|
MESTERHÁZY ZSOLT: A MAGYAR ÓKOR 1/4
A NAGY ÓKORI VILÁGHÁBORÚ ÉS A "RÓMA-SZINDRÓMA" (AVAGY AZ INDOEURÓPAI TÖRTÉNETÍRÁS CÁFOLATA KELETIEK (KELTÁK) ÉS TÁRSHONIAK (ETRUSZKOK)
Ajánló
"Eljött az ideje Európa ókori történelme helyreállításának, és annak is, hogy bemutassam azt a több száz éves világégést, amely eredményeként az ősi magyar Európa az indoeurópaiak Európája lett " "Ha a mai magyar lakosság fele már nem hiszi el azt, amit magyar őstörténelem címen neki előadnak a rendes nappali oktatás minden szintjén, akkor azzal a történelemmel igen nagy bajok vannak." "A jövő Európájára és annak köztudatára nézve is jelentős a "Róma-szindróma" mibenlétének elemzése. Másképpen ez az indoeurópai történelemszemlélet dogmává nemesült ferdítéseit tárgyalja, igyekszik annak gyökereit felkutatni, kimutatni helytelen megállapításait, lehetőség szerint életképes cáfolatát adni, és téves elképzeléseit megsemmisíteni." "Szertefoszlatom a mai Európa avult történelmi eszméit, és most szembesülhetünk a magyar ókor máig ható eszmeisége helyreállításának szükségességével saját érdekünkben. Ha innét nézzük a magyar ókor történelmének mélyből feltörő üzenetét, akkor valóságos, mai, hétköznapi és húsba vágó kérdéseink kellős közepén találjuk magunkat "
Dieses Buch über die Geschichte des ungarischen Altertums dient mit vielen Überraschungen für die Leser in Westeuropa. Die heute unterrichtete Geschichte des Altertums normalerweise beginnt mit den Römern und Griechen und ihre Geschichte soll die damaligen Ereignisse erklären und beschreiben. Die Geschichte des Römischen Reiches spielt in dem modernen europäischen Geschichteschreiben eine sehr wichtige Rolle. Das Buch fängt die Erörterung der europäischen Geschichte mit viel älteren Zeiten an, als Europa aller Wahrscheinlichkeit nach noch eine einheitliche Sprache sprach. Der Verfasser stellt die Wurzeln der von der agglutinierenden Völker geschaffte Sprache und Kultur der Östlichern oder Ostiern (d.h. Kelten), dar. Er zeigt damit die Parallelen in den keltischen und etruskischen archäologischen Funden. Zahlreiche Beispiele für Analogien zwischen den keltischen und bronzezeitlichen Funden von Terrenum des Karpathen-Beckens werden gebracht. Diese Analogien sprechen für die Ethnogenese der Kelten-Völker in situ. Zahlreiche Angaben werden aufgezählt, die sehr wahrscheinlich eine enge Verwandtschaft zwischen sumerischen, keltischen, und ungarischen Sprachen machen. In einem riesigen sprachlichen Tableau zeigt er die verblüffend viele Rückstände dieser Kultur in den heutigen europäischen Sprachen und stellt fest, dass die agglutinierende Grammatik wurde aber durch die neu gestaltende altertümliche Europa nicht übernommen. Die zahlreichen Widersprüche zwischen sprachlichen Fakten und geschichtlicher Vorstellungen fordern eine Neuauffassung der europäischer Geschichte. Besonders wichtige und große Veränderungen sind nötig in Erklärung der etruskischen und romanischen Sprachen und Völker. Der Verfasser schlägt eine vollkommen neue Methode zur Forschung des etruskischen Problems vor, die er Aufgrund der sumerisch-ungarisch-hurritisch-keltischen Fundament so erdenkt, dass die volle sprachliche Erschliessung der Ural-Altaiischer Sprachfamilie notwendigerweise einbezogen wird. Er zeigt die ungarischen Forschungsergebnisse, nach denen die etruskischen Texte mit Hilfe der ungarischer und verwandter Sprachen zu lesen und entziffern sind. Die Veränderungen beeinfflussen die römische Geschichte, wesentlich abkürzend die Anfänge aber betont die Veränderung der allgemeinen Beurteilung Roms und schlägt eine allgemeine Überarbeitung dieser von uns gekannten Geschichte vor. Die Ausdehnung der flektierenden Völker (heute indoeuropäisch genannt) führte zu einem mehr als fünfhundert Jahre langem Weltkrieg, dem Grossen Altertümlichen Weltkrieg, wodurch die neue Völker die keltische Zivilisation, die Gesellschaften der ersten europäischen Hochzivilisation, abgesehen von einigen sprachlichen Inseln im Westen und im grösseren Teil des heutigen Ungarn untergeworfen und vernichtet haben und eroberten das Kontinent. Dieser Weltkrieg beginnt mit den schweren Angriffen nachdem das Mediterraneum von Rom erobert wurde. Riesige Kraftquellen aus dem ganzen Reich standen zur Verfügung und dies ermöglichte den Krieg gegen den agglutinierenden Völker auf drei gleichmässig grossen Kriegsfronten gegen Gallien und Britannien, gegen Karpathen Becken und gegen Ponthus und Parthier Reich. Ausgezeichnete Feldherren standen zur Verfügung, der fast irrationale Machtkampf der ersten Triumviraten charakterisiert die Epoche. Als Ergebnis der drei Kriegen riesengrosse Territorien der agglutinierenden Völker wurden in römischen Joch gezwungen, aber trotz der Verluste konnte eine Grenze der Eroberungen von den Angegriffenen gestellt werden, das Sklavenreich erreichte ihre grösste Ausdehnung und hatte keine Energie mehr noch weitere Territorien zu erobern. Als die neue Kriege nicht mehr den gewünschten Erfolg brachten, die Ökonomie kam in eine dauerhaften Krise und brachte immer mehr Krisenerscheinungen in das Leben des Reiches. Diese demoralisierten und zugrunde machten den Staat und durch die pannonischen Soldatenkaisern auch das Zentrum des Reiches hatte sich nach Norden verschoben. Diese Agonie wurde dann durch die Hunnen und die germanischen Verbündeten von Attila beendet. Er konnte den Sklavenhalter Gesellschaft ruinieren, aber die Einheit der alten agglutinierenden Europa konnte nicht mehr wiederhergestellt werden. Er hatte Rom nicht erobert, aber kehrte zurück nach Hunnien, ins Karpathen Becken. Die verbündeten Germanen hatten andere Ziele, und liessen Attila ermorden. Sie brauchten Rom, und sie haben sie in einigen Jahrzehnten erobert. Um dieses zu erreichen, mussten sie den italienischen hunnischen König, Odoaker ermorden und okkupierend die Ruinen von Rom hatten sie sich mit der Reichsidee des untergegangenen Imperiums vereinigt. Der Verfasser bezweifelt aufgrund der aufgezählten Beweisen die grundlegenden Theorien der indoeuropäischen Geschichte und Sprachwissenschaft. Er verleugnet auch die angenommene Einheit der flektierenden (indoeuropäischer) Völker. Er widerlegt die verbreitete Meinungen von indoeuropäischer Natur der Hettiten, Etrusker, Kelten, und Scythen. Dadurch verleugnet er die vier geschichtliche Grundlage der indoeropäischer Völker in der Form, wie es heute unterrichtet und allgemein vorgestellt wird. "Jetzt können wir wirklich verstehen warum war die Sprachwissenschaft so wichtig für die Indoeoropäern und Finnugoristen. Zählen wir auf: die Indogermanisierung der Scythen baute den historischen Weg zur Aufbau bis Indien und zurück. Die Umqualifizierung der Kelten diente die Erschaffung und das Untermauern einer Überrangigkeit von Europa, sonst hätten sie anerkennen müssen, dass die westliche Kultur und Zivilisation nicht von Indoeuropäern stammt. Die Umqualifizierung der Hettiten zu Indoeuropäer hiess die Spaltung der sprachlicher Einheit des Alten Orients und dadurch die Verleugnung der Wichtigkeit der von dort nach Europa strebenden agglutinierenden Völker. Dies ermöglichte weiterhin die Schaffung neuer Theorien über die Urheimat der flektierenden Völker. Die Betrachtung von Etrusker als Indoeuropäer (bzw. Unbekannter Herkunft) ermöglichte, dass die Römer als indoeuropäisch betrachtet worden sind. Wir sollen die Frage stellen, was für Argumente noch für die indoeuropäischen Geschichteschreiben und die Sprachwissenschaft, die herkömmliche Auffassungen aufrechtzuerhalten sprechen? Wir können jetzt die Antwort geben: keine" Der Verfasser möchte die europäische Geschichte auf ein viel richtigeren Fundament setzen. Er denkt, daß die wirkliche Wahrheit ist wichtiger als erfundene falsche Überrangigkeitsargumenten. Er ist überzeugt, dass eine reale Betrachtung der Anfängen der europäischer Kultur und Zivilisation ist ein Gewinn für ein jeder, der die Vergangenheit kennen möchte, wie sie wirklich geschah. Diese traditionelle westeuropäische Geschichtsbetrachtung wurde auch nach Ungarn importiert und diese bestimmt auch noch heute die unterstützte Geschichtewissenschaft. Diese Auffassung hatte zu sehr beträchtlichen Schäden dem ungarischen Volke verursacht und hatte auch eine Teilverantwortlichkeit an der Tragödie des Landes nach dem ersten Weltkrieg (Trianon). In der sich vereinigenden Europa sind die falsche Stereotypien über die Ungaren und ihren Verwandten und Irrtüme nicht mehr zu lehren. Er beschreibt die wahre europäische Anfänge, darunter als den kleinsten gleichen Hauptnenner in der europäischen Geschichte die keltische Erbe und nicht die Tradition der sklavenhaltenden Imperien. Der grösste Fehler der indoeuropäischer Auffassung ist, dass durch die Verleugnung der realen Anfängen sie für sich eine Welt ohne Anfang geschaffen haben und deshalb konnten sie mit der Tradition der östlichen (bis Mesopotamien) Einflüsse nichts anfangen. Der Autor anerkennt die Ergebnisse von jener westlichen Wissenschaftlern, wie z. B. der deutschen Müller-Karpe, Schachermeyr, die zum Abbau der falschen Auffassungen wesentlich beigetragen hatten. Weil sie aber nicht alle Irrtümer beseitigen konnten, hatte der Verfasser die Beseitigung weiterer falschen Auffassungen übernommen, damit Europa nur eine einheitliche und wahre Geschichte bleibt. Durch die Neugestaltung der Anfängen bekommt ein neues Licht auch die altertümliche Geschichte des Karpathen Becken (d.h. Alt-Ungarn). Neue Bedeutung und Rolle bekommen die unzählige archäologischen Paralellen mit den Funden von Kleinasien, der Ägäischer Welt, Mesopotamien, Kaukasus Gebiet und Turan, sowie die Identifizierung von der Früchten des Wissens. Es hatte nicht eine peripherische, sondern eine zentrale Rolle in der Übertragung der östlicher Tradition nach die westlichen Teilen des Kontinents. Ebenso wird die geborgene Geschichte des Ostens, Ponthus und besonders Parthien, die durch ungarisch verwandten Dynastien regiert wurden, erleuchtet.
Dieses Buch über des europäisches Altertums ist nicht ohne jeden Vorgeschichte. Der Verfasser publizierte ein Buch über "Schatzkammer der ungarischen Urgeschichte", in dem die ungarische Urgeschichte bis ungefähr 10 000 vor Christi (in chronologischen Reihenfolge) geschildert wurde.
THE GREAT ANCIENT WORLD WAR AND THE ROME-SYNDROME This book about the ancient history of Hungary provides many surprises for the western European reader. The European ancient history begins today with the Greeks and Romans. The Roman Empire receives an explicit place in it. The European history will be generally discussed from this point of view and a great influence of the history of Rome can be detected even in the today's Europe. This book visualises a much more ancient European history, when the continent had yet a single language or closely related languages with its rather uniform civilisation and culture. The author presents the roots of the Celtic (means Eastern coming) Europe, its language and civilisation that was a creation of the people with agglutinative languages. He presents the archaeological proofs for the many parallels between Celtic and Etruscan founds and many examples are given for the Celtic and ancient bronze-age Hungarian parallels. He is convinced that the ethnic development of Celtic civilization is bounded to the Carpathian Basin (Old-Hungary). He presents proofs for the relations between Sumerian, Celtic and Hungarian languages. He shows on a vast tableau the living presence of the Sumerian, Celtic and Hungarian languages in the today's languages of Europe. However, the grammatical system was not adopted. Only a great part of the vocabulary was transmitted into the ancient Indo-European languages. Through the contradictions linguistic material he documents the statement that the linguistic development of the Western European languages does not correspond with the historic description and in several instances leads to contradictions. Especially great changes are suggested in the Latin and Etruscan fusion. To study this problem the decoding of Etruscan texts is suggested with the help of the Hungarian language. This could be realised on the basis of related Sumerian, Hungarian, Hurritic and Celtic languages, but for this a large-scale study of the Ural-Altaian language family should be evaluated. He presents examples that Etruscan texts become understandable with the help of the Hungarian and related language. The changes severely influence the present view of the Roman History, shorten significantly its duration and influence also its role in the European history. A long fight began with the entrance of the inflecting (Indo-European) peoples on the scene of history. By this the peoples of the first European high culture was abandoned and eroded except several Celtic islands and the greater part of the Carpathian Basin. This was the Great Ancient World War. Its story begins with heavy Roman attacks after the Mediterranean World become part of the Empire. As a consequence vast sources of human, economical and military power ready for new offensive wars. At the same time three large fronts were opened towards Gallia and Britannia, against the Carpathian Basin (the Ancient Hungary) and Pontus, and in the Ancient East against the Parthian Empire, on altogether many thousand's kilometers long military front-zone. Also capable commanders were at hand. The intrigues, the mad power fights of members of the first triumvirate characterise the epoch. In the first act of this war between inflecting and non-inflecting (agglutinative) peoples the exponential growth of the Empire could be stopped. It could not conquer the territories behind the Rhine and Danube and the Parthian Empire could resist over centuries. This stabilization, however, made impossible to strengthen the Empire with novel external sources. The corruption and the growing inefficiency of the slave-keeper society deteriorated slowly the functioning of the state. When the military emperors came to power, even Rome ceased to be the centre of the empire. Atilla supported by the emerging German allies failed the rests of the overaged, agonising empire. He could suspend the Slave Empire, but he could not restore the ancient Celtic Europe. He even did not conquer Rome, however returned to the Carpathian Basin. The allied Germans had another opinion they wanted Rome and let murder him. Somewhat later they got what they wanted. However, the Hunnian king of Rome, Odoaker should have been killed before. The Germans settled the ruins of Rome and inherited the idea of the Empire.
The numerous proofs presented led the author to deny the theories founding the Indo-European history and linguistic and does not agree with the idea to consider the inflecting people as homogeneous family. He denies the Indo-European nature of the Etruscans, Hettitas, Scythians and Celtic peoples. By this four large supporting columns are fallen from the artefact building of Indo-European history He says, now we can understand why the linguistic is so important for the Indo-Europeans and funs of Finno-Ugrians. The indogermanization of the Scythians made possible the building of the genealogy up to India and from India to Europe again. The reclassification of the Celtic culture served the foundation of the idea of superb Europe, in the opposite case it should have been accepted that the Western civilisation is not of Indo-European origin. The transformation of the Hettites meant the artificial disruption of the linguistic unity of the ancient Eastern agglutinative cultures. However, this made impossible to accept the idea of the movement of these people towards Europe. The Indo-European presentation of the Etruscans supported the idea of Indo-European nature of the Roman people and Empire. We should put the question, does have the Indo-European history and linguistic arguments for the Indo-European origin of the European culture?
The author would like to build up the European history on a much more profounded fundament. He thinks that the real truth is more important than to have artefacts for the European supremacy. He is convinced that a real view of the sunrise of the European culture and civilization will be a benefit for everybody who would like to see the history as it truly happened. The Indo-European view of the history and its errors were fully accepted and teached also in Hungary. Even the present official history is based on it. This caused significant losses for the Hungarian nation, its consequences are far reaching and the fall of Hungary after the First World War was also partly caused by it. (Trianon) He is convinced that the ancient and early mediaeval Hungarian history can be truly written only on this new perspective of European history. He stresses that these newer findings do not allow the use of false stereotypes about Hungarians and related peoples. He thinks that the smallest competitor for the ancient European common history is the Celtic tradition and not the heritage of the slave-keeping societies. In the Indo-European history the largest error will be considered in the fact that the basis of it was chosen wrong. Therefore a world has been created that never existed. And what is even more profound, in this artificial framework they could not find place for the civilisation streams originating from the East. There were, however, several scientists, like the German Müller-Karpe and Schachermeyr, who recognised some of the mistakes. The author went ahead on this road to deny other significant misunderstandings to provide the possibility to have only one European history. In this book the history of the Carpathian Basin receíves new insights, A large number of archaeological findings from here will be compared with the founds in Asia Minor, Aegean region, Mesopotamia, Caucasus area and Turan. An incredible large amount of parallels and overlapping were discovered. It had not a peripheral, but a central role in the ancient history. It was the connecting and transmitting place to pass the heritage of the East to the West of the continent. By the same way the Hungarian related moments will be presented in the history of the East, Pontus and especially in the Parthian Empire led by daha-scytians related to the Hungarians.
This new evaluation of the old Hungarian history has a long tradition. The author published the book about "The Treasury of Hungarian ancient History" by the Publishing House Magyar Ház, Budapest, 1998. This is historical chronology and views the ancient Hungarian history back of 10 000 years. It summarises the knowledge of the not official Hungarian historic research and views. The genesis of the agglutinative Hungarians will be discussed in the area Caucasus, Mesopotamia and Carpathian Basin. He comes to the conclusion that in the Carpathian Basin the Hungarian or an early Hungarian language has been used since approximately 5 000 years. More exactly the settled agricultural ground population with its culture and civilisation was able to integrate the later coming peoples that were mostly related to Hungarians. The Treasury measures the time with large scale. The "Ancient Hungary" takes only a smaller part for the investigations and a near view. The knowledge of that book surely helps to understand the relations and ideas of this book, too.
A magyar ókor történetéről kiadott könyv a nyugat-európai ember számára sok meglepetést tartogat. A ma oktatott európai ókortörténet a görögökkel és rómaiakkal kezdődik, az ő történelmük középpontba állításával tekintik tárgyalhatónak az akkori eseményeket. Kiemelt helyet kap a Római Birodalom története, amelynek különösen sok eleme fedezhető fel a mai Európában. E könyv sokkal korábbi időktől veszi sorra Európa történelmének eseményeit, amikor még egynyelvű volt földrészünk. A szerző bemutatja a Keleti (kelta) Európa gyökereit, egységes nyelvét és műveltségét, amely a ragozó nyelvű népek alkotása volt. Kimutatja a kelta és etruszk régészeti anyagban fellelt párhuzamokat is, sőt jó példákat hoz a kelták és a (magyarországi) bronzkor közötti ezeréves párhuzamokra is, ezzel is rámutatva a keletiek (kelták) helyben való kialakulására. Bemutatja a sumér-kelta-magyar nyelvrokonság bizonyítékait is. Egy hatalmas nyelvi körképben teszi láthatóvá a sumér-kelta-magyar nyelvek minden képzeletet felülmúló jelenlétét a mai Európa nyelveiben, ugyanakkor megállapítja azt is, hogy a ragozók szavain túl azok nyelvtanát már nem vette át az újonnan kialakuló ókori Európa. A nyelvi anyagban talált ellentmondások segítségével megvilágítja azt a ma még kevéssé ismert tényt is, hogy a felvett mai európai nyelvállapotok nem felelnek meg a ma oktatott köztörténetnek, helyenként súlyos ellentmondások keletkeztek. Az etruszkok és latinok összeolvadásának kérdésében különösen nagy változtatásokat javasol. A szerző gyökeresen új kutatási módszereket is javasol az etruszk kérdés további tárgyalásához is, amelyet sumér-magyar-hurrita-kelta alapokon tart megvalósíthatónak úgy, hogy szükségesnek tartja az ural-altaji nyelvcsalád teljes nyelvészeti feldolgozását is hozzá. Bemutatja azokat a magyar kutatási eredményeket is, melyek szerint az etruszkot magyarul kell olvasni, illetve megfejtését a magyar és azzal rokon nyelvekre alapozva kell elvégezni. A változtatások erősen érintik Róma történetét is, jelentősen lerövidítve a kezdeteit, kihangsúlyozva ugyanakkor Róma általános megítélésének megváltoztatását. A nem ragozók (ma indoeurópainak nevezett) megjelenésével szerinte megkezdődött az a hosszú folyamat, amelynek során Európa első magas műveltséget hordozó társadalmait az újonnan jöttek megsemmisítették a nagy ókori világháború során, és a kelta (keleti) maradványokat, valamint Magyarországot részben leszámítva birtokba vették Európát. A nagy ókori világháború története római támadásokkal kezdődik azután, hogy a Mediterrán világot meghódították. Ekkor olyan hatalmas erőforrások nyíltak meg Róma előtt, amelyek lehetővé tették számára három hatalmas front közel egyidejű megnyitását a ragozó nyelvű és napvallású népek ellen: Gallia és Britannia, a Kárpát-medence, Pontusz és Pártosország sok ezer kilométeres határain folyt a háború. Vezérek is akadtak a háborúkhoz, az első római triumvirátus tagjainak észveszejtő, irracionálisba forduló vetélkedése jellemzi e kort. A szerző szerint a hatalmas ragozók-nem ragozók közti világháború első felvonásában- bár Gallia, Britannia és a Kárpát-medence egy része római kézre került - már sikerült megállítani a szinte exponenciális görbe módján növekvő rabszolgatartó birodalom terjeszkedését. Rajtuk túl Róma már nem jutott soha, növekedése egy helyben járássá alakult. Ezzel a ragozók gazdasági rendszerére mértek súlyos csapást, amelynek hatásai lassan egyre több zavart gerjesztettek a birodalom működésében. A zavarok egyre jobban lezüllesztették a velejéig korrupt birodalmat, és a pannóniai katonacsászárok idején már nem is Róma a birodalom súlypontja. A végül önmagát is felélő birodalmat azután Atilla hunjaival és germán szövetségeseivel számolta fel. Felszámolta ugyan a rabszolgatartókat, de a kelta (keleti) magyar Európát már nem tudta helyreállítani, ezért már Rómát sem foglalta el, hanem visszatért Hunniába, a Kárpát-medencébe. A szövetséges germánok nem így képzelték el Atilla római felvonulását, ezért meggyilkoltatták. Nekik Róma kellett,, meg is szerezték később. Ehhez meg kellett gyilkolniuk az itáliai hun királyt, Odoákert és birtokba véve Róma romjait azonosultak a birodalom eszméjével.
A szerző bemutatott bizonyítékai alapján kétségbe vonja az indoeurópai történelem és nyelvészet alapjait képező elméleteket, és tagadja a nem ragozók (indoeurópaiak) közösségként való kezelését. Megcáfolja a kelták, etruszkok, hettiták és szkíták indoeurópaiságáról közkézen forgó nézeteket. Ezzel négy nagy tartóoszlopától fosztja meg a nem ragozók (indoeurópaiak) ma oktatott történelmét. A szerző szavaival: Most végre megérthetjük azt, hogy miért volt olyan fontos a nyelvészet az indoeurópaiaknak is, és a finnugoristáknak is. Vegyük sorba. A szkíták indogermanizálása tette lehetővé az Indiáig, aztán onnét újra visszafelé szálló képzelet megalapozását. A kelták átminősítése a felsőbbrendű Európa megalapozását szolgálta, ellenkező esetben el kellett volna ismerjék, hogy a nyugati műveltség nem indoeurópai gyökerű. A hettiták átminősítése a Régi Kelet egységének megbontását - az onnét Európa felé igyekvő ragozó nyelvű népek létének kétségbe vonását ; egyben további őshazaelméletek kiagyalását tette számukra lehetővé. Az etruszkok indoeurópaisága Róma
A szerző nyíltan vállalja, hogy magyar érdekű történelmet ír, szemben az indoeurópai érdekű történetírással. Ez korábban nem volt gyakorlat, mert az indoeurópaiak tévedéseit sulykolják szolgai módon átvéve Magyarországon is. Ez utóbbi a magyar őstörténetnek, de magának a magyar nemzetnek is igen nagy károkat okozott, amelyek hatásait ma is érezni a közművelődésben is, de javarészt ennek köszönhető maga Trianon is, Az a véleménye, hogy a magyar történelmet magyaroknak kell megírniuk. Mindezen túl kihangsúlyozza, hogy az egyesülő Európában nem taníthatók tovább a jelenlegi, magyarokról és rokonaikról bevett hamis sztereotípiák és vaskos tévedések.
Ugyanakkor nagy elismeréssel adózik azon nyugati szerzőknek, aki új tudományos meggyőződésre jutva már maguk is sokat tettek a korábbi indoeurópai tévedések felszámolásáért, mint pl. a német Müller-Karpe, Schachermeyr is. Miután azonban szerinte nem minden tévedést számoltak fel, ezért a megmaradt, szellemet mérgező gócok kivágását magára vállalta annak érdekében, hogy Európának csak egy valódi történelme maradhasson meg. Új megvilágításba kerül a Kárpát-medence ókori történelme is. Hangsúlyozott szerepet kap a számtalan régészeti egyezés a kis-ázsiai, égei, mezopotámiai, kaukázusi és turáni leletekkel és a szellem terméseinek azonosításával. Ugyanígy a Kelet, Pontusz és főképpen Pártosország daha-szkíta vezetésű államának magyar történelme is megjelenik. E magyar ókorról szóló könyv nem előzmény nélküli. A szerző korábban adta közre A magyar őstörténet kincsestára (Magyar Ház Kiadó, Budapest. 1998.) című kötetét, amely lényegében történelmi kronológia és a magyar őstörténelmet 10 000 éves távlatokban tárgyalja. Ebben a magyarság és általában a ragozó nyelvű ősnép keletkezését a Kaukázus-Mezopotámia-Kárpát-medence által jelzett helyekhez köti azzal a hipotézissel kiegészítve, hogy a Kárpát-medencében legalább Kr. e. 3000-től már magyarul beszéltek, pontosabban az a földműves alapnépesség, amelyik legalább ettől kezdve képes volt az ide érkező más népeket - túlnyomórészt rokonait - a magyar nyelv és műveltség által integrálni. A Kincsestár nagy léptékkel méri az időt, ebből A magyar ókor egy kisebb szelet közelebbről tekintve. Ez utóbbi megértéséhez jelentős könnyebbséget jelent a Kincsestár ismerete. Külön egységet alkot a kötetben a Róma-szindróma kérdéskörének kifejtése. A szerző a római birodalmi eszmekör továbbélését azonosítja a ma Európájában is. Az indoeurópai történetírás és nyelvészet alapjainak felszámolása mellett rámutat e birodalmi eszme okozta rettenetes károkozásokra. Miután a mai Európát ugyanazok az eszmék (is) vezetik, amelyek Rómát is, az egyesülő Európa számára e tény semmi jót nem jelent. Magyarország számára pedig tragikus végkifejletet tartogat, ha e tévedéseken alapuló általános európai történelmi tudatot nem semmisítjük meg rövid időn belül. Ha ez valamilyen oknál fogva mégsem sikerülne, Magyarországnak örökre le kell tennie a teljes - nyelvének, ősi műveltségének és létének - felszámolódásával fenyegető európai csatlakozásáról. A szerző rámutat, hogy az egyesülő Európában már jól láthatók a majdani egységesülő európai nyelv körvonalai. A latin-angol alapú általános nyelvkiegyenlítődés óhatatlanul Európa ma beszélt nyelveinek felszámolódását eredményezi. Megdöbbentő, hogy Európa műveltségére ma korlátlan hatást képesek gyakorolni az Amerikából átözönlő, helyenként primitív, nem szerves szubkultúrák. Az Olvasó végeredményben európai történelemkönyvet tart a kezében - vélhetően az elsőt -, és korábbi tanulmányai után sok esetben meglepőnek találja majd az itt leírtakat. Remélhetőleg azonban megalapozottnak tartja majd e hatalmas mennyiségű eddig nem ismert adatot. Talán éppen a most feltartott régi-új tükörben látható történelem ébreszt majd rá sok nyugati embert eddigi történelmének lehetetlenségére és tarthatatlanságára, de ugyanakkor saját egyéni kiszolgáltatottságára is. A könyvben megfogalmazott drámai jóslatok szilárd alapokon, sok ezer év történelmének előrevetítésén alapulnak. A kiadó Budapest, 1999-2000
"Semper vireo"
A táltosok húros hangszereken zenéltek,
Különösnek tűnhet, ha valaki a magyar ókorról és a nagy ókori világháborúról kezd beszélni. Eddig nem hallottunk róluk semmilyen iskolai tanulmányaink során, miként lehetséges, hogy most mégis erről olvashatunk? A magyar őstörténet európai vonatkozásainak tanulmányozása során azt tapasztalhatjuk, hogy a földrész benépesülése Kisázsia és az Ókori vagy Régi Kelet - másképpen a Termékeny Félhold - folyamatos népesség kibocsátó szerepének következtében azonos ragozó nyelvű és gyökerű műveltséggel rendelkező népcsoportok megjelenésével és elterjedésével zajlott le Kr. e. 6000 tájától évezredeken át folyamatos hullámokban egészen a kelták kialakulásáig. Európa helyneveinek tízezrei ma is mutatják e magas kultúrájú betelepülés megtörténtét, és ezek igen jól értelmezhetők magyar nyelven. Az évezredek során idetelepült, túlnyomórészt földművelő keletieknek Kr e. 750-500 táján hatalmas méretű szkíta népáramlással kellett szembenézniük. Ők voltak a keleti (kelta) etnogenezis kovásza, másik alkotó eleme. Fejlett sztyeppei nagyállattartó népként, fémeszközök használatában élenjáróként, határozott katonai fölényben lévőként gyorsan egyesítették földművelő rokonaikat. Ezek új közös neve lett a keleti (kelta). Ekkor beszélhetünk először az egységes műveltségű kelta Európáról. E nagyméretű népmozgással párhuzamosan megalakulnak az első indoeurópai államok is. Elsőként Görögország, majd később Róma, amelyek kitartó hódító jellegű háborúkkal alapozzák meg jelenlétüket a mediterráneumban. Mihelyst kellő erőre tesznek szert, megkezdik birodalmaik kiépítését is. Ekkor találja magát szembe Róma a szárazföld keltáival, akikkel jó 500 éven keresztül háborúk sorozatába bonyolódik, amelyet nagy ókori világháborúnak nevezek. Ez a történet ma a Római Birodalom történeteként ismert. Ez a könyv arról szól, miért volt magyar jellegű a keleti (kelta) Európa, és miért voltak ezen indoeurópaiak által indított háborúk a nagy ókori világháború történetének részei. Szól azonban még másról is, mégpedig mai üzenettel. Magyarország ma, az ezredfordulón azt várja, hogy a nyugat-európai államok befogadják maguk közé. Ezek az országok mind a rómaiak eszméin nőttek fel, és nem tudnak arról, hogy történelemszemléletükkel valami baj lenne. Számukra természetes a műveltségbeli elsőségük minden téren, természetes számukra mindent elsöprő fölényük Európa és a világ más részeivel szemben. Meg sem fordul a fejükben, hogy az a történelem, amelyet jó száz-kétszáz éve, a nyugati klasszicizmus és romantika korától tanítanak, talán nem teljesen felel meg a valóságnak. Arra végképp nem gondolnak ma, hogy a jó kétezer-ötszáz évvel ezelőtti Európa a ragozó nyelvűek lakhelye volt. Pedig így van. Ma e ragozó nyelvűek utódai, a magyarok, az első Európa létrehozóinak utódai kérnek bebocsátást az indoeurópaiak Európájába. Az indoeurópaiakkal van egy kis gondom. A múlt századtól kezdve sejtésekre vagy vélt bizonyítékokra alapozva fogalmaztak meg olyan máig élő tételeket, amelyekről már akkor is tudtuk, hogy nem fedik a valóságot. Ennek ellenére a mára kifejlődött, nagyságrendekkel igényesebb kutatói elvárások aprólékos szintjén kell megcáfolnunk igen sok kezdetleges elgondolást. Ezért össze sem hasonlítható a valamikori indoeurópai megállapítások súlya azzal a ma kifejtendő energiával, amivel a megkövesedett dogmák felszámolását elvégezhetjük. Történetírásuk emiatt több olyan terhet is cipel magával, amelynek tisztázása most válik időszerűvé. Lendülettel megrajzolt dicsőséges történelmük több ponton nem veszi figyelembe a valóságot. Ragozó nyelvű népeket igyekeznek elvitatni indoeurópaivá, ezzel is igazolva az indoeurópai népek mindent elsöprő fölényét Eurázsiában. E legfontosabb ragozók a szkíták, hettiták, kelták és etruszkok. Ezeken kívül is van még rengeteg kisebb nép, de róluk e könyvben nem tudok megemlékezni. Ha e népeket sikerül úgymond visszavenni tőlük, akkor nem sokan maradnak. Gondosan felépített történelmük nagy károkat szenved, szinte kiheverhetetlen károkat. Ezért ma az indoeurópai szempontok szerint megírt történelem megállapításainak felülvizsgálata a feladatunk. Több egymással összefüggő indok is van erre. Az első a téves irányú finnugor elméletektől megtisztított magyar és az azzal összefüggő európai ókori történelem valóságnak megfelelő helyreállításának szándéka, majd e történelem beépíttetése az európai történelembe. A második az, hogy az indoeurópai történelemben igen sok téves elképzelés létezik. Ezeket meg kell vizsgálni, és ha indokolt - vagy kellő számú érv van a kezünkben -, meg kell cáfolni. A harmadik az, hogy az egyesülő Európa mai közös történelmi tudata jórészt ezeken a téves elképzeléseken alapszik. Emiatt az általunk régen várt európai csatlakozásunk után saját valódi történelmünk háttérbe szorítására számíthatunk, ha nem világítunk rá tévedéseikre. A negyedik az, hogy a finnugor elméletek összeomlása következményekkel jár az indoeurópai elméletekre is, mert a kettő összefügg egymással. Az indoeurópai nézetekkel folytatott vitám lényegét tekintve kétfrontos, így különbséget is teszek mibenlétük között, Az egyik szerint kritika tárgyává teszem általában az indoeurópai történetírás alapjaiként szolgáló - nézetem szerint - téves elképzeléseket, amelyek valamiképpen arra is alkalmasak voltak, hogy a római birodalmi eszmét máig tovább éltessék, és hogy a nem indoeurópainak tekintett népeket "barbárok" elnevezéssel az európai történelem fő sodrán kívül helyezzék. A másik a nyugatiakon is túltevő magyar ortodox indoeurópai nézetek létezése ellen érvel, amelyek hamis múlt századi eszmeiségen nyugszanak: a felsőbbrendűség hirdetésén, a történelmi tények teljes figyelmen kívül hagyásán, végső soron önkényes, a történelemtudomány hatókörén kívüli érveken alapulnak. Ezzel együtt az előbbiek kutatói haladtak a korral, nem egy esetben kiigazították korábbi tévedéseiket, bár alapkérdésekben tartózkodtak ettől. Utóbbiak viszont kevéssé törekszenek tételeiket felülvizsgálni. Most vetődik fel, hogy a tévedésekre épülő történelem nemzeti érdekeinkkel ellentétes. Trefort Ágoston mai utódainak, a mindenkori törvényes kormánynak ad munkát e jelenség végleges felszámolása. Az akkori célzatos és koncepciózus politikai döntést egy másik felmentővel kell rendbe hozni. Akik a valóságos csatákban alulmaradtak, ugyanígy jártak a történelemkönyvek háborúiban is. Egy ideig biztosan. Amikor a győztesek történelmében annyi az elvarratlan szál és ellentmondás, mikor a régészeti és antropológiai adatokkal homlokegyenest ellenkező a történetírók hagyatéka, és a korábban megmagyarázatlan kérdések makacs visszaköszönése annyira elbizonytalanítja a bennük hívőket, hogy kérdéseket kell feltegyenek, tisztázandó a lehetséges valódi történéseket, akkor a helyzet megérett a felülvizsgálatra és a tisztázásra. Amikor olyan sok kérdésre nincs válasz, mint amennyi a magyar őstörténet ma tanított változatával szemben felmerül, nyilvánvalóvá válik, hogy új kérdéseket kell feltenni és új válaszokat is kell adni rájuk. Természetesen nem elsősorban a köztörténet adatait teszem bírálat tárgyává, hanem igyekszem a műveltség minél szélesebb áttekintésével olyan képet megrajzolni, amely kétségtelenné teszi az itt felvázolt történelem hitelességét. A cáfolatok itt olvashatók, és túlzás nélkül mondhatom, hogy elegendő bizonyítékom van az indoeurópai történetírás és nyelvészet, valamint az ezekre ráépült európai gondolkodás alapjaival kapcsolatos fenntartásaim megfogalmazására. Ezeket saját érdekünkben vezetem elő, hogy felszámoljam a ránk erőltetett valótlan történelmet és annak forrását. Tudomásul kell vennünk, hogy a finnugor és indoeurópai csapdából csak a fenti módon van lehetőségünk kijutni, barátságos történelemváltásra az indoeurópaiak részéről még akkor sem számíthatunk, ha egyik-másik nyilvánvaló tévedésükkel időközben már leszámoltak. Látásmódomat magyar nézőpontú történetírási módnak is nevezhetem, amely csak annyiban lehet újdonság, hogy az elmúlt száz-kétszáz évben nem művelték Magyarországon, talán az "üldözték" szó fedi nagyjából a valós helyzetet. A ma élőknek tehát biztosan újdonság. Eljött az ideje Európa ókori történelme helyreállításának, és annak is, hogy bemutassam azt a több száz éves világégést, amelynek eredményeként az ősi magyar Európa az indoeurópaiak Európája lett. A tulajdonképpeni, és e tanulmány központi tárgyát képező római-magyari világháború három front közel egyidejű megnyitásával, Gallia, Pártosország és a Kárpát-medence megtámadásával és részbeni kifosztásával veszi kezdetét, és a római birodalom bukásával fejeződik be - amely Odoaker itáliai hun király nevéhez fűződik -, 534 évig tartott, Kr. e. 58-tól Kr. u. 476-ig. Az első három hadszíntér eseményei nagyjából párhuzamosan zajlottak a Krisztust megelőző század eseményeiként, míg a befejezés Atillára és a hunokra, valamint részben az e célban velük szövetséges germánokra maradt. A hun-germán közös érdekek azonban csak igen kis felületen fedték egymást, mindkét népnek más indíttatása, más szellemi hozománya, de legfőképpen más célja volt Róma elleni fellépésében. Igen jól szakaszolhatóan elkülöníthetem a különböző térségek történéseit, bár úgy gondolom, tartozom némi magyarázattal a kezdet és a vég közötti közel 400 év csendjét megmagyarázandó. Ez az indoeurópai rabszolgatartók és a turáni ragozó nyelvű népek között dúló világháború azért nyúlhatott ilyen hosszúra, mert a római terjeszkedés megállításából adódó nehézségek és funkcionális zavarok a birodalom szervezetében lassan fejtették ki káros hatásaikat a birodalomra nézve, és az egyre nagyobb nehézségekkel küzdő Róma bizonyos értelemben saját magát is kifacsarta a hunokkal (és germánokkal) folytatott küzdelemben. A hangsúly mindenképpen a zsákmányszerző birodalom hódító lendületének kifullasztásán van. A rabszolgatartásra épített gazdaság sokkal kevesebbet képes másoktól elvenni, mintha folyamatosan bővülő alapokon maga állítaná azt elő. Hatékonysága ezért csekély, általános jólétet biztosítani nem tud, csak keveseknek. Látható módon az értékteremtés nem hatékony azt a keveset is irtózatos, az életet teljesen átszövő megvesztegetési lánc szabdalja. Miután külső erőforrásai nem maradtak az alánok, jazigok, szarmaták és pártosok elleni évszázados küzdelmek végén, teljesen felélte összes tartalékát. Lassan önálló cselekvésre képtelenné vált, ezért a hun seregeket is igénybe kellett vennie léte biztosítására. Atilla tehát éppen jókor érkezett a délvidéki Margusba, hogy a kegyelemdöfést megadja a haldokló birodalomnak, hunjainak a római zsoldból való kitiltásával. A világháború elsősorban a szellemiekben mérhető különbözőségek miatt indult meg, de bőven láthatunk benne vallási, gazdasági indítékokat is, nem feledve ugyanakkor a mások kárára történő meggazdagodás, esetenként pedig a személyes mohóság fel-felbukkanó indítékait sem. E három fentebb említett hadszíntér az ott leírható végkimenetel tekintetében alaposan eltér egymástól magyar szemszögből. Leginkább a pusztítás méretében tehetünk különbséget a hadszínterek végkifejletét illetően. Nyugat-Európában népirtással számolja fel Róma a kelta őslakosság jelentős részét. "A kelták (gallok) anyagi kifosztásán kívül Caesar az ő fizikai tönkretételüket és tömeges kiirtásukat is rendszerré tette, akárcsak az asszírok a Régi Keleten az árjákkal szemben. Behatolva Galliába, elsősorban a katonákat és a politikai élet vezetőit ölette meg, azután különösen a kelta papok elpusztítására törekedett, mert azok voltak a nemzet tudói, nevelői és a hagyományok fenntartói. Miután a keltákat így megfosztotta vezetőiktől és öntudatuktól, a köznép felett razziákkal és terrorral uralkodott. Szereplése nyomán a római név Galliában a legnagyobb gyűlölet tárgya lett, és Caesart légionáriusaival együtt közönséges banditáknak nevezték (6). A pusztítás módszeressége asszíros lendületet mutat. Nyugat-Európa kelta népe nem tudott ellenállni az esztelen vérengzésnek, maradékában az Ír-szigeten, a Brit-sziget északi részén és Normandiában húzta meg magát, miközben népi személyisége olyan károkat szenvedett, hogy önálló állami létre képtelenné vált. E részlegei azonban éppen őslakos mivoltukból következően fennmaradtak, kultúrájukat és nyelvüket alacsonyabb szinten fenntartották. Szellemük az ír kolostorok európai elterjedésével 1200-ig működött és hatott. A nyugat-európai kelták helyzetét a germán- szász-angol nyomás végül is teljesen kilátástalanná tette. Gyökeresen más eredménnyel zárult a kárpát-medencei kelta- hun- római háború. Jellegét tekintve inkább határvédelmi célú hódításnak tekinthető a rómaiak területfoglalása. Korántsem járt olyan pusztítással, mint a nyugati római hódítás és a romanizálás sem volt erőszakolt. Pannoniát Uldin és Atilla szerződéssel vette vissza, Erdély belseje ennél jóval korábban felszabadult 271-ben - hatalmas veszteségek árán -, és ezután csak az aldunai provinciák tartották a római határt. Az ellenállást itt az alánok, jazigok és szarmaták alföldi háborúi jelentik, akik döntő vérveszteségeket szenvedtek a rómaiakkal vívott háborújukban, majd később a hun fellépés teszi lehetetlenné a pannon provincia megtartását. A Kárpát-medence szétdarabolásával mindenesetre Róma a kialakulásban lévő egységes magyar állam létrejöttét későbbi időkre tolta ki. Keleten az általam Pártosországnak (másképpen általában Párthus Birodalomnak, Párthiának) nevezett állam jól szervezett ellenállásának, magyaros hadviselésének, továbbá úz nehézlovasságának tulajdonítható, hogy Mezopotámián túl a római seregek nem tudtak eredményt elérni. Bár a kisebb ősi kaukázusi, anatóliai és közel-keleti államokat érdekkörükbe vonták vagy ténylegesen is meghódították, sőt Mezopotámiát is végigrabolták néhányszor, a pártos törzsterületekre sohasem jutottak el a hódítók. A pártos háborúk különös előjátéka volt a pontuszi VI. Muridat (Mitridatész) Eupator jó 60 éves szabadságharca Róma keleti háborúiban. (Atilla királyi címe néhány évszázaddal később tartalmazta a Pontus királya kitételt!) Összességében tekintve azonban a rómaiak kitartó támadásaikkal és pusztításaikkal jelentősen közreműködtek Pártosország erőinek felmorzsolásában, egységének megbontásában, hozzásegítve egyúttal a szaszanida perzsákat a hatalom átvételéhez legalább a volt perzsa területeken. Pártosország megszűnésének természetesen nemcsak ez volt az oka, abban más tényezők is erőteljesen kimutathatóak, amint azt a megfelelő helyen igyekszem is körüljárni. A pártos viszonyokról kialakuló új kép remélhetően árnyaltabbá válik. Feltétlenül tudatosítanom kell Olvasóimban, hogy Pártosország az első feudális szervezésű ismert hatalom, ezért a későbbiekben ezt sem tekinthetjük európai találmánynak. E három háború később Róma sírásójának bizonyult, a megtámadott országokon túl már nem jutottak újabb kifosztható területekre. Megállt a növekedés, amely pedig egy hódításra és rablásra szakosodott állam halálát jelenti. Látható bomlása már Kr. u. 260-274 között megkezdődik, ezúttal már nemcsak a széleken, de belül is. Így az úgynevezett birodalmi fénykort Caesartól számítva csak szűk háromszáz évben jelölhetjük meg, nem pedig ezernél is több évben. A nagy ókori világháború befejező szakasza a III-V század eseményeit öleli fel. Ez azzal az egészen kivételes esettel kezdődik, amelyben Róma kiépített provinciát veszít Erdélyben, folytatódik a szarmata háborúval és a hunok esetenként szövetségben a germánokkal- szereplésével ér véget. A kárpát-medencei hun nagykirályok, Karatom Uldin, Ruga, Atilla, Edihun és fia Odoaker nevei fémjelzik e mozgalmas és számunkra dicsőséges befejező szakaszt a világháborúban. Ők nem tudhatták, hogy a csatatereken kivívott győzelem mai szemmel visszatekintve csak félmunka volt, mert a mai Európa szándékaik ellenére mégis a bukott világbirodalmi eszmét tette újra magáévá. Mielőtt azonban az egyes frontok tárgyalására térnék, alapos előképet kell rajzolnom az ellenfelek korábbi történelméről, nemcsak a tények könnyebb megértése miatt, de azért is, mert az itt leírtak gyökeresen ellentmondanak az indoeurópai történetírás széleskörűen ismert adatainak. Hogy a kicsikart győzelem mibe került? Ha az a győzelem, hogy Róma végül süllyesztőbe került, akkor az. Ha nem sikerült a ragozó nyelvű ősnépet teljesen kiirtani, akkor az a győzelem. Ha nem sikerült a jézusi keresztyénséget a pártosokkal kiirtani, akkor az. Ebből is látszik, sok mindent tekinthetünk győzelemnek Róma pusztulásában, de legfőképpen életben maradásunkat. Nem egészen fiatal olvasóim még emlékezhetnek az ún. történelmi materializmus egyik passzusára, amelyben a háborúkat azok igazságos vagy igazságtalan volta alapján minősítették. Az igazságos minősítés általában a védekező szempontjából ítélte meg a háborúkat, ennek ellenére az indoeurópaiak történelmében Rómát sohasem marasztalták el sem a finnugorok, sem az indoeurópaiak, hanem világraszóló példát találtak bennük. Ez igen erős ellentmondás, egyben logikai bukfenc Róma dicsőítőinek viselkedésében. E lecke szerint minden háború igazságos, amit támadóink ellen vívunk, kivéve, ha a rómaiakról van szó - ezt tudatja velünk a mai világtörténelem, teljes egységben indoeurópaiak és finnugorok egyaránt. Szeretném elkerülni az ehhez hasonló fekete vagy fehér, jó vagy rossz csapdákat, a valóság nem feltétlenül két végletes szélsőség leírásával látható meg. A hallatlan céltudatosság azonban, amellyel Rómát 1500-2000 éve megmagyarázni és felmenteni igyekeznek, része annak a "Róma-szindrómá"-nak, amelyet a könyv végén igyekszem kifejteni. A "Róma-szindróma" igen súlyos betegség, legalább egy földrész szenved benne még ma is. Európában azonosítható leginkább és a római birodalmi eszme továbbélését jelenti. Ez a birodalmi eszme mind a mai napig áthatja Európát, eszmeiséget is kapott az indoeurópai történetírásra alapítva. Jellemzői igen jól érzékelhetők történelemhamisításban, történelemlopásban, a népek sajátos szempontok alapján történő osztályozásában, barbárrá és fölöslegessé nyilvánításában, felsőbbrendű népek kijelölésében, a tőlük különbözők megsemmisítő lenézésében - általában gyilkos humorral előadva-, ősi kultúrnépek műveltségének eltulajdonításában és ehhez hasonlókban. Különös, hogy ezt Magyarországon ma is művelik, én e jelenséget ortodox indoeurópai jelzővel látom el és megfelelő helyen be is mutatom megnyilvánulásait. Sőt, a mai úgymond hivatalosnak tekinthető magyar álláspont történelmi kérdésekben túlnyomóan ezen ortodox indoeurópai elnevezés alatt ismertetett alapokon áll, gyakorta kivívva az azóta eme nézeteken régen túllépett nyugatiak értetlenségét is. A "Róma-szindróma" gondolata a legalább kétezer év óta elfogult, sőt tévedésben élő indoeurópai történetírás hamis elképzeléseiben gyökerező nézeteik következtében fogalmazódik meg. Egészen pontosan a hibát akkor követték el, amikor a germán ún. Nagy Theoderik meggyilkoltatta a hun Odoakert, aki legyőzte az utolsó római császárt és véget vetett a Római Birodalom létezésének. Ha Odoaker, Atilla rokona - akit ma germán vezérnek próbálnak beállítani leginkább itthon, szemben a teljesen világos, érthető egykorú forrásokkal (7)- életben marad és kiteljesíti Itália új hivatását, nem maradhatott volna fenn a bukott birodalmi gondolat, mert neki megvolt a sajátja helyette. Itália szakrális hagyományokban származásánál fogva sem szűkölködő hun uraként hun nemzete felett uralkodva igyekezett új politikai kereteket felállítani. A fosztogató, nyers erőt hozó fiatal germán törzsek nem bírtak maguk olyan nagy célokat, földrésznyi elképzeléseket, amelyek birtokában hátrahagyhatták volna az éppen összedőlt birodalmi eszmét, sőt magukévá tették azt. Így az nem halt ki, sőt maguk is római császárokká akartak volna válni, mint ahogy meg is alakult a Német-római Birodalom. Mindaz, ami minket, magyarokat érint történelmünk újjáépítésében, mai üzenetet is közvetít. Az üzenet nemcsak az itt feltárt történelemmel áll kapcsolatban, de eljövendő európai tagországként is ad feladatokat. Mi, ötezer éves őshonos magyar európaiak talán mégis tudunk olyan tapasztalatokat beleadni a formálódó közösbe, amitől az javulhat. Most kellene tudnunk úgy közös európaiaknak is lennünk, hogy eközben sokkalta inkább hangsúlyozzuk magyarságunkat, mint eddig bármikor. Megsokszorozott erővel kell tanítsuk saját történelmünket, hagyományainkat. A szolgai beolvadókra nem vár fényes jövő, ahogy az öntudat nélküli vesztesekre sem. Ezek csak a majdani névtelen tömegeket növelik. A szövetség népei számára valóságos újjászületést kínál e Lehetőség: határozott vonalak mentén megrajzolni a minket egyénivé tevő tulajdonságainkat, és ezzel a színnel erősíteni egyéniségünket. Európa népei erre már ugyanígy rájöttek, és minél beljebb kerülnek a nagy (indo)európai szövetségbe, annál erősebben keresik azokat a saját jellemzésükre és megkülönböztetésükre alkalmas tulajdonságokat, amelyek képesek a népi azonosságtudatot egészséges szinten tartani és megőrizni. Mert itt erről van szó, az öntudatos és gyarapodni képes nemzetek életben maradnak és kiteljesíthetik műveltségüket, a szürkék, lusták, legyintők és megalkuvók a majdani jellegtelen tömeg alkotóelemeivé züllenek. Most nem a minden népet ide-oda költöztető és legázoló Római Birodalommal állunk szemben, ahol mindenki csak népi öntudata elvesztésére számíthat, hanem a globalizáció (szó szerint földgömbösödés, átvitt értelmében egyformalizáció, magyarul azonban csak világméretű egyformává válás) ártalmait kellene tudni kiszűrni. A recept igen egyszerű: aki saját népének műveltségét jól elsajátítja, esetünkben képes megérteni a magyar műveltség többrétegű kódolósait, képes benne örök értékeket felfedezni, hozzájuk igazodni, lélekben is erős indítást kap iskoláiban, azokban az iskolákban, ahol a szellem emberein kívül a gyakorlatiasokat is alapos szellemi kiművelésnek kell érnie, az sokkal kevésbé kerül beolvadási veszélybe. Talán furcsán hangzik, de ma, a világméretű szakosodás és a nemzetközi hír- és információözön korában új veszély leselkedik ránk. A kihívás egyúttal példátlan is, mert ehhez fogható veszéllyel még sohasem kellett megküzdenünk. Ma már otthon is el lehet szürkülni, butulni, nyelvet és műveltséget veszteni, ezáltal leromlott nyelvet használni - pidginizálódni -, és cégül indogermanizálódni, nem is kellenek hozzá a rómaiak nyelvvesztést eredményező költöztetései. Nem kell hozzá más, csak napi 5-6 óra tévéélvezet, az olvasás mellőzése, műveletlen és agresszív szerkesztők nyelvöléseinek meghallgatása, rossz iskolák frusztrált tanárokkal, néhány séta a "shop' - ok és más külföldiül elnevezett üzletek uralta utcákon, hinni az egyformásítók szirénénekeinek, és máris igen jól megjelenített egyformaságban élhetünk tovább. Az az egészséges nemzeti önvédelmi reflex, amely képes azonosítani és természetrajzát is adni annak a felszámolódási folyamatnak, amelyet ma erővel szeretnének a népbe plántálni-, most a megmaradás kulcsa lesz nemsokára. Ha sikerül rámutatni a rontók működésének természetrajzára, azokat felismerni és kiiktatni a szóhoz jutásból, a legnagyobb veszélyt elhárítottuk. Ugyanakkor ne becsüljük túl a történelmet sem, még ha el is ragadtatjuk magunkat tőle, az csak eszköz a nagy dolgokhoz, nem pedig maga a cél. Amennyire azonban lehetséges, tanuljunk belőle. Nagy dolognak azt tekintem, ha a mai magyarok képesek túllépni a rájuk erőltetett megsemmisítő történelmen, képesek újra megtanulni őseik tudományait, képesek aszerint élni, újra egyenes gerinccel járni, mindezzel gazdagítani saját magukat, és példát mutatni a III. évezred Vízöntőbe haladó, zavarosnak ígérkező világának. Ennél nagyobb dolognak csak azt tartom, ha olyan gondolatokkal és szellemi útravalóval sikerül magunkat és másokat is felvértezni, amelyek alkalmasak a nihil elterjedésének, az egészséges lelkek lerombolásának és az ármány működésének megakadályozására elsősorban itthon, saját hazánkban, Magyarországon, de talán képesek kiragadni másokat is a lefelé húzó szövevényből. Ha pedig a mai magyar lakosság fele már nem hiszi el azt, amit magyar őstörténelem címen neki előadnak a rendes nappali oktatás minden szintjén, akkor azzal a történelemmel igen nagy bajok vannak. A nemzet felvértezésének legfontosabb eleme saját és európai történelmünk rendbetétele, az elemi érdekeinkkel ellentétes, téves alapokon álló dogmák felszámolása, a magyar műveltség alapos ismerete. Ha az Olvasó olyan könyvesboltban válogat, ahol a magyar nemzet ügyeit hangsúlyos helyen tartják, jellemzően két nagy tárgy köré csoportosíthatja a könyvkínálatot. Az egyik az őstörténet, a másik a 20. századi világháborúk népünket érintő eseményei. Feltehetjük a kérdést, hogy jön e kettő egymás mellé? A válasz igen rövid: e két nap történelmi tárgykörben élnek ma is a legnagyobb, bennünket sújtó történelemhamisítások. Emiatt ez a helyzet nem változik meg, amíg ki nem írjuk magunkból a hamisítások kártételeit, és nem ismertetjük el a valós történelmet nemcsak a megtévesztettekkel, de annak terjesztőivel is. Nem véletlen, hogy az itthoni szellemi elnyomás miatt a tisztázás folyamata külföldön, az emigrációban élő magyar tudósok jóvoltából indult meg a 2. világháborút követően mindkét területen, majd az ún. rendszerváltást követően hazai szerzők is csatlakoztak a munkához. E tíz évnek - az emigráció negyven évével együtt - van már kézzelfogható eredménye. Nemcsak a finnugor ízlésű történetírás tételeiről sikerült lehetetlenségeit kimutatni, de édes testvérével - helyesebben talán szülőjével -, az indoeurópaiság szellemében fogant téves elképzelésekkel szemben is jó anyag gyűlt fel. Úgy látszik, a mai kor magyar kutatóinak a valódi magyar történelem helyreállításának sziszifuszi munkája jutott osztályrészül. Nemcsak a felgyúlt irdatlan anyag teszi nehézzé e munkát, de időnként saját magunk is. Többször hangsúlyozom a magyar őstörténet, a magyar ókor tisztázási folyamatának eurázsiai méretekben folytatandó szükségességét. Nyilvánvaló, hogy a kutatóknak saját választott szakterületei vannak, amelyekben elmélyednek. Látván azonban a Kincsestárban is vázoltakat óvakodnunk kell az egyes kutatási területek kizárólagosságától. Le kell számoljunk mindörökre azzal, hogy a csak finnugorizmusban hívók, csak a turkológusok, csak a sztyeppe magyar-(turk?) népeinek tanulmányozása, a sumerológusok csak Sumerbe vetett bizodalma, a Magyar Adorjánt követők, csak a Kárpát-medencében tekintett ősi magyar nyelv kialakulása egymagában, külön-külön mindent megmagyaráz majd. Itt minden mindennel kimutathatóan összefügg. A teljes összegzés csak úgy jöhet létre, ha ezt nem tévesztjük szem elől. Ellenkező esetben öntörténeti szekértáborok állnak majd szemben egymással saját kizárólagosságaikat hangsúlyozva. A Magyar Ókor megírásával szeretnék szemléltető példát adni ara, hogy ókorunk, őstörténetünk nemcsak tárgyalható eurázsiai méretekben, de ez a helyes irány is. Meggyőződésem, hogy Eurázsia új történelmét ma már itt, a Kárpát-medencében írják a kutatók. Emiatt új megvilágításba kerül a teljes Kárpát-medencének az utolsó jégkor elvonultától számított története is. E kor végét továbbra is a rabszolgaság felszámolását jelentő nagy ókori világháború jelenti, és ezt a hozzávetőleg 10 000 évet nevezem én a Magyar Ókornak. E kor színhelye Európa, nemcsak a Kárpát-medence, szorosabb értelemben azonban elsősorban a Kárpát-medencéből kiáramló népesség által teremtett műveltség történetét jelenti. A magyar ókor a rénszarvasra vadászó néppel kezdődik, a gravetti nevű néppel, majd a kisázsiai elszármazású, de az itteni feldolgozású és továbbterjesztett vonaldíszes műveltség elterjedésével folytatódik, amely az igen korán kialakuló földműves paraszti nép találmánya volt. Írországtól Ukrajnáig ér e bámulatos, egybefüggő és egységesnek tekinthető kultúrtáj Európában. Az erdélyi réz ugyanezen a területen terül szét később népével együtt. Ugyanezen a területen találjuk a bronzot is a második évezredben, ugyanolyan egységes megjelenésben és kárpát-medencei központú szétáramlással. A bronzkor nyílegyenesen vezet a kelta műveltség egységesüléséhez. A kelták műveltségében semmit nem látni, ami már korábban is ne lett volna meg. Mindez arra utal, hogy e nagyon hosszú időszak népessége valamilyen módon folyamatosságot mutat, és e folyamatosság motorja feltételezhetően a Kárpát-medence. Ugyanakkor Kréta és Mükéné görögség előtti szelleme is besegít a bronz műveltségének fejlődéséhez. Mindez úgy lehetséges, hogy nemcsak európai jelentőségű művelődési központ, de az anyagi haladásban, fémek elterjesztésében is élen állónak tűnik, hisz az itteni fémkorokkal kapcsolatos keltezések súlyos évszázadokkal megelőzik a környék és a fent említett táj összes részét. Emiatt és az indoeurópaiak állítólagos Kr. e. második évezredbeli kialakulása miatt nem állíthatjuk, hogy Európa indoeurópai találmány lenne. A Kárpát-medencében szinte bizonyosan semmilyen szerephez nem jutottak, márpedig akkor az innét kisugárzó műveltség sem lehetett az. Eddig nem ismert elgondolások mentén újra végiggondolhatjuk Európa korai történelmét és szembesíthetjük a mai, róla elterjedt véleményekkel.
Soha nem állítottam, hogy a Kárpát-medence lenne a világ közepe - bár nekünk magyaroknak mindenképpen az. Azt viszont igen, hogy az emberi eszmélés korától kezdve itt olyan körülmények - gyorsan szaporodó népesség, művelődés, hit, egységesülő nyelv, technikai előrehaladás - voltak, amelyek segítségével képesek voltak nemcsak saját eredményeiket, de a beérkezett gondolatokat is azokkal egybeötvözve tovább sugározni Európa jelentős kiterjedésű területeire, már az újkőkortól kezdve. Legalább ennyit mindenképpen. Hogy e kérdés tárgyalására korábban nem került sor földrészünkön, annak oka éppen a mindent taroló indoeurópai szemlélet elterjedésében rejlik. Újabb keletű lexikonjaikban az indoeurópai cím alatt már csak feltételessé szelídült megfogalmazásokat találni a korábbi taroló elképzelések bizonyíthatatlansága miatt, ezzel szemben a hétköznapi magyar "tudományossá' valósága múlt századi elképzeléseket sulykol még ma is.
5. Friedrich Klára: Ezredvég. Kézirat, 1999. 13. o.
Továbbra is fenntartom azt a véleményemet, miszerint a régészet és az antropológia eredményeit messzemenően figyelembe véve szabad csak történelmet írni, mert így elkerülhetjük azokat a nagy csapdákat, alapos tévedéseket - netán hazugságokat -, amelyekbe az indoeurópaiak olyan sokszor beleestek. Ugyanakkor csak e kettőre mégsem építhetünk, ha többet akarunk megtudni a régiekről, szellemük, hitük, tudásuk, műveltségük ügyeiről. Ha azt olvassuk valahol, hogy a délorosz sztyeppékról valamikor tömegével vándoroltak indoeurópai törzsek dél felé, hogy műveltséget adjanak a barbároknak Európában és a Régi Keleten, akkor igen elcsodálkozhatunk, hogyan lehetséges ilyet állítani. A sztyeppei turáni népek ugyanis sohasem voltak indoeurópaiak, mint tudjuk, de látjuk is majd. Nyomaik megvannak ma is a délről korábban elszármazó visszatérőknek, nem egy néprészünk Indiában, Perzsiában telepedett le. A szkíták, tochárok, fehér hunok, kusánok, szakák azon részei, amelyek Irántól keletre telepedtek le, számunkra elvesztek, a későbbi Keletet gazdagították szereplésükkel. Az antropológusok százalékos arányokban is meg tudják mondani, honnét származik a mai magyar népesség. Legalább nagy vonalakban illene a történetet e tényekhez igazítani. A turániak lényeges arányban andronovói elszármazásúak és alaptípusúak, messzemenően a magyarság leggyakrabban előforduló embertani típusa (8), míg a helybéliek középrétege europid mediterrán és nordoid, a köznép europid cromagnoid (22%), nordoid (31%) és mediterrán (28%) 9. Különösen a köznépre vonatkozó adat érdekes, mert helyi, őshonos európaiakról - Magyar Adorján ősi, helyben lakó és magyarnak tekintett népéről, a Szeleta és Bükk kőkorszaki emberének a gravettiekkel történt elkeveredése után helyben lakó utódairól - is szó van, de benne vannak a déli elszármazásúak is. Ha a sztyeppe tele volt a ragozó nyelvű turáni andronovóiakkal, akkor honnét kerültek elő a művelt indoeurópaiak, és miért nem beszélik az ott általánosan elterjedt nyelv(ünk)et? A kelet-európai benépesüléssel kapcsolatosan még visszatérek erre a kérdésre, és egy (indogermanizmustól leszakadó) felvilágosult német kutató, Müller-Karpe lesz segítségemre, hogy a túloldalról is felszámoljuk a tudománytalan elképzeléseket.
Mindezzel nem szeretném kisebbíteni a műtörténet, néprajz, nyelvészet és az összes többi, a történelmet támogatni képes tudomány fontosságát. Ezzel együtt e szakmáknak minden időben meg kell adni azt a lehetőséget, hogy élhessenek adott esetben a kritika vagy felülvizsgálat gyakorlásával is, ha azt szükségesnek érzik. Ha nem, az újonnan előkerülő adatokkal összevetett régebbi elképzeléseket más igazítja majd ki, esetleg cáfolat képében. Marácz László e kérdésről úgy vélekedik, hogy "A tudományban nincsenek örök igazságok, dogmák. A tudományban elméletek léteznek, amelyeket új tények felbukkanásakor ezekkel a tényekkel szembesíteni kell." Ha ezt mindig így értették volna a tudománytörténet során, talán előbbre tartanánk. Általában véve a kelták fellépése után keleti irányból a Kárpát-medencébe érkező népek mind hódítók, turániak, nagyállattartó katonanépek voltak. A kérdés az, kik voltak a sztyeppe lovas népei, akik közül másfél évezred leforgása alatt több nép is a Kárpát-medencét választotta hazájául? Kérdés az is, miért éppen ezek, és mint korábban is feltettem már a kérdést: miért éppen ide? A régészet nem beszél népekről, csak leletekről, ezért most kell leszögezni, hogy a nyomozás a szkíták, szarmaták, jászok, hunok, avarok, László Gyula késő avarjai és Árpád magyarjai kialakulásának körülményei után folyik. Őseik jelentős részben azok a mezopotámiai sumér menekültek, akik I. Sargon hatalomátvétele után, Kr e. 2300 tájától első lépcsőben a Kaukázusban és Észak-Iránban a Kaspi-tenger keleti oldalán - Khorászán, Dél-Türkmenisztán környékén - új, utóbbiban oázisvárosokat alapítanak. Tudnunk kell, hogy a régészet már a 6-5. évezred fordulója óta folyamatosan mutat ki észak felé irányuló mezopotámiai tágulást, e területeket a 4. évezred kezdetén érik el és folyamatosan e hatás alatt állnak.(13). Amikor a nagy tömegű kivándorlások megkezdődnek Kr. e. 2300 táján észak felé, az tehát nem előzmény nélküli e területeken. ... "Így például az észak-iráni Tepe Hissar ... lelőhelyén a település a III. periódus B. jelölésű rétege (kb. 2350 és 2150 között) hirtelen tetemesen terjeszkedett, városiassá vált, a lakosság száma jelentékenyen megnövekedett. (14)" ... Igen fontos az a tény, hogy zikkuratot is találtak e helyeken (Apin Tepe), ami azt jelenti, hogy teljes városok meneküléséről lehet szó, vezetőkkel, mágusokkal együtt, vallási életük teljes folytatásával. Néhány száz évnyi ott-tartózkodás után azonban továbbvonulni kénytelenek, mert a föld nem képes eltartani a felszaporodott népességet. ... "...Észak-Irán és Dél-Türkmenisztán nyilván csupán átmeneti állomások voltak a Mezopotámiából időnként oda érkezett telepes csoportok számára: miután rövidesen felismerték, hogy tartós megélhetésük ott nem biztosított, csakhamar még északabbra vándoroltak... (15)". Ugyanebben az időben a hurrik és szubaruk lakta Kaukázusban is - amely a 4. évezred közepe óta a sumér műveltség tartozéka - ... Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi kulturális egység fellazulása, másrészt a fémipar ugrásszerű fellendülése. A fegyverzet és az egyéb fémeszközök típusai teljesen megegyeznek az egykorú sumér készítményekkel. Ez a jelenség egy újabb, az eddigieknél is erőteljesebb közvetlen mezopotámiai hatás következménye volt, amely direkt impulzus ebben az időszakban a Kaukázustól északra, a Kubán vidéki majkopi és egyéb kurgános temetkezésekben is ugyanilyen erősen jelentkezik. A 2400-2300 közé tartozó majkopi fejedelmi temetkezésben pl. minden átmenet nélkül egészen hirtelen lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az anatóliai Alaca Hüyük gazdag sírjaiban talált bronz- és nemesfém leletek típusaival, amelyek viszont a maguk részéről végső fokon szintén mezopotámiai-sumér eredetűek. A kubáni-majkopi műveltség ebben a korban a messzemenően legfejlettebb művelődési góc a Kaukázustól északra. Magasan felülmúlja a környező területek kulturális fejlettségét. Ennek a kiemelkedő művelődési színvonalnak megfelelően hamarosan megkezdődik a Kubán-Majkop műveltség régészetileg is jól kitapintható terjeszkedése észak-északkelet felé, amelynek egyik következményeként magyarázza a kutatás az uráli ércbányászat megindulását már a Kr. e. 3. évezred végén. (16) Ugyanebben az időben Ukrajna és Dél-Oroszország területén jóval fejletlenebb, hosszú fejű cromagnoid paleoeuropid típusú népesség - a késői gödörsíros kultúra népe - él, amelyet a délről érkező rövid fejű népesség részben asszimilál, részben észak felé szorít. A mezopotámiaiak később felhúzódnak az északi folyóvölgyekbe, új, fejlett műveltségeket hagynak maguk után. .. "A kubáni-majkopi műveltség hirtelen megszakad alig 300 éves virágzás után Kr. e. 2000 táján. ... Bennük kereshetjük ... a Volga-Urál vidéki déli gyarmatosok első hullámát a 2. évezred legelején. Szorosan ehhez az etnogenetikai kérdéshez kapcsolódik a késői gödörsíros és az afanaszjevói műveltség népességének embertani azonossága is... ...ez a "plump-europid" embertani típus a 3. évezred második felében még csak Dél-Oroszországban (késői gödörsíros kultúra) és az Altaj vidékén (afanaszjevói műveltség) tűnt fel, de később az andronovói műveltség Kr. e. 1800-1700 körüli kialakulása óta az egész eurázsiai sztyeppeövezet uralkodó embertani típusát alkotta. Az antropológia ezt az emberfajt andronovói típusnak nevezi. Rendkívül figyelemre méltó, hogy ez az andronovói embertípus lényeges szerepet játszott a honfoglaló magyarság embertani összetételében, sőt még a mai magyar népesség között is viszonylag gyakran előfordul. Ennél még sokkalta fontosabb az a körülmény hogy az andronovói embertípus a turanid emberfajta alaptípusát alkotja (1. Henkey 1986.), amely utóbbi emberfajta viszont a magyarság messzemenően leggyakrabban előforduló embertani típusa." Ha most ezekhez az embertani adatokhoz még azt is hozzávesszük, hogy mind az afanaszjevói, mind a késői gödörsíros, mind pedig az andronovói műveltség leletanyagában igen nagy számban találhatók mezopotámiai-sumér megfelelések, akkor nem sok kétségünk maradhat e kultúrák népességeinek végső eredetét illetően: minden jel arra vall, hogy ez a jellegzetes andronovói embertípus az eurázsiai sztyeppékre felvándorolt elő-ázsiai gyarmatosoktól származik. (l7) ... E korszak lezárása nem is végződhet másképp, mint: ... "Végső következtetésként megállapíthatjuk tehát, hogy már mai, egyelőre még meglehetősen hiányos régészeti ismereteink birtokában is mind nyilvánvalóbbá válik az elő-ázsiai, közelebbről a mezopotámiai sumér és a transzkaukáziai szubar-hurri kultúrkör, valamint a végső fokon szintén mezopotámiai eredetű kubáni-majkopi, dél-turkmenisztáni és észak-iráni Földművelő-fémműves műveltségek meghatározó kulturális szerepe, nemcsak a Volga-Urál térség, hanem az egész eurázsiai sztyeppe újkőkori és korai fémkori művelődési fejlődésében." Ennél még sokkal fontosabb azonban az a tény, hogy manapság már nem csupán közvetett és közvetlen elő-ázsiai kulturális kisugárzásokat ismerünk a sztyeppén, hanem Transzkaukáziából, Dél-Türkmenisztánból és Észak-Iránból kiindult ismételten bekövetkezett tömeges gyarmatosításokról is tudunk, amelyeknek etnikumai között az előbb bemutatott régészeti jelenségek tanúsága szerint tekintélyes számú mezopotámiai-sumér, avagy - óvatosabban fogalmazva - "sumeroid" etnikai csoportok jelenlétével is a bizonyosságot megközelítő valószínűséggel számolnunk kell....(18) ... Legközelebb akkor hallani róluk, amikor e lakhelyeiket is elhagyják és olyan magas fokra jut el e társadalmak műveltsége mind szellemi, mind anyagi téren, hogy megint dél felé húzódhatnak, de egyúttal életmódot is váltanak: nomádokká lesznek. Tényként szögezhetjük le, hogy a nomád életforma a kontinentális csúcstechnológiát jelentette akkor. Közbevethetné bárki: hát Róma csillogása nem magasabb rendű-e, mint a sztyeppei kultúra? Erre az a válaszom, hogy a nomádok majd kétezer évvel megelőzték a latin Rómát (az etruszkokat nem számítva), de nem is ez a lényeg, hiszen a sztyeppén az összes büszke római - akiket a rabszolgák tartottak életben - éhen halt volna. A kettő közötti különbség: százmillió, vagy ki tudja hány rabszolga élete és munkája. A nomád életmódról Padányi óta tudjuk, hogy létrejöttéhez igen sok feltételnek kell teljesülnie: állattenyésztés, földművelés, fémek kiterjedt használata, magas műveltség stb., Götztől- Bartha Antal finnugor anyagát cáfolva -képet kapunk e népek általános nyelvi viszonyairól is. E nyelv mindenképpen egy széles, sumér alapokra épülő nyelv, amely több irányból is - többek között a későbbi, már akkáddal vegyített sumér nyelvű mezopotámiai elvándorlások miatt-bővült az idők folyamán. Ezzel, anélkül hogy részletesen belemennék e nyelvek) elemzésébe, azt láthatjuk, hogy a szkítáktól kezdve egy olyan jellegű nyelv érkezik a Kárpát-medencébe a turániak beáramlásakor igen sok hullámban, amely legalább alaprétegét és gyökszavait, feltehetően nyelvtanát is tekintve mindenképpen közeli rokonságban kellett álljon a Kárpát-medencében élők nyelvével, amelyben szintén jelen volt a Kr. e. 2300 előtti és azt követő állapotú sumér nyelv. Ezt annál is inkább mondhatjuk, mert megtaláltuk a sumér és a magyar közt időben félúton-a szintén velük azonos gyökerű kelta (ma ír) nyelvet, mint összekötő kapcsot. Annak a hatalmas területnek kiterjedt nyelvi rendszerét, amelyet fentebb az andronovói kultúra néven említettem, többen próbálták meg egységes szemléletben feldolgozni. A három évezred nyelvi történetének feldolgozandó anyagát mindképpen be kell mutassam, már csak azért is, mert a honi finnugor és a modern indogermán nyelvészet ún. areális nyelvkiegyenlítődési megállapításai is szóba kerülnek. Ha abból indulunk ki, ami az adott körülmények között a Kr. e. 2. évezred első felében a Volga-Urál-0b-Irtis vidékén egyedül elvárható volt, hogy ugyanis az igen gyér számú halász-vadász őslakos csoportok a közéjük és közvetlen közelükbe telepedett, s velük többrendbeli rendszeres kapcsolatban álló, összehasonlíthatatlanul magasabb műveltséggel rendelkező, tömegesen és több hullámban érkezett földművelő-állattenyésztő és fémműves déli gyarmatosok nyelvének bizonyos elemeit, óvatosan számolva félezer szót (kb. ennyi biztosan igazolható magyar-finnugor szópárhuzamot ismerünk) és a legfontosabb nyelvtani sajátosságokat átvették- természetesen nem változatlanul, hanem többé-kevésbé eltorzítva, pidginizálva, saját nyelveik hangrendjéhez idomítva-és ez a pidginszerű nyelv azután a mindennapi érintkezések során széles körben használt és általánosan megértett közlekedő nyelvvé, úgynevezett "linga francá"-vá vált a halász-vadász őslakosok között, akkor nem kell a kérdéses gyarmatosokban "ősirániakat" gyanítanunk, nem kell csupán az őslakosokra gyakorolt ködös "hatásaik"-ról beszélnünk, de arra sincs szükség, hogy olyan szemenszedett képtelenségeket kelljen- mintegy "szükségszerűen"-feltételezni, hogy a gyér számú, és igen kezdetleges kulturális fokon álló halász-vadász őslakosok rövid időn belül szinte teljesen asszimilálták volna a fél évezreden keresztül tömegesen és több hullámban érkezett, s ráadásul még sokkalta magasabb műveltséggel is rendelkező déli gyarmatosokat. - Gondoljuk csak meg jól: olyasmi ez, mintha valaki halálos komolysággal azt próbálná bizonygatni, hogy a 18. és 19. századi európai gyarmatosítókat Észak-Amerikában az ottani őslakos indiánok rövid időn belül teljesen asszimilálták volna. László Gyula azután 1981-ben megjelent "Őstörténetünk" című könyvében lényegesen tovább fejlesztette 1961-es "nyelvlánc" elméletét. Újabb elképzelését így fogalmazta meg: .... "Önkéntelenül felvetődik más gondolat is. Nevezetesen az, hogy a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át külön-külön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének "a nyelvek külön életében keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék". Észrevehetjük - s számos olvasónknak az idézet olvasásakor bizonyára azonnal fel is tűnt -, hogy a fenti idézetben megmutatkozó nyelvrokonsági szemlélet minden egyes kis részletét változtatás nélkül, szó szerint átvihetjük és alkalmazhatjuk a Volga-Urál-Ob-Irtis térségében a Kr. e. 2. évezred első felében kialakult paleolingvisztikai (ősnyelvészeti) helyzetre. ...
A paleolingvisztikai helyzet tehát ezek szerint pontosítva úgy alakul, hogy nyilvánvalóan az andronovói műveltség közlekedő nyelvéből átvett elemek szolgáltak alapul a kultúrkör északi határa mentén élő erdőövi halász-vadász csoportok nyelveinek kölcsönös kiegyenlítődéséhez, egy erdőövi "linga franca" kialakulásához. Ebben a szemléletben - teljesen László Gyula felfogásának szellemében - a magyar nyelv, pontosabban mondva az előmagyarok vagy protomagyarok nyelve természetesen nem sorolható be az erdőövi csoportok nyelvei, vagyis a későbbi uráli-finnugor nyelvek közé, hanem nyelvünk közvetlen előzményei kétségkívül az andronovói műveltség egykori közlekedő nyelvének körzetében keresendők. (19)
A szabír őstörténet kezdete igen korai időszakhoz köthető. Az első ősszabir kezdetleges földművelő kultúra Kr. e. 9200-as datálással Shanidar Zawi Chemiben (21) került napvilágra. Ez a hely Ninivétól északkeleti irányban, félúton az Urmia-tó irányában fekszik. Nevezték már Szubir-ki néven, ismert Mitanni néven is.(22)
"... Lázár István hazai író tollából, Kiált Patak vára(23) című társadalomtörténeti műve első fejezetében beszámol a Bodrogközben lévő karosai templom melletti ősi temető ásatásáról és annak meglepő eredményéről. Miután az előkerült emberi csontokon vérvizsgálatokat végeztek, az antropológus Karoson - arra-a meglepő felfedezésre jutott, hogy: "Bodrogköz népessége és ebben, legalábbis egyelőre egyedülálló táj- és népszigete ez hazánknak nemhogy a honfoglalás óta, de sokkal régebbre visszamenően: a neolitikumtól, azaz az újkőkortól folyamatos, Az élet itt megszakítatlan folyt, legalább ötezer éven át " Lázár a következő bekezdésben így folytatja: "felejthetetlen volt látni, hogy a honfoglalók sírját a megszólalásig ugyanolyan emberek ásták ki, amilyenek a sírokban nyugodtak. Ugyanaz a csontozat, ugyanolyan alakú koponyák." ..:"
8. Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 1062. o.
Mielőtt bármit is mondanék Európa őstörténetéről, magát a kelta nevet kell helyére tennem, mert ennek azonosításán akadtak el eddig a nem magyar nyelvű kutatók próbálkozásai. Baráth Tibor foglalja össze a kérdést: "Európa őstörténészei ... szinte minden földrajzi probléma előtt megtorpannak, és azt írják, rejtéllyel állnak szemben. A keltákkal kapcsolatban is minden rejtélyes: a nép földrajzi eredete, faji hovatartozása, nevének jelentése és Európában való szétáradása. Egy dologban mégis minden kutató egyetért, abban, hogy a kelták szerepe Európa történetében főbenjáró jelentőségű, mert a mai európai nemzetek népi állománya legnagyobb részben az így nevezett népek leszármazóiból alakult ki. Nagyon fontos tehát, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a kelta kérdést és közreadjuk magyar szempontú adalékunkat. Stilizált bagolyfej egy nagy üst fogójáról, amelynek maradványait egy tőzeglápban találták meg Braban (Jütland); Kr. e. III. század. Az üstöt szándékosan törték darabokra-talán fogadalmi ajándékként. Az üstök peremére gyakran erősítettek állatfejeket, hogy vigyázzanak az edény tartalmára. Ez a szokás keletről ered, innen vették át (pontosabban hozták magukkal, erről lesz még szó a későbbiekben - megjegyzés tőlem) a kelta kézművesek is, különösen Közép-Európában, ahol feltehetően ez az üst is készült. Forhistorisk Museum, Moesgaard, Dánia.(24) A kelta néven szereplő népesség tudományunk mai álláspontja szerint Európában alakult ki a már régóta ott élő népekből. Ez nagyon lényeges és alapvető megállapítás. A közelebbi táj pedig, ahol a név első viselőit tömegesen észlelik, a Duna középső és felső völgye, tehát a történelmi Magyarország és Dél-Németország területe, hozzávéve Bohémia (Csehország) területét.(25) Erről a meglehetősen terjedelmes közép-európai tájról áradt szét a név használata a Rajna völgyére s onnan tovább Franciaország területére. Egy másik irányban az Elba, Odera és Visztula mentén északnyugatra, végül egy harmadik irányban a Dráva és a Száva felső völgyén át a Pó vidékére, Itáliába. A nevet viselő népesség a Kr. e. 3. század végén érte el a legnagyobb földrajzi kiterjedését.
A kelta vándorlások menete.
Szabó Miklós a bemutatott térképen a nyugati, de nálunk is elfogadottnak tekintett felfogás szerinti helyzetet adja közre. A kelták európai kiinduló területét, jobban mondva: a kelta név első viselőit egyes szakemberek a Rajna völgyében képzelik el, külön népnek tekintik és szétáradásukat onnan vezetik le, de nem tudják, hogy oda honnan érkeztek. Ennek ellenére a kelta régészeti anyag zöme mégsem a Rajna völgyében, hanem (a történelmi) Magyarország és Bohémia (Csehország) területén helyezkedik el, s a Kr. e. 3. és 1. század közti időből ered. A keltákról a régibb kutatók úgy vélekedtek, hogy egy külön emberfajta voltak, az inkább magas termetű, világos bőrű, árja fajú népesség. Valószínűleg ama részükre vonatkozik e megállapítás, amely a Duna-medencében és egyebütt már a bronzkor óta otthonos volt, vagyis elsősorban a földműves törzsekre, amelyeket a kelta nevet hozó, illetve elterjesztő néphullám bekeretezett és rájuk is kiterjesztette saját nevét. A valódi kelta etnogenezis és elterjedés sematikus képe- nézetem szerint. Lényege, hogy a már korábban, Kr e. 3000 tájától keletről folyamatosan elszármazó ragozó nyelvű néprészek a szkíták nyugatin vándorlásával, felülrétegződésével forrtak össze kelta név alatt Kr e. 750 és 500 között egységes műveltségű népességgé. Ezt követően voltak belső átrendeződést jelző népmozgások, de nem ezek adták a kelta tágulás, terjeszkedés lényegét. Itt nincs egy kitüntetett helyről induló hódítási tevékenység. Az indoeurópaiak számára leginkább ez okozza a megértés nehézségeit, hisz elképzelni sem tudják, hogy egy földrész egységes műveltsége véres háborúkon kívül más módon is kialakítható lehetne. Hogy mégis, azt most itt láthatjuk. Az embertan újabb kutatói ugyanis megállapították, hogy a kelta nevet eredetileg viselők nem voltak ... világos megjelenésű emberek, hanem inkább sötétes arcú, alacsonyabb termetű, kerek fejűek, bár ők is árja nyelven beszéltek. Az akkori viszonyok között e második csoportban csak turániakat láthatunk, akik a Kaspi-Oxus térségében alakultak ki árja és kus fajta elemek összeolvadásából és akiknek első nagyobb hulláma, a szkíták, éppen a kelta név elterjedése kezdetén, a Kr. e. 6. században érkeztek a Duna vidékére és a Kárpátok fölé, Dárius perzsa király Kr. e. 512-ben lezajló támadása idején. Az első kelták (szkíták) nyugatra vonulásakor nincs szó komoly háborúkról, súlyos fegyveres összetűzésekről, a megelőző lakosság kiirtásáról vagy elűzéséről, sem új politikai keretek felállításáról. Úgy látszik, minden csendben zajlott le s a szabály a meglévő keretekbe való beilleszkedés volt, összevegyülés a régibb, de azonos nyelvű lakossággal, akik valamennyien közös nyelvet beszéltek és mindnyájan a Régi Keletről eredtek. Talán nem is annyira a népesség áradt szét és keveredett, hanem lényegében inkább egy új, divatos név elterjedéséről volt szó. Ezt tükrözik az ilyen kettős nevek, amelyekben a kelta szó, mint jelző és értelmező szerepel, pl. a kelto-ligur, kelto-szkíta, kelto-ibéri. Ilyen körülmények között döntő fontosságú a kelta szó jelentésének tisztázása. A nyugati tudósok nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megtalálják a név eredeti értelmét, mert ők is úgy vélték, az adhat végeredményben választ a zavarosnak látszó kelta problémára. Bár a megoldáshoz minden szükséges adatot összegyűjtöttek és a lényeget is megállapították, mégis eldöntetlenül kellett hagyniok a kérdést, mert eltévedtek a látszólag sokfelé vezető úton. Megállapították a név legrégibb írásbeli alakjait: kelti, keltai, keltoi, caleti, caledi, caledoni (Kelet-Honi) és galati, galli. Minden nép nyelvében keresték aztán az értelmét, csak éppen a magyarban nem. Mégis, a magyar ismerete nélkül eljutottak oda, hogy első és legvalószínűbb magyarázatként azt a nézetet fogadják el, amely szerint a kelta név, mint szó, a "kel" gyökérből származik s a "kelni, felemelkedni" jelentést foglalja magában (une racine QUEL, impliquant 1'idée de lever) A magyarul tudók megértik, hogy a teljes név, a keleti vagy keltoi azonos a magyar keleti szóval, amely kelet alakjában azt a tájat jelenti, ahol a nap fölkel, s ami a Régi Kelet (Orient) szokványos neve.
A kelta nép nem emberfajta, hanem e név alatt foglalták össze azokat, akik valamennyien ugyanarról a földrajzi tájról, a Régi Keletről- a Termékeny Félhold tájairól és Kis-Ázsiából - eredtek és Európában egymással újra összefonódtak. A kelta név egyébként nem Európában keletkezett, ismert volt az a megyeri népek által lakott őshazában is a Régi Keleten, a Habúr folyótól keletre elterülő vidéket, egész Mezopotámiát jelentette, az odavaló lakosokat hívták caleti, khalti, káldi embereknek. A Habúrtól nyugatra lakókat viszont esti, esthoni azaz nyugati népeknek is nevezték. A keleti név használata Európában sem a Kr. e. I. évezred közepén kezdődött, forgalomban volt az már ott is kezdettől fogva, a piétek (kusok) idejétől- Kr. e. 3200-tól- szakadatlanul, csakhogy inkább mint alkalmi elnevezés szerepelt. (31)
magyar kel
Eszerint a szógyök kiterjedt urát-altaji kapcsolatokkal rendelkezik, ősi eredete jól kimutatható. Miután a magyar nyelv használja a legkiterjedtebb értelemben a szót, joggal tekinthetjük a származását is magyarnak. Ezeket a keletieket a káldeus (magyar) biblia tanításai vezették életükben. Tisztelték és félték az egy Istent - IZ-TEN-t. Jelképül a napot választották, nevét soha szájukon ki nem ejtették, ábrázolni meg sem kísérelték, legfeljebb jelölték, hiszen akkor emberivé vált volna. Az IZ-TEN-t jelképező napot megtisztelték a Szemúr, Kerekúr, Ra, Úr, Karika, Kerékúr, Estúr, Kelőúr stb. nevekkel, amelyek mind a nap tulajdonságain alapultak. Egyetlen istenüket mindenütt jelenvalónak képzelték, különösen nagy előszeretettel képzelték el nagy hegyek, folyók, ligetek, erdők, de kövek és bármilyen tárgy lakójaként, amelyeket azután istenük jelképes nevével illettek valamilyen formában. Így lettek szent helyek a kerek erdők is népmeséinkben máig megőrizve az ősi hitet. Később a napot is jelképekkel ábrázolták, mint a szkíták az aranyszarvassal, így kettős áttétel mögé rejtették istenüket. Azok a hódítók, akik népeinket legyőzve uralkodni kezdtek rajtuk, ezt nem értették meg, azok istenektől hemzsegő égi világot láttak maguknak örökségül vehetni, ebből nyakatekert és bonyolult mitológiákat alakítottak ki maguknak. Pontosan olyanok lettek e mitológiák, mint az őket létrehozók, hisz saját magukat örökítették meg benne. Itt azután már mindenről szó volt, csak az emberről meg az Istenről nem, hiszen a kirívó szabadosság helyenként vérfertőzéssel, családirtással, véres erőszakkal, ármánykodással is - és természetesen mesékkel is - gazdagon fűszerezve kente rá a földiek bűneit az égiekre. Ezekért a félresikerült mesékért csak magukat okolhatják az ősi gondolatot meg nem értő átvevők és kisajátítók. Nem is lenne nagy baj, ha megtartották volna maguknak újraértelmezett örökségüket. Sajnos nem ezt tették, hanem a görög és római történelemmel együtt közkinccsé lett. Nem is számít ma művelt embernek az, aki e temérdek mitologikus varázslatot nem tudja kívülről. E mitológiák tulajdonosait mindannyian ismerjük, ők a görögök és a rómaiak, vagyis a mai indoeurópai közös műveltség európai alapítóiként számon tartott népek. Magyar istent vettek maguknak mindannyian. Az indoeurópai történetírás tragikus tévedéseivel való szembenézésnek első lépése tehát az kell legyen, hogy rámutatok ezen mitológiák létrejöttének körülményeire. Annál is inkább fontos ez, mert a mai napig él az a tudat - sőt sok helyen a máig ható, mindent taroló birodalmi eszme is -, hogy ezek az alkotások az emberi teljesítőképesség határát ostromolták szellemiekben. Az etruszkok, krétaiak, egyiptomiak, kisázsiaiak és sumérok szellemi és anyagi kultúrában már évszázadokkal és évezredekkel előbb képesek voltak annak sokszorosára, amire ők. Ne tévesszen meg senkit a ma oktatott történelem: a görögök haszonelvű kereskedőnép, a rómaiak pedig könyörtelen katonanép voltak. Mint ilyenek, mint újgazdagok megvásárolhatónak tartottak mindent, még a gondolatot is. Igen nagy kár, hogy ez csak most kerül terítékre, sok szenvedéstől menekülhetett volna meg az emberiség, ha másként alakul a dolog. Igen jellemző az, hogy az indoeurópaiak által elvitatott ősnépi származású népek - kelták, etruszkok, hettiták, szkíták- közül az első kettőnél igen kiterjedt mitológiáról szólnak a könyvek, megtetézve a sumérokkal is, mint sokistenhívő népekkel. Nyilvánvaló, ha sikerül őket sokistenhívőként feltüntetni, jelentősen javul indoeurópaizálási esélyük. Ami a keltákat illeti, elsősorban Caesar galliai beszámolóinak alapján, fölös számban talált római isteneket ott, leginkább Mercurius, a kereskedés istene ábrázolásai terjedtek el. Azt elfelejtette hozzátenni, hogy Gallia nem általa ismerkedett meg a rómaiakkal, azok már jó ideje kereskedtek ott. Vagyis nem tudatja velünk senki, hogy római kereskedők a szoborállítók, egyszerűen közli, hogy Gallia tele van Mercuriusszal, mintha a sajátjuk lett volna. De nem ez a perdöntő a kelták esetében. Ha valaki elolvassa Mac Cana Kelta mitológiáját, az az érzése támad, hogy a hagyományos kelta mesék és mondák szereplőit az indoeurópaiak kéretlenül is isteneknek tekintették, holott a régi történetek éppen valós emberek valódi küzdelmeit és vívódásait írják meg, ahogy elődeik e történeteket rájuk hagyományozták. A később kiszínezett történetek utóbb már olyannyira fantasztikusnak hatottak, hogy emberin kívüli okokkal vélték megmagyarázhatóaknak. Ilyenkor az istenek mindig kézre estek. Hogy ez mennyire így van, arra éppen a Mitrász-kultusz elterjedésével és hatalmas sikerével mutathatok rá annak idején.
Az etruszkok isteneiről lesz még szó a megfelelő helyen, a félreértés ott is nyilvánvaló. A szkítákról az előbbi kettőnél sokkal kevesebbet tudunk (tudnak), ezért az ő indoeurópaiságuk története máshol kezdődik. De ha egy gépezet beindul, nem lehet megállítani. A sumérok, akik a valaha lehetséges utolsóként indoeurópaizálható népe lesz a világtörténelemnek, hát ők is sokistenhívőként végzik a mai történetírás lapjain. Egyetlen indoeurópai sem olvasta volna el Badiny trilógiáját a sumér valóságról? Egyetlenegy sem értette meg a teokrácia hitét, valóságát és lényegét? Valóban olyan nehéz felfogni "Az" egyetlen teremtő és a Szent Háromság eszméjét? És ha ők, a sumérok ezt az egyetlent beleképzelték életük minden tárgyába, kövekbe, hegyeibe, folyókba, al- és felvilágba, miért nem lehet felismerni a mindenütt jelenvaló IZ-TEN-t? Talán a sokistenhit lendülete viszi az indo-kat ma is tovább, ez a fentebb említett lényeg meg nem értéséből adódik. Talán valóban nem tudják felfogni azt, hogy a ragozó ősnyelv népei az egyistenhitben egyesülve lakták be a Földet, hangsúlyozom, lakták és nem hódították, mint afféle világhódításra szakosodott népcsoport.
A görög és római uralmak megszilárdulásáig folyamatosan érkeztek a bevándorlók a fent említett kibocsátó területekről. Akik nem találtak maguknak alkalmas letelepedési helyet, azok továbbvándoroltak északra, nyugatra. A Kr. e. 6. és 3. századra tehető a kelta uralom virágzása Európában. A kelták neve helyesen keleti, így nevezték magukat, miután a hosszú évezredek óta Európába érkezettek egymásba olvadtak és közös népi öntudatuk kialakult. Ezek az eddig felsorolt néprészek a Kárpát-medencében lakók kivételével a germánok beözönlése okán meggyengültek, majd a rómaiak fellépésének köszönhetően elpusztultak, beolvadtak, felmorzsolódtak, leszámítva belőlük az ír szigeteken megmaradt keltákat. Műveltségük sok eleme bekerült a későbbi uralkodó népek szókincsébe és műveltségébe, de ha nem innét szerezték azokat, akkor a latinból vették át, amely viszont az etruszkból vette ősnyelvi elemeit. Végeredményben bármelyiktől is vették át, keletről származó kultúrkincs birtokába kerültek. Kr. e. 500 tájától a szkítákkal kezdődően a turániak keletről több hullámban érkeztek és népesítették be tovább az öreg kontinenst, de ugyanők laktak a Régi Keleten, a Kaukázusban és a kelet-európai síkságon is nagy számban, Pártosországban, Közép-Ázsiában hun, szabin pártos, avar, fehér-hun, később onogur, szavárd, úz, besenyő, kun, magyar stb. nevek alatt. Ez utóbbiak ősei a Kr. e. 6. évezredtől kezdve folyamatosan töltötték fel népességgel Sumerból és a Folyamközből először Perzsia, majd Türkmenisztán, Khorezm, Kubán, Szkítia és Dél-Szibéria területét magyari népeinkkel. I. Sargon Sumerben bekövetkezett hatalomátvétele után, Kr. e. 2450 tájától az északra menekülés tömeges méreteket ölt, amely a későbbi asszír és perzsa népirtások idején is megmarad. Ezek alkotják meg először a kubán-majkopi, majd a Kr.e. 1800 tájától a hatalmas és egységes andronovói kultúra területét a Volgától a Pamírig. Ők tehát a turániak. Eszerint a Kr. e. 500 táján Európát túlnyomó mértékben délkeleti és Kárpát-medencei elszármazású néprészeink lakták, és az ősnyelvet birtokolták. A keletiek (kelták) laknak Európa majd minden szegletében. A keleti név használata Európában sem a Kr. e. I. évezred közepén kezdődött; forgalomban volt az már ott is kezdettől fogva, a piktek idejétől szakadatlanul, csakhogy inkább mint alkalmi elnevezés szerepelt. Így érthető, hogy azok a kutatók, akik a kelta név első európai előfordulásai után nyomoztak, már a pikteket is keltáknak, "korai keltáknak" nevezik. Hasonlóképpen keltának minősültek a később érkezett népelemek. Nincs tehát semmi logikátlanság vagy zavar a név használata tekintetében, ha tudjuk a lényeget, hogy a név egyszerűen földrajzi eredetre utal s ilyen értelemben szolgált a Régi Keletről érkezett népek közös megjelölésére. A kelta név jelentésének meg nem értése sok bosszankodásra adott alkalmat Waddellnek.(35) Végül úgy döntött: That the early Celts or Kelts were presumably the early Picts Galling themselves Khaldis or Khaltis... or Galli or Gel.(36) Magyarul: .. hogy a korai kelták feltételezhetően a pititek voltak, akik magukat kaldeusoknak, gallnak, vagy gélnek (gael) nevezték. Ugyane Khaldis névből eredt a Caled-Oni (Kelet-Honi) név is (37) mondja Waddell, bár az is igaz, hogy a kaldeus elnevezést jobbára a babiloniakra értik ma. Azt is jól megfigyelte, hogy ahol a pikt nevet elhagyták, helyette azonnal megjelent a keleti név (38) Hawkes ugyanezen az úton járva a harang alakú edények készítőit is "őskeltáknak" nevezi. Hubert szerint a kelták már az újabb kőkor végén (!) a Brit-szigeteken vannak. A halomsírok népe is kelta.(39) A Közép-Európából a Loire mentére költözött turoni (turáni) nép is kelta.(50) Nevük után népünk törökös törzséből származókkal van dolgunk. A Duna menti Sicambriából Franciaországba vándorolt sequani, sicani nép szintén az.(41) Ez utóbbiak székely törzsbelieknek tűnnek fel. A fenti eredményekkel teljesen összhangban áll az a tény, hogy a szakemberek külön kelta nyelvnek sehol semmi nyomát nem találtak, nem is találhatták, hiszen a kelta népeket azok alkották, akik magyarul beszéltek. A Szajna felett lakó belgák például jól megértették a tőlük délre lakó és Garonneig terjedő gallokat, és mindketten értették a brithonik nyelvét.(42) A kis-ázsiai galaták (keletiek) Kr. u. 4. században még mindig úgy beszéltek, mint a Rajna vidékiek, akiktől hétszáz évvel korábban elváltak, amint ezt Szent Jeromos tanuságtételéből tudjuk. Ezt látva, a nem magyar tudósok maguk is megállapították, hogy az ókori Európában a kelta időkben egymás megértésének komoly akadálya nem volt. Az "európai nyelvi egység" így a kelta irodalom egyik alapvető tétele. Camille Julien francia ókori történész szerint ezt az egységes nyelvet százmillió ember beszélte. Kétségtelenül túlzás ennyi embert feltételezni az akkori Európában, de a lényeg helytálló: a kelta időkben, Kr. e. 6-1. században, Európában még ragozó nyelven beszéltek az emberek - és nem indoeurópaiul.(44) Európa temérdek magyarul érthető helyneve mindenesetre ebbe az irányba mutat. Mindezt a magyarokon kívül nemigen tudják Európa és más földrészek történészei, ezért a nép megnevezése sehol sem pontos a történelemkönyvekben. Amit tőlük fentebb idéztem, azt ott is politikai alapokon működő indoeurópai szempontok szerint éppen úgy félresöpörték, ahogy Magyarországon is a finnugorokkal ellenkező eredményeket. A kelta elnevezést, mint meg nem értett népnevet természetesen átvette mindenki és a saját nyelve szerint bánt el vele. Egy gond van csupán így, hogy az átvett és tovább formált szó a világon semmit sem jelent nekik. Ezért, ha a keleti szót alkalmazni akarják más népek, úgy javasolhatom, az eredeti keleti szót fordítsák le és használják úgy tovább könyveikben. Ha tehát egy angol az átvett, de számára egyébként értelmetlen Celts szót Easties vagy Easterners-keletiek többes számban -, egy német a Kelten szót Ostiern, Östlichern szóra cseréli, a többiek pedig ehhez hasonlóan cselekednek, akkor a saját nyelvükön is érthető népnévhez jutnak, nem pedig olyan szóhoz, amely csak egy magyar szó külföldire csavart kiejtése. A szócsere több haszonnal is jár egyúttal, bárki számára könnyen megérthető név kerül így a történelmet befogadók elé, világosan kifejezi, honnan is kerültek e népek a helyükre, Európába, továbbá nem utolsósorban azért, mert ha valakinek saját maga által szerkesztett magyar neve van, az magyar is. Lehet, hogy ma még sokan vannak olyanok, akiknek ez a gondolatmenet talán túl gyors, de ha ezen a kezdő kérdésen nem rájuk át magunkat rögtön az elején, később sem hangolódhatunk rá e nép elképesztően sodró lendületű történelmére. Korábban közreadott dolgozatommal, A magyar őstörténet kincsestárai c. (45) munkámmal bizonyos értelemben átfedések lesznek a most kifejtendő történetben. Ez nem is csoda, hiszen ott tízezer évnyi időtávolságot kellett átfogni a magyar történelem vázlatának újrarajzolásához - amelyben szinte csak érintőlegesen tudtam a keletiek, kelták történetének néhány fontosabb mozzanatát rögzíteni - ezúttal csak egy célt, egy szűkebb időszak részletesebb feldolgozását tűztem ki magam elé. A keletiek (kelták) története kis részlete csupán korábbi munkámnak, most azonban a középpontba helyezve a velük kezdődő világégés egészen más értelmet kap. Olyan döbbenetes erővel mutatja meg az igazi Európa mára eltakart arcait, hogy igen sok téveszme és tévtanítás marad mellette hátra. Európa számára ugyanis a keletiek fellépése adja a kézzelfogható kezdeteket. Velük lépnek ki az ásató régészek névhasználatában ilyen-olyan kultúrának nevezett leletek képviselői a ma embere számára is "fogyasztható" eleven, azonosítható emberekként, megfogható és emberközelbe hozható elődökként. Magyarul: az egységes Európa új történelmének ők azok a pontos néven nevezett, már követhető ősei, akikben mindenki közös ősöket találhat, a keletiek mindenki számára könnyen érthető emberek lesznek és mindenki számára elegendő összekötő kapcsot is biztosítanak az eddig elhanyagolt valódi, kézzelfogható alapokon nyugvó európai tudat kialakításában. Szükség, igen nagy szükség lesz olyan gondolatokra, amelyek gyökeret tudnak verni mindenütt. Szükség lesz azokra is, akik úgy tudják e gondolatokat megfogalmazni, hogy történelmi mélységekből feltörve hitelesek lehessenek, képviseljék a múltnak a jövő felé mutató szellemi ívét is. Befogadható, általánosan igaz eszmék kell legyenek. Mindezt a királyi szkíta típusú történetírás szellemében igyekszem előadni. Itt abban nyilvánul majd meg ez új típusú szemlélet, hogy nem hátrafelé haladva keresek igazolást mai helyzetek érdekéhez igazítva a köztörténetet, hanem az idő múlásával rögzíthető valóság kap főszerepet. Ennek a történelemnek nagy vesztesei lesznek, mégpedig éppen azok, akik az idealisztikussá emelt Szent Grál keresésében kerültek tévútra, saját mitológiák felállításával kizárólagosságra törekedtek a történelemkönyvekben, történelmet másítottak meg, és olyan eszméket terjesztettek, amelyek Európa lelkeit egyirányú utcába terelték. Rá kell mutassak az indoeurópai történetírás igen sok, célzatosan terjesztett téveszméjére, a római és a görög érdekű történetírás tarthatatlan tételeire.
24 Proinsias MacCana: Kelta mitológia. Corvina, Budapest, 1993. 55. o.
Európa, amely Kr. e. 500 táján közös gyökerű keleti elszármazású műveltségében, népeinek egységesülésében, vallásában megjelenik előttünk kelta (keleti) név alatt, igen nagy figyelmet érdemel az utókortól. Nemcsak a közös gyökerek kimutathatósága mutat rá e földrésznyi keleti eredetű varázslat létrejöttére - elsőként a belső címoldalon látható -, de születése körülményei is különlegesek. A mai ember el sem tudja képzelni, hogy valami, akár népek saját belső alakulási rendjének utat engedve nyerje el új formáját, ne pedig valamilyen elszánt, erőszakkal összetákolt birodalom létrehozása legyen az indítóok. A mai ember ott tart, hogy kézzelfogható műveltségeket szinte már csak birodalmi keretek között tud elképzelni. Sőt, ahol nem keletkezett valamirevaló birodalom, ott nyilván műveltség sem létezhetett.
E paradicsomi állapot el is tartott addig, amíg nem találták magukat szemben olyan elszánt népekkel, amelyek nem ismerték az ősiség tekintélyét. E népek nem ismertek más mércét, csak a sajátjukat, és azt akarták rákényszeríteni a többi népre is. Európa kálváriája itt kezdődött el kétezer ötszáz évvel ezelőtt.
Általában több jelentős indoeurópai népet látnak Európában a kelta korban. Görögöt, latint, germánt, keltát, szkítát és külön a többi, összevontan sztyeppeinek nevezett népet. Az indoeurópainak nevezhető nép közülük a görög, latin és a germán, bár egyik sem "tiszta" a szó korábbi indoeurópai az értelmében, mert igen jelentős, többségi részben olvadtak közéjük kelta és őslakó ragozó nyelvű törzsek, mint pl. a pelazg, etruszk, magyari törzsek. Skandináviából történő szárazföldre szállásuk után a germánok elkeveredtek a helyben talált ragozókkal, és ennek emlékét nyelvükbe zárva máig őrzik. A többi mind ragozó nyelvű nép. De nemcsak nyelvük köti őket össze, hanem műveltségük, szokásaik, hitük, Nap-istenük, temetőik. A korábban megismert európai benépesedés folyamatát magunk elé idézve igen elcsodálkozhatunk a keletiek általánosan ismert elterjedését illetően. Elgondolásuk szerint egy La Tene központú, Alpoktól északra eső terület ontja a keltákat milliószámra igen rövid idő leforgása alatt. Eszerint igen rövid idő alatt képesek voltak jelzett törzsterületük legalább nyolcszorosát benépesíteni, és közben folyamatosan háborúzni, emberveszteségeiket is folyamatosan pótolni, hisz az indoeurópaiak elképzelése szerint fegyveres hódítások történtek. Ha ezt a bőven termő, évente háromszor arató Mezopotámiában gondolták volna el, talán hihetőbb lett volna. A gyors népszaporulathoz akkor - az öntözéses földművelés feltalálása idején - korlátlan élelmiszerellátás is kellett. Olyan helyen viszont, ahol már az alma is lassan érik be, a búza pedig esetleg valamikor augusztusban, ez kissé furcsának, hogy ne mondjam, gyermetegnek tűnik. A La Tene-központúság eredménye a szkíták keleti irányú mozgásának feltételezése is, de ezt látni több mint meglepő. Gondoljuk csak végig, egy letelepedett népet visszaküldeni a sztyeppére felér egy halálos ítélettel. Általános jellemzőjük ezen elgondolásoknak, hogy a kelták nyugat-európai központokból hódították meg a földrészt indoeurópai szkíta testvéreik segítségével. Hogy e széles körben terjesztett elképzeléseket régészetileg, antropológiailag - továbbá a főszereplő nép, a kelták műveltségének teljes mellőzésével - egyáltalán nem igazolható alapokon végzik, arról eddig kevés szó esett. Az indoeurópaiak szerinti kelta etnogenezis a szkíták nyugatra vonulásával és a La Tene környékén Itália irányából megjelenő ún. klasszikus népek találkozásával valósult meg.(47) A szkítákkal itt nincs is gond, már ami vándorlási irányukat illeti, a kelták másik összetevői azonban nem az évezredek óta itt élő keleti elszármazású ragozó nyelvűek, hanem a klasszikus, classical néven szereplő itáliaiak (?) és a Fekete-tenger nyugati partjain élő görögök (?) Kr. e. 500-ban (!) vonulnak La Tene irányába, hogy ott egymást gazdagítsák műveltségükkel, és létrehozzák az újat, ami elterjedt Európában kelta néven. Mindebből annyi igaz, hogy Marseille, Massilia környékén voltak görög kereskedőtelepek, de Itáliából ekkor még csak etruszkok áramolhattak volna észak felé, mert olyan klasszikus római, akikre a felsőbbrendűek gondolhatnának, még ki sem alakult ekkor. A görög gyarmatok, mint pl. Massilia valóban kereskedtek a tőlük északabbra lakó keletiekkel (keltákkal), de ez ettől még nem etnogenezis. Lehet, hogy Hannibál és Caesar edzett seregeikkel átkeltek az Alpok hágóin, de spontán népvándorlást éppen ide elgondolni elég nehéz. Nem lehetetlen, de ha valakinek van választási lehetősége, ezt választja legutoljára, mert magával kell vinnie a gyereket, csecsemőt, nagymamát, nagypapát, felszerelést és az állatokat is. Az Alpok hágói ma is csak két-három hónapig járhatók évente. Miért kellene gondoljuk, hogy az amúgy távolról sem túlnépesedett Itália népei éppen a legmagasabb hágókon vonulnak ki az országból? Az indoeurópaiak számára ma még egyszerűen elképzelhetetlen, hogy mai országaik közepén valaha más is megfordulhatott, mint ők és elődeik. Miközben a nyugati kelta leleteket Hallstatt és La Tene meglehetősen jól feldolgozott tárgyi műveltségeiből eredeztetik Kr. e. 800 körültől indítva egyébként részben helyesen, ugyanis legalább Kr. e. 3000-ig kellett volna visszanyúlni a teljes megértéshez -, addig a magyarországi kelta anyagot eddig még senki sem egyeztette a magyar bronz- és vaskor anyagával, és véletlenül sem eredeztetik saját fejlődésének tényeiből. E magatartással döntően besegítettünk a nyugatiaknak saját, nyugatról keletre nyomuló elméletük életben tartásába. Ha Szabó Miklós Kr. e. 400 táján korai vaskorról beszél a Kárpát-medencében, majd a nyugatiakra hivatkozva közli itteni adatait, maga adja a nyugatiak kezébe ajándék bizonyítékát, Ha az egyeztetést magunk is megtettük volna-vagyis a magyar régészet időben felismerte volna a magyarországi kelták régóta tartó folyamatos életét -, könnyedén bebizonyíthattuk volna a magyarországi kelták igen régi, folyamatos helyben lakását, és nem szolgáltattunk volna érvet a nyugatiak elképzeléseihez. Annál is inkább, mert a kelta vonulások elgondolása csak egyetlen nagyobb, háromszázezresre becsült kirajzás története köré épül fel, ez Kr. e. 400 táján történt. Egészen más lesz a helyzet, ha a magyarországi kelta anyagot kézbe véve végre kimutatjuk a magyar bronzba és még korábbi időkbe vezető gyökereit és azonosságait, töretlen létét. Ez nemcsak keltáink itthoni szerepének átértékelését jelenti majd, de más oldalról is igazolja a kárpát-medencei népi folyamatosságot és azonosságot. Talán nem kell külön rámutatnom, hogy ez jelentősen módosítja a csak Hallstatt és La Tene anyagára épített történelmi elképzeléseket. A nyugati elgondolások kidolgozásakor túlságosan is a régészetre hagyatkoztak az elgondolások kifejtésekor, továbbá csakis indoeurópai népeket láttak mindenfelé, ezért tévútra kerültek. A nyugatiak a kelták valódi szelleméből semmit sem értettek meg, elsősorban azért, mert saját magukat szerették volna a keltákban felismerni. Megelégedtek Massilia görög gyarmatának létezésével, és e gyarmatokat túlontúl jelentős, mondhatni hatalmas szereppel ruházták fel. Az tény, hogy a görögök hatása tetten érhető a tárgyi műveltség gazdagabb díszítésű megjelenésében pl. a kárpát-medencei leletekhez képest. Arra azonban messze nem elég, hogy a keletiek (kelták) etnogenezisébe bele lehessen őket vonni, hisz a tengerpartoktól a görögök sehol sem hatoltak be a szárazföld belsejébe. Erre éppen a szellemiek megértésének teljes hiánya mutat. Most kissé előreszaladtam, de a kelta ügyek tárgyalásának végén az olvasó láthatja a kelta-magyar nyelv, szellem, műveltség egyeztetésének eredményét. Ebbe sem a görögök, sem latinok, és a fentebb classical néven említettek nem férnek bele. A téma részletes kifejtését a kárpát-medencei keletiek (kelták) ügyeinek tárgyalására hagyom. Ennek előzetese e kötetben egy villanás erejéig is látható két egymástól igen távol, de azonos szellemű tőr- és kardmarkolat bemutatásával, és az etruszk nyelvi fejezetben a dunántúli lábvértek és a hajdúböszörményi bronzleletek felemlítésekor olvasható. A figyelmes olvasó láthatta a markolatok megtekintésekor, hogy a dinnyési 200 évvel korábbi az írországinál, ezért itt sem állíthatjuk, hogy csak nyugatról keletre terjedt volna a keleti (kelta) műveltség.
A fentebbi kelta emlékek tárgyalása további távlatokat nyit meg népeink történetében. Időközben kiderült ugyanis - kis túlzással -, hogy az elmúlt 4-5000 év folyamán szinte csak az nem hajózott át Amerikába, aki nem akart. Dr. Fürstner László szerint a forgalom élénk volt, szabályos tengeri kereskedelem zajlott Európa és Amerika között, ezt Történelem és kultúra új megvilágításban c. könyvében gazdagon részletezi. A kelták ezek között voltak, vélhetően Európából egyedüliként, és rengeteg emléket hagytak maguk után kőbe vésve a mai Egyesült Államok területén, fémeszközökben és tulajdonságokban is, amelyek idővel feloldódtak az indián őslakosságban. Adatai szerint mindkét Amerika igen sok látogatót kapott az elmúlt 5000 év során Egyiptomból, a Régi Keletről és Európából. Sok bizonyságot is hagytak erről, sok esetben kőbe vésve. Meglehet, korábban több figyelmet kellett volna fordítani az akkoriban marginálisnak és tudománytalannak nevezett dolgokra. Éppen az itt felsorolandó különös adatok kívánják az eddigiektől különböző elgondolás felvázolását. Első látásra furcsa is lehet az, amit e tárgy felvezetéseként hozok kis kitérővel. Ha végiggondoljuk, Pap Gábor: Pilisszindróma című tanulmányának megjelenése után már nem írhatunk történelmet úgy, ahogy eddig. Itt most vitatkoznom kell az általam nagyra becsült szerzővel is, mert nem biztos, hogy az emberiség felemelésére tett áldozatunk feltétlenül azzal kell végződjön, hogy hagyjuk magunkat felszámolni. De tudom régóta, Pap Gábor szellemiségével és mércéjével az egyszerű halandók nem versenyezhetnek. Ki fogja felemelni az emberiséget lelkében és erkölcsében - már ha az egyáltalán igényt tartana rá -, ha elfogynak a mágusok? Bár a szerző itt természetesen nem kelta vonatkozásokat tárgyal, hanem igazi nemzeti sorskérdéseket, de most nem is erről van szó. "... "Vádoló kövek"- idéztük Andrássy Kurta János keserű szójátékát ... Később "merényletsorozatról" beszéltünk, nyelvi- területi- történelmi feldaraboltatásaink kapcsán. De hát miről is van szó itt konkrétabban? Ha valóban egy önmagát korról korra megújítani képes, magasrendű erkölcsiséggel és nem kevésbé magasrendű műszaki ismeretanyaggal felvértezett népesség élt ezen a tájon a szkíta- hun- avar-(korai) magyar időkben, akkor napjainkban miért nem ezt tapasztaljuk? Mi tette mára "szószegénnyé" és "finnugorrá" a nyelvét, hogyan szakadhatott előbb három, majd legújabban hat részre az ország, mitől vált földdel egyenlővé a királyok központja, "különnemű részekből sebtében és durván összetákolttá" az uralkodói fejéke? A tamáskodók - látszólag - méltán csóválják fejüket: nem is igazán hatalmas nép az, amely így megaláztatott, de nem tekinthető igazán bölcsnek sem, ha nem tudta elejét venni bajainknak.
Nos, ez az ítélkezés figyelmen kívül hagyja, hogy bár a pilisi kövek valóban "vádolnak", és a vádlottak, vagy akik vádolhatók (esetleg már csak egyenesági örököseik) valóban köztünk járnak-kelnek, sőt regnálnak ma is, a "merényletsorozatnak" pedig koránt sincsen vége, a kérdés mégsem innen közelítve oldható meg.
Jó volna tudni, hogy igen, s ez a bizonyosság azután minden további kérdést jelentéktelenné, sőt, végső soron egészen feleslegessé is tenne."` Most féltem igazán Pap Gábort, ha ennyire kiélezi a kérdést, hisz a pusztába kiáltott szó nem jön vissza e közegben sohasem. Krisztusi alkata nem alkalmas a primitív válasz felfogására, váteszi tudata pedig elértheti a valódi visszhangot. Visszhangnál többre nem számíthat, őt ebben megérteni nekünk is nehezünkre esik, egy kívülállónak pedig szinte lehetetlen vállalkozás. Igen jellemző e témát boncolgatva a pilisi várkomplexum leírása, hisz képszerűen válik általa megfoghatóvá a "vár" működési elve. Elkorcsosult agyunk számára szinte felfoghatatlan, hogy e rendszerben gondolkodva kár lenne méteres várfalakat és tornyokat keresve végigtúrni a hegységet, mert "a vár abban az esetben is az, ha emberi kéz történetesen két szalmaszálat sem tett össze a felépítése érdekében."(49) Hogy nem ezt kell tenni, azt Andrássy Kurta útmutatásai alapján így folytatja a szerző: "Nos, Andrássy Kurta János döntően abban haladta meg kutatóelődjeit (Sashegyi Sándor, Németh Péter) és kortársait (Vértessy György) módszertani tekintetben, hogy az ilyen "várakra" is rá mert ismerni a pilisi háromszögben, és így bizonyos vonatkozásokban gazdagabb, árnyaltabb képet tudott elénk rajzolni a királyi központ egykori felépítéséről, illetve működéséről, mint említett "kollégái". Az "árnyalások" közül itt egyet érdemes közelebbről szemügyre vennünk. A "kint" és "bent" viszonyáról van szó - a megszálló, illetve a bennszülött típusú kultúrák várépítészetében. (A mi terminológiánkra átfordítva a "megszállón nyilvánvalóan a "héja-szemléletűnek, a "bennszülött" pedig a "mag"-szemléletűnek felel meg.) Miben áll a különbség a kétféle várépítészet között? Röviden fogalmazva: a megszálló számára a "bent" a teljesen körülépített, viszonylag szűk területet, a menedéket jelenti, a "kinttel", a falakon túli, ellenséges világgal szemben. Ily módon a "kint" és a "bent" ellentéte antagonisztikus, kettejük kapcsolata alá-fölérendelő jellegű. A "bennszülött" szemében nincs lényeges különbség a "kint" és a "bent" között, minthogy a falakon túl is a saját népe várja-fogadja. Akár kijön a várból, akár behúzódik, mindenütt otthon van. (A "kint" és a "bent" között tehát mellérendelő a viszony) Az ilyen vár - akárcsak maga az őt hordozó-működtető kultúra - csomópont-erővonal rendszerben épül fel. Nincs szüksége összefüggő, zárt falkoszorúra, amely - minden oldalról egyforma biztonságot nyújtva -teljesen körbezárná, ehelyett megerősített gyülekező pontok és belőlük csápszerűen kinyúló keskeny (jobbára két társzekérnyi szélességű) felvonulási utak rajzolódnak elénk, amelyek töltés vagy sánc jellegű földnyúlványok gerincén futnak, általában jól álcázottan. A támadó ellenség sohasem tudhatja, idebent van-e már, vagy még (esetleg már megint) odakint. Ha tisztességesen viselkedik, akár az égig is csörtethet az egész erődrendszeren anélkül, hogy ez a kérdés kiéleződnék. (Képes Krónikánk egyik miniatúrája jellegzetesen ilyen helyzetet örökít meg: a német-római császár és a francia király, keresztes hadaik élén, végigvonulnak a vár alatti völgyön, míg a környező magaslatokról felajzott íjjal magyar harcosok vigyázzák őket)."(50) A szerző általános gondolatait most a keltákra is kiterjeszthetjük, annál is inkább, mert ők is részei voltak a feláldozásban eltűnő ősnépnek. E feláldozásnak kézzelfogható bizonyítéka és eredménye is van, mégpedig az ősnyelv szavainak minden képzeletet felülmúló, mindmáig rögzíthető jelenléte a valamikori kelta területeken, amelyet a kipusztított nép hagyott örökül támadóira "hálából". Minderről a kelta nyelvvel kapcsolatos fejezetben olvashatunk bővebben. Ami a más népek - nyilván a héj-szerepű népek - felemelkedésében játszott áldozat vízióját illeti, lehetőség szerint igyekezzünk különválasztani tőlük a saját rokonainkban tudatosítható együvé tartozás újbóli felélesztésére tett erőfeszítéseket. Első lépésként mai kelta rokonainkban erősíthetjük fel az összetartozás érzését annak a valóságnak a bemutatásával, amely bennünket évezredek óta összeköt. "Sok ismeretlen nyelvű sziklafeliratot fejtettek meg a szakértők Amerikában, melyekről kiderült, hogy már 25-30 évszázada látogatják hajós nemzetek fiai e kontinenst Európából, Ázsiából, Afrikából. Rengeteg eszköz is előkerült és ezt különböző múzeumokban bemutatják már. Így a laikus számára is szembetűnik egyes amerikai eszköz együttesek teljes azonossága a mellette kiállított európai, ázsiai és afrikai hasonló szerszámokkal. Ezenkívül a temetkezési dombok és a halottak eltemetésének azonossága is szembetűnt már több régésznek. Számtalan csillagászati tájolókő, dolmen és ménhír építési módja, alakja és keletkezési ideje is bizonyítja az Óvilág és az Újvilág réges-régi kapcsolatát.
Barry Pell az egyik olyan tudós Ausztráliából, aki ezeket a kővéseteket és írásokat a legutóbbi időben újra tanulmányozta és több más kollégájával tisztázta ezek eredetét. Az erről szóló könyv alapján írom most le Amerika népeinek kialakulását az elmúlt 3000 évben. Csak azon csoportokról esik szó, melyek eredete más kontinensről már bizonyítható. Egyes népek, csoportok eredete ma még nem tisztázható.
Ezek a szelek először a Karib-tenger szigeteire vitték el a keltákat, itt azonban nem telepedtek meg tartósan. Tovább is mentek felfelé a partok mentén a hegyes New England partjaira. Itt létrehoztak egy királyságot, melyet saját nyelvükön Jargalomnak mondtak. Ez annyit jelent: Napnyugtán Túli Föld. Itt telepeket hoztak létre, templomokat emeltek, druida szentélyeket alkottak, szent ligeteket alakítottak ki, vésett kövekkel fedték be halottaikat. Kelták éltek itt már a Kr. e. 9. századtól egészen a római császárkorig, mint ahogy ezt Julius Caesar korában, a naptárreform idejében kivésett kövön a régészek megállapították. Ezen az ún. Beltaine-kövön - amit 1975-ben találtak New Englandben - látható a római módra készített kelta dátum, a Kr. e. 46. évből és a római újévtől számított (március 25.) 39 nap római számokkal van megadva. Ez a nap pedig a kelták nyarának kezdődátuma: május 1-3. Ezek a merész kelta kivándorlók először New England déli részén, New Hampshire-ben telepedtek le a Merrimac folyó mentén, Észak-Salemben. Később felhajóztak a Connecticut folyón Vermont államba, majd nyugatra fordultak és felfedezték a Green Mountains vidékét is. Itt félreeső völgyekben papjaik kőköröket, phallusokat (ménhíreket - megjegyzés tőlünk) állítottak fel, tájolókamrákat építettek, ahogyan ezt Európában tették. Ogam írásukkal köveken feliratokat hagytak. Ezek közül sokat megtaláltak az utóbbi időben. Többet, mint az Óvilágban, mert ott a keresztyénség terjedésével ezeket elpusztították. Amerikában ez nem következett be, mert a keresztyénség itt akkor nem létezett. Észak-Amerikában megmaradt az európai ember nagyon régi vallási szokásrendszere, míg ebből Európában csak nagyon kevés maradt.
Ogam írásokról már írtam. Most csak azt emelem ki, hogy ezek az írások igen egyszerűek voltak, bárki könnyen megtanulhatta. Húztak egy vonalat egy lapos kövön, sziklafalon egy színesen fogó kővel és a vonal fölött és alatt hosszabb-rövidebb függőleges vonalat huzigáltak. E vonalak száma 1-től 5-ig terjedhetett az ogam írásban. Így máris 20 jelet lehetett alkotni. A legegyszerűbb ogam írás pontosan 15 mássalhangzóból és 5 magánhangzóból állt.
Nem írásos, de nagyon régi korból eredő lelet a kelta bronztőr, amit 1900-ban C. A. Kershaw talált Massachussets államban. Ugyanilyen tőrt találtak Spanyolországban El Algar közelében, már korábban. E helyről kapta e kultúra a nevét. Ennek virágkora Kr. e. 1500-1200 között volt! Jelenleg a Harvard Egyetem Peabody Múzeumában található mindkét bronztőr és ikertestvérként hatnak a vitrinben. Még egy ilyen tőrt találtak 1924-ben Maine államban, Madison város közelében. J. Whitall összegyűjtötte az Amerikában talált kelta eredetű fémeszközöket és a melléjük beszerzett óvilágiakat is. Kiállította őket és senki sem mondhatja, hogy nem ugyanazon kultúra termékei azok! Meg kell említenem az ún. "marhabőr bronzokat", melyek az Égeikumban i. e. II. évezredben terjedtek el, s mint fizetési eszközt alkalmazták ezeket. Ilyen bronzöntvényeket találtak az Ohio-völgyében. Ezek alakja és nagysága megegyezik a Knosszoszban talált hasonlókkal. Más államok területén is találtak hasonló bronzönteteket Amerikában. Az első ilyen "bronz-bőröket" 1896-ban Ciprus szigetén ásták ki, és nem tudták a régészek, hogy mik is ezek? Azóta a Földközi-tenger környékén számos ilyen bronzlapot találtak, köztük olyat is, amit elsüllyedt hajóból emeltek ki. Az amerikai leletek azt bizonyítják, hogy az i. e. I. évezredben a bronzlapok a nemzetközi kereskedelem fizetőeszközei lehettek. Elsősorban tengerjáró hajókereskedők használták ezeket a "marhabőröket". Ezek is igazolják Amerika korai látogatottságát, de még sok más is. Például kisebb kövekre felemelt hatalmas monolitok láthatóak Connecticut és New York államokban, s rajtuk ogam betűkkel a kelta napisten, Bel nevével teljesen azonos típusú monolitokat látni Carrezdában, az Óvilágban, Portugáliában. Kelta nagy fedett urnákat találtak Oyasco helységben, New York államban és ugyanilyeneket Barcelona közelében. Megtalálható a korai kelta látogatások írásos nyoma egy karib-tengeri kis szigeten, Saint Vincenten is! Ez a felírás az i. e. 8-9. századból ered, s ezt jelenti: "Mab felfedezte ezt a távoli, nyugati szigetet " Connecticut államban, Danbury közelében egy mészkőből épített kis helyiségről J. Williams régész kimutatta, hogy nyílása a téli napforduló napjára van tájolva. A közelben található sziklára ogam-kelta és ibér-pun írással rövid szövegek állnak erre vonatkozóan. Egy rajzot is látni, amely egy kör kettészelve. Ez a Égeikumban a napéjegyenlőséget jelenti több népnél. Az írások között látni a kelta napisten, Bel nevét is, Korukat a Kr. e. 7. századra teszi Barry Fell. 1975 májusában New Hampshire-ben egy erdővel körülvett, dombos vidéken néhány régész és néhány szimpatizáns jött össze tanulmányozni ezt a helyet, ahol ismeretlen eredetű épületromokat lehet látni. Ezt a területet egykori gazdája titokzatos-dombnak nevezte el találóan. Ez egy kb. 20 hektárnyi terület, ahol megalitikus romok, monolitok hevernek látszólag nagy összevisszaságban. Nagy részük földdel borítottan, más romok beomolva, nagy részük pedig elbontva, mert a környékbeliek elhordták a köveket építkezésre. Előzőleg már Barry Fell tanulmányozta a régebben M. B. Pearson által készített fotókat, s ebben részt vett Norman Totten professzor is, a Bentley Kollégium Történeti Intézetének vezetője. Ekkor Pell a köveken ogam és ibér-pun betűket fedezett fel. Másrészt Skóciában már évekkel azelőtt látott B. Pell hasonló romokat. Mindebből már sejtették, hogy ezeket az építményeket is kelták emelték. Eddig ugyanis az itt talált, földbe süllyesztett kőkamrákat "zöldséges veremnek" határozták meg a régészek, amelyeket az első telepesek építettek volna, hogy megvédjék répájukat a téli fagytól. Ez a nevetséges állítás szívósan tartotta magát szakkörökben. ... J. Whitall néhány éve már járt ezen a területen, s talált egy háromszögletű, lapos követ, melyen ibér-pun írással ez állt: "Baalnak ajánlva a kánaánitáktól! " Ebből beigazolódott, hogy a föníciaiak is jártak e területen már korai időkben. Most a jelenlévők közt az a vélemény alakult ki, hogy itt minden valamilyen szempont szerint, egy bizonyos célból került oda, ahol van, tehát megtervezett építkezésről van szó. Később így fogalmazták ezt meg: ez a hely vallási és csillagászati központ volt, amit druida papok terveztek és alkottak. Azt is látták már, hogy a kis kőkamrák különböző irányokba néznek nyílásukkal. Júliusban meghívták George Carter texasi régészt, aki ámulva látta a sok ismeretlen romot. Mély benyomást tett rá az ún. Table of Sacrifice, az áldozati asztal. Ez egy nagy, durván faragott, trapéz alakú kőlap volt. Pereméhez közel, kb. 10-12 centiméterre vastag árok futott és a kő jobb felső sarkában egy fúrt lyuk is látszott. Mindez felvetette az emberáldozat gyakorlatát itt. Carter érkezése után Bob Stone fiatal régész egy másik írásos követ talált a közeli kőfalban. Ez az írás ogam jelekkel készült, s három betűből állt: B-B-L. Ezt Belnek (ajánlva) fordították, tehát felajánlási tárgy volt a kőlap. ... E régészcsoport találta meg az ún. Beltaine-követ, melyen már a Julius Caesar által bevezetett naptárreform szerint állt a dátum. Kiderült, hogy a kis, téglalap alakú kamrák nem véletlenül olyan alacsonyak, s alakjuk sem véletlenül ilyen. Betájolták az egyik kamrát és rájöttek, hogy nyílásán csak a téli napforduló napján süt be a felkelő nap és első sugarai elárasztják a szemközti falat. Ezzel határozták meg a téli napforduló napját, pontos idejét, december 21-ét. Kultikus ünnepet tartottak ilyenkor a kelták. Egy másik ilyen építmény a tavaszi napéjegyenlőséget jelezte a druidáknak. Ugyanígy az őszi napéjegyenlőség és a nyári napforduló meghatározására is ilyen kamrák álltak itt. Később felfedeztek egy szabadtéri "kőkalendárium"-ot. Ennek központja egy simára egyengetett, kör alakú térség lett. Ezt megfigyelőhelynek nevezték. Pontosan északi irányban állt e helytől néhány méterre egy csúcsos, nagy monolit. Később bemérték tájolóval az északi irányt és a druidák mérése olyan pontos volt, hogy csak néhány másodperc eltérést lehetett kimutatni.
E kőtói balra kb. 56,5 fokra, s ugyanennyire jobbra is találtak egy-egy álló követ. Ezekkel határozták meg a nyári napforduló napját, s ezen belül a napfelkelte és a napnyugta idejét. Ezt után mérésekkel be is bizonyították az amerikai csillagászok. Déli irányban, a megfigyelőhelytől kb. ugyanilyen távolra szintén egy-egy nagy követ helyeztek el a druidák. Ezek közül egyik, a délkeleti időközben ledőlt.
A keletiek (kelták) amerikai kalandjainak felsorolását nyilván sokáig lehetne folytatni még az amerikai régészet eredményeinek még alaposabb bemutatásával. Nekünk most ennyi elég, hogy megnyugodhassunk abban a véleményünkben, miszerint az a műveltség, amely ily korai időkben szervezetten, és a jelek szerint tömeges méretekben képes volt más földrészen is megvetni lábát, az európai hazájában sem volt utolsó, pusztán rabszolgasorsra érdemes primitív horda. Az, amit eddig a föld visszaadott a keletiek által hátrahagyott kézzelfogható tárgyak közül, egyszerre kevés is meg sok is. Kevés, mert még többet szeretnénk, hátha valamin egyszer rajta lesz a "kulcs", amitől hirtelen megvilágosodik elménk e kincsekkel kapcsolatosan. Sok ugyanakkor, mert azt a keveset sem igazán értjük még, ami van. Nem remélem semmiféle "kulcs" kiásását sem most, sem később. A megfejtés egészen biztosan máshol lesz. Most e rövid leltár előtt nem terhelem meg az olvasót saját-e tárgyakról alkotott-elméleteimmel, csak eggyel. Amíg a keleti (kelta) szellem terméseit nem fedezzük fel, nem fejtjük és legfőképpen nem értjük meg, addig szobraik és ábrázolásaik "lefordítása" nem sikerülhet, csak találgatni lehet a lehetséges válaszokat valódi mondanivalójukat illetően. Amíg hitük és életük-haláluk legfontosabb vezérlő gondolatait nem ismerjük meg, nem juthatunk előbbre. E titoknak sajnos nem vagyok birtokában én sem találgatni viszont nem szeretnék-, ezért a bemutatás mellett maradok, mert nem látom értelmét az indoeurópaiak erőltetett értelmezéseit továbbiakkal tetézni. Ők természetesen igen sok római mitológiai párhuzamot látnak, néhányan határozott kijelentésekre ragadtatják magukat, de szerintem ez csak a tudatlanok határozottsága. Néhány igen jó adatunk a következő, keleti (kelta) nyelvről és szellemről szóló fejezetben előkerül - amely új értelmezésekhez, netán megértéshez vezethet - a járatlan ösvényen haladó kelta (ír) magyar nyelvészet fejtéseiből. Az előkerült adatok igen kerek leletek a szellem termései között, némelyik olyan szép, hogy szinte megszólal. Az európai kelta régészeti anyag ismertetésére természetesen nem vállalkozhatom, az könyvtárakat megtöltő mennyiségű. Legszebb és legjellemzőbb darabjait azonban igyekszem újra közreadni.
46. Edward Eyre: European Civilization. Oxford, London, 1935. Vol. II. 236-237. o., 9. Fig.
A kelták összeolvadásának (etnogenezisének) és nyelvüknek kérdését talán előbb oldják meg a szakemberek a szerves és kulturális nyelvelemzés, a kulturális körülmények elemzésének módszerével, mint más, eredményre nem vezető módszerrel. A nyelvvel való játék igen komoly dolog, mint látni fogjuk. Van még más előnye is, olyan barázdákból képes kincseket kiforgatni, ahol nem is sejtenénk. Számunkra, akik tudunk a nyelvvel játszani, biztosan sok titok kerül napvilágra. Van egy jó érvem a kelta (keleti)-magyar nyelvi összehasonlításokat az olvasó figyelmébe ajánlani. Azoktól a nyugati kelta törzsektől, amelyek nyelvét a magyarhoz hasonlítjuk, a történelem során több értelemben is jól el voltunk választva. Először is kétezer kilométer távolság - bár ha a teljes kelta Európára gondolok, ez talán mégsem volt olyan nagy akadály Kiegészítve azonban az árpádiak megérkezésének idejével, ami legalább kb. ezerötszáz évnyi különbséget jelent a keletiekhez képest, gondolom ésszerű a következtetés, hogy ezek ketten soha sem találkozhattak. Emiatt sok mindent nem tehettek meg: nem találkozhattak, nem cserélhettek nyelvet, nem vehettek át egymástól műveltséget, kifejezésmódokat, fontos neveket és mást sem. Éppen e körülmények folytán értékelődnek fel a kelta és magyar nyelvi hasonlóságok, szellemükben feltárható azonosságok. Hogy ezek a dolgok most kerülnek napvilágra, és nem a romantika idején megindult lavinaszerű kutatásözönben, annak van magyarázata. A nyugati tudósok a magyar nyelv és az ősnép történelmének ismerete nélkül egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a keltákkal, majd miután senki sem jelentkezett értük, azokat indoeurópainak tekintve ma őseikként tisztelik. Jól teszik egyébként, ha őseiket látják bennük, csak nem azért, ahogyan ők gondolják. Sőt, éppen ellenkezőleg. A kelták etnogenezise című fejezetben igyekeztem kitérni e kérdésre, ahol látható, hogy közel voltak (pl. Waddell, Camille) a megoldáshoz, de a kelta népnév meg nem értése miatt elakadtak. Magunkat nem okolhatjuk a kelta történelem tárgyalásától való távol maradásért, mert e kutatások idején mi már régen kezes finnugorok lehettünk, és még csak valahol az Urál előterében kóborolva éppen másoktól vettük volna át kultúránk egyes elemeit.
"Ha Európa nyugati részében a jelen időszámítás első századaiban megszűnt az ott több mint másfél ezer esztendőn át virágzó magyar nyelv, és helyette kialakultak a ma használatos angolszász és latin nyelvek, felelnünk kell arra a kérdésre, hová lett a magyar nyelv és miből keletkeztek az indoeurópai nyelvek.
Olvasóim most megállapíthatják, hogy ez magyar őstörténetünk egy darabja kissé átfogalmazva. Mi voltunk itt Európában először, mi hoztunk egységesnek tekinthető ősnyelvet, mi voltunk a Kaspi-Oxus kezdeteinél a Turánban és a mi ragozó nyelvünket beszélte a világ. A többi stimmel, mondhatnánk a csattanó kedvéért, de nem mondhatjuk, mert soha nem törtünk világuralomra, csatáinkat a csatatéren vívtuk meg nyíltsisakos küzdelmekben, nem nyúztunk meg százezreket, bőrüket sem tűztük városfalakra, nem nyargaltunk védtelenekre, mert Nergál szelleme ezt nem engedte meg soha. Európát nem fosztottuk ki sem korábban, sem későbben, voltak bőven más jelentkezők, akik ezt megtették, a rómaiak, a germánok, Nagy Károly, a törökök, poroszok, Habsburgok, oroszok. Ebben rejlik nemzeti történelmünk kétszáz éves vesszőfutása és minden olyan hátrány ami azóta ebből következik. "Ezt az indoeurópai elmélethalmazt néhány ortodox tudóson kívül ma már senki sem vallja s diszkréten napirendre térnek felette," (53)- mondja Baráth, de ez így nem egészen fedi a valóságot. Egyrészt azért, mert az ortodoxokból éppen Magyarországon igen sok van még ma is, pontosabban a hivatalosnak tekintő kutatók, tanárok, "mérvadó" véleményt képviselő úgyszólván mind indoeurópai és finnugor alapokon állnak, másrészt igen nehéz e dicsőséges, de téves múltat teljesen kitörölni százötven év közművelődéséből Európában. Ennek ellenére, a folyamatos és töretlen finnugor szellemű oktatás folyamatossága ellenére mára igen komoly repedések keletkeztek a honi közvéleményben, amint fentebb idéztem, holott az oktatás intenzitása szemernyit sem csökkent ezen idő alatt. Ha másért nem, csak emiatt alaposan el kellene gondolkodnia a mindenkori magyar kulturális és oktatási kormányzatnak azon, hogy ha egy nép fele nem hiszi el azt, amit neki tanítanak, akkor az új helyzetnek megfelelően valamilyen új választ kell adnia. A válasz nyilvánvalóan nem függhet attól, hogy az éppen hivatalban lévő kultuszminiszter vagy oktatási miniszter személy szerint miben hisz vagy miben nem, hiszen akkor újra Trefortokkal körülvéve érezhetnénk magunkat ma is. Az idézett közvélemény-kutatás sokkal több és erősebb figyelmeztetést hordoz, semhogy hallgatással elmehessünk mellette. Annál is inkább sem, mert az elmúlt tíz év állítólagos szabadsága nem valós, a mai liberális terror és elzárkózás túltesz minden kádári engedékenység látszatán. Ma a vélemény szabadságát egyszerűen pénzkérdésnek szeretnék beállítani a tömött erszénnyel véleményt formálók. Elfelejtik azonban, hogy a dolog nem pénz kérdése. Próbálná meg valaki ma leforgatni a hazafias Kőszívű ember fiai-t. Az oktatott történelem tehetetlensége következtében a valóságban sokkal lassabban változik majd meg a köztudat. "Az újabb kutatók a nem-magyar típusú európai nyelvek kialakulását a jelen időszámítás I. évezrede folyamán képzelik el, de nem az Ótestamentumban gyökerező leszármazási elmélet (filiáció) alapján, hanem úgy, hogy az Európában általánosan elterjedt korábbi nyelvhez (mi tudjuk a magyar nyelvhez) valamilyen idegen nyelv keveredett és e kettő elegyedéséből állt elő az új nyelv. Erre mutat az angolban, franciában, latinban, csakúgy mint a germánban és szlávban egyformán megtalálható rengeteg pre-latin (azaz magyar-megjegyzés tőlem) szó. Ez újabb látószögben tehát nagy nyomatékkal kerül előtérbe Európa őslakosságának nyelve.(54) A nyelvészek ezért most egyrészt az ősi európai nyelv eredetét kutatják, annak eredetét, szókincsét és rokonságát, másrészt szeretnék megtudni, melyik volt az a keveredő második nyelv, amelynek hatására itt is, ott is előállt egy-egy új nyelv (55)" Egészen addig, amíg kutatásaikat csak az indoeurópai nyelvkörben végzik, nem valószínű, hogy átütő eredményt érhetnek el, mert eképpen a magyar nyelv nem kerül látókörükbe. Mihelyst azonban valakinek eszébe jut, hogy érdemes lehet a ragozó nyelvek háza táján is szétnézni, az eredmények nem maradnak majd el. Egy magyar kutató feltűntével máris kézzelfogható anyag keletkezik, szellemének erejével az ősnyelvi eredetű anyagról lehámozhatóvá válik a rárakódott indoeurópai lepel, felismerszik az alatta rejtőző őseredeti minőség, és az indoeurópainak kikiáltott nyelv ősnyelvi azonosítása nemcsak nyelvészetileg, de a műveltség elemeiben is azonosítva kerül a napvilágra. E lépés megtétele azonban egy indoeurópai neveltetésű tudóstól éppen a fentiek miatt nem feltétlenül várható el, hiszen hagyományaik teljes megtagadását feltételezi. Más választásuk mégsem lévén a kutatások folytatódnak. "Akik mégis ezen az új vonalon haladnak, vagyis a leszármazás (filiáció) helyett a hozzávándorlás (admigráció) alapján képzelik el az indoeurópai nyelvek kialakulását, bizonyos törvényszerűségeket már megállapítottak, nevezetesen azt, miként születtek az európai ősnép (magyar) szavaiból indoeurópai (angol, francia, latin, szláv, német) szavak. Látják például, hogy a keveredés folyamán a szókezdő mássalhangzó gyakran elváltozott és rendszerint valamilyen lágyabb formát vett fel. Észrevették, hogy a hangsúly a szavak első szótagján meggyengült és hátrébb került, minek következtében az első szótagban szereplő eredeti magánhangzó elnémult s ott mássalhangzó-torlódás következett be. Így jöttek létre az indoeurópai nyelvekben a Br, Dr, Kr, Fr, Sr, n, Kl, St, sőt Str hangokkal kezdődő szavak.(56) Akik ugyanebben a szellemben a latint vizsgálták meg, rámutattak arra, hogy e nyelv szerkezetében (akárcsak a germánban) feltűnő nagy szerepet játszik az őseurópai (magyar) nyelv Úr szava, különösen a szenvedő igealakban, pl. It-ur, Loquit-ur, ahol ezzel a szóval az általános alanyt fejezik ki." (57) "... már mások is feljegyeztek több olyan latin szót, amely éppen úgy hangzik, mint a megfelelő értelmű régi magyar szó. Ilyen például a latin Cap(ere) és a magyar Kap(ni), a latin Da(re) és a magyar Ad(ni), a latin Filius és a magyar Fiú, a latin Lassus és a magyar Lassú, a latin Saxa és a magyar Szikla. Az igazság az, mondja az egyik meglepődött nyelvész, hogy az őseurópai (magyar) nyelvből oly sok elem ment át a latinba, hogy kettőjük között közeli rokonság keletkezett. (58) Akik pedig a francia nyelvet elemezték, megállapították, hogy abban a prelatin örökség a hangtan tekintetében oly elemi erővel érvényesül, hogy a francia nyelv voltaképpen kelta ajakkal kiejtett latin.(59) Az európai őslakosság nyelvi hatását az angolra szintén kezdik behatóbban vizsgálni. Egyes közös angol-magyar szavak nem szükségszerűen a latinból kerültek át a két nyelvbe, mint pl. az angol Pine, amely azonos a magyar Fenyő szóval, a P-nek F-fé változása előtt. Hasonló az angol Seat, amely a magyar Székkel azonos, és az angol Wall, amely a magyar Fal megfelelője. Samuel Reiss, aki az "idea-komplex" módszerrel végzett angol-magyar összehasonlító nyelvészeti vizsgálatokat, (60) megállapította, hogy az azonos gondolatot a két nyelv feltűnő, gyakran azonosan hangzó szavakkal fejezi ki. A magyar Gömb és Golyó angol megfelelői közt említi a Globe és Knob szavakat, a Gyűjteni magyar szó fogalmi csoportjában szerepel az angol Gather, a Kötni fogalom kifejezői között van a Knit, (de ma az osztrák autópálya csomópontokat is Knote néven jelölik németül, Linz környékén például - megjegyzés tőlünk), a Kör és Karika fogalom angol szavai között van a Circle és annak tájszólási alakja a Chare, meg a Crook (hajlitott), a Gyűrűnek felel meg az angol Ring és Gyre, Görbe szavunk angol megfelelője a Curved, a Kerté a Garden, amely dialektusban Garth (bezárt udvar), és így tovább. Itt egy új kutatási terület nyílik, melynek kifürkészését már a múlt századi magyar nyelvészek elkezdték - (Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. 1862. Pest, leginkább a szóbokrok elemzésével - megjegyzés tőlünk) -, de ami aztán az ismert ok miatt nem folytatódott. Az európai alapnyelvből (a magyarból) különösen a szláv nyelvek vettek át hatalmas örökséget, amelynek mértéke minden képzeletet felülmúl. A közös magyar-szláv szavakat már régóta jegyzékelik a magyar nyelvészek, de a helyes iránytű hiányában eddig általában azt hitték, csak egyszerű kölcsönzéssel állnak szemben, amelynek iránya mindig a szlávból vezet a magyarba és nem fordítva. Epikus megnyilatkozása a rossz iránytűvel végzett kutatásnak Kniezsa István kétkötetes nagy szótára, amely a "szlávból eredő magyar kölcsönszavakat" foglalja magában. Ezt a munkát mai látószögünkben teljesen újra kellene írni és mindent éppen fordítva magyarázni. A latin, francia, angol és szláv nyelvekre tett rövid kitéréssel nyomatékosan akartunk rámutatni arra, hogy valóban helyes, a tényekkel teljesen összhangban álló dolog, ha az indoeurópainak elnevezett nyelvek kialakulásában a leghatalmasabb tényezőt a pre-latinnak mondott őseurópai (magyar) nyelvben jelöljük meg, amelyet az ókori Európában nagyjából mindenütt egyformán beszéltek (61) A kelta (keleti) nyelv tárgyalása nem választható el a gondolkodásmódtól és annak szellemétől. Általában véve itt nem is az esetleges szóegyezések jelentik a magyarral és az ősnyelvvel való rokonság kizárólagos és elsőrangú bizonyságait, bár az sem akármi, de a közös származás az észjárásban, jellegzetes fordulatokban is igen jól kivehető. Timaru-Kast Sándor munkájából tekintsük át a nyelvi helyzetet: László Gyula Árpád népe c. könyvében leírja a 9. századi magyar társadalom felosztását: "Nagyfejedelem és kísérete (táltos, tárnok, tolmács stb.), ÚR-törzsfők, BŐ-nemzetségfők, nemzetségi előkelők" (ELŐKÁL - sumér "LUGAL" - dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria) és köznép kategóriákba. Hasonló felépítést mutat az ír társadalom is. "(....) a kora-ír társadalom druidákra, harcos nemesekre (flatha) és szabadokra (Bó-airigh) való tagolódása, (...) megfelel annak, ahogy Cézár a gallokat druidákra (druides), equitesre és plebs-re osztotta." (62) Próbáljuk csak lefordítani azt, amit MacCana ismertet velünk. A harcos nemes "FLATHA" (flasza), Caesarnál az "equites" (latin: lovas), nem lehet más, mint a "LOVAS", azaz FöLÓS(a), a székely "LÓFŐ" (a "lugal" egy másik értelmezése a "LÓFŐ"). A "BÓ-AIRIGH" (bó-árák) fogalmát még a leghitetlenebbeknek sem kell lefordítani: "BŐ-URAI' (írül is többes számban van - még a kiejtése, a fonetikája is azonos! / egyes számban "AIRE" (ár) a magyar ÚR). DRUIDA a táltos, a mágus - TORDA ugyanaz a (hun-) magyaroknál! "ELŐKÁL" névvel is találkozunk a kelta mondavilágban, az ír "LUGH", illetve a welsh (Britanniai) "LUGAS" vezér nevében. Ó vezette az íreket (és briteket) a "fomori" (bu mari- sötét bőrű ma-urak, akik indigókékkel festették testüket a harcba indulás előtt - a piktek, piketék, feketék, a kusok-lásd feljebb) nevű nép ellen. Lugh harcolt Balor (Bál-isten híve?) nevű "egyszemű" szörnnyel is, hogy Partholon népét felszabadítsa. "A kelták településeiket DUN-nak nevezték (latinul: "oppida"), és értelme feltehetően "erőd": DA-WN (daún), (TA-NYA), az angol "TO-WN" elődje (TY (ta) - ház). A településeket, ha kinőtték a "tanya" stádiumot, védelem céljából körülvették egy fából, nádból sárral összeragasztott fallal. Ez lett tehát a "falas" a FALU. "Fal" írül FALLÁ, "Falu" meg BAILE (egyformán kialakított b - p - f, ugyanabba a fogalomkörbe tartozó, ugyanúgy alkalmazott szó!) Dublin - Írország fővárosa - neve írül BAILA ÁTHA CLIATH (báljá a(t)há kliát) - magyarul "Falu az átkelőnél (gázlónál) ", vagyis FALU (BAILA) ÁT(AL) (ÁTHA) (ÁT)KELŐ (CLIATH). A monda szerint Dublin ott keletkezett, ahol az "Ősatya" átkelt a folyón / a gázlón (angol: ford) és "falu"-t alapított. Ha már eleve a tanya (a "town")- a későbbi település magva - is fallal védve volt, ez megmaradt mintegy "belső vár" a falu közepén, ahol a "vezér'' honolt. A "FALU" közepén állott tehát, a vezér "háza" (TA), ott, ahol a faluközösség fontos ügyeit is intézték: a "Falu-háza", (kelta)magyarul a "FALUTA". Ugyanez (magyar) keltául (írül) BAILE-TA (bájlá-ta) és bretonul PLUTA (plú-ta) lenne - vagyis "PALOTA" "PALOTA", (azaz "Faluháza") szavunk átkerült más nyelvekbe is, és latin közvetítéssel öröklődött a mai "világ'-nyelvekben (PALACE, PALAZZO, PALÁST stb.). "FALU" a megfelelője az ógörög POLIS, valamint a latin VILLA-nak. A mai város és falu értelme későbbi keletű.... Az avarok híres várépítők voltak: GYÖR(ök), Vise-GRÁD, No-GRÁD, Aranyos-GYÉRes, GÖRgény, GYERgyó, E-GER, stb. A hyksosok fővárosa "AVARIS" volt a Nílus-delta vidékén. Caesar "De bello Gallico"-jóból ismerjük a kelták önfeláldozó harcát a szabadságért. Egy galliai vezér, Vercingetorix vezetésével fellázadnak a rómaiak ellen, miközben a római légiók éppen a belga keltákat ("Bellovaci") sanyargatják. Vercingetorix keltáinak hadiszállása egy magaslaton épült, bevehetetlennek tekintett "erőd" volt - neve "AVARICUM" (!), a későbbi császár szavai szerint Gallia legszebb települése. Az erőd több hónapos ostrom után került római kézre - megfelelő helyen ezt bővebben is kifejtem -, és Caesar katonai zsenialitása és kultúrált, "européer" mivoltának köszönhetően 50 000 kelta lakos (menekült és felkelő) esik a "civilizált" latin mészárlás áldozatául. (63)
A kelta Avaricum erőd szétrombolt maradványai ma is megtekinthetők. A helyében felépült város neve - könnyű kitalálni - BOURGES (a mai Franciaországban). A majdani betelepülő frankok tudták, hogy ott valaha egy híres VÁR állott, és nevét le tudták fordítani! (német BURG). Budapest is egy ősi kelta település romjain épült fel: AQUINCUM. A hunok vezérük vezetésével megostromolják az itteni, Duna vonalát (limes-t) védő római őrséget és talán a helybéli kelta pannonok segítségével is, fényesen győznek. "Győzelem" keltául "BOUDA" A győztes hun vezért BUDA néven ismeri meg az utókor.
Nem lehet a "rokonság" felmérését befejezni anélkül, hogy a szavak mondatba helyezéséről, a mindennapi élőbeszédről ne essék szó.
Termeszetesen vannak különbségek. Elvégre több mint ezer éve elszakadtunk egymástól. A kelták elvesztették majdnem teljes anyanyelvüket. A 19-20. századi nemzeti ébredés eredményeképpen megszületett az újkelta. A már elveszett szavakat indogermán nyelvekből kölcsönzöttekből helyettesítették (a brit szigetiek a franciából, a bretonok az angolból, az írek meg egyenesen az olaszból), a , jó" eredet bizonyítása végett, jó "hírnevük" megőrzésére. Ezért nincs miért lenézni őket, vagy (ma már) esetleg kinevetni, akkoriban ez volt az egyetlen út a "kékvérűek" klubjába, na meg akkoriban, mindenki az indogermán eredetet vall(hat)ta - és még sok helyen ma is - anélkül, hoev valaha ezt valóban valaki ellenőrizhette vagy legalábbis megkérdőjelez(het)te volna. Ki tud(ott) kérem keltául? ... Írhattak a "nyelvgyártók" amit akartak - a fő az, hogy "indogermánul" jól hangzott. Így jöhetett a "sajátkezűleg csinált" nyelvrokonság is, és Európa összindogermánságán senki sem csúfitott (csak mi magyarok, mert meg mertük pofozni a Habsburg sast.) A mai "kelta" végre ébredezik Csipkerózsika-álmából és keresi buzgóan a rokonait, mivel ő is rájött, hogy valami "nem stimmel". Élni kéne a lehetőséggel. Ne beszéljük ugyan "kelta módra" - ezt is agyon, mint sok minden mást. A német gyerek a suliban azt tanulja, hogy hunok- avarok- magyarok (majdnem) ugyanaz, és közben mi belefáradunk és beleununk finn-ugorságainkba (mert azt sem tudjuk, hogy tulajdonképpen mi az.). Magyar ősi alapfogalmak őrződtek meg a mai napig, még az új(keletű)keltában is. Nem csak ősi "istenségelv" neve, mint például: DAGHDHA (DICSŐ ATYA) szó szerint "a Jóisten". ANU (az ŐS-ANYA neve) - az összes "kelta istenek Anyja", (ő lenne a Szűzanya, a Boldogasszony, Innana) vagy DON (TEN) "akitől minden ír származott", de alapfogalmak is, amivel az ókor embere a mindennapi beszédét alkotta, közel "rokonságot" mutatnak a magyar nyelvvel: ilyen a települést megnevező DUN (TANYA) és CAER (VÁR), CARBANTU (kerekes jármű: KÖR-VONAT), CÚ (Kutya), CATH (CSATA / HAD / KAT-ona), HARTHA (HARC), TUATHA (TES/törzs), BÓ-AIRIGH (BŐ-URAK, RÍ (ÚR), TIR (TÉR - TERület, ország), BAILE (FALU), FALLÁ (FAL), TA (ház), LLON (tempLOM), BÁN (nő - BANYA), FHÍR, / GWR (FÉRFI, ember), LEIAN (LÁNY), MAC és PÁJ (FIÚ, PAJTÁS), MÁTHAIR (anya) és ATHAIR (apa), UÍSCI (víz) vagy MAGH (NAGY, MAGas, MAGasztos, MÁGikus), még (h)őseinket is egyformán neveztük: ULAIDH "öled" - ELŐD népe. Ugyanakkor a kelták szokásai, hagyományai, az életvitelük, népművészetük, harcmodoruk, bátorságuk, vitézségük a magyarságéval könnyen azonosítható (összetéveszthető). Elvégre lovas nép voltak (F'LATHA- LÓFŐ). Mi több, még a copfokba font haj mellé a férfiak bajuszt is viseltek, nyakukban meg a tarkóperecet (TORQUES). Zenéjük (ma is) pentatónikus, szent madaruk a Sólyom (a TURUL). (64) A fenti nyelvet taglaló részletben feltűnően sok kar, ker, gar, caer tövű elnevezéssel találkozhattunk igen jól megfogható értelmi rokonsággal. Ez nem véletlen, mert ugyanannak a dr. Marácz László által "teremtő gyöknek nevezett nyelvi fogalommal állunk szemben, amit az alábbiakban idézek: "... a magyar szógyökök nem állnak egyedül önmagukban, hanem rokoníthatóak hasonló alakú és jelentésbeli gyökökkel: Ezek a szógyök-halmazok alkotják az ún. "szóbokrokat". Így a magyar szógyökök arról ismerhetők fel, hogy a szóbokrok tagjainak minősülnek." Itt van például a K-R mássalhangzós gerinccel rendelkező, egytagú szógyökökből álló szóbokor, melyet a CzFo.(65) a különböző magánhangzók képzésével, illetve további ragozással vezet le, mint (a szógyökök vastagon szedve): (bal oldali oszlop) A K-R mássalhangzós gyököt, mely közös kör alakú jelentésmozzanattal rendelkezik, a TESZ (etimológiai szótár) olyan egyedi esetekre tagolja szét, melyek között nincsen semmilyen összefüggés: (jobb oldali oszlop)
A figyelmes olvasó nyilván látja, hogy a gyökök értelmileg is ugyanabba a magyar szóbokorba illenek. Nyilvánvalóan elvárhatjuk- ha valóban rokonok vagyunk -, hogy a szóbokor ugyanígy nézne ki a sumérben is ezek után, de a keltában is, vagyis azt jelenti, hogy a szabir-sumér-kelta-magyar egy természetesen egybefüggő ősnyelv lenne, mert gyökeiből képzett szavai nemcsak küllemre, de értelmileg is összetartoznak. Ha ez így lenne, akkor nyilván ugyanarról a nyelvről is van szó - jelentős időbeli elhatárolódással. Másképpen megfogalmazva, ha van olyan élő ember ma a földön, aki valamilyen más egyéb nyelven e szóbokrot legalább így ragozott és képzett alakjaiban is azonos gyökkel leírja, azok tartalmazzák a k-r mássalhangzókat és ugyanazt a körrel kapcsolatos jelentéstartalmat is hordozza - nem kettőt közülük, hanem az egészet -, akkor mondhatja, hogy mi magyarok esetleg átvehettük volna tőlük a szót, egyébként soha.
Lássunk csodát, Badiny Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gámig c. könyvében Schedel Andornak a IV függelékben közölt sumér szómagyarázataiból: karám-gar, karam, kraj, karéj -kar, karó - kar, kara, karu, kert - gar, kar, kerület - kar, kure, kurtum, kör gar, kurta - kuru, kani, de gomb (és oszlopfór - gar, góré, hordó - gur, körülzárni - gar, görbülni - gurum, görget - gur, göröngy - girün, göröngyöt forgatni - girin sur, hordó - guru. A fenti Badiny-műben a 293. o-tól szereplő szójegyzékből folytatom: kerül - kir, gurul - gur, gyarapodik - gur, görgő - gigir. A k-g lágyulás belefér az elgondolásba, mindenesetre a g-r bokor hozzácsatolása nem eredményezett eltérő értelmű szavakat, sőt ugyanabban a bokorban maradtunk továbbra is, és minden szónak megvan a körrel kapcsolatos értelme. Erre vonatkozóan CzFo~ arról tájékoztat, hogy "A szónemzetségek ismét rokoníthatók, mennyiben alaphangra és érteményre (értelemre) hasonlók, pl. a föntebbiekkel azon g-r, gy-r gyök hangúak, melyek a kerekdedhez hasonló görbe alakra vagy mozgásra vonatkoznak:
Nézzük meg, mit találni a keltában. Taraisis kelta "mennydörgésisten" egyik attribútuma a kerék - car, a kelta "koronás" szarvas - cernunnos- bal; a vár - ger, ker, caer; a fának írül is koronája van, ezért a fa írül crann; a törött kereszt - kroas torred; körvontató, azaz - carbanto a kerekes jármű neve. És folytathatjuk: gyűrű - cró, kever - torra, görgő - carr, pörög, csöröl - tor, forog, gurul - tar, fordulat - coradh, meggörbített - corr, korcsolya - carrsleamhna, horog - corr, sarló - corrán, korsó - crúsca, ceruza, körző - cró, szer - córe. E kelta gyűjtemény még kisszámú, de a lényeget így is mutatja, ott is a körrel, körbezártsággal, bekerítettséggel, vagy bármilyen körmozgással kapcsolatos értelmű dolgokat jelenti. Ugyanakkor láthatóak az első magánhangzók helyenkénti eltűnései a hangsúlyeltolódás és az azt követő mássalhangzó-torlódás miatt. Azt azonban igen nagy merészség lenne állítani- mint ahogy az indoeurópaiak ma teszik ; hogy a kelta indoeurópai nyelv lenne, bár tény hogy ez a mássalhangzó-torlódás helyenként náluk is előfordul. A teremtő gyökök vizsgálata, a szóbokrok elemzése a nyelv szerkezetének mélységi képét adja ki, lehetőséget teremt a nyelv belső rendszerének felfedezésére, szellemi rejtekeinek és a belé rögzített műveltség kibontására, vagyis igazi mélységi elemzésre ad alkalmat, kiegészítve a nyelvtan alapos vizsgálatával. Ehhez képest a néhány esetben megfogható mássalhangzó-torlódás csak felszíni karcolás a nyelv testén, ezért felületi jelenségekre nem érdemes döntő jellegűnek szánt nyelvészeti következtetéseket alapozni a nyelv hovatartozóságát illetően. Ugyanilyen felszíni jellegűnek tekintem a csak egyes szóegyezésekre alapított megállapításokat is, mert ezek csak a szavak történetéről beszélhetnek. Ha az indoeurópai kutatók erre az igen masszív tényre időben rájönnek, kevesebbet kell ezután egymással hadakoznunk a ki kicsoda kérdésében. Voltaképpen magukat zárták ki a megoldás megfejtéséből akkor, amikor indoeurópainak jelentették ki a keltákat, hisz ezzel egyúttal lehetetlenné tették saját számukra a valódi megfejtéshez való közeledést. Ne felejtsük el, hogy a kelta nyelv kétezer év óta áll indoeurópai nyomás alatt, megtetézve indoeurópai jelleget erősítő nyelvújításokkal - innét nézve nyelvrontásokkal. Földrajzi adottságaik őseik szülőföldjén nem adtak lehetőséget olyan zárt közösség fenntartására, mint nekünk, magyaroknak a Kárpát-medence - ez a tény is gyengítőleg hatott a nyelv megtartására. Ne felejtsük el azt a tényt sem, hogy a kelta maradványok őseik földjén egy tömbben maradtak, ezért van a gyengítő hatásnak ellenhatása is, erősítő hatása a nyelv fennmaradásában. Mindezen hatások és ellenhatások eredményezték azt a ma rögzíthető nyelvállapotot - még a huszonnegyedik óra előtt -, amikor még lehánthatóak az ősnyelvvel való azonosítás elől a rárakódott idegen jellegű nyelvi rétegek. Ma úgy tűnik, hogy lassan változik valami a régi felfogásban, és az ottani kételkedők megfogható kelta kutatási eredményeket hoznak. A kelta mondatszerkesztésről Sir Morris-Jones a PreAryan Syntax in Insular Celtic írásában úgy véli, hogy annak ellenére, hogy a szigeti kelta nyelveket árjának könyvelik el, mondatszerkesztésük szempontjából mégsem azok. (69) Eszerint Sir Morris-Jones is érzi már, ha nem is nevezi nevén a dolgot: a végleges európai nyelvazonosítások és az ősnyelvi kutatás már nemcsak a szavakról kell szóljon, hanem a nyelvtanról, amint azt magam is erősen szorgalmazom. Egészen egyszerűen azért, mert a ragozó nyelvtan megtartása a jelenleg elgondoltnál sokkalta nagyobb népi épséget, nyelvi és egyúttal összetartó műveltségi folyamatosságot feltételez. E felismerés ténye rövidesen történelmi kategóriává válik, mert igen megalapozott történeti folyamatosságok kimutatására lesz alkalmas. Ezzel együtt a nagy indoeurópai nyelvészeti összeomlás még mindig nem volt elég ahhoz, hogy a magyart a világ érdeklődése elérje. Nyugati nyelvészek ma is óvakodnak attól - még ha gondolnának is rá -, hogy a magyarral kapcsolatban kijelentésekre ragadtassák magukat. Számukra már az elmúlt ezerszáz év magyar megmaradása is megmagyarázhatatlan valami, mert a hagyományos indoeurópai nyelvészeti és történelmi logika szabályai szerint itt már réges-régen nem lehetne egy sem közülünk.
52 Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA. 1993. 69. o.
Eddig csak szavakról beszéltünk, ezért nem mondhatjuk, hogy túlléptünk volna az indoeurópaiak nyelvészeti megoldásain. A kelta azonban nyelvtanában is azonos szelleműnek bizonyul a magyarral. Képzői az igeragozásban és igeképzésben, és főnévragozásban és főnévképzésben jól megfelelnek a magyarnak, sőt a többszörösen képzett, ragozott szavak utóragokkal való előállításában is jól megfelel. Részletes kifejtése áttanulmányozható az Ősi Gyökér 1999. július-decemberi számában. (70)
De hát végtére is mi a baj az indoeurópai nyelvelméletekkel? Makkay János, a hazai indoeurópai kutatások markáns képviselője megadja a választ:
Ennek a feltételezett, kikövetkeztetett indoeurópai alapnyelvnek írott emlékei nincsenek, soha nem is voltak, és tekintetbe véve az indoeurópai alapnyelv feltételezett keltezését és beszélői nagy részének területi elhelyezkedését, biztos, hogy egykori meglétét bizonyító írásos források (tehát indoeurópai alapnyelven írott szövegek) felbukkanósára nem számíthatunk. Hiszen mire a legelső írásrendszerek nem is indoeurópai nyelvű népek által lakott területeken (Sumerban és Egyiptomban) kialakultan, az indoeurópai alapnyelv már réges-régen felbomlott. Ennek az alapnyelvnek a létezésére semmiféle későbbi történeti forrás nem utal. Kizárólag csak maguk az indoeurópai nyelvek bizonyítják, hogy volt: bizonyítja Európa és Ázsia számos régi és mai nyelvében a szókincsben, a grammatikában, az alaktanban és a hangtanban kimutatott sok-sok pontos, szabályos nyelvi megfelelés.(71) Makkayt tisztelnünk kell e fenti összefoglalás megfogalmazásáért. Makkay János az indoeurópai ízlésű kutatás különleges egyénisége. Magyarként, szakavatott régészként szembesül az igazolhatatlan indoeurópai elméletekkel. Megkísérli elgondolásaiban érvényesíteni a saját maga által kiásott Kárpát-medencei újkőkori és rézkori valóságot az igazolhatatlan elméletekkel szemben. Ennek ellenére rendületlenül hisz földrészünk, sőt hazánk korábbi indoeurópaiságában. Aki nem hisz a szemének, olvassa el még egyszer Makkay összefoglalását. Van tehát egy elmélet, amelynek semmi bizonyítéka nincs és nem is lesz soha. A soha nem létezett indoeurópai ősnyelv felbomlik az írás megjelenése előtt, mielőtt bármilyen nyomot hagyhatna maga után. Ebben kellene hinni. Ez az egész indoeurópai nyelvkérdés tehát nem történeti kérdés, hanem egy vallás lenne saját indoeurópai megfogalmazás szerint is. Hogy az európai szókincs és nyelvtan mit bizonyít, azt rövidesen bemutatom magam. Az írást mégis a lenézett ragozók találják fel - ezt ő és más sem tagadhatja. Ha most a kelta fénykor óta eltelt kétezerötszáz évet keltáink nyelvében összevetjük árpádi bevonulóink száz év leforgása alatti testi-lelki beolvadásával, vagy a Római Birodalom bukása után hátrahagyott nyelv nélküli mesterséges keverék népeinek múltnélküliségben kifejeződő tragédiájával, csak a legnagyobb tisztelettel állhatunk meg mai keltáink ősanyanyelvüket megtartó heroikus küzdelme előtt. Nyelvet megtartó képességük egyben helybenlakó ősiségük bizonyítéka is. Azok a kelták - írek, skótok, bretonok, welshek - viszont, akik a Mayflowerrel Amerikába hajóztak, felolvadtak az angolszász tengerben és elvesztették őseik nyelvét. Visszatérve a vastagon szedett fentebbi nyelvészeti gondolatokhoz, folytatnom kell a felvetetteket, ha másért nem, talán néhány új kérdés felvetéséhez hozzásegít. Mielőtt ezt megtenném, le kell szögeznem, hogy az itt alább bemutatandó anyagra építve ésszerű magyarázatot kellene találjunk arra, hogy a mai európai nyelvekben fellelhető K-R gyök köré épült alapréteg honnét származik? Feltehető-e valamilyen fokú rokonsága a keltával és az etruszkkal, illetve ez utóbbi két nyelv rokonítható-e a magyarral. Úgy tűnik, hogy a keltából és az etruszkból vették át, mástól egyszerűen nem tehették. Azon lehet vitatkozni, hogy a keltában e szavak az európai benépesülés déli feláramlási időszakából (kb. Kr. e. 3000-500) vagy a szkíták kb. Kr e. 750-500-tól kezdődő nyugatra vonulásával kerültek-e be a kelta nyelvkincsbe és onnan tovább. A Kincsestárban felhozottak alapján az előbbi lehetőséget kell komolyabban figyelembe venni, annál is inkább, mert a szkíták nyugat-európai elterjedése, felülrétegződése kísértetiesen hasonlít a magyar honfoglalás körülményeihez, vagyis az alapnépességhez viszonyított kis létszámuk nem biztosíthatott számukra nyelvi dominanciát a későbbiekben, feltéve, ha más nyelvet beszéltek volna. A nyelvi ügyekben most nem számít a szkíták fegyveres ereje, gyors mozgásukkal való felülkerekedése a helyhez kötött földművelőkhöz képest. Amikor beolvadásról van szó, semmi nem számít, csak a létszámarányok. Ezért külön kell választani a katonai tevékenység eredményét a valóságos arányoknak megfelelő nyelvi elkeveredéstől. Magyarul egyáltalán nem biztos, hogy akik katonailag győztek valahol, nyelvükkel is győznek majd. Hogy ez nem puszta okoskodás, nézzük meg, hogy végződtek a sztyeppei népeink kalandjai Indiában! Mind beolvadt az indiai "népkohóban". Mivel azonban mind a déli, mind a keleti eredetű európai felvándorlás végső soron szabir-sumér nyelvi alapokon nyugodott, Európa Kr. e. 500 táján rögzíthető kelta átalakulása végeredményét tekintve ugyanazokon az alapelveken lezajlott, azonos tőről származó népek egyesülését mutatja, mint a magyar honfoglalás idején. Másképpen megfogalmazva az európai, földrésznyi méretű kelta etnogenezis (kialakulás, népszületés) pontosan ugyanúgy történt, ugyanabból a "nyersanyagból" ahogy a magyar is másfélezer évvel később. Abból a szempontból szinte teljesen mindegy volt, hogy a szkíták milyen nyelvet beszéltek. Létszámarányuk miatt csak rövid beolvadásra számíthattak volna. Mivel korábban tisztáztam a turániak általános nyelvi körülményeit, ezek nem engedik feltételezni azt, hogy a szkíták a sztyeppeiek turáni ugor alapnyelvétől lényegesen különböző nyelvet beszéltek volna, mint ahogy a honfoglaló magyarok sem. Most kell utaljak Badiny azon megállapítására, hogy a sztyeppeiek népnevei mind értelmesen magyarázhatóak a sumérból, megerősítendő az ősnyelvi rokonságot. Ezt a tényt kár lenne veszni hagyni, amikor fontos körülményeket vázolunk fel. Mint ahogy azt az ennél sokkalta keményebb tényt sem, hogy ha valaki fejtegetésekbe bocsátkozik a turániak és a kárpát-medenceiek nyelvét illetően - akár "ismeretlen" akár más elködösítési okból soha nem hagyhatja ki a gondolatmenetből azt, hogy Gosztonyi prof. 53 sumér nyelvtani jellemzőjéből 51 a mai magyarban is megvan, ezzel szemben az indoeurópaiak 5 körül azonosíthatók.
Mindez azt mutatja egyben, hogy létezik egy nép legalább ötezer éve folyamatosan, amely bármi is történjen, megdöbbentően koherens, összetartó módon egyazonos nyelvét fenntartotta, szellemét megőrizte, azt szinte teljes mértékben eredeti rendszerében ma is gyakorolja. Ez a nép mi, magyarok lennénk. Bármennyire is nem vesznek erről tudomást az indoeurópaiak, ez nem vezethet eredményre tovább.
Amíg azonban Európa igen kiterjedt területei csak egy turáni hullámot fogadtak magukba a szkítákkkal, addig a Kárpát-medence még további legalább négyet a hunoktól a magyarokig, de ide vehetjük talán a szarmata, jász beköltözéseket is. E sztyeppei rokoni beköltözések később igen megerősítették az ország életképességét, harckészültségét és egységes jellegét, szemben Nyugat-Európával, amely az egy turáni szkíta hullámmal nem erősödött meg kellőképpen. Mint ahogy a valamikori Noricum és Rhaetia területén, továbbá a Fekete-erdőig és Svájcig kiterjedt hun letelepedés sem erősítette meg az ottaniak magyari jellegét eléggé, nyilván a már nem jelentős magyari alapnépessége okán, pontosabban szólva olyan mértékű elindosodással kerültek szembe, amelyet létszámarányaiknál fogva már nem fordíthattak vissza. Mindezen körülmények, amelyeket folyamatosan szembe kell állítsak a kárpát-medencei etnogenezis történetével, világosan mutatják, hogy az összehasonlítás megalapozott és egyfolytában a kárpát-medencei eseményeket igazolják az árpádi honfoglalásig bezárólag a magyarság megerősödésében. Ha ezt így vesszük, a dák (dana-szkíta)-kelta Burebista erdélyi kísérlete az első század folyamán egy nagyobb véderejű állam létrehozására szükségszerűen kellett kudarcot valljon éppen a fent elmondottak okán. Azazhogy a szövetséget megteremtette ugyan, de védekezőképessége nem volt elégséges a számára ismeretlen erejű támadókkal szemben. Az ő esetében is ugyanazt kell felhozni, amit Galliában Vercingetorix egyesítési kísérlete jelentett száz évvel korábban Caesar ellenében. Ezek a kísérletek szükségszerűen buktak el, de nem elsősorban a támadók kíméletlensége miatt, hanem az egyéni szabadságra épülő ragozó nyelvű társadalmak azon közös tulajdonságán, miszerint e népek vezetőinek meg sem fordult a fejükben az ezt az alapvető jogot képező szabadságot korlátozni, vagyis erőszakos jellegű uralmat gyakorolni. Vercingetorix már pusztán csak egyesítési kísérlete okán is mély érzelmeket sértett népében, és éppen a fentiekből következik az, hogy saját népe sem tudott feltétel nélkül megbízni benne az egyesítési tervek megvalósításában. Sajnos a veszély felismerése kevés volt az eredményes ellenállás kifejtéséhez, és a félbemaradt, illetőleg nem eléggé határozott egységes hatalom kiépítése éppen a viszonylag kisszámú turáni beköltözéssel magyarázható. Most újra azt mondom, hogy amint az etruszkokat, a galliai és brithoni keletieket, úgy a kárpát-medencei keletieket sem tehetjük felelőssé olyasmiért, ami meg
E földrésznyi méretű keleti népkialakulás, etnogenezis nem múlhatott el nyomtalanul Európa tudatában, biztosan mondhatjuk, nem is múlt. Hiszen ha feltételezzük, hogy a sztyeppeiek beszéltek egymással - ha máshogy nem, fürtrészeik útján -, az egész sztyeppe övezetnek tudnia kellett a szkíták távozásáról, és itt még nem is alapkérdés, hogy hívta-e őket valaki. De ne tekintsük őket tudatlannak, éppen ők, akik pontosan tudták, mi történik tőlük ezer kilométerekre, ne tudták volna az aktuális európai eseményeket? Mert talán a későbbi felvonulókat - a hunokat, avarokat, onogurokat, magyarokat - kiváltképp a magyarokat már hív(hat)ták a kárpát-medenceiek. A kelta Gallia (Kelethon) bukásának körülményei fényesen igazolják gondolatmenetemet. Bár a szkíták katonai felkészültsége önmagukhoz képest jelentősen emelte Gallia földműveseinek védekezőképességét, a törzsi széttagoltság ténye fennmaradt. Mi, turániak az egyesítésen mindig azt értettük, hogy közakaratból felsorakozunk a kiválasztott karizmatikus, szakrális vezető mögött, kölcsönösen erősítve egymást: a vezér minket, mi a vezért. Ezzel szemben egy indoeurópai ugyanezt úgy képzeli el, hogy a nagy küzdő vagy magányos hős maga alá gyűr mindenkit, akik aztán a függés és kényszer hatása alatt végeznék el a soron következő hódítást. E két véglet távolról sem viselkedésbeli különbséget takar, hanem a hagyományok, a szellem, a műveltség gyökeres különbözőségét, amely amúgy nem hidalható át semmivel, arra pedig végképp nem számíthatunk, hogy ők ezt a fajta mentalitást megértsék, vagy egyáltalán elképzeljék, hogy ilyen vezérelvek is vezethetnek épelméjű népeket. Nem volt tehát olyan karizmatikus uralkodóház vagy uralkodó, aki egyesíteni lett volna képes Galliaország népét. De ha lett is volna, meg sem fordult volna a fejében. Ennek következtében itt is kísértetiesen megismétlődött az Etrúriában korábban történtekhez igen hasonló eset. Caesarnak sem kellett szembenéznie Gallia teljes hadseregével, még Alesiánál sem-pedig aljasságával nem kevés kelta törzset ingerelt fel -, mint ahogy Rómának Etrúriában sem, és később a Kárpát-medencében sem kellett ezt a rómaiaknak megtenniük. Hozzá kell tennem, nem Caesar érdeme a galliai győzelem, bármennyire is szakmájának tartotta a katonáskodást (rabszolga-kereskedelmet és gyilkolást). Amikor azt mondja, hogy azért győz mindenhol, mert ez a szakmája, akkor csak a féligazságot mondja ki. Pedig igazából azért győzött, mert e népek, akik az időtlenségtől fogva élték életüket, nem találkoztak még ilyen kegyetlen ellenséggel, egyszerűen el sem tudták képzelni, hogy ellenségük annyira vérszomjas és főleg olyan aljas legyen, mint amilyen volt. Vitézségük - amely szent lendülettel párosult, lovagias lélekben nevelt erőösszeméréseken cseperedett fel - nyársas karókon akadt fenn Alesia ostrománál, a nyílt, tiszta, fennkölt, istenük szeme láttára zajló férfias küzdelmekhez szokott kelták fel sem tudták fogni, hogy vaddisznókhoz hasonlatos halált szenvedjenek. Nem tehettek arról, hogy ilyen nagy megcsalatásban volt részük, a Caesarra vonatkozó rész már a római triumvirátus tagjainak irracionálisba forduló tobzódásával és vetélkedésével magyarázható. Talán nem járok messze az igazságtól, ha felteszem, Caesar nem is keltáink ellen építette Avaricum eszelős ostromtornyait és Alesia rettenetes nyársmezejét, hanem Pompeius és Crassus ellen. A teljes római hatalom megszerzése érdekében. "... Amikor a rómaiak világuralma összeomlott, az angolszász és germán néven következő indoeurópaiak folytatták a régi Európa pusztítását. Miután Britanniából a római légiókat 410-ben visszavonták, nyomukban az angolok és szászok szálltak partra. Mozgalmuk 450-600 között invázióvá terebélyesedett. Bevándorlásukat a skandinávok és dánok beözönlése követte a 8. és 9. században, utóbbiak 1016 és 1042 között Angliában a politikai főhatalmat is kezükbe kerítették. E mozgalmas idők során az ősi brit lakosság jó részét kiirtották, utolsó maradványaik a 7. században tűntek e1. (74) A Rajna vidékén és a Baltikumban a németek terjeszkedése járt ugyanilyen következményekkel, akik lovagrendjei az új militáns vallás, a keresztyénség terjesztésének ürügye alatt halomra ölték a finnugor népeket, egyes ágaikat teljesen kiirtva. Azt az időt, amely az ősi Európa latinok előtti népének és nyelvének elpusztítása és az indoeurópai vezetésű Európa létrejötte közt eltelt, a régibb historikusok "sötét középkornak" (dark age) nevezték s az új honfoglalókat a "barbárok bejövetele" felirat alatt tárgyalták." Európa nyugati részeinek benépesítését átvizsgálva, főbb megállapításainkat a következő pontokba foglalhatjuk össze. E nyugati táj története azokkal az állattenyésztő, kereskedő, iparos és földműves életformájú népekkel kezdődik, amelyek ide a Régi Keletről Kr. e. 3000-2500-tól kezdve egymás utáni hullámokban érkeztek folyamatos bevándorlással. Az első európaiak valamennyien magyar neveket viseltek és magyarul beszéltek, úgyhogy az ő idejükben Európa magyar nyelvi egységet alkotott. A régi európai honfoglalók érdeme a kontinens első magas kultúrájának megalkotása, a rendszeres termelés bevezetése és a hegyek, folyók, lakóhelyek névvel való ellátása, erre éppen francia kutatók jöttek rá Dauzat professzor vezetésével, amikor Franciaország helyneveit vették igen kiterjedt és alapos vizsgálat alá. Ők ezt a keresett nyelvet prelatinnak nevezték, eredményét is közzétették: Francia nyelvészek elemezték az ún. prelatin földrajzi neveket. Kiválogatták a leggyakoribb gyökszavakat, ezek: APA, ABA a HAB, víz értelemmel, BOR, víz értelemmel, VIS, víz értelemmel, ÁR áradat értelemmel. Talajjal kapcsolatos: PALA, réteges kőzet, pala, TALA, talaj, CAMPUS, Hon-Fűs mező értelemmel, CARA kő értelemmel, CUCC, csúcs értelemmel, aztán Bál, Szem (Samo, Sama), és Úr, Falu (Plou), Pajta (Baita), Nem Ura, Namour és Szemúr, Saumur nevek. Az eredmény szédületes. A helynevekben szereplő magyar szavak: ÚR, LÓ, MÉN gyökök együttes előfordulása 2874, MAG, MAGAR 450, BÁL, BÉL 200, BOR 200, SZEM 200, FALU 75, BARÁT 50, egyéb 200. A Hab, Víz, Ár, Pala, Csúcs, Talaj, Kő, Fű szavaink hemzsegnek a folyó- és hegynevekben.' Társadalmi és politikai szervezetük az egyéni szabadságok fenntartására törekedett és az önkéntes társulás (föderáció) elvét hangsúlyozta. Mivel azonban a szabadságok korszerű korlátozását elmulasztották, nem tudták fenntartani népi személyiségüket, hanem szétaprózódva elpusztultak.(75) A szabadságok akkor korszerű korlátozása alatt a rabszolgatartó társadalom rendes működése értendő. A gondolat azonban, amelyet rokon magyari (77) ősnépünk szellemében és hétköznapjaiban akkor is viselt, amikor ez nem volt divatos és ezért kiirtották, a későbbi korokban újra és újra feltört, Atilla király korszakos működésében, az európai eretnekek mozgalmában és minden más későbbi idő szabadságtörekvésében ez az elnyomott gondolat tört fel időről időre. Számunkra legszebbek és legmegindítóbbak természetesen saját szabadságküzdelmeink voltak és maradnak, ebben is közösséget vállalva bárhol élt őseink örökké felemelő természetes tulajdonságával, tekintsük annak gyökereit akár Nergál nyargaló szellemében, akár pártosaink lendületében, akár ibériai, galliai és itthoni keltáink, etruszkjaink hatalmas szabadságharcaiban a római hódítások ellen, akár huszárjaink halált megvető bátorságában. A hagyomány tovább élt évezredeken át, ugyanazok álltak Dózsa seregébe, ugyanazok vették vissza az országot Rákóczi zászlaja alatt is, ugyanazok vertek törököt is és ugyanazok támadtak fel 1848-49-ben a lánglelkűek csatáiban, és ugyanazok állították meg tizenéves korukban az orosz tankokat 56-ban is, majd ugyanazok hajtották végre 1989-ben a kommunizmus megbuktatását, akik évezredekkel korábban e szellemtől űzve hajtották a szabadság eszméjét. Van itt még egy téveszme, amit célszerű most eloszlatni és törölni a szótárakból, nevezetesen az "indoszkíta" kifejezést. Természetesen indoeurópai találmány ez is, de alapos tévedésen alapul. A kifejezés abból a korból származik - ez Hérodotosz kora -, amikor a görög történetírónak mindenki szkíta volt, akit korábban nem ismert és északabbra lakott az általa ismert világnál. Később nyilvánvalóvá vált, hogy a hunok, masszagéták, tochárok, szakák, heftaliták stb. népeit Hérodotosz egy név alatt rögzítette. Amint a Kincsestárban írtam a Kr. u. 3-8. századok folyamán a számunkra Kelet hegyei közt végérvényesen elvesző néprészeinkről, akik Szogdiana, a Kusán Birodalom, vagy éppen az Indus-völgyi társadalmakban olvadtak fel és lettek új vallásuk okán is - de beolvadásuk miatt is - mássá nyelvükben is, hát éppen ezek az indók indoszkítái. A megváltozott végállomásról visszafelé következtetve mondják, ha ezek ott indókká lettek, nyilván ezer évekkel korábban is indók voltak. Ebben áll a nagy tévedés, sőt most már mondhatjuk: kétszeres tévedés. Egyrészt ma is szkítáknak tekintik azokat, akik nem voltak azok, csak elindosodott hunok, másrészt későbbi beolvadásuk okán visszafelé is indónak tekintik őket. Arról nem szól a fáma, hogy mindezt milyen alapon teszik. Mindenesetre Aradi Éva így ír: "A fehér hunok eljutottak Európába, s az ő királyuk volt később Atilla. Nagyjából ezzel egy időben a hunok másik ága dél felé vette útját és az V század végén, VI. század elején elfoglalták a jelenlegi Afganisztán, Pakisztán és Észak-India területét. Kb. 150 évig tartott az indiai uralmuk. Híres uralkodókat adtak a középkori Indiának: Toramana Kr. u. 500-520, majd fia, Mihirakula 520-545-ig uralkodott. Különösen ez utóbbi szilárdította meg országában a hatalmat, további területeket is szerezve kelet felé. Utódai közül Vardhana jelentős a VI. század végén, majd ennek fia: Harsha, a hun dinasztia utolsó tata volt a leghíresebb, aki 606- 647-ig ült a trónon. Ő tudta utoljára összefogni a széthúzó és soknyelvű ind királyságokat, halála után azonban szétesett ez a hatalmas terület, belviszályok gyengítették századokon át, míg végül könnyű prédájává vált a XIII. század elején meginduló erőszakos mongol hódítóknak, akiket nálunk tatár néven emlegetnek." Feltehetjük a kérdést, miért olvadtak be hunjaink, és rögtön meg is válaszolhatjuk: kevesen voltak az őslakókhoz képest, még ha uralkodni tudtak is rajtuk ideig-óráig. Feltehetjük a kérdést még egyszer, ezúttal a Kárpát-medencére értve: itt is kevesen voltak a honfoglalók, ezért elmagyarosodtak, ha nem lettek volna turáni elszármazásúak, de mivel azok voltak, itt az összeolvadás szót kell inkább alkalmazni. Feltehetjük a kérdést harmadszor is: hogyan lehetséges az, hogy a hatalmas germán népvándorlások után ma mégsem németül beszél Európa? Erre is van válasz, mert csak vassal kialakított törzsterületeiken voltak képesek népi jellegüket megőrizni, máshol néhány nemzedék alatt beolvadtak. Mellesleg ez a törzsterület korábban színtiszta keleti (kelta) jelleget mutatott. A germánok emiatt egyébként keverék nép, hisz Skandináviából történt áthajózásuk után azonnal elkeveredtek a helyben talált ragozó ősnyelvű földművesekkel, továbbhaladva a kelta területeken ugyanezt folytatták. Ha a Rajna folyása mentén ma olyan német tájszólást beszélnek, amelyben nem használják a nemeket, (79) - akkor ott van valami - többek közt későbbi hun letelepedés is -, és ezért annak érdemes lenne komolyabban utána nézni. Egy turániakkal többszörösen elkeveredett germánság ily módon láthat Atillában dicső elődöt, de csak emiatt. Venniük kellett volna azonban időben a fáradságot a valódi különbözőségek és valódi elszármazások feltérképezésére, hogy pontosan lássák valódi gyökereiket. Nyugaton valóságos volt a kelta- germán- hun keveredés, a Kárpát-medencében azonban nem. Ezek után rögzítenem kell, hogy szkíta alatt itt azt a népet értem - és a Kincsestárban is annak tekintettem -, amelynek nyugati szárnya a mai Dél-Ukrajna területén, a Fekete-tenger északi és keleti oldalán élt a Kr. e. 7-1. századokban, határozottan azonosítható kaukázusi és anatóliai kapcsolataik voltak és a cimmeriekkel egyesülve Európát lakták be, létrehozva egyúttal a keleti (kelta) népeket, keleti szárnya felfedezte az Ural fémbányáit és remekműveket hagyott maga után, és mindkettőnek ősei délről, a folyamköz tájáról vonultak későbbi lakhelyükre. E kis kitérőnek is megvolt a haszna, sikerült az "indoszkíta" kifejezést megvilágítani és felszámolni. Ezzel az indoeurópai alapfogalmak további csökkenését, de legalábbis kiüresedését regisztrálhatjuk. A szkítákkal később még foglalkozom kicsit alaposabban. Visszatérve a fentebb elkezdett nyelvészettel kapcsolatos fejtegetéshez, egy további alapvető kérdés kerül itt elő. Utaltam rá, hogy az indoeurópai nyelvészek a szóegyeztetések meglehetősen egyoldalú módszereivel keresik (és találják meg) rokonaikat. Miután esetükben földrajzilag nagyon elkülönült népekkel van dolgunk, okkal tételezhetjük fel, hogy közös szavaik jelentős része az ősnyelvvel való érintkezés során kerültek át nyelveikbe. Mondhatjuk ezt annál is inkább, mert az indoeurópai nyelvek túlnyomórészt az ősnép által lakott területeken és perifériáikon alakultak ki. Most kellene megtalálni az ún. szóátvételek működési sémáját. Az indoeurópaiak olyan könnyen dobálóznak a kultúra- és nyelvátvételekkel, hogy az már több mint gyanús. Szerintem ugyanez a helyzet a szóátvételekkel is, vagyis úgy képzelik el, hogy ez csak úgy magától megy és bizonyító erejű érv, ha valahol alkalmazzák. Bizonyító erejű, de engem igazol és nem őket. Mindehhez végig kellene gondoljuk egyszer ésszerűen a szóátvételek valódi folyamatát. Vegyük azt az alapesetet, hogy két nép egymás mellett él elkülönülten. Normális ésszel itt biztosan nem rögzíthetünk szóátvételt, mert 1. saját közegében marad, 2. ha kereskedik is, néhány tucat kereskedő nem változhat meg annyira, hogy hazatérve más nyelv szavait használja, de ha így is lenne, nyilván a kevésbé fejlett fog tanulni, 3. a gyepűt nem Árpád találta fel, működött az már évezredekkel korábban is, vagyis itt bizonyosan nem lesz szóvándorlás. Ilyen módon az egymás mellett élés során megtörténhető szócseréket nyugodtan kiiktathatjuk e gondolatmenetből azzal, ha mégis történhetett ilyen, akkor a műveltebb és magasabb technológiával rendelkezőktől kerülhet szó a fejletlenebbhez. Mellékesen jegyzem meg, hogy olvasóim előtt bizonyára ismert a szlávoktól eredeztetett temérdek szóátvétel elmélete. Ha állítólag a szlávoktól képesek voltunk szerintük (pl. Kniezsa István) szótárakat megtöltő mennyiségű szókincset beszerezni, miért nem szereztünk ugyanezen idő alatt egyet sem a románból, pedig ők is szomszédaink. Vegyük a következő esetet, amikor egy héj-tulajdonságú nép megtámadja és kifosztja a másikat, tegyük fel, egy mag-szerepű népet, majd továbbáll. A szóátvételek esélye itt egyenlő a nullával. Az elméletileg előforduló különböző alapeseteket most sorra vehetném, de nem is érdemes, ezért az utolsó esetre térek rá, amikor a támadó rátelepszik az őslakosra és elkeveredik vele. Ez az az eset, amelyikkel behatóbban, érdemben kell foglalkoznunk, mert közös szókincs, egyáltalán nyelvi mozgás csak itt képzelhető el. Vagyis együtt kell élniük ahhoz, hogy bármiféle nagyobb mértékű nyelvkincsmozgás megindulhasson. Tovább megyek, el kell keveredjenek egymással, vegyes családoknak kell létrejönniük, a felnövekvő nemzedéket pedig érnie kell a kétnyelvű kettős hatásnak. Az utódokban alakulhat csak ki az elvegyült nyelv, akik már e keveréket adják majd tovább a saját leszármazottaiknak. Mindez egyben az indoeurópai nyelvek és népek kialakulásának kulcsa is. Eszerint igen kemény feltételei vannak annak, hogy a nyelvkeveredés egyáltalán beinduljon, emiatt mondtam fentebb, hogy a keltából vették nagyrészt magyari, azazhogy ősnyelvi szavaikat az indoeurópaiak. Itt Európában más nagy létszámú ősnépi részlegekkel nem találkozhattak - most újra matematikai fogalmat alkalmazva - "elegendően" nagy számban, akikre rátelepedhettek volna földrésznyi méretekben, mint keltáinkra. Ha igazán alapos leltárt készítenénk ezen átvett szókincsről, mindenki elképedne annak nagy száma miatt. Radics Gézára hivatkozva mondhatom, hogy a hódítók a meghódítottak számarányának fele esetén is beolvadnak a megtámadottakba. Ez azt jelenti, hogy a támadók igen sokan (pontosabban: elegendően) kell legyenek ahhoz, hogy nyelvük fennmaradhasson. Az, hogy pontosan mennyien voltak, milyen ütemű lehetett az összeolvadás, az kihámozható talán a keveredés után létrejött új nyelvből. Ezt a kérdést már feltettem egyszer, szintén a Kincsestárban, most emlékeztetem rá az olvasót újra.
70. Timaru-Kast Sándor: Kelta-magyarok, avagy magyar-kelták. Ősi Gyökér, Miskolc, 1999. július-december, XXVII. évf. 3-4. szám, 56-60. o. Még részletesebben a szerző hasonló című utóbb megjelent könyvében, Magyar Ház, Budapest, 2000.
Át kell gondolnunk a nyelnek kialakulásának ügyét is. Ha erről a földművelő (magyar) ősnépről kiderül, hogy valóban benépesítette messzi környezetét, fel kell tételeznünk azt is, bárhová is mentek, nagy valószínűséggel találkoztak olyan hódítókkal, akikkel elkeveredtek. A két fél számaránya döntően kellett befolyásolja közös nyelvüket. Ha olyan arányok voltak, mint a Kárpát-medencében, a hódítókat ott is beolvasztották, mint Árpádékat is. Innét nézne Sumer és Egyiptom nagyon sokáig homogén tudott maradni, tehát nyilván elegendően nagy létszámú letelepedés történt. Ha a létszámarányok kedvezőtlenebbek voltak a földművesekre nézne, akkor bekövetkezhettek a nyelvkeveredések. Minél hátrébb szorultak a földművelők, annál inkább torzult a nyelv is. Jó példa volt erre a kelták és a perzsák - tőlünk nézne nyelvromlásának -esete is, amint azt korábban alapos példákkal szemléltettem. E felvetés is a jövő nyelvészeinek munkáját fogja gyarapítani és könnyen meglehet, e munka nagyobbik része saját korábbi elképzeléseik felülvizsgálatával kezdődik majd. Igazi eredménynek azonban az lesz tekinthető, ha például meg tudják nevezni egy nép nyelvének összetevő arányait földművelő-hódító viszonylatban, a felülrétegződések és nyelvkiegyenlítődések következtében kimutathatóvá válik az egyes elkeveredési arányok nyelvalakító hatása szókincsben, nyelvtanban, ősnyelvi tudásban. Nem kevésbé izgalmas annak a kérdésnek a megválaszolása sem, hogy a hódítók műveltségi szintje általában néne mely területen és milyen irányú változásokat és "romlásokat" idéz elő szókincsben, nyelvtanban. Talán kicsit fellengzősen hangozhat oly sokszor műveltségre hivatkozni a nyelv okán, ezért egy példát neszek Badiny Jós Ferenctől, aki ezt Káldeától Ister-Gamig c. művében részletesen is kifejti. Az eszik - iszik - alszik igékbe a három halmazállapotot rejtette el a magyar nyelv. Valahányszor nyelvészettel foglalkozó könyv kerül a kezembe, e három szó mindig eszembe jut. Tömörsége, logikája és letisztultsága egyszerűen döbbenetes, méltó párja belső szerveink - működési elvük alapján történő - megnevezéseinek. Fentebbi fejtegetéseimnek és az abból következtethető feltételezéseimnek természetesen messzeható eredményei lehetnek. A mahgar Európa mai nyelvei túlnyomórészt olyan területeken keletkeztek, ahol nagy kiterjedésű ragozó nyelvű tömegek éltek, igen jelentős méretű befolyás alá kerültek és ez mind a mai napig kimutatható nyelveikben. Nincs értelme talán nyelvfejlődésről beszélni, inkább nyelvalakulásról, mert az ősnyelvhez képest ennek pontosan az ellenkezője következhetett be. Elvesztett nyelvtan, ellágyult mássalhangzók, lekopott ragozások, nyelvtani nemek és viszonyszók közbeiktatása, ragok önállósulása jelzik a más nyelvű hódítókkal való keveredések történeteit. A kelták feldarabolásával, kiirtásával és beolvasztásával, műveltségük felszámolásával ért véget e nagyszerű magyari ősnép kora Európában, csak a Kárpát-medencében (és Írország nyugati felében) folytatódott. Földművesek lévén nem tudtak védekezni Róma hódításai, a görögök gyarmatosításai és az új északi és keleti népek türelmetlen terjeszkedései ellen. ... Ezért jól meg kell becsüljük kárpát-medencei otthonunkat, mert itt sikerült megőriznünk az ősnyelvet és ősműveltséget. Mindez egyben azt is jelenti, hogy nyelvészeinknek évtizedekre való munkaalkalom kínálkozik. Azt gondolom, hogy a kialakult új (indoeurópainak tekintett) nem ragozó nyelvek elemzése választ adhat olyan kérdésekre, milyen arányúak is lehettek e fentebb említett népkeveredések. Ha pl. csak kevés szó azonosítható nyelvtani elemek átvétele nélkül (angol), akkor a hódítóknak igen sokan kellett lenniük - hisz a beolvasztás így gyorsan megy, átvételekre nincs idő -, de ha sok, akkor a hódítók sokkal kevesebben kellett érkezzenek (görög, latin), és ha a nyelvtanban is kimutatható átvétel, netán közös elemek (finnek, törökök), akkor ott bizony hosszabb, több száz, netán ezeréves együttéléssel kell számolnunk. Ha mindezek tetejébe még a teremtő gyökök és a szóbokorelemzés hatalmas munkáját is elvégezzük, bízvást reménykedhetünk hajszálpontos képek létrejöttében. Ezek után azt is fel kell tegyem, hogy miután tisztáztuk a szóátvételek mikéntjét, az is következik mindebből, hogy elvileg e "találkozások" történelmileg adatolhatóak kell legyenek. Jó részük az is, mint pl. a sémi-akkád I. Sargonnal végződő szemita felvonulás a Folyamközben, a görögök kialakulása, az etruszkok beolvasztása, a kelták felszámolása, de jó részük kevéssé adatolható - pl. a Pártosországban és körülötte történtek-, ezeket talán majd a nyelvészek közreműködésével közelíthetjük meg jobban. De hogy az elméletinek tűnő nyelvészeti ügyeket lefordítsuk e megfogható történelmi események szintjére, nyomban kiderül, hogy a fentiek igen kiterjedt ember- és népirtás, esetleg vallási ügyekkel megrakott képben köszönnek vissza a történelemkönyvek lapjain. Mivel az ilyen akciók az indoeurópaiak tudatában hatalmas győzelmekként jelennek meg, voltaképpen maguk ismerik be az ártatlannak látszó nyelvi kérdések mögött meghúzódó erőszakot. Folytatva e gondolatmenetet kiterjeszthetjük még két további síkra is. Ez a gondolat (eszmeiség, vallás, hit) a kultúra terjedésével függ össze. Ahogy láthattuk a nyelvkeveredések meglehetősen komoly akadályait, illetve a keveredés létrejöttének nehézségeit, azt ugyanígy kell értsük a gondolatra s, a kultúra más megnyilvánulásaira is, mert erősen összefügg meglátásom szerint a nyelvvel. Nyelv nélkül kevéssé elképzelhető a gondolat és műveltség terjedése. A gondolat terjedése nyelvhez kötött, sőt mások számára is megérthető nyelven közöltekre értem. Ha valamit nem ismer egy idegen, azt soha nem tudom megértetni vele közös nyelv híján. Vagy ő olvad be hozzám, agy én olvadok be hozzá. Igen nagy valószínűséggel számolva, ha a gondolatot bíró olvad be máshová - de akár fordítva is -, a népesség által képviselt gondolat változáson megy keresztül, és igen valószínűen az összetevők valamilyen keveréke áll elő. Ahogy tehát a nyelvhez is, úgy a gondolat terjedéséhez is ember kell. Legalább annyi, amennyi a nyelvhez, és legalább olyan arányokban. Ezért nem tartottam és tartom járható útnak kelták és indiaiak közti szellemi ügyekben csak úgy az átvétel szóval való bizonyítást az indoeurópaiak részéről, már amennyiben egy kinyilatkoztatás bármit is bizonyítana. A másik terület a kultúra terjedése. Ha elfogadjuk azt, hogy a tárgyiasult műveltség kézbe vehető darabjait az egy nyelven, egy eszmekörben mozgó társadalom tagja képes megjeleníteni, akkor nyilvánvaló, hogy aki nem e körön belül él, nem tud olyan tárgyat alkotni, amelynek kifejezésmódjait nem ismeri. Sem szellemi hátországa nincs hozzá, sem a technológiát nem ismeri. Aki birtokában van a társadalom bevett műveltségének, kifejező módjaival, jelképrendszerével együtt, az képes minden hozzá hasonló számára üzeneteket, gondolatot és tudást közvetíteni. Ha egy más nép fia, mit sem sejtvén másolni kezdi e tárgyiasult darabokat, az rögtön kiderül, hisz fontos gondolati elemek megjelenítései sormintává alakulva tovább élhetnek ugyan, de tartalom nélkül. Ezen kemény megszorítások miatt igen jelentősen csökkentenünk kell az indoeurópaiak által bevett szokásként tárgyalt ún. átvételeket minden tekintetben. A műveltség folyamatosságáról beszélgetve Pap Gáborral, egyik általa elmondott jó példa jut eszembe. Erdélyben meglátogatott egy idős faragó embert, akinek a fia még ímmel-ámmal ugyan, de faragott, hanem a 15 éves forma unoka már nem. Amikor megkérdezte tőle, hogy miért nem, azt válaszolta, hogy én azt már nem tudom elolvasni (a faragást!). Hiába él falujában színmagyar közegben, körülötte terjed az idegenség, már nem jut el hozzá az ősök tudása. A másik eset, amikor két nép összeolvad, más eredményt mutat, még rokonok közt is. Honfoglaláskori fémeszközeinket tekintve meg kell állapítani, hogy azok előkerülése jól körülhatárolható korszakhoz kötött. Nincsen pl. XV századi tarsolylemezünk. A beolvadó árpádiak szükségképpen maguk is hasonultak a bentlévőkhöz. Ugyanígy a szkíták jellegzetes fémeszközei is eltűntek a keltává válásban. Új, a keveredés után kialakult, új tudatú nép már új módon fejezte ki magát, természetesen a korábbiaktól eltérő módon. E két utóbbi példa rokonok összeolvadásáról szólt. Ha idegenekkel teszik ugyanezt, még nagyobb változásokat kell elképzeljünk az újonnan létrejövő anyagban. Idegeneknek, másolóknak marad a meg nem értés miatt sormintává alakuló ábrázolások létrejötte. Gondoljunk majd erre, ha a kelta és az etruszk tárgyiasult műveltséget közelebbről is körüljárjuk. Gondoljunk erre majd akkor is, amikor a Kárpát-medence újkőkori, rézkori és bronzkori anyagát különösebb törés nélkül, nyílegyenesen vezetem a hazai keletiek (kelták) műveltségébe, éppen azt bizonyítandó, hogy ezek régóta itt éltek. Hogy ez miképpen lehetséges, azt nemcsak a kiásott régészeti anyagból lehet megtudni, de figyelembe kell venni még egy igen fontos körülményt. Előtte egy igazán tipikus indoeurópai példát hozok szemléltetésképpen. E könyvben több olyan képi anyaggal találkozhatunk, amelyet a National Geographic anyagaiból vettem át újbóli közlésre. De csak képeket. Most szöveggel adok közre egy amúgy igen értékes hazai kelta aranyleletet. A szöveget közlöm angolul is a félreértések elkerülésére. Riot of shape and texture, this inchwide gold bead from Hungary exemplifies the profuse decoration common to Celtic art. Borrowing elements from classical and eastern art, Celts added imagination and superb craftmannship. The resulting style was a dazzling mix of complex designs and abstract forms, far from the symmetry and naturalism of Greek art. (81) Magyarul: A forma és szerkezet lázadása ez a Magyarországról származó hüvelyknyi szélességű aranygyöngy, mely a pazar hétköznapi kelta művészet példája. Klasszikus és keleti művészeti elemeket kölcsönözve a kelták képzelőerőt és remek mesterségbeli tudást adtak hozzá. A végeredmény izgalmas keveréke az összetett alkotásnak és absztrakt formáknak, távol a görög művészet szabályosságától és természetességétől. Most már mondhatjuk, kevéssé értik, mi lehet a lelet mögött. Mi tudjuk, itt semmiféle kölcsönzésről nincs szó, ez a keleti (kelta) belsőből, magával hozott műveltségről szól. Éppen fentebb fejtettem ki a kölcsönzési elképzeléseikről alkotott véleményemet. A tárgyon kelta arcot, szkíta-etruszk- kelta spirálokat, olyan gömböcskén (granulációs) aranytechnikát látok, amelynek gyökere részben itt, a Kárpát-medencében és Krétán volt, alkalmazták az etruszkok is, de a görögöktől nem ismert. Sajnos a tárgyhoz fűzött magyarázat így csak sejtés, találgatás lehet, hisz ők még kevésbé tudhatják, miről is van itt szó. Ennek ellenére biztos okfejtéssel képesek közreadni a semmitmondó magyarázatot, nem felejtkezve meg a klasszikus műveltségre való utalásról, még mielőtt valakinek más ötlete lenne a tárgyról. Magyarázatunk nekünk is van, Magyar Adorjántól származik, igen kerek, további előnye, hogy nem valamiféle átvétel, nem lóg a levegőben egyszeri, érthetetlen jelenségként, hanem a magyar műveltség egyik jól beágyazott elemét mutatja: Van egy érdekes magyar hímzésmód, amelyet Undi Mariska ismertet mind rajzban, mind szövegben, (82) amely leírását itt pontosan idézem: "A csomóöltés vagy göböltés úgy készül, hogy a felöltés helyén és ehhez szoros közelségben négyszer-ötször rácsavarjuk fonalunkat a tűre, s ugyanoda visszaöltünk, és a szálat a szövet alatt szorosra húzzuk. E szerény öltéske, amely mindössze egy kis csomó, nemcsak a domború fehérhímzések között szerepel a változatosság miatt, hanem remek mintájú "úrihímzések" kizárólagos öltése. Fehér lenvászonra, lenfonállal készültek e szép mintájú emlékek. Hol tömör foltokban, hol vonalsorban, esetleg mintákba rakna van rajtuk a csomó. Mindenkor a pontos kivitel teszi széppé és valódi dísszé. Még egy elnevezése van: nefelejcspontnak is hívják. Előfordul többnyire lyukas fehérhímzésben az ország minden vidékén." Csomó szavunk szemere (83) szócsoportbeli és ugyanazt jelenti: gumó vagy gümő, vagyis gömböt, gömböcskét, amely szavaink pontos kabar megfelelői a gömb, gubó, megfordítva bog, buga. Bizonyos tehát, hogy ez volt magyar őstörzsünk főbb hímzésmódja, valamint, hogy a gömbökkel, gömböcskékkel való díszítés náluk szokás volt, illetve, hogy ez vallásos felfogásukkal is összefüggésben lévén, az ilyen díszítésmódot különösen kedvelték, éspedig természetesen nemcsak hímzésben, de más anyagokban, például fémtárgyakon, agyagedényeken, gyöngyfüzéreken stb. Érdekes egyezést képez ugyanis ezzel az etruszkok nevezetes aranygömböcskés díszítésmódja aranytárgyakon."Az etruszkok gömböcskés díszítése" c. cikkben áll (84): Ez abból áll, hogy mértani avagy másnémű díszítményekre aranyszemcséket (az olasz szövegben a granelli szó áll, amelyet szemcse-, gömböcske- vagy magocskának fordíthatni) alkalmaztak, amelyek fél milliméter avagy ennél is kisebb átmérőjű nagyságúak, éspedig sima vagy domború felületekre. A szemcsék alkalmazási módja azonban titokzatos, mivel ezek nincsenek valamely forrasztóanyag segítségével odaerősítve, hanem mintha a fölületet csak alig érintenék, úgy hogy az ember szinte azt hihetné, hogy a legkisebb érintésre is lehullhatnának. Az óvilág egyetlen más műveltségében sem találjuk e bizonyára nem könnyű eljárást és ily nagy mértékben különböző módokban alkalmazva. Ezen eljárás titkát eddig ezernyi kísérlet dacára sem sikerült még fölfedezni.
A megfejtést a német Rozenberg is megkísérlette, de eredménytelenül, és kijelenti, miszerint az etruszkoknak olyan metallurgiai eljárást kellett
Habár az etruszkok nem tartoznak a tulajdonképpeni magyar törzshöz, hanem az őstőrök törzsünk egy már ősrégi időkben kivándorolt része voltak, ez azért még nem kell azt jelentse, hogy ilyen díszítésmód náluk is meg ne lehetett volna, ha csak mellékesen is, sőt látandjuk, hogy ez avar őstörzsünknél is megvolt, csakhogy ezeknél a gömböcske neve kenő, kertőke, bertőce, boróka volt. Igen valószínűnek tartom azonban, hogy az etruszkok ezen díszítésmódja a tulajdonképpeni magyar törzsből származott, akiknek az arany is szent fémük volt.
Menjünk tovább ebben a régészeti ügyben kicsit beljebb - nem sajnálva a kis kitérőt -, mert ez mutathat előbbre is. Vagyis, ha a mai eszünkkel dolgozó, de tízezer év múlva az akkori régészek újra felássák Magyarországot, - és persze mit sem tudnak pár ezer éves magyar történelmünkről- a leletek alapján annyi műveltséget különíthetnek el, amennyit csak akarnak. Százévente egyet legalább, hárommegyényi területeken. A tarsolyos honfoglalókként megjelenőknek ők sem adnak majd szűk száz évnél többet, hisz nincs főbb lelet, amibe kapaszkodjanak. A 900-as évek vége táján elfogy a tarsolyos lelet. Bakay Kornél szerint részben azért, mert a kijeviek legyűrik Kazáriát, így azok közvetítő kereskedő szerepe híján nem áramlik a közép-ázsiai eredetű anyag Magyarországra. Az elgondolás logikusnak tűnik, de éppen őszerinte kellett volna tarsolylemezeinket importálnunk (csak), aki olyan sokat tett a magyar régészet rendbe tételéért? A fentebb részletezett Mükéné-Magyarország-Etrúria vonal gömböcskés, granulációs aranytechnikája azt mutatja, sokat tudtak az aranyról errefelé is. Úgy gondolom, a helyben talált magyar földművesekkel összeolvadó árpádiakkal is az történt, amit fentebb
A tarsolykészítő apa fia már nem azt tanulja meg, amit nagyapjától tudna, hanem saját kifejezési módot találva más jellegű darabokat készít, márpedig ma ez egy régésznek más népet jelent. Mi tudjuk, hogy közben ugyanazt a nyelvet beszéli, eszményei is hasonlók, és eközben még őseit is tiszteli, csak másképpen. Ha mindezt tíz-tizenötezer éves távlatban tekintjük át, igen érdekes látványban részesülünk a régi kis műveltségek, kultúrák felsorolásakor. Annyi van belőlük, mint égen a csillag. Egy mai elgondolás, pontosabban a bevett régészeti gyakorlat szerint itt állandóan vándorlásokkal, népcserékkel és ehhez hasonlókkal állunk szemben, hiszen a különböző nevek
Mi tudjuk ma, hogy ez lehetetlen feltételezés, de ők vajon tudni fogják-e? Mindenesetre mai eszünkkel ítélve téves eredményre jutnak majd. Nézetem szerint, és ez most sokkal fontosabb - magunkat a tízezer év múlva ásatók szerepébe képzelve -, ma egy sor dolgot ugyanúgy helytelenül látunk a nálunk évezredekkel korábbi anyag értékelésében. Voltaképpen saját tudatlanságunkat pótoljuk elméletekkel. Nem mindegy azonban, hogy milyenekkel. Az indoeurópai vonulós, átvevős elgondolások java része csupán a fantázia szüleménye, leginkább csak arra alkalmas, hogy a zűrzavarban megjelenhessenek diadalra éhes csapataik. Szerencsére ennél sokkal előbbre járunk, mert kézzelfogható példánk is van már. Kezünkben van a Kárpát-medence bronza, szkíták előtti anyaga, úgyszintén a szkíta anyag is. Ezt a kettőt kell összevetnünk a kelta anyaggal. Meg kell(ene) tudnunk állapítani belőle a vektorok elvén az összetevők összegét, mibenlétét. Mi képvisel olyan erős mondanivalót az összeolvadás előtti anyagban, amely az összeolvadás után is fennmarad, lényegében ugyanaz, és mi olvad fel az új nevű népesség immáron közös, megfogható és látható műveltségében és új kifejezésmódjában. Mert végül is erről van szó. Ugyanezt a műveletet el kell végeznünk minden sztyeppei indítású kárpát-medencei bevonulás után száz évvel későbbi időre vonatkoztatva is, mert addigra beolvadtak a beérkezők. Ha ezzel végeztünk, és már van önbizalmunk, gyakorlatunk, tudásunk, nekiláthatunk a Körös műveltségtől kezdve a többinek. Hadd utaljak például olyan, a szerves műveltségben is egyre nagyobb jelentőségre jutó spirálok, forgórózsák évezredeken át kitartó használatára, még akkor is, ha nemcsak itt művelték a Kárpát- medencében. Ezek, illetve az általuk hordozott mondanivaló, úgy tűnik, örök, alapozó jellegű. Végső soron leleteink között mégiscsak akkor juthatunk előbbre, ha figyelmünket az emberre fordítjuk, szellemét megidézve többre juthatunk, mintha csak az anyagot forgatjuk kezünkben. Nem várok semmilyen áttörést a jövőben már az anyagelvű kutatástól, hisz valós és jól látható válaszokra képtelen ez a szemlélet. Az új magyar őstörténeti kutatómunka igen jelentős kutatási területéhez értünk így, amellyel éppen az elmondottak miatt a támogatott kutatás nem tud mit kezdeni. Fentebbi nyelvi és műveltségi fejtegetéseim azt is mutatják, hogy e kettő igen szorosan összefügg. Amikor magyarok vagy a rokonaink után kutatok, nem emberfajt keresek, hanem a magyar név alatt azonosítható népközösséget, hiszen mindig a bejövők olvadnak be a helyben lakókba. Akár embertanilag igyekeznénk különbséget tenni, akár más biológiai ismérvek alapján (pl. vér, gének, stb.), mindig az derül ki, hogy népünk minden szempontból kevert. Egyetlen összetartó ereje nyelve és műveltsége. Emiatt határainkon kívüli véreink iskoláiért és hagyományaik megőrzéséért akár különféle praktikákkal "háborúzni" sem lenne indokolatlan. Mindezek tudatában érdemes lenne újra áttekinteni a Kárpát-medence régészeti anyagát. Mert ha valóban drasztikusan le kell szorítsuk a műveltség elemeiben az ún. átvételi teória és a ma bevett vándorlási elképzelések alkalmazásának lehetőségét, könnyen meglehet, hogy az a rengeteg vándorlás, népek eltűnése, újak megjelenése talán nem úgy történhetett, ahogy az itt vagy ott megszakadónak vagy felbukkanónak tetsző régészeti kultúrákból következtetésként ma tanítják vagy látszik. Nyilván voltak jelentős, valóban dokumentálható népmozgások is, de fentiek szellemében jóval kevesebbre számítok. Az összetartozó területeken itt-ott megakadó kultúrákat leleteik alapján a régészet könnyedén tudja azonosítani. Ezzel talán nincs is gond. Felismerni egy újat két (vagy több) másik összeolvadásából, nos ez már keményebb dió. Ehhez már nem elég a leleteket kézbe venni, sokkal többet kell tudjunk az alkotó nép(rész)ek műveltségéről. Legalább annyival többet, hogy tudjuk, e műveltségbe belefér-e az elemzett tárgy vagy sem. Nem vitatom, ez fáradságos munka, azt sem, hogy sokszorta több - nemcsak régészeti - tudásra van hozzá szükség, de megéri. Magam ezt nevezném összehasonlító- vagy mélyrégészetnek. Éppen egy ilyen példát hozok a bütykös ásólúd dunántúli és etrúriai ábrázolásairól. A kissé esetlen, darabos, vödörszerű hajdúböszörményi bronzszitula Etrúriába érve már bronzkorsóvá alakul. Az egyazonos kézzel vert, egyazonos szellemű bronzba vert gondolatot megtestesítő ábrázolás ott egy kecsesebb hordozóhoz jutott. Déliesebb megjelenése nyilván más, déli elszármazású alkotórészt is feltételez az egyébként rokon népben. Van is ilyen, a kisázsiaiak, krétaiak. Mondhatnánk persze, hogy az innét nézve kecses kancsó a még karcsúbb görög vázához képest darabos, de csak ha meg tudjuk mutatni a kézzelfogható jelenlétet az etruszk társadalomban. Szintén elvileg, nem kizárható görögországi pelazg népesség bevonulása, megjelenése Etrúriába, hiszen Kr. e. 500 táján már nem álltak jól a ragozók ügyei ott, átköltözhettek minden további nélkül a biztonságosabbnak ítélt etrúriai közösségbe. Hangsúlyozom, elvileg, de nem kizárhatóan. Viszont ez igen jó magyarázat lehetne a görögös kifejezésmód megjelenésére - a közös gyökereken túlmenően -, amelyet egyébként korábbra keltezni nehéz lenne. Ha tehát műveltségek alakulásáról esik szó a későbbiek során, igyekezzünk átfogóan érteni mindezt, akármelyik szelete is kerül elénk, akár tárgy eszme vagy éppen maga a nyelv, mert ezek egymástól nem elszakítható dolgok. Most térjünk vissza a nyelvi ügyekhez. Na már most, ha ilyen módon sikerült meghatározni azokat az eseteket, amikor egyáltalán létrejöhetnek az indoeurópaiak által kedvelt szóátvétel lehetőségei, ezzel egyúttal rendkívüli módon sikerült leszűkíteni azok előfordulási valószínűségét, egyben az indoeurópaiak nyelvészeti elképzeléseinek jó része alól is kihúztuk a szőnyeget és az általuk őket támogatónak tartott érvet a sajátunkat támogatóvá alakítottuk.
Marácz László doktor hollandiai magyar nyelvész igen tekintélyes felkészültséggel rendelkező "szőnyeghúzó", olyannyira, hogy kutatási programot jelöl ki. Fentebb már idézett tanulmányában azt írja: "Vissza Czuczor-Fogarasihoz! - majd így folytatja:
1. A magyar szókincs egy szótagú gyökei az ún. CzFo.(87) magyar nyelv szótárban megtalálhatók. Ez a szógyöklista képezi a magyar nyelv szókészleti kutatásának, a nyelvrokonsági és egyéb összehasonlító kutatások alapját. 2. A szógyökök rokonai összegyűjtésével szóbokrokat tudunk felállítani, melyek hasonló alakú és jelentésbeli szógyökökből állnak. Ezt a munkát már részben Czuczor-Fogarasi elkezdte. E szótár a magyar nyelv erős belső összetartozását vázolja fel. Vezérlő elve, hogy a hasonló alakú és közös jelentésbeli mozzanattal rendelkező egyszerű szókészleti elemek egybetartoznak. Itt a szóbokor közös hangalakú gyökét teremtő gyöknek fogjuk nevezni. Ez olyan gyök, amely elvont, s amelynek nincs lineáris preferenciája. Ezt igazolja pl. a csekély / kicsi, illetve a kígy-ó / gyík szógyök rokonsága. Emiatt a CS-K, K-GY elvont gyök, melyekből mind a két "megfordított" irányban képezhetőek szavak. A teremtő gyök módosulásait szilárd nyelvészeti szabályok határozzák meg. Magánhangzók elvileg szabadon váltakozhatnak. Mássalhangzók csak ún. természetes hangtani kategóriák keretében függhetnek össze egymással, azaz a gyökök módosulásai csak hasonló jellegű mássalhangzók, illetve ugyanabban a helyzetben képzett mássalhangzók között lehetséges. Például a hasonló típusú mássalhangzók, k- és g- (rokon robbanó hangok) ker-ek és gör-be rokonságát engedik meg, illetve, z- és d-, ún. dentális hangok, víz és véd rokonságát engedik megy. CzFo. jelentésbeli korlátozást ís alkalmaznak. A szógyökök nemcsak akkor rokonok, ha hasonló alakúak, hanem közös jelentésbeli mozzanatuk is van. A jelentésbeli mozzanatok náluk közvetlenül felismerhetők kell legyenek, például a K-R teremtő gyökkel kapcsolatos szóbokor elemei (lásd fentebb). Minden egyik szónak van egy kör-szerű jelentésmozzanata. Tekintettel arra, hogy a magyar gyökök nagyon régiek, és más műveltségi korokból valók, a jelentésbeli ismérvet (kritériumot) nem alkalmazhatjuk túl szigorúan, mert nem látjuk a "kézenfekvő" jelentésbeli összefüggéseket. Erre Magyar Adorján kutatásai is felhívják a figyelmet. Ezért a magyar szógyök, illetve teremtő gyök-kutatási vezérelv nulla-hipotézise a következő: Hasonló hangalakú szógyökök egy és ugyanazon elvont teremtő gyök változatai és e szógyökök jelentésbelileg össze kell hogy függjenek. Ennek a lexikai kutató elvnek a következő következményei vannak:
1. A teremtő gyökök jegyzéke képezi a magyar szótár axiomatikus elemeit.
A finnugrizmus nemcsak a magyar nyelv eredetét akarta tudatosan vakvágányra vinni, de egyben a magyar szótár összetartó erejét akarta szétszabdalni. Ha visszatérünk CzFo.-hoz és továbbvisszük, akkor újra beindulhat a magyar szókészleti kutatás, a magyar nyelv szókészleti összefüggéseinek más nyelvekkel való összevetése, a magyar nyelv eredetkutatása új lendületet kaphat. Azonkívül képesek leszünk a teremtő gyökök, szóbokrok elméletével régi összefüggéseket felderíteni, s megérthetjük Sir John Bowring angol nyelvész és diplomata 1830-ban tett megjegyzéseit a magyar nyelvről is.
A görög Hérodotosz nagy történeti műve egyik szkíta eredetmondája a következőképpen fest. Thargitaosz mondabeli szkíta király három fiának uralkodása kezdetén aranykincsek hulltak az égből. Mikor a legidősebb fiú odafutott, hogy a kincseket felragadja, a kincsekből tűz csapott ki. Ugyanígy járt a közbülső fiú. A harmadik, a legkisebb fiú azonban baj nélkül felvehette az aranykincseket, s így, ennek révén ő lett a szkíták királya. A monda szerint négy aranyeszköz hullott le az égből: eke, járom, bárd (harci szekerce) és ivócsésze. (91) Ha megnézzük a tárgyak magyar elnevezését, ti. ek-e, ig-a,
E sokat említett Bowring-idézettel kapcsolatosan néhány kérdés merül fel. Először is, miről beszél az idézetben Bowring? Másodszor, honnan vette Bowring a magyar nyelvről való tudását, annak bátorságát, hogy ezeket kijelentse a magyar nyelvről. Harmadszor, mi az az isteni titok, amiről szót ejt. Sorban próbáljuk ezeket a kérdéseket megválaszolni. Bowring - mikor a nyelvről beszél - a szókincsre gondol, az akkori nyelvészeti gyakorlatnak megfelelően. Tudja, hogy a magyar nyelvi szókészleti elemek nagyon régiek, önállóan bontakoztak ki saját belső rendszerük szerint. A szótári rendszer keletkezése a szellemi világban gyökerezik. Feltételezhetjük, hogy Bowring, aki maga is beszélt magyarul, először is mindenképpen ismerte ezt a titkot, hiszen nem fogalmazott volna ennyire sejtelmesen, de mégis határozottan. Maga azonban nem kutathatta fel a magyar nyelv titkát, hiszen erről akkoriban nem létezett írás, nem valószínű, hogy magától rájöhetett volna. Ezt csak olyan embertói tudhatta meg, aki magyar anyanyelvű volt, nyelvész volt, ismerte az indiai elméleti nyelvészet alapjait, Panini grammatikáját a szanszkritról, jártas volt az ősi kultusznyelvekben, sumér, szanszkrit, stb., melyeket összevetett a magyarral, ismerte az ősi műveltségeket és ismerte a szellemi világbeli bölcsességeket. Ezek a képességek 1830 körül csak egy emberben lehettek meg, Kőrösi Csoma Sándorban. Ezt a feltevésemet erősíti meg, hogy Bowring ismerte, sőt támogatója volt Kőrösi Csomának. Így feltételezhetjük, hogy Bowringot csakis Kőrösi Csoma avathatta be a magyar nyelv isteni titkaiba. De mi is ez az isteni titok? Minden magyar gyök tagja valamilyen nagyobb egységnek, a szóbokornak, s így minden gyök képviseli a nagyobb egységet. Így a pars pro toto elv érvényesül. A kisebb egység képviseli egyben a nagyobb egységet is. Ha a világmindenség, a teremtés is erre az elvre épül, akkor megérthetjük, hogy miért boncolhatunk a magyar szótár kutatásakor isteni titkokat." (93) |