéhez helyezett, mitra forma magyar Szent Korona a maga klenódiumaival, egyaránt az ősi Iránra utal vissza.(192)
Bár vallási témába tévedtünk, mégsem csak hitbéli kérdések vetültek fel. Éppen elég történelmi adat van az előbbiekben rögzítettek valamilyen fokú valóságos alapjainak alátámasztására, de ha azok szellemileg megemésztetlen maradnak, nem juthatunk előbbre. Az a kör, amit itt felemlítettem igen jól behatárolható kulcsszavaival: Jézus -Arimathiai József - Mária Magdala - Grál - a magyar Szent Korona - Arthur király - a filozófiai értelemben vett bölcsesség, hit, az emberi élet lényegének és rendeltetésének megragadása körül forgó gondolatok ezek. Több mint különös e nevek és fogalmak együtt tárgyalása, mégis azt kell gondolnunk, itt bizony valamiképpen összetartozó fogalmakkal állunk szemben. Metafizikus mai neveltetésű énünk tiltakozik a sokadik típusú találkozások ellen, ugyanakkor hagynánk is magunkat rábeszélni a logikusnak tűnő magyarázatokra. Valószínűleg oda jutottunk, hogy valódi hittel kellene kipótolni e nehézkesen felfogható történet hiányzó láncszemeit. Ha viszont ezt tennénk, nem maradhatnánk úgymond tárgyszerűek, történetileg eléggé hűek. Ez az a kín, amit most az olvasóval is meg kell osszak, jusson neki is belőle legalább annyi, ami mélyebb elgondolkodásra serkenti.

Aki a ragozó nyelvűek történetét kutatja, előbb-utóbb szembe kerül e kérdésekkel. A szellemi világ megnyilvánulásai, kézzelfoghatóvá szelídülő tárgyai nem akarnak beleilleni az anyagelvű történetírás nyers köztörténeti vonulataiba. Amíg nem lesz a mainál több becsülete a szellemi világnak, nem is tudunk jól érvelni a ma titokzatosnak tekintett történelemben. Ami Arthur király egyházfőségét illeti, az nekünk ismerős, mert Árpád is papkirály volt, és ebből az apostoli címet is viselő Szent Istvánnak is jutott az ősi hagyományok alapján. Ugyanilyen volt Gudea is Sumerben, ahogy a sumér pateszik és enszik is azok voltak, mondhatjuk hát, hogy évezredes ragozó hagyománnyal állunk szemben. Ami a Grál-kelyhet illeti, talán nem lesz haszontalan a nagyszentmiklósi kincs csanak, ivókehely és egyéb neveken számon tartott aranytárgyai között is körülnéznie annak, aki még többet akar megtudni e kérdésről. Ami pedig a Makkay János általi iráni eredetűnek nevezett adatok közreadását illetik, azokról ugyanaz a véleményem, mint korábban, vagyis a mai hivatalosított magyar kutatásban az iráni jelzőt általában az ősi sumér-szkíta eredetű tények elkenésére használják - itt most újra Sebestyén László megállapításaira utalva -, mégha valóban iráni is. Irán-Perzsia ugyanis a ragozók műveltségén nőtt fel, nyelvét a ragozóktól szerezte, vallása igen sokáig a nap- és fényvallás volt, Mitrászban megtestesülve.

Irán nagy ország, illene megnevezni a szóba hozott ország tájegységeit, népeit is, ha a magyar történelemmel akarja valaki összekapcsolni, mert csak a köd sűrítésének szándékát regisztrálhatjuk az általában használt iráni jelzőkkel. Amennyiben az ilyen esetekben Irán meghatározott területeit nem képesek az ezt leírók megnevezni kellő forrás feltüntetésével, úgy joggal gondolhatunk ködösítési akció felvezetésére, mert az általában iráni kifejezés az indoiráni név szelídített formája, csak nem teszik hozzá, hogy ez itt a becsomagolt indoeurópai szó használat újabb rejtjelezése. Carrhae-nál annak idején a sárkányos zászlót az úzok vitték az úz Pacenus (Becse) vezénylete alatt Crassus ellen, ismerjük őket régről, népünk egyik katonáskodó ága. Aki maga mellé tudta őket állítani a keleti történelem során, biztonságban tudhatta magát. Aki birodalmi elképzeléseinek megvalósításához használta fel rettenetes erejüket, nehézfegyverzetű lovasságukat, nem csalatkozott számításaiban. Ennek ellenére nagyra becsülöm Makkay szakmai tudását, de rá is ugyanaz vonatkozik, mint a nagy amerikai sumerológus professzorra, Samuel Noah Kramerre: indoeurópai meggyőződése alól elszállt a történelem. A görögösen, külföldiül divatosan katafraktáknak leírt nehézlovasokat nevezzük egyszerűen szkíta nehézlovasságnak, megértjük azt is, Bakay Kornélnak az orosz szakirodalomból hozott helyreállított, rekonstrukciós ábrázolásaival pedig azonnal tudjuk, micsoda harcosok is voltak ők.

Ez a méltán nevezetes szkíta-(alán-úz-pártos) nehézlovasság Brithonba kerülvén - ha hihetünk a forrásoknak-korai példát adhatott a középkorban ennek nyomán lábra kapó nyugati lovagi kultusznak mind szellemiségében, de külsőségeiben is. Máshonnét Brithonban testközelből nemigen szerezhettek tudomást e hatékony fegyvernemről. A középkori nyugati páncélos nehézlovason jószerével semmi olyan jellegű felszerelés nincs, ami a szkíta lovasság felszerelésében ne lett volna meg.

A következő néhány oldalon talán nem tudunk meg sok újat a kelta szellem hagyatékáról egy angol forrásunk lapjairól, vagy mégis? A kellemesen andalító legendák között kérem az olvasót, ne hagyja figyelmét elaltatni, mert rövidesen szüksége lesz a korábban itt olvasottak felidézésére.

187. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 36-39. o.
188 The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 35. o.
189 The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 11. o.
190 Pap Gábor: Pilis-szindróma. Kötött Kéve, 1996. július-szeptember
193. Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. I. Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 1997. 102. o., 65/c. kép.

GLASTONBURY: A LEGENDÁS AVALON

A somerseti alföld sík vidéke és a glastonburyi sziklacsúcs ormán magasodó romos templomtorony fölött repülő pilótának Anglia egyik legtitokzatosabb pontja tárul a szeme elé. Glastonburyt ugyanis, az ország egyik legkorábbi keresztény települését, legendák és mítoszok sokasága övezi. Ez az apró, nyüzsgő vidéki város rengeteg látogatót vonz a világ minden tájáról. A romantikus hajlamúakat Arthur király legendája csábítja, a zarándokokat az ősi keresztény örökség, a misztikumok iránt vonzódók a Szent Grált keresik, az asztrológusokat pedig annak a zodiákusnak a híre csalogatja ide, amely a környező táj képéből egyesek szerint tisztán kirajzolódik. ...

Itt nyugszik-e Arthur király?

Glastonbury tagadhatatlanul legnagyobb titka, vajon Arthur király testét itt, az apátság talapzatában helyezték-e örök nyugalomra? A szerzetesek úgy tartják, hogy ő és felesége, Guinevere maradványait találták meg 1190-ben, ám erre semmi bizonyítékunk nincs. Sőt, a legújabb kutatások szerint Dél-Wales-ben, Bridgend közelében temették el őket. Utolsó nagy ütközete után a haldokló királyt Camlannból (melynek helye ismeretlen) a titokzatos Avalon szigetére vitték. Arthur megparancsolta Sir Bedivere-nek, hogy hajítsa el rettenetes kardját, az Excaliburt. Abban a pillanatban, amikor a lovag egy tóba dobta a fegyvert, kinyúlt egy kéz a vízből és megragadta azt. ... A közfelfogás szerint egy azóta kiszáradt tónál Glastonbury közelében, a Pomparles Bridge-nél.

Egy walesi bárd elárulta az apátsági sír titkát II. Henriknek. A király értesítette erről a glastonburyi apátot, és az 1184-es tűzvészt követő újjáépítés során a szerzetesek kutatni kezdtek a sír urán. Kb. 2 m mélyen egy kőtáblára bukkantak, amelyen ez a felirat állt: hic iacet sepultus inclitus rex arturius in insula aualonia, azaz: "Itt, Avalon szigetén nyugszik a híres Arthur király." A kőtábla alatt 2,7 m-rel feküdt az üreges fatörzsből kivájt koporsó, benne egy 2,4 m magas férfi csontjai és sérült koponyája, valamint kisebb csontok és szőke hajfoszlányok, mely utóbbiakat Guinevere maradványainak tulajdonítottak.

Dr Raleigh Radford brit régész 1962-ben megerősítette, hogy valóban feltártak egy sírt annak idején, de nem tudják bizonyítani, hogy kié volt. Az apátságnak abba a részébe, amit ma Arthur király sírjaként ismerünk, 1278-ban helyezték el a csontokat egy fekete márvány sírkő alá, közvetlenül a főoltár elé. A Hölgy-kápolna déli ajtajától 15 m-re található eredeti sírhely viszont jelöletlen.

A Tor legendája

Arthur király már korábban is járt Glastonburyben. A monda szerint Melwas, Somerset királya elrabolta Guinevere-t és Glastonburyben tartotta fogva. Arthur a csapat élén a Tor nevet viselő sziklaerőd ellen indult abban a hiszemben, hogy feleségét ott őrzik, de az apát a harc megkezdése előtt kibékítette a szemben álló feleket. (194)

Igen különösnek tűnhet fel, de Arthur, mint Atilla késői kortársa, ugyancsak egy paptól hagyta magát lebeszélni tervéről. Atilla Honoriáért kellett volna a városba - Rómába - menjen, Arthur is asszonyáért igyekezett volna. Arthur, aki Atillát vagy negyven évvel követte, hasonló eszmények szerint járt el életének döntő pillanatában. A hívságokról való önkéntes lemondás a korszellem parancsa lehetett, tiltakozásképpen az évszázados pusztítások ellen. Talán éppen a lovagság szellemiségének bölcsőjénél álltunk most meg egy pillanatra, amely eszmény nyolcszáz évvel későbben Árpádházi Szent László királyunk személyében újra megfogant, és újabb elemi példát szolgáltatott a későbbi leszármazottak számára. Szent László királyunkkal példálózni már csak azért sem hiábavaló, mert éppen őbenne ismertük fel már korábban is az évezredes keleti szkíta hagyományok folytatóját. Minderre már csak azért is gondolnunk kell, mert szellemének, kultuszának ereje megdöbbentő lendülettel jelenik meg a Kárpát-medencében, példája olyan elemi erejű, hogy az általában minden korábbi hagyományt kisöprő vagy kisajátító keresztyénség kénytelen szentjei közé fogadni, és kultuszának a kötelező tiszteletet megadni. Szentté avatása magától értetődő. Igazi államalapító király Szent László, a nép szemében sokkalta inkább, mint Szent István. A vele felszínre vetülő keleti gyökerek kétségbevonhatatlanok. A Magyarországon is bevezetett római kereszténység általában is eszerint kellett eljárjon, a korábbi szent helyeket liturgiájába kellett fogadja, ha a hívek lelkének közelében akart maradni.

(A Tor legendája tovább) Az 1960-as évek ásatásai során régi faépületek maradványait fedezték fel a 150 méter magas Tor tetején. De hogy ez a király lakóhelye volt-e, vagy szerzetesi település, nem sikerült eldönteni. Ám bárki élt is ott, kényelmesen élt: a leletek között található fémből készült tűzhely és az állati csontok-marháé, ürüé, sertésé egyaránt-ezt igazolják. A cserépedények darabjai arra engednek következtetni, hogy az itt lakók mediterrán vidékek borait fogyasztották.

A középkorban Glastonbury szerzetesei Szent Mihály arkangyal tiszteletére templomot építettek a Tor tetején, ezt azonban egy földrengés lerombolta. A ma itt emelkedő torony egy későbbi templom maradványa, amelyet az elpusztult épület helyén emeltek. A szerzetesek így akarták a kereszténység szolgálatába állítani a pogány Tort. A legendák úgy tartják, hogy itt rejlett a titokzatos föld alatti birodalom., Annwn (ejtsd Annun) bejárata, (a kora-ír mesékben a túlvilág neve: ANNWN, AnyaHon, az "Asszonyok Országa" volt) amelynek ura Gwyn ap Nudd, a tündérek királya volt. Amikor a 6. században Szent Collen meglátogatta Gwynt a Toron, egy titkos bejáraton haladt át, majd egy palota belsejében találta magát. A kísértéstől tartva szenteltvizet szórt maga köré, mire a palota eltűnt, Collen pedig egymagában állt a puszta sziklán. (195)

A képen látható avaloni torony faragványain szereplő ördög persze nem ördög, hanem Gwyn ap Nudd, vagyis Anubis maga, az alvilág ura Egyiptomból ismerjük őt Sumerból is -, aki az alvilág bejáratánál, ott a helyszínen azonnal eldönti, bűnös-e vagy sem az éppen ítéletre érkező visszavonuló lélek. A holtat kísérő útilapu - a mai filmekben sajnos túl gyakorta látható lábujjra akasztott hullaházi cédula ennek maradéka - már tartalmazza tulajdonosa viselt dolgait, azt is, ami a rovásán van, így az Alvilág őrére csak a végrehajtás marad. Ugyanígy használták a rovópálcát az etruszkok is. Magyarországon a XVIII. századig hosszában hasított rováspálcákon jegyezték az adófizetést. Az egyik fele az adózónál maradt, ezért hamisítani nem lehetett.

A tehenet fejő és tején felnövekvő asszony a vörös(fülű) ír táltos tehén körül ügyködik, őt is ismerjük, a hajnalpírban, bíborban született Birghid, a magyar Piroska és nemcsak az Ír szigetről, hanem Keletről, éppen Szíriából és annak előtte Egyiptomból - amint arra már korábban is rámutattam Timaru-Kast Sándorra és Bíró Lajosra hivatkozva -, ahogy Anubis is onnét származik. A pelikán pedig egyáltalán nem tollászkodik, mert aki már látta az erdélyi magyar református és unitárius templomok szószékei fölött a szószéktetőn fából kifaragva, máshol szintén Erdélyben és a Felső-Tiszavidéken a templomokban festett mennyező fatáblákon az önnön vérével fiókáit tápláló madarat, mint az önfeláldozás és gondoskodás ősi keleti magyar szimbólumát, az nem kételkedhet a Tor templomát építők keleti kilétét illetően, rámutatva egyúttal Magyarország és benne Erdély népének részben keleti elszármazására is. E nem akármilyen leletért érdemes volt az andalító titkokról szóló mesét átolvasni. Mindezt az indoeurópaiak nem tudhatják, mert a barbárok földjén szerintük kár lenne műveltségük gyökerei után kutatni. Igazuk is van, hiába tennék, mert ez nem indoeurópai műveltség, hanem a miénk. Örüljünk a legendásnak és titokzatosnak mondott Avalon váratlan ajándékának, egy újabb jó érvnek keleti keltáink elszármazásának igazolása közben.

Avalon immáron titkok és legendák nélküli öröksége a miénk, mert szellemét mi jól értjük. A Kelő Ős Hona, Glaston megszolgálta ősi nevét is, mert sikerült benne felismerni saját valóságát. Nem is csodálkoznánk Tor templomának faragványain igazán, ha azok az ókor termései lennének, de nem. A Toron ma is látható jelképek a középkor művei. Emiatt fel kell tegyük, hogy a keleti (kelta) szellem eszerint a vad és sötét középkorban is a kelta műveltség hagyományait követve engedte megfaragni az ősi jelképeket. E mozzanat még többet árul el nekünk: annyi szász, normann hódítás és pusztítás után még mindig fénylik a kelet műveltsége e tájon. Glastonbury valóban nem akármilyen hely, most már sokan tudjuk ezt, néhány titkától megfosztva még inkább. Most már szinte biztos, hogy ha egy ősműveltségben járatos magyar ember végre odamegy, többet is megtudhatunk még e szent helyről és keltáinkról is. Mielőtt odamennénk, nézzünk körül Tor hegye körül is.

Ami a fel(TOR)lott sziklákat, Tor hegyének a környező síkságból kiemelkedő szokatlan (TOR)z alakját, nevét illetik, amint a (TOR)ony - felhalmozódott, (`TOR)lott anyag értelemben -, a kelta-angol TOweR hű párját, és DOveR (TOR)lott fehér szikláit, falait, vagy a sziklákon lezúduló habzó patak fel(TOR)lott vizét; a mai országutakon előforduló (TOR)lódásokat; az etruszkok és magyarok halotti (TOR)ló-it, (198) akik jóvoltából fel(TOR)lanak a fájdalom érzései az elvesztett családtag, rokon miatt, sok kétségünk már nem maradhat, miért nevezik (TOR)-nak Tor hegyét egy ősi magyar szógyökkel leírva. De ha már olyan sokáig gyöTÖRtük lovunkat, hogy a háta TÚRos lett a sok fekélyes szőrTORlástól, ha elTEReljük a forgalmat az útjavításnál, majd ha elTÖRöljük az elTÉRítési rendelkezést a munkálatok befejezésével, megköszönve az arra járók TÜRelemmel viselt TŰRését a TORlasz miatt, akkor megint továbbléptünk a gondolatfűzésben. Az erdő idejének lejártával TARoljuk, és felTORoljuk a fát is TORnyokba rakva, és TARra vágjuk az erdőt, és TŐRt döfünk a disznóTOR kezdetén szegény kiöregedett malacunkba, akkor végképp megnyugodhatunk. Azért, mert magyarul nevezték el azok, akikben mindig megbízhatunk, mert mindig mindent annak neveztek el, ami. Ha mégsem értenénk meg, az a mi bajunk.

Ugyanilyen a TÖRökországi TORosz hegység TARajosan felTORlódott (TORmos csúcsaival, ugyanilyen a nagy TARajú TORlott vízhullám is a tengereken és a Balatonon is, a veszettül öklelő és erős szügyű TARjas bika is, amelyet a régiek TAURuszként, TORoszkéntl~ ismertek, az erős mellű disznó is zsíros TARjával, és az Alpok TAUERn nevű hegységei szintén igen TARajos, TARjás, TORlós csúcsaikkal. Aki pedig nincs az ősi tudás birtokában, az nem tudja feITÚRni FARagószerszámával TORva, TÚRva a fát, követ a fent említett jeleneteket megörökítendő, nem beszélve a vesződséggel feITÚRt, szántott földről, amelyen az eke által felTORlasztott, kifordított barázdák adják a vetés lehetőségét, és a betakarított, felTORnyozott termés után már csak a kopaszra TARlott TARló marad vissza a TARlás után. A magyar nyelv mágiájával megidéztük a Tor névadóit. Mindezzel rámutathattam egy újabb, igen erős, az élet szinte minden területére behatoló magyar ősi teremtő gyök létezésére is, amelyben a T-R mássalhangzók azonossága mellett mindig valamilyen szokatlan felgyülemlés, torlás, tornyosulás, durva és szokatlan változás, rendkívüli erő, illetve annak átvitt értelmű leképeződése látható az értelmileg összefogható jelentésmozzanati síkon.

Nézzük most meg, hogy a Tor hegye körül élt kelták mai utódai használják-e a T-R gyököt, és ha igen, hogyan teszik ezt.

"TÁIR lealacsonyít, megaláz; csökkent, megkisebbít, Letarol TÁIR-g feláldoz, merényletet követ el
TÁIR-ge termék (tárgy) > TÁIR-ge-óir termelő, fegyverkovács (tárkány) > (TARANIS a fegyverkovács, kalapácsával dörgést előidéző isten)
TAIR-se-ach megbízható, hűséges (> társas)
TAR jár, tér, térül, visszatér, megtér
TAR-la-igh összegyűjteni, összeszedni > TARRÁIL terel, összeterel
TIOR szárít, kiszárít; leéget, felperzsel > TUR száraz, tar; rideg TIR vidék, terület; ország
TOIR-ch-igh (meg-) termékenyít > TOIR-ch-eas terhesség > TORR-ach terhes
TOIR-m-isc [toramask] meggátol, megakadályoz; eltorlaszol
TOIR-n-each dörgés > TOIR-n-éis hatalmas zaj, durranás
TÓRA-igh keres, kutat, túr > TARATHAR földfúró ( túró) TOR-pa rög > TOR-pánta lassú, alig mozgó
TÓRRA-igh halottól ünnepélyesen elbúcsúzni, torozni > TORRA-mh halotti tor TUAIRIN füves táj, puszta
TUAR jel, előjel, ómen; jóslat > TUAR-úil isteni, csodálatos, varázslatos; megjósoló, előrejelző
TUR torony (200)

A T-R gyök kiterjedt és szerteágazó megléte, szerves jelenléte, beágyazottsága a szintén szerves kelta nyelvben nem engedi meg feltennünk sem a véletlen eltanulást. Ugyanolyan tömény mint magyar párja, ezzel tovább erősíti a K-R gyök körül szerzett véleményünket a magyar-kelta nyelvazonosságról. Ott is összetartó szóbokrot alkot, amely a kelta szellem saját alkotása.
Tor hegy Magyarországon is van. Ez is jeles hely de későbbi esettel kapcsolatos. "Álmos halotti torát a Tor-hegyen tartották, és a Bodrognál lévő Szomoron temették el. Ebből lett a néphagyományban TOR + SZOMOR - Szomotor" (201)

Ha valaki ellenőrizni akarja e gyök meglétét az európai nyelvekben, vegye elő otthon fellelhető bármilyen szótárait, és máris sorjáznak majd elő az átvett gyököt mutató szavak. Mindezzel személyesen nyerhet bizonyságot a valóságról. Az élmény nem akármilyen, mert egyúttal az olvasó beleképzelheti magát árpádi és még korábbi elődeink 6-10 éves gyermekeinek helyzetébe. Ők ugyanis a mágusok és táltosok jóvoltából már ennyi idős korukban személyesen tapasztalhatták meg mindazt, ami az őket körülvevő világban fontos volt az eligazodáshoz, sőt maguk olvashatták le a csillagok állásából rájuk jutó üzeneteket, megadva részükre egyúttal az ellenőrzés lehetőségét is. Ennél még fontosabb az, hogy nem a feltétlen vakhitre alapozták oktatásukat, hanem megkapták a személyes azonosítás lehetőségét is. Most megkérdezném szívesen, hogy mai iskoláinkban pl. a rómaiakról és görögökről szóló meséket mikor képesek ellenőrizni gyermekeink - mást ugyanis nehéz ott hallani? Meg is válaszolom a kérdést: csak ha elvégeznek egy egyetemet, vagy elég öregek hozzá, és az így (vagy úgy) szerzett tudás birtokában képesek kérdést is feltenni, nemcsak szajkózni a megtanulásra felajánlott anyagot. Vagyis elődeink gyerekeihez képest 20-30 évvel később juthat először eszükbe, hogy valakik valahol hintába ültették őket. Arra már nem is térek ki, hogy őseink személyes tudása ma csak több egyetemi diploma birtokosainak kínál átfogó követési lehetőséget. Mert ugye, ha valaki mondjuk egy mennyezett templom tábláinak megfejtésére szakosodik, ami ugye akkoriban az írómester dolga volt, nem árt, ha ismeri a teljes magyar műveltséget oda-vissza, az asztrológiát, a vallást, az ősi magyar jelképrendszer elemeit és áttételeit általánosan és részletesen is, meg persze képes mondandóját kifejezni pl. ecsettel. Az sem ártalmas, ha ismeri a fa megmunkálásának titkait, némi ismerettel rendelkezik a keresztény dogmatizmus szabályairól, hisz enélkül allegóriák megrajzolása sem lehetséges, és persze a teljes antik műveltség ismerete sem hiábavaló. Ha valami ravasz trükkel még üzenni is akarna utódainak jelképekbe vert vagy festett műveivel, még további gazdagságra lenne szüksége szellemiekben. Itt nyilvánvaló ellentmondást kell azonosítanunk, habár manapság a Holdra járkáltunk, mint az emberiség képviselői, egyénenként viszont jelentősen butábbak lettünk elődeink általános tudásához mérten, amennyiben a szerves műveltség ma -nem része elemi tudásunknak. Általában véve nyilvánvalóan borúlátó lehetne e megfogalmazás, ha nem tudnánk, hogy őseink életének sokkal nagyobb részét tette ki a puszta életben maradás biztosítása, mint manapság a szakosodott világunkban. Az a tény azonban, hogy őseink e hétköznapi fennmaradási küzdelmük közt voltak képesek olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek mai
eszünket igen megterhelik, mindenképpen elgondolkodtató és nem válik javunkra. Arra pedig végképpen nem alkalmasak, hogy őket bármilyen előítélet szerint minősítsük, netán lenézzük. Ez egyébként nem is a mi szokásunk, hanem az indoeurópaiak kedvelik.

Egyúttal vaskos köztörténeti változtatásokat kell javasoljak a brithoni szigetország keltáinak és főképpen műveltségüknek fennmaradását illetően, évszázadokkal későbbre téve a ma elgondolt és tanított műveltségi kihalásukat, legalább addigra, amikor az avaloni faragványokat elkészítették. Más ezt el nem készíthette, mert ha valamiről nem tudunk, azt ábrázolni sem lehetséges. Keltáink műveltségének kihaltnak és beolvasztottnak nyilvánításával kapcsolatban így az indoeurópaiak alaposan túllőttek a célon, mert ezek bizony évszázadokkal túlélték a nagy hódítók győzelmeit. Sőt, ezek után felette kérdéses, hogy kihaltak-e és beolvadtak-e egyáltalán. A mai kelta (ír) reneszánszot tekintve egyenesen a szigeten élő indoeurópaiak túlélése kérdőjelezhető meg inkább. Az évszázados elnyomást lerázva az írek ma újra egyenes gerinccel és derékkal járnak. Őseik szellemének helyreállításával új lendülettel élnek, sőt korábbi, a szegénységtől kivándorolt amerikai leszármazottaik hazafelé tartanak újra teljes életet remélve korábban elhagyott igazi hazájukban.

A Grál megszállott kutatói számára ezek után új lehetőségek merülnek fel. Ha létezik egyáltalán dologi valóságában, nyilván tovább kell keresni minden elképzelhető lehetséges helyen. Amit viszont a Grál - a közvetlen jézusi hagyományok - követése szellemiekben jelent, azaz mint szellemi elődeinkkel való eligazodást, azt elsősorban önmagunkban kell megkeresnünk. Ha megtaláljuk magunkban, máshová már nem is kell forduljunk tanácsért, mert otthon vagyunk.

A Kehely kútja

A Tor lábánál egy réges-régi kutat találunk, melynek halk csobogása a szívdobbanás hangjához hasonlítható. Mivel vizét a vas-okid vörösre színezi, Véres kútnak is nevezik. Leginkább mégis a Kehely kútjaként emlegetik annak a legendának az alapján, amely szerint itt rejtették el a felbecsülhetetlen értékű Szent Grált. Ebből a legendás kehelyből ivott Jézus Krisztus az Utolsó Vacsorán. A kelyhet állítólag Arimateai József hozta magával Angliába, A Grálnak természetfeletti erőt tulajdonítottak; a Kerekasztal lovagjai sokáig hiába keresték.

A Glastonbury körüli legendáknak halvány valóságalapjuk van, mégis olyan misztikus légkört varázsolnak a táj köre, amely minden más történelmi helytől megkülönbözteti. William of Malinesbury 12. századi történetíró így jellemzi a glastonburyi apátságot: "Még a legkisebb kövéből is valamiféle szentség sugárzik az egész vidékre." A későbbi változások, a modern kori fejlődés ellenére Glastonbury -William szavaival - "őrzi az égi szentséget itt a földön."

Nincs kétségem afelől, hogy a szóra bírt Glastonbury nem magányosan áll ősi műveltsége jelképeivel a brit szigeteken és Európában. Annál is inkább sem, mert a bretagne-i Carnac és Le Ménec közt százával talált ménhírek körül még további legendák és titkok keringenek. Ha a ménhírek neve valóban az anyajogú társadalmakat felváltó apajogúak szerencsecsillagának felemelkedését jelképező teremtő férfi isten, a magyar Mén ősi elnevezését idézi - akit már Egyiptomból is jól ismerünk évezredekkel korábbról, -, akkor jól értjük a falu nevét is: Le Ménec, magyarul A Mének így névelővel együtt. Hogy a franciák miért tartották meg a névelőt is szokásukkal ellentétben helynévként, talán ők sem tudják, de megőrizték, ahogy a tízezernyi ősi magyar helynevet is használják mind a mai napig. Le Ménec kelta-breton földön van, ahol a régiek leszármazottai még tudták a nevek szentségét, és bár ősi tudásuk elhalványult, volt erejük a névhez ragaszkodni.

Találtam a kelták és magyarok között még további közvetlen szellemi kapcsolatot is egy pazar égi jelenség, az 1999-es augusztus 11-i európai napfogyatkozás kapcsán, szinte váratlan ajándékként. A Földön végigfutó árnyék most összekötötte Írországot (külvizeivel), Walest (Dél-Angliát) a Kárpát-medencével. A Magyar Televízió által szervezett élő műsor két jellegzetes színfoltja volt a walesi druidák tánca, akik harsány dobolással igyekeztek segíteni a Napot a sötétség legyőzésében, majd néhány perccel későbben az ópusztaszeri magyar sámán tette ugyanezt, miközben óriási máglyából is küldött egy kis fényt, meleget a Napnak, remélt győzelmét megtámogatandó. Csodálatos - de ennek ellenére mégsem véletlen-, hogy mindkét helyszínen eszébe jutott valakiknek, hogy őseik közös gyökerű világába kell e jeles alkalomkor visszanyúljanak. Az ugyanazon gondolat, az ugyanazon ősi közös hit és szokás ugyanazon a módon való megjelenítése egymástól teljesen függetlenül megvalósítva döbbenetes bizonyíték az együvé tartozásra. Bámulatos és lenyűgöző volt látni a szinte teljesen azonos megjelenítés részleteit is. Ópusztaszer magyar sámánja, helyesebben talán táltosa nekünk hitelesebbnek tűnt, amennyivel közelebb áll hozzánk. Jól ismerjük már sámánkoronáját is, amelyben Pap Gábor a magyar Szent Korona egyik, eszmeiségében is megfogható párhuzamát látja, ugyanígy ismerjük már a druida koronát is Angliából, amely megszólalásig azonos a magyar Szent Korona abroncs-keresztpánt szerkezetével méretében is, bár azon a metszéspontokban felábrázolásokat látni, a kereszt helyén pedig bronzkori eredetű gombdíszt láthatunk. Ismerjük a sámán dobját is, melyen az istenfát szokták ábrázolni, kifejezve a táltos egyik kötelességét, hogy e fára felmászva lépjen kapcsolatba az Istennel.

Ugyanerre a fára mászott a druida (Torda!) is, szintén ugyanezért. Ha tudjuk, hogy kis híján elnyomorított nyugati kelta testvéreink most eszmélnek újra valódi őseik világának felfedezésével, akkor nem lesz haszontalan segíteni őket, mert az összetartozás sok évezredes gyökerei mindenképpen azonosak. Tudomásom szerint kettőnkön kívül más népek nem tisztelték meg és nem segítették a Napot, égi uralkodását folytatandó. A sámáni máglya fénye és melege kis kölcsön, kis segítség csak, de a gondolat ereje Napot felemelő, szinte kozmikus méretű segítség. Mi, kelták és magyarok, esthoniak és kelhoniak voltunk az égi tünemény fényt sugárzó gyűrűje, amely körbevette és legyőzte a sötétséget. Számunkra talán ez az égről leolvasható korszakos üzenet. Az asztrológusok szerint a holdárnyékot átélő népekben új gondolatok fogalmazódnak meg, talán nem látványosan, de a tudati mélyrétegekben történhetnek változások. Ha ez lenne az, akkor becsüljük meg jól, és ne törődjünk a többi fenyegető kvadráns kedvezőtlen kilátásaival. Éltessen minket a gyűrű látványa és a hatalmát visszaszerzett Nap világa és a Fény.

Az ember azt hihetné, hogy az ilyen tünemények tovább már nem fokozhatók, elfogy a szó látásukon, és már nem is fogadhatunk be még újabb csodákat. Pedig van mit befogadni, mert más hétköznapi csodák is léteznek. Ha valaki jól elraktározta emlékezetében azt a látóhatárt körülfogó, kissé sárgás ízű lebegő gyűrűt, amely a gyémántgyűrű földi párjaként a földi világot alulról nem engedte sötétségbe zuhanni, már többfelé is kiterjesztette érzékelő szerveit. Ha korábbi észleletei birtokában 1999 szeptemberének első vasárnapján ezekkel felhágott a fényben fürdőző Tokaj hegyére, újra megláthatta volna a látóhatár feletti gyűrűt, ezúttal kékes-fehéres színben. A kézbe vett térképre és érzékeire hallgatva be kellett lássa, hogy 6-70 kilométernyi sugarú körbevevő szabad, kristálytiszta látványt zárt le a messzeségben meggörbült síkok felett lebegő újabb körgyűrű. Ezt már nem adták hírül az újságok, nem szóltak előre, de utána sem. Így követik a nagy csodákat a hétköznapi csodák. Közben azon gondolkodunk, megérdemeljük-e a soron kívüli ajándékokat, de még inkább azon, hogy nem botlottunk-e véletlenül újra valamilyen szent tájba itthon is. Tokaj, a felTORt szigethegy, összes hasonlójának, így Avalonnak is rokona lehet.

E fejezet összefoglalása azt mutatja, hogy a mélyrétegekből kiásott alapozó jellegű gondolatokhoz az indoeurópaiaknak nincs semmi kapcsolatuk. Nem is értik. Amijük van, az a soha meg nem értett, de kisajátítani próbált szellemi mag-kincsek, és mag-hagyományok ködlepte tárháza.

194. The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited, 1993. Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub. 1012. o.
195. The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited, 1993. Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.
196 The Atlas of Mysterious Places. 1987. Marshall Editions Limited, 1993, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.
197. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. IIL, Okmánytár 19, 12. tábla.
198. Dr Szabó Károly: Etruszkok és magyarok. Design & Quality, Budapest, 1997, 31-32. o. 199 Az -usz, -osz, stb. görög főnévvégződések egyszerűen a régi magyar hátravett határozott névelőt-így itt névutót jelzik, erről a hettita-hurri nyelvi részben példát is mellékeltem. Vagyis az ősrégi ragozott alanyesettel (nominatiws) állunk szemben - ld, magyarban: atyus, após. Ha ezekből a görögök révén (csak a példa kedvéért) Atthus vagy Aphos vált későbbi átvételeik során, megleltük az átváltozás lényegét.
200 Timaru-Kast Sándor szíves közlése. 1999.
201. Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. Orient Press, Budapest, 1996. 505. o.
202 The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.
203 The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.
204 The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.
205 The Atlas of Mysterious Places. Marshall Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 12. o.
206 The Atlas of Mysterious Places. Marshalt Editions Limited, 1987, Mítoszok földjén. Magyar Könyvklub, Budapest, 1993. 44. o.

A KELTA /KELETI/ IDŐREND

A keleti (kelta) időrendben felette gyér az évszámokhoz köthető adat ahhoz képest, hogy szinte egy teljes földrész tartozik bele. További nehézséget okoz, hogy ami van, az is jobbára indoeurópai kitaláció, vagy sejtés, vagy éppen a szokásos indoeurópai mese része. Mert mit is gondolhatunk, ha a National Geographic tudósítójának Jan Filip, a neves cseh keltista tudós - akit a cikkíró, Merte Severy a kelta tudományok pátriárkájának nevez - azt mondja a kezdetekről, hogy: ... és akkor jött a zsinórdíszes vagy csatabárdos nép Kr. e. 2300-ban.. /207/. Jan Filip természetesen nagy tudású professzor, csak nem úgy tanítja a történelmet, ahogy mi. Érdeme viszont, hogy elkötelezett indoeurópai létére a Közép-Európa keleti (kelta) kialakulásának képviselője. Mindezek ellenére már korábban megszerkesztettem a magam keleti időrendjének vázlatát, közre is adtam a Kincsestárban. Voltaképpen szinte a teljes Európa benépesülésének története tartozik a kelta előtörténethez, így ezt itt nem ismételhetem meg. Részletesen felemlítettem a kelta etnogenezis jellemzőit is fentebb. Igazából azon keleti (kelta) néprészeinkről vannak csak gyér adataink, amelyek így vagy úgy szembe kerültek a rómaiakkal és a görögökkel. A többiek életéről csekély vagy majdnem semmilyen ismereteink sincsenek. Szerencsés-de nem véletlen - esetben azonban hozzájuthatunk új adatokhoz. Eképpen tudtam meghatározni nagy vonalakban azt az időszakot, amikor a kárpát-medencei Ómagyarországból Etrúria felé népesség vándorlását rögzíthettem. Paradoxonként erre az etrúriai ügyek tárgyalásakor kerítettem sort. Mihelyst komolyabban vesszük az összehasonlító régészetet, vagy többet adunk a helynévkutatásra, mint remek lehetőségeket a múlt nem közvetlen vallatására, bízvást kerülhetnek elő új adatok. Itt éppen azzal léphetünk előbbre, ha szakítunk a korábbi ún. nagy keltavándorlások feltételezésével, és inkább a helyi folyamatosságok alapján a korábbi korok felé igyekszünk alaposabban tájékozódni. Megfelelő helyen be is mutatok néhány ilyen keleti (kelta) adatot, amelyeket az időben való hátrálással emeltem ki éppen a magyar bronzkorból.

RÓMAI ELŐTÖRTÉNET

AZ ETRUSZK ŐSTÖRTÉNET
EGY RAGOZÓ NYELVŰ ŐSNÉP ITÁLIA KÖZEPÉN

Nem követek el erőszakot Róma történelmén akkor, ha mindjárt az elején rögzítem a tényt, miszerint folyamatos háborúsággal, hódítással és ennek megfelelően mindent legázoló pusztítással tekintem egyenlőnek azt, amit róla feljegyeztek. Ezt a kemény tényt azoknak is el kell ismerniük, akik legszívesebben ma is légionáriusként vagy éppen Caesarként parádéznának a korzón, vagy éppen Agrippina fürdőjébe surrannának be szívesebben. Ezer év történelme talán ennél többet érdemel - mondhatnák Róma pártolói, hiszen mennyi mindent alkotott fennállása alatt. Ez talán igaz is. Utakat építettek - a hadseregnek. Colosseumot építettek - miután tönkretették a szabad parasztokat, így azok a városokba menekültek túlélésükért. Városokat építettek - a katonai helyőrségeknek. Antik szobrokat faragtak a háborúkon meggazdagodottaknak. Valójában azonban felszámolták egy sok ezer éves földrész hagyományainak legnagyobb részét. Ennél van azonban egy még keményebb érvem is.

Az igazi különbség azonban nem ilyen látványos, de nagyon is jól megfogható. Hosszas történelem tanulás után elmondhatom, sikerült megértenem Pap Gábor segítségével a nagyszentmiklósi kincs egyik korsójának jelképekbe rejtett mondanivalóját, az ősnép mérhetetlen tudásának egy fejezetét, az időtlenségből üzenő hit üzenetét. Nem sokkal később kezembe került a híres-hírhedt pannóniai Seuso-ezüstkincs egyik táljának képe. E kincsért nemzetközi pert rendeztek a közelmúltban. Közismert, hogy a Balaton környékén elrejtett kincset ismeretlenek kisíbolták Angliába, de Magyarország és Horvátország is magának követelte különféle okokra hivatkozva. Mi ezt a tálon olvasható Pelso (Balaton) név miatt tettük. A tál életképet ábrázol. Közepén öt valaki lakomázik, körülöttük a táj vaddal, hallal, folyóval, erdővel és a mellékszereplők egyetlen igyekezete a lakomázók kiszolgálása minden földi jóval. Magyarul amolyan római elgondolás szerint megfogalmazott életképet látni. Szóval nem mond semmit a tál, talán nem is akar, de lehet, nem is tud. Lehetne cica gombolyaggal is a tálon, naplemente, esetleg más ehhez hasonló statikus életkép, a mondanivalója ugyanaz a semmi. Abban nem találhatunk kivetnivalót, ha egy kimerevített életképet művészi eszközökkel formálnak meg. Az igazi különbség éppen a mű azon képességében rejlik, hogy képes-e olyan üzeneteket is hordozni magában, amelyek a belévésett jelképrendszereken keresztül magasabb rendű tudást is közvetítenek azok számára, akik a megértés kulcsának birtokában vannak.

Mindezzel most szinte véletlenül sikerült tetten érni a ragozók és az indoeurópaiak közötti egyik igen lényeges felfogásbeli különbözőséget is. Ez, a nagyszentmiklósi és a Seusokincs közt rögzíthető eltérés lenne tehát az a bizonyos igazi különbség, amelyet fentebb említettem, és ezért nem is baj, hogy nem nekünk ítélte a magas bíróság, mert az nem a miénk. Mi, magyarok ugyanis soha nem hagytunk hátra ilyen és ehhez hasonló szellemiségű darabokat. A magyar műveltség többrétegű jelentéstartalommal ruházza fel ábrázolásait, ezért nemcsak azt látjuk, amit valóban láthatunk, de a lelkiség és szellemiség szintjeire eljutva új értelmet nyer az elsődleges, látható mondandó. Ugyanez igaz a magyar népműveltségre is. Ma már tudjuk, hogy a magyar földművesek, a nép igen ősi eredetű tárgyainak jelképrendszere ugyanilyen ősi tudást rejt magában. Ez lenne az alapvető különbség, amely bennünket az indoeurópaiaktól meg nyelveiből, nyelvjárásaiból ötvöződött össze, akik a legelső görögországi (proto-Sesklo, Magulica), balkáni (Starcevo, Karanovo), kárpát-medencei (Körös), és mediterrán partmenti földművelő kultúrákat (cardium vagy impresszió kerámia művelődési köre) kialakították. Erre az elsődleges ősanatóliai és szíriai nyelvi alaprétegre rétegeződtek felül azután azok az elősumér, majd később már kimondottan sumér nyelvi hatások, amelyeket a késői Ubaid, az Uruk és a Jemdet Nasr időkben, valamint a 3. évezredben (korai szumér dinasztiák, akkád kor, III. uri dinasztia) Mezopotámiából és környékéről elvándorolt további néphullámok vittek magukkal Anatóliába, az Égeisz térségébe, Délkelet-Európába és a nyugati mediterrán vidékekre. Így tehát az I. könyvben és most bemutatott szumér-görög szópárhuzamok nyilvánvalóan nem közvetlen úton kerültek bele a csak jóval később kialakult ógörögbe, hanem kétségkívül az anatóliai-égei nyelvközösség különféle nyelvjárásainak közreműködésével. E tekintetben a minoszit, a pelázgot, a nyugat-anatóliai lydet, kárt és lykiait éppúgy figyelembe kell vennünk, mint a mykénei kultúrkör közlekedő nyelvét, amely utóbbiból végül az aiol, ion és dór felülrétegezés hatására az ógörög nyelv kialakult.

Láthatjuk, milyen bonyolult nép- és nyelvkeveredések, felülrétegeződések útján konszolidálódtak annak idején az egyes, már konkrétan megfogható nyelvek, nyelvcsoportok, s hogy mennyire naiv módon képzelte el a 19. századi nyelvtudomány azok keletkezését, mindezen komplikált paleolingvisztikai folyamatokat egyszerűen egyenesvonalú nyelvcsaládi leszármazásra és szabályos hangfejlődésre redukálva./210/

Nyugatabbra tekintve azonban kissé módosulnak az előázsiai nyelvi hatások összetevői. Így pl. az etruszkban sokkal több sumér párhuzam található, mint az anatóliai-égei nyelvcsoport keletebbi nyelveinek fennmaradt emlékeiben, holott Etrúria emezeknél jóval távolabbra fekszik Elő-Ázsiától. Ez az első pillantásra meglepő körülmény azonban egyszeriben érthetővé válik, ha meggondoljuk, hogy az itáliai területeken - eltekintve a cardium kerámia elszórt parti gócaitól - sokkal későbben kezdődött meg a földművelés, mint az Égeisz térségében, az Itáliába érkezett elő-ázsiai gyarmatosok zöme tehát már jórészt a késő Ubaid periódus kulturális és nyelvi koinéje idején halta el hazáját, s így ezeknek tekintélyes mennyiségű nyelvi elemet kellett magukkal vinniük e korszak immár őssumér, ill. elősumér közlekedő nyelvéből. Vagyis az Itáliában kialakult elsődleges nyelvi alapréteg már nem egyedül az ősanatóliai-szíriai neolitikus kultúrák nyelvéből származott, mint az anatóliai-égei nyelvcsoport keletebbi területeinek primér szubsztrátuma, hanem ezenkívül jelentős mértékben a késő Ubaid kori elősumérból is. Majd a később keletről beérkezett csoportok nyilván szintén több-kevesebb szumér elemet vittek magukkal a sumér nyelv fiatalabb fejlődési fokozatainak nyelvi anyagából - még akkor is, ha nem közvetlenül a sumér nyelvterületről származtak, mivel a sumér a 4. évezred derekától kezdve kb. 2000-ig adatolhatóan egész Elő-Ázsia közlekedő nyelve volt.

Az etruszk műveltség, nép és nyelv eredete, keleti összefüggései a leghevesebben vitatott kérdések közé tartoznak. Ennek oka az, hogy az újabb kutatások fényénél mind bizonyosabbá válik egyfelől az etruszkok kulcsszerepe a római civilizáció és államszervezet kialakulásában, másfelől pedig az, hogy nyelvük igen lényegesen befolyásolta a latin nyelv fejlődését, különösen annak kezdeti, még képlékeny szakaszában. Jelen vizsgálódásaink szempontjából ezek a kérdések különösen ís fontosak, mert a római műveltség és a latin nyelv viszont a maga részéről döntő hatásokat gyakorolt egész Nyugat- és Közép-Európa kulturális és nyelvi viszonyaira. Ezért kissé közelebbről is meg kell ismerkednünk az etruszkokkal.

Köztudott dolog, hogy az etruszk műveltség évszázadokkal korábbi a római kultúra kezdeteinél. Sokkal kevésbé ismeretes viszont; hogy az etruszk városok kialakulása nagyjából egyidejű volt a görög urbanizációval, sőt egyes helyeken meg is előzte azt. Görögországban a falvak városias központokba tömörülése a Kr e. 8. században ment végbe, Etrúriában pedig már a 9. század végén megkezdődött ez a folyamat, s jórészt szintén a 8, században fejeződött be./211/
A régészeti kutatások pl. Tarquinia és Populonia vidékén már a 9. század végén nagyméretű, iparszerűen űzött réz-, ón- és vasbányászatot, valamint kohászatot mutattak ki, ami csak jelentős tömegeket összefogó, szervezett városállamszerű képződmények egyidejű létezésével együttesen képzelhető el. S valóban: a Tarquinia közelében fekvő Luni sul Mignone melletti ásatások az utóbbi években egy városias települést tártak fel a 9. század végéről./212/

Ugyanígy az etruszk törzsterületektől messze északkeletre fekvő Bologna (etruszk neve Felsina) a 8. század elején szintén már város volt. /213/

Így tehát nyilvánvaló, hogy az etruszk városias műveltség kialakulását semmiképpen sem szemlélhetjük a görög kultúra átvételeként, mivel Kr. e. 800-750 táján még magában Görögországban sem beszélhetünk elterjedt, a szó igazi értelmében vett városias műveltségről, még kevésbé arról, hogy a görögök abban az időben már városias kultúrát közvetíthettek volna az etruszkokhoz. Ennek ellenére a nemzetközi kutatásban még ma is az a vélemény uralkodik, hogy az etruszk műveltség döntő jellegű görög hatásokra alakult ki. Az európai tudományosság ezen kiirthatatlanul beidegződött grekocentrikus beállítottsága és az ebből szükségszerűen következő önellentmondások kitűnően megfigyelhetők még M. Grantnak abban a művében is, amelyre előbb isméteIten hivatkoztunk. Holott, amint láthattuk, maga szögezte le, hogy a görög és az etruszk urbanizáció a 8. században nagyjából egyidejűleg következett be, sőt Tarquinia környékén a 9. század végéről származó, kimondottan városias telepet ástak ki. Később azonban minden átmenet nélkül arról kezd beszélni, hogy az etruszk városok görög kereskedők kulturális hatásaira alakultak ki, és a görög műveltségtől kapták legerősebb gazdasági, szociális és civilizációs impulzusaikat./214/ Mindezt pedig azzal magyarázza meg, hogy euboeai görögök Kr. e. 775 táján kereskedelmi telepet létesítettek Ischia szigetén (Capritól északra), majd kb. 750-725 között Cumaeban is (Nápoly környéke), s e kereskedelmi lerakatok katalizálták volna az egész etruszk kultúra kialakulását . /215/

207 National Geographic, 1977, május. 588. o.
208 Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 49. o. és 86. kép.
209 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 54-58. o.
210 Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994, 85859, o.
211. ld. Grant M. : Rätselhafte Etrusken 1981. 21-22. o.
212. ld. Grant M. : Rätselhafte Etrusker. 1981. 28. o.
213 ld. Grant M. : Rätselhafte Etrusker. 1981. 127. o.
214. Grant M. : Rätselhafte Etrusker. 1981. 40. o.
215. ld. Grant M. : Rätselhafte Etrusker. 1981. 47-52. o

Magyarán: Grant szemléletében a 9. század végén már városiasnak nevezhető (Grant saját szavai!) Luni sol Mignone melletti település, avagy Bologna, amely-ugyancsak Grant szerint- a 8. század elején már szintén város volt, egy 775 körül alapított, de még jó ideig nem városias jellegű (ismét csak Grant megállapítása) görög kereskedelmi telep kulturális hatásaira urbanizálódott volna. Ezután már csupán a teljesség kedvéért említjük meg, hogy Luni sol Mignone Ischiától légvonalban több mint 250 km-re fekszik, Bologna pedig majd 500 km-re. Ezen az időbeli ellentmondáson és a földrajzi távolságon kívül azonban feltétlenül rá kell mutatnunk még arra is, hogy a kérdéses ischiai, állítólag görög kereskedelmi telep helyén elvégzett ásatások 775-770 körülre keltezhető görög geometrikus kerámia mellett egy helyben készített föníciai feliratos edényt is felszínre hoztak, szíriai pecséthengerek és egyiptomi-föníciai jellegű skarabeusok társaságában. (216) Vagyis nagyon úgy tűnik, hogy ez az ischiai "görög" telep 775 táján még valójában föniciai kereskedelmi támaszpont volt, amely természetesen - számos egyéb áru mellett - az akkoriban divatos geometrikus díszítésű görög edényekkel is kereskedett. Mindenesetre meglehetősen módszertelen eljárás, egyedül geometrikus cserepek alapján- s ugyanakkor a számos egyéb, vitathatatlanul föníciaiakra valló lelet ignorálásával (figyelmen kívül hagyásával) - tételesen kijelenteni, hogy a telepet görögök alapították. Más kérdés, hogy kb. 60-70 évvel később, a nagyarányú szicíliai- dél- itáliai gyarmatosítások idején Ischia görög kézre került, s 700 óta már valóban görög gyarmat volt.

Ugyanez a tónus végigvonul az egész könyvön. Egy jellemző példát még bemutatunk. Műve 54. oldalán Grant kifejti, hogy az említett ischiai görög kereskedelmi lerakat készítette az etruszk sírokban talált gyönyörű filigránékszerek nagy részét, azok tehát görög művészek alkotásai. Néhány oldallal később azonban ugyanezen ékszerekről megtudjuk, hogy ezek "...a filigránmunkák azelőtt soha el nem ért finomsággal készültek, s a granuláció technikájával olyan mintákat és sziluetteket alakítottak ki, amelyek Görögországban nem találhatók.(217). Kommentár - úgy véljük - felesleges (218)

Nem szándékom M. Grant nyomán néhány kereskedő kultúraformáló erejéről eszmefuttatásba bonyolódni olyan műveltségek eredetének tárgyalásakor, amelyek döntő hatással voltak az európai műveltség kialakulására. Kár lenne kereskedőkre bízni alapvető műveltségi ügyek elterjesztését még akkor is, ha nem akarjuk a szorgalmas iparosokat megbántani, netán lenézni. Ahogy fentebb is rámutattam, az meglátásom szerint egy teljes nép jelenlétét követeli meg, nem kevesebbet. Másképpen fogalmazva, nem tekintem általában járható útnak a műveltségek kereskedők általi elterjesztésének lehetőségét annak olyan mélységében, amit a régészet már eddig is felmutatott. E lehetőséget már korábban, fentebbi - keltákkal kapcsolatos - előadásomban kizártam. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a görög műveltségnek nem volt lehetősége Etrúriát sem befolyásolnia, sem oktatnia a hozzájuk képest később lezajló városiasodással, új helyzet elé kerültünk. Szemben az eddig általánosan hangoztatott itáliai görög átvételek elméletével - amelyet így egyszer és mindenkorra el kell vessünk-, másik, az eddigieknél jóval megalapozottabb műveltségi fejlődést kiváltó tényezőket kell keressünk. Európa korai benépesülését áttekintve arra juthatunk, hogy ugyanazokon a ragozó ősnyelvi alapokon induló társadalmak közel párhuzamos fejlődéséről van itt szó, amelyek a rájuk települő indoeurópaiak fellépésének következtében váltottak később fejlődési irányt. Magyarul (az etruszk, kelta, szárd és székely) Itália is, és (a pelazg, égei, stb.) Görögország is a Kr. e. I. évezred elején ugyanazon a műveltségi fokán állt - mert ugyanaz a nép is volt-, de a később rájuk telepedő latinok, dórok eltérő fejlődési irány meghatározói lettek. Etrúria azonban többségi ragozó nyelvű országgá lett, nyilván a megjelenő létszámarányok miatt, Görögországban azonban a ragozókra rátelepedő indoeurópaiak bár többségbe kerültek, de a helybéliek műveltségét ezalatt jórészt magukévá tették. Párhuzamok természetesen joggal állíthatók az azonos indítású (ragozó nyelvű népek műveltségei között, e megállapításokat azonban ilyen vagy olyan irányban nem célszerű indoeurópai műveltségek felsőbbrendűségét igazoló eszmefuttatások szolgálatába állítani. Mindez most igen finoman - a mai konszolidált viszonyok közt élőknek egészen jól fogyaszthatóan hangzik, valójában azonban az említett helyeken a ragozó nyelvű alapnépesség felszámolása és beolvasztása történt meg döntő mértékű vércsapolással egybekötve.

Nem felejthetjük el e fontos mediterrán területek műveltségének tárgyalásakor azt, hogy Asszíria - mint a világtörténelem legnagyobb és legaljasabb emberirtója-éppen ezekben a századokban állt mindent pusztító hatalma és hódító kedve csúcsán, aminek következtében a Régi Kelet ragozó népei pánikszerűen menekültek el szülőföldjükről nyugat felé. Az első, Krisztus előtti évezredi ragozó nyelvű mediterrán műveltségek kezdetei ilyen módon általában fejvesztett meneküléssel kezdődnek, és éppen itt van az a bizonyos törés vagy lyuk a történelem folyamatosságában, amit később olyan jól lehetett erre vagy arra forgatni a magyarázatokban. Kis-ázsia ragozó népei voltak az áldozatok elsősorban az asszír rémuralom ún. "sikerei" mentén. Talán nem kell olvasóimat újra a nyúzott emberbőrökkel betakart városfalakra és a koponyahegyekre emlékeztetnem. E dicső tetteiket aranylemezekbe verték a még akkor nem legyőzöttek okulására, így bizonyítékként szolgálnak ma is. Aki tehát ma egy múzeumban asszír oroszlánok domborműi előtt nézelődve művészi élményt sejt magának átérezhetni, gondoljon a kiirtott milliónyi ragozó nyelvű rokonunkra is.

Ischia és Cumae görög kereskedelmi telepeinek kialakítása önmagában nem különösebben érdekes, hacsak nem gondoljuk tovább a tényeket. Kiderült, hogy a görögök már korábban működő etruszk telepeken kötöttek ki, az elsőségükről szóló indoeurópai legendák nem megalapozottak, viszont programtörténelmük meghatározó részeivé nőttek az idők folyamán. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a Grant által kultúraformálónak beállított görög kereskedelmi megjelenés valóban az ún. etruszk városiasodás elindítója lett, csak nem úgy, ahogyan azt ma tanítják. Zászlós-Zsóka György Toszkánai harangok című könyvének negyedik fejezetében (Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, 1983. 105-116. o. részletek.) az etruszk erődvárosok felépítését az egyáltalán nem barátságos szándékú görög katonai fenyegetés következményeként tárgyalja. Fejezetének címéül a Viharfelhők nevet adta, valójában évszázadokig tartó, görög-etruszk háború vette kezdetét, amelynek eredményeképpen a meggyengült Etrúria Róma hálójába került. Etrúria tragédiája az lett, hogy nem egy, de két mindenre elszánt ellenség irigyelte meg jólétét, tudását és gazdagságát.

A különféle nemzetiségű etruszkológusok művei általában megegyeznek annak a benyomásnak a keltésében, mintha a görögök ugyanolyan jogon gyarmatosítottak volna Itália területén, mint az etruszkok, hiszen Dél-Itália ekkor még - szerintük - üresen állott, ahova a görögök az etruszkokkal egy időben érkeztek, s csupán versenyfutásról lehetett szó közöttük a kihasználatlan és gazdátlan területek birtoklásáért. Maguk a görögök még vádolják is az etruszkokat, hogy jogtalanul állták útjukat a szicíliai szorosokban és a Lipári-szigetek környékén, s a kalózoknak bélyegzett ellenséget - a hájas etruszkokat - lekicsinylő és sértő jelzőkkel illetik tehetetlen haragjukban.

A valóság ezzel szemben az, hogy Itália egész területe és Szicília a görögök érkezése előtt már évezredekkel nemcsak hogy lakott terület volt, hanem jól fejlett mezőgazdasági termelés folyt rajta, s ősi közlekedési- és útrendszerrel is rendelkezett. A klasszikus hagyomány is mitológiai királyságokról - tehát politikai alakulatokról - ad hírt ezeken a területeken a történelmi idők előttről, mint az oenotriak és auszunok birodalmáról, s magának Itáliának neve is e korai időből származik az ital nép nevének örökségeként. Ez azt is jelenti, hogy Itáliának az indoeurópaiak részéről történt italizálásáról beszélni egyszerűen nevetséges. Ezeknek az ősmitólógiai királyságoknak egyike volt Etrúria is, és valójában egyik sem különbözött a másiktól sem fajában, sem nyelvében, sem pedig ősmediterrán kultúrájában.

Liparus és Aeolus legendái bizonyítják, hogy Szicília és Dél-Itália szigetvilágát Itália őslakossága szállta meg, s Szicíliának szintén az Itáliából érkező szikulik vagy szikelek adtak nevet. Temetőik -, amelyeket csak nem régen fedeztek fel Pnatalikan és Finicchito közelében-legkésőbb a Kr e. IX. században keletkeztek, tehát a görögök érkezését legkevesebb egy évszázaddal megelőzték.

Tagadhatatlan tény hogy az etruszk tengerészet már e görögök első gyarmatosítási kísérletei előtt uralta a Tirrén-tengeri térséget, ahova az akkori kor legmozgékonyabb hajósnépe, a föníciai, közvetlenül Karthágó alapítása után- vagy azzal egy időben, a Kr. e. IX. században - igyekezett benyomulni, és megalapította Nora-t Szardínia szigetének déli csücskén. Az etruszkok erre Szardínia és Korzika megszállásával válaszoltak és Elba szigetét is megerősítették. Történészek ezzel kapcsolatosan etruszk terjeszkedésről, sőt invázióról beszélnek, s hogy a bennszülött lakosság abba ellenállás és lázadások nélkül belenyugodott, azt azzal magyarázzák, hogy a "primitív" társadalmak vezetőinek tetszett a magasabb kultúra és a civilizált életmód. Azonban ennek a térségnek viszonyában ilyesmiről beszélni nem lehet, hiszen ugyanazon őslakosság élt mindenhol, amelyik egymással kereskedett, vetélkedhetett, sőt háborúskodhatott is, azonban egy nép saját magának gyarmatosításáról a történelem még nem tud. Sokkal inkább valószínű, hogy az etruszk életteret fenyegető külső veszély ellen szervezték, s a föníciai piac ellensúlyozására etruszk vásárhelyeket is alapítottak, minthogy Etrúria tagadhatatlanul előrehaladottabb volt a szigeteknél.

A nyolcadik század második negyedében a görög agresszió hirtelen felerősödik. A korabeli vázák tanúsága szerint hajóik építését a kalandozások tapasztalatai alapján tökéletesítik, s az ötvenevezős hadihajók nem éppen békés kereskedelmi vállalkozásokra utalnak. Azonban ennél még sokkal jelentőségteljesebb, hogy az egyes kalandvágyó csoportok addig egyéni vállalkozásai helyébe a görög városállamok szervezett erőfeszítése lép a tengerentúli terjeszkedés elősegítésére és meggyorsítására.

A településre kiszemelt hely szemrevételezése után tervszerűen megjelennek első lépcsőként a békés kereskedők, akik vásárhelyeket állítanak fel és kívánatos árucikkeikkel, no meg üzleteléshez szokott sima modorukkal megnyerik a "bennszülöttek" vásárló közönségének jóindulatát. Természetesen senki sem veheti tőlük zokon, ha az árukészletük, drágaságaik biztosítására fegyveres kíséretet hoznak, őrséget állítanak. A kellő előkészítés és biztonsági rendszabályok bevezetése után most már megérkezhetnek a harmadik lépcsőben az "óhazából" az igazi gyarmatosítók csoportjai. Ezekben megtalálhatók az elhagyott városban megszokott életmód minden vonatkozásának művelői, mint a hazai stílusban felépülő város építészei, a lakosok kényelmét és szükségleteit kielégítő mesteremberek berendezett műhelyeikkel, a gyermekek nevelői, a "hazai kultúra" megteremtői és fenntartói. Néhány évtized alatt Itália földjén készen áll az "autentikus" görög "ikerváros".

Ischia szigetének megszállása és Pithcusae megalapítása a görög támadásnak nem első állomásai. A Szicília környéki tengeri csaták a görögöket nem bátortalanították el, hajóik a "kalózok" tengeri blokádját hol kijátszva,
hol megkerülve állandóan nyugtalanították az egész Tirrén-tengeri partvonalat, többször megtámadták - ha sikertelenül is - Elba szigetét, s ugyanúgy fenyegették Korzika és Szardínia szigetét.
A Tirrén-tengeri hadműveletek azonban csak egy részét képezték a görög elgondolásnak. Általános támadásuk második fő ágát a Jón-tenger vizeiről, a Görögországhoz közel eső Tarantói-öböl felől indították, hogy egy délről megkezdett szárazföldi támadással birtokba vegyék a dél-itáliai államokat. A görögöknek ezt a vállalkozását az etruszkbarát jóniai szibariták hiusították meg, természetesen Etrúria hathatós támogatásával és szövetségben vele. Hogy pedig a megtámadott félsziget körül az ostromzár teljes legyen, az adriai oldalról sem feledkezett meg a görög hadvezetés. Az akkor még Jóniai-tenger néven ismert Adriát először megtisztították a "kalózoktól", majd Atriánál és Spinában kolóniát telepítettek.
A görög stratégiát nagy vonalakban felismerő etruszk vezetőség - valószínűleg a legjobban szorongatott dél-itáliai államok sürgető kérésére is hozzáfogott magának Etrúriának megerősítéséhez. Ennek során kikötőinek berendezéseit biztonságba helyezte, tengerészetét korszerűsítette és kibővítette, s az ország szívébe vérerekként vezető folyóvölgyeket lezárta. Ezzel egy időben az időközben Pithcusaeból partra szálló és Cumae városát birtokba vevő görög erők elszigetelésére megalapították Cápuát, majd a cápuai központból sugárzó irányítással a "tizenkét etruszk kolóniát" azzal a feladattal, hogy a görög terjeszkedést a félsziget belseje felé megakadályozzák.

Itáliát kelet felől, az adriai oldalról a földrajzi adottságok következtében komolyabb veszély nem fenyegette, ám északon a helyzet kétségesebb volt. A Pó torkolatánál partra szálló és lábát megvető ellenség ugyanis könnyen lejuthatott Etrúria hátába a Pó déli irányba folyó mellékfolyóinak völgyében, különösen az Ombrone Pistoiese mentén, amely az Etrúria északi határát jelölő Arnó folyóba ömlött. Az északról várható meglepetés megelőzésére Etrúria megismételte a campaniai terveket és kiépítette a legalkalmasabb stratégiai pontokon a Pó-vidéki tizenkét "ikervárost".

Az Itália fellegvárának szerepét betöltő Etrúria nyugati partvonalát háromlépcsős, mélységben tagozott véderőrendszer őrzi, amely magán viseli a tervszerű magas hadászat minden ismérvének bélyegét, amely magától semmi esetre sem alakulhatott ki, központi tervezés nélkül nem jöhetett létre. Akik kiagyalták és megvalósították, azok méltó kortársai voltak minden korukban létező központi hatalom vezető embereinek, méltó ellenfelei a gyarmatosítás útjára lépő görög államoknak.

Az első lépcsőt az egyes etruszk városállamok hajóegységeiből összeállított etruszk hadiflotta képezte, amelyik az egész Tirrén-tenger felségterületét felügyelet alatt tartotta.

A második lépcsőbe az egész partvonal mentén, főleg azonban a tengerbe ömlő folyók torkolatánál már régóta létező vagy a VIII. században létesített kikötővárosok és egyéb haditengerészeti berendezések tartoznak a körzetük védelmére rendelt hajókkal és vízi járművekkel.

A harmadik lépcső - a védelem gerince - az az erődvárosrendszer, amely a folyók torkolatától kissé beljebb épült azzal az elsőrendű feladattal, hogy az ország belsejét minden ellenséges támadástól vagy beszivárgástól megvédje.

E védelmi hálózat kiépítésével az országot szó szerint lezárták. Lehet, hogy később haditengerészetüket nagy károk érték, lehet az is, hogy Campánia elveszik, de Etrúria belsejébe e nagy léptékű védelmi rendszeren keresztül fegyveres görög gyarmatosítók soha nem jutottak be. Etruszkjaink akkor még nem tudhatták azt sem, hogy akitől valóban félni kell majd, az nem a tengerről érkezik, hanem belülről, a szomszédból, ezért e szinte tökéletes védelmi zár ellenük nem lesz hatékonyan használható.

Az előbbi tanulságokon kívül van egy másféle is, ezúttal korábbi elgondolásokat új megvilágításba helyező felvetés. Az indoeurópaiak történetírásában központi helyet elfoglaló városiasodási folyamat voltaképpen nem a támadók intelligenciáját dicséri-legfeljebb elszántságukat-, hanem az őslakos védők rettenetét, majd szellemi erejét, ezzel felszerelkezve lakóhelyeik megvédésére kényszerítve azonnal tudják, hogyan kell falakat építeni, erődített városokat felépíteni, és mögéjük rejtőzve megkísérelni a túlélést. Erre rákényszerültek a megtámadottak, ezért itt indoeurópai eredményekről felesleges beszélni. Ma már tudjuk, hogy végül is nekik ez sajnos nem sikerült, de arra is rájövünk, hogy Itália népe e háromezer éves rettenetet mind a mai napig őrzi agytekervényeiben. Megjelenési formája a szirtekre, hegytetőkre, nehezen megközelíthető helyekre épített falvak és városok látványa, ezek mind a réges-régi félelem országának emlékhelyeként is szemlélhetők. Egy olyan ország képe bontakozik ki szemünk előtt, amely együtt élt gyilkosaival, a szomszédból támadókkal. A hegyeken épített falvakban és városokban élő mai olaszok talán nem is tudják, miért másznak egész életükben lépcsőket. Ehhez képest a Kárpát-medence települései mind belesimulnak a tájba, utcáik az országútban folytatódnak, nyitott életük a települést nem viszi harcászati szempontok szerinti területre, igyekeznek minél közelebb lenni a megművelendő földhöz.

216. ld. Grant M. : Rätselhafte Etrusken 1981. 52. o.
217. ld. Grant M. : Rátselhafte Etrusker. 1981. 73. o.
218. Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 858-861. o. Jegyzetekkel.

AZ ETRUSZK RUMA /RÓMA/ ALAPÍTÁSA,
ÉS AZ ETRUSZK IDŐREND KEZDETEI

Az etruszk időrenddel alapvető bajaink vannak. Leginkább csak a római köztörténet elejtett megjegyzései adnak némi lazán körülhatárolható támpontot az időrend felvázolásához. Ameddig módszeres ásatások nem lesznek Etrúria területén, és nem tudjuk megfejteni az eddig fellelt - és ezután kiásandó - írásos emlékeket megnyugtató módon, nem is változik meg tudatlanságunk. Az indoeurópai történetírás számára nem nagyon fontos a további alapos kutakodás, mert esetleg olyan tényeket rögzíthetnénk, amelyek Róma nimbuszát találnák megtörni a felhozott új adatokkal, Kétségtelen tény hogy néhány római-etruszk háború évszámán kívül a mai, rendelkezésre álló etruszk adatok évszázadokhoz kötött találgatásokkal intéznek el igen fontos folyamatokat. Ez alól Massimo Pallottino, neves etruszkológus sem kivétel, 45 évi kutatómunkája sem hozott néhánynál több évszámhoz köthető eseményt./219/ A helyzet e téren tehát siralmas, és ha a Kincsestárban többek közt Etrúria alapos és módszeres, továbbá minden szempontot figyelembe veendő "felásását" vetettem fel, azt pontosan ezért is tettem.

Az etruszk műveltségről szólva nem kerülhetjük el, hogy röviden foglalkozzunk Róma alapításával és a római városállam keletkezésével is. Elsőrendű fontosságú kérdések ezek, mert csak a valóságos történelmi helyzet ismeretében mérhetjük fel teljes nagyságában azt a döntő szerepet, amelyet az etruszkok a római műveltség, államszervezet, a vallási kultuszok és a szociális berendezkedés kialakításánál, valamint a latin nyelv konszolidálódásánál játszottak. Hogy valójában mi is történt a latin nyelv konszolidálódása során, azt már a kelta nyelvészeti fejezetben is felvetettem, jelesül a nyelvi anyagok állapota nem egyezik a köztörténet adataival. Röviden ebben foglalható össze a latin nyelvek) minden képzeletet felülmúló ősnyelvi anyagát tartalmazó ténye. Az ősnyelvi anyag nevén is nevezhető, az jelentős sumér és magyar alaprétegként határozható meg Götz László azonosításai alapján, de most már a KÖR értelmű szójegyzék alapján is. Mielőtt ennek alaposabban utánanézünk, vegyük sorra az etruszk előtörténet általános előzményeit.

A régészeti és őstörténeti kutatások már évtizedekkel ezelőtt egyértelműen kimutatták, hogy a Romulus-féle hagyomány amely Róma városának alapítását Kr. e. 753-ra helyezi, nem egyéb, mint késői, a Kr. e. I. század elején tudatosan véghezvitt történelemhamisítás, amellyel egy csapásra két legyet akartak ütni. A legenda egyrészt azt volt hivatva bizonyítani, hogy az akkoriban már világhatalmi szerepet játszó rómaiak a görögökkel egyenrangú ősiséggel és műveltséggel rendelkeztek, másrészt pedig egyúttal arra is kiválóan alkalmasnak mutatkozott, hogy a kb. 620 és 509 között uralkodott etruszk származású római királyok (Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus) elsőrangú szerepét Róma kiépítésében és gazdasági, szociális, politikai, katonai szervezetének kialakításában - amely dolgokat letagadni semmiképpen sem lehetett, mert görög történészek is megemlékeztek róluk - úgy tüntessék fel, mintha mindazok csupán egy már 150-200 éve fennálló és virágzó városállam életének mintegy szükségszerű fejlődési fokozatait tükröznék, amelyek akkor is bekövetkeztek volna, ha a kérdéses három király nem etruszk lett volna. Ugyanakkor azonban a jó rómaiaknak arra is volt gondjuk, hogy az említett etruszk királyok uralkodása alatt bekövetkezett eminens fontosságú változások, újítások tekintélyes részét arányosan felosszák az ezek elé beiktatott négy fiktív római király között, hogy ezáltal is az évszázados normális és fokozatos fejlődés képzetét keltsék. Így Romulusnak tulajdonították az első állami berendezések létesítését, a szenátus megalapítását, a nép kúriákba való beosztását és a hadsereg megszervezését. Utóda, Numa Pompilius vezette volna be a vallási kultuszokat, a harmadik királyra, Tullus Hostiliusra ruházták Álba Longa lerombolásának dicsőségét, s ezzel Róma latiumi hegemóniájának megalapozását, végül Ancus Martius a tengeri hatalom alapját rakta volna le Ostia megépítésével. /222/ Láthatjuk, az etruszk királyoknak ezek után már nem sok tennivalójuk akadt volna.

Mindezzel szemben azonban a régészeti kutatások bebizonyították, hogy a 8-7. században a későbbi Róma területén városról még egyáltalán nem beszélhetünk, ebből az időből csupán kezdetleges, falusias településeket találtak a római hét halom némelyikén, amelyek néhány vesszőfonadékkal összetákolt, sárral tapasztott, a felszínre alapozás nélkül épített nyomorúságos kunyhókból álltak, a halmok közötti völgyekben pedig lakhatatlan mocsarak terültek el. Majd a 600-as évek végén - azaz Tarquinius Priscus uralkodása kezdetén - egyelőre ugyanilyen primitív épületek jelennek meg a Palatínus és a Capitolium közti mélyedésben, a későbbi Fórum területén is, vagyis akkor csapolták le a mocsarakat. Valamivel később, kb. 575 táján azután ezek a kunyhók egyszerre eltűntek a völgyből gondosan leyengetett helyükön tudatos tervszerűséggel döngölt kaviccsal kikövezett tágas szabad teret alakítottak ki: a Fórum elődjét, a már valóban városias Róma /224 ntját. Ugyanebben az időszakban tűnnek fel a már kőalapokra épített, vályogtéglából készült, szabályos négyszög alakú házak is. Magyarán a régészeti leletek tanúsága szerint Rómát - mint várost - Tarquinius Priscus etruszk király alapította Kr. e. 595 körül, s ennek következtében ő volt Róma első királya is.

Így tehát "... Rómában egyetlen latin király sem uralkodott, hanem azok csupán a késői idők kitalálásai./225/ Figyelemre méltó, hogy a művet Magyarországon nemidézik. Róma alapítása kétségkívül azzal függött össze, hogy mellette a Tiberisen gázló volt, s e kényelmes és fontos átkelőhely megerősítése az etruszkok számára szinte önmagától kínálkozott a campaniai gyarmatvárosok felé vezető szárazföldi útvonal biztosítására, De etruszk alapításról árulkodik maga a városnév is: Róma neve etruszk szó, "Ruma."/228/ Mindezen fentebbi, a szakirodalomban már több évtizede közismert tényekkel szöges ellentétben az iskolakönyvekben, ismeretterjesztő művekben, de még a lexikonokban és az összefoglaló jellegű tudományos munkákban is mind a mai napig világszerte a Romulus-féle városalapítási mondát találjuk, a fiktív 753-as a dátummal, sőt többnyire még ezt is egy-két évszázaddal megtoldva, s a fentebb említett nyomorúságos kunyhókat, amelyek pl. a Palatinus dombon a 9. századig visszakövethetők, úgy értelmezve, mintha azok feltűnésével kezdődne Róma városának (!) története /229/ Türelmes olvasóink számára ilyesmi már nem jelenthet meglepetést, elvégre a rómaiak indogermánok voltak, az etruszkok pedig nem.

E kérdéssel kapcsolatban, s egyúttal az etruszkokra gyakorolt, állítólag döntő jelentőségű görög kultúrhatások vetületében is - amelyeket a fentebb már vázolt módszerek segítségével többnyire definitív módon tételesen állítanak - igen tanulságos, hogy pl. Tarquinius Superbus 520-510 táján olyan monumentális etruszk stílusú templomot építtetett a Capitoliumon, amelyhez mérhetők abban a korban Görögországban is alig akadtak. Egyedül az ephesosi Artemis-templom múlta felül a maga 55,1 m-es hosszúságával a capitoliumi templomot, amelynek hosszanti oldala 53,28 m. volt. Ha viszont egy jelentéktelen, 510 táján csupán 60-70 éves múlttal rendelkező etruszk gyarmatvárosban ilyen hatalmas templom adatolható, akkor kétségtelen, hogy az etruszk anyaország évszázadokkal régebbi városaiban már sokkal korábban álltak hasonló méretű templomok. Hogy eddigelé nem ismerünk ilyeneket, annak az az egyszerű magyarázata, hogy mind ez ideig még egyetlenegy nagy etruszk város területén sem végeztek rendszeres ásatásokat. Tanácstalanságunk azonban egyszerre megszűnik, ha visszatekintünk a sumér templomépítészet kezdeteire.

Szintén az európai tudományosság grekofil szemléletének szükségszerű következménye az etruszkok Hérodotosz és számos más antik szerző által ránk hagyományozott kis-ázsiai, közelebbről lydiai vagy pelázg eredetének újabban egyre erőteljesebben jelentkező elutasítása is. Míg ugyanis a korábbi kutatás szinte kivétel nélkül a keleti származást fogadta el, addig ezek a törekvések éppen abban az időben kezdtek nagyobb méreteket ölteni, amikor a szaporodó régészeti leletekből mindinkább megmutatkozott, hogy a "hellászi csodaként" emlegetett viszonylag gyors görög kultúrfejlődés legfőképpen a környező korábbi műveltségek (Kréta, Kis-Ázsia, Fönícia, Szíria) domináns hatásaira vezethető vissza, azaz pontosan azokra a forrásokra, amelyeken az etruszk kultúra is alapult. Ebben az összefüggésben jellemző adat, hogy a legkorábbi monumentális görög templom, az előbb említett ephesosi Artemision, Kroisos (ő lenne a szólások mesésen gazdag Krőzusa) lyd király bőkezű anyagi támogatásával (Kr. e.) 550 táján épült, amikor a kis-ázsiai görög városok lyd fennhatóság alatt álltak: mégpedig nem előzmények nélkül, hanem a kis-ázsiai Kybele istennő - az Isten anyjának - ősidők óta álló szentélye helyén. Ilyen körülmények között tehát a grekocentrikus szemléletű kutatás számára nem marad más kiút, mint mindenáron tagadni az etruszkok kis-ázsiai származását, mivel így legalább azzal lehet érvelni, hogy az etruszkok műveltségében tagadhatatlanul domináló keleti elemek nem közvetlenül jutottak el Etrúriába, hanem csak görög kultúrkisugárzásként, a görögök ún. "orientalizáló" stílusának szimpla átvétele útján.

Ennek következtében korunk egyik legismertebb etruszkológusa, M. Pallottino is hivatkozott könyvének nyolc teljes oldalát szenteli a keleti eredet kritikájára. Ha azonban fejtegetéseit figyelmesen elolvassuk, meg kell állapítanunk, hogy szinte kizárólag az etruszkok keleti származását valló korábbi kutatók egyes - a részletkérdésekben elkövetett - nyilvánvaló tévedéseit veszi bonckés alá, s csupán ezekről sikerül kimutatnia, hogy nem helytállóak. Így pl. kimerítő akríbiával oldalakon keresztül azt a valóban alapjaiban elhibázott (s amint alább meglátjuk, az antik hagyományokkal is gyökeresen ellenkező) álláspontot cáfolja, amely szerint az etruszkok csak a 700 körül jelentkező orientalizáló stílust közvetlenül megelőző időkben, azaz kb. 750-700 között vándoroltak volna be Itáliába. Természetes dolog: ez az elmélet a múlt századba tartozik, az akkori, még igen hiányos régészeti ismeretek alapján áll, s így az újabb ásatások eredményei segítségével könnyűszerrel ki lehet mutatni, hogy az etruszk kultúra kezdetei sokkal régebbiek a 8/7. század fordulójánál, ebben az időben tehát nem számolhatunk nagyobb bevándorlással. Arról azonban nem beszél, hogy ez az elgondolás manapság már régen elavult, s a keleti bevándorlás mai vitatói közül csak egyesek vallják. Sőt, kimondottan úgy állítja be a kérdést, mintha ez a késői bevándorlás lenne még ma is a keleti eredet híveinek sarkalatos tétele, mintegy általános meggyőződése.

Mi több, még az antik hagyományokat is felsorakoztatja ezen - úgyszólván más senki által sem képviselt - elmélet cáfolására. Bebizonyítja - ami amúgy is közismert dolog -, hogy ti. mind Hellanikos, aki a pelázgoktól, mind pedig Hérodotosz és a többiek, akik a lydektól származtatják az etruszkokat, a 8/7. század fordulójánál sokkal korábbi etruszk vándorlásról beszélnek, Hérodotosz pl. egyenesen a trójai háborút közvetlenül követő időkről: Tyrrhenos, a Lydiából kivándorló etruszkok vezére Hérodotosznál Atys lyd király fia, utóbbi viszont a trójai háború körüli időkbe tartozó mitikus alak. Vagyis az etruszkok 8. századi bevándorlásának tézise az antik hagyomány felől tekintve is elfogadhatatlan. /235/

Ismét elfelejti azonban megemlíteni, hogy éppen a keleti eredet mai hívei számolnak igen komolyan az antik hagyományokkal, s felismerték pl. azt is, hogy a trójai háborút követő korszakot, mint az etruszk bevándorlás legvalószínűbb időpontját a görög hagyományokon kívül igen erősen alátámasztja a rómaiak Aeneas trójai hőstől levezetett származtatása is. Erről a mondáról ugyanis az utóbbi időben kiderült, hogy eredetileg etruszk tradíció volt: Aeneas alakja az etruszk mitológiában már igen korán jelentős szerepet játszott, s kultusza az etruszkoktól került át Rómába, ahol aztán - sokkal később - a római eredetmítoszban is központi helyet kapott./236/Az etruszkok ősi Aeneas-hagyományai viszont a görög szerzőktől függetlenül is igen erősen alátámasztják az etruszkok kis-ázsiai eredetét.

Nézzük meg tehát közelebbről az antik hagyományt és a vele kapcsolatba hozható egykori történelmi helyzetet. Legelőször is a tárgyilagos szemlélő számára kétség sem férhet ahhoz, hogy Hérodotosz lyd származtatását nem szabad szó szerint értenünk, hiszen köztudott dolog, hogy Lydia csak a Kr. e. 7. század óta létezett, s a trójai háború idején Nyugat-Kis-Ázsiában egészen más jellegű etnikai és politikai alakulatok voltak, amelyek azután az ún. "tengeri népek", majd az aiolok, ionok és dórok vándorlásai során többszörösen is helyet változtattak, vagyis a kérdéses terület etnikai képe a lyd birodalom megalakulásáig ismételten gyökeresen átformálódott. Mit látunk azonban az etruszkok keleti eredetét mindenáron cáfolni igyekvő modern kutatóknál? Pallottino pl. ezekre az eminens fontosságú és közismert történelmi körülményekre ügyet sem vetve egyedül Hérodotosz "lyd" szavába köt bele, s aprólékosan felsorolva a lyd és az etruszk nyelv közötti eltéréseket, valamint a régészeti leletek különbözőségeit, végül diadalmasan kimutatja azt, amit már egyedül a fenti néhány sorból bármely, e téren akár teljesen tájékozatlan olvasó is könnyűszerrel felismerhet: hogy ti. a szó szerint értelmezett lyd származtatás nyilvánvalóan téves. /239/

A Hérodotosznál és egyéb szerzőknél ismételten és makacsul jelentkező antik hagyományok tehát kétségkívül egy jóval a lyd állam keletkezése előtt valószínűleg több hullámban lejátszódott népvándorlás emlékét tükrözik.

Maga Pallottino is megemlíti, hogy csupán a késői bevándorlás cáfolatával még nem kapcsolható ki az etruszkok keleti eredetének tézise, mert korábban is megjelenhettek Itáliában. Ezt a lehetőséget azonban kereken kizárja azzal a lapidáris (velős) megjegyzéssel, hogy a bronzkorból és a vaskor elejéről a kis ázsiai-keleti hatás bármiféle régészeti nyomai hiányoznak Etrúriában és Közép-Itáliában. /240/

Nem egészen így áll azonban a dolog. Populonia környékén pl. néhány 1100 és 800 közé tartozó korai aknasírból ciprusi és szíriai típusú kardok és melltűk kerültek elő, s 800 körül a krétai-mykénéi álkupola is feltűnik. /242/ Ugyanígy régészetileg az is megállapítható, hogy az etruszk partoknak, főleg Populonia és Tarquinia környékének már az I. évezred első két századában feltűnően sűrű népessége volt, s hogy az etrúriai érctelepek nagyobb méretű kiaknázása a legtöbb lelőhelyen már a II. évezred végén

megkezdődött. /244/ Sőt, már a mykénei időkben rendszeres kapcsolatok mutathatók ki az Égeisz térsége és Itália között: Dél-Itália és Szicília számos lelőhelyén a 14-12. századba tartozó mykénei kerámia került elő, s Etrúriában San Giovenale mellett is találtak mykénei cserepeket.

Mindez viszont nem éppen arra vall, amit Pallottino állít, hanem sokkal inkább, sőt igen nagy valószínűséggel arra, hogy a trójai háborút követő mozgalmas évszázadokban - tehát pontosan az antik hagyomány által megadott időszakban - Kis-Ázsiából vagy más keleti területekről érkezett telepesek jelentek meg Etrúriában, nyilvánvalóan nem egyetlen kompakt tömegben, hanem több egymást követő kisebb-nagyobb hullámban. Keleti eredetükről egyértelműen tanúskodnak magas fokú technikai ismereteik, amelyek segítségével a következő évszázadokban hatalmas területeket kultiváltak: lecsapolták a mocsarakat, szabályozták a folyókat, fejlett öntözőrendszereket létesítettek szinte minden település környékén, számos várost építettek, s ezeket úthálózattal kötötték össze. Hangsúlyozzuk, hogy mindezt a rómaiak előtti Itáliában csak az etruszkok által meghódított, vagy érdekkörükbe vont területeken találjuk meg, sehol másutt, még a szicíliai és dél-itáliai görög gyarmatokon sem. Mindez arra mutat, hogy Etrúria úthálózatát azok az oda elszármazott szárazföldi kelta-magyarok építették meg, akik egész Európában is ezt tették. Ezen ma már nincs vita, még ha korábban az útépítéseket a rómaiaknak tulajdonították is. Ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy emiatt Európa törzséből és központi területeiről meghatározó jelentőségű és létszámú népesség beáramlásával kell számoljunk, akik mind ott voltak az etruszk összeolvadás (etnogenezis) megtörténtében.

Szintén igen nagy mértékben alátámasztják az etruszkok keleti származását azok az egyiptomi feliratok is, amelyek a kb. 1230-1170 között ismételten Egyiptomra támadó ún. "tengeri népek" között egy "twrws.w" népnevet (olvasata turu'su vagy teres) is emlegetnek, melyet a kutatók túlnyomó többsége az etruszkok "tyrrhen" vagy "tyrsen" nevével azonosít. Pallottino ugyan azt írja erről az egybevetésről, hogy "teljesen bizonytalan", de azt neki is be kell ismernie, hogy a "tengeri népek"-ként említett egyéb nevek közül soknak történelmi népnevekkel való azonosításához "ma már nem férhet kétség". Ilyen körülmények között viszont nyilvánvaló, hogy ezeket a népneveket nem külön-külön, hanem csak együttesen szabad szemlélnünk, elsősorban arra ügyelve, hogyan illeszthetők bele az akkori etnikai viszonyokba.

Az egyiptomiak a következő, "az északi vidékek mindenféle országaiból származó" népeket sorolják fel: "lk.w" (lukku - lykiai), "jqjws.h" (jakjusa > accháj:~, "drdnj.w (dardanu - dardan), "dnn.w" (dannu - dannum); - akkoriban adatolhatóan Kilikía környékén élő nép), "plst.w" (peleset - filiszteus), "sqq.r (siqqar; - a filiszteusokkal együtt 1200 táján Palesztinában megtelepedett nép), "twrw"s.c" (turusu - tyrsen), "'srdn.w" (serdanu, "sardanu vagy sirdanu - szardíniai - szárd, megjegyzés tőlem) és "sqls" (sekeles, siculus - sziciliai - székely, megjegyzés tőlem). Láthatjuk, hogy összességükben tekintve e népneveket csupán az egyetlen "jakjusa" > "accháj" azonosítás tűnik bizonytalannak, míg mindezen népek részben már a kérdéses korszakban, részben alig valamivel későbbi időkben a Földközi-tenger északi partjain és szigetein történelmileg adatolhatók. Ahhoz sem fér kétség, hogy 1200 táján és után, a Földközi-tenger térségében és Kis-Ázsiában óriási méretű migrációk zajlottak le, amelyek többek között a nagy kiterjedésű mykénei kultúrkör és a nem kevésbé hatalmas hettita birodalom teljes pusztulásához vezettek, s alapjaiban felforgatták a kérdéses területek korábbi etnikai viszonyait. Ekkor jelentek meg pl. a frígek és a muski nép Anatóliában, a filiszteusok Palesztinában. Ugyanakkor az is bizonyítható, hogy ez a nyugtalan időszak kb. két évszázadig tartott, s csak 1000 táján, a dórok görögországi bevándorlásával fejeződött be.

A dórok viszont végleges megtelepedésüket megelőzően az aiol és ion törzseket tolták maguk előtt délre és keletre, s ezek kb. 1100 és 1000 között fokozatosan birtokukba vették Attikát, az égei szigeteket és Kis-Ázsia nyugati partjait. Ezek a régészetileg is nyomon követhető, hullámszerűen lezajlott népmozgalmak tehát kézenfekvő módon megmagyarázzák az etruszkok keleti eredetéről szóló hagyományt is, azt, hogy kb. 1200 és 900 között az újonnan érkezett tömegek demográfiai nyomása következtében kétségkívül többszörösen is történtek elvándorlások Kis-Ázsiából és a keleti Mediterráneum egyéb területeiről az akkor még ritkábban lakott nyugati vidékekre. Igen nagy súllyal esik latba ebben az összefüggésben a már említett egyiptomi amarnai ékírásos táblák egyik közlése - ezek a 18. dinasztia utolsó fáraóinak a különböző elő-ázsiai államok királyaival akkád-babiloni nyelven folytatott diplomáciai levelezését tartalmazzák, elsősorban III. Amenhotep (1413-1375) és IV Amenhotep (1375-1358) idejéből-, amely szerint a Kr. e. 14. század első felében Byblosban az egyiptomi helyőrségben "srdn.w" (sardanu) zsoldosok szolgáltak. Ez az adat ugyanis azt bizonyítja, hogy a későbbi szardíniaiak a nagy vándorlások előtt még keleten laktak, s nyilván csak 1230-1170 közötti sikertelen egyiptomi betöréseik után fordultak nyugatnak, új hazát keresve. Nagyon valószínű tehát, hogy az etruszkok ("twrws.w"), de éppúgy a sziciliaiak ("sqls.w") is szintén ezen kudarc következtében kényszerültek nyugatra. Annál is inkább, mert a II. Ramses (kb. 1304-1238) korabeli források is több nevet említenek a későbbi "tengeri népek" közül mint az egyiptomiak és a hettiták segédnépeit. Ezek szerint aligha férhet kétség ahhoz, hogy ezek a népcsoportok eredetileg valamennyien a Földközi-tenger keleti vidékein, nagyjából a mykénei kultúrkör területein laktak, s e műveltség bukása után részben elvándoroltak, elsősorban nyilvánvalóan a korábbi kapcsolatok révén már ismert ritkábban lakott vidékekre, Sziciliába, Szardíniába és Közép-Itáliába (vö. a San Giovenale mellett talált mykénéi kerámiával).

Ezzel természetesen nem akarjuk azt állítani, hogy az itáliai réz- és bronzkori népességnek - amely azonban (s ez igen lényeges tényező) végső fokon szintén túlnyomórészt elő-ázsiai, égei eredetű volt - semmi szerepe sem lett volna az etruszk etnikum és nyelv kialakításában. Ellenkezőleg: népi és nyelvi tekintetben az őslakos alapréteg szerepe kétségkívül igen jelentős volt az etruszkok néppé válásának folyamatában és nyelvük konszolidálódásában. Művelődésbeli szempontból azonban vitathatatlannak tűnik, sőt régészetileg is kielégítően alátámasztható, hogy a szorosabb értelemben vett tulajdonképpeni etruszk magas kultúrát közvetlenül megelőző Villanova műveltség legkorábbi jelentkezésével egyidejűleg, ill. annál valamivel korábban, kb. 1100-1000 között jelentős mértékű bevándorlások történtek Kis-Ázsiából vagy az azzal szomszédos régióból, s legfőképpen e gyarmatosok rakták le annak az etruszk kultúrának, államszervezetnek, civilizációnak és művészetnek alapjait, amelyet már történelmileg is megfoghatunk. Maga Pallottino is leszögezi, hogy képtelenség különválasztani a Villanova műveltség hordozóit az etruszkoktól. Bizonyítható ugyanis, hogy " .. meglepő egyezés áll fenn az etruszkoknak a történelem folyamán legnagyobb elterjedési területe és a Villanova kultúra elterjedési területe között, ahogy az a legutóbbi feltárásokból megmutatkozik. /251/"

Az őslakosság és az újonnan érkezett gyarmatosok között végbement etnikai és nyelvi kiegyenlítődés folyamatának jobb megértéséhez azonban szervesen hozzátartozik az a fontos körülmény is, hogy az alapnépesség végeredményben ugyanabból az ősi anatóliai-égei-tirréni népességből származott, amelybe a Kr. e. 2/1. évezred fordulója táján bevándorolt keleti csoportok is tartoztak. Ezt igazolják pl. azok a nyelvi összefüggések, amelyekről az anatóliai-égei-tirréni nyelvközösség fennmaradt emlékeinek tárgyalásakor fentebb már bővebben szó volt. De ugyanezt bizonyítják - sokkal későbbi időből és jóval konkrétabban - a Lemnos szigetén talált, a Kr. e. 7-6. századból származó feliratok is, amelyeknek többrendbeli és igen szoros megegyezései az etruszk nyelvvel még a keleti származást kategorikusan elvető kutatók szerint is "valóban figyelemre méltóak", és "sokat nyomnak a latban" a keleti elmélet mellett.

Megjegyzendő még, hogy- Pallottino saját bevallása szerint- az etruszk nép és kultúra kialakulásának kérdéseit a fentiekkel gyakorlatilag azonos módon szemlélik az utóbbi időben többek között pl. F. Schachermeyr, G. Säflund, J. Berard, G. A. Wainwright, H Hencken és J. B. Ward Perhins /254/. De nemcsak ők. Az előbbiekben említett régészeti, történelmi és nyelvi adatokhoz ugyanis egyéb összefüggések egész sora járul, amelyek részletes bemutatására ezúttal nincsen lehetőségünk. Röviden csak annyit, hogy ezek a
szerves párhuzamok kiterjednek a vallási képzetek, a mítoszok, a kultikus szertartások, a babonás hiedelmek (pl. májjóslás), a társadalmi berendezkedés, a technikai ismeretek (pl. csatornázás, építkezés, fémművesség) terére, és még sok egyébre, amely jellegzetességek jórészt a görög kultúrában ismeretlenek voltak, semmi esetre sem származhattak tehát görög közvetítésből. Így nyilván a neves francia etruszkológusnak, R. Blochnak kell igazat adnunk, aki szerint "... a keleti elemek bevándorlásának tétele a kutatás jelenlegi állását tekintve igen valószínű, /260/, s ennek következtében "... A keleti eredet tézise mind több és több védelmezőre talál. /261/ Eddig Götz. /262/
Fentiekből több következtetés is adódik. Az egyik az lenne, hogy az etruszkok eredetét kutatva még vagy fél tucat kis-ázsiai népet találtunk, amelyek közül később több megjelent a nyugati Mediterráneumban, és ott folytatta életét. Ebből az is kiderül, hogy Kis-Ázsia egészen a Kaukázus vidékéig a Kr. e. II. évezred második felében igen jelentős részben ragozó nyelvű népek otthona volt. A szintén ragozó nyelvű hettita vezető szerep mellett tehát bőven találni más, feltételezhetően rokon népeket is, sőt, közülük a székelyek nemcsak Sziciliába jutottak el, hanem a Kárpát-medencébe is. A másik észrevétel arra irányul, hogy fentiek ismeretében a magyar tudományosság számára alapvető fontosságú a keleti Mediterráneum történetének vizsgálata is. Nem fogadható el tovább az a ma még általános nézet, hogy e hatalmas terület számunkra érdektelen lenne, hisz éppen most világíthattunk rá újólag arra a tényre, hogy korai történelmünkkel igenis kapcsolatban áll az, amit ott már eddig is kiderítettek a kutatók. Végezetül pedig nem zárható ki kárpát-medencei eredetű népesség megjelenése sem az egykori Villanova műveltség területén azon nyelvészeti tények figyelembevételével, amelyek az etruszk és a magyar között fennálló azonosságokra épülnek, és a következő fejezetben részletesen is tárgyalom. Itt arról lesz szó, hogy nemcsak a szóegyeztetések mutatják az etruszk-magyar rokonság tényét, de abba az irányba is el kell indulnunk, hogy magyarul olvassuk el az etruszk szövegeket.

.. a számba vehető vonatkozó régészeti leleteket figyelembe véve és gondosan mérlegelve arra a következtetésre kell jutnunk, hogy azok az anatóliai-égei-tirrén nyelvcsoportba tartozó nyelvek, amelyeket a Kr e. 2/1. évezred fordulója táján és utána már többé-kevésbé megfoghatunk (pl. a minoszi, a mykénei, az etruszk, a ligur, az ibér), az őseredeti anatóliai alaprétegen kívül már nagy mértékben telítve voltak az elő-ázsiai nyelvi koiné, halafi, késő ubaidi (elősumér) és szumér fokozatainak többszörösen felülrétegződött nyelei elemeivel. Más szóval az elő-ázsiai kultúráramlat során bekövetkezett, régészetileg sokszorosan bizonyítható vándorlások és etnikai keveredések kifogástalan magyarázatot nyújtanak az ógörögben, az etruszkban és a latinban található tömeges szumér nyelni megfelelésekre. Az Elő-Ázsiát keletről és északról körülvevő területek régi és mai nyelveiben azonban éppoly masszív szumér párhuzamokat találunk, amilyeneket fentebb Dél-Európában megismertünk.

219. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, 1980. Budapest.
220. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 72. o.
221. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 76-77. o
222. Propyläen Weltgeschichte IV. köt. 50. old.
223 Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 6. kép, és 81. old.
224. Bloch 1970, 17. old.
225. Propyläen Weltgeschichte IV köt. 52. old,
226. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 28. o.
227. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 85. o.
228. Propyläen Weltgeschichte IV köt. 52. old.
229. vö. pl. Brockhaus Enzyklopádie 1973, 16. köt. 61. old.
230. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 646.
231. Pogány Frigyes: Róma. Corvina, Budapest, 1967. 15, o.
232. ld. Pallottino M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 542. o.
233. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 88. o.
234. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 81. o.285. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 601.. 236. ld. Grant M. : Rätselhafte Etrusker. 1981. 94. o.
237. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 90. o.
238. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 94. o.
239. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 54-55. és 580. o.
240. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 61. o.
241. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvinra, Budapest, 1977. 38, kép.
242 ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 35. o.
243 ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 35. o.
244. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 38. o. 245 ld. Bloch, R.: Die Etrusker (Arch. mundi, 1970. 72. o.
246. vö. Grant M.: Rátselhafte Etrusker. 1981. 104-108. o. is
247. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 94. o.
248. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, 1980. Budapest. 56. o.
249. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 40. o
250. vö. pl. Helck, W: Die Beziehungen =C4gyptens und Vorderasiens zur Ägäis bis ins 7. Jahrhundert vor Christi. 1979. 138, o.
251. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 66. o.
252. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 61. o.
253. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 31. o.
254. vö. Pallottino M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 52-53.o
255 ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 99. o.
258. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 79, o.
259. Kúr Géza: Etruszk-magyar rokonság. Warren, Ohio, 1966. 40. o.
260. ld. Blach, R.: Die Etrusker (Arch. mundi, 1970. 71, o.
261. ld. Bloch, R.: Die Etrusker (Arch. mundi, 1970. 83, o.
262. Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 861-869. o. Jegyzetekkel.
263. Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 879. o.

A bemutatott anyaghoz talán nem szükséges további kommentár, az magáért beszél. Mégsem haszontalan megjegyezni, hogy a felette hasonló kifejezésmód a tárgyiasult anyag tanúsága szerint azonos szellemi gyökereken építkező műveltségeket vetít a szemlélő elé. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: kik is voltak hát az etruszkok? Már legalább is abban az értelemben, hogy miért nem kelta név alatt ismertek, ha ennyi azonosságot rögzíthetünk közöttük. Hogyan "kerülhették el" a keltává válást? De ha a Pó- völgyében kelta állam volt Etrúria közvetlen szomszédságában - törzsterületeik részbeni átfedésével -, mi volt az a különbség köztük mégis, amitől nem keltának, hanem etruszknak nevezték őket? Felvethető-e az a kérdés, hogy talán nem volt Etrúriában szkíta megjelenés, amely Európa más részein megvalósult, majd a kelta név megjelenését eredményezte volna, és így maradt el a "keresztelő"? Ugyanakkor szkíta párhuzamok mégis szép számmal vannak Etrúriában. A feltett kérdésekre egyelőre nem tudom a választ, de azok puszta felvetése is előbbre vihet új, megfontolni való tényanyag elemzésével. Ez a tényanyag Kis-Ázsiában és Itáliában található leginkább az etruszkokra vonatkozóan, és nem mondhatjuk azt, hogy e területek ma a magyar kutatók érdeklődésének középpontjában állnának. Talán mindaz, ami ebben a könyvben összegyűjtetett, a megrögzött szkeptikusokat nem győzte még meg teljesen. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ennyi merő véletlen sem létezik, amiről eddig és ezután szó volt és lesz, mert nem előre elképzelt történethez keresem a nekem megfelelő adatokat, hanem fordítva.

A keleti (kelta) és etruszk tárgyak közvetlen összevetésén túlmenően további tanulságok is levonhatóak e pazar anyag láttán. Nemcsak a két nép műveltségének tárgyiasult alkotásairól van ugyanis szó, hisz látható, helyenként további ragozó nyelvűektől származó megfelelések is kimutathatóak már első látásra. A rend kedvéért megjegyzem, ezeket most nem erőltettem, szinte csak jelzésszerűen vetettem közbe a magyar, urartui, krétai és szkíta párhuzamokat annak a véleményemnek alátámasztására, miszerint a magyar őstörténelmet eurázsiai méretekben kell kutatni. Természetesen jobbára az 50. szélességi körtől délre. E néhány szerény leletet pedig ajánlom mindazok figyelmébe, akik ezután mélyednek el a ragozók történelmében.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a keleti (kelta) és etruszk nyelv, szellemi élet mellett a régészet által napvilágra hozott anyag is ugyanazon alapelveken építkező világokat állít a szemlélő elé. Ezek közös gyökere a ragozó nyelvűek ősi műveltségében található meg. Miután a gondolat terjedéséhez ember is kell, nem vitatható, hogy azok tulajdonosainak is meg kellett jelenniük Itáliában, mint ahogy meg is jelentek, és fellépésükkel világtörténelmet írtak. Az olvasó joggal várhatja ezek után, hogy ezen említett művelődési alapelvek meglétét ki is fejtsem. Meg is teszem, de bővebb ismertetése a második kötetre marad. Most annyit hoznék csak fel, hogy magam jó néhány ponton másképpen látom Európa, de ezen belül is elsősorban a korai újkőkortól nagy erőkkel Magyarországról szétáramló vonaldíszes kerámia által belakott területek későbbi történelmét. Lényegében felismerésem az említett - Írországtól, Franciaországtól Ukrajnáig érő - területnek a későbbi évezredekben nyomon követhető általános műveltségbeli összetartozását jelenti. Európa e részének különösen a réz-, bronz- és vaskorban látható tárgyiasult és ebben egységesült kifejezésmódjai megengedik feltételeznünk egységes tudatú, hitű, nyelvű népesség létezését. Ahogy e hatalmas területen sem, úgy nem elégedhetünk meg Etrúria esetében sem az egyszeri bevándorlás elgondolásával, de kifejezetten évszázadokban mérhető összeolvadás (etnogenezis) leírásában találhatjuk meg a valóságot leginkább közelítő folyamatot. Ennél még sokkal fontosabb azon észrevétel figyelembevétele, hogy az etnogenezis leírása mindig az őslakossággal kezdődik

A bemutatott kelta és etruszk hasonlóságok és azonosságok további kérdést vetnek fel. Ha e két műveltség egymáshoz ennyire közeli alapokon nyugszik, akkor nemcsak az etruszkok jelentősebb európai - pontosabban a keltához igen hasonló - eredetére gondolhatunk, hanem érvet is kapunk a bronzkori Európának az eddig elgondoltnál sokkalta erősebb egységes szellemi életére, és népességére is. Ez igen lényeges felvetés, mert ebbe az indoeurópaiak éppen a fentiek miatt nem férnek bele.

Még tovább haladva az összehasonlításból adódó következtetésekben nem kerülhetjük meg általánossá váló, immár az egész európai népességre vonatkoztatható újabb felvetésünket. Ha a teljes keleti (kelta) területek egységessége Itáliában is kimutatható, sőt egyértelmű azonossága, akkor azt kell megkérdezzük, ki nem tartozott bele ebbe a nagy európai azonosságba. Éppen a keltákról szerkesztett részekben fejtettem ki ragozó nyelvű hovatartozásuk szellemi világból származó bizonyítékait. Hol voltak ebben az időben az indoeurópaiak? Úgy tűnik, a kelták és etruszkok által belakott földön nem találni őket.

AZ ETRUSZK IDŐREND
Kr e. 14-12. sz. Mykénéi cserepek San Giovenale (Etrúria) területén.
Kr. e. XIII-XII. sz. fordulójától megindul a harmadik néphullám is Európa felé a Régi Keletről a pikt(kus) és maúri (magyar) magyar nyelvű néprészei után. Évszázadokon át tart e folyamat. Az első
jelentősebb rajok Asszíria nagyhatalommá válásával indulnak, I. Tiglathpilesar király (Kr.e. kb. 1116-1078) uralkodása alatt. Ő hódította meg először Libanont, Kappadóciát, Hétország nagy részét és
tömeggyilkolási módszereivel halálfélelmet keltett a lakosság körében. /310/ kb.
1230-1170 között ismételten Egyiptomra támadó ún. "tengeri népek" között egy "twrws.w" népnevet (olvasata turusu vagy teres) is emlegetnek, melyet a kutatók túlnyomó többsége az etruszkok "tyrrhen" vagy "tyrsen" nevével azonosít. /311/
1043 körül Etrúria déli részén tyrrhenusok telepedtek le, akikhez egy Raetiából bevándorolt faj csatlakozott, amely magát Rasena- vagy Rasna néven nevezte. /312/

1200 körül A Van-tótól keletre, az Urami-tó vidékén Uzzi (Hayasha, Kum-uzzu) katonaállamok.
Mitanni megdöntése után az ottani úz erők szétszélednek, Kis- Ázsia - negyven lovas nemzetség költözik a Hettita birodalomba manda katonai kaszt néven -, az Urami-tó vidéke és ősterületük, az
Elámi hegyvidék mögötti síkra. Ez utóbbiban megalakul a mada (méd) hatalom, szintén lovastársadalom. A hettiták birodalmát a Tengeri népek döntik meg, az úzok Szubartu szívébe, Uzzuba költöznek nemzetségfőik, a kálok vezetésével. /313/
1000-700 Villanova kultúra - vaskorszak. /314/
988. A saeculum, az etruszk időszámítás kezdete. /317/ Ez az adat új megvilágításba helyezi a korai etruszk történetet. Gyakorlatilag államalapítással felérő eseményként értékelhetjük. Eddigi mellőzése nem lehet véletlen, hiszen messze megelőz minden olyan indoeurópai alapítást a környéken- latin, görög-, akiktől későbben a ma élő elképzelések szerint tanulniuk kellett volna.
800. Etruszk írásbeliség kezdete. (Pontosabban a feliratok keletkezése erre az időre mutat.)
kb. 800 Az etruszkok Campaniában is urai a földnek. /319/
VIII. sz. Befejeződik a csoportos bevándorlás Etrúriába. Az etruszkok örökösei voltak mind a mezopotámiai, kisázsiai, mind a sokféle égei hagyománynak. Latium a VIII. században etruszk fennhatóság alatt áll.
kb. 750-400 Folyamatos kárpát-medencei magyar nyelvű népesség bevándorlása Etrúriába és a Pó- völgyi keleti (kelta)- bój államba.
VIII. sz. 12 etruszk város laza szövetsége. /321/ Ezek: Pisae (ma: Pisa), Faesulae (Fiesole), Arretium (Arezzo), Cortona (Cortotta), Volaterrae vagy Velathri (Volterra), Vetulonia, Rusallae, Clusium (Chiusi), Volsinii vagy Velsuna (Bolsena), Tarquinii (ma rom), Caere (Cervetri), Falerii vagy Falesia, Falisci, Aequum Faliscum. /322/
VIII. sz. Cumae etruszk alapítása Campaniában. A megerősített etruszk város az etruszk uralom alatt nagyságban, szépségben és erőben felülmúlta Rómát is. /324/
753 Ekkor nem alapították Rómát, az mondai hagyomány csupán.
753 Latium etruszk megszállás alatt. /325/
707 A 3. etruszk század, "saeculum" kezdete. /326/
VII- V század Etruszk tengeri hegemónia elsősorban a Tirrén-tengeren. ... az etruszk műtárgyakon a Kr. e. VII. és V század között sűrűn ábrázoltak kereskedelmi és hadihajókat vagy tengeri ütközetek jeleneteit... /327/
VII. század második fele -Az etruszk aranykor. /328/
616 táján Tarquinius Priscus Róma uralkodója, Aricában és Velitrae-ben (Uelletri) megtelepült etruszkokkal egészíti ki a római szenátust. Etruszk város volt ezenkívül latiumban: Tusculum, Satricum (Satres etruszk istenről elnevezett város) és Preneste, (fejedelmi sírjairól nevezetes gazdag település.) /329/
607 A 4. etruszk század, "saeculum" kezdete. /330/
Mario Torelli térképe: Az etruszk ábécé három alaptípusának elterjedése Cristofani után. /323/

598 Volturnum (a mai Capua) etruszk város felépítése Tarquinius Priscus uralkodása idején Campaniában. /331/

Etrúria teljes kiterjedése Kr, e. 535-ben. /332/
Jelmagyarázat, világos színnel jelölt az etruszk törzsterület, sötétebb árnyalat mutatja az etruszk tágulás területeit. Négyzet jelöli a főbb etruszk városokat, sötét pont mutatja az egyéb helyeket.

675 Rómát - mint várost - Tarquinius Priscus etruszk király alapította Kr. e. 575 körül, s ennek következtében ő volt Róma első királya is. Így tehát "...Rómában egyetlen latin király sem uralkodott, hanem azok csupán a késői idők kitalálásai. /333/
675 L. Tarquinius Priscus megkezdi a város (Róma) építését: a Foro Boario, a capitoliumi Jupiter templom alapozását és a Circus Maximust. /334/
640 körül A karthágói és etruszk - pontosabban a caerei - hajóhad tengeri csatája a phókaiaiak ellen a szárd tengeren. Ezt az újkori történetírás általában, bár helytelenül, alaliai csataként említi. /335/
Tengeri csatajelenet, Vl. sz. /336/
Tengeri csata ábrázolása etruszk vázán/337/
635 Tengeri csata Alalia (Korzika) mellett. Etruszk győzelem a görög gyarmatosok ellen.
525 Tarquinius Superbus felépíti a Jupiter-templomot és a Cloaca Maximát. /339/
524 A VI. századi etruszk hódítások Campaniában ellenállást váltottak ki a görögökből, és 524-ben véres harcok után a görögök Cumae mellett megverték az etruszk sereget /340/.
520-510 táján Tarquinius Superbus etruszk király olyan monumentális etruszk stílusú templomot építtetett a Capitoliumon, amelyhez mérhetők abban a korban Görögországban is alig akadtak.
509 A "büszke vagy gőgös" Tarquinius Superbus király elűzése. A későbbi császári család, az Octavianusok sorsa azt sugallja, hogy az etruszk királyok elűzetése után az etruszk patríciusokat is kiűzték a szenátusból. Az Octavianus család tagjai, akiket az etruszk királyok emeltek patríciusi rangra, Suetonius szerint plebejusi sorba süllyedtek, majd kereskedőkként a Kr. e. II-I. században lettek ismét lovagokká, s csak Julius Caesar segítségével kerültek újból a patríciusi, majd a szenátori rendbe. /341/
507 A rómaiak elpusztították a latiumi etruszk városokat. Latiumban legyőzték az etruszkokat. Róma szenátusa, amely már szinte születése órájában hatalomra tört, minden erővel meg is szerezte. /342/
507 Az 5. etruszk század, "saeculum" kezdete. /343/
504 Porsenna, Chiusi királya Róma alá vonult, hatalmas seregével megriasztva a szenátust. Azt kívánta, hogy állitsák vissza a királyságot, fogadják vissza a Tarquiniusokat. Látva azonban az ellenállás erősségét, visszavonult a megerősített etruszk területre. Ez volt az utolsó kísérlet az etruszk hegemónia visszaállítására. /344/
504 Porsenna, Chiusi királya elfoglalja Rómát. /345/
496 Róma győzelme a latin városok fölött a Regillus-tónál (493: Spurius Cassius konzul szövetsége a latin vámsokkal), Róma a latin városok szövetségének egyenrangú tagja. Ez arra mutat, hogy Róma ekkor még nem lehetett latin.
493 Róma belép a latin szövetségbe. /347/
484-424 A kisázsiai Halikarnasszoszban született Hérodotosz görög történetíró születése és halála. /348/

486 Etruszk konzulok jelenléte Rómában. /350/
482-474 A Veii elleni első háború. /351/
480 Karthágói vereség Szicíliánál. Karthágó a görögök elleni perzsa támadás árnyékában megtámadta a szicíliai görögöket, de a Himeránál vereséget szenvedett az acragasi Theron és a siracusai Gelon hajóhadától. /352/
477 Cesone Fabius vereséget szenved a Veii-beli etruszkoktól. /353/
474 Hat évvel később a cumaei görögöket, (akik 524-ben már sikeresen megvédték magukat egy támadás ellen), megtámadták az etruszkok mind Campania felöl a szárazföldön, mind észak felöl a tengeren; és Siracusa, amelyet most Gelon bátyja, Hiero vezetett, szövetségese segítségére sietett, olyan súlyos vereséget mért az etruszk flottára, hogy az soha többé nem volt elrettentő erőnek tekinthető. /354/
474 A szicíliai és campaniai görögök elérkezettnek látták az időt, hogy tengeren támadják meg a veii háborútól meggyengült etruszkokat. Szirakuza tirannusának, Hieronnak vezetésével 474-ben, még a vesztes háború évében, Cumae mellett megtámadták az etruszkokat, s olyan csapást mértek az etruszk hajóhadra, melyet többé nem voltak képesek kiheverni. Az etruszk hajózás csaknem teljesen a Tirrén-tengerre szorult vissza. /355/
454 Húsz évvel később a siracusaiak elfoglalták Elbát és Korzikát. Az etruszk haderő a sikeres latiumi forradalom által - amelynek következtében az etrúriai etruszkokat elválasztották a campaniaiaktól - politikailag gyorsan lehanyatlott. /356/ Aristodemus, cumaei görög uralkodó többet tett annál, minthogy a sajátját védte volna az etruszk támadások ellen Campaniában, és hagyományainak megfelelően csatlakozott az itáliaiakhoz egy, az etruszkok állásai elleni támadáshoz Latium déli részében. A római forradalom a Tiberistől északra lévő etruszkokat elválasztotta campaniai atyafiságuktól. /357/

446 Campania városai sorban a szamnitok kezére kerültek, majd megtámadták Capuát is. Az etruszk alapítók Titus Livius szerint: "...fölvették őket a teljes jogú polgárok közé, s földet adtak nekik." /358/
446-435 A samnisok legázolják Campaniát. A görögök és karthágóiak között Szicíliában az erőviszonyok egyenlőek voltak, és az ellenségeskedés megnövekedett/359/
488-425 A Veii elleni második eredménytelen háború. /360/
480 Az etruszk uralom Campaniában néhány évtizeddel túléli területének elvágását a szoros értelemben vett Etrúriától, de végül is Kr. e. 430 körül a szamniszok foglalják el.
428 A görög Cumae - ezzel egész Campania - szamnitoszk kézre kerül. /361/
420- 400 Az ötödik század végén nagyszámú kelta, ismeretlen okból átözönlött az Alpok hágóín Lombardia és a Pó-völgye termékeny síkságaira. A századfordulóra lerombolták az Appeninektól északra eső etruszk városokat. /362/
414 Az etruszkok Athén szövetségesei Siracusa ellen. /363/
408-396 (Harmadik) háború Veü etruszk város ellen, Róma megveti lábát a Tiberis jobb partján (M. Furius Camillus dictator hadi sikerei). /364/
Kb. 400 után Pompeius Trogustól tudjuk, hogy kb. háromszázezer gall indult meg részben Itália, részben Pannonia felé. Hogy a nagy többség Itáliát vette célba, azt az ottani betörés elemi ereje és sikere bizonyítja. A vándorlás okaként ugyancsak Pompeius Trogus a túlnépesedést jelölte meg. /365/

Az adathiány következtében ezen, bár önmagában valóban jelentős népmozgás jelentőségét messze túlnőve szerepel az irodalomban. Nyilván ilyen, már írásban is rögzített esetek nagyban hozzájárultak a nyugat-keleti irányú kelta vándorlások, sőt hódítások felvázolásához. Bizonytalan forrásokra hivatkozva idézett szerzőnk a biturig törzs Rajnavölgyi elszármazású (lehetséges) megmozdulásának írja le az eseményt, többet nem tehet. Ugyanakkor Európa többi részének esetleges népmozgásairól, amelyek kívül estek az ókori szerzők által belátható területen, nincs közvetlen értékelhető forrás. Igazából azt sem tudjuk, hogy a közölt létszám népességre vagy haderőre vonatkozik-e. Ennél sokkal nagyobb gondot jelent, hogy kézzelfogható források sem tekinthetőek minden kétséget kizáróan hitelesnek. Ezzel együtt nem haszontalan e körülmények ismertetése. Úgy tűnik, hogy az indoeurópaiak történelemszemléletében mégis a valahol lejegyzett-esetenként zavaros, kétséges-kútfők elégségesnek bizonyultak a végleges történelem kialakítására. Magam éppen ettől irtózom a legjobban, mert eszerint fel kell tegyük, hogy nem végezték el azon kutatásokat más módszerekkel, amelyek bővíthették volna a feltárás mélységét. Magyarul az indoeurópaiak félbehagyott történelmet avattak igazivá, és most csodálkozniuk kell, ha ezt mégsem akarja nekik mindenki elhinni.

306. Kádár István: Urartui emlékek. Püski, Budapest, 1996. 14. o.
307. Kádár István: Urartui emlékek. Püski, Budapest, 1996. 14. o.
308. Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 134. o.
309. ld. Bloch, R.: Die Etrusker (Arch. mundi, 1970. 72. o.
310. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III /53. o.
311. Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 861-869. o.
312 Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 699. o.
313. Padányi Viktor: Dentumagyaria. Turul, Veszprém, 1989.
314. Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 56. o.
315. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 104. o.
316 Ugo di Martinos Gli Etruschi. Marsias S.p.A., Milano, 1982-86. 105. o.
317 Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 54. o. 318 Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 671. o.
319 Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 359. o.
320 Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 47. o. 321 Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 56. o.
322. Pecz Vilmos dr: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 699. o.
323. Mariolbrelli: Storia degli Etruechi. Economica Latens, Gius. Laterza & Figli, Roma-Bari,1997. 129, o.) A térkép a szerző akaratán kívül tökéletesen megegyezik a korábban tárgyalt ún. etruszk városiasodás során előállt helyzettel. A görög agressziót megelőzendő az etruszk városok mind északon, mind délen előretolt testvérvárosokat építettek törzsterületeik védelmére.
324. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 163. o.
325. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 253. o
326. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 253. o.
327 Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 99. o
328. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977, 163, o,
329. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 163. o.
330. Ugo di Martino: Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 253. o.
331. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 163.o. 332. National Geographic Magazine. 1988. június, 711, o.
333. l. Propyläen Weltgeschichte IV. köt. 52. old.
334. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 254. o.
336. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 75. o. Hérodotosz I, 166-ra hivatkozva
336. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 24. o. S37 Ugo di Martinos Gh Etruschi. Mursia S.p.A" Milano, 1982-86. 25. o.
338. Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 56. o.
339. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 254. o.
340. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 164. o.
341. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 164-165. o. 342. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 165. o.
343. Ugo di Martinos Gli Etruechi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 254. o
344. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 165. o.
346. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 254. o 346 Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 58. o.
347. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 254. o
348. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 183.o.
349. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., MHano, 1982-86. 77. o.
350. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 254. o
351. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 165. o. 352 Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 21. o.
353. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-S6. 254. o 354 Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 21. o.
355. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 165. o. 356 Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 21. o.
357. Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935, Vol. II. 37. o.
358. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 165. o.
359. Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 21. o.
360. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 166. o.
361. Kepediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 165. o.
362. Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 53. o.
363. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 255. o
364. Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 58. o.
365. Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. Corvina, Budapest, 1971. 14. o.

396 Veii elfoglalása. Az északi és középső etruszk városok közönyösen szemlélték végzetét, és a hozzá legközelebbi Caere Róma barátja volt /366/ Veiit csak csellel, alagúton keresztül tudták elfoglalni. A várost felgyújtották, lakosait lemészárolták, vagy rabszolgának hurcolták el. A Veii elleni háború a Fabius patríciuscsalád ügye volt. /367/ Ez lenne az első olyan eset, amikor érdemben felvethető Róma latin többségű irányítása. Ugyanakkor meglehet, a város elleni dühödt és kitartó hadjárat más, általunk jelenleg még nem ismert okok miatt folyt.
393 Veii földjére helyőrségeket telepítettek. /368/
390 A betörő kelták a venetiek ellen indultak, de feltartóztatták őket, ezután rablóbandákba tömörülve végigszáguldottak Etrúrián, legyőztek egy római sereget és kifosztották Rómát, majd dél felé haladva fokozatosan kifulladt a lendület. A támadók nagy többsége mindazonáltal Észak-Itáliában telepedett le. /370/

390 (Róma) hat évig gyűjtötte erőit, hogy Veii szomszédjával és szövetségesével, Faleriivel is leszámoljon. Feldúlta Faleriit, azután még ugyanabban az évben Tarchuna - Tarquinia - ellen indult. Könyörtelen háború következett, melyben rómaiak és etruszkok tömegei pusztultak el. A római Forumon egyetlen alkalommal 357 tarchunai etruszk nemes vére folyt el, Tarquiniában pedig 307 római foglyot áldoztak fel. /307/
IV. század a gall támadások jegyében zajlott. Etrúria Padana, a Pó menti Etrúria, a gall betörések áldozata lett. Így vált a földdel egyenlővé a Kr. e. VI. században épült Marsabotto (Misa), Bologna (Felsinea), Chiusi (Kamars) és több etruszk település. /372/
387 Római polgárok közt osztották Marsabotto fel a földet Veii környékén négy új törzzsel gyarapítva a meglévő eredeti húszat. Eljárásukkal követték Athén korábbi telepítési gyakorlatát. /374/
387 Kelta támadás Róma ellen, római vereség az Allia folyónál. A gallok Brennus vezetésével fölégetik Rómát (A "capitoliumi ludak" azonban
gágogásukkal megakadályozzák a teljes római vereséget.)... Hosszú harcok a gallokkal. /375/
384 Pyrgit, Caere gazdag kikötővárosát Ilythia híres templomával az id. Dionysius fosztotta ki. /376/
384 A 6. etruszk "saeculum" kezdete. /377/
360 körül A gall (kelta) támadás meggyöngítette Róma helyzetét, háború az aequusokkal, etruszkokkal, volscusokkal, a latin városokkal, míg egy újabb gall (kelta) támadás Latium ellen egyesíti ismét a latin városokat Róma vezetésével. /378/
358 Tarquinia és Cerveteri együtt harcol Róma ellen. /379/
353 Caere ... a tizenkét ősi etruszk szövetséges város egyike, amelyet a pelazgok építettek. Gazdagságát mutatja az, hogy Delphiben külön kincstárral bírt, a hatalmát az, hogy tengeri összeköttetése Görögországig, Karthágóig terjedt. Vergilius szerint Mezentius király fejedelmi székhelye. Rómával jó ideig barátságos viszonyban és vallási közösségben (állítólag innen volna a caerimoniae kifejezés) élt, a gallus égés alkalmával szívesen fogadta a menekülő papokat és Vesta szűzeket,/380/ s ezért polgári jogot kapott; később azonban összezörrent Rómával, ez Kr. e. 353-ban legyőzte, s ennek következtében a város elveszítette a suffraginumot (civitas sine suffragio - korlátozott polgárjog), területe felét,/381/ s önálló igazságszolgáltatását; előbb praefectura, azután Sulla idejében katonai gyarmat lett. A császárság idején újra föllendült meleg fürdői révén. Helyén ma Cervetri falu áll érdekes régi sírokkal. Itt fedezték fel a Tarquiniusok sírját. /382/
351 ... A meggyengült Róma önvédelemre kényszerült, Faleriivel negyven esztendőre, Tarchunával - melynek környező településeit, termőföldjeit elvette- 60 évre kötött fegyverszünetet. A megmaradt kis városállam, Tarquinia, önkormányzatot, autonómiát kapott. /383/

349-341 Róma Latium vezető városa. Első samnis háború. Ekkortól számolhatunk komolyan azzal, hogy Rómát az erősen ellatinosodott etruszk nemesség vezeti, amelynek a vidékről beözönlő latin köznépe jelent hatalmi ellensúlyt a város életében. Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól a ténytől sem, hogy a samnisok az etruszk Campaniát támadták meg 445-435-ben, vagyis ez a háború is inkább etruszk indítású visszavágásnak, mintsem latin vezetésű római akciónak tekinthető.
340-338 Róma Campania ura; a latin nemesség összeesküvése kirobbantja a latin háborút, amely Róma győzelmével és a latin szövetség föloszlatásával végződik. /385/
Magyarul visszaszerezték Campaniát, ahol etruszk népük másik fele jobbára görög fenyegetettségben élt. De nem ez az igazi történés, van már latin nemesség, amely akciókra képes, sőt úgy tűnik, innét kell a latin Róma történetét tárgyalni. Ebben az időben került a beszivárgó latinság a vezetésben is olyan helyzetbe, hogy döntést tudott kicsikarni saját érdekében, de ezúttal már latin név alatt.
327-328 Róma először kerül nyílt háborúba független görög városállammal - Nápollyal. /386/
3927-304 Róma elfoglalja Nápolyt, ami kirobbantja a második samnis háborút. Váltakozó sikerek után (római vereség a Gaudiumi szorosban) végül (fordulat Róma javára 316-ban) Róma győzelmével végződik. (A hernicusok és aequusok végleg Róma fönnhatósága alatt.)/387/
311 A Faleriivel kötött fegyverszünet negyven évének lejárta után Etrúria fellázadt Róma ellen. Az elkeseredett felkelést a római impérium hadigépezete csak három év alatt volt képes letörni. /388/
311-308 Az etruszk felkelés. /389/
302 Arezzóból belső felkelés tör ki. /390/
300 Etruszkok, kelták és szamniszok szövetségben Róma ellen. /391/
299 Gall (kelta)--etruszk egyesült támadás Róma ellen. E háború előrehaladott ellatinosodást jelenthet, de a helyzet még valószínűleg olyan, hogy a támadók visszafordíthatónak láthatták Róma sorsát az etruszk irányba.
299 Clusiumnál a kelták legyőzik a rómaiakat. /392/
298-290 A harmadik samnis háború, amelyben a Sentinum melletti döntő csatával 296-ban Róma Közép-Itália urává lesz.
295 A rómaiak ismét megtámadták Faleriit, felégették, lakosait elkergették otthonukból. A nép elhagyja fővárosát, Falerii Veterest, és öt kilométerrel távolabb új várost épített, melyet Falerii Nuovinak, Új-Faleriinek neveztek el. /393/
295 Sentiumnál a rómaiak legyőzik a keltákat. /394/
293 Csere lakóit az általános etruszk felkelés után a síkságra telepítették. /395/
295 A Vadimonius-tó melletti római győzelem a gallok (kelták) visszaverésével és az etruszk városok végleges meghódításával végződik, /396/(?)
283-280 A rómaiak visszaszorítják a keltákat Észak-Itáliában. /397/
282 A kelta bójok veresége a rómaiaktól Populoniánál. /398/ Populonia az etruszk törzsterület közepén található.
280 A dél-etrúriai Vulci, a fémművesség bázisának megtámadása római részről. Bevétele után lerombolják. /400/
273 Vulci lerombolása után Ceri (Caere-Cerveteri), mely előbb önkormányzatot kapott, római prefektus irányítása alá került. Kulturális színvonalának elismerésére utal az a tény, hogy Rómából ez időben, de még a császárkorban is, ide küldték az előkelő rómaiak gyermekeiket műveltséget szerezni. /401/
Fel kell tenni a kérdést, milyen nyelven folyhatott az oktatás az etruszk Ceriben? Azt is tudjuk ugyanakkor, hogy amint az Octaviusoknál is láttuk, Rómában meghúzódó etruszk nemesség él, amelyik kitartóan várja a visszakapaszkodási lehetőséget.
285 Volsinii etruszk város bevétele, ezzel befejeződik Itália meghódítása. /402/ (?) Élt még Volsinii, a megszentelt liget- és még 600 évig ezután is! - az etruszkok vallási központja, ahol a vezetóls és a nép évről évre megtartotta tanácskozásait. Róma kővetkező lépése tehát Volsinii feldúlása volt. Római katalógusok szerint 2000 bronzszobrot hurcoltak el a megszentelt területről, és úgy szétdúlták, hogy a mai napig sem sikerült még bizonyosan eldönteni, valójában hol létezett, vajon Orvieto vagy Bolsena területe, vagy talán a körülöttük fekvő erdőség, ligetek adtak-e helyet a nagy jelentőségű, nemzeti, vallási jellegű ünnepeknek, amelyek az egész országot megmozgatták. /403/
265 A 7. etruszk "saeculum" kezdete. /404/
225 ...Nem lehet tudni, hogy önként vagy kényszer alapján, a közös ellenség, a gallok ellen olyan közös etruszk-római hadsereg szerveződött, amely Telamonnál győzelmet aratott a gallok felett. /405/
224 A kelta bójok újabb veresége a rómaiaktól Telamonnál, s területén Cremona és Placentia gyarmatvárosokat alapították. A II. pun háborúban kiújult az ellenségeskedés, sőt a bójoknak sikerült Placentiát elfoglalni. /406/
211 A campaniai etruszk Capua megadja magát a rómaiaknak, miután Hannibál mellé álltak, de az már nem volt képes hadjáratát folytatni. A rómaiak szörnyű bosszút állottak lakosain. /407/
205 Az etruszk városokat Róma adófizetésre kényszeríti. /408/
194 A felső-itáliai kelta bójok királyát, akit Lívíus Bojoríx néven ismer, legyőzik a rómaiak P. Cornelius Scipio vezetésével Mutina (Mantova) városánál. /409/
193 Bononia (az etruszk Felsina) római gyarmat lesz a fenti Scipio vezette győzelem után. A legyőzöttek maradékai Strabo (V 213, 216) szerint az Alpeseken túl lakó törzsrokonaikhoz vándoroltak ki. /410/
191 után A bójok Itáliából a Dunához vándorolnak /411/ -vissza - ld. 420-400 - megjegyzés tőlem)
189 Felsina bój megszállás alá került városát elfoglalják a rómaiak. /412/
183 A 285. és 265. évnél idézett megállapítás kissé korai, hisz bőven maradt még hódítanivaló Itáliában. Graviscae római gyarmat, jó boráról volt híres.
179 Luna (ma Luni) római gyarmat, nevezetes kikötő és márványbánya.
178 Luca (ma Lucca) római gyarmat. /413/
146 A 8. etruszk "saeculum" kezdete. /414/
88 (Sulla) ... Katonáinak birtokot ajándékozott, Etrúriában földeket osztott számukra. Római veteránkolóniákat alapított az etruszk területeken, a felkelésre hajlamos tartomány féken tartására. Kr. e. 88-ban a Pő-sllcságtól délre valamennyi tartomány - így Etrúria - lakosai számára is megadta a római polgárjogot, hogy a szomszédháborúk ne gátolják Itália belső fejlődését. /415/
88 A 9. etruszk "saeculum" kezdete. /416/
79 Volterra eleste,/417/
44 A 9. etruszk "saeculum" vége. /418/
Kr. u. 54. Az utolsó "saeculum" vége. Minden jel szerint az etruszk műveltség vége. /419/
Kr. u. IV. század - Constantinus császár engedélyezi a Volsiniiben, Voltumna ligetében megtartott évi etruszk szövetségi ünnepségek megrendezését. /420/
Kr. u. 408. A nyugati gótok római ostrománál etruszk villámjósok ajánlották fel segítségüket. /421/

Ha valaki figyelmesen áttanulmányozza a felhozott etruszk időrendet, néhány megjegyzést nem fojthat el magában. Előtte azonban rögzíthetem, hogy magyar forrás hiányában itt is a meglévő indoeurópai jellegű történetírás adataiból kell kihámozni az esetleges ellentmondásokat. Szerencsére van elég.
Az első az, hogy semmiféle latin diadalmenetről nem esik említés, ahol valamilyen céltudatos nép gőzhengerként legyűrte volna az útjába kerülőket. A történet elején nincs is szó róluk, meg sem említik őket. Az ún. mondai alapítástól a Tarquiniusok felléptéig tartó idővel nem foglalkozom, mert azt ma már mindenki tudja, hogy a mondai kor terméke, a rómaiak adatai valós adatokkal nem támaszthatóak alá. Veii ostroma az első olyan mozzanat, amely római kezdeményezésű háborút mutathat, de ez is erősen kétséges éppen a többi etruszk város semlegessége miatt. Éppen ez a semlegesség jelentheti egy balvégzetű testvérháború megtörténtét.

Igen különös, hogy Róma Latiumot is legyűrte, miközben egyben szövetségese is volt. Voltaképpen a - hivatalos történetírás szerinti - Kr. e. IV századig logikailag nem követhető háborúk zajlanak a félszigeten, és a figyelmes olvasó igen gyakran nem is tudja, ki kicsoda, és miért azzal háborúzik, akivel. Legalább ilyen fontos lenne megválaszolni azt a kérdést, meddig tekintendő Róma etruszknak és mikortól latinnak? Ameddig ezt megnyugtató módon nem tisztázzuk, addig csak a lényeg elkenése folyik római jelzővel ellátott álruhában. A korai rómaiak háborúiban ugyanis - már ha mindvégig latinnak tekintenénk - komoly ellentmondások rejtőznek, és a maiak egyszerűen átsiklanak felettük. Miért kellene azt gondolnunk, hogy az etruszk alapítású Ruma latin népességű volt, amikor ott az etruszk (keleti) technológia szerint készült az egész város. Az etruszk Rumának van előzménye bőven, gondoljunk csak a szakrális tervek alapján felépített városaikra. A latin Rómáról ugyanez nem mondható el. Az igazság kiderítését talán segíti, hogy az itáliai félszigeten két nép használt három elemből álló nevet, az etruszkok és a latinok. Miután Latium korán, a VIII. században már etruszk fennhatóság alatt állt, továbbá teljes műveltségüket túlnyomó mértékben tőlük vették át, kézenfekvő az etruszk eredetre gondolni. Mivel az etruszkok saját történeti munkái - amennyiben egyáltalán léteznek - ma még nem igazítanak útba e fontos kérdések vizsgálatakor, a legkorábbi római történetírókra kell hagyatkoznunk a nyomozás során. A legkorábbi, már római, etruszkot felváltó latin öntudatot mutató történelmi munka datálása sokat segíthet a kérdés eldöntésében, bár az is csak a politikai hatalom átvételének megállapításában segíthetne leginkább. Valószínűleg azonban nem segíthet, mert a római történetírás csak évszázadokkal később jelentkezik.

"A rómaiaknál a legrégibb történetíró Q. Fabius Pictor, a 2. pun háború idején; ő, valamint L. Cincius Alimentus és C. Alisius görögül írtak. Latin nyelven először Cato () írt; L. Calpurnius Piso és Cassius Hemina szárazon és hanyagul írtak. Fontosabb Polybius a Kr. e. 2. században, ki görögül írt egyetemes történetében oknyomozólag tárgyalja az eseményeket a 2. pun háborútól Corinthus bevételéig. A történelmi monográfiát L. Caelius Antipater (a 2. pun háború történetével) és (a. Claudius Quadrigarius (a gall tűzvésztől) kiinduló történetével) alapították meg. L. Cornelius Sisenna keresett nyelven és elfogultan tárgyalta a szövetséges és a Sulla-féle polgárháborút; L. Cornelius Sulla pedig 22 könyvben saját életrajzát írta meg latinul. Mesterkélten és mégis zamatos nyelven írta meg C. Julius Caesar emlékiratait a gall háborúról és a polgárháborúról. A rómaiak első művészies történetírója C. Sallustius Crispus. Thuküdidesz mintájára az események összefüggéseinek feltüntetését tűzte ki feladatául. Cornelius Nepos megismertette a rómaiakat a leghíresebb férfiak életével, és többnyire görög művekből merítette adatait, míg T. Livius a rómaiak egész történetét Drusus haláláig tárgyalta 142 könyvben. Mesterkélt és rétori pátosz jellemzi Velleius Paterculus római történetét. Kortársa Valerius Maximus egyes történelmi vonásokat gyűjtött össze iskolai, nevezetesen retorikai használatra. A rómaiak legnagyobb történetírója Cornelius Tacitus, nem mindig részrehajlás nélkül és igazságosan, de mindig magasztos, merev, majdnem sötét világnézettel és velős rövidséggel panaszolja el a régi római erény és szabadság elvesztét. /423/ Mindez egyben azt is jelenti, hogy Róma korai történetére nézve nincsen hiteles, testközeli római forrás, sőt saját történetükre nézve csak idegen források igénybevételével térhettek ki. Különösen jellemző, hogy a pun háborúkról tudósítók görögül írtak római történelmet. Római forrásból így a II. pun háborút megelőzően semmilyen kézzelfogható sincs Róma történetére nézve. Vagyis az akkor már hatszáz évesnek hirdetett birodalom történetéről senki sem készített feljegyzést latinul. Egyszerűen nincsen történetírásuk! Nyilván nincsen még semmiféle latin tudatuk sem. Ilyen körülmények között valóban nem csodálkozhatunk azon, hogy a teljes római előtörténet a levegőben lóg, és az első század római történetírói kedvükre szerkeszthetik képregények szintjén álló hősi történelmüket.

366. Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 52. o.
367. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 166. és 168 0.
368. Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 21. o.
369. National Geographic Magazine, 1988. június, 703. o.
370. Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 54. o.
371. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 166. o.
372. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 166. o.
373. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 115, o.
374. Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 52, o.
375. Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 58. o.
376. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 699. o.
377. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 255. o
378. Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 58. o.
379. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 255. o
380. Strab. 5, 220. Liv 5, 40. 50
381. Uo. 7, 19 k.
382. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 349. o. Jegyzetekkel.
383. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 166-167
384. Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 58-59. o.
385 .Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 58-59. o.
386. Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 56. o.
387. Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 59. o.
388. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 167. o.
389. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 115. o.
390. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 256. o
391. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 256. o
392. Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. Corvina, Budapest, 1971. 72. o. 393. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 167. o.
394. Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. Corvina, Budapest, 1971. 72. o. 395. Pecz V'dmos da: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 699. o.
396. Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 59. o.
397. Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. Corvina, Budapest, 1971. 72, o. 398. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 326. o.
399. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 392, o.
400. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 167. o.
401. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 167. o.
402. Egyetemes történelmi kronológia. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 59. o.
403. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 167. o.
404. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 256. o.
405. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 168. o.
406. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 326. o.
407. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 171. o,
408. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.pA., Milano, 1982-86. 257. o.
409. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 326. o.
410. Pecz Vilmos dn: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 326. o.
411 Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. Corvina, Budapest, 1971. 75. o. Sztrabón V 1, 6 nyomán.
412. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklín, Budapest, 1902. I. 328. o.
413. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 699, o.
414. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., MHano, 1982-86. 257. o.
415. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 172. o.
416. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 258. o.
417. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Marsia S.p.A., Milano, 1982-86. 258. o.
418. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., MHano, 1982-86. 258. o.
419. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1882-86. 258. o.
420. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 56. o.
421. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 56, o.
422. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 145, o.

Felfigyelhetünk a Róma városával kapcsolatos névhasználat gyakorlatára. Eszerint Róma háborúzik, Róma veszi be a meghódított városokat, minden feljegyzésre érdemes eseményt Róma neve alatt olvashatunk el. Önmagában e szokásban nem találhatunk kivetnivalót. A szóhasználat gyakorlata azonban nem ad számunkra felvilágosítást arról, kik, mely nép nevében lépnek fel Róma neve alatt, pedig ez igenis főbenjáró jelentőségű. A kérdés felvetése éppen arra irányul, hogy nem kapunk támpontot a Rómát lakó nép nemzetiségére nézve. Sőt, éppen a Róma név úton-útfélen való használata segít elbújni az elől, hogy meg kellene nevezni a Rómát birtokló népet. Tarquinius Priscus, az etruszk alapító nyilván nem a latinoknak építette a capitoliumi Juppiter templomot és a várost, hanem magának a terjedőben lévő etruszk népnek. Mikor vált hát ez az etruszk Róma hódító kedvű latin várossá? Kik lakták a várost akkor, amikor Veii városát ostromolták, és kik adták el teljes népét rabszolgának? Sokat segíthet, hogy a Rumából kiebrudalt Tarquinius Superbus Caerebe futott seregével és nem latin földre. Érdekes, hogy a zsarnokot nem ölték meg a polgárok, hanem csak kizárták a városból. Az eljárás nem vall az indoeurópaiakra. Az igazi kérdés itt azonban mégis az, honnan volt annyi öntudatos szabad polgár (és szabad nő) Rumában, hogy királyt leváltani képes erőt alkotott?

Az ilyen polgárok csak lassan alakulnak ki megfelelő körülmények között, mint pl. virágzó állam, fejlett technológia, fémfeldolgozás, nem korlátozott szabadságjogok megléte, és végül elegendő mennyiségű vagyon elegendően nagyszámú ember kezében. Vagyis egy bizonyos fejlettségi szint alatt nincs polgár, aki a városokat lakja. Kr. e. 509-ben semmi jele a latin mentalitásnak Rómában. Arra kell gondolnunk, hogy itt bizony csak egy etruszk házi perpatvar történt. Ráadásul Tarquinius Superbus Kr. e. 509-ben történt menesztése után a város Róma története évszázadokig a föld körül forgott, Szinte permanens forradalomként is felfogható, amelynek gerjesztője a földügyek végeláthatatlan sora. Az etruszkoknak szent volt a föld, képesek voltak érte bármire. A 400-as és 300-as évek hosszadalmas politikai csatározásait a földbirtoklás körül egyáltalán nem tekinthetjük még a frissen bevándorolt műveletlen latinok szárnypróbálgatásainak - akikről egyébként említés sincsen. Ezek a történések igen fejlett társadalom sajátosságai, amelynek van elegendő hagyománya ehhez. Száz évvel későbben Veii lakosságának rabszolgává való eladása viszont elvileg már lehetne latin akció, egy ellatinosodó rabszolgatartó állam talán egyik első igazán kegyetlen és véres szárnypróbálgatása.

A második az, hogy a ma már Latium szerves részeként kezelt Campania, továbbá a mai Észak-Olaszország jó része szinte éppen annyira etruszk lakosságú volt, amennyire etruszk törzsterület. Ebből arra következtethetünk, hogy az etruszkok erősen terjedő félben lévő nép voltak Itália déli és északi területei felé, ezt bizonyítja a temérdek etruszk város létezése törzsterületükön kívül. Mindenesetre a Pó és Nápoly vidékét nem etruszknak nevezni ma már egyenértékű lenne a tudatlansággal - pedig az indoeurópai propaganda ezt a tényt igyekszik háttérbe szorítani -, ennek ellenére a saját maguk feljegyzett történelme adja a jól használható adatokat. Mindez még alaposabban indokolja a hatalmas arányú etruszk nyelvi anyag átszüremlését a latinba.

Harmadjára egyetlen indoeurópai forrás sem felejt el alaposan megemlékezni a kelták Kr. e. 389 táján bekövetkezett római kalandjáról, általában kellő súllyal kifejezni megrökönyödését e barbár cselekedettől, amely Róma elfoglalásával végződött. Ha alaposabban utánanézünk, ebben az időben igen hosszadalmasan folyt Veii ellen a római ostrom és háború. Etruszkjaink megelégelhették a latin (?) támadásokat, és felkérhették a szomszédságukban élő keltákat testvéri segítségnyújtásra. Ez történhetett, hisz a kronológia áttanulmányozása során más etruszk-kelta szövetségek is felszínre kerültek. Vagyis nemcsak tudtak egymásról, de hadi vállalkozásaikban is szövetségesként viselkedtek. Ugyanakkor ennek ellenkezőjére is akad példa: éppen Felsina (Bologna) etruszk alapítású városa került a délre húzódó kelta bójok útjába. Elfoglalták és fővárosukká tették (Liv 33, 37), mígnem Kr e. 189-ben a rómaiak vették birtokukba... Kár lenne hát a Pó medencéjében államot alkotó keletiek (kelták) népét annyira lenézni, hogy véletlenül keveredtek volna régi-új hazájukba. Ha ugyanis el tudjuk fogadni a sokat vitatott Villanova-műveltség ragozó nyelvűektől való származását azon érvtől vezetve, hogy a fejlett fémművességet a ragozó nyelvűek valósították meg Európában is, akkor nem csodálkozhatunk az etruszk fémművesség fejlettségén sem. Éppen ők, akik Elba és Korzika bányáit művelés alá vették, már csak emiatt is rokonoknak tekintendők.

Valószínűleg akkor járunk el helyesen, ha az itáliai etruszk történelem kezdeti, de szerves szakaszaként tekintünk a vaskori Villanova műveltségre, vagyis a kb. Kr. e. 1000-700-ig tartó, leginkább csak régészetileg megfogható időszakot az etruszk társadalom államalapítást megelőző, összekovácsolódási folyamataként vesszük. Erre már csak azért is gondolnunk kell, mert a Villanova műveltség és Etrúria területe egy és ugyanaz. Összefoglalva az időrendben fellelteket, Róma többségi latinságára, latin vezetésére az első samnis háborút, vagyis 343- 341-t megelőzően semmilyen bizonyíték nincs. Hiteles latin forrás úgyszintén nincs, mert a pun háborúkat megelőzően történetírásuk sincsen, csak görög nyelven író latinok feljegyzései. E háborúk történtekor gondolhatunk először komolyabban immáron többségi latin jellegű vezetésre Róma életében, ezzel együtt az etruszk Campania felszabadítása felette különös lenne latin részről.
A császárkor latin történészeinek műveit forrásként legjobb elfelejteni a kezdetekre vonatkozóan, mert ők akkor hátrafelé írtak római történelmet, és egy birodalom dicső kezdeteit szerkesztették meg.

A korai századok Rómájának története a tömegek földéhségének kielégítése és földosztási akciók, és az ezekkel összefüggő gazdasági érdekek körül forog, ami a városba áramlók vehemenciáját, mi több, erőszakosságát és nagy számát mutatja. A nyelvét vesztő etruszk nemesség, amely korábban még kordában tartotta a tömeg nyomását, maga is átalakul latinná és sodródik az árral. A város erős vonzása igen erős betelepedési hajlandóságot gerjesztett a környéken, a megélhetési lehetőségeket messze meghaladó mértékben. Ebben a helyzetben kereshetjük annak a később is élő és követelődző, majd még később szinte kielégíthetetlen étvágyú plebs létrejöttét, amely azután a triumvirátusok tagjait is - leginkább az elsőét -, természetesen nem közvetlenül, de észbontó vállalkozások felé lökték. Legalább ennyi az a Rómára vonatkozó köztörténetet módosító következtetés, amely a korábban említett etruszk-latin átalakulás, összeolvadás feltérképezéséből elsőre adódik. Legalább ennyi lenne az a római történetet módosító tényező, amely a ma is feltárható latin nyelvi anyag állapotának elemzéséből kiszűrhető. Ennyi most elég és ez nem kevés, mert négyötszáz évnyi latin történelemtől szabadítottuk meg a földrészt már eddig is. Ami az Egyetemes történelmi kronológiai időrendjének zűrzavarát illeti, azzal maguknak kell számot vetniük. Rendszeres és durva, évszázadban mérhető latin érdekű tévedéseik kétségessé teszik a kiadvány hitelét, mert nem állítható Itália (győzedelmes) latin birtokbavétele Kr. e. 265-ben, ha 193-ban foglalják el Bolognát és később még sok további Pó-völgyi helységet, Vagy nem tudnák, hogy az Arno még messze nem Itália határa?

Ugyanez a zűrzavarkeltés követhető nyomon manapság a nyakló nélkül és szolgai módon átvett, gyakorta hibásan lefordított indoeurópai eredetű ún. népszerű tudományos történelmi sorozatokban közöltek esetében is. Élenjáró e kritikátlan és szolgai átvételben a Magyar Könyvklub a Helikon és az Inkvizítor Kiadókkal egyetemben, ráadásul tárgyi és fordítási hibáktól hemzseg az a sok színes kiadvány amit könyvnek neveznek. Leginkább a gyerekek számára készített sorozatokról van szó, amelyek leplezetlen propagandaanyagoknak tekinthetőek, és a múlt századi ortodox indoeurópai szempontok szerint készültek. Sokan mégis elhiszik, mert látványos, színes ábrázolásaik, méretarányos rajzaik a hitelesség álruhájába öltöztetik a közreadott anyagot. Az összes ilyenben elolvasható az a bizonyos 753-as évszám Róma alapításáról. Egyúttal paradox módon még jó is ez, mert ezután a magyar olvasó, ha olyan könyvvel találkozik Róma történetéről, amelyben ez az évszám szerepel, biztosan tudhatja, hogy azt a könyvet - bármilyen színes - nem szabad komolyan vennie.

AZ ETRUSZKOK NYELVE

Annak, aki pontos képet akar kapni az etruszk nyelv feltérképezettségének mai állásáról, segítségére lehet egy, a mai világban is könnyen előforduló esetből vett (és talán éppen ezért hatásosabb) hasonlat. Tegyük fel, hogy valakinek kezébe kerül egy latin betűkkel nyomtatott, de számára ismeretlen és más, ismert nyelvekkel egyenes rokonságban nem álló nyelven: például magyarul (!) vagy törökül írt újság. Feltéve, hogy művelt, értelmes és valamelyes általános nyelvi felkészültséggel rendelkező emberről van szó, valószínű, hogy az újságban szereplő tények és hírek általános ismerete, a személy- és helynevek, a nemzetközileg használt szakkifejezések, valamint okiratokból vagy ismert szerzők műveiből vett és felismerhető idézetek, esetleg az illusztrációk segítsége révén is sikerül majd több-kevesebb fáradsággal megértenie a címeket, lefordítania egy-két rövidebb híradást, rájönnie nem egy cikk általános értelmére. Lényegében ilyen a modern értelmezők helyzete az etruszk szövegekkel kapcsolatban. Pallottino szemléltetése tökéletes, de ha ezt nevezik nyelvészeti módszertannak az indoeurópaiak, akkor nemcsak azt nem tudják, mit csináljanak, de azt sem, hogyan kellene. Ha valakinek ez a tudományos módszere a kutatáshoz, talán azt jelzi, hogy a kérdést nem szerencsés kézzel fogta meg.

Pallottino is érzi talán, hogy eredményei igen soványak, ezért az indoeurópai nyelvészkedés módszereivel próbál meg etruszk szótárt készíteni, amelyben azonban több a kérdőjel, mint a pont. Szemmel láthatóan a szíve szerint ő is indoeurópaivá nyilvánítaná az etruszkokat, az indoeurópai szókincs azonban nem akar engedelmeskedni a fellelt szövegek azonosításában, sőt keményen ellenáll. Nyilván igen jelentős akadályt képez számára egy ragozó nyelv fel nem ismerése, pedig rengeteg ragot is elkülönít munkája során. Eszébe sem jut - pedig vak tyúk módjára példálózik a magyarral is, és akár szerencséje is lehetne -, hogy érdemes lenne megpróbálni ezt a lehetőséget is, ez azonban a fent részletezett kényszerpálya miatt szóba sem jöhet, hisz nyugaton sincs magyar nyelvész, aki rájöhetne bármire is. Az elődök pedig sok mindennel próbálkoztak már, hogy az etruszkot szóra bírják.

Ismeretes, hogy a múlt század utolsó negyedéig az etruszk szövegek magyarázata zömében a más nyelvekkel vagy nyelvcsoportokkal való etimológiai összehasonlításokon alapult. Ennek az eljárásnak irányelvei a XVIII. századi etruszkizálásra vagy éppen a reneszánszra nyúlnak vissza, Annio di Viterbo és Pier Francesco Giambullari munkásságára. Csak éppen a héber etimológiák keresését - eleinte ugyanis azt hitték, hogy minden nyelv a héberből ered - lassanként, az általános nyelvészeti ismeretek fejlődésével párhuzamosan, felváltotta az etruszk-italicus rokonság elmélete (hirdetői L. Lanzi, A. Fabretti, W. Corssen, E. Lattes voltak) vagy a különféle elképzelések az etruszk rokonságáról a göröggel, az örménnyel (S. Brugge), a baszkkal és kaukázusival (V Thomsen), a finnugorral (J. Martha), sőt még a dravida nyelvvel is (S. Konow). Nem zárkóztak el a szövegek belső vizsgálata, epigrafikai, hangtani, alaktani, szókészleti sajátságaik kutatása elől- csírájában alkalmazva a későbbi "kombinatorikus" módszert -, de a kutatás vezérelve az volt, hogy jelentéstani és nyelvtani értékeket kívülről kell kikövetkeztetni, annak a nyelvcsoportnak a nyelvi sajátosságaiból, amelyhez az illető feltételezése szerint az etruszk is tartozott. Az etimológiai összehasonlítás terén tett egyes próbálkozások csődje - ezeket ugyanis természetüknél fogva a maguk egészében kellett vagy elfogadni, vagy elvetni -, és a tudományos kritika fejlődése elkerülhetetlenül ellenhatást váltott ki. Előkészítője az a lassú, lelkiismeretes, gyakran észrevétlen munka volt, amit elsősorban olasz gyűjtők és feliratkutatók, mint L. Lanzi, G. B, Vermiglioli, M. A. Migliarini, G. C. Conestabile és Farbetti folytattak. ... De az etimológiai módszer elégtelenségének csak akkor ébredtek pontosan tudatára, mikor a jeles latinista, Corssen megjelentette Über die Sprache der Etrusker (Az etruszkok nyelvéről) (1874) című munkáját; ebben leszögezte, hogy az etruszk az indoeurópai nyelvcsoporthoz, közelebbről az itáliai nyelvek közé tartozik, és bizonyos előzményekből kiindulva látszólag szigorú módszerességgel, általános alaktani meghatározással és szövegértelmezéssel is megpróbálkozott. W Deecke harminckilenc oldalas munkája: Corssen und die Sprache der Etrusker (Corssen és az etruszkok nyelve. Bírálat, 1875) elegendő volt ahhoz, hogy Corssen hatalmas építménye kártyavárként összeomoljon. A jelentős kritikai mozzanatnak új tudományos irányzatban kellett kiteljesednie. Maga Deecke és más kutatók, így C. Pauli, G. Herbig, A. Torp, teljesen felhagytak a külső összehasonlításokkal, és maguknak az etruszk szövegeknek és kölcsönös összefüggéseiknek tanulmányozására szorítkoztak.

Az említett tudósok működéséhez csatlakozik más etruszkológusoknak (A. Rosenberg, G. Sigwart, S. P. Cortsen, Eva Fiesel, E. Wetter, E Slotty és mások) munkássága. Az etimológiai módszer, amelyet a tudomány így túlhaladott, felbukkant még egyes "kombinatorista" tudósok (például Deecke, Pauli, sőt még Torp, majd pedig Vetter) kutatásaiban is, és makacs követőkre talált továbbra is Lattes és E. Goldmann munkásságában, de főleg a műkedvelő jellegű rögtönzések tere maradt; ezek csökönyös szívóssággal virágoznak még mindig az etruszkológiai kutatások peremén, s meg-megújuló, hiábavaló kísérleteket tesznek, hogy az etruszkot a görögből a hettitából, az örményből a sémi nyelvekből, az egyiptomiból stb. magyarázzák.

A szövegértelmezés feladatától függetlenül folytak közben az eredményes kutatások az etruszkok rokonságáról; az általános nyelvészet által felvetett új problémák szélesebb körű és biztosabb támpontokat nyújtottak a megoldáshoz. A megállapítható, bár nem mélyen gyökerező hasonlóságok az etruszk és az indoeurópai, kaukázusi, ázsiai nyelvek között vagy az A. Trombetti értelmezése szerinti preindoeurópai nyelvcsoportok létezésével magyarázhatók, vagy egy protoindoeurópai alapnyelv-rétegre - vagyis részleteiben még nem véglegesen kialakult archaikus indoeurópai nyelvre vallanak, ahogy Kretschmer elképzelte, vagy pedig, ahogy G. Devoto javasolta, az "indoeurópai körüli" fogalma körébe tartoznak, amellyel az archaikus földközi-tengeri nyelvi szubsztrátumnak későbbi ismételt indoeurópai beszivárgások hatására történt felbomlását és átalakulását jelölte. /435/ A végeláthatatlan indoeurópai próbálkozások közben Baráth Tibor új utat választott. Rovásnak tekintve az etruszk írást - igen helyesen - magyarul olvasott el nem egy feliratot, forradalmasítva az etruszk kérdés megoldását. Erőfeszítései visszhangtalanok maradtak, mert nem indoeurópai megoldással hozakodott elő.

Fejtései tiszták és érthetőek, mi pedig azon csodálkozunk, hogy másnak ez miért nem jutott eszébe. Ugyanezt bizonyítja Németh Gyula: A magyar rovásírás /436/ c. munkájában is, és ugyanezen az úton haladt Dr. Szabó Károly is, /437/ aki felismeréseit jobbára a magyar-etruszk műveltség közös elemeinek felhasználásával sikeríti ki. Ő az általa megfejtett etruszk szövegeket nem közvetlenül értelmezte magyarul, hanem zseniálisan felismerve az ősnyelvi jelleget, először egy köztes - talán a jó 2000-1000 évvel ezelőtti feltételezett állapotú etruszk-magyar - ősnyelvre fordította át az etruszk szövegeket, majd onnét továbblépve mai értelmét adja. Lépése több haszonnal is járt, egyrészt könnyebben megérthető szöveghez jutott, másrészt bizonyította a magyar nyelv azon ősnyelvi jellegét, hogy az igen kevéssé változott az évszázadok során, magyarul, meglehetősen nagy állandóságot mutat. Kihangsúlyozta eképpen azt is, hogy ezer-kétezer évvel ezelőtti elődeinkkel megértettük volna magunkat jelentősebb értelemzavaró tényezők nélkül.

Kis összpontosítással megbeszélhetnénk napi ügyeinket akár Szent Istvánnal, vagy jobbágyaival is, ugyanez viszont egyáltalán nem mondható el Európa más nyelveiről, népeiről. Ha pedig a magyar nyelv alig változott az elmúlt ezer évben, ugyanezt kellett tegye az azt megelőző évezredekben is. Ezzel dr. Szabó Károly kijelölte a követendő utat minden magyar nyelvész számára, akik ezután az etruszk kérdéshez nyúlnak. Ezért tehát, ha a Kincsestárban e tényt, a korai magyar nyelvalakulást igen erősen korlátozó tényként ismertem fel a régebbi korok magyar nyelvalakulását illetően, akkor általában is gondolhatunk a ragozó nyelvek jelentős állandóságára, még évezredeken keresztül is. Ha ezt így vesszük, magyar nyelvű ősi szövegeink értelmezése is könnyebbé válhat. Ehhez persze előbb minél alaposabban helyre kellene állítanunk a Kr, u. 1000 táján beszélt magyart, mint összehasonlító nyelvet, együtt tárgyalva azt a sumérral, mint jól ismert vivőnyelvvel, sőt még ide, az alaposabban megkutatandók közé számítanám Kis- Ázsia vezető nyelveit is, a hettitát, a hunit és urartuit is.

Gyakorlatias szempont lehet a fellelt etruszk szövegeket keltezhetőségük szerint csoportosítani. Ha a letelepedés idejéből, vagy a kezdeti etruszk műveltség idejéből vett szöveggel van dolgunk, az más megközelítést igényelhet, mint a késői, latinnal már valamelyest felülrétegzett nyelvi állapotú szövegek esetében. A korai szövegeknél talán a hosszú időtényező hatásainak kiszűrésére kell nagyobb gondot fordítani, míg a későieknél még a latin elemek kiszűrésével nehezedik a feladat. Az oszk és umber nyelvek, mint az ellatinosodófélben lévő etruszk későbbi változatai, szintén érdeklődésre tarthatnak számot a kutatók számára.

A tisztázatlan körülmények miatt bőséggel van lehetőség arra is, hogy az etruszkok származásával kapcsolatban egymásnak homlokegyenest ellenkező elméletek élhessenek. Valójában azonban fel kell tennünk azt a kérdést, hogy az indoeurópai szempontok szerinti kutatói magatartáson kívül más megközelítésben kutattak-e egyáltalán e nyelv után? A szokásos kordivatnak megfelelően Hérodotoszt, a mai kortársak egyszerűen félreállítják, hogy saját okoskodásaikkal pótolhassák. Nagy hiba Hérodotoszt mellőzni szinte érthetetlen ez az indoeurópai gőg-, mert a vele vitatkozóknak sokkal több érv kellene legyen ehhez a bugyraikban. E nézet jeles képviselője B. Nogara, /438/ aki északi származásúnak tartja őket azzal, hogy ami bennük keleti tulajdonság, az nem feltétlenül keleti származású is. /439/ Fából vaskarika ez a javából - gondolhatnánk e vélekedésről, ha Pallottino közegében keresgéljük a megoldást. Ha viszont tekintetbe vesszük a keleti műveltségek részbeni kárpát-medencei kiáramlását, de ugyanakkor ismerjük a magyar Európa benépesülését, akkor Nogara elgondolásáról megváltozik véleményünk. Nogara el tudja képzelni az etruszkok északi (közép-, keleteurópai, kárpát-medencei) származását is, és ezt az elgondolást talán érdemes megfontolni éppen azon nyelvészeti fejtegetéseimre hivatkozva, melyeket a keltákkal kapcsolatosan folytattam - nevezetesen a latin nyelv túlnyomó ősnyelvi átvételeire gondolok. A latinra nézve ez igen kemény tény, ellene hadakozni már nem érdemes, de szellemi ellenfeleink munkásságában is bőven találhatunk használható gondolatokat a megfejtéshez. Elképzelhető, hogy Etrúria a Kárpát-medencéből is kapott népességet Hérodotosz lyd-jein, a kisázsiainkon kívül, erre már csak ugyanezen nyelvi ügyek miatt is gondolnunk kell, sőt nem kizárható az sem, hogy mindkettőjüknek is igaza lehet. Ha meggondoljuk a Kárpát-medence masszív és igen régi magyar nyelvűségét, ez egyáltalán nem megalapozatlan elképzelés, és rögtön tegyük is hozzá, Nogara mindarról semmit sem tudhatott, hogy e tényt valaki később kimutatja majd.

Ne felejtsük el, a Kárpát-medence évezredek óta népesség kibocsátó szerepet töltött be - miközben szép számmal jöttek is ide -, bár e tényt inkább csak a sokkal korábbi évezredekre szokták érteni. Ha a Kr. e. X. századtól fogva találunk olyan kárpát-medencei műveltségeket, amelyek műveltségüket kisugározni voltak képesek, netán helyet változtattak, erősen meggyengültek vagy éppen megszűntek, gondolhatunk arra, hogy elköltöztek valahová. Netán éppen Etrúriába (is), ha megjelenésük és leleteik erre utaló adatokat mutat(hat)nak. Van olyan adatunk, amely ebbe az irányba tereli gondolatmenetünket. Az első egy kunyhó alakú hamvveder Etrúriából, amely: ház alakú urna, a "halottak háza"; amely ... a halott földi és túlvilági élete közötti kapcsolat megteremtését szolgálta.

Bemutatok két etruszk bronz-edényt a Kr e. VIII. századból, és éppen az etruszk törzsterület szívéből. Egyik sem áll egyedül, hamvvedret sokat ástak ki, a Veii lelet pedig egy készlet része. Nézzük meg, hogyan is kellene értsük Pallottinonak a fenti képhez fűzött azon megállapítását, hogy az kárpát-medencei kapcsolatokat mutathat. Az egyik egy hamvveder, a másik egy kétfülű bronzedény pazar, szemet gyönyörködtető darab mindkettő, minket azonban most nem csak a lelet általános leírása érdekel. Van mindkettőn egy motívum, valamilyen csőrös madár rajzolata, bár első látásra kígyónak is nézhetnénk. Meglepetés ér bennünket, ha e motívum képét elraktározva hazafelé indulunk Magyarországra, meglátogatjuk a debreceni Déri Múzeumot, ahol igen nagy kincset őriznek. A hajdúböszörményi bronzkincsből előkerült szitula oldalán hajszálra ugyanezt az ábrát látjuk közel két évszázaddal korábbra keltezve. Az ábrázolást tekintve megállapíthatjuk, hogy szinte ugyanazon mester keze munkáját látjuk, csak a tárgy változott meg időközben etrúriai divatú bronzedényre.

Görögösnek éppen nem nevezhetnénk, mert jóval szélesebben veszi az edény szabását, mint ahogy azt ismerjük a görögöktől. Kérdésem, ha Pallottino tudja a kárpát-medencei kapcsolat mikéntjét, miért csak a képaláírásban veti oda?

A fenti kép forrásául szolgáló pécsi kiállítási kiadvány /445/ szerkesztői további ajándékkal lepnek meg, a címlapon mécsessé alakított állatunk immár saját madár mivoltában lép elő. Igazi műremek, kecses vonalvezetése, bájosan együgyűnek ható, de mégis arányos, biztos kezű megfogalmazása nyilvánvalóvá teszi madárságát. A madár nyaka és feje bámulatos kifejezőkészséggel idézi elénk azt a karcsú nyakú, de helyenként totyogós madarat, amelyet ábrázol. A lábak kidolgozását már ne kérjük számon alkotóján olyan szigorúan, a néhány kiló bronzot szilárd alapra kellett helyeznie.

Madarunk "kalandja" még nem ért véget, sőt most kezdődik igazán. Jankovits Katalin /447/ régésznő még további, ezúttal úgy tűnik, eredeti példányát ismerteti. A szerző késő-bronzkori magyarországi lábvértekről írt tanulmányában egy Tolna-Fejér-Somogy megyei gócpontú európai lábvért-elterjedést elemez. E vérteket kiásták Dunántúl más helyein is, de jutott belőlük Etrúriába, Bajorországba, Lengyelországba, Franciaországba is. Eredeti elszármazása feltehetően déli, Kréta és Mükéné jó előképeit adja. A sokféle vértrajzolat közt ott van madarunk is, ezúttal eredetiben, stilizálás nélkül. E momentum mindenképpen figyelemre méltó. Sőt, a vérten rögtön négy madár is látható, köztük két, szem-idolként is tekinthető kerékábrázolással, napszimbólummal, miután a pajzs formája kísértetiesen hasonlít az emberi archoz. Feltehetően madarunk a későbbiek során, de még itthon, a bronzkori Ó-Magyarországon került össze a körmotívum ábrázolásával, amelynek képeit éppen fentebb láthattuk. Legalábbis erre kell gondoljunk a hajdúböszörményi szitulára tekintve.

"A rinyaszentkirályi lábvért vékony lemezből áll, amely visszahajlik a szélei mentén, és vékony bronzhuzal veszi körül. Négy pontban, minden oldalon, ugyanabban a magasságban a huzal hurkot alkot, ezeken a lyukakon dugták át a kötőket. A lábvért díszítése lyukakból és kis domború díszveretekből áll.

A lábvért szélei mentén 3 sorban domború, pontszerű díszítés helyezkedik el. A figurális mezőt két részre osztja egy függőlegesen elhelyezkedő, 3 sorban lévő pontszerű díszítés. Fent horizontálisan elhelyezkedő domború ponthalmaz határolja a figurális mezőt, lent ugyanez csak két sorban. A két rész szimmetrikus, a díszítő motívum a lábvért közepén van és három díszveretsorból álló kereket ábrázol, amelynek a közepén egy díszveret található. A kerék alatti és feletti részt két, a természetben is előforduló madarak díszítik, melyek egymással szembefordulnak. Ezeket is díszveretpántokból alkották meg. Ez a fajta madárábrázolás a lábvérteken egyedülálló. ...(Jankovics Katalin régésznő később más darab vizsgálatával folytatja); ... A Nadapról származó lábvérttöredékeken stilizált madárfej-ábrázolás van. Olyan ábrázolásról van szó, amelyen kacsacsőr található, és ez felfelé hajlik. Ez olyan szimbólum, amely gyakran megjelenik és őstotemet ábrázol, melynek az a szerepe, hogy a veszélyeket távol tartsa. ... Több horvátországi és észak-itáliai leleten találtak ilyen erősen stilizált madárfejet. /449/"

Az egyesített motívum hazai létrejötte arra mutat, hogy, gyakorta előforduló madárral állunk szemben. Madarunk azonosítása szerencsére nem túl viszontagságos, ugyanis a csőre felfelé hajlik. E jelenség a madárvilágban igen ritka, jószerével csak kivételként tekinthetjük ilyen madár előfordulását. A nagy időtávolság ugyanakkor - 3000 év - arra vezet, hogy nagy területen honos madarat keressünk magunknak, ne egy kis elterjedésű, visszavonulófélben lévő reliktumfajt, amely időközben kipusztulhatott. Van ilyen, ez a bütykös ásólúd, /450/ Afrika, Ázsia és Európa közös életterű madara, otthon van a Duna-mentén is régóta, és eléggé nagy területen él ahhoz, hogy ne visszaszoruló fajnak tekintsük, hanem évezredek tanújának.

424 Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 126. o.
425. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 128. o.
426. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 129. o.
427. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 328. o.
428. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 129. o.
429. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 128, o.
430. Tankönyvkiadó, Budapest,1984.
431. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 133. o.
432. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 136, o.
433. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, 1980. Budapest. 190. o.
434. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 137. o.
435. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, 1980. Budapest. 190-191. o.
436. Budapest, 1934.
437. Dr. Szabó Károly: Etruszkok és magyarok. Design - Quality, 1997. Budapest. 12. o.
438. B. Nogara: Gli Etrusci e la loro civilitá. Milánó. 1933.
439. Dr. Szabó Károly: Etruszkok és magyarok. Design- Quality, 1997. Budapest. 5. o.
440. Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 53. o.
441. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. III. tábla.
442. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. III. tábla.
443. Mario Torelli: Storia degli Etruschi. Gius. Laterza & Figli, Roma-Bari, 1997. 51. o
444. A bronzkor kincsei Magyarországon. Kiállitási katalógus, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 1995. 80, o. 34. kép.
445. A bronzkor kincsei Magyarországon. Kiállítási katalógus, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 1995
446. A bronzkor kincsei Magyarországon. Kiállitási katalógus, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 1995. Címlapkép.
447. Jankovits Katalin: La ricostruzione di due nuovi schinieri del tipo a lacci dall'Ungheria. Acta Archeologica, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.
448. Jankovits Katalin: La ricostruzione di due nuovi schinieri del tipo a lacci dall'Ungheria. Acta Archeologica, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. 2. o.
449 Jankovits Katalin: La ricostruzione di due nuovi schinieri del tipo a lacci dall'Ungheria. Acta Archeologica, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. 1. és 3. o. Olaszból fordította: Arnoldné Horváth Stella
450. Vajai László FVM osztályvezető szíves közlése
451. Colira Harrison - Alan Greensmith: A világ madarai. Határozókönyv. Panem Kft., Budapest, 1994. 77. o.

Nem tudom ma még megmondani, hogy a bütykös ásólúd, vagy az ahhoz igen hasonló ókori-mai madár - a fenti totem- szerepen kívül még - milyen szereppel bírt az itt élők szemében: urnák díszállata volt-e, pajzsok elejére illő szellemiséggel ruházták-e fel, netán a halott szellemét vitte-e magával a hátramaradók hite szerint, vagy valami más, különleges tulajdonságokkal rendelkezett-e a nép számára. Szemidol-szerű ábrák, netán az isteni figyelő szemekre való utalás melletti megjelenése mindenesetre erősen ebbe az irányba mutat. A rinyaszentkirályi lelettel és a bronzmadárral Kovács Tibor is foglalkozik, és így ír: A korai osztálytársadalmak vallásában és a természeti népek hiedelemvilágában is a madár sok helyütt a földtől vízzel elválasztott túlvilág szimbólumaként szerepel. Több kutató véleménye szerint hasonló gondolat megtestesítői lehetnek a bronzkori madárábrázolások is, legalábbis azok, amelyek temetkezésekből kerültek felszínre, vagy halotti kultusszal voltak kapcsolatban, mint pl. a halotti kocsi hármas madárfejekkel díszített bronz kerékagy tartozéka. A rinyaszentkirályi kincsből származó bronz lábvért felületét díszítő, ovális mezőbe komponált jelenet is ide sorolható, még akkor is, ha a küllős kerekek formájában megelevenített nap és a rajta, illetve alatta álló madáralakok tartalmi összefüggését nem ismerjük.

A Kárpát-medence magas szintű fémművességének legértékesebb készítményei közé tartoznak az európai ritkaságnak is nevezhető madár alakú bronzedények. ... A hattyúra emlékeztető, kecsesen ívelő nyak, a megnyújtott test, a hosszanti és körbefutó bordák ellenhatása olyan belső dinamikát kölcsönöz az ábrázolásnak, amelyet csak az esetlennek tűnő, szétálló lábak törnek meg. /452/ Ez utóbbi mondat fentebb közreadott bronzmadarunkról szól. Talán nem is ez a legfontosabb most, mert egy következtetésünk biztosan van. A bütykös ásólúd bronzba vert ábrázolása okkal feltehetően innét, itteni feldolgozásban a Kárpát-medencéből áradt széjjel Európába szitulán, lábvérten, hamvvedren, bronzedényen szellemet hódító útjára, hiszen az időrend ezt mutatja. A Fejér, Tolna és Somogy területéről szétáradó háromezer éves bronzvértek madara ma is itt pihen meg Magyarországon, a Sárrét, netán a Hortobágy szikes tanain hosszú vándorlásai közben észak és dél közötti útjain. Évente kétszer jön, egyszer oda, egyszer vissza, rövid időre. /453/ Vagyis van különleges ismertetője, a ritkasága. Kézenfekvő a következtetés, hogy itt találták fel a motívumot, és ennek azonosait használták azután máshol is. Ugyanakkor ezzel nem bizonyítok mást, csak amiről szó van, hogy a Kárpát-medencéből egy ábrázolás teljes azonosságában eljutott Etrúriáig is. A bütykös ásóludat most óvatosan, de mégsem félve említem fel érvként, és jobb időkre elteszem a hátsó udvarba, hadd érjen kicsit a tollában.

Nem alapozhatok még ilyen kerek adatra sem olyan feltételezést, hogy a bütykös ásólúd nyomában ómagyarországi bronzkori népesség is elözönlötte volna Itáliát, vagy hogy nyelvét kölcsönadta volna etruszkjainknak. Ez a két térség kapcsolatát viszont valóban alaposan alátámasztja, ráadásul tőlünk odafelé irányban. Pallottinónak ezt tudnia kellett, ha utalt rá, és most már igen érdekel, miért rejtette el előlünk szépen sejtetni engedett kerek ismereteit könyvében. Maradjunk abban, hogy nem tudta, mert különben szándékos elhallgatással kellene gyanúsítanunk. Erről most ennyit, mert amikor Etrúria népének elszármazásáról gondolkodunk hangosan, akkor nyitva kell hagyjuk e lehetőséget is ahhoz, hogy elegendő adat birtokában majd biztosan jelenthessük ki a két terület közti népességvándorlás lehetőségét. Ha volt ilyen, annak okának is lennie kellett, és az okot meg kellene tudnunk találni az eddig kiásott régészeti anyagban. Az oknál még nem tartunk, csak a "volt ilyen" kifejezésnél.

Vegyük a későbben Gallia Cisalpina római provincia néven ismert Észak-Olaszországot, mely a Kr. előtti századokban kelta bój népességet mutatott. A Kárpát-medence számít szerintem kelta törzsterületnek, de megjelenhettek Etrúriában is. Megjelentek, a fentebbi etruszk időrendből szerzett ismereteink szerint a kelta bójok bizonyosan, és ott is éltek Populonia (Etrúria közepe) és Telamon (Pó-völgye) környékén, amíg a rómaiak le nem győzték őket.

Az olvasó már nem is lepődhet meg, mert van olyan más adatunk is, amely újabb oldalról bizonyítja a Kárpát-medencei Ómagyarország és Etrúria úgynevezett "kapcsolatát". A bütykös ásólúd és persze a tökéletesen azonos bronzábrázolások azt bizonyítják, hogy valami vagy valamik eljutottak innét Etrúriába -, a bronz és a gondolat mindenképpen. Ha korábbi elgondolásomhoz tartom magam, akkor újra rámutathatok, hogy a gondolat szállításához ember kell, valamennyi biztosan. Felteszem hát, ez történhetett. Forrai Sándor helynévelemzésével azt igazolja, hogy valakik is mozogtak a két helyszín között. Olyannyira, hogy ma is azonosítható helyneveket hoz elő a két terület között. Úgyszintén tőlünk odafelé irányban.

"... Etrúria

Az a tény, hogy a magyar rovásírásnak az etruszkéval szoros kapcsolata van, valamint az etruszk-magyar számrovás teljes azonossága, belső szerkezete is azt bizonyítja, hogy a két nép valamikor szoros kapcsolatban volt egymással. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Olaszország etrúriai területén, tehát Rómától északra számos olyan magyar hangzású földrajzi nevet találunk, mely nevek ma is megtalálhatók a Kárpát-medencében. Ezek között több az olyan apróbb település, mely csak az igen részletes térképeken van feltüntetve, így többek között az Imola melletti Buda helység is.

Aba	Aba helységnév Fejér megyében.
Dia	Diakovár a mai Jugoszlávia területén, Eszéktől délnyugatra,
Turf	Nálunk a Túr folyó nevének egyik változata;
Vára	Várad Baranya megyében, Nagyvárad a Sebes-Körös
Futa	Futak Újvidék mellett.
Fara	Farád helység Győr-Sopron megyében.
Tar + Kán	Tar helység Nógrád megyében, Tarpatak a Tátrában,
Kán	helység Baranya megyében. (Tarkán udvari méltóság volt.)
Tarquini	tagja volt a 12 etruszk város szövetségének! - megjegyzés tőlem)
Tisza + Nána,	Tiszanána helység Heves megyében.
Imola	Imola helység a volt Gömör megye putnoki járásban,
Luka	(olasz írásmódja Luca) Luka helység Borsod-Abaúj-Zemplén
Buda	számos Buda összetételű helységnevünk ismert,
Sienna	Szenna Somogy megyében, Szemna Egyiptomban,
Szenna	egy patak neve Olaszországban.
Alma	folyó lásd a palesztinai Alma helységnél.
Baj folyó	Baj helység Komárom megyében,
Baja	város Bács-Kiskun megyében. (Baján avar fejedelem nevéből.)
Rigó	folyó és Rigó Rigómező Szerbiában, a magyar történelemben a rigómezei csata néven ismert.
Kara	folyó Kán kisközség Baranya megyében, a palesztinai Galileában szintén
Kána,	melyhez Jézus első csodatétele fűződik, amikor egy menyegzőn a vizet borrá változtatta.
Sovata	(olasz helyesírással) Szováta Erdélyben a Székelyföldön kisközség a volt Maros-Torda vármegyében.
Padan	Padány helység Pozsony megyében a dunaszerdahelyi járásban.
Horka	patak Kraszna-Horka kisközség a volt Árva megyében (ma Szlovákia); Horka régi személynevünk Anonymus szerint.
Tuhutum	(Töhötöm) fia, I. Gyula vezér, valamint Zsombor atyja.
Bana	helység Komárom megyében. /454/

Jellemző, hogy az elszármazók jobbára a bronzkori Ómagyarország sűrűbben lakott területeiről érkeztek új lakóhelyükre.

Ezen immár két jelentős adat, az ásólúd története és a helynevek birtokában csak arra gondolhatunk - ha figyelembe vesszük a gondolat terjedésének elsődlegességét, amely nem egyedül közlekedik, hanem emberek viszik magukkal -, hogy itt Etrúria felé irányuló Kárpát-medencei ómagyar népességmozgással kell számoljunk igen erős valószínűséggel. Visszafelé azért nem lehetséges elgondolnunk a közlekedést, mert a Kárpát-medence náluk majd ezer évvel előbbre tartott, vagyis onnét áradt szét Európa nagy területeire a technológia, a népesség és a nyelv. Más oldalról, vagyis Kis-Ázsia vagy Szíria felől ugyanezt Etrúria felé feltennünk akkor lehetne, ha az etrúriai helynevek, vagy egy részük ott is fellelhetők lennének. A felhozott példák közül csak Szenna van meg Egyiptomban és Kána Palesztinában, ugyanakkor itthon is. Forrai Sándor helyneveinek eloszlása két területet érint. Az egyik Etrúria szíve, a másik azonban a keletiek (kelták) Pó-völgye, vagyis mindkét helyre érkeztek, és ott letelepedésre alkalmas helyet találtak. Ez nem is csoda, hisz a Pó-völgyiek a felvidéki bójok voltak jelentős részükben, és amint fentebb az időrendben láthattuk, Kr. e. 420-400 táján jöttek új lakóhelyükre. Ezek után már nem is lepődünk meg, hogy Forrai helyneveiből jó néhány a bój területekről, a Felvidékről való, éppen Pozsony és Kassa környékéről! A Pozsony melletti Padány helynév különösen izgalmas, mert a mai olasz Padan nevének felbukkanását rögzíthetjük a közelmúlt egyik észak-olasz függetlenségi törekvésben, sőt e mozgalom éppen Padánia néven nevezte meg önmagát és a leendő új ország nevét, mintha az a bizonyos kelta-magyar bój szabadságeszmény született volna újra valami különös sugallatra. Padány nevének felbukkanása más miatt is érdekes.

A rómaiak a kelták lakta Észak-Itáliát Gallia Cisalpina vagy Citeritor néven ismerték. Az már kevésbé ismert ma, hogy az Alpokból eredő, valószínűleg kelta nevű Padus folyó további két részre osztja e tájat, ezek Gallia Cispadana és Transpadana. Vagyis a rómaiak a tájnevekben nemcsak tudják az itáliai kelták padányi elszármazását, de azt földrajzi névként használják! Általában nézve a bójok jobbára a Pó-völgyében telepedtek le, azazhogy oda származtatták helyneveiket, ezzel szemben a dunántúliak és erdélyiek jobbára a ma ismert etruszk törzsterület felé igyekeztek. Kivétel persze akad, ezért használom az általában szót. Ez azért tűnik furcsának, mert ezek szerint nem mondhatjuk, hogy a bójok határozottan a keletiek (kelták) által lakott területre érkeztek volna. Ugyanakkor azt sem, hogy a többi dunántúli és erdélyi mind Etrúriába ment volna. Eszerint majdnem mindegy volt nekik mit választanak a két terület közül, mert ugyanazok a véreik éltek mindkét helyen! Ez azonban még nem minden. Jankovits Katalin egyik késői bronzkorból való fentebb tárgyalt pajzsa éppen Limone-ba, Pisa környékére, vagyis bőven Etrúria törzsterületére származott el Dunántúlról, ugyanúgy, ahogy a dunántúliak jobbára oda is mentek.

E lábvérteken látni az ásólúd eredeti, még a szemidolokkal (kerekekkel) össze nem olvadt ábrázolását, (lásd fentebb) ezért véleményem szerint még a hajdúböszörményi szitulán látható ábrázolás elé kell keltezzük mindenképpen. Amikor ugyanis egyesítve jelenik meg a körábrázolással, akkor már összevont vagy tovább fejlesztett ábrázolásnak kell tekintsük. Ennek az időrend megállapításakor lehet még jelentősége. Figyelemre méltó, hogy a lábvértek elterjedése mükénéi kezdetekre mutat, sőt Dunántúlra (is) elszármazott mükénéi hatást enged meg. Mindez összevág a Kárpát-medence népességének részben égei, ciprusi elszármazásának korábbi tényeivel, amint arra Baráth már rámutatott magyarországi helynévelemzése során. /457/

Ha egy pillantást vetünk az időrendre, további elgondolások is felvetődnek. Közismert, hogy az etruszk név alatt értett terület korán, a Kr, e. kb. 1000 és 500 között népesedett be a később etruszknak nevezett néppel, és itt a kutatók általában valóban lazábban kezelik az időhatárokat egyéb kapaszkodók híján. A bójok költözései rövidebb idő alatt valósulhattak meg. Ha tehát meg akarjuk határozni, mennyi idő alatt zajlott le Forrai Sándor Ómagyarországról elszármazott itáliai falvainak létrejötte, akkor azt legalább a dunántúli és hajdúböszörményi bütykös ásólúd ábrázolásának etrúriai megérkezése és a bój népmozgás megtörténte közé kellene helyezzük, vagyis a Kr. e. (800)-750-es évek és a 420- 400-as évek közé, meglévő adataink ugyanis ezt megengedik feltennünk. Eszerint legalább jó háromszáz évig zajlott a Kárpát-medencéből Itália felé történő, a Kincsestárban megfogalmazott ötezer éves magyar nyelvűség folytán kifejezetten magyar nyelvű népmozgás. Ezt nyugodtan nevezhetjük folyamatosnak. Ha minderről még többet szeretnénk megtudni, akkor Forrai Sándor most azonosított olasz helységeit kellene "felássuk", és a mai olasz tájnyelveket, illetve maradványait kellene összehasonlítani a magyar szóbokrokkal, és végül minden etruszk helységnevet mindennel össze kellene hasonlítani a teljes Régi Keleten. Mindenekelőtt persze saját Magyarországunkat illene rendesen "felásni", mert annak is igencsak itt az ideje. Ha pedig az itteniek még 400 táján is áramlottak Itália területére, a későbben hódító latin(?)-etruszk Róma akkor még semmiképpen sem lehetett ijesztő valóság, ami eltántoríthatta volna eleinket egy ilyen letelepedéstől.

Azt pedig végképp nem tételezhetjük fel e költözőkről, hogy vaktában indultak volna el új lakhelyet keresni ennyien és ennyi időn keresztül, ha már évezredekkel korábban városokat építettek, és igen jól tudtak tájékozódni a világban. Még most sincs azonban vége az ásólúd és a lábvértek történetének. Utolsó képünk magából Rómából származik, egy római tiszt viseli lábán a lábvértet. A dolog érdekessége most újabb csavarral megint más, hogy ezúttal eredeti (magyar)-szkíta-kelta spirálmotívumokkal díszített lábvértben pompázik az etruszk műveltségen felnőtt római katonánk. Végezetül már csak egy észrevétel, lábvértünket a német Beinschien, vagyis lábsín néven ismeri, az olasz is a magyar sín szót használja (schiniere), és miután a sípcsontnál erős törés van a sínen, valóban úgy néz ki, mintha ma törött lábat tettünk volna sínbe.....

Az itáliai nyelvi körképbe beletartozik még más ősnépi tényező is. Nevezetesen a székelyek hosszú vándorlására gondolok, akik Szicilia lakói lettek a Kr. e. X. század táján - nagyjából az etruszk betelepülés kezdetével egy időben -, és a szíriai Hárán (Carrhae) környéke szabir törzseinek szomszédságából indulva telepedtek meg új hazájukban. Bíró Lajos írja a székelyekről: "A szekelesek vagy szikuluszok adták meg Szicília végleges nevét. Thuküdidész szerint háromszáz évvel a görögök előtt foglalták el a szigetet. Várkonyi Nándor írta: Minthogy az első hellén gyarmat, Naxosz alapítása Kr. e. 735-734-ben, történt, a szikuluszok foglalása Kr. e. 103-1000 közé esik/459/ Fáy Elek: Szicília-sziget azon őslakói, akik a szigetet az ott előttük élt szikanoktól elhódították, s akikről a sziget nevét is nyerte: Szikel nagy Szikul neveket viselték. Ez a két népnév alak pedig azonos a mi székelyeink régebbi sziköl, valamint a latinosnak tartott szikul neveivel. Az kétségtelen, hogy Szicíliában már ősidőktől fogva folytak kár és feníciai gyarmatosítások s Bockhardt ... a szikulok nevét a kánaáni Eszkol-völgyre vezette vissza, mely Mózes IV. könyve 24. versében fordul elő, mint ahonnan a lemetszett szőlőfürt való volt, amelyet a Kánaánba előre küldött kémek vittek Mózes elé. Bockhardt szerint ugyanis a héber eszkol (szőlőfürt) szíriai nyelven szegel nagy szegolnak hangzik/460/ Az Eskol- völgy Hebron közelében, attól északnyugatra van.

Tehát e székely nép egy része az egyiptomi kaland és a kánaáni betelepülés után Itália egy részét is meghódította. Itália nevét a szikeloszok egyik királya, Italosz után kapta. /461/ (Ez az Italosz név feltűnően hasonlít az Etele és az Itil nevekre.)

Az sem lehet véletlen, hogy éppen a székelyeknél terjedt el az ún. szombatos vallási felekezet. Ugyanis az ókori Kánaánban a székelyek sokkal erősebb zsidó hatás alá kerültek, mint a magyar és szabin törzsek. /462/ Ugyanígy igen érdekes lehet még a szárdok ügye is, akiket az etruszkok testvéreiknek neveztek. Igenis van tehát kézzelfogható, kiterjedt ragozó nyelvű ősnépi jelenlét Itália területén - legalább négy is egyszerre: kárpát-medencei betelepülés (többféle is), etruszk (lyd-hurríta), székely (szikul), szárd (sardan) előzmény -, semmiképpen sem véletlen tehát a latin nyelvben kimutatott nagyfokú gyökegyezés a magyarral, és a ligurokról - LigaUrakról - még nem is emlékeztünk meg. Ezekhez csatlakozik majd Nogara északról vonuló népe is, róluk lesz még szó a későbbiekben. Sőt, ezek után fel kell vetni a szinte egybefüggő ragozó nyelvű magyari Itália létezésének kérdését is a Kr. e. 400 táján. Ennyi adat mindenképpen elegendő az etruszk magyar nyelven, rováson való olvasáshoz. Részben itt érthetjük meg, hogy 900 évvel később a hun Odoaker mit keresett Itáliában királyként, mert eszerint még akkor sem volt szerinte túl késő ősei maradványainak újbóli összefogására, egy birodalom dúlása után sem.

Van még az eddig felemlítetteken kívül is jó néhány megfontolandó tény. Ha az etruszkokról esik szó, csak szőrmentén említtetnek az itáliai bronzkor szereplői, akik ott a Kr. e. 1800-1000 közötti Terramare kultúra néven ismertek. Ma az európai bronzkor elindítóit a kutatók nagy része két lehetséges helyről látja valószínűnek, az egyik a Kaukázus, a másik a Kárpát-medence. A Kincsestárban éppen e két táj élenjáró szerepét mutattam be mind az emberi művelődés, mind a ragozó nyelvűek lehetséges kiáramlásának helyszíneként. Ezért ha a bronz Itáliába is eljutott - amint azt fentebb igen szépen láthattuk -, annak olyan oka is lehet, ami onnét elszármazó népességet is feltételez. Magyarul, a Terramare népessége valamiképpen szoros kapcsolatban kellett álljon a ragozókkal, hacsak nem maga volt az. Itália bronzkora száz évvel későbben követi a Kárpát-medencei bronzkort, eszerint a technológia áramlási iránya nyilvánvaló, Itália a tanuló. Terjedésének gyorsasága viszont jelentős itáliai fáziskésést mutat a régészeti adatok szerint. Makkay János igen jó adatokat hoz ezen időszak alatt történt

452. Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 75. o.
453. Vajai László FVM osztályvezető szíves közlése.
454 Forrai Sándor: Több ezer éves, magyar hangzású földrajzi nevek a Közel-Keleten és a Kárpát-medencében. Turán, 1999. augusztus-szeptember, 61-62, o.
455. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III/120. o.
456 Jankovits Katalin: La ricostruzione di due nuovi schinieri del tipo a lacci dall'Ungheria. Acta Archeologica, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. 1-3. 16. o. Schauer 1982 után. (E Schauer: Die Beinschienen der späten Bronze- und früheren Eisenzeit. ) 29 (1982) 100-155.
457 Baráth Tibor; A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. l. 105-120. o
458. Larousse Új Képes Történelem. Róma és a római világ története. Officina Nova, Budapest, 1991. 62. o.
459. Várkonyi Nándor: Szíriát oszlopai. Magvető, Budapest, 1972. 235. o.
460. Fáy Elek: A magyarok őshona. Budapest, 1910. 104. o.
461. Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető, Budapest, 1972. 235. o.
462. Bíró Lajos: A magyar Jézus és Izrael elveszett törzsei. Magyar Ház, Budapest, 1999. 43-44. o.

Makkay János igen jó adatokat hoz ezen időszak alatt történt kis-ázsiai elszármazású betelepülésről (később idézem is). Megfontolandó továbbá a későbbi latinra nézve az a kevéssé hangsúlyozott tény is, hogy a Kr. e. VIII-VII. században Latium etruszk fennhatóság alatt állt. Miután Pallottino maga is hangsúlyozza az Itáliában megjelenő etruszkok vitathatatlan kultúrfölényét a helyben találtakhoz képest, okkal gondolhatunk már ekkor a ragozó ősnyelvi anyagnak a latinba való tömeges átvándorlására, amely egészen az I. századig, az etruszkok beolvadásáig folytatódhatott. Vagyis teljes hat évszázadig élt egymás mellett latin és etruszk. További találgatásra az átvételek ügyében nincsen szükség, csak meg kellene állapítani a legfontosabb 600 latin alapszó származását, amelynek alapján megállapítható lehet a latin saját, eredeti alaprétege. Ebből következtetni lehet az őslatinok műveltségének színvonalára, és véget érhetnek a találgatások. A munkához Götz László hozzáfogott, munkájának eredményéről beszámolok e nyelvi fejezet későbbi részében.

Nem kevésbé lehet lényeges az a tény, miszerint az etruszkok saját magukat rasena névvel illették, ami viszont az északi elszármazás szem előtt tartását (is) teszi szükségessé. E néhány felvetéssel, amit eddig tettem, és ezután hozok elő, távolról sem gondolhatja senki, hogy megoldódik az összes etruszk kérdés. Arra viszont mindenképpen gondolnunk kell, hogy az eddigi eredménytelenséget hozó módszereken változtatni kell, mert önmaga körül forgó zárt rendszerré változtatta a kutatást. A legkevesebb az lehet, hogy a további előrehaladáshoz egységes szemléletben a teljes urál-altaji nyelvkincset - beleértve a sumért, hettitát, urartuit, hunit, lydet, magyart - fel kell végre dolgozni indoeurópai előítéletek nélkül. Ennek birtokában tényszerű közelkép lesz megállapítható az indoeurópai nyelvek szókincsének származásáról, hisz ami nem urál-altaji bennük, az lesz a saját eredeti szókészletük. Ha mindezzel megvagyunk, már csak arra a kérdésre kell válaszolni, hogyan tűnik el a ragozók nyelvtana az átvételek során. Arra már gondolni sem merek, hogy az a gyakorlat, amely jó száz év óta szünetelteti a sumér és az utál-altaji nyelvek kutatását Magyarországon, nemcsak magunknak okozott súlyos lemaradást és károkat, de európai méretű kérdések megválaszolása elől is elvette a lehetőséget.

Hunfalvi, Reguly, Miklosits és Trefort, nyomukban az összes mai finnugrista áldásos ténykedése most "érik" nemcsak a magyar, de az európai tudományos haladást is gátló falóvá, de ne legyünk igazságtalanok, legalább ennyit az ortodox indoeurópaiak is hátráltattak a dolgon. Magyarul, az elszánt tiltakozás magyar és a sumér nyelvek összehasonlítása ellen ma már nem csak kis helyi belmagyar ügy hanem világtörténeti kérdések tárgyalását is hátráltató vaskos tényező. Ha pedig arra gondolunk, hogy itt Etrúria közepén 2500 évvel ezelőtti nyilvánvaló magyar ügyeket tárgyalunk, akkor más oldalról támogatjuk meg a magyar történelem kérdéseit, és az olvasó igen elcsodálkozhat a ma honfoglalásnak nevezett esemény körül dúló ásatag vitákon. Már nem is említem, hogy ha az egész világ Hunország (Hungary, Ungarn, Unkari, Hongrie stb.) néven ismeri mai országunkat, honnan az elszántság ennek mindenáron való tagadására. Eszerint mindenki tudatlan lenne, kivéve a Hungária létét tagadókat?

Most kissé előreszaladtam a gondolatfűzésben, ezért lassítsunk és nézzük meg az etruszk nyelvi ügyeket kicsit közelebbről. Itália ősnépi elszármazású népeiről fentebb számoltam be, azonban a valóság az etruszk etnogenezist illetően jóval árnyaltabb részleteiben. A néven nevezett etrúriai bevándorlókon kívül bőséggel lehettek olyan kisebb néptöredékek is az új jövevények között, akik név nélkül olvadtak be az etruszk név alatt egyesülőkbe. Kenediné Szántó Lívia összefoglalást készített az Etrúriába érkezők lehetséges elszármazási helyeiről. A valószínűbbnek ítélt népmozgásokat vastagabb, a vélt, vagy gyengébb népmozgásokat vékonyabb nyilakkal jelzi. Mindezt a saját maga által áttanulmányozott hatalmas történeti anyagra alapozza, ugyanakkor sorra fedezi fel egyenként azokat a szellemi szálakat Etrúria és a Régi Kelet különféle helyei között, amelyeket dokumentálni is tud. Az általa megrajzolt kép alig különbözik attól, amit magam is képviselek. Szántó Líviát nem érheti az a "vád", hogy magyar érdekű történelmet írt volna 1977-ben, miután azonban nem politizál és egy élesszemű szerkesztő szerint sem tért el a bevett indoeurópai nézőponttól, könyvét kiadhatta. Az a néhány eldugott szép párhuzam, amelyek egy akkor számunkra teljesen érdektelen nép elszármazásának részleteit igazolták, senkinek sem tűnt fel. Ez a szerencsénk most, amikor újra elővesszük munkáját.

"Az etruszkok államalkotó, magas szintű kultúrát létrehozó tevékenységéről miért csak a lerombolt városok föld alól kiásott emlékei beszélnek? Miért nem tud erről a római történetírás? Ahhoz, hogy évszázadokon keresztül csaknem egész Itália politikai, gazdasági arculatát alakítsák, a támadó római impérium ellen időnként bizonyára sikeres harcokat is kellett vívniuk. Miért nem tud erről a győztes Róma történetírása? Évszázadok során királyaik, hőseik voltak, mint minden népnek, miért nem tudunk róluk? ... Az egyiptomi történetírásból ismeretes, hogy ha a fáraók elődjüket végérvényesen meg akarták semmisíteni, nevüket kivésték szobraik talapzatából, és a sajátjukkal helyettesítették. Ősi hiedelem, hogy az hal meg végleg, akinek neve, tetteinek emléke feledésbe merül. Ez történt az etruszkokkal ... /463/ A feltett kérdésekre van már válasz, e fejezetben később meg is adom azokat. Most itt arra hívom inkább fel a figyelmet, hogy az etruszk etnogenezis összetevő népeit kis (vagy nagyobb) szakirodalmi kutatással rövid idő alatt bárki megállapíthatja saját maga is, és mindig ugyanarra az eredményre jut majd, ahogy magam és Szántó Lívia is. Kérdésem az, ha ezt bárki bármikor megteheti, miért mondják még ma is az indoeurópai "hivatalosok" - azaz az ottani nagy történelemformálók - rég begyakorolt elméleteiket, mondataikat a "tisztázatlan eredetű és nyelvű" etruszkokról? Erre a kérdésre most válaszolok. Azért, mert ha elismernék a valódi, ragozó nyelvű etruszk elszármazásokat, Róma összetákolt nagy történelme azonnal összedőlne, mint egy kártyavár. Kiderülne mindaz, ami nemsokára itt ki is derül. Miután Róma nimbuszát, indoeurópai pedigréjét mindenáron fenn kell tartani, azért bármire képesek. Ebben mindenesetre pontosan úgy viselkednek, mint magyarországi finnugor testvéreik.

Mindenekelőtt Hérodotosz lyd név alatt ismert etruszk elszármazását kellene alaposabban megvizsgálni. Götz László korábban már foglalkozott e kérdéssel éppen Pallottino vizsgálódásai miatt, aki az etruszkok keleti lyd származását kívánta felszámolni nyelvészeti összehasonlításokkal. Götz megállapítja, hogy a lyd származtatás valóban nem pontos, de nem azért, mert Hérodotosz valótlant állított volna. A lydiai elszármazásnak más története van és sokkal korábbi időkbe visz. "A Régi Kelet kis ázsiai, illetve anatóliai szakasza ősrégi bányavidék. Itt terült el a Lyd Királyság és ezt megelőzően a Hétita (Hétországi) Birodalom. A hettiták egyik népi részlege a Kr e. II. évezred elején a Levante néven ismert, Egyiptomot és Kisázsiát összekötő sáv északi és északnyugati részéből, Szíriából vándorolt be az anatóliai őslakos nép közé és minden valószínűség szerint a levantei sáv csiszolt kő- és csonttárgyakat készítő újkőkori népesség egyik ágának a leszármazottja volt. ... A hettita állam a régészek és a történészek általános nézete szerint a hurrita, illetve észak-mezopotámiai hatásból fejlődött ki, amely hatás Trójáig terjedt. (Trója II) Ez azt jelenti, hogy az újonnan alakult birodalom alapjaiban hurrita berendezésű volt, csupán az államvezetés került hétita kézre, vagyis hét rokon törzsnek a közös vezetése alá.

K. Bittel német régész, a hétita birodalmi főváros, Hattusa egyik kiásója szerint a hétita domborműves ábrázolásokon az istenek nevei hurrita eredetűek. Több hettita királyné huni fejedelmi házból származott. Hattusa a "Budaközü" nevű folyó széles völgyében terül el, amelynek mellékvölgyeiben is igen fontos városi települések romjai kerültek a felszínre. A legrégibb itteni épületek romjai kerültek a felszínre - (amelyek) - a hurritákat megelőző időből, a Kr. e. III. évezred első feléből egy bennszülött lakosságtól származnak, mely úgy tűnik, egy, a hurritákhoz közel álló, hasonló fajú nép volt.

A hurriták a Kr. e. III. évezred utolsó századaiban tűntek fel Észak-Iránban. A Káspi-tó alatt említik őket a 2300-as évek táján, ahonnan Kis-Ázsia felé vonultak úgy, hogy Észak-Mezopotámiában kis államokat és uralkodóházakat alapítottak. Terjeszkedésükkel Dél-Palesztináig értek. Államuk központi területének az Amanusz- hegy tövétől a felső Eufrátesz, Habur, a felső Tigris és a két Zab-folyó által határolt hegyes vidéket tekinthetjük, vagyis Szubartu (Szabir-ki) területének az északi részét, illetve Észak-Mezopotámiát. Egyik központjuk Urkis városa volt, ahol egy remekbe öntött, Tisári király részére készült bronzoroszlán került a felszínre, amely az állatábrázolásnak felülmúlhatatlan értékű művészi alkotása. Az állat a mancsaival egy bronzlapot tart, mely alatt sumér jellegű képírásos felirattal ellátott kőpárna, alapító oklevél van. Az állat mélyen kinyitja a száját, üvölt, mintegy riasztásként azok felé, akik az általa védett okmányt és a királyságot ellenségesen megközelítenék. Az oroszlán a Régi Keleten a magyarok jelképe volt, és magyar eredetű népek hozták be ezt a jelképet Európába is. Szent István esztergomi palotájának a tróntermét is napjegyű-tomporjegyes oroszlánok díszítik. Az urkisi oroszlánnak a jegye a hátán van: hajtincsekből alkotott csillag alakú napjegy.

A hurriták eredete még nem teljesen tisztázott dolog. Általában az "északi (Kaukázus-vidéki) hegyi népek" közé sorolják őket. Annyi bizonyos, hogy a hurrita nyelv ragozó és a sumér nyelvvel hozható kapcsolatba. ... A fentiek alapján úgy látjuk, hogy a Hétita Birodalom és ennek bukása után kialakult Lyd Királyság nemcsak a leventei-szíriai ősnépesség bevándorolt utódainak és az anatóliai csiszolt eszközöket készítő, városokat építő, hasonló fajúnak mutatkozó újkőkori népesség leszármazottainak, hanem jelentős hurrita elemeknek, vagyis a Régi Kelet egyfajú, ragozó nyelvet beszélő, különböző nevű törzseinek az alkotása volt. A történészek általában a lydek eredeti hazájának nem Lydiát tekintik, hanem egy előbbi őshazát tételeznek fel, ahonnan később Kis-Ázsia nyugati részébe vándoroltak. Talán ennek a vándorlásnak egyik nagyobb állomáshelyét őrzi mai nevében a Kaukázus vidéki Van-tó körzetéhez tartozó és attól délre lévő Tirsin nevű magasfelföld, amelyen keresztül ma is pásztorkodó, vándorló kurd törzsek járnak. G. A. Wright és A. Gordus szerint ez az út már Kr. e. 6500 körül ismert volt, ezen keresztül bonyolódott le az áruforgalom a Van-tótól Palesztináig. A Van-tó körül akkor fontos kereskedelmi árut, a csiszolt kőeszköznek használt kemény obszidiánt bányászták. Az ércekben gazdag Van-tó környéke később fontos bronzipari központ volt. Tehát a lydek, akik az etruszkok egyik jelentős népi részlegét alkották, részben hétita- hurrita- turs eredetűek lehetnek. Mindenesetre helyesen nevezik őket egyiptomi nyelven tursa népnek, a név: (t)-úr(s), szintén az ur-árja származást jelöli. Következetes dolog, hogy a tursa (lyd) etruszk nép a magyarság úr-ágához tartozó, testvérnépnek tekinthető. És mint ilyen, az ugor nyelvcsaládhoz tartozó népek egyik törzse. /465/ A hurrik igen nagy számban telepedtek meg Mezopotámiában is korábban, nemcsak Asszíriába, de a tengermellékre, Káldeába is került közülük igen sok. Személyneveik alapján már régen azonosították őket az agyagtáblákon talált feljegyzések elemzésekor. Mint hegyvidéki nép, természetes szaporulatát eltartani nem tudván a hegyek közötti országukban, minden időben népesség kibocsátó volt, és a környező országok szinte folyamatosan kaptak utánpótlást soraikból. Szereplésük mindenesetre némi magyarázattal szolgál az etruszkban a Götz által észrevételezett sumér gyökök fölös számára.

Az eddigiekben felhozott etrúriai bevándorlók egy közös tulajdonsággal rendelkeznek: mindegyiknek hajóznia kellett új hazája eléréséhez, a magyaroknak pedig átkelniük az Alpok hágóin. Nem lehetetlen egyik sem, mint látjuk, de a rend kedvéért most mégis Nogara rasena népével zárom a sort, annál is inkább, mert eredetüket tekintve ezek is magyarok lehettek. Magyar Adorján akitől most hosszabb idézetet veszek, s ezt csak amiatt teszem, mert fentebb éppen a kelta-etruszk műveltségi kapcsolatok napfényre kerülése erősebb arányú európai elszármazásukat feltételezi - a magyar őstörökként tárgyalt néprészünk történetét látja az északinak nevezett eredetben. Az etruszk Turán istennő létezése mindenesetre ezt támogatni látszik.

Emiatt nem Magyar nyelvészeti fejtegetése érdekel bennünket elsősorban, hanem az etruszkok európai beágyazottságára találhatunk talán további használható elképzeléseket. Azt mondja: az etruszkok a valóságban a svájci és tiroli hegységek körül ereszkedtek le Itáliába. Amely Itáliától északra fekvő hegyvidéket az ottani raeti (réti) nevű népről Raetia (Rétia) néven neveztek. Amely római tartomány a mai Svájc és Tirol nagy részét foglalja magába. A réteket pedig már a rómaiak is az etruszkok rokonainak tartották, és amit az újabb kutatások mindinkább igazolnak is. Mindenesetre a rét (é magánhangzóval) őstörők, de nőelvű népre vall, aminthogy az etruszkok is, legalábbis egy részük razenna neve is nőelvűségre vall. (Az ismert t-sz hangváltozás és a magánhangzó.) Följegyzés is maradt pedig arról, hogy ezen Rétiában még a Kr. u. II. században is beszéltek etruszk nyelven, mindaddig, amíg az oda betörő harcias germánok e népet le nem igázták. De némely nyelvész véleménye szerint az ottani és észak-olaszországi rétoromán, ladins és furlán nyelvjárások, habár latin-germán keverékek is, de alapjukat az ott egykor beszélt etruszk nyelv képezte volt.

Svájc mellett ott van Tirol, amely név amellett, hogy szintén török szócsoportbeli, a mi turul szavunkkal azonosul, Tirol címere pedig ma is a sas, vagyis a turul. Tiroltól délre van Trento vagy Trent, a rómaiak idejében Tridentum nevű tartomány, ami szintén őstőrök név, habár árja módra belőle az első magánhangzó már ki is maradt. Ugyancsak Svájctól délre áll Torino vagy Turin, a rómaiak által Tourinum avagy Taurasia néven nevezve, amely város címere ma is a bika. Olaszul toro, latinul taurus - bika. De Rétiától délre van Trieszt városa is, amelynek régibb neve Tergeste vagy Tergesta volt. Legújabban Maiani francia tudós megállapította, hogy az etruszk nyelvben tarkszte - vásártér. De mivel az etruszk írásban is szokás volt, miként a magyar rovásírásban is, a magánhangzókat, különösen pedig az e-t kihagyni, eszerint a szó tarkeszte-nek is hangozhatott. A mai albán nyelvben, amelyről ismeretes, hogy a régi illír nyelv maradványa, treg, a szláv nyelvekben pedig targ, terg, trg - vásártér, vásárhely.

Honnan tehát e szó? Hiszen mi magyarul ma is beszélünk vásár-tér-ről. E vásártér szavunk az olasz eredetű piac szó magyar megfelelője (olasz piazza - tér, vásártér). Mi más pedig ezen szláv trg, terg, targ avagy az albán treg szó, mint a magyar tér szó származéka? Amely szó ősnyelvünkben gyökerezik, mert megfordított alakja rét szavunkban ma is él. Továbbá: tér és rét szavunk két kiterjedésű (kétdimenziós) terjedelmet jelent, a tár szavunk viszont háromdimenziósat. (Tár, tárul, kitár, feltár). Holott a szlávban, albánban az említett teng, treg szó egyedül áll, rokontalanul, aminthogy a nyelvekben az idegenből átvett szavak mindig rokontalanul állanak. Tény pedig, hogy az é magánhangzó ejtésekor szájunkat széthúzzuk (két kiterjedés), de az á hang ejtésekor tárjuk (három kiterjedés). A magyar tér szónak tehát nyelvünkben nemcsak hogy rokonai vannak: tér, rét, réteg, terül, elterül, kiterül, terület, hanem a tér és tár szavak amellett, hogy egymáshoz okszerűen viszonyulnak, még a száj nyitásmódja révén természetileg is megokoltak! Vagyis e szavak a magyarban nem idegen elemek.

De miért toldja meg (a nála már a magánhangzós) tark szót az etruszk nyelv még egy k hanggal, a szláv pedig még egy g hanggal (terg, targ)? Íme, ezt is csak a magyar nyelvből fejthetjük meg: Ma is mondjuk, hogy réteg, ugyanúgy mint ahogy azt mondjuk, hogy kéreg, tőzeg, méreg, mély hangzóval hólyag stb. Bizonyos tehát, hogy amint ma is létezik a rét szavunkból származó réteg, úgy létezett régen a tér szavunkból származó téreg szó is, amelynek értelme tehát vásártér is volt, és amelyből azután úgy az albán treg mint a szláv terg, trg származott, de ami az etruszkban már tark alakúra romlott. /467/

Teodoro Mommsen /468/ már igen régen megállapította, hogy az etruszkoknál az -ena vagy -enna szó- vagy névvégzés nőági származást jelentő rag volt és hogy például a Vive nemzetség Vivenna (latinosan Vivenius), valamint a Raz nemzetség (latinosan Rasenius) Razenna neve azt jelentette, hogy ők egy Vive, illetve Raz nevű anyától vagy ősanyától származnak. Ami azután más adatokkal együtt arra is mutat, hogy az etruszkoknál is még megvolt, ha csak maradványa is, a nőelvűségnek és az anyajogi társadalomnak. Magától értetődő, hogy ha a felhangos -ena vagy -enna nőiségi jelentésű volt, úgy ennek mélyhangú -ana vagy -anna megfelelője is meg kellett legyen, ahogy Mommsen meg is állapítja, miszerint az etruszkoknál Venus- Afrodite istennő neve Turan volt. ... Venus-Afrodite istennő, akit a rómaiak is hitregei ősanyjuknak tekintettek, azonos a mi Tündér Ilonánkkal, vagyis a magyarság regebeli ősanyjával és egyúttal Föld-, Víz-, Lég- és Holdistennőjével. Ezek szerint azután már egészen magától értetődik, hogy ha török őstörzseinknél a Napisten Turuk nevet viselt, akkor a Földistennő neve érthetőleg Turán kellett legyen, mert hiszen már azt is láttuk, hogy ha valamely szó vagy név magában véve hímségi volt is, de ha hozzá a nőt, nőiséget, anyát jelentő -en vagy -an végződés volt téve, akkor mégis nőiséget kellett jelentsen. ... Ezek szerint tehát világos, hogy Turuk, azaz Török is hímségi, míg Turán nőiségű jelentésű név volt. /469/ A Turán névnek ismert volt más alakja is. ... az r hangnak különösen a törököknél is gyakori z hanggá változásával ... még Tezan illetve Thezan kiejtése is létezett.

Miután pedig az őstörökök magukat e nőistenségük után nevezték - természetesen csak nőelvi törzseik -, úgy tehát az etruszkok türén, tirenna, vagy az első szótag megfordításával rét, retenne, razenna nevet is megfejtve látjuk, de fölismerjük ezekben a latin terra, terrenum - föld szavak etruszk eredetét is. Mivel pedig a t hangnak z-vé, ennek pedig r hanggá változhatása jól ismert jelenség, ezért a türenna, razenna és Turán neveknek a rutén névvel azonos voltát is elfogadhatjuk. Az asszír emlékek ékiratai is emlegetnek egy rutennu nevű népet, amellyel az asszírok harcoltak, mi pedig jól ismerjük a ma szláv nyelvű rutén népet, amelynek ősei azonban ezek szerint őstörökök kellett legyenek. De voltak bizonyára az őstörököknek és így az etruszkoknak is, hímelvű törzsei is. Az olaszok az etruszkokat és ezek mai, már olasz nyelvű utódait toscano, tosco és tusco néven is nevezik. Ha pedig tudjuk, hogy az r hang sziszegő sz, z, zs hangokkal váltakozik, akkor észrevesszük, hogy hiszen e nevek nem egyebek a török név torkán, torko, turko, azaz turk avagy török nevénél, sőt tudjuk, hogy a törökök olasz neve ma is turco. Úgyhogy e nevek alatt tehát az etruszk törzsek hímelvi részének neveire kell ismernünk. /470/ Rendelkezésre álló adatainkból pontos elszármazási arányokat az etruszkban kimutatni még nem tudunk, egy biztos kapaszkodónk azért mégis van. Az etruszkok rovással írtak, ami két dologra mutathat: egyrészt az írást hordozó magyar népelem igen korai megtelepedésére utalhat amely a kárpát-medencein kívül föníciai elszármazású is lehet -, másrészt viszont az írást hozók nagy számarányára. A rovás megléte magyar vagy abból eredő származást erősít Kr. e. 1000 táján, az északinak mondott elszármazású néprészek az Alpokból és a Kárpát-medencéből viszont a legközelebbiekként tekinthetők az Etrúriába hajón érkezőkhöz képest.

Az etruszk etnogenezis közvetlen lefolyását útjelzőként mutató fontosabb népek szereplését áttekintettük az eddigiekben. Most jelzem az utolsó, helyesebben az időben első itáliai benépesüléssel kapcsolatos helyzetet. Akár a Kincsestárban felvázolt európai benépesülési folyamatát tekintem, akár az e könyvben is már ezzel kapcsolatos leírásokat, mindenképpen utalnom kell Itália indoeurópaiak előtti, vélhetően ragozó nyelvű népességére. Nemcsak azért, mert ami Európára igaz, itt is az. Már csak azért sem, mert Kr. e. 2000-et megelőzően indoeurópaiak nem létezvén, ragozó nyelvűek kellett ott lakjanak. Egyszerűen azért, mert akár a Meszlényi-féle, általa finnugornak - valójában magyar - nevezett rénszarvasvadászok /471/ költöztek volna oda, akár elismerve a Kárpát-medence magyar és népesség kibocsátó voltát egyszerűen a magyarhoz közeli nyelvet kellett beszéljenek ott is. Mindez felette kicsire csökkenti az északról történt indoeurópai bevándorlás korai feltételezésének lehetőségét, amelyet az eddig említett Pallottinón kívül E Altheim /472/ német történész is vall. Ebben tehát nem értek egyet velük, míg az etruszk etnogenezis helybeli kialakulásában viszont-az eddig felhozottakra alapozva - igen. E folyamat indoeurópai részességének alig számottevő feltételezhetőségét leszögezhetjük, épp a rovásírás alkalmazása miatt, ugyanis a rúnán kívül - amelyet a hunoktól tanultak a germánok - indoeurópai nép rovással nem írt ilyen korán. A kialakult latin nyelvet szemlélve, amely elképzelhetetlen mennyiségű európai ősnyelvi szókincset vett át, legalább ennyit fel kell tételezzünk általában az előzményekről.

Végeredményben látnunk kell azt a 3000 évvel ezelőtt megkezdődött, jobbára ősnyelvi - beleértve a magyart is - alapokon lezajló etruszk egyesülési folyamatot, amely elszármazását tekintve kiterjedt a teljes keleti Földközi térségre és a már bőven benépesült Európára is. Az etruszk etnogenezis alapos elemzése más szempontból is fontos számunkra. A rendszeres történetírást megelőző korból ez lenne az első nagyobb európai szellemi gyülekezőhely, amelynek létrejöttét már megközelítően fel tudjuk vázolni. Később látjuk majd, hogy saját Kárpát-medencénkkel távolról sem állunk ilyen jól, igaz, ott legalább a vonaldíszes műveltségig kellene visszahátrálnunk az időben. Most már ezek után mégsem teljesen csak a régészet eredményeire támaszkodhatunk, de az itt feltárt szellemi bizonyítékok is támogatják az ottani helyzet felvázolását.

Nagy keresztet vesz hát a nyakába az, aki az etruszkok nyelvének titkait kutatja. Aki indoeurópai vagy ismeretlen eredetű nyelvként írná le, az a tévedés ódiumát vállalja, viszont nem lóg ki az indoeurópaiak kötelező gyakorlatából, miszerint jobb mindent gyorsan átminősíteni indoeurópaivá, netán ködössé, mielőtt mások más eredményre jutnának. Aki a ragozó ősnyelv egyik leszármazottjaként állítaná be, az előbbiek haragját vonná magára, nem beszélve a honi ortodox berkekben gyakran használt ún. "tudománytalanság" bűnéről. Nem tudom melyik lenne a nagyobb bűn e kettő közül, az viszont biztos, hogy a történelem iránt érdeklődők tudatlanságban tartása vagy megtévesztése nagyobb lenne mindkét előző bűnnél. Voltak magyarok is, akik megkísérelték a megfejtést. Baráth Tibor, /473/ dr. Szabó Károly /474/ és Kúr Géza /475/ kézenfekvőnek tűnő megfejtést ad az etruszk feliratokra, és mindezt a magyar nyelvre alapozva. Az eredmény számunkra, akik tudunk magyarul, igen meggyőző lehet. A felismert azonosságok közös tőről való származást mutatnak. A magyarhoz való hasonlítás ez esetben nem a magyar ősiség bizonygatását célozza - bizonyítottuk már korábban eléggé -, hanem egyszerűen annak a ténynek a figyelembevételén alapszik, hogy a magyar nyelv földrajzi- kárpátmedencei- védettsége és elkülönültsége folytán a ragozó ősnyelv leszármazottai közül a legkisebb változásoknak, külső hatásoknak volt kitéve. Ez annál is inkább igaz, mert 800-1000 éves szövegeinket értelemzavaró tévedések nélkül vagyunk képesek olvasni és megérteni - ugyanezt mondja Szentmihályi Szabó Péter is édesapja könyvének előszavában is. /476/

463. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977.
464. Ld. Csőke Sándor: A sumér ősnyelvtől a magyar élő nyelvig. Turul kiadás, New York, 1969, valamint Sumér-magyar egyeztető szótár. Turáni Akadémia, Buenos Aires, 1973.
465. Bornemissza Katalin: Etruszkok, a Régi Kelet népe. Táltos, II. évf. 3. szám, 1999. május-június, Toronto. 6-9. o.
466. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 120. o.
467. Magyar Adorján: Az ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995. 600-601. o
468. Teodoro Mommsen: Storia di Roma. Róma, Aequa Societ. Anonima. Edizione Quattrini. I. 136. o.
469. Magyar Adorján: Az ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995. 582. o.
470. Magyar Adorján: Az ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1995. 587, o. 471. Meszlényi Róbert Imre: A magyar nép etnogenezise. Kézirat, Bázel, 1999. 6. o.
472 Ferenczy Endre-Maróti Egon-Hahn István: Az ókori Róma története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 26-27. o.
473. Baráth Tibor; A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993.
474. Dr. Szabó Károly: Etruszkok és magyarok, Design és Quality, Budapest, 1997.
475. Kúr Géza: Etruszk-magyar rokonság. Warren, Ohio, USA, 1966.

Itt természetesen az ellenvetések is elvárhatók, de mielőtt valaki ezzel élne, meg kellene válaszoljon néhány fontos kérdést. Például: gesztáink eredeti magyar részleteit milyen szempontok szerint írták át a jóval szegényebb latin karakterkészletre? Ugyanez fordítva is kérdés. Hogyan olvasták akkoriban az átírt szövegeket helyes kiejtéssel? Tovább menve fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a sumér ékjelek hangzósítása ma is megállja-e a helyét azon oknál fogva, hogy annak idején nem magyarok hangzósították a jeleket, tehát magánhangzóink valódian korrekt azonosítása máig sem történt meg. Ha egy sok jelentéssel bíró rögzített ékjel hangzósítása ugyanaz, mégis mi a különbség köztük? Mind rokon értelmű szavak lennének?

Természetesen nem, akár Deimel (Anton Deimel: Sumerisches Lexikon), akár René Labat szótárain rágjuk át magunkat; ilyet nem állíthatunk. A magyar ugyanis nem ismer olyan variációs lehetőségeket, mint pl. a kínai, vagyis nem a hangsúly és a kiejtés lejtése mutatja a változatot, hanem a magánhangzók változtatása. Mindezzel arra célzok, ha egy ékjelet pl. su értékkel adtak meg a régiek és tízféle jelentést párosítottak hozzá, az korántsem biztos, hogy csak su-ként több értelemmel bír, hanem elvileg lehet su, sü, sö, sú, sű, ső, sé, sá is, ami már egy másik szó lenne. Mivel azonban a megfejtők nem tudtak magyarul, ritka és kevésbé ritka magánhangzóink elvesztek e művelet során eddig. Meglehet, éppen a mai magyar nyelvre-és most már a keltára is, és persze a sumérra is, de a latinra is - alapozva lehet visszafelé hátrálva, a nyelv alakulását is felhasználva, a korrekt hangzósítást végérvényesen elvégezni.

Az meglehet, hogy olyan ellenvetés is felmerülhet, miszerint éppen az indoeurópaiaknak sem sikerült valami ehhez hasonló módszerrel az indoeurópai ősnyelvet rekonstruálni, de itt nem is erről van szó. A mi ősnyelvünk megvan legalább ötezer éves állapotában. Az etruszkkal kapcsolatos kutatásban mindenesetre figyelembe kell vegyük mind a sumér, mind az etruszk törökös jellegét is, de nem abban az értelemben, ahogy azt ma tanítják, hanem magyar gyökérből. A korrekt hangzósítás kérdése kerül előtérbe, sőt, a magánhangzók kalandja és új karrierje lehetne ez. Mást nem is várnánk igazából, mássalhangzóinkkal nagyjából tisztában vagyunk. A korrekt hangzósítás elvégzése kezünkbe adhatná az eurázsiai nyelvekbe átszüremlett ősnyelvi anyag pontos körülhatárolásának lehetőségét is, kizárva egyúttal a bármilyen szempontú találgatásokra épített nyelvészkedés létjogosultságát és szélesebb alapot adna nemcsak a mai magyar, de éppen az etruszk nyelv feltérképezéséhez is. Ez a gondolatmenet itt most csak elvi lehetőségeket vesz sorra. A kérdés alaposabb, nyelvészetileg is megindokolt kibontását Dudás Rudolftól veszem.

A felismerés valós voltát mutatja, hogy e kérdéskör már másnak is eszébe jutott. Dudás Rudolf amerikai sumerológus tudós a sumér hangrendszer kiértékelése közben nézett szembe először a most felvetett kérdéssel és rögtön kézzelfogható példákat is adott hozzá. "Amikor a sumér nyelvet Assurbanipal asszír király az akkád-asszír nyelvre lefordíttatta, kiderült, hogy a sumér nyelvnek már akkor olyan hangzói voltak, amiket az asszír nyelv hangzóinak segítségével nem lehetett visszaadni. Így jött létre az a bonyodalmas helyzet, hogy a modern nyelvészek egy bizonyos asszír magánhangzónak többféle értéket adtak, amiket a melléjük írt római számmal érzékeltettek. Ez az eljárás még ma is elfogadott: némely ilyen homonimának egy tucatnál is több értéket tulajdonítanak. Pedig a magyar nyelvben is vannak homonimák elég szép számmal, amikbe mi mégsem zavarodunk bele, mert értelmük attól függ, hogy egy gondolat kifejezésekor a mondat melyik helyén, milyen szó előtt vagy után, milyen gondolatvonatkozásban használjuk. Ezek a követelmények a sumér nyelvben is ugyanilyen mérvadóak voltak. Még több ezer év eltelte után is léteznek a magyar nyelvben olyan mondatok, amelyeknek fonológiája rámutat az annak értelmileg, szemantikailag megfelelő sumér mondat helyes hangtani kiejtésére. Például, ha azt a sumér nyelvtan szabályai szerint vizsgáljuk, a magyar kifejezések:

SZOKÁS, illetve SZOKÁSOS sumér etimológiája így néz ki: ZU - UK(L)) - Á -AS - népi ismeret ereje szerinti; illetve: ZU - UK(LJ) - Á - SU - US - népi ismeret erejét követő
ZU - ismeret, tudat, értelem (Labat 6); UK(U) - nép (L. 312), -AS, - SU - -ért, szerint, -képpen (L. 1.); ÚS - követni, űzni (L. 211); (us-tor / os-tor)
Az -AS, -SU irányítótagok használatára és értékére példa: U - DU10 - A- RÍ - ÁS - jó úrhoz illően, udvarias.

Ezek és ezekhez hasonló több ezer más, közeli azonosság fedi fel a két nyelv egymáshoz való közelségének a titkát. Úgyszintén a gyökszavak, gyökök, ragok, igék azonosságának nagy számával találkozunk a szótárakban. Ismételten, ha a magyar szót a sumér mondatszerkesztés és hangtan szabályaiból kiindulva szótagról szótagra elemezzük, rájövünk arra, hogy a vizsgált magyar szó értelme, gondolata ugyanaz, mint az általunk sumérul megfejtett szöveg értelme. Mindennek azonban előfeltétele a sumér nyelv igazi hangrendszerének, nyelvtanának, gondolatmenetének az ismerete. Vagyis tudni kell sumérul. Nem szükséges ahhoz se finnugor, sem nemzetközi törvényekbe merevedett nyelvészeti tudás, mert a sumér-magyar rokonság meghatározásának problémája nem más, mint a két testvérnyelv kizárólagos belügye.
A nemzetközi akkádos irányzatú nyelvészet erőfeszítései reménytelennek látszanak. A homonimákat sikeresen szétválasztani nem képesek annak ellenére, hogy minden egyes számmal jelölt homonimának a sumér szövegekben külön-külön ékjelcsoport felel meg. Tehát minden logogramnak, jelcsoportnak külön értelmi jelentése is kellett hogy legyen. Ezt a gordiuszi csomót szétbontani csak magyar nyelvészek lesznek képesek. Ennek a ténynek fontosságát bele kell vinni a köztudatba, ez pedig a magyar honpolgár saját belügye, nem pedig zavart agyú, idegen szellemű politikusoké vagy idegen nézeteket valló tudósoké.
Régi írásos emlékeink még mindig olyan tendenciát mutatnak, ami inkább a sumér hangrendhez húz, amikor a mai értelemben vett "sz" mássalhangzót kell kifejezni, földrajzi neveink elemzése is rávezet erre, amikor a mai "sz" hang kifejezésére "z"-t használ. Ugyanígy kellett, hogy legyen még régebbi rovásírásos írásrendszerünkben is. Még a latin betűkre való áttéréskor is tudott dolog volt, hogy mai "sz" diftongusunk tulajdonképpen egy ősi "z"-vel egyenértékű.
Az imént felhozott szavak: "szokásos", "udvarias" valamelyest arra is rávilágítanak, hogy az "u" magánhangzó mikor tartja meg "u" értékét és mikor lágyul "o"-vá.

Továbbá a "szokásos" és "népi ismeret erejét követő" kifejezések között semmi szemantikai különbség nincs: a sumér kifejezés mintegy "körülmagyarázza" a magyar szó belső értelmét.
Ezek után az is világossá válik, hogy a sumérrel azonos formájú és értelmű magyar szógyökök csodálatosan tömör kifejezőképessége sumér vagy még inkább közös bölcsőre vezet vissza. A közös nyelv eredete a történelem előtti évezredek ködében látszik elveszni. ,..
Most azonban vegyünk egy másik példát a sumér és a magyar szellem azonosságának bizonyítására. Sok esetben a magyar "SZER" szó a sumérban "ZUR,"-nak regisztrált szóra megy vissza olyan szavakban, mint pl. "SZŐR, SZŐRIVEL, SZÖRZETÖS, SZŐRTARTÁS, SZÖRELÖM". - SZERETEM - SZŐR-E-TÖM - ZUR-E-TUM - "gondját viselem".
ZUR - gondozni, imádkozni, kérni (L. 437); E - tárgyeset rag (Galgóczy János); TUM - viselni, vinni (L. 434).

Alapértelme tehát nem szerelem, hanem gondviselés. Íme egy árnyalatnyi különbség, ami más nyelvekben nem létezik. A SZOR / ZUR szó értelméből az is kitűnik, hogy amikor őseink "SZERT ÜLTEI', az állami ügyek intézését Istenhez való kérelmekkel és imádságokkal is elősegítették. Népünk hagyományainak maradandóságára építve nem lehetetlen, hogy a ZUR szót már maguk a sumérok is SZŐR-nek ejtették. A SZOR szót regisztráló akkád-asszír nyelvnek ugyanis O hangja nem volt. /477/ Van viszont mind a mai napig igen szép Ö- jük a jó szögedieknek, akik édös szörelömmel szeretik az arra érdemeseket és eközben bámulatos következetességgel beszélik őseik nyelvét. Éppen ilyen betűket, ősi hangzókat kell majd feltérképezni, ha egyszer valóban meg akarjuk ismerni ősnyelvünk rejtelmeit. De nem feledve etruszkjainkat, éppen a SZŐR-SZER szavakkal, Caere - kiejtése SZER, ma Cervetri - etruszk városának nevével kanyarodhatunk vissza a felvett szálhoz.

Dudás egy idézettel folytatja: "Itt kell most megemlékezzek dr. Szabó Károlyról, aki a SZER szó meglétét az etruszkoknál is felfedezte. Szerinte a SZER szó a tartani igével áll kapcsolatban (szert tartottak, szertartás), tehát elsődleges formájában valami olyan tárgyhoz fűződhetett, amelyet a szertartás alatt felemelni, fenntartani kellett:/478/ Hitel jár Szabó Károlynak azért a megállapításáért is, hogy véleménye szerint az a nép, amelyiket mi magyarok és az etruszkok is közös ősnek tekinthetünk, az a szkíták népe volt. Ha felismerte volna azt, hogy a SZER szót a sumérok is használták, azzal a tudottan szkíta eredetű népek számát háromra növelhette volna. Etimológiailag kimutatható, hogy az ősi szkíta szógyökök némi elváltozásának az oka két (másik) okra vezethető vissza: az új keletű sumerológia esetében egyrészről az akkád nyelv magánhangzókbani szegénységéből ered; amint láttuk, pl., hogy Ő helyett U-t voltak kénytelenek behelyettesíteni, másodsorban egy újabb keletű magánhangzó-elváltozást a könnyebb kiejthetőségre való törekvés hozta magával, amikor pl. az U magánhangzóból O lett, pl. ZU - UK - ÁS-ból SZOKÁS.

4. rész