Site hosted by Angelfire.com: Build your free website today!
     Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! 3/4

Ám az Álmos- Árpád-dinasztia utolsó évszázadának derekától, bármennyire is igyekezett a szétvagdalt Gertrud királyné elsőszülöttje, IV. Béla kitartani a teljhatalom mellett, még a királyi tanács termében álló székeket is kidobatva, sokasodnak a bomlás, a gyengülés jelei. 1269-ben még azt írta a montecassinoi apát, Bernát, hogy a magyar király ereje oly nagy, hogy keleten és északon moccanni sem mer senki, nem sokkal később Kőszegi Henrik a Nyulak szigetén 1272-ben egyszerűen leszúrta Béla királyi herceget és senki nem vonta felelősségre, egy András nevű főúr pedig buzogányával megverte a későbbi IV. Lászlót, ekkor még kiskorú trónörököst.

1V. Béla még herceg korában adott parancsot arra, hogy Ottó domonkos rendi szerzetes fráter nyomdokain haladva egy újabb expedíció induljon keletre, a magyar testvérek felkutatására. Ennek a csapatnak volt a vezetője Julianus és Gerhard (Gellért).

Julianus barát útjáról fennmaradt Richardus jelentése, ám annak dicsősége, hogy ez a jelentés hiteles és teljes, Bendefy László érdeme, aki 1937-ben közzé tette Julianus barát utazásának kéziratos forrásait.

Az Ismeretlen Julianusz 1936-ban jelent meg először, majd nemrégiben ismét reprintben.

A magyar király szándékait Julianus útjával kapcsolatosan teljes egészében ma sem ismerjük. Nyilván hatalma erősítését is szerette volna biztosítani a keleten maradt magyarok hazahozatala révén, hiszen - végül is - ezért fogadta be nagy örömmel és pompával Kötöny kún király népét is. Ezt a feltevést erősíti, hogy két és fél évszázaddal később Hunyadi Mátyás is erre készült: haza akarta hívni a keleti magyarokat, mind Baskíriából, mind a Kaukázusból.

Mind az Árpád-korban, mind a Hunyadiak korában elég erős volt az ország ahhoz, hogy véreit hazatelepítse és itthon törődjön velük. S ami a zsidóságnak sikerült 1948 óta, az nekünk magyaroknak sohasem sikerült. Az 1941-ben hazatelepített bukovinai csángók sorsa is krisztusi szenvedés és szétszórattatás lett.

A kaukázusi magyarok históriájának is legelmélyültebb búvára Bendefy László volt, akinek erről írott jeles könyve, a Kummagyaria. Gyeretyán országa. A Magyarság kaukázusi őshazája után hamarosan reprintben ugyancsak kapható lesz. Madzsar város (Kicsi Madzsar és Nagy Madzsar) létezése tény s hasonlóképpen tény a kaukázusi szavárd (szabír) magyarok egykori léte is. Amint forrásokkal igazolható az is, hogy a Kuma folyó völgyében lakó Jeretán vagy Gyeretyán magyar királyi vérből származó uralkodóról 1329-ben is szó esik XII. János pápa bullájában. A kaukázusi kapcsolatok megmaradtak végig az Árpád-korban is. (Templomok, kegytárgyak, művészeti emlékek tanúskodnak erről). Ugyanakkor IV. Béla híreket is akart gyűjtetni a fenyegető nagy keleti veszedelemről: a mongolokról.

A keleti magyarok kérdésköre kapcsán azonban másról is kell beszélnünk. Először arról, hogy hová tartoztunk, hová tartozunk, hová kell tartoznunk? Másodjára arról, Julianus magyarjai bizonyítják-e a Volga- Káma vidéki un. magyar őshazát?

IV. Béla király 1235-ben, trónra lépése pillanatában felmérte, hogy "Európa-idegenként" kezelt országát és népét csakis a pápaság vezette blokkban védheti meg, hiszen Bizánc, a német királyság és a velencei dózse együttes erejével egymagában nem tud szembeszállni, amint elődei sem tudtak tartós sikereket elérni, hiába győzött sokszor II. Géza király Bizánc ellen. A pápa, a francia király, a szicíliai normann király és a délszláv fejedelemségek, valamint a magyar király azonban már kellő erő lehet. Ezért, elődeihez hasonlóan, ő sem gyakorolta a főpapok kinevezési jogát.

A magyar királyság a XII. században már birodalom. III. Béla jövedelme jelentősen meghaladta a francia és az angol király bevételeit (23 000 tonna ezüst -17 000 -9 000 tonna), de a királyi hatalom egyre gyengült, így a pápai blokkhoz kötödés fejében elvárható volt, hogy Nyugat-Európa segít Magyarországnak, ha bajba kerül. Elvégre a magyar királyság hatalmas területét templomok, városok, falvak, várak népesítették be, a lakosság földet művelt, állatokat tenyésztett, a kereszténység legkeletibb fellegváraként őrködött a kereskedelmi utak biztonsága felett. Az idegeneknek, érthetően, egyre jobban megtetszett ez a gazdag és szép föld s mind többen költöztek be a Kárpát-medencébe. A királyok általában oltalmazták a betelepülőket, kiváltságokkal halmozták el a hospeseket, átvettek olyan gyakorlatot, amelyek eddig idegenek voltak a magyarságtól.

S hirtelen megjelent a Kárpátmedencében az idegengyűlölet (xenofobia), mert a magyar másodrendű kezdett lenni. Nyugat-Európa is tudomással bírt a hatalmassá vált mongol birodalom hódító szándékairól, ám az 1241/42-ben bekövetkezett katasztrófa előtt és után senki sem mozdította meg a kisujját sem a magyarok megsegítésére. Sőt! Frigyes, osztrák herceg elfogta a magyar királyt, elszedte kincseit, elvette három vármegyéjét, a csehek és a németek feltüzelték a lakosságot a befogadott kúnok ellen és megölették Kötöny királyt és családját, a francia király (IX. Lajos) és a pápa szövetséget kötött a mongol kánnal (Mengü kánnal), miközben IV. Béla segítségért könyörgött. Ámde senki sem adott egyetlen katonát sem, csak üres szavakat küldtek.

A mongolok 1237-ben fordultak a magyarok királyához, kérve, fogjanak össze, sőt később még házassági kapcsolatokat is felkínáltak. "Én a Kán, az Égi Király követe, kitől a hatalmat kaptam a földön,... csodállak téged, magyarok királya, hogy mikor már harmincszor küldtem hozzád, mint testvérhez követeimet, miért nem adsz választ?"

Béla király Nyugat-Európát választotta és megőrizte magát, családját és népét Krisztus hitében. Cserében lerombolták az országot, s fennállása óta először lett Magyarország idegen katonai megszállás áldozata. A két-három milliós lakosú ország legalább 400 000 magyar embert vesztett. 1250-től megindult az idegenek betelepítése. A tatárjárás után a nyugat továbbra sem adott segítséget s ekkor már Béla királyban is felmerült: jól döntött-e? Helyes irányba vezette-é az országát? A pápához írt megrázó hangú levele mindennél többet mond.

Rákényszerül annak kimondására;

Amennyiben a Szentatya nem nyújt segítséget, a szükség rákényszerít, akaratunk ellenére, arra, hogy megegyezzünk a tatárokkal. A mieink nem lesznek hajlandók szembeszállni a tatárral.

Európa szíve (szívtájéka Brzezinski szavával) ezredéve elkívántatik a keleti népektől: a húnokat és Atillát máig tartó izzó gyűlölet vette és veszi körül, az avarokat a kiirtott nép szinonimájaként emlegetik máig, a magyarok is csak arra kellenek, hogy csontjaikkal kövezzék ki az utat Európa kultúrnépei számára.

A nagyerejű Mátyás király is kacérkodott a váltás gondolatával. II. Mehmed szultánt Nagy Sándornak nevezte, magát második Atillának, majd 1480-ban ezt írta levelében:

Mi ketten, a szultán meg én vagyunk a világ összes uralkodói között azok, akiket egyedül és méltán illet ez a név: uralkodó. Ugyanaz a vér folyik ereinkben s Felségednek, mint idősebb fivérünknek (testvérünknek) tetszését keressük. Mivel mindketten a szkíta nép fiai vagyunk. Tudjuk, a német és a szláv gyűlöl bennünket.

Mielőtt néhány szót szólnék a mai helyzetünkről, vizsgáljuk meg Julianus útjának őstörténeti vonatkozásait.

Julianus a Volga balpartján talált rá a magyarokra s a régészeti ásatások beigazolták, hogy itt a VIII-IX-X. században (s utána is) valóban magyarok laktak, hiszen feltártak számos olyan temetőt (Bolsije Tyigani, Tyetyus, Tankejevka, Bolse Turhán, Sztrelitamak), amelyekben magyar egyedek sírjai is megtalálhatók voltak. Baskíriában helynevek (Gyarmat, Jenő, Kondoros, Békás, Édes, Ökörös, Magas, Varjas, Szuvar) és a baskír nyelvben magyar szavak (lep-láb, lapos-lapos, lustul-lusta, apa - apa, szep - jó-szép) bizonyítják, hogy az itteni egykori magyarság neve madzsgar-badzsgar-badzsgirt, azaz baskír volt. Ám ennek nem az az oka, hogy itt fett volna az un. magyar őshaza, hanem az, hogy Kr.sz. utáni VII. században délről a volgai bolgárokkal együtt felvándorolt a magyarok egy része is ide s itt telepedett meg. Ezért mondta egyazon nyelvűeknek a baskírokat és a magyarokat Rubruk és Marco Polo. S ezért értette meg kifogástalanul Julianus a baskír-magyarokat 1235-36-ban, mert a madzsgar-baskír magyarok és a hungar-magyarok csak 4 évszázada szakadtak el egymástól, nem pedig másfélezer éve. De a mongol hódítások után a volgai magyarság eltűnt, asszimilálódott, felvette az iszlám hitet s beolvadt egészen a kipcsakos török nyelvűek közé. Hírmondójuk sem maradt, csak a földben, a sírok halottaiban. így járunk-e mi is a mostani és a következő évszázadban, ez most a magyarság számára a legnagyobb kérdés.

Vajon igaz marad-e a krónikás szava: A magyar nemzetet, annyi sok csapás és kifosztás után sem lehetett semmiféle háborúval kiirtani vagy Pannóniából kiűzni és megsemmisíteni!

Most ugyanis, megcsonkítva, kicsi földdarabra zsugorított maradék országunkban ismét abban reménykedünk, hogy Európa szeret minket és minden jóval fog elhalmozni bennünket, ha jók leszünk, ha nem nyaldossuk sebeinket, ha együtt örülünk a minket kifosztókkal, ha megtanulunk kicsik lenni, ha feladjuk nemzeti mivoltunkat. Csatlakozzunk tehát boldogan az Európai Unióhoz, mert akkor szabadon utazhatunk, bárhol tartózkodhatunk, választhatunk, diplomáciai védelmet élvezhetünk.

Az Egyesült Európa gondolata nem új, már 1848-bon hangoztatta Victor Hugo, majd 1923-ban Richard Calgeri (Páneurópa). S utána is erre nótára táncoltak a Marshall-tervtől a Közös Piacon át a phare-programig. Azt hangoztatják: a nemzeti államoknak vége, a nemzeti érzés idejét múlta kacat. A múltat el kell törölni.

Rájöttek egyesek, hogy nemzeti önbecsülés nélküli, nyomorban élő nincstelen testi és szellemi proletárokat kell rászabadítani a hatalomra, azok mindenkit megdöntenek, ma már nem guillotinnal, hanem a parlamenti demokráciának nevezett, csalárdan manipulált szavaztatással. Az Európai Unió a nemzetközi pénzoligarchia világuralmának egyik eszköze. Bárhogy szavazunk majd április 12-én, azt nem feledhetjük, hogy nem lesz többé szuverenitásunk, nem lesz többé földünk, nem lesz többé magunk alakította történelmünk. Az országgyűlés végérvényesen a népet szórakoztató majomszínházzá válik, a kormányzat kiszolgáló szervezetté.

A környező nemzetállamok azonban megmaradnak annak, amik most. Ők lesznek a nyertesek megint. S nekik nem fog fájni, hogy más nép lakja majd az ősi magyar földet.

Gyűjtsük a magyar történelemről szóló igaz könyveket, mert néhány év múlva már lehet, hogy csak ennyi marad az ezredéveket átívelő magyar történelemből.

Nagyjaink, királyaink sírjai a mai kicsiny országunkban üresek. Szent Istvánnak legalább a jobbja megvan, Imre hercegnek, Aba Sámuel királynak azonban csak hűlt helye, I. András király tihanyi sírjában megtalált (!) csontokat elvesztették, Szent László somogyvári sírja már a XII. században csak jelképes sír volt, Váradra átvitt szent testét a protestáns magyarok szórták széjjel, így III. Béla király kivételével egyetlen magyar királynak sincs meg a sértetlen sírja és teteme!

Európának tíz szentet adott az Álmos- Árpád-dinasztia, védelmeztük a keresztény Nyugatot a tatárral, a törökkel szemben, elvéreztünk, elfogytunk, javaink zömét elorozták s mégis, ma is csak velünk van baj. Nekünk nem lehet kettős állampolgárságunk, nem lehet státustörvényünk, nem lehet méltóságunk, nem lehet becsületünk s végképp nem lehet jogunk.

Tűrjük-e vagy ébredünk, ahogyan Sík Sándor ébresztgetett bennünket 1919-ben:

Szökj fel álmos óriás, lsten szép magyarja!
Hadd legyen napújulás
Annyi béna jajra.

Lélek jöjjön és gerinc,
Férfiúi kar. félre most, akik tagadnak!
Szembe nézz a virradatnak,
Ébredő magyar

(Elhangzott 2002. december 9-én)

Előszó "Az ismeretlen Julianusz" új kiadásához

Pontosan 75 esztendővel ezelőtt adta ki a Stephaneum Nyomda R.T. a legelső magyar Ázsiakutató életrajzát, akinek személye és cselekedetei a magyar közönség előtt szinte teljesen ismeretlenek voltak. A térképmellékletek előtt, a 192. oldalon arra kérték és buzdították az olvasókat, hogy minél többen vásárolják meg a könyvet, hiszen a bevétel minden fillérje Antal Károly szobrászművész Julianusz-szoborkompozíciójának felállítására fordítódik majd. A szobrot fel is állították, de amiként ezt a remek műalkotást elrejtették, eldugták a Hilton épülettömbjében, éppen úgy a feledés homálya takarta el magát, Julianusz barátot is.

Dicséretes és hasznos, hogy a Kairosz Kiadó, a szerző fiának a segítségére sietve, vállalkozott a reprint kiadásra. Még dicséretesebb volna, ha a szobrot is kiszabadítanák a rabságából, hogy csodálható példaképe lehessen Julianusz a reáérdemesült magyaroknak, a helytállás, a tisztesség, az elhivatottság, a nemzet-szeretet példaképe.

Ma már nem kérdés, amint volt jó századévvel ezelőtt, hagy élt-e egyáltalán ez a Domonkos-rendi barát, az azonban kérdés maradt, hogy 1235-ben voltaképpen pontosan hol talált rá keleten maradt testvéreinkre? S ahol reájuk talált és magyarul beszélt velük (omnino habent Ungaricum ydioma), az annak a bizonyítéka-é, hogy ott volt a "magyar őshaza", avagy éppen annak tanúságtétele, hogy a Kárpát-medencei magyarok és a baskíriai magyarok nem szakadhattak el egymástól ezredévekkel korábban, legfeljebb századévekkel azelőtt? A magyar őshaza ide helyezésének ötlete is részben Julianusznak köszönhető, aki az 1237-ben kelt levelében, mellékesen megjegyezte: Nagy Magyarországból származtak a mi magyarjaink is (ad Magnam Hungariam de qua nostri Ungari originem habuerunt).

A világtörténelemben csak két, ha úgy tetszik: kiválasztott nép van, amelyik kétezer éve számon tartja elszakadt véreit: a zsidó és a magyar! Biztos adatunk van arról, hogy a kaukázusi szavárd (szabír) magyarokhoz még a X. században is rendszeresen követségeket küldtek eleink, majd 1231-ben II. András király elindította Ottó frátert, kutassa fel a keleti magyarokat, mivel "csak annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették " (isciebant per scripta antiquorum, quod ad orientem essent, ubi essent, penitus ignorabant). Ottó és három társa három évig keresték őket, míg Ottó "egy pogány országban talált néhány azon a (ti. magyar) nyelven beszélőt, akik révén megbizonyosodott afelől, hogy mely vidéken laknak" (in quodam regno paganorum quosdam de lingua illa invenit), de a tartományukba nem jutott el (set illorum provinciam non intravit), így hát visszatért Magyarországra, majd miután megkeresésük minden útját-módját elmagyarázta rendtársainak (cum omnem viam illos querendi exposuisset), 1234-ben meghalt.

IV. Béla király indította útnak 1235-ben Julianuszt, Gerhardot és két társát, mert nem akart lemondani a keleti testvéreinkről. Azért-e, mert haza kívánta telepíteni őket, azért-e mert tudta, hogy magukra hagyatva egyhamar eltatárosodnak (Omnes Thatari, qui eciam Vungari pagani vocantur), azért-e, mert magukat a mongol-tatárokat akarta kikémleltetni, ma sem tudjuk biztosan. De törődött velük, amint Hunyadi Mátyás király is tervezte a keleti magyarok hazahozatalát s ebben csak hirtelen halála gátolta meg. Egyetlen egyszer, 1941-ben sikerült csak magyarokat, ekkor a bukovinai csángókat, Bácskába hazatelepíteni, ám a visszaszerzett hazai föld hamarosan ismét idegenek zsákmánya lett. Most, a harmadik évezredben talán megtérhetnének, hazajöhetnének az oly sokat szenvedett moldvai csángók, talán már ismét van annyi erőnk, hogy Julianusz nyomdokain járjunk.

Bendefy László műve 1936-ban jelent meg, de rá egy esztendőre napvilágot látott "Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői. (Fontes authentici itinera Fr. Juliani illustrantes.) " c. munkája is, amely először adott alapos elemzést arról az értékes forrásról, amely a vatikáni levéltárban került elő, s amely Julianusz útjainak összegzését tartalmazza.1943-ban kiadták a Magna Hungaria és a Liber Censuum c. alapvető forráskiadványát, majd 34 év múlva (franciául!) helyet adtak a Sources concernant les Hongrois orientaux aux archives du Vatican c. tanulmányának. Milyen szerencsés lett volna, ha most együtt kaphattuk volna kézbe mindezen műveket!

Bendefy László úgy írta meg a nagy magyar utazó életét és útjait, hogy nem álltak rendelkezésére a korszerű régészeti kutatások eredményei, hogy nem járhatta végig a barátok által megtett utat, mégis hiteles és maradandót alkotott, mert - természettudós alapképzettsége mellett - igen erőteljes beleélő képessége volt, akárcsak a nagy történelmi regényíró Kodolányi Jánosnak, aki éppen az ő művei által elvarázsolva írta meg a "Julíanusz barát" c, pompás regényét 1943-ban.

Kiképzett és felkészült históriás emberként, a hátam megett négy évtizedes kutatás ismeretével, ma is élményt adó mind Bendefy László munkájának, mind a Kodolányi-féle Györk-Julianusz életregényének olvasása. S ez az igazi értékmérő, nem a- gyakran érdemtelen - címek hivalkodó felsorolása.

S nem veszít értékéből az igazi tehetséggel megalkotott mű akkor sem, ha bebizonyosodik, hogy egy-egy részlete ma már nem állja meg a helyét. Szinte nincsen olyan történelmi munka, amely bizonyos értelemben - ne avulna el. Részben azért, mert minden kor igyekszik megíratni a maga szemszöge, a maga hangsúlyai szerinti történelmét, részben azért, mert a kutatás szakadatlanul tágítja ismereteinket és bővíti szemléletmódunkat. A keleti magyarok egykori földjét illetően pedig különösen gazdag és fontos régészeti anyag birtokába jutottunk az elmúlt évtizedekben. A Volga jobb és bal partján, a Káma vidékén megtalált és feltárt temetők (Bolsije Tyigáni, Tankejevka, Tyetyus, Bolse Tarhón, Sztrelitamak) a legnagyobb mértékű rokonságot, sőt azonosságot mutatják a IX-X. századi Kárpát-medencei magyar sírokkal és a bennük talált emlékanyaggal. E temetőkben megtalálhatók a részleges lótemetkezések, a halotti álarcok a fűrészcsüngők, a tarsolyok, az övveretek. A rokonság tehát kétségtelen, ám ennek oka nem az, hogy innen vándoroltak volna el őseleink réges-régen, hanem az, hogy Kr.sz. utáni 700-as években, együtt a bolgárokkal, a rettenetes erejű arab nyomás és invázió kényszerétől hajtva, ide felvándoroltak keleti testvéreink délről, kialakítói és részesei lettek a volgai Bolgáriának, amelynek városai közül némelyet Julianusz is megemlít: a "37, napon elérkeztek a mohamedánok földjére, melyet Velanak neveznek, Bunda/z/ városába (tricesimo die venerunt in terram Sarracenorum, que vocatur Vela, in civitatem Bundam).

Innen egy másik bolgár városba mentek, ahol a társ, Gerhard, meghalt. Ezután Julianusz barát, egy mohamedán pap szolgájaként, Nagy Bolgárországba érkezett s ott, az egyik városban egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez (in una magva civitate... frater unam Ungaricam mulierem invenit, que de terra, quam querebat, ad partes illas tradita fuit viro).

Volgai Bolgárország fővárosa Bolgari volt, amelyet régészetileg feltártak, de jelentős városnak mondja Ibn Fadhlan Szuvárt is, amely városnév talán a magyarok emlékét őrizheti (szavan vagy szvan alakban). Gondoljunk a szavárd magyarok nevére! Ugyanitt van Biljár városa is. Korezm fővárosából, Ürgencsből Bolgariba 70 nap alatt lehetett eljutni. Mindezek alapján, az én álláspontom szerint, Juliánusz barát átkelt a Volgán (Ethyl), jóllehet etilnek nevezték egyesek akkoriban a Kámát, sőt Ak Idilnek (Fehér Itil) a Bjelaját is. Benedictus Polonus azonban eldönti a vitát, mert világosan megmondja, hogy a nagy Atil folyót nevezik az oroszok Volgának (magnum flumen Ethyl, quem Rusci vocant Volga). Az a körülmény, hogy megtalálta őket a nagy Etil folyó mellett (invenit enim eod iuxta flumen magnum Ethyl), valamint az a tény, hogy bármit mondott nekik a hitről, egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük, megértették őt, és ő is azokat (et quecumque volebat, tam de fide, quam de aliis eis proponere, diligentissime audiebant, quia omnino habent Ungaricum ydioma, et intelligebant eum, et ipse eos), valamint az, hogy elevenen élt az emlékezetükben, hogy a pannóniai magyarok rokonaik, mert tőlük származnak, noha nincs tudomásuk arról, hogy most hol vannak (sciunt enim per relationes antiquorum, quod isti ungari ab ipsis descenderant, set ubi essem ignorabant), azt bizonyítja, hogy ezek a keleti magyarok nyolc-tíz nemzedéknél nem régebben váltak el testvéreiktől és éltek együtt a bolgárokkal. A baskírok eredetmondája is azt tartalmazza, hogy őseik eredetileg messze délen laktak.

Az arab utazók és követek írásaiból egészen világos, hogy a volgai magyarok neve madzsgar-badzsgar-baskír volt. Erről vall Abu Zeid Balkhi (+934), aki elmondja, hogy valójában három Magyarország volt: Antiqua Hungaria (vagy Vetus Hungaria) a Fekete-tenger vidékén, Maior Pannónia (a Kárpát-medencében) és Magna Hungaria a Volga-vidékén (a mai Baskíriában). A baskírok tehát eredetileg zömmel magyarok voltak, akik a bolgárokkal együtt vonultak fel a Kubán vidékéről ide, északra. A baskír a moszlim vallású magyarokat jelölte, a hungar pedig a keresztény vallásúakat. Ugyanezt mondja ibn Haukál is (978 körül): "a legtöbb baskír a besenyők szomszédságában lakik.... s határosak a rumi /bizánci/ birodalommal " Maszudi (+956) a pannóniai magyarokat is baskíroknak mondja. 1245-ben Plano Carpíni IV. Ince pápa követe Baskíriát Nagy -Magyarországnak nevezi (Pascatyr que est Magna Hungaria),1253-ban Vilhelmus Rubruquis, majd 1271-ben Marco Polo, kijelenti, hogy a baskírok és a magyarok nyelve egy és ugyanaz (idyoma Pascatyr et Ungarorum idem est.)

S a mai Baskíriában megtalálhatók magyar helynevek is: Varjas, Paréj (vö.Parajd), Sokurova (vö. Sukoró), Almáz (vö. Almás), Szalmáz (vö. Szalmás), Kondoris (vö. Kondoros), Szuvár és Sztároje Szabarszkoje (vö. Ószabar és Zalaszabar). A régi magyar törzsnevek közül a Jenő (Jenej) és a Gyarmat (Jurmaty) megtalálható a Volga-menti Magna Hungariában is!

Julianusz 1237-ben, miután megjárta Rómát és jelentést tett az útjáról, ismét elindult négy társával és most Kijeven át száz nap alatt érte el Ó-Magyarországot (qui usque ad veterem Hungariam per 100 dies iverunt). Nyilvánvalóan nem véletlenül találjuk nemzeti krónikáinkban is (Kézai, Képes, Budai, pozsonyi, Dubniczi krónikák) a hármas felosztást: Baskardia, Dentia és Mogoria.

Az "Ismeretlen Julianusz" nagy értéke még -a kutatástörténeti összegzésen kívül, - hogy újólag ráirányította a figyelmet a kaukázusi Kummagyaria kérdéskörére, amelynek részletes feldolgozása, reprintben, már korábban elkészült s így a neves és kitűnő Szerző alapművei új kiadásokban, most már ott sorakozhatnak a magyar őstörténet iránt érdeklődők könyvespolcain.

(Megjelent "Az ismeretlen Julianusz" előszavaként a Kairosz kiadónál)

Szakrális magyar ereklyék


1. Isten kardja és a jászberényi Lehel kürt

Az új előadás-sorozat címe némi magyarázatra szorul. A sacer, sacra, sacrum latin szó, szótár szerint csaknem azonos a sanctus, sanda, sanctum-mal, mert mindkettő szentet jelent elsődlegesen, ám mégsem cserélhető fel a két jelző. Nem mondhatja magyar ember, hogy Sanda Corona Hungariae, de azt sem, hogy Sacra Maria. A magyar Szűzanyának, a Boldogasszonynak Sancta Maria a neve, mert a sanctus, sanda tisztasága miatti szentet jelöl, míg a sacer, sacra, savrum valójában szentségest, Isten által megszenteltet jelent.

Az ereklye szavunk, állítólag, a latin reliquiae (- maradék, szent tetemek) szó származéka, ám ez józan ésszel nehezen hihető. A szent maradvány értelmezés azonban mégis helyes. Valóban: az ereklyék szentséges maradványok.

Ezek is két csoportra oszthatók; a máig meglévők és a csak hagyományainkban fellelhetők csoportjára. Vannak azután olyan szakrális ereklyéink, amelyekről azt állítják, hogy nem azok s vannak olyanok, amelyekről azt állítják, hogy nem a mi szentséges ereklyéink.

Ezek között az első helyet az Isten kardja foglalja el.

Mind a magyar szaktudomány, mind a népszerűsítő irodalom azt tartja, hogy a magyarok Isten kardja hagyományában semmi különös nincs, semmi nemzeti nincs, hiszen a csodálatos tulajdonságú kard szinte minden nép folklórjában fellelhető. Aeneas Vulcanustól kapott csodás erejű kardot, a Nibelung énekben Siegfridnek és Detrének van csodás képességű kardja, a francia Saga Island-ban Nagy Károly császár egy acéldombot rakat s azon próbálja ki a kardját, de a Nagy Károly által Rolandnak adományozott Durandal-kard is mesebeli erejű, a szibériai magyar típusú nyelvet beszélő vogulok istenének Numi Tóremnek vasvégű fa kardocskája ugyancsak mindenféle csodára képes.

Ám a mesékben is feltalálható csodakardnak, amely önmagától aprítja az ellenséget (gondoljunk a Világszép Sárkány Róza meséjében szereplő: Vágjad édes kardocskám! részletre), valójában semmi köze sincs az Isten kardjához.

Az Isten kardja szent hagyományával először a Kr.sz. előtti első évezredben élt szkítáknál találkozunk. Hérodotosz a IV. könyvének 62. fejezetében a következőket írta:

Arésznak, (a hadistennek, Marsnak) a következőképpen mutatnak be áldozatot: minden egyes tartomány (járás, Gau, prefectura) olyan szentélyt (templum, Heiligtum) emel Aryésznek a főtéren három stádium hosszúságban és szélességben (cca. 3x 149 m-447 m) , de valamivel kisebb magasságban '' rőzsenyalábokat halmoznak fel, felül négyszögletes teret képeznek, három oldalról a domb meredek, a negyediken azonban megmászható. Évente további 150 szekér rőzsét raknak még rá, mert az esőzések miatt a halom megsüpped. Ennek a halomnak a tetejébe minden egyes körzet egy régi vas kardot (vetustus acinaces ferreus, ein altes eisernes Schwert) szúr bele (állít fel), amely Aresz hadisten megszemélyesítője. E kard előtt évente marha és lóáldozatokat lvictimas pecorum et equorum mutatnak be, sőt ennek még több áldozatot mutatnak be, mint a többi istennek. A hadifoglyok közül minden százból egyet feláldoznak, de nem úgy, amint az állatokat, hanem másképpen. Az áldozat fejére bort öntenek, majd egy edény fölött megölik s a vérét felviszik a halom tetejére és a kardra öntik. Miközben a vért felviszik a szentélynél (templom) a következőképpen járnak el: a megölt áldozatnak a jobb karját vállból levágják s feldobják a levegőbe.. a kéz ott hever, ahová ledobták, a holttest pedig külön.

A leírás túlságosan mesésnek hat, ám a régészet szinte szóról szóra megerősítette. 1981/2-ben az uljápi kurgán feltárásánál rőzse-maradványok között egy hegyével felfelé álló vas kardot találtak, illetve odébb egy ifjú férfi levágott jobb karját is meglelték. A szkíták szent áldozati szertartásáról Sztrabon is megemlékezett (VII. 3.7): a szkíta törzsek... az idegeneket föláldozták, húsukat megették és koponyájukat ivóedényként használták.

Kolozsvári Grandpierre Endre helyesen következtetett arra, hogy a kard, a Napisten kardja volt. Ammianus Marcellinus, aki a IV. században élt az alánokról a következőket jegyezte fel: (XXXL 2.):
Az alánok csaknem valamennyien nyúlánk termetű, szép külsejű, közepesen szőke hajú és kissé mogorva tekintetük miatt félelmetes emberek.... barbár szokás szerint (barbarico ritu) meztelen kardot (gladius nudus) szúrnak a földbe s azt hadistenként, az általuk birtokolt terület oltalmazójaként áhítatosan tisztelik.

Amikor Theodosius bizánci császár Maximinoszt és Priszkosz rhétort 448-ban követségbe küldte Atilla királyhoz, Priszkosz a következőket jegyezte fel: Atilla mostani hatalma meg fog gyarapodni, ezt mutatja Arész (Hadúr) kardja, amely a szkíta királyoknál a Hadúrnak szenteltetett és igen nagy (szentséges) tiszteletben állott, régebben eltűnt, ám a közelmúltban egy marha által előkerült.

Mindezt Jordanes (XXXV.) a következőképpen adja elő: Atilla, aki a földkerekség réméül (terrarum omnium metus), a nemzetek megrendítésére (in concissione gentium) született a világra.... természeténél fogva úgy volt megalkotva, hogy mindig nagyot mert, de bizalmát még növelte a Hadúr (Mars) kardjának megtalálása, amelyet a szkíta királyok mindig szentségesnek (sacer!) tartottak, és amint Priszkosz történetíró elbeszéli, a következő alkalommal fedezték fel. Egyszer egy pásztor a nyáj egyik üszőjét sántítani látta s a nagy seb okát kitalálni nem tudta, ezért aggódva követte a vér nyomát, mígnem eljutott a kardig (venit ad gladium), amelybe a legelésző üsző óvatlanul belelépett. Kiásta és Atillához vitte. Megörült /Atilla/ az ajándéknak s merészen úgy gondolta, hogy az egész világ fejedelméül van rendelve (princeps totius mundi) s a háborúk diadalma a hadúr kardja által (per Martis gladium) neki adatott.

Atilla csodás kardjának legközelebbi párhuzamát a japán mikádó kardja adja, amelynek történetét Heller Bernát így foglalta össze (Ethongraphia 23 /1912/ 336.): Iharebikonak, a japán őskor hősének álmában megjelent a Napisten s megígérte, hogy vezetőt küld s diadalra segíti. Másnap egy Taka Kuracsi nevű ember jött a sereghez, kezében egy gyönyörű kardot tartva. Iharebiko elé vezették s ott így szólt: Az éjjel álmomban megjelent előttem az égi nagy Isten s azt mondta, hogy egy kardot fog ledobni az égből. Ez az a kard, mellyel Ninigi az égből való lejövetelekor a Kirisima-hegy tetejét leszabta, aztán a hegy tetejébe tűzte azzal a jóslattal, hogy amíg ez a kard ott fog állani, utódai nem veszíthetik el a hatalmukat e földön. Holnap ide érkezik Iharebiko, az égi istenek földi utóda, hogy meghódítsa Yamatót. Add át néki ezt a kardot, amellyel minden ellenségét legyőzheti s mondd meg, hogy küldje vissza azután az előbbi helyére. Azzal ledobta a kardot a magasból. Reggel, amikor felébredtem, sátram tetejét átlyukadva találtam s a kard az ágyam mellett a markolatáig volt a földbe süllyedve. Elhoztam néked e kardot és egész népemmel szolgálatodra állok, mert istenek ellen nem harcolhatunk. Iharebiko felöltötte a kardot.

Abban a pillanatban egy turul madár szállott le az égből.

Ez volt a Napistentől ígért vezető.

Álmos és Árpád fejedelem Atilla leszármazottjának vallotta magát s így egészen természetes, hogy a szent dinasztia kincstárában számos ékszert és ereklyét Atilla örökségének tartottak. Erre kétségbe vonhatatlan bizonyíték hersfeldi Lompert krónikája, aki az 1071. esztendőnél meséli el, hogy I. András király orosz özvegye, Anasztázia királyné, Salamon király anyja, a fiának nyújtott katonai segítség fejében Atillának, a húnok királyának nevezetes kardját (gladius famosissimus) bajor (Nordheimi) Ottónak ajándékozta, aki tovább adta. S a kard idegenben is bosszút állt, mert későbbi gazdáját halálra sebesítette.

Inokai Tóth Zoltán professzor, akit 1956. októberében lelőttek, bebizonyította, hogy ez a fegyver azonos a német császári koronázási karddal, azaz a későbbi un. Nagy Károly szablyával, amelyet jelenleg Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban őriznek. Nyilvánvalóan helyesen mutatta ki, hogy ez a csodaszép, remekmívű szablya nem V. századi, hanem IX. századi munka, számunkra azonban nem ez a fontos, hanem az, hogy ezt a díszfegyvert mind az uralkodóház, mind a külföldiek igenis Atilla nagykirály kardjának tekintették. Erre utal egyébként az az 1276. évi adat is, amely szerint V. István magyar király visszakövetelte a cseh királytól a testvére, macsói Anna által odahurcolt Atilla kincseket (clenodia regis Atyle): két koronát, jogarokat, arany edényeket és még számos más kincset. A kard isteni kultusza ismert az avaroktól is.

Az Atilla birtokában volt Isten kardja (gladius Dei vagy divinitus gladius) létezését is kétségbe vonta és vonja a mérvadó történettudomány, kezdve Hunfalvytól és Heller Bernáttól egészen Györffy Györgyig és másokig. Valamiféle ócska kardról irkáltak, amelyhez a németektől lopták hozzá a Siegfrid-történetet. Nem volt nekünk soha Atilla-hagyományunk - mondják mindmáig, legfeljebb a germán urak valamiféle hamisított ócska kardot csempésztek oda Atillához s az elhitte az ostoba mesét.

Pedig Isten kardja igenis ősi magyar hagyomány és keleti örökség, amely - áttételesen - megmaradt 1916-ig, az utolsó koronázásig. Ugyanis a koronázási szertartás négy égtáj felé való kardsuhintása pontosan az isteni kard erejének bemutatása volt.

Az más kérdés, hogy hová tűnt az igazi Atilla-kard? Nyilván eltemették vele együtt s ezért kellett később újra elkészíteni az isteni erejű fegyvert.

Az ősrégi szentséges, szakrális tárgyak igenis fennmaradtak ezredéveken át, mint például a királyok aranycsészéje is, amelyről a szkítáknál hallunk először, amikor az Égből eke, járom, harci balta és aranycsésze hullott alá: Targitaosznak három fia született: Lipoxaisz, Arpoxaisz és a legfiatalabb Kolaxaisz. Uralkodásuk alatt, a monda szerint, arany eszközök hullottak le az égből, úgy mint eke, járom, balta és csésze. Mihelyt aztán a legidősebb fiú fel akart őket venni az arany meggyulladt....a legkisebb azután hazavitte....a szent aranyat a királyok a leggondosabban őrzik.

S az Égi eredetű királyi hatalom jelképe megmaradt az Anjou-korban is (Velemér). A földből előkerülő kardok valós tények. Erdélyben Dálnokon, Homoróddaróczon, Székelykeresztúron, Tordán találtak hegyével felfelé álló XIII- XIV. századi kardokat, de újabban Gyopárosfürdőn és Nyíregyházán is előkerült ilyen helyzetű bronz kard.

Lukiánosz, A Toxarisz vagy a barátság c. művében kiemeli, hogy a szkítáknál a megszentelt ivóedényeknek különleges szerepük volt a leánykérésnél és a vérszerződésnél.

A vérszerződés - László Gyula szavaival élve -a magyarság legfontosabb okmánya, anyakönyvi kivonata, amelynek szövegét Anonymus így adja vissza: Akkor közakarattal Álmos vezérnek azt mondták: A mai naptól kezdve téged vezérünkké (dux) választunk (eligimus) s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged. Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért pogány szokás szerint ( more paganismo) saját vérét egy edénybe (in unum vas rutum) csorgatta s esküjét ezzel szentesítette.

Az eskü első szakasza így hangzott: hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük. Az eskü második szakasza így hangzott: hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban. Az eskü harmadik szakasza így hangzott: hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségéből (a consilio duci et honore regni). Az eskü negyedik szakasza így hangzott. hogy ha valaki utódaik közül hűtlen lenne (infidelis) a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között; a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, amit Álmos vezérnek tettek. Az eskü ötödik szakasza így hangzott: hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásukat (statua) meg akarná szegni, örök átok sújtsa (anathemati subiaceat in perpetuum).

A vérszerződés kétségtelenül igen fontos esemény a magyarság történetében, bátran mondhatjuk, hogy a magyar nép születésnapja volt a vérszerződés dátuma. Mikor lehetett ez? A kikövetkeztetett időpont 890/891.

A keleti népek körében, a nem-rokonok között, ez a testvérséget jelentő szertartás igen ősi. Hangsúlyozni szeretném, hogy azok a személyek és népek kötnek vérszerződést, akik addig nem voltak rokonok! A vérszerződés révén kötöttek szövetséget is. Erről megemlékezett Cornelius Tacitus is (Annales II): A párthus királyok között szokás, hogy valahányszor szövetségre lépnek, összefonják jobb karjukat s hüvelykujjukat összekötözik és csomóval szorosra húzzák, majd amikor a vér az utolsó ízekbe áramlik, könnyű karcolással kiserkentik a vért s egymásét lenyalják: ezt titokzatos szövetségnek tartják, mint amit egymás vére szentelt meg.

A szkíták ilyen szokásáról Hérodotosz az alábbi módon emlékezik meg: (IV.70.) Ha a szkíták másokkal szövetséget (foedus) kötnek, akkor azt a következő rítussal (ritu) csinálják. Egy nagy cserépedénybe (grande in poculum fictile) bort (vinum) öntenek, majd vas tűvel (subula) vagy késsel (cultello) a testükön sebet ejtenek s a vérüket összekeverik a borral. Ebből azután serlegből (calix) isznak, de a nagy edénybe kardot, nyílvesszőket, lándzsát, csatabárdot mártanak s elmondják az eskü szövegét.

Hérodotosz leírását az archaeológia szinte teljes mértékben hitelesítette. A temetkezésekből nagy számban kerültek elő arany, elefántcsont vagy ezüst ivókürtök (rythonok), amelyek rendeltetését hiteles ábrázolások mutatják. Ilyen ivókürtök ismertek a párthusok és az avarok emlékanyagából is. Az ivókürtök rendeltetése körül jelenleg is viták vannak, mivel zenetörténészek hangszert szeretnének látni zömükben, arra hivatkozván, hogy mind a húnoknak, mind az avaroknak voltak harci kürtjeik. Az arany és elefántcsont rythonokban, feltevésük szerint, sípnyelvet vagy kettős nyelvet helyeztek el s ennek rezgése adott volna hangot. Mind a szkíta, mind az avar rythonok esetében, kizártnak tartom ezt a lehetőséget. Egy előkelő vezér arany rythonjából előcsalogatható vézna kis sípoló hang semmire sem alkalmas, hiszen a szomszéd lovasig sem hallatszott volna el. Ilyesfajta feltevéseknek, hipothéziseknek az adja az alapját, hogy a rythonok egy részénél az elkeskenyedő alsó végük nem zárt, hanem nyitott. Sőt, egyes esetekben, mint például a nagyszentmiklósi kincs példányának egyikén többen "beépített rezgőlemezt" véltek felfedezni, ámde ezen is lyuk van. Ennek alapján "álkürtökről", "sípkürtökről" szeretnének beszélni, holott eléggé világos, szinte minden esetben, hogy szakrális, rituális alkalmakkor használt ivóedényekről van szó! Talán úgy használták őket, ahogyan a borlopókat szokták (amint erre Mozsáry Gábor mérnök úr felhívta a figyelmemet), azaz a mutatóujjukkal befogták a lyukat és a megtöltött rythonból ezen a lyukon keresztül csorgatták a serlegbe, kupába, pohárba a vérrel megszentelt bort.

A Kárpát-medencében megtelepedett magyarság régészeti anyagában ilyen rython nem került elő, noha a Képes Krónikában képen is ábrázolták a vérszerződés mozzanatát (a fehérló-áldozat jelenetében) a magyarok bejövetelének képén.

Ez komoly ellentmondás, hiszen a vérszerződés szokása és szertartása a magyarok körében évszázadokon keresztül közismert maradt, amit a magyar származású Pecsevi török történetíró egyik, 1541-ből származó története hitelesít. Arszlán budai pasa egy országos ünnepnapon, amikor Budán is az utcák, terek és a bazárok gazdagon fel voltak díszítve s mindenki a tehetségéhez képest a mulatságoknak adta magát a különc pasa bebarangolta az utcákat, tereket s a középső dzsámi r közelében egy szegény keresztényt talált, aki a szemétdombon éppen egy darab tüdő megsütésével volt elfoglalva. A pasa közeledtére a szegény ember ijedten felugrott és távozott. A pasa azonban leült ott és e szavakkal szólt: Ez már aztán múlatásra egészen alkalmas hely! Visszahívatta a szegény embert. Ezt, aki keresztény napszámos (vincellér) volt, nemsokára odahívták s a pasa beszédbe ereszkedett vele. Miután emberünkkel több pohár bort megivott, jócskán nekihevült és így szólt: Bocsáss meg hogy nyugalmadat megzavartam. A szegény hitetlen egészen meg volt rémülve és alig bírt beszélni. Erre a pasa így folytatta: Hallod-e, el akarod-e fogadni a testvériségemet (kardallik) ? Vajon mi kifogást tehetett volna ellene a szegény magyar? Rögtön az ujjába vágott és miután kölcsönösen egymás erét megnyalták, egymás barátjává (azaz: vértestvérekké: kan kardas) lettek.

Hosszú idő után a közelmúltban módom volt újra alaposan tanulmányozni a jászberényi múzeum 1874 óta ott őrzött, féltett kincsét a Lehel kürtöt, (hála és köszönet Bathó Edit igazgatónőnek) s most erről a vizsgálatról szeretnék számot adni egészen új s eddig még be nem mutatott felvételek segítségével.

Úgy gondolom, nyilvánvaló mindenki előtt, hogy ezt azért teszem, mert azt gondolom, hogy ez a csodálatosan gazdag ábrázolásokkal teli ereklyénk: szakrális magyar ereklye s nem egyszerűen jász kürt.

Lél vezér és a jászság önmagában is ellentmondás, mivel nem volt közük egymáshoz. A jászok (ászok, alánok) iráni nyelvű nép volt, ezt a DNS is igazolta. Zömük a vérszerződés megkötése előtt csatlakozott, de érkeztek jászok a XIII. században is a kúnokkal. De akkor miért kapták meg ezt a kincset a jászok s miért kapcsolták e tárgyat éppen Lél vezérhez? Netán igaz lett volna a kései hagyomány, miszerint

Lél dux Cumanorum et Jazigionae lett volna?

A krónikáink által feljegyzett hagyomány közismert: Elfogták Lélt és Bulcsút, a jeles kapitányokat s a császár színe elé vezették őket. Megkérdezte a császár tőlük, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez? Felelték: Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, Ő küldött minket rátok ostorul, ha abbahagyjuk az üldözéseteket, akkor elfogtok és megöltök bennünket. Mondotta a császár: válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok! Szólt erre Lél: Adjátok ide a kürtömet (tuba mea), hadd fújjam meg, előbb, azután felelek. Odaadták a kürtjét s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, a császár közelébe lépett s oly erővel rágta homlokon a császárt, hogy - mondják -a kürt eltörött, a császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe. Mondotta neki Lél: előttem jársz és szolgám leszel a túlvilágon!

A jász kürtön valóban egy nagyobb hiány és egy hosszú repedés látható, ám ezek a sérülések nem bizonyítják a fenti leírást, mert ezek a sérülések a földben elásás miatt keletkeztek. 1667-ben Jászfényszaru közelében, 1945-ben Berényben ásták el az un. kürtöt. Érdekes egy népmonda, amely szerint Lél ezzel csapta fejbe a besenyő vezért, de mivel kicsorbult, "elhagyította" s Homokszálláson egy juhász találta meg, "amikor a birgéket őrzötte". Feltűnő, az Isten kardjával való hasonlóság. Egyáltalán: a XVI. század végéig hol volt ez a kincs, mert a jászok földjén nem volt, az bizonyos. Netán valóban földben volt?

A jászberényi reformátusok pecsétjén legelőször 1642-ben láthatjuk sematikus alakját, majd 1645-től maga kürt is a jászberényi templom falán függ.1682-ben Haller Pál feljegyezte, látta a templomban Lehel vezér kürtjét.

Leírása: középtengelyben a hossza 43 cm, teljes hossza 47 cm. A fehér elefántcsont vastagsága 6 mm, a felső szájperemnél azonban 9 mm. Itt a szájátmérője: 102 X 93 mm, a csorbulás mérete: 46 X 22 mm. A repedés hossza: 140 mm. Az alsó vége teljesen nyitott, átmérője 24 X 14 mm. A műtárgy alsó része azonban nem eredeti, mert 1867-ben gróf Ráday Gedeon jászkapitány odaütötte a nyeregkápájához és az alsó vége ekkor letörött. Ezt később pótolták s ezzel a kiképzés hiteltelenné vált. Belülről ma is jól látszik a pótlás sokkal fehérebb anyaga.

A jelenlegi ezüst pántok szélessége 20-21 mm, a belső oldalon elhelyezett ezüst veret 42 X 32 mm nagyságú. A veretek kedvéért több helyen lefaragták a relief díszeket!

Az elefántcsont tárgyat helyénvaló díszes rythonnak nevezni, amelyhez hasonló Európa különböző gyűjteményeiben 40 darabnál is több van, ilyen színvonalú és ilyen képi tartalmú példány azonban egyetlen egy sincs a világon! A kürt megnevezés félrevezető, nemcsak azért, mert a Lél vezérhez kapcsolása legendán alapul, hanem elsősorban azért, mert bár meg lehet szólaltatni, mint csaknem minden öblös szerkezetű tárgyat, kivált ha fúvókát helyezünk bele, amint ezt 1898-ban, majd 1995-ben és 1996-ban is tették, ám ez erőltetett kísérlet volt minden alkalommal. Ily módon egy kályhacső is megszólaltatható.

A mélyfaragással készített elefántcsont rython nyilvánvalóan megrendelésre készült egy nagy hagyományú, jelentős műhelyben, ahol igyekezett a készítő mester megfelelni az elvárásoknak, de ugyanakkor a saját gyakorlatát is hasznosította. Ez a műhely, megállapításom szerint, nem Bizáncban, hanem Perzsiában volt, ahol már erőteljesen érvényesült az iszlám művészet hatása is. A rython egésze a Kr.sz. utáni IX. század második felére jellemző stílusjegyeket mutat. A szakmai vizsgálatok ma is érvényesnek tekintett megállapítása, hogy az elefántcsont rython bizánci készítmény és az ottani cirkuszi játékok számára készült, elsősorban a Salamon-mondakörre építve: Korát legújabban a XII. században határozzák meg s közvetlen származási helyéül a Kijevi Ruszt vélik megjelölhetni.

Bárki számára meghökkentő lehet, hogy egy kb.12 évszázaddal ezelőtt készített drága és egyedi elefántcsont tárgyat a magyarság azért őrizgetett volna és őrizget ma is, mert lenyűgözte egy díszes cirkuszi trombita.

Legfelül nyolc 36 x 32 mm-es medaillonba helyezett figurát látunk. Középen egy sast, majd szimmetrikusan elhelyezett alakokat: lábát felemelő meztelen gyermekek, pálmalevelet a csőrükben tartó kakasok, visszatekintő, szájukból láng vagy növény nő ki, oroszlánok és kentaur (a párját levésték). A szalagfonat után a fő jelenetsávban egy három kereszttel díszített épületből balra kivágtat egy fehér, felszerszámozott ló, előtte egy lovas, bal kezében Nap-koronggal, jobbjában karddal, majd két féltérden álló gyalogos ugyanezekkel. Előttük egy féltérdre ereszkedő íjász rálő egy visszatekintő szarvasra, akinek a hátán egy madár áll, az egyik agancsára pedig 21 mm-es, széles levelek vannak ráhurkolva. Az utolsó figura lándzsájával rátámad egy oroszlánra. A hetedik alakot levésték. Jobb kéz nyitott tenyere szalagkeretben, alatta un. Salamon-csomó, két-két szembenéző kentaur között, két kakas őrzőállat által közrefogva két férfi, az egyiknél kard és napkorong, a másik a kezét kérően széttárja. Alattuk széltárt szárnyú madár két oldalán szárnyas griffek.

A legalsó sorban balra lépő szoknyás férfi a bal karját felemeli, utána egy térdeplő férfi alakkal szemben egy álló figura, a térdeplő kezében korong és bot (jogar?). A szarvkürtös fújó alak bal kezében egy gömbös végű jelvény, majd egy hosszúhajú, bokáig érő szoknyaruhában álló mágus következik, fején 18 mm hosszú és 4 mm széles fejdísz, ruháját csatos öv fogja össze. Tőle balra két kardot tartó alak, majd akrobatáknak látszó alakok: homlokán tartott bot végén egy gyermek egyensúlyoz, míg egy másik gyermeket egy felnőtt magasra emel. Jobbról, legszélről egy villás lábú széken ül egy hárfán játszó alak.

Az ábrázolt jelenetek és alakok megfejtése, értelmezése nem könnyű feladat, de abban bizonyosak lehelünk, hogy nem cirkuszi kürtről van szó, biztosan nem cirkuszi erőművészek, szemfényvesztők, akrobaták és mutatványosok csapata elevenedik meg rajta. Még akkor sem, ha azt elismerjük, hogy a készítő műhely mesterei akrobata-figurákat is megmintáztak.

A felső szájperem ábrázolásainak értelmezése: kentaur - Víz, tenger, meztelen gyermek - Föld (földanya gyermekei), kakas - Harc, küzdelem, de mivel csőrében a béke pálmalevél tartja, az örök Harc most szünetel, oroszlán - Nap, sas - Menny (Égbolt). Az asztrális világ, a Nap, a Víz és a Föld közötti örök harc szünetelése szükséges ahhoz, hogy a Fény (világosság) győzedelmeskedjen a Sötétség felett. Nap-lovakon nap-héroszok, kezükben Nap-korongokkal és a teremtő férfierőt jelképező kardokkal. A csodaszarvas, a Szarvas Anya hátán a turullal, agancsán a rák ollóját imitáló (Nyilas-jegy a magyarok jegye!) levélsorral. A mitikus vadász nem tudja a csodaszarvast meglőni, amint Csernyigov esetében is látjuk. A kéz nem a császár játék-indító kéztartása, hanem az Áldás jelképe, alatta a halhatatlanság szimbólumával, a csomóval. A kentaurok a Fény és a Sötétség örök küzdelmét jelzik (kakasok!), egyben talán a testvérháborúra is utalnak, ahol a bűnösök elpusztulnak. A két griff közötti ragadozó madár jelképezi a Mennyei hatalom mindenek felettiségét, az Ég és a Föld közötti világ egységét. A negyedik sáv 11 figurája talán a Világosság győzelme utáni örömünnep megjelenítése sajátos perzsa felfogás szerint, ahol megjelenik a mágus, a jövendőmondó, a tudós és az akrobata is kisgyermekekkel

Bármennyiszer is sikerült hangot keltve megszólaltatni ezt a műtárgyat, a magunk részéről ezt szakrális ereklyének tartjuk, mégpedig szentséges és megszentelt rythonnak, amelyben a vérszerződéskor összevegyítették a szövetségre lépők a vérüket a borral, majd serlegekbe engedvén a szent italt, mindannyian ittak belőle. Eredetileg drágakövekkel ékített arany pántok díszítették, amelyek csak a XVII. század végén tűntek el róla. Lehetséges, hogy igaza van Beöthy Györgynek, hogy a IX. századtól ezt a szent ereklyét a Káta nemzetség őrizte, mégpedig a somogyi Osztopán és Somogyvár térségében s csak a XIV. században került át a Jászságba az ott új birtokos Pethő családdal.

Nyilvánvalóan hiteles és régi hagyomány alapján vált gyakorlattá az, hogy a királykoronázások alkalmával a jászkun főkapitányok viselték ezt a rythont s ittak is áldomást belőle, mégpedig egy belé helyezett ezüst pohár segítségével (a belső átmérő: 70 mm, mélység 210 mm). Így tettek 1847-ben, 1857-ben I. Ferenc József és Erzsébet királyné, s így tettek 1998-ban is.

Felbecsülhetetlen kincs a jász kürtnek nevezett ereklyénk, nem ok nélküli volt, hogy a XVII. század végén Eszterházy Pá) nádor ezer aranyforintért kívánta megvásárolni, hogy el ne kallódjék.

A XVlll. század óta a jász függetlenség jelképe, mert az 1702-ben eladott Jászság csak 1745-bent tudta visszavásárolni szabadságát és kiváltságait s ennek deklarálásához egy vitathatatlan súlyú és tiszteletű jelképre volt szükségük. Ezért lett jászkürt a vérszerződés szent edényéből.

Szakrális magyar ereklyék


2. A Szent lándzsa és a koronázási palást

A szakrális ereklyéinknek három fő csoportja van: az egyik, amelyik mindmáig - sokszor csodával határos módon - megvan, a másik, amelyik, sajnos, már nincs meg vagy sohasem volt birtokunkban, a harmadik, amelyik megvan ugyan, de nem tartják szakrális ereklyének. A legutóbbi előadáson láttuk, hogy az Isten kardja nincs meg, az un. jász kürt viszont cirkuszi trombitának határoztatott meg, jóllehet a vérszerződés megszentelt edénye lehetett.

Ma a szene lándzsával és a koronázási palásttal foglalkozunk. Tudom jól, hogy a palástról már többször esett szó, azonban mégsem ismétlés következik, hanem új szempontú vizsgálat, hiszen az 1978 óta újra itthon lévő palást tüzetes vizsgálatának eredményeiről, amely vizsgálat 1983 óta tart, csak a közelmúltban, 2002-ben jelent meg egy vaskos és alapos összefoglalás, A magyar királyok koronázó palástja címmel.

A palást alsó szegélyén látható István király, akinek a jobb kezében szárnyas lándzsa látható, a baljában országalma. Ez azt jelenti, mondják, hogy István király fő hatalmi jelvénye a lándzsa volt, ám ezt a jelvényt III. Ottó német császár kegyéből viselhette csak, aki nagylelkűen (liberrime) megengedte, hogy Istvánnak királysága legyen s ennek jeleként mindenütt, miként ő, a szent lándzsát (sacram lanceam) maga előtt hordoztassa. Minderről 1035 táján Adamarus Cabbanensis számolt be.

Ez azt jelentené, hogy a magyar király mégsem volt független, szuverén uralkodó, hiszen a hatalom jelvényét, a lándzsát, csakis a német császár kegyéből viselhette. Ez a magyarázat talán senkit sem lep meg.

A dolog azonban egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Először is azért nem, mert a német uralkodóknak a lándzsája, nem hatalmi, hanem egyházi (krisztológiai) jelkép volt, mivel a lándzsa Szent Mór vagy Longinus lándzsájaként szerepelt, amely lándzsa-kultusz Nagy Konstantin császártól eredt. A lándzsában Krisztus keresztjének egy szege volt elrejtve s az erejét éppen ez adta. Ezért tartotta a kezében, állítólag, Ottó német király 955-ben a Lech patak partján a magyarok elleni csatában. Ezért vitette maga előtt III. Ottó császár is, amikor 996-ban Itáliába vonult.

A keleti népeknek viszont a lándzsa valóban hatalmi jelvény volt. Ezért látjuk a szkíta, a párthus és a kusán királyok kezében. Ők a hatalmat magától az Égben lakozó Istentől kapták. S 1968-ban Nagyharsányban valóban előkerült egy éremlelet 38 db ezüst pénzzel s ezen mit látunk? Az előlapon LANCEA REGIS köriraton belül az égi felhőkből alányúló kéz zászlós lándzsát nyújt le, a hátlapon pedig CIVITAS REGIA köriraton belül keresztes, boltozatos koronát látunk. Ez teljesen egyértelmű!

De hová lett a magyar királyok szent uralkodói lándzsája? Amikor III. Henrik német császár, legyőzte Aba Sámuel királyt Ménfőnél, akkor a király szent, aranyozott (lancea sacra deaureata) lándzsáját megszerezte és azt Rómába küldte, ahol 1053-ban Arnulf milánói érsek azt felfüggesztve látta Rómában. Ettől kezdve a magyar királyok István király alakja a koronázási paláston szent lándzsájáról többé nem esik szó!

Az elmúlt időszak egyik legjelentősebb eseménye az volt, amikor az Orbán-kormány a Magyar Nemzeti Múzeumból átvitte a Szent Koronát, a jogart, az országalmát és a kardot az Országházba, ám a koronázási palástot a múzeumban hagyta! Miért tette ezt? Tudatlanságból, szándékosan avagy helyszűke okán? Döbbenetes ez a döntés, hiszen a palást, a rajta lévő felirat szerint 100%-osan Szent István-kori. Mi persze tudjuk, hogy Szent Istváné volt a korona és a jogar is, de a palást vitathatatlanul. Akkor hát miért kellett kiszakítani a szent együttesből éppen a Szent Koronával együtt a legunikálisabb ereklyét, amelyhez hasonló, amint a korona esetében is van, nincsen a világon!

A palást jelenlegi méretei: átmérője, 284 cm, magassága 136 cm, kerülete 438 cm, súlya 4,3 kg. Hogyan jött létre ez az irdatlan súly? Úgy, hogy a mintás zöld-veres selyemszövetre aranyfonalat hímeztek rá selyemfonallal. Mégpedig 16.000 m hosszúságban készült, a selyem bélfonalra tekercselt igen vékony aranysodrat, amelynek teljes hossza 50 km volt. Az aranyszalagok oly vékonyak, hogy 5 db tett ki 1 mm széleset és 125 db egymásra téve tett ki 1 mm vastagságot. A palásthoz két kilónyi aranyat használtak fel! A paláston 61 alak, 52 mellképes figura és 24 nagyobb állatalak és több kisebb madár és más állat alakja látható. Lenyűgöző kompozíció! Van egy rozettás mintájú alapszövete, amelyre ráhímezték arany i és selyemfonalakkal a díszítményt, majd alábélelték. A bélést többször cserélték. A Szent Korona csaknem egyenértékű társa és kiegészítője. A kettő együtt alkot egy egészet.

Mindennek ellenére a mérvadó tudóssá nyilvánított társaság azzal érvelt és érvel ma is, hogy ez a páratlan és lenyűgözően csodálatos műremek Szent István korában még nem volt koronázási palást, hanem csak egy harang alakú miseruha, amelyet azután III. Béla király korában, a XII. század végén alakítottak át. De hogyan?

Úgy, hogy elöl kimetszettek belőle 26 cm-nyit, alul meg lemetélték az alsó 15 cm-es szegélyt. S már készen is volt a koronázási palást, amely így természetesen nem lehetett Szent Istváné. S ez az állítás azért factum, mert a palástra van írva, hogy ANNO INCARNATIONIS XVI. MXXXI INDICCIONE XIIII. A STEPHANO REGE ET GISLA REGINA CASULA HEC OPERATA ET DATA - ECCLESIAE SANCTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA, azaz Krisztus megtestesülésének 1031. évében, a 14. indictióban (szept. 2.), István király és Gizella királyné ezt a kazulát készítette és adta a Szűz Mária egyháznak, mely Fehérváron fekszik.

Amikor először 1983-ban megvizsgálták a palástot, a nemzetközi grémium egyik vezető személyisége azt állította, hogy a mondatszalagot rávarrták az alapszövetre s ezt én is elhittem. Azóta, a vizsgálatokat végző remek restaurátorok és kutatók: Nagy Katalin, Járó Márta, Balázsy Ágnes, Sipos Enikő, megállapították, hogy a feliratos szalag betűit selyemfonallal az eredeti selyemszövetre hímezték rá, s ugyancsak az eredeti selyem alapszövetre hímezték rá a betűk közét kitöltő aranyfonalakat is. De ez vajon azt jelenti, hogy a palást eredetileg nem a királyi koronázásra készült volna? Nem, ez önmagában ezt semmiképpen sem jelenti, hiszen a feliratot az eredeti mű átadása után röviddel módosíthatták és új felirattal láthatták el. Sőt, biztosan később készült a felirat, mint a többi s a szöveget előíró klerikus sokkal rosszabbul tudott latinul, mint az elődjei. Nem ismerte a műveltető igét, ezért azt írta ki, hogy csinálta és adta, másodjára epszilont használt e betű helyett, harmadszor az előfestéskor hibát vétett, mert a REGINA szó R betűje elszakadt a szó többi részétől. Ez igen súlyos hiba s részben sietségre, részben gondatlanságra vall.

Nekem ugyanis az a véleményem, hogy ez a csodálatos és a világon teljesen egyedülálló ereklye, eredetileg is koronázási ékszer gyanánt készült s eredetileg nem ez a mondatszalag volt ráhímezve, vagyis eleve az volt a rendeltetése, hogy a királykoronázáskor ezt a szent ruhát viseljék. Mégpedig nem zárt kazulaként, hanem nyitott palástként. Egy 4,3 kg súlyú ruhadarab ugyanis, ha elöl össze van varrva, szinte kényszerzubbonyként funkcionál, a karokat nem lehet megemelni, illetve a karokat egyfolytában oráns tartásban kell tartani.

A mindenféle címekkel kitüntetett főkutatók egyike ma már úgy fogalmaz, hogy ez a palást olyan racionálé lehetett, amelyhez, mint nevezetes főpapi öltönyhöz, a királykoronázás privilégiuma fűződött. Ez lényegében ugyanazt jelenti, amit mi mondunk. És mégis más, mert így mégsem Szent István korában készült királyi palást, tehát nem kell annyira tisztelni és nem kell átvinni a Szent Korona mellé sem. Elvégre csak egy főpapi miseruha. Pedig nem az.

A mai állapotában látható, hogy kétségtelenül jelentős sérelmeket szenvedett el ez a szent ruhadarab egy ezredév során.

Először is valóban hiányzik belőle több helyen egy-egy rész. Így elöl egy 8-10 cm-es sáv, amelyet - minden bizonnyal - II. Rudolf a XVII. század elején Prágában vágatott le, nyilván azért, mert a kapcsoló szerkezet révén kiszakadozott az anyag széle. Azután alábélelték egy olasz lampaszett selyemszövettel. Korábban azt gondoltam, a Pannonhalmán őrzött másolat sokkal korábbi munka, ma már azonban elfogadom, hogy talán mégis XVII. század eleji.

Csaknem pontosan kétszáz évvel a MNM-ba helyezése előtt, 1784-ben II. József Bécsben már múzeumi rabságra ítélte a koronát és a koronázási ékszereket, amelyeket azután 1790- ban visszaadott a magyaroknak, akik nagy pompával Budára szállították őket. Minden bizonnyal ekkor kapta a palást a II. bélést. Majd 1867-ben, I. Ferencz József koronázása előtt ismét kézbe vették és egy III. béléssel látta el Klein divatárus varrónő. A palást gallérja és keresztpántja különálló darab.

Véleményem és vizsgálataim szerint a koronázási palást a magyar királyság területén, a királyi műhelyben készült, mégpedig elsősorban keleti anyagok segítségével. Az alapszövetet Bizáncból hozták, az aranyfonalakat Szíriából vagy Perzsiából, a selyemfonalakat Turkesztánból szállították. A palást kép-világa is rendkívüli! Ezt mindenképpen egy kiválóan képzett klerikus volt csak képes megtervezni és előrajzolni. A kihímzést semmiképpen sem végezhették a királyné unatkozó udvarhölgyei.

A kazulákkal ellentétben a magyar koronázási palást fő tengelyét alkotó villakeresztet is ráhímezték az alapszövetre. A villás kereszten angyal- és inda-alakok látszanak.

Nem áll tőlem távol, hogy elfogadjam Varga Géza megfigyelését, hogy a villakereszt itt más és több, mint általában. Az Y alakzat /tengely/, a kettős kereszt a gy (egy), a mandorla az ősjele is lehet. Magyar tervezők és magyar kivitelezők feltételezhetők.

A palást nyolc mezőre oszlik.

Középen nagy mandorlában áll a Pantokrator, a körirat: AZ ELLENSÉGEIT LEGYŐZŐ FENSÉGES KRISZTUS TÜNDÖKÖL. Jobbján a Napbaöltözött Boldogasszony ugyancsak mandorlában. A felirata: A SZENT SZÜLŐ KEPE RAGYOG AZ ÉGBEN.

Fényatya leánya a Boldogasszony!

Gizella királyné a paláston A nagy mandorla balján ismét Krisztus,

A MENNYEI GYÜLEKEZET AD SZOLGÁLATOT A LEGFŐBB KIRÁLYNAK.

Felül, torzultan, hiányosan, sérülten egy négyszögben egy kereszt maradványa és a felirat: A KERESZT JELE AZ ÉGBEN AZ ÜDVÖSSÉG BIZTOS REMÉNYE. Fölötte az Isten keze!

A következő mezőben 8-7 próféta alakja sorakozik s közöttük ismét Krisztus, a baloldalon a KEZDET ÉS A VÉG felirattal, a jobboldalon az alfával és az Omegával. Krisztus ötször jelenik meg a paláston, arról tehát szó sem lehet, hogy valamiféle táltoskirály pogány jelképei rejtőzködnének a paláston. A proféták a palást felületének 12%-át foglalják el, az apostolok viszont 42%-át. Az apostolok között ismét Krisztus jelenik meg, a trónon ülő: A TRÓN AZ URALKODÓ ÉS ORSZÁGLÓ KRISZTUST JELENTI. Az apostolok feliratai között hiba van, mert Tádé és Júdás külön személyként szerepel.

Legalul pedig a mártírok sora látszik, mégpedig 14 alak, köztük István és Gizella. Pantaliom magyaros. A királyi pár eredetileg talán nem is volt rajta a palást alsó szegélyén, csak az átalakításkor kerülhettek rá. Az is kérdéses, hogy a felirat nélküli fiatal férfi kicsoda? (Lásd a 160. oldalon lévő rajzot.)

A királykoronázás res sacra, a királyavatás egyházi szertartás, amikor a király egyházi ruhákat viselt. Nincs tehát semmi ellentét a casula szó használata és a rendeltetés között. A király a koronázás szertartása alatt miséző püspök. A szent olajjal való felkenéskor a király leborul az oltár előtt.

Tulajdonképpen a paláston is ábrázolták a Szent Korona-tant, amelynek lényege, hogy a király hatalma égi eredetű! A király uralkodik, ítélkezik, oltalmazza országát és népét, ugyanakkor az ősök jogfolytonos képviselője.

Nagyon jellemző és erősen megdöbbentő, hogy ezt a világcsodát, amelyet mi Isten kegyéből megőrizhettünk magunknak, nem becsüljük kellőképpen. Csak egy textilemléknek tartják a legtöbben. Követelnünk kell, hogy mielőbb kerüljön a Szent Korona mellé, mert annak kiegészítő édes testvére, véle egykorú és egy mondanivalójú.

Szakrális magyar ereklyék


3. A Szent Jobb és a Szent Korona

István király szentté avatásakor 1083-ban az 1038. augusztusában eltemetett király holttestét a fehérvári Szűz Mária tiszteletére szentelt székesegyház középső hajójának közepén létesített sírjából felemelték (elevatio). A test fehér márványból faragott szarkofágban nyugodott, amelynek fedelét azonban három napon át semmi módon sem lehetett kimozdítani, majd amikor a somlyóhegyi apáca Szent László királynak elmondta a sikertelenség okát, hogy ti. addig nem nyithatják fel István király sírját (tumba), amíg a megkoronázott Salamont ki nem engedik a visegrádi börtönéből, könnyedén felemelték a hatalmas követ s lementek a koporsóig ( perventum est ad tumbam). Maga a sír színültig volt telve vízzel, benne mint olvasztott balzsamban a drága csontok. A rózsaszínű folyadékot kezdték kimerni a sírból, azért hogy megtalálják István király gyűrűjét. Ám azt nem találták meg, mivel egy Mercurius nevű fehérvári pap, Katapán prépost apja, a szent jobbal együtt eltulajdonította.

A Szent István királynak tulajdonított szarkofág ma is megvan Székesfehérvárott, ám az én véleményem szerint nem ebben a díszes kőláda sírban nyugodott első királyunk teste, jóllehet ez a szarkofág is szakrális magyar tárgy. Rövid oldalán szárnyas angyal látható, aki a kezében egy pólyásbabát tart: lélekvivő angyal ő. Hosszanti oldalán korinthizáló oszlopok között hatszárnyú kerub, pontosabban szeráf díszlik, két oldalán nyolc szirmú rozetta, illetve a széleken egy-egy dús levelű, tobozos életfa. A másik hosszanti oldalon nincsenek ezek az életfák, megvannak azonban a rozetták és a szeráf is. A szeráfok az Úr őrzői, az életfák Krisztus szimbólumok, a rozetták Szűz Mária jelképek. Összjelentés: a meghalt lelkét az angyalok az Úr színe elé viszik.

Ez a kőemlék, az én álláspontom szerint, a koronázási palásthoz hasonlóan, Szent István király parancsára készített sírláda, az 1031-ben meggyilkolt Imre herceg számára. A budai mészkőből faragott szarkofág hazai mester munkája s nem átfaragott római szarkofág.

A Szent Jobb tehát nem ebben a szarkofágban volt.

Noha sem a Szent István király kisebb, sem a nagyobb legendája nem említi meg a gyűrű keresését és a Szent Jobb eltulajdonítását, a XII. századi Hartvik püspök a legendához csatolt Függelékében részletesen szól róla. Elmondja, hogy Mercurius a szent ereklyét a Bihar vármegyei Berettyó (Berekjó) partjára vitte s ott ugyancsak a Szűz Mária tiszteletére szentelt, (előbb csak fa) templomban helyezte el. Szent László király később jóváhagyta a berettyómonostori templom és apátság alapítását és az apátság a Szent Jog /- Jobb/ nevet kapta. Érdekes, hogy a régi magyar nyelvben a jog szó jelentette a jobbot: Nem tudja a te balod, hogy mit teszen a te jogod! A berettyómonostori apátság kiváltságait végül is III. István király (1163-1172) véglegesítette.

Dextera Sancti Stephani regis! Csodával határos módon ez az ereklyénk is megvan és 920 év óta, mind a mai napig megkülönböztetett tiszteletben és védelemben részesül. Csodával határos módon maradt meg? Igen. Hiszen 1083-tól az Anjou-kor végéig, tehát a XIV. század végéig vannak csak róla értesüléseink. Majd Laskai Osvát tudatja, hogy 1433-ban már Fehérváron található e szent ereklye. Hogyan, mikor és miért került ide, nem tudjuk. Ám 1484-ben már széles körben ismert a tisztelete, hiszen a Nürnbergben nyomatott magyar imádságoskönyvben már szerepel:

Ó dicsőséges szent jobbkéz
Melyet magyar óhajtva néz,
Drága kincse népönknek,
Nagy öröme szívönknek!

Azután ismét nyoma veszett. Székesfehérvár elestének évében (1543) arról szól egy híradás, hogy ragúzai kalmárok a fosztogató törököktől jó pénzért megvették a nagy magyar és szent király híres ereklyéjét. Lehetséges az, hogy az iszlám hitű elvakult katonák nem semmisítették meg ezt az ereklyét? Hihetetlen, de bizonyságunk van róla. S nemcsak az, hogy 1590-től már szerepel a ragúzai domonkosok kincstári lajstromában, hanem az is, hogy a Szent Jobb mellett volt egy XI. századi betűkkel írott cédula a következő szöveggel: DEXTERA BEATI STEPHANI REGIS ET CONFESSORIS GLORIOSI. Szent István király és dicső mártír jobbja. A cédulát 1771-ben Bajzáth József püspök és Pray György vizsgálta meg, ám sajnos ez a felirat is szőrén-szálán eltűnt.

A magyar hívők sokadalma azonban a ragúzai ereklyéről a XVIII. század végéig semmit sem tudott. Az a hír járta, hogy (1634-től van adat erre), hogy egy szép arany ereklyetartóban a lembergi (lvovi) ferences kolostorban őrzik Szent István király jobb kezét, de azon gyűrű nincs. Ennek a lengyelföldi kolostornak a XV. századi pecsétjein éppen Szent István király ereklyéje szerepel, de egy könyökben meghajló, áldásra emelt egész jobb kart mutat a pecsét. Mindez azt jelenti, hogy Lembergbe egykor az egész jobb kar került, a gyűrűs jobb kézfej nélkül. Vagyis: Szent István királyunknak épen maradt az egész jobb karja. S ez a tény tovább gondolást érdemel. Mindez ugyanis azt jelentheti, hogy az ősi keleti szokás szerint nagy királyunk holttestét mumifikálták.

Végül felelnünk kell arra a kérdésre: mikor és hogyan került haza e drága ereklye? Rákóczi fejedelem szabadságharca idején még Ragúzában volt, majd a magyaroknak kedvében járó Mária Terézia korában, először 1764-ben vetődött fel: váltsák ki, hozzák haza a Szent Jobbot. Ezt erősítette az is, hogy Mária Terézia alapította a Szent István rendjelet. A ragúzai domonkosok azonban hallani sem akartak az ereklye átadásáról. Erre csak akkor voltak hajlandók, amikor az orosz cár katonai támadással fenyegette meg a városállamot. Ekkor, 1771. január 15-én a szerzetes atyák 200 tallérért eladták a ragúzai köztársaságnak, s a vezetők 1771. június 1-én felvitték Bécsbe a királynőnek adományozva, cserében a megígért katonai védelemért.

Mária Terézia ekkor elrendelte, hogy díszőrség kíséretében (hat testőr és egy tiszt) ünnepélyesen vigyék a szent ereklyét Magyarországra, először Bécsből Szent Márton hegyére, majd Budára, a királyi palota kápolnájába.

S még ugyanezen év augusztus 20-ától királynői rendeletre augusztus 20-a munkaszüneti nap lett a magyar királyság egész területén. Két évre rá, 1773-ban a pápa is kötelező egyházi ünneppé nyilvánította a Szent Jobb feltalálásának napját, május 30-át. Szent István királynak tehát négy magyar ünnepe van: május 30, augusztus 15 (halála), augusztus 20, okt. 11 (áthelyezés, transitus).

A szakrális magyar ereklyék közül természetesen a legszentebb, a legjelentősebb, a legkülönösebb, a legmagyarabb: a Szent Korona nem maradhat ki. Tisztában vagyok azzal, hogy az egyik legtöbbet tárgyalt téma ez, magam is többször szóltam róla. Most tehát nem a magyar Szent korona bemutatását kívánom elvégezni, hanem 25 esztendővel a hazatérése után, a jelenlegi helyzetről és az új eredményekről szeretnék számot adni.

Két évvel ezelőtt megjelent egy három kötetes, rendkívül szép és gazdag kiállítású mű: Közép-Európa 1000 körül címmel, német nyelven, német, cseh, magyar, szlovák, horvát, lengyel szerzőkkel. A mű nagyon tanulságos, mert a hivatalosan futtatott magyar történészek szinte szóról-szóra elismételték mindazt a közhelyet, amelyet a magyar őstörténet, a magyar államalapítás és a koronázási jelvények kapcsán eddig is hirdettek.

Tehát hogy a korona két részből áll, az alsó görög korona XI. század végi, a felső latin korona talán XI. századi, de csak sokkal később egyesítették a két részt, stb. Az itthoni könyveket három csoportra lehet osztani:

A/ a hivatalos álláspont ismételgetőinek művei,

B/ a Szent Korona eredetét illető romantikus szemléletű munkák (Jézus koronája, Atilla koronája, Grúziában készült korona, Nagy Károly koronája,

C/ a prekoncepciók nélküli, szigorúan a vizsgálható, mérhető és ellenőrizhető tényeket feltáró és bemutató művek. Ezeknek szerzői ötvösök, aranyművesek, fizikusok, matematikusok, orvosok, csillagászok, és régészek.

A harmadik csoportba sorolt művek közül kiemelkedik Ferencz Csaba könyve: A Szent István király koronája, valamint Ludvig Rezső néhány cikke. Magam is nagy teret szenteltem a koronázási jelvényeknek Az Árpádok országa c. munkámban.

Mindenek előtt azt kívánom bemutatni: melyek a vitathatatlan tények? Csakis a tényekből helyénvaló kiindulni, mielőtt bármilyen hipotézist felállítunk.

A legelső TÉNY: a magyar Szent Korona az általunk ismert összes koronához képest egészen rendhagyó, magyarán: szokatlan alkotás. Vagyis: nincs párja sehol a világon. Mi bizonyítja ezt? Legelőször is a mérete. Belső átmérője 640-650 mm, tehát igen bő méretű. Azaz: ez a korona nem egy meghatározott személy számára készült egyszeri (koronázási) alkalomra. Nagy tévedés azt állítani, hagy a bizánci típusú boltozott koronák mása. A bizánci császárok koronái boltozatos sapkák, a pántok csak látszatok. A magyar Szent Korona eredendően keleti korona-típus, valóságos pántokkal. A Nyitraivánkán talált un. Monomachosz- korona is egészen más szerkezetű!

De semmi kapcsolat nincs a német-római császári koronával sem, jóllehet a német korona egy ideig kiemelt szerepkört kapott s a ráhelyezett kengyel, látszólag boltozatot képez. Néhány európai koronát megtekintve: II. Henrik, az angol birodalmi koronák, Edward király koronája, a welsi herceg koronája, az 1806. évben készült bajor királyi korona, vagy a királynéi (női) koronákat: Kunigunda, XIV. századi királynéi koronák, Iréné-Piroska koronája, etc., azt látjuk, hogy a bizánci és a nyugati koronák a hatalomra került uralkodó számára készített egyedi és egyéni ékszerek, amelyeket haláluk után vagy egyházaknak adtak, vagy a kincstárakban helyeztek el.

A magyar Szent Korona következő ténye: a formája és a súlya. 2060 gramm és szigorúan meghatározott méretrendszer szerint készült. Az ötvösök és a mérnökök megállapították, hogy a mi koronánk hátsó részén elhelyezett Dukász-lemez és a tőle jobbra látható un. Konsztantinosz- lemez eredetileg nem volt a koronán! Ez factum! Ezért az én álláspontomat is részben módosítanom kell, már ami a Konsztantin- lemezt illeti. Ezek a rekeszzománc-lemezek nagyobbak a befoglaló keretnél és kopottabbak is, mint a többiek, ugyanakkor rendetlenebbek a felirataik. Mindazok, akik ezt a tényt nem ismerik el, a korona-kutatás dilettánsai, legyen akármilyen címük vagy rangjuk. Tehát szó sem lehet arról, hogy a koronánk a XII. vagy a XIII. században vagy esetleg még később készült volna.

El nem vitatható tény az is, hogy a szemközti Krisztus-kép és a boltozati pántok kereszteződésében lévő kép azonos kéz műve, a kettő egymástól el nem választható. A felső kép közepén a kereszt számára kialakított lyuk nem későbbi "áttörés", hanem előre megtervezett kiképzés!

Ferencz Csaba, Fehér András és munkatársai egzakt módon megállapították, hogy a magyar Szent Korona alapmérete azonos a Pantokrátor nem vízszintes trónusának szélességével, azaz két hüvelykkel (2 x 25, 4 mm - 50,5 - 51 mm! Ebből természetesen az is következik, hogy a korona nem két részből lett összetákolva, hanem egységes egészként tervezték meg, alkották meg, mégpedig egész számú arány-rendszerben: 1, 2, 3, 5, 8, 13 etc. Az alsó abroncs magassága 2 hüvelyk, a felső rész magassága a kereszt nélkül 3 hüvelyk, a korona teljes magassága 5 hüvelyk, átmérője 8 hüvelyk. A mérnökök számításai szerint a magyar Szent Korona eleve aszimmetrikusként készült. Fő tengelye el van csúsztatva, a pántok szegecselése azonban kizárja, hogy ez az állapot későbbi elforgatás révén jött volna létre.

Szemmel látható tény, hogy az abroncs lemezein görög, a pántok lemezein latin nyelvű feliratok olvashatók. Ugyancsak tény, hogy a koronánkon mindig csak nyolc apostol képe volt rajta, soha nem vágtak le róla egyet sem. A Bertalan-lemez sérülése nem következhetett be csak kiszedett állapotban.

Szembetűnő a Szent Koronán a középkori számmisztika uralkodó jellege, különösen a fő szent számok esetében. Ilyenek: a 7, a 8 (a fekvő nyolcas a végtelen jele s egyben Krisztus feltámadásának a jele: 8 kép az abroncson, 8 nagy kő), a 9 (a Szűz Mária jele: 9 pendilium, 9-9 nagy gyöngy, de 7x9- 63 nagy dísz van a koronán), a 12 (Krisztus körül 12 gyöngy és 12 ékkő, 2X 12 - 24 vén, 6x 12 - 72 gyöngy).

A mérnöki mérések alapján tényként közlik, hogy a koronán eredetileg is és tudatosan 23,5 fokkal jobbra dőlt a gömbös végű, cső-szerkezetű arany kereszt, mégpedig azért, mert a Föld forgástengelye a Nap egyenlítői síkjához képest 23,5 fokkal tér el.

Tény, hogy a korona abroncsának és pántjainak arany-minősége nem azonos, ugyancsak tény, hogy az apostol-lemezek eleve hajlítottan készültek, a kancsal szemállások tudatosak, a feliratok betűjellegzetességei meghatározó jelentőségűek.

Abból a tényből azonban, hogy a Dukász és a Konsztantin-lemez nem volt rajta eredetileg a Koronán, még egyáltalán nem következik az, hogy milyen képek voltak rajta. A XVII. századi Révay Péter közlése, hogy hátul Szűz Mária képe díszlett, komoly, de nem vitathatatlan adat, mivel ugyanitt beszél világi uralkodók képeiről is. Ha mégis hiteles volna: nagy kérdés, ki és mikor cseréltette, merte volna lecserélni? Bethlen Gábor, aki református létére Szűz Máriás pénzeket veretett? Ferencz Csaba a török szultánra gyanakszik, de ez csak egy feltevés, amint természetesen az enyém is, mi szerint eredetileg Álmos nagyfejedelem képe szerepelhetett a koronán, mint dinasztia-alapító. De elképzelhető az is, hogy hátul középen Atilla képe ragyogott, tőle jobbra Álmos, balra a ma is meglévő Geobitz, (deszpotész pisztosz králész Turkiasz), akinek a lemezét én eredetinek tartom és Géza nagyfejedelemmel azonosítom, aki készíttette ezt a koronát fia, István számára a X. század végén, mégpedig magyar műhelyben.

Lehetséges-e, akárcsak megalapozott feltevésként felvetni, hogy a mi Szent Koronánkkal koronázták meg Nagy Károlyt 800. Karácsonyán, majd ezzel a koronával temették el s a sírjának III. Ottó általi felnyitásakor vették ki onnan, majd a pápán keresztül került Istvánhoz? Erről a források nem tudnak.

Perdöntő érv lehet-e a szentek névünnepeinek sorrendje? Vagyis: január 25 - Pál, március 24 - Gábor, április 24 - György, június 29 - Péter, július 25 - Jakab, augusztus 24 - Bertalan, szeptember 27 - Kozma és Damján; október 26 - Demeter, november 30 - András, december 21 - Tamás, december 27 - János. Geobitz-Géza névünnep a középkorban nem volt, Atilla és Álmos sem ismert. Szűz Mária sem illik a sorba. Így ezzel tényként nem számolhatunk.

Kizártnak tarthatjuk a Szent Korona kaukázusi, bizánci és itáliai készítését, jóllehet komoly párhuzamokról van szó.

A magyar Szent Korona valóban személytől független beavató korona volt, amelyre épült a Szent Korona tan is. Biztosan keleti eredetű maga a forma és a tartalom.

Ezért kapott a Szent Korona kezdettől különleges védelmet. A koronaőröktől a koronaőrség megkülönböztetendő. A 24 fős egységet 1945 után feloszlatták. Nagyon jellemző a jelenlegi helyzetünkre, hogy a Szent Koronától elszakították a palástot és a koronaőrséget egyik kormány sem kívánta és kívánja visszaállítani. Várjuk a valódi fordulatot, mint várták a hívők Jézus születését. Talán egyszer eljön az igazi Magyar Karácsony is, majd a magyar feltámadást jelentő Húsvét. Amíg van Szent Koronánk, van reményünk, amíg van reményünk van jövőnk.

Áldott és kegyelemben gazdag karácsonyi ünnepeket kívánok Mindannyiuknak.

(Az előadások 2003. október-decemberében hangzottak el)

A somogyvári Koppány-emlékmű

Tisztelt Egybegyűlt Ünneplő Közönség!

A mögöttünk magasodó Kupavárhegyen töltöttem el, 15 esztendőn keresztül, nyaranta 2,5 hónapot s eközben sikerült feltárnom nemcsak a Szent István-kort megelőző X. századi várat, de a XI. századi temetőkápolnát és a Szent László király által építtetett hatalmas bazilikát, bencés kolostort és az alapító nagy király sírhelyét is. Sok éven át foglalkoztatott, és ma is foglalkoztat, miért választotta ki magának I. Szent László királyunk (1077 - 1095) éppen a somogyvári Kupavárhegyet, ahová -a kor viszonyaihoz egyáltalán nem illő - hatalmas méretű templomot és előkelő klastromot építtetett, s a monostorba provencei (Saint Gilles-i) francia bencés szerzeteseket hozatott. S miért akart itt nyugodni holta után, ezen a tulajdonképpen nem jelentős helyen?

A kérdésre az adja meg a választ, hogy a domb névadója, Kupa-Koppány herceg, Szent László király nagyapja volt. Édesapja I. Béla király (1060 - 1063), aki - az én álláspontom szerint - Koppány gyermeke volt, András és Levente testvérével egyetemben. Koppány tehát azonos Calvus Ladislausszal, azaz Szár Lászlóval (mások szerint a megvakított Vazullal). Mindez azt jelenti, hogy Koppány vezér keresztény volt s nem vad pogány, mint aminek beállítják. Amint keresztény volt a X. században az erdélyi Gyula, Bulcsú harka és Ajtony vezér is!

Mi most a somogyvári Szentesica forrásnál tisztelgünk Koppány emléke előtt, amely forrásnak az a legendája, hogy István király itt mosta meg véres kezét Koppány legyőzése után, mintegy vezeklésként. Koppány herceg megölése tehát bűn volt (duce Cuppan interfecto), amiért vezekelni kellett.

Koppány herceg tagja volt az Álmos-Árpád szent dinasztiának (stirps beata), ez kétségtelen. Talán Géza nagyfejedelem testvérének Mihálynak (Tar Szörénd) a fia volt, tehát Istvánnak unokatestvére. Erre utalhat a krónikáknak azon megjegyzése, hogy "Szent István király már kora ifjúságában dicső hadat viselt a bátor és hatalmas Koppány herceg ellen. Koppány Tar Szörénd fia volt, aki Szent István király atyja, Gyeicsa fejedelem idejében már hercegséget viselt. Gyeicsa fejedelem halála után Koppány vérfertőző házassággal akarta magához kötni Szent István anyját... (Cupan voluit matrem Sancti Stephani regis sibi per incestuosum copulare connubium...). Az Ószövetség (Leviták könyve 20.21.) szerint, ha valaki nőül veszi testvére feleségét, az tisztátalanság (és nem vérfertőzés), ám ezért a bűnéért is meg kell halnia. Petrus Ransanus így fogalmazott a XV, században: Koppány megkísérelte Saroltát, István anyját feleségül venni, pedig közeli vérrokona volt (tentavit enim Cupa matrimonio sibi iungere Saroltam ipsius matrem, quonquam erat illi consanguinitate propinqua ) Ezt azzal a szándékkal tette, hogy ezt az átkozott kapcsolatot (execrabilis coniunctio) felhasználva, csel segítségével a még ifjú Istvánt megölje... Koppány tehát István atyjának, Géza fejedelemnek is unokatestvére kellett legyen.

A krónikák egy csoportja azt jegyezte fel, hogy "Koppányt pedig Szent István felnégyeltette."

E súlyos és átkos büntetést a történészek úgy magyarázzák, hogy a vérfertőzés ősi keleti büntetése volt a négybe vágatás. Itt azonban komoly fenntartásaink lehetnek Koppány sorsát illetően. Az első az, hogy Koppány soha sem vette nőül Saroltát, tehát a vérfertőzés nem valósult meg, a második az, hogy a vérfertőzés ószövetségi büntetése nem a felnégyelés volt, hanem az elégetés (Leviták könyve 20.14.), a harmadik, s ez a legnyomósabb, az, hogy erről a büntetésről a XI. századi Szent István legendák semmit sem tudnak! A Nagyobbik Legenda szerint István ellen belháborút robbantottak ki, de a lázadókat, a vezéreik megölése után, legyőzte István. A Kisebbik legenda pedig ezt írta: Bizonyos nemesek (még Koppány nevét sem ismeri!) fegyvert ragadtak ellene... már a Veszprémnek mondott várost ostromolták... de a király rajtuk ütött... végül az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették.... majd (a résztvevőket) Szent Márton egyház szolgáivá tették.

TAKSONY nagyfejedelem (920?-972?)
GÉZA - STEPHANUS nagyfejedelem, (940?-990?)
SZÖRÉND - MIHÁLY herceg (950?-997)
VAJK - STEPHANUS ?- király +GIZELLA (985?-1060?)
VAZUL nagyfejedelem, +TÁTONY-nembéli lány
KOPPÁNY - herceg (960?-998)
LÁSZLÓ KIRÁLY (970/75?-1038) király
IMRE herceg (1007-1031)
LEVENTE herceg (990?-1040?)
ANDRÁS király (995?-1060)
BÉLA herceg (1007-1031)
SALAMON király (997?-1063 )
I. GÉZA király
I. LÁSZLÓ király

Xll. századi Hartvik püspök sem tud Koppányról, ő is bizonyos főemberekről beszél, akik dühöngve István ellen fordultak, de legyőzték őket. Nagyon is lehetséges, hogy ez a felnégyelés és a feldarabolt testrészek négy vár fokára (Esztergom, Veszprém, Győr, Erdély /de hol?/) való kitűzése nem is történt meg, amint Erdélyi László is vélte sok évtizeddel ezelőtt. Magunk is úgy véljük, egy XIV. századi betoldásról van szó s talán éppen az 1330. évi Zách Felicián-féle merénylet hatására keletkezett ez a történet.

Ám mi történt akkor István nagyfejedelem és Koppány herceg között, akit Heltai Gáspár "nagy és böcsületes embernek" nevezett, jóllehet ő is azt fogja rá, hogy "a pogányságnak visszahozása alatt kiűzhetné a Szent István királyt, és a magyaroknak királya legyen."?

Azt hiszem, itt az ideje, hogy újragondoljuk István király és Koppány herceg súlyos és történelmi ellentétét s igazságot szolgáltassunk itt, ezen a szent helyen, a befeketített, bűnökkel megterhelt, pogánysággal megrágalmazott Koppánynak, aki más utat akart választani a Kárpát-medencei magyarságnak, keresztényként imádta Istent, de nem kívánt a római pápák szolgája lenni, aki bátor hadvezérként szembeszállt az idegenekkel s nem lázadó pogány törzsfő volt ő, hanem a szent dinasztia másik király-jelöltje, akit végül is megöltek. Talán nem is a csatában, hanem orvul a veszprémi várban. Új megvilágítást kíván a keresztény Ajtony vezér is, aki Szent István király marosi ispánja lehetett, nem pedig pogány lázadó, aki éppen a koppányi eszméket éltette tovább 1030 tájáig.

A Koppány, Gyula és Ajtony elleni katonai fellépést csakis annyiban nevezhetjük államalapítási harcoknak, hogy István, nyugati katonai erőre támaszkodva, keményen letörte a római kereszténységgel és a német császársággal szemben álló hazai erőket. Ekkor a küzdelem még nem dőlt el véglegesen, hiszen István halála után újra fellángoltak a harcok, amelyeket ma már egyre kevésbé nevezünk pogánylázadásoknak. A nemzeti királyeszme képviselői léptek előtérbe Aba Sámuel, majd András és Béla személyében s az utóbbinak fia, Szent László király, tudatosan fordult Koppány őse emléke és szellemisége felé, miközben elfordult VII. Gergely pápától és a német császártól.

Mindazok, akik számára a magyar nemzeti szellemiség ősi gyökerei szentek, hajtsanak fejet Koppány somogyvári emlékműve előtt, aki nem pogány bűnöző volt, hanem nemzetünk mártírja.'

(Elhangzott 2001. május 26-án)


Szent László király oltalmazza Somogyvárt!

Pontosan harminc esztendővel ezelőtt sikerült megtalálnom Szent László király sírhelyét a somogyvári templom főhajójának közepén, így ez az évforduló igazán méltó alkalom arra, hogy áttekintsük ennek a helynek a legújabbkori kutatástörténetét.

Józan ésszel azt gondolhatnánk, nincs természetesebb annál, minthogy a magyar királyság egykor oly fontos és kiemelkedő jelentőségű helyének bemutatására, feldolgozására minden tudományos fórumon azt a kutatót kérik fel, aki ezt a lelőhelyet 15 évi munkával feltárta, aki ennek a nagyszabású régészeti ásatásnak a kedvéért elhagyta a fővárost, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti intézetét, feladta az egyetemi oktatási lehetőségeket, a nemzetközi kapcsolatait és leköltözött Kaposvárra, felvállalva a Somogy megyei Múzeumi Szervezet 1972 előtt rendkívül elmaradott voltából adódó hatalmas terhet, miután elvállalta a megyei múzeumigazgatói munkakört.

Ám erre a lehetőségre, jószerével 1977 óta, szinte senki sem gondolt. Minden bizonnyal közrejátszott ebben az a körülmény, hogy ötévi somogyi munkálkodás után, hiába volt bennem megalkuvó alkalmazkodási igyekezet, a somogyi kommunista vezetők rövid úton eltávolítottak igazgatói székemből, sőt évekre kitiltottak Somogy megyéből, megakadályozva a somogyvári ásatások folytatását is. Így, amikor 1980 után, immáron vendégként, lehetővé tették a feltárások folytatását, mind a műemléki munkák vonatkozásában, mind a feldolgozás előkészítése vonatkozásában, teljesen mellőztek. 1977 és 1980 között az akkor még Országos Műemléki Felügyelőség nevet viselő intézmény munkatársai, élükön Koppány Tiborral, Levárdy Ferenccel s annak leányával, egy olyan kerengő rekonstrukciót "terveztek", amely a somogyi királyi apátság legkésőbbi (hanyatló) periódusának (XVI. század) romjaira "alapozódott" s ráadásul a lábazati falazatot "úsztatott betonba" ágyazott mezőtúri piros téglából készítették el! Közben persze "állagmegóvták" a hatalmas méretű templom megmaradt falait is, a helyszínen betonból (!) öntött "korhű" (XI. századot idéző!) építő elemekkel. Ugyanilyen szakértelemmel "egészítették ki" a nyugati főkapu kapubéllet-maradványait is, valamint kitalált járószinteket "töltöttek fel".

1980 nyarán, visszatérésemkor, megdöbbentő kép tárult elém! A három hektáros kupavárhegyi romterület teljesen elhanyagolt állapotban volt, az épületmaradványokat mindenütt felverte a gaz, az oda telepített munkások pedig álmatag lassúsággal "betonoztak" és rendkívüli rosszindulattal igyekeztek gátolni az újra indított ásatásokat. Szinte naponta követtek el valamiféle galádságot ellenünk.

1981-től megindítottam a küzdelmet a szörnyszülött kiegészítések és rekonstrukciók elbontása érdekében, amely küzdelemben jó harcostársam volt Lőrinczné Szabó Tünde, kaposvári műemléki szakmérnök és somogyi főépítész, aki 1984-ben el is készített egy hiteles és helyes műemléki tervet.

Amikor 1982/83-bon napvilágra kerültek az egykori ispáni vár hatalmas (3,2-3,6 m szélességű) falainak első maradványai, nyomban kéréssel fordultam a műemlékesekhez; mentsék meg a jelenlegi Magyarországon egyedülálló Árpád-kori védműveket, hiszen hasonló csak a Kolozsvár melletti Dobokáról ismert. A kiküldött szakbizottság azonban, élén Valter Ilonával és Koppány Tiborral, az Árpád-kori várfalakat újkori kocsiút (!!) maradványainak "határozták meg", amellyel természetszerűleg nem kell foglalkozni. 1987-ben fejeztük be a várfal-kutatásokat, amikorra a szakértők módosították álláspontjukat, mondván "legjobb esetben is legfeljebb XV. századi falmaradványok", amelyek megóvásáról azonban szó sem lehet. Nem érdemes arra. A várfalak javarésze 1988-ra elpusztult és eltűnt, egy 22 m hosszú "lebetonozott" kis darab kivételével, amely a dombtető északnyugati szélén húzódik. Verejtékes küzdelem árán sikerült elérnem, hogy a későközépkori nyomvonalra betonozott piros téglás térdfalat (az árkádívek lábazata) elbontsák (1987) s az Árpád- és Anjou-kori nagyméretű kerengő lábazatát állítsák vissza.

1988-ban végleges döntés született arról, hogy a somogyvár- kupavárhegyi romterületet 1991-ben nemzeti emlékhellyé nyilváníttatják, tehát a régészeti kutatásokat 1989. őszén be kell fejezni.

A feltárt keleti építményeket (jégverem, hatalmas vízelvezető árok-rendszer, műhelyek) vissza kellett temetnünk, nehogy azokat is elporlassza az idő.

1992-ben, Szent László király szentté avatásának 800, évfordulójára egy emlék-kötet kiadását terveztük, 1995-re pedig, a nagy lovagkirály halálának 900. évfordulójára, egy Somogyvár-monográfia megjelentetését reméltük. Egyik sem valósult meg. A hivatalos és mérvadó szakemberek a leadott ásatási anyagaim alapján, megkérdezésem és részvételem nélkül, hozzáláttak a "kiértékeléshez". Különösen etikátlanul járt el Tóth Melinda, aki 1981-ben gátlástalan arroganciával "feldolgozta" az ásatásom addigi anyagát.

A somogyvári Kupavárhegy romjai sokkal többet jelentenek a magyar emberek számára, mint turista látványosság. Koppány herceg egykori vára és Szent László király apátsága nemzeti jelkép s a lovagkirály megtalált sírja okán valóságos magyar szent hely! Nemzeti mitológiánk egyik megmaradt szent helye, ahol valóságos történelmi emlékek között bolyongva boronghatunk "nemzeti nagylétünk" emlékein.

Félezer évvel ezelőttig a somogyvári Kupavárhegyen, egy félezer esztendős erős várban egy hatalmas bazilika és egy monumentális bencés kolostor épülettömege magasodott az ég felé. Amikor a vár első védműveit Koppány herceg megépíttette, a római katolikus kereszténység papjai még nem térítettek a Magyar Nagyfejedelemség földjén, noha Koppány herceg is (István király unokatestvére!) keresztény volt, a keleti kereszténység jelét vette magára. A hercegi, majd később ispáni vár hatalmas falai sokáig megvoltak, de a XIX. századi szétbontásuk és elhordásuk után is számottevő falmaradványokat rejtett még a szőlővel beültetett dombtető, amelyek maradványai 1982-1981 között napvilágra kerültek.

Somogyvár, annak ellenére, hogy számos értékes maradványt nem mentett meg a magyar műemlékvédelem, az egész Kárpát-medence 1100 esztendős históriáját őrzi s talán hívebben és hitelesebben, mint az első számú nemzeti emlékhelyünk: Pusztaszer. Miért?

Azért, mert Koppány népe és a környéken megmaradt avarság (Somogyvámos, Öreglak) római előzmények nélkül kezdett építkezni, kazár módra, ahogyan keleten megtanulta. A széles várfalaknak nem építettek fundamentumot, közvetlenül a földre "alapoztak", amint ez a kazáriai Szarkel esetében is történt. Sajnos, 1972-1989 között nem bukkantunk korai magyar temető nyomaira, noha a tágabb környéken szép honfoglaláskori temetőink vannak, Vörsön, Fonyódon, Balatonszemesen, Tengődön. De nem messze esik ide Somogyfajsz és Bő, ahol X. századi vasolvasztó kohók nagy csoportja került felszínre. Somogyfajszon egy gyönyörű múzeumi épületet is emeltek a kohó-maradványok fölé, amely olyan, mini egy fenséges ősmagyar templom.

Koppány herceget legyőzte István nagyfejedelem, idegen lovagok segítségével. Miért csaptak össze? Ma már tudjuk, nem azért, mert Koppány "pogánykodott", nem azért, mert "barbár törzsfőnök" volt, nem azért mert - állítólag -- feleségül akarta venni Géza nagyfejedelem özvegyét, Saroltot, hanem azért, mert útját akarta állni a római judeo- keresztény papok behatolásának. Több jel utal arra, hogy talán nem is a harcmezőn esett el, amint századok óta tanítják.

Kutatásaink szerint Koppány azonos lehet a forrásainkban emlegetett Szár Lászlóval (Calvus Ladislaus), akinek az apja Tar Szörénd (Calvus Zirindus), aki a keresztségben a Mihály nevet kapta s aki édestestvére volt Géza fejedelemnek. Vagyis Koppány és Vajk-István első unokatestvérek voltak, nagyapjuk pedig Taksony fejedelem volt. Úgy véljük, Szár László fiai voltak András, Béla és Levente, míg Béla király gyermekei: Géza, László és Lampert. Miért választotta tehát Szent László király temetkezési helyéül a somogyvári templomot? Azért, mert nagyapja, a megölt és meggyalázott Koppány várának földjében kívánt nyugodni. Elhunyt 1095. július 29-én, illetve e napon temették el (depositio Sancti Ladislai). Később, minden bizonnyal 1192. évi szentté avatása előtti évtizedekben vitték át szent testét Váradra, ahol a sírjánál a csodák csak 1208 után kezdődtek el.

Tudatosan vállalta Atilla hún nagykirály és Lél vezér szent hagyományát. Nyilvánvalóan ezért fordult a magyar múlt felé (a hún-magyar csodaszarvas-történet), ezért választotta jelvényéül a vérszerződés szent ereklyéjét, az un, Lehel-kürt ezüstből készült változatát, amely hermájának nyakában függött egészen az újkorig.

A választott és nemes király (rex electus et nobilis) egyben lovagkirály, a lovagság jelképe, a magyarországi nőkultusz megteremtője. Nem véletlen, hogy szépséges leánya, Piroska a bizánci János császár felesége lett Iréné néven, akit később szentté avattak!

Szent László király a magyar királyságot (regnum) birodalommá (archiregnum) bővítette, amikor elfoglalta 1091-ben a horvát tengerpartot és Dalmáciát s ezzel tengerhez juttatta a magyar királyságot, amely állapot fennállott egészen 1918-ig.

1972 előtt sem volt ismeretlen Somogyvár neve a magyar történettudományban és művészettörténeti szakmunkákban, ám megkülönböztetett jelentőségre mégis csak azután tett szert, hogy a somogyvári emlékeket sikerült feltárnunk. Elvégre ezzel a hazai hatvanhét vagy nyolcvan Árpád-kori bencés monostor legnagyobbikát sikerült megismerni közei 130 ezer lelet és közel kétezer kőfaragvány révén.

A feltárás ásatási dokumentációját mind a kaposvári múzeum adattárában, mind a központi régészeti adattárban elhelyeztük, a feltárt leletanyag a balatonszárszói József Attila Emlékmúzeum hátsó raktári szárnyában kapott helyet, míg a kőemlékek zöme a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum átmeneti garázs-raktárába lett felhalmozva. 1989 után a legértékesebb kőemlékeket különböző helyekre (Kaposvár, Budapest) kikölcsönözték. Az általam feltárt anyag és az ásatás minden eredménye - elvileg - védett s hozzájárulásom nélkül nem használható fel, sőt a feltárt anyag sem tanulmányozható, a már általam közölteken kívül. Minderre azonban -- különös módon - 15 éve egyáltalán nem ügyelnek.

1980-ban jelent meg az Athleta Patriae c. kötet, Mezey László szerkesztésében, amely kötetben Marosi Ernő kapta meg a lehetőséget Somogyvár rövid bemutatására. Az azóta akadémikussá avanzsált műítész semmiképpen sem kívánt belenyugodni abba, hogy Somogyvár Cluny III. Moissac, Toulouse és Modena egyenrangú társa. Nyakatekert "elemzésre (" azt izzadja ki, hogy a korábban Szent Egyed miséjének meghatározott faragvány (amely valójában a Barbárok megtérése témakörű!) XII. századi, tehát szó sem lehet korai magyar templomi művészetről.

1992-ben a kaposvári múzeum munkatársa, Magyar Kálmán szerkesztésében jelent meg egy tanulmánykötet, Szent László és Somogyvár címmel. Ez már valóságos arculcsapása volt a feltáró régésznek és másfél évtizedes munkájának, hiszen a 14 szerző közé nem hívták meg a feltáró régészt, az ásatás eredményeit azonban vidáman felhasználták, saját nevük alatt. Különösen etikátlanul járt el Magyar Kálmán, Tóth Melinda és Levárdy Ferenc. Magyar Kálmán kedvelt módszere a compilatio (jelentése: lopogatás), azaz mások eredményeinek felhasználása, olykor eltulajdonítása. Semmi sem indokolta, hogy 1992-ben Somogyvár történetét ne a feltáró régész írja meg.

A tudálékos Tóth Melinda a lopkodásban oly messzire ment, hogy a mi elemző grafikánkat Mihalik Tamás fotójaként (!) közölte (id.mű 224. oldal 2. ábra), a fényképfelvételeinket (46 fotóról van szó!) pedig a sajátjaként mutatta be, a szerkesztő jóváhagyó válogatása mellett. Az ásatási jelentésünket minden további nélkül, azaz: hivatkozás nélkül, használta fel. Többnyire teljesen alaptalan kijelentéseinek részletezésére itt nem kerítünk sort.

Levárdy Ferenc sem átallotta 15 éves munkánk anyagait "átvenni", különös tekintettel összesítő alaprajzunkra és fényképfelvételeinkre.

Etikátlan volt Lantos Miklós fényképeinek közzététele is az ásató szerző engedélye nélkül, ugyanis a fényképek elkészítésére annak idején, mint megyei múzeumigazgató, én adtam megbízást a fotóművésznek!

Különösen fájó számunkra, hogy a Pannonhalmán 2001-ben megjelentetett hatalmas mű:

Paradisum plantavit, Bencés monostorok a középkori Magyarországon, kiadójának, Várszegi Asztrik főapátnak és a szerkesztőnek, Takács Imrének sem jutott eszébe a Somogyvárt feltáró régész felkérése, holott e nagy munkában az egyik legrangosabb és legterjedelmesebb helyet éppen Somogyvár foglalja el. Ugyanakkor Tóth Sándor leírja, hogy "Somogyvár esetében elfogadható záróközlemény nem született" (id. mű 237. oldal).

Erre már igen nehéz magyarázatot találni, Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy az ugyancsak hosszú időn át (13 év) végzett esztergom-szigeti apácakolostort természetesen az ásató, Solt Pálné Lovag Zsuzsa készíthette el (id. mű 347-350. oldal), ki- kitérve egy-egy somogyvári szépséges leletre is, mint például a Krisztus-korpusz avagy a címertartó angyal, amelyet képen is közöltem, de ő közöletlenként mutatja be (id. mű 189,). Arra meg végképp lehetetlen választ adni, hogy Papp Szilárd, Kiss Etele, Tóth Melinda miképpen kaphatott engedélyt a kaposvári leletanyagok (és faragott kövek) tanulmányozására 1999-ben? Papp Szilárd közli: a kaposvári kőraktárba volt betekintése (id. mű 313. oldal), de Király István Szabolcs kaposvári múzeumigazgató miért adott erre engedélyt a hozzájárulásom nélkül? Papp Szilárd, akárcsak Tóth Melinda, szemrebbenés nélkül használja fel méréseimet (azokat Koppány Tibor munkájának tulajdonítva, aki az ásatáson sohasem vett részt, sem 1972-1976, sem 1980-1989 között s aki tőlem sohasem kapott engedélyt az anyagaim közzétételére!) és fényképfelvételeim felhasználására az OMVH Tervtárra hivatkozva, ahova azokat én kötelező jelentéseim részeként adtam le. Míg másutt csaknem általános az ásatóra hivatkozás (Cs. Sós Ágnes, Juhász Irén, Magyar Kálmán, etc.), az én szerzői jogaimat többnyire semmibe veszik. Noha az irodalomjegyzékben 2000. évi kiadványok is szerepelnek, az én legújabb könyveimet természetesen nem idézik. Sőt az erkölcstelenségben Tóth Melinda odáig megy, hogy az un. Szent Egyed miséjének nevezett fehér márvány kőfaragvány új és helyes értelmezését nem nekem, hanem Tóth Sándornak tulajdonítja (id. mű 422. oldal), Vajon ki bízhatta meg ezt a Tóth Melinda nevű hölgyet azzal, hogy az én ásatási anyagaimat 1981-ben "összefoglalja" (vö. id. mű 740. oldal) ?

A L, Szabó Tünde által 1984-ben elkészített tervben is szerepelt egy kilátó felépítése, amely 2003-ra el is készült. Most már a csodálatos panorámában is gyönyörködhetnek a látogatók, amely ellensúlyozza a csúf és hiteltelen kerengő-rekonstrukció fémvázas üvegtetős rémségét, ahová a szaktudósok döntése alapján az eredeti kőanyag (!) egy részét is befalazták az újkori másolatok közé, aminek következtében a 8-900 éves pótolhatatlan faragványok szétmállanak.

Szükség van tehát továbbra is az alapító szent király oltalmára. Zengjük hát mi is a régi éneket:

Idvezlégy kegyelmes szent László kerály
Magyarországnak édes oltalma,
Szent kerályok közt drágalátos gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag.
Dicsérjük magyarok szent László kerályt!

S ha a somogyvári királysír előtt fejet s térdet hajtunk, kérjük, oltalmazza e szent helyet se jobb sorsra érdemes nemzetet:

Keresztes hadaknak daliás vezére,
Mi árva nemzetünk ékessége, fénye
Az Isten tégedet csodákkal megáldott
Óh tekintsd mennyégből e nyomorúságot!

(Elhangzott 2003. május 28-án)

László Gyula régészprofesszor emléktáblája

Budapest, V. Alkotmány utca 20.

Negyvenegy esztendővel ezelőtt léptem be először ezen a kapun és az első emeleti lakás ajtaján, tele izgalommal és megilletődöttséggel, hiszen már akkor legendája és aurája volt László Gyula professzor úrnak, aki a lakásán is szívesen fogadta tanítványait, könyvekkel, grafikákkal, festményekkel, szobrokkal teli nevezetes szobájában, szentélyében.

A professzor úr, noha közvetlenül sohasem politizált, azokban a súlyos és sötét időkben is konokul és méltósággal viselkedett úgy, mint egy magyar hazafi. Őrlélek volt ő, ahogyan Makovecz Imre mondotta volt, aki önként magára vette a magyarság tüskés és véres palástját. Forradalmunk bitang árulói ekkoriban még nyíltan gyilkoltak, 1959-ben Angyal István kivégzése volt a leggaládabb tettük, ő pedig úgy tartotta bennünk a hitet és a reményt, hogy az egyetemi katedráról a múltunkról mesélt. Igen: mesélt. Tudatosan volt közérthető és hatalmas tudását a veleszületett tehetsége okán, érzelemmel és lebilincselően tálalta. Jellegzetes hangja a tudós szava volt, táblára rajzoló keze a művészé, aki a múltat is szemléletesen élte át.

Amióta tanár volt, tehát 1941 óta, vallotta és hirdette: nemzeti kultúránkat közkinccsé kell tennünk, a művelt nagyközönséghez is kell szólnunk, ha hatni akarunk, ha valódi értelmet akarunk adni a munkánknak, mert a történelem: tudomány és művészet együtt, amelyet csak valódi, a múltat érző tehetséggel lehet eredményesen művelni. Megbecsülte kollégáit, de más utakon járt, mint a leletek összehasonlítgatásaival, párhuzamok keresgélésével bíbelődő kortársai. Más volt a látásmódja, mert más volt a tehetsége.

Ám a tehetség, a tálentum isteni adomány, megszerezhetetlen adottság, az alkotás kegyelem dolga s így mindazok, akiknek posztjuk, címük, rangjuk és hatalmuk mellől a tehetség hiányzott, dühödten támadták, tudománytalan populizmussal és felületességgel vádolva őt, sőt igyekeztek politikailag is lehetetlenné tenni. Amint Ő mondotta egy ízben: "a damnatio memoriae tovább működik munkásságom letagadásában".

Vétke volt, hogy székely, vétke volt az 1940 augusztusában visszakapott Észak-Erdélybe nyomban hazatért és Kolozsvárt egyetemi tanár lett 31 évesen! Vétke volt, hogy 1941 /42-ben a németek megszállta Kijevben megmentette - Fettich Nándorral együtt -a Történeti Múzeum értékeit. Vétke volt, hogy 1949-ben másodszor is Magyarországra jött, de a legsúlyosabb vétke az volt, hogy tudott, akart és mert a népéért dolgozó, a népéhez szóló magyar tudós lenni. Csoóri Sándor mondta róla: "A magyar szellemi élet egyik legjelentősebb alakja volt."

Már a forradalom előtt óraadó tanár az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, de a tanári kinevezést csak 1957 után kapta meg. Olyanok is gáncsolták a szakmából, akiket a forradalom napjaiban - emberségből - bujtatott, mert hiszen a világ a jótettet nem tudja egyébbel csak bosszúval és háládatlansággal megfizetni.

A kommunizmus dölyfös percemberkéi akkoriban a tudományos életben is dáridóztak s ennek megfelelően kimondták: az 1950-ben bevezetett szovjet minősítési rendszer - úgymond - "magas eszmei és tartalmi követelményeinek" a nemzetközileg is megbecsült László Gyula kiváló szakmunkái nem felelnek meg! Így a már akkor tucatnyi könyvvel és számos tanulmánnyal rendelkező professzort még jelöltnek, azaz kandidátusnak sem fogadták el. A tudományok doktora fokozatot is csak 58 éves korában kapta meg.

S a címosztogatók úgy tettek, mintha ő csak egy lenne a kétezer nagydoktor között. Többre pedig a tudomány hivatalosai sohasem méltatták. Noha Széchenyi-díjat kapott, az V. Kerület díszpolgára lett, de a Magyar Tudományos Akadémiának nem lehetett tagja s a temetésén ezen a szégyenletes tényen azok sajnálkoztak a leghangosabban, akik hosszú időn át meggátolták a beválasztását. Lehetett volna csak művész, tehetsége és iskolázottsága megvolt hozzá, ám ő úgy érezte, neki több életet kell élnie.

S 1935-től 1998-ig, tehát 53 esztendőn át fáradhatatlanul kutatta a magyarság őstörténetét. Új szemléletével valóságos iskolát teremtett.

Megtanított bennünket életre kelteni a tárgyi emlékeket, megtanított bennünket józanul kételkedni a "termékeny bizonytalanság" tudományos légkörében. Még határozottabban ráirányította a figyelmet arra, hogy elődeink voltak a szkíta népek, rokonaink a húnok, testvéreink az avarok és a besenyők. Elutasította a megalázásunkra szőtt nemtelen un. tudományos legendákat, mert nagyon jól tudta: a lélekmérgezés ellen nincs orvosság. Kettős honfoglalás elmélete széles körben elterjedt s könyveinek népszerűsége még az 1944-ben megjelentetett Honfoglaló magyar nép életét is túlszárnyalta.

Az egykori valóság megismerésére, az igazság feltárására törekedett, de úgy élt, úgy alkotott, úgy tanított, hogy az a magyar nemzet egészének az érdekét szolgálja. S ezt sokan rossz néven vették. Ma is - sajnos - tetten érhető nemzeti önbecsülésünk szakadatlan megtépázása, önbizalmunk rongálása, amikor felelős személyek azt hangoztatják, hogy jelentéktelen, kis nép voltunk és vagyunk s ha élni akarunk, mindenkihez, a szomszédainkhoz, a nagyhatalmakhoz, s mindenkihez alkalmazkodnunk kell, A Bécsi Napló legutóbbi, októberi számában, a Magyar írószövetség vezetője a Kárpátmedencei magyarság, tehát Erdély, Kárpátalja, a Felvidék, a nyugati Várvidék, a Délvidék és a mai kis Magyarország összlélekszámát 11,2 milliónak mondja, eltüntetve így három milliónyi magyart az emberek tudatából. Nem elég, hogy pusztulunk, fogyunk, még torzítunk is. önfia vágja sebét.

Mások pedig, méghozzá konzervatív jobboldali folyóiratban, arról értekeznek manapság is, hogy a húnok és az avarok, sőt egyáltalában a keleti barbár lovas népek, akárcsak az orosz kommunisták vagy a liberális bolsevikek, "erkölcsi kötelmeket eredendően nem ismertek" s történelmük "nagyobbnál nagyobb hazugságok sorozata", akik sajnálatos módon évezredre szólóan megakasztották a Kárpát-medence fejlődését.

De ahogyan János evangélista mondja: "Ők ugyan közülünk kerültek ki, de nem közülünk valók!" László Gyula professzor úr, a székely-magyar, élete nagy ajándékának tartotta, hogy magyar földön, Kőhalmon születhetett, hogy magyar az anyanyelve: "Boldog vagyok, szeretettel tölt el, hogy ezt az életet magyarul élhetem, gondolkozhatok, érezhetek, láthatok." - vallotta magáról. A nagy elődök utóda volt ő, elhivatott ember, olyan, aki -a kínai bölcselő szerint nem cselekszik a természet rendje ellen, Ezért tudatosan vállalta Zrinyi Miklós, Széchenyi István örökségét.

Nagy oka volt annak, hogy a horvát Zrinyi Miklós így vallott a magyarságról: "Magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai és azok nagy telkeinek árnyai, akik egyik világ szegletirül a másikra vezették nagy vitézséggel a magyarokat, és egyik tengertül a másikig sok száz esztendeig csináltak kard élivel békességes megtelepedést nekik, nem hagynak nékem alunnom, mikor kévánnám, sem henyélnem, ha akarnám is. Igen, szeretője vagyok a magyarok dicsőségének, nem lehet, hogy én elmúlassam az ő intéseiket, kiket nemcsak nappalbéli elmélkedésemben juttatnak, de még éjszakabéli elmémben is előmben tüntetnek, mondván: ne aludjál, ne keresd a gyönyörűséget! Látod-é romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verésekkel és untalan való fáradtsággal nyertünk, oltalmaztunk és sok száz esztendeig megtartottunk. Kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd a fáradtságot, ne szánd a véredet, ne szánd az életedet!"

Széchenyi István pedig arra intett bennünket. Akit az Úr magyarnak teremtett és nem fogja pártját népének, nem derék ember az!

Mi, akik értjük Zrínyi Miklós és Széchenyi István szavát, mi, akik erőt merítünk László Gyula halhatatlan könyveiből, veszélyesek vagyunk a hatalom szemében, amely rendelkezik ugyan a javakkal, de nem uralja a lelkeket!

Mert az értő olvasóban, az értő hallgatóban, az értő nézőben valóságos társadalmi erővé válik az eszme és még a mai köz-restség és köz-elaljasodás korában is hatni kezd.

László Gyula professzor úr közel kilenc évtizedes gazdag életében az Élettől sok jutalmat kapott. Mindenek előtt hű társat felesége, Marica néni személyében, szerető gyermekeket, hálás és hűséges tanítványokat, akik most mindannyian részesei lehetnek egy kis csodának, egy rendhagyó átváltozásnak, hiszen az írások szerint "a bölcs emlékezete épp oly kevéssé örök, mint a babáé, a jövőben elfelejtik hamarosan mind a kettőt." S valóban azt látjuk, számos nagyérdemű ember él közöttünk mellőzve és elfelejtve, mert az élőt az élők sohasem képesek igazságosan megítélni. De amikor jeleseink magunkra hagynak bennünket a földi életünkben, akkor sem törvényszerű az igazságosztás, mert ahogyan a latin mondás tartja: Memoria hominum labilis est - az emberi emlékezet múlékony!

S lám, mi most részesei és tanúi lehetünk annak, hogy a nagyobbrészt háládatlan világban is lehetünk hálásak és tisztességesek. Tehetünk azért, hogy a hétköznapok rohanásai közepette, ha itt visz el az utunk az Alkotmány utcában, feltekintve az emléktáblára, emlékeztessük a jövő nemzedéket: választott nép voltunk, akiknek szent a múltja és szent az öröksége, egykor lélekszámban és erőben is nagyok voltunk s ha évszázadokon át "mindenfelől szorongatnak is minket", a múltunkat megbecsüljük, szellemi vezetőink emlékét megőrizzük, tanításaikat éltetjük és tovább adjuk, Tudunk a Mester szemével és szeretetével látni, érezni és cselekedni.

Mert ez a kőtábla ragyog anélkül, hogy bearanyozták volna. Az aranynak nem kell aranyozás.

(Elhangzott 2000. október 19-én)

A történész hivatása és felelőssége


László Gyula: Múltunkról utódainknak című könyve kapcsán

A múlt ismerete nem annak a visszaállítására vezet. A múltbéli eseményeket a történésznek újra kell játszania, magyarán: bele kell magát élnie a múltba. A történész forrásai minden időben a következők: emlékek, emlékezet és a forrásokat létrehozó tekintélyek. Ha e három forráscsoport egybevág, akkor megközelítettük a történeti igazságot, de valójában a felsoroltak egyikétől sem függ az igazság. A történeti igazság alapja, ha elismerjük, ha tagadjuk, a történész meggyőződése, ha ezt egyeztetni tudja a korábbi tekintélyekkel. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy mindent el kell hinnünk, amit a történészek leírnak. Nem, egyáltalán nem, hiszen a történelemben nincsenek végleges eredmények. Ily módon a történetírás sajátos tudomány, amely egyben autonóm tudomány is. A forráscsoportok állításait nem kell mindig és nyomban elfogadni, hiszen az írott forrásokban gyakran feltételezett tények sorakoznak, ám a forrásokon mégsem szabad soha önkényesen változtatni! "A forrás (a tekintély) lehet szószátyár; csapongó, pletykás és botránykeverő, elnézhetett, elfelejthetett vagy elhallgathatott, tudatlanságból vagy szándékosan elferdíthetett tényeket, de ezekre a hiányosságokra a történésznek nincs orvossága." A történetírás feladata a történtek ábrázolása, mintegy felidézése, de az egykor valóban megtörtént dolgoknak csak egy csekély része jeleníthető meg az érzéki világban, a többit, ahogyan Humboldt mondta, ki kell találni, ki kell következtetni. A történelmi kutatásnak nem maga a múlt a sajátja és lényege, hanem ami a múltból itt és most még hasznosítható, ami még belőle nem múlott el. A történész tehát teremtő. Régen is az volt az igazi történetíró.

A történésznek a lehetőségei és képességei szerint össze kell gyűjtenie az adatokat, a tényeket, de a rejtett, szellemi és lelki elemeket csak történeti intuícióval képes megjeleníteni. Az igazi történésznek tudnia kell ábrázolni, elbeszélni, érdekesen előadni, mégpedig lehetőleg magas művészi fokon. Mert ha ezekre nem képes, akkor csak adatgyűjtő, akkor nem múltépítő mester, hanem csak kontár históriás-kisiparos. A histórikus tehát, amint az antik világban tartották, rhétor és poéta egy személyben, aminthogy a história is: tudomány és művészet egyszerre. A művészet egyúttal szépség.


Aligha találnák igazabb és szebb példát minderre László Gyula régészprofesszor személyénél, aki -s ez meglehetősen széles körben ismert -a szó minden értelmében művész és tudós is volt egy személyben. Nála és benne egymásra lelt az értelem, a tudás és a szépség.

De akkor most szembe kell néznünk jónéhány kérdéssel, így mindenek előtt azzal:

- hogyan állapítsuk meg, ki a tudós?
- hogyan mérjük a teljesítményeket?

- elégséges-e a könyvek és tanulmányok megjelentetése, avagy szükséges olyan képesség is, amelynek a segítségével az érdeklődő (nem szakember? olvasók és hallgatók szélesebb köreire is hatni tudunk?

-Lehet-e tudós valaki, akinek nincsenek tanítványai, aki nem tud vagy nem akar tanítani?

-Egyáltalán: mi az "Igazi tudomány és mi az áltudomány?

-Különbséget kell-e tennünk a természettudományok, a humán tudományok és a társadalomtudományok között az értékeléskor?

- Szabad-e külön kezelni a nemzeti tudományokat s egyáltalán vannak-e, lehetnek-e nemzeti tudományok?

-Nos hát ki a tudós?

-Akit a hazai és nemzetközi szakma elfogad, de akit ugyanakkor ismer, elfogad és megbecsül a művelt értelmiség és az érdeklődő nagyközönség is! Az igazi történettudomány soha és sehol nem fordíthat hátat az olvasóknak és a hallgatóknak, hiszen hatni akar se cél érdekében igyekszik a közönségének a gondolkodását befolyásolni. Csak akadémikusi fennköltséggel lehet tudományos e mércének tekinteni mennyiségi mutatókat, mint például a könyvek és cikkek száma, a hivatkozások száma, a konferenciákon szereplések száma, a tudományos tisztségekben elfoglalt helyek száma, etc. Mégpedig azért nem érvényes és valós ez a méricskélés - noha László Gyula az ilyen megmérettetést is könnyedén kibírja, mivel harminc önálló könyve és 800 tanulmánya van - mert a kinevezett "mértékadó tudósok" és tudományos bürokraták döntik el a megjelentetéseket, a szerepléseket és a tisztségeket.

Mivel a társadalomtudományok eredményei mindig objektíve ellenőrizhetetlen értékítéletekből állanak, sokkal nehezebb megítélni, hogy egy történeti, régészeti, művészeti, művészettörténeti vagy vallástörténeti témában mi a tudományos érték és mi az áltudományos maszlag vagy a sejtelmes ködbe burkolt butaság.

A társadalomtudományok módszertanát nem túlságosan nehezen, viszonylag rövid időn belül, el lehet sajátítani, ámde a szellemét nem. Mályusz Elemér így nyilatkozott erről: "Ma már a kisszerű bonczolgatásokban leljük kedvünket, hogy ne mondjam, keressük a mulatságunkat, mint aminő az analízis azon legújabban divatossá váló neme, hogy szétszedve inkább, semmint összeállítva, múltunk épületköveit... azt, amit nemzetünk erős kézzel egységessé alkotott, kísértgetjük, mennyire lehetne elemeire szétszedhető. Mi volna rajtunk még idegen, amit mások e! nem vettek vagy még mi oda nem adtunk. Ez a legújabb szellemes nemzeti mulatság... mennél kisebb töredékre szedhető a nemzet által századokon át emelt nagy alkotmány."

László Gyula magáról így vall: Nem vagyok adatgyűjtő természet, bár becsülöm azokat, akik ebben lelik alkotói örömüket" Ma is szép számmal vannak vaskos művek sokezer lábjegyzettel ellátva, ám hiányzik a tehetség és a mérce! A tehetség isteni adomány, az alkotóképesség különleges kiváltság, érthető annak a sértődöttsége, aki híjával van mindkettőnek. Ezért volt László Gyula mindvégig támadások és gúnyolódások kereszttüzében. Mert különösen veszedelmes az az ember, aki eredeti gondolatok kimondására vállalkozik s különösen jaj annak, aki új felismeréseit vagy felvetéseit a művelt és értő közönség előtt is hirdetni merészeli. Tudományos karrierjének meg egyenesen vége van akkor, ha nemcsak kitűnő gondolkodó, de kiváló előadó is, aki gondolatait érdekesen és lebilincselően tudja előadni. S László Gyula ebben is példa és örök mérce. Negyven évig verhetetlen volt a katedrán, ám mára széke elárvult emlék, amelyben kicsinyke személyiségek feszítenek. Mályusz Elemér 55 évvel ezelőtt leirt szavai egy elképzelt vádbeszéd első sorai is lehetnének: "A korszellem egyetemi katedrára dobott olyanokat, akik legfeljebb szakértő serfőzők vagy szorgalmas trencséni drótosok lehettek volna. A korviszonyokban rejlik tehát az ok, hogy a történetírói tevékenységhez elégnek látszott a kutatás technikája, a módszernek az elsajátítása és sok történész beérte azzal, hogy patikus módjára receptet tartva maga előtt, vegyítgesse össze forrásainak adatait."Ahol valósággal iskoláknak kellene működniük, ott egy-két magára hagyott ember küszködik,.... viszont jelentéktelen problémák szálait szövik és oldják az önálló gondolkodásra képtelen napszámosok."

Manapság is eléggé nagy azoknak a társadalomtudományokkal foglalkozóknak a száma, akik úgymond - ragaszkodnak a triviális evidenciákhoz, tárgyakat méricskélnek, formákat hasonlítgatnak, leírásokat sorolnak egymás mellé, nyilvánvalóságokat hangoztatnak, ezernyi lábjegyzetre hivatkozva, történelmi közhelyeket ismételgetnek.

Mi tehát a tudós igazi mércéje? A történelemben is érvényes az igazság keresése, az egykori valóság megismerésének az igénye, ám az alap: a fennálló nemzet egészének az érdeke lehet csak. A jelenben élők igényeiből kell kiindulni. A ma a tegnap fia és a holnap atyja!

Nem tántoríthat el minket senki és semmi attól, hogy a történettudományunk nemzeti történetírást műveljen, ahogyan 115 esztendővel ezelőtt Ipolyi Arnold fogalmazott: "Az államot a nemzeti történet szelleme hassa át, hogy a nemzetet a történelem formálja, képezze a történettudat által, melyet semmi egyéb, még a legmagasabb anyagi jólét vagy műveltség sem pótolhat. A folytonos hagyomány száll nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra, a feljegyzésekben és a történelemben, a regében és a hagyományban, a hősdalban és a köztudatban.....Csak ez az, ami a nemzeteket mint folytonos tanúság áthatja és fenntartja a válságok perceiben s a terhes nagy korszakokon át. A történelem lehet egyedül a nemzeti lelkesedésnek, az erőmerítésnek valódi kútforrása, mert nélküle a hazafiság nagyobbára csak üres rajongás."

Se célokhoz László Gyula professzorra, sőt sok László Gyulára volna szükségünk, hogy a magyar kultúra, a magyar szellem történetét ne olyanok írják meg állandóan, akik csak félig érzik magukat magyarnak!

A mi népünk egyénisége is szent és sérthetetlen. A történésznek tudnia kell, hogy a történelmi Magyarország területe: szent terület, a Kárpát-medence Európa közepe- szíve. S most a fő feladat a határon belüli nép felemelése és a határon kívülre rekesztett magyarság védelme! 1100 éves itt létünk 1100 éves államot és 1000 éves keresztény királyságot jelent. De tudjuk, s elsősorban éppen László Gyulától tudjuk, hogy gyökereink egész Eurázsiára kiterjednek. Nagy Mesterünk így fogalmazott: "mi summája vagyunk az eurázsiai népnek". Kezdeteink a szkítákig nyúlnak, társaink voltak a húnok, testvéreink az avarok. A kettős honfoglalás elmélete tovább finomodott, tovább erősödött. A magyar nyelv ma már -a nyelvünket átvevő, tőlünk minden másban idegen kis finn jellegű néptöredékeket leszámítva - magában áll. Az igazán nemesen liberális és őszintén demokrata gróf Széchenyi István is így érvelt 1835-ben: "A magyar e nagy világ terén egyedül áll, bár éljen, bár vesszen, örömet tele rokonvér nem oszt, könnyüket érte rokon vér nem hullat. Magyarország minden népeinek van rokona odakünn, csak a magyarnak nincs az egész világon sehol. Még határtalan Ázsiának, egykori hazájának közepette sem találtatik egyetlen rokona sem többé."

Ne féljünk tudni, átérezni és hangoztatni, hogy "a magyar nemzet volt az, amely a történelmi eseményeket véghez vitte e hazában....és ezzel új történetet is alapított. Ez a történet vele kezdődik és vele emelkedik. Ő vitte és hordozta annak minden eseményét. Ő volt a vezérlet, ő nyomta rá neve és szelleme bélyegét. A magyarságon megtört az idegenek népolvasztó ereje." Csak így tudtuk átvészelni a katasztrófákat. Klebelsberg Kúnó gróf mondta volt: "a magyar a katasztrófák nemzete, így egyetlen század sem múlt el anélkül, hogy a lét és nemlét kérdése elé ne állította volna a nemzetet!"

Hiába vésette a magyar országgyűlés 7896. júniusában márványtáblára: "a magyar Szent Korona országainak törvényhozása vallásos áhítattal ad hálát az isteni gondviselésnek, hogy az Árpád és vitéz hadai által megalapított hazát oltalmába fogadta, fejedelmeit bölcsességgel, népét erővel és önfeláldozó hazaszeretettel megáldotta és az országot jó és balsorsban segítve, annak létét ezer éven át sok viszontagság közepette is fenntartotta", -a márványtáblát a szovjet megszállás után összetörték, bízva a költői látomás megvalósulásában:

Hóhéroddal ne alkudozz
Kirablódnál ne tiltakozz...
Nyugodj meg hát, Petőfi népe,
És térdre, magyar, térdre!

(Szentmihályi Szabó Péter)

Ez ellen is küzd László Gyula minden sora, minden szava, egész nagyszerű életműve. Mindig szót emelt például nemzeti krónikáink becse és hitele mellett, mert ahogyan Ipolyi Arnold mondotta: "A nemzeti érzés az, amely már krónikáink egyediségét megalkotja. Méltó büszkeséggel tekinthet rá minden magyar szem, mint a nemzeti nagyságnak avatott tudatos se mellett költőibb lendületű emléke egy országban sincs, mint aminőt mi bírunk. Nem átallom kimondani, hogy egyedül állanak e tekintetben a maguk nemében a középkorban."

S a közmegegyezésen alapuló un. "mérvadó hivatalos tudósok", élen az 1941-ben Hóman Bálint által alapított gr. Teleki Pál Tudományos Intézet jogutódjával (de nem szellemi örökösével!) a Magyar

Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetével, amely intézet az alapító és a névadó szellemiségét máig ridegen elutasítja magától oly annyira, hogy Hóman Bálintot - Orsós Ferenccel és Bakay Lajos orvosprofesszorokkal egyetemben - mindmáig sem rehabilitálták, akadémiai tagságukat nem adták vissza, nem tudja értékelni a nemzeti irányvonalat, nem tartja szükségesnek és ennélfogva kötelességének, hogy fellépjen a magyarellenesség ellen. Tűri, hogy némely vakbuzgó és törpelelkű tagja és társintézményeinek hasonló szintű tagjai - éppen a tudomány nevében (!) - fellépjenek minden ellen, ami a magyar múlt, a magyar hagyományok, a magyar önismeret és öntudat megtartását és megerősítését jelentheti.

S csak akkor tudjuk igazán értékelni a "Múltunkról utódainknak" két vaskos kötetét, ha nem feledjük, hogy a többiek - és nem kevesen - azért küzdenek, izzadnak, hogy mindazt elvegyék tőlünk, amit László Gyulától örök tulajdonul kaptunk. Vessék egybe bármelyik László-kötetet például az 1998-ban újra megjelentetett "Szkítiától Lappóniáig" c. könyvvel, amelynek írója, Domokos Péter úgy tartja, és azt hangoztatja, " hogy a honfoglaló magyarok csak egy módon maradhattak fenn, ha alkalmazkodtak környezetükhöz, feladják szokásaikat, hagyományaikat, s erőszakkal is kitörlik emlékezetükből múltjukat, (de nyelvüket nem!). Nem kellett sok idő ahhoz, hogy az új viszonyok között majdnem minden szálat elszakítsanak, amely őseikhez, egykori szomszédaikhoz kötötte őket, s támpontok nélkül maradván elfogadták, átvették az európai sugalmakat."

Így kell minékünk szépen besorjázni az egyen-nemzetek közé és óvakodnunk a "magyarkodás pestisétől", szigorúan igazodni a "valódi történész nagyságokhoz", akiket címeik és rangjaik a legmagasabb polcokra helyeznek. Nem úgy vannak ők, mint László Gyula, aki 88 esztendős, gazdag élete jutalmául sem kapta meg az akadémikusi címet!

De kárpótoljuk magunkat Ady Endre soraival:

Urak és hölgyek, tudják-é mi a,
Ekkor megnézik, hogy áll a lista
Ha ünnepel az Akadémia?
Bejön egypár új akadémista

Nincs akkor ankett, nincs akkor bankett,
E díszes tisztet olyanoknak osztják
E szent intézet részvényese bank lett,
Akik tudják, hogy hogy él az osztják

Megállapítják, hogy áll a mérleg
És a cseremisz mit szokott enni
Szépen kiosztják a nyereséget,
De túl okosnak nem szabad lenni!

Résztény szerint jut minden tag úrra,
Urak és hölgyek, tudják-é mi
Több mint angol, jut egy árva búrra.
Így ünnepel az Akadémia.

S talán elégtétel lehet mindannyiunknak és magának Professzor Úrnak is ott fenn a csillagok honában, hogy a jelenlegi háromszáz akadémikus közül hánynak a nevét ismerik a magyar történelmet szerető és olvasó emberek, és mily sokan vannak, akiknek éltük fogytáig bibliája és kézikönyve marad László Gyula valamelyik könyve. A most újra kiadott kilenc könyv - úgy véljük - csak a kezdet, a nyitány, mert nagyon is fontos volna újra kiadni a koronázási jogarról szóló nagy tanulmányát, A koroncói lelet és a honfoglalók nyerge c. monográfiáját, a Szent György szobor lószerszámjáról szóló művét és nem utolsó sorban végre magyarul - félévszázad késéssel (!) -a nagy avar könyvét, amely francia nyelven jelent meg.

László Gyula könyvet is aképpen írt, ahogyan beszélt s úgy is hat ránk minden sora. S bár ő többször kijelentette: "legnagyobb becsvágyam, hogy még életemben elfelejtsenek", ezt mindannyian úgy értjük, soha ne feledjük el azt, aki kérte, hogy feledjük el. De e kérést egyébként sem lehetne teljesíteni, mert minden könyvében benne él hathatatlanul.

(Megjelent: Itt élned kell... Tíz éves a Palóc Társaság. Ipolyság, 1999, 89-94.)

Egy magyar tudós maradandó életműve:

László Gyula régész

1. Szemlélet és módszer forradalmi változása a régészeti kutatásokban az 1940-es években

László Gyula a magyar régészet egyik halhatatlan nagysága, akinek rendkívüli tehetsége és öntörvényű kutatási módszere őt már fiatalon kiemelte a hazai és a nemzetközi régészek közül. 1910-ben Kőhalmon született és valóban egy negyedszázad múlva egy magányos kőszirt lett, aki előbb ösztönösen, majd később tudatosan, a maga korában egy egészen új történeti-régészeti kutatási és értelmezési szemléletet teremtett.

Az archaeológia Magyarországon a XX. század harmincas éveinek a derekán és a negyvenes évek elején még csak egy évszázados múltra tekintett vissza, hiszen az első fontos magyar sírlelet 1834-ben került elő Benepusztán. S nem jelkép-e az, hogy László Gyula pontosan száz év múltán, 1934-ben lépett színre, mint a Magyar Nemzeti Múzeum díjtalan régész-gyakornoka?

Ekkoriban a régészeti ásatások igen kezdetleges módszerekkel folytak s ennek megértéséhez elég, ha fellapozzuk Móra Ferencnek, a szegedi múzeum legendás igazgatójának és a nagy magyar írónak, mondjuk az "Utazás a földalatti Magyarországon" c. könyvét. A véletlenül előkerült leletek javát és szebbjét összegyűjtötték és bevitték a múzeumba, de nemigen törődtek azzal, hogy megfigyeljék és rögzítsék a lelőkörülményeket, nem gondoltak arra, hogy egy-egy sír leleteit együtt tartsák, hogy a sírokat lerajzolják és lefényképezzék s azzal még kevésbé törődtek, hogy a múlt emlékeit úgy értelmezzék, mint az egykori élet emlékeit. Általános volt a tárgyak, a leletek összehasonlítgatása (tipológia), párhuzamok keresgélése (analógiák) és a művészetileg értékelhető (szép) emlékek leírása.

László Gyulának szerencséje volt, mert kortársa és munkatársa lehetett a magyar régészet egyik meghatározó személyiségének, Fettich Nándornak (1900 - 1971), aki éppen olyan tálentummal bírt, mint ő és aki első mestere fett.

Fettich Nándort az Isten különféle jeles képességekkel áldotta meg, így kiváló nyelvérzékkel, nagyszerű rajzkészséggel, elsőrendű kézügyességgel, zenei tehetséggel és kemény rendező rendszeretettel. Nem csoda, hogy 29 évesen egyetemei magántanár, 38 évesen a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Kiválóan zongorázott és csellózott, bámulatos ötvösműveket alkotott, remek elemző rajzokkal kápráztatta el a szakmát és a nagyközönséget. Ő volt az első magyar régész, aki az ásatásokat pontosan dokumentálta, a lelet-együtteseket együtt tartotta, a megfigyeléseit rögzítette és a jelenségeket sokoldalúan elemezte. De túlságosan hozzátapadt a tárgyakhoz, egy kissé fetisizálta a leleteket: kardokat, csatokat, bögréket látott elsősorban s nem a mögöttük álló embert. Nem az egykori teljes élet érdekelte, hanem a tudományos összefüggések. S volt még egy fogyatékossága, noha rendkívül szuggesztív egyéniség volt, mégsem tudott magával ragadóan előadni s ezért nem szívesen oktatott s nem fordított kellő figyelmet szellemi kultúránk közkinccsé tételére.

Fettich Nándor nyomban felismerte László Gyula eredeti tehetségét, tudta, hogy a Képzőművészeti Főiskolát végzett művész-ember ugyanolyan ritka kvalitásokkal bír, mint ő, mert igen magas színvonalú grafikákat alkot, rendkívüli elemző készsége van, s annak ellenére, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen csak két évet járt, hatalmas ismeretanyagot halmozott fel 25 éves korára. Ugyanakkor kiváló előadó és közérthető stílusban író szakember.

Útjuk egy darabig közös volt, noha László Gyula csakhamar színt vallott s kezdett elfordulni a reálarchaeológiától, mert a leletek száraz összehasonlítgatása egyáltalán nem vonzotta. "Kiherélt tárgyfétis imádó nem leszek!" - mondotta. Később többször kifejtette: "Nem vagyok adatgyűjtő természet, bár becsülöm azokat, akik ebben lelik alkotói örömüket. De egyetlen kor sem kardokból és csatokból állt." Hamar észrevette, hogy a szakma és a nagyközönség között szakadék tátong, ezért kezdettől igyekezett érthetően, szabatosan és szépen fogalmazni mind szóban, mind írásban. Tudatosan törekedett arra, hogy közel férkőzzön az emberek lelkéhez, noha magánéletében nagyon is zárkózott volt, elsősorban rendkívüli érzékenysége miatt. Hasonló, kőszikla-típusú embereket, tartósan, nehezen tudott elviselni. A két nagy régész-egyéniség, Fettich Nándor és László Gyula a negyvenes évek derekára elhidegült egymástól. Később Méri István is elmaradt mellőle, de a legtehetségesebb, legönállóbb tanítványaival sem volt mindig felhőtlen a kapcsolata. A legtündöklőbb fényességnek is vannak árnyoldalai.

László Gyula szorgalmas, törekvő ember volt, maga így vallott erről; "A szüleim örökké munkálkodó szorgalma folytatódott bennem, csakhogy az eke helyett az ásatásokon dolgoztam, a kaszálás helyett az eszemet törtem, házkörüli dolgok, építés, erdőlés helyett sokat olvastam, merthogy a régészet is éppoly nehéz szorgalmi feladat, akárcsak a föld művelése és a mindennapok gondozása."

Az egészet akartam! - mondotta számos alkalommal s ennek rendelte alá gyakorlati tevékenységét is. 1934-től 199-ig eltelt 64 esztendő alatt valójában nem sok helyen ásatott. Alanyán, Kiskőrös-Vágóhíd, Szebény, Homokmégy, Üllő, Visznek, Csákóerény, Kolozsvár-Zápolya utca, Bodrogszerdahely, Csongrád-Felgyő a legfontosabb lelőhelyek, de ezek közül sem dolgozta fel a legfontosabbakat (Csákóerény és Felgyő). Az élet érdekelte és nem a rozsdás régiségek, bár kétségtelenül vesztesége a magyar régészetnek az elmaradt néhány monográfia.

Az ásatásainak egészen új légkörét jól példázza a Kolozsvár-Zápolya utcai feltárása. Észak-Erdély visszakerülése után, 1940-ben az Erdélyi Tudományos Intézethez került, majd Roska Mártonnál megszerezte az egyetemi magántanári címet, 31 évesen. 1944-ben azután megkapta a rendes egyetemi tanári kinevezését. Közben lehetővé vált a Kovács István által megkezdett Kolozsvár-Zápolya utcai X. századi magyar temető feltárásának folytatása. S amikor 1942. szeptember 20-án sor került a 10. számú harcos sír in situ kiemelésére és a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeumba való beszállítására, László Gyula nagyon is támogatta, hogy vitéz ősünk földi maradványait ünnepi külsőségek közepette emeljék fel. A halottat Kömöcsi Pál hóstáti gazda udvarán ravatalozták fel. Az ágyútalpra tett koporsó mellett ott állt László Gyula oldalán vitéz Horváth Győző tábornok és két szakasz huszár, mint díszőrség. A múzeumban pedig nem kisebb személyekből álló a fogadó-bizottság várta a menetet, mint gróf Bánffy Miklós, Mészöly Gedeon egyetemi rektor, Kelemen Lajos levéltári főigazgató, Szász Ferenc alispán és Vásárhelyi László alpolgármester. Nem túlhajtott cifraság volt ez, hanem annak kifejezése, hogy népe és hazája iránt a tudós is elfogult lehet vagyis szeretheti a nemzetét. "Ezt a földet a magyar ember teremtette olyanná, amilyen ma, tehát a föld az ő nevelése s ő a föld neveltje. A magyar ember és a magyar föld elválaszthatatlan egységgé lett s így a föld még akkor is a magyar nép kizárólagos és megválthatatlan tulajdona, ha esetleg ma nem neki ad most kenyeret."

Aki nem érzi át ennek a gesztusnak a tisztaságát és sallang-mentes fennköltségét, az nem érti azt sem, hogy miért térdeltünk le mi is Somogyváron Szent László király 1973-ban előkerült sírhelye előtt. László Gyula 34 éves korában, már komoly szakmunkákkal a háta mögött (különösen jelentős volt a Koroncó könyve 1942-ben!) megírta a Honfoglaló magyar nép élete c. művét, mégpedig 1944. január 15. és 1944, március 14. között. Valóban úgy írt, mintha mondaná, hiszen az 512 oldalas kötetet 56 grafika és 45 képes tábla egészítette ki. Óriási siker lett ez a könyv! Elnyerte a könyvnapi tízezer pengős nagydíjat s egymásután öt kiadást ért meg a Püski-féle Magyar Élet Kiadónál. Igazi népkönyvvé vált.

A könyv máig ható igazi értéke és ereje a módszertana, de még inkább a szellemisége, tehát nem az adatai az időtállóak. Manapság is sokszor és sokan bírálják a könyvet, elsősorban a törpelelkű kézműves-régészek és az adathalmozó történeti-kisiparosok kötnek bele a részletekbe, nagy hévvel cáfolják meg a nagycsaládi rendet, kritizálják a temető - halott falu képzetét, s elvetik a keleti szerves műveltség hatását. Volt olyan bírálója, aki a honfoglalást katonai garnizonok létesítésének képzelte, ahol alig éltek asszonyok és gyermekek (414 férfire csak 163 asszony és 59 gyermek esett.). Ám a tényeket László professzor úr így foglalta össze: "Semmi sem kényszeríthet arra, hogy a fajtám javára túlozzak, de arra sem, hogy az értékeit letagadjam!" Nyilvánvaló, hogy az alkotáshoz, legyen az írás vagy művészeti tárgy, nem elég a tehetség, ahhoz lélek és hit is kell. A hit egyébként a maga sajátos módján tény is, így kell vele számolni. Az egykori életet csak alkotó fantáziával képzelhetjük el, a múltat vissza kell álmodni.

A részleteket alaposan kell kutatni, összegzés nem létezhet részletkutatások nélkül, de népünk igaz története nem állhat tárgytípusok, sírformák és pénzérmék végtelen felsorolásából. Az egykori teljes élet képét kell felidéznünk, vállalva a tévedések lehetőségét is. A múltnak bennünk kell újjászületnie.

László Gyula negyven esztendőn keresztül tanított. Mindig ugyanazt, a magyar nép igaz történetét, s mégis mindig másként. A katedrán verhetetlen volt. Ezért a képességéért is számos szaktársa gyűlölte s igyekezett megalázni őt.

1949-ben Kolozsvárról visszarendelték Budapestre, mivel magyar állampolgár volt, de a megígért egyetemi katedrát nem kapta meg a Pázmány Péter Tudományegyetemből lett Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, csak óraadó tanárként működhetett 1957-ig.

László Gyula közvetlenül nem politizált, de közéleti embernek tartotta magát, különösen 1940 -1949 közötti időben. A legtöbbre azonban az alkotói nyugalmat becsülte, mert maradandót csak az értelem és az örök szépség teremthet. A magyar tudományos közélet életében tisztelte, de nem igazán becsülte őt. Csaknem hatvan esztendősen kapta meg a tudományok doktora fokozatot, de ennél többre nem érdemesítették. Nagy dilettánsnak tartották, mint azóta is mindazokat, akik képesek és hajlandók történetkutatókként is hazafiak lenni. László Gyulának vannak adatai, amelyek elévültek, ám hitvallása, hogy a magyar választott nép, amelynek szent a múltja, könyveiben bibliai kinyilatkoztatás maradt. Mert a könyv éppen annyi, mint az ember, a könyv valóság s ha a szerzője László Gyula, akkor a halhatatlanság megtestesítője is.

(Elhangzott 2003. május 27-én Budapesten a MOM Művelődési Központban.)

2. Szkíta-hún hagyományok vagy finnugor őstörténet?

A hosszú, forró nyár ernyesztő bágyadtsága után mindannyiunknak szellemi felfrissülés visszatérni László Gyula hatalmas életművéhez, amely minden magyarul érezni, gondolkodni, viselkedni kész és képes ember számára kimeríthetetlen kincsesbánya. Nem azért, mert könyveinek, tanulmányainak, cikkeinek minden sora kőbe vésett igazság volna, ilyet a legendásan szerény tudós sohasem gondolt sem magáról, sem másokról, hanem azért, mert egy hatalmas ívű kutatói életpálya mindannyiunknak támasz, mankó és útjelző lehet, kivált, ha egészében vizsgáljuk a ránk hagyott örökséget s azokat a munkáit is nagy figyelemmel és megbecsülő jóindulattal olvassuk, amelyekben a hivatalos, mérvadó irányzathoz igyekezett igazodni.

Nyolcszáznál több munkája közül - kétségtelenül - egészen sajátságos helyet foglal el az "Őstörténetünk legkorábbi szakaszai" c. könyve, amely 1961-ben látott napvilágot, a fogalmazványa viszont több mint félévszázaddal ezelőtt készült. Azért foglal el különleges helyet ez a könyv László Gyula életművében, mert a finnugor rokonság kérdéskörével foglalkozik.

1953 táján a történettudomány képviselői számára is szinte elviselhetetlenül komor és rideg légkört teremtettek a hatalomra jutott kommunisták, mindenek előtt Molnár Erik, Andics Erzsébet, Ortutay Gyula és társaik, akik minden vonatkozásban különböztek a korábbi vezetőktől, gr. Teleki Páltól, Klebelsberg Kúnótól vagy Hóman Bálinttól. A korábbi értékrendet teljesen felrúgva teremtettek új helyzetet. Hóman Bálintot, mint életfogytiglani börtönre ítélt politikust 1951-ben a váci börtönben az ávós keretlegények halálra kínozták, a XX. század legnagyobb magyar történészét, Mályusz Elemért elűzték az egyetemről, mindazon társaival együtt, akik nem fordítottak köpönyeget, mint például a magyar szellemtörténeti iskola egyik korábbi képviselője, Elekes Lajos, akiből vad marxista lett s később a szegedi Kristó Gyula tanítómestere.

László Gyula 1949-ig Kolozsvárott élt, Budapestre visszatérte után azonban koholt vádaskodás alapján kiszorították a tudományos életből. Súlyos bűnként rótták fel néki, hogy 1941. decemberében és 1942. januárjában - Fettich Nándorral és Tagán Galimdzsánnal együtt - hat hetet töltött a német megszállás alatt álló Kijevben, a Történeti Múzeum anyagának megmentése végett, de nem felejtették el az 1943-as szárszói, a bátrak találkozóján elmondott nevezetes előadását sem.

Az 1944-ben megjelent A honfoglaló magyar nép élete c. könyve utáni első monográfiáját az avarok társadalmáról írta meg, amelyet azonban a hivatalosan kijelölt bírálók (elsősorban az irígyei!), a magyar tudományos életben addig ismeretlen és példátlanul heves indulatokkal telített kicsinyes viták után csak 1955-ben engedtek megjelenni, de ekkor is csak idegen nyelven, az addig szokásos kétnyelvűség helyett: (Études sut I'histoire de la societé des Avars.). Talán tudatosan foglalkozott az avarokkal, elkerülendő az ötvenes évek elején (1953) Molnár Erikék által kiprovokált őstörténeti vitában való állásfoglalást. Molnár Erik és csoportja által képviselt a dravida-munda rokonság-elmélettel szembehelyezkedett a nyelvészek, történészek és régészek javarésze s a kutatók éppen a finnugor rokonsággal és származás-elmélettel igyekeztek érvelni. Ez a szovjet ideológusok számára elfogadható érvelés volt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a magyarság finnugor rokonsági és származási teóriája kommunista találmány lett volna. Nem, erről szó sincsen, hiszen a magyar történettudomány hivatalos álláspontja is ez volt 1945 előtt, de valójában már a kiegyezés óta.

A Hóman-Szekfű-féle Magyar történet (első kiadása 1929-ben, a második 1935-ben) első kötetében is az olvasható, hogy a finnugor nyelvű magyarok elődei (az előmagyarok) a Kr.sz. előtti első évezred második felében, tehát a szkíta korban is a tajga és a ligetes sztyeppe közötti erdős területen éltek az Urál vidékén s gyűjtögető, halász-vadász életmódot (!) folytattak, majd a Kr.sz. utáni V. században egy török nyelvű nép szolgáikká tette az előmagyarokat, miközben összeházasodtak a finnugor nyelvű asszonyokkal s ennek folytán elsajátították az asszonynép nyelvét, cserében viszont megtanították az előmagyarokat az állattartásra. Ennek a nyelvcserés teóriának több jeles híve volt, mint például László Gyula egykori Nemzeti Múzeumi főigazgatója, gr. Zichy István.

Ahhoz azonban, hogy megérthessük László Gyula egyetlen finnugor témájú könyvének hátterét, fel kell idéznünk az 1950-es évek második felének légkörét.

Szépséges forradalmunk vérbefojtása után az egyetemen még mindig csak megtűrt, megbízott előadó tanár volt, jóllehet mindenki professzor úrnak szólította. Úgy látszik az igazi professzort nem a hivatalosság teszi azzá, aki. Ez manapság is így van. Ellenségei arra hivatkoztak, hogy a szovjet rendszerű minősítésnek sem felelt meg, hiszen a kandidátusi fokozatra sem tartották méltónak, sőt a pictor archaeologicus-nak (Pesti János kifejezése) szabályos régész végzettsége sincs, mivelhogy a régészet szakon mindösszesen csak két évet végzett.

Amikor én 1958-ban először csak hallgatója, majd később tanítványa lehettem, egyetemi főelőadásának egyike éppen a finnugor őstörténet volt. Tulajdonképpen az Őstörténetünk legkorábbi szakaszai c. könyvének anyagát adta le. Semmiképpen sem volna igaz, ha bárki azt sejtetné vagy sugalmazná, hogy a finnugor őstörténet szovjetföldi emlékeiről szóló munkája politikai megfontolások alapján készült volna s nem alapos és hiteles kutatások révén. Tudósi tisztességével ez súlyosan ellenkezett volna. László Gyula éppen azért szentelt éveket a finnugor-kérdés tanulmányozásának, mert alkotó elméje észrevette, hogy a nyelvészek erős egyoldalúsággal és súlyos elfogultsággal, lényegében kisajátították az egész magyar őstörténetet s mindent a nyelvcsalád-elmélet és a nyelvhasonlítás szabályai és szempontjai szerint kívánnak magyarázni és értelmezni. Ugyanakkor az is tény, hogy az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a későbbi nagy művei semmiképpen sem jelenhettek volna meg.

Aki nem rest ezt a finnugor témájú könyvet elolvasni, megtapasztalhatja, hogy a szerző ekkor hitet tett a finnugor rokonságunk mellett s így fogalmazott: a magyarság zömének őstörténetét a finnugor nyelvek körében elfoglalt helye alapján kell keresnünk. A finnugor rokonságunk továbbra is biztos alapja őstörténetünk kutatásának.

Számos korábbi és még több későbbi munkája ismeretében szinte megmagyarázhatatlan ez az egyértelmű állásfoglalása, ámde egy igazi tudóst az is jellemez, hogy képes önmagával, önmaga korábbi nézeteivel is szembenézni, amint ezt tette például Hóman Bálint, aki utolsó, kéziratban fennmaradt munkájában, az Ősemberek, ősmagyarokban nemcsak feladta korábbi nézeteit, de egyenesen szembefordult a megcsontosodott finnugor rokonság-elmélettel! Ilyen lépésre igen kevesen képesek, mert valóban nagyon nehéz szembefordulni mindazzal a nézettel, amelyet hosszú évtizedeken át hirdettünk és tanítottunk s amelyeket kikezdhetetlen alapigazságoknak tartottunk. Ugyanakkor egy ilyen lépéssel szakmai érvényesülésünknek is egycsapásra véget vethetünk, mert aki letér a mérvadók által kicövekelt útvonalról, búcsút mondhat a karrierjének.

László Gyula világosan látta, hogy a finnugornak nevezett népek történetében sok a kérdőjel, igen sok a tévelygés, ezért először azt bizonyította be, hogy a magyar és a finn típusú nyelvet beszélő népek -a magyarok kivételével - kétezer éve a mai helyükön laknak, viszont ez a 60. szélességi fok feletti övezet nem lehetett az un. uráli őshaza helye, mégpedig azért nem, mert az utolsó előtti jégkorszakban ezt a térséget hatalmas és vastag jégtakaró fedte. Az un. életföldrajzi szókészlet alapján kiokoskodott un. uráli és un. finnugor őshaza eredetileg nem eshetett a tajga övezetbe, oda csakis később vándorolhattak. A közösnek mondott un. alapszókincsben nem is fordul elő egyetlen tajga-fa neve sem. Az un. finnugor kis népek nyelvében viszont a sztyeppe növényzetének nevei ismeretlenek. Ugyanakkor földművelésre és állattenyésztésre utaló közös szavaink sincsenek.

Ha a Volga-Káma-Csuszovája vidéke nem lehetett az un. finnugor őshaza, akkor keresni kell egy olyan területet, ahol a feltételezett ősi nyelvi egység létrejöhetett. Ez a térség azonban csakis egy igen nagy kiterjedésű terület lehetett, mivel az őskőkorban egy hat-nyolc fős embercsoport eltartásához 100-200 km2 -nyi terület volt szükséges. Éles szemmel vette észre, hogy az íróasztal mellett dolgozó nyelvészek a közös fa-, víz-, állat- és növényneveket a mai természetföldrajzi térképekre vetítették rá, holott a növénytakaró és az egykori állatvilág évtízezredekkel ezelőtt egészen más volt. Elsőként alkalmazta a pollenvizsgálatok eredményeit s arra a feltevésre jutott, hogy a feltételezett együttélés övezete az Oka folyó és a mai Finnország közötti nagy, cca.1500 km hosszú és 400 km széles térség lehetett, ahol a paleolitikum idején az un. szvidéri műveltség virágzott.

László Gyula ifjú korában is és az 50, évét betöltve is kritikus szemléletű ember volt s ezért egyáltalán nem véletlen, hogy 1961 után soha többé finnugor témájú monográfiát nem írt és nem jelentetett meg. Nyilván maga is észrevette az általa elkövetett hibákat (pl. a pollentérképek kapcsán) és hiányosságokat (hiszen művét könyvekből írta úgy, hogy egyetlen eredeti tárgy sem volt soha a kezében!), mégis azt gondolom, a fő ok másban keresendő. Egyrészt abban, hagy magányos kutatóként ilyen feladatra nem lehet vállalkozni, de még inkább abban, hogy a megcsontosodott őstörténeti teóriák nem igazi tudományos problémák. Lehetetlen feltételezni és elfogadni, hogy nemzeti hagyományaink és nemzeti krónikáink ennyire szöges ellentétben álljanak az egykori valósággal.

A nyelvészek szívós munkával és nagy erőfölénnyel idejét múlttá és kérdésessé tették a magyarság ősi származástudatát, tehát, hogy a szkíta-hún népek nagy családjába tartoztunk, ám a magyar nyelvtudomány megteremtőinek az anyanyelve nem a magyar volt (Josef Budenz és Hunsdorfer-Hunfalvy Pál), így a nyelvünket német kaptafára húzták és csak egyetlen irányban kutatták.

Krónikáink egészen mást mondanak a magyar nép eredetéről, mint a nyelvtudomány. Krónikásaink nyilvánvalóan sokat merítettek a néphagyományból. A magyar krónikák, mint dicső ősökről írnak a szkítákról és a húnokról s ez egyértelműen azt jelenti, hogy igenis volt saját ősi hún hagyományunk, hiszen a nyugatiaknak elítélő, negatív képük és emlékük volt a húnokról. Így tehát újra kell gondolni a hivatalossá tett őstörténeti elméleteket.

Nem arról van szó, hogy a finnekhez, észtekhez, lappokhoz, lívekhez, marikhoz, mordvinokhoz, komikhoz, udmurtokhoz, vogulokhoz és osztyákokhoz fűződő nyelvi kapcsolatok szégyelleni valók volnának, noha régen is és ma is sokan eleve elítélik és súlyosan nemzet-ellenesnek tartják a finnugor iskolát, hanem arról, hogy a kétségtelenül megállapítható nyelvi kapcsolatok magyarázatára más megoldások is lehetségesek.

S László Gyula ezen megállapítása korszakos jelentőségű, jóllehet mindmáig nem értékelték kellő mértékben és kellő módon! Ő ugyanis azt mondta: magam másfajta magyarázat- kísérletet dolgoztam ki, mivel a nyelvi rokonság úgy nem jöhetett létre, ahogyan a nyelvészek elgondolták. De akkor hogyan '' jöhetett létre, hogyan magyarázható a nyelvi közösség?

Egykor e népek különböző nyelveket beszéltek s a közös un. finnugor szókészlet jövevény náluk.

Tudom, folytatja László Gyula, ez a feltevés váratlan. Majd így folytatja: egy közlekedő nyelv (lingua franca) keletkezett és ez a közlekedő nyelvsor kapta meg később a finnugor elnevezést. Az ősnyelv a magyar lehetett!

A magyar nyelv tehát, amint Jókai Mór is vallotta, ősnyelv és szavaink 90%-a magyar eredetű! A magyar nyelvnek sok olyan hangja van, amely egyetlen un. finnugor nyelvben sincs meg. A magyar nyelv etimológiai szótárában szavaink zöme ismeretlen eredetű, de ez teljes képtelenség. Ezek a szavaink mind az ősnyelv szókészletéből valók. A közös szavak csak a kölcsönös megértést szolgálták. Összekötő, közlekedő nyelvként egy nagyobb nyelv szolgált s ez a nyelv a ma is legnagyobb lélekszámú népnek, a magyarnak a nyelve lehetett. Tehát. a magyarok nyelve mindig, legalább négyezer esztendeje, magyar volt. A szomszédos népek az átvett közös szavakat a maguk nyelvi szabályai szerint ejtették ki, A finnugor rokonság tehát nem ősi állapot, hanem későbbi alakulat. A ma érvényben lévő elmélet tudományos dogma, mivel a nyelvészeti alapon kigondolt őstörténeti elméletek sokszor lehetetlenségek.

Nagy kár és erősen sajnálatos, hogy a Mester ezen gondolatai nem váltak közkinccsé s a mára már betegesen megmerevedett finnugor származáselmélet hivatalos és hivatásos szószólói, mit sem törődve az egyre sokasodó régészeti és DNS vizsgálati eredményekkel, mint egy megállíthatatlan ima-malom kezelői, ismételgetik elavult téziseiket.

Mindebből egyenesen következik, hogy a legközelebbi rokonainknak tekintett obi-ugorok, akik paleo-szibirid és mongoloid alkatúak, nyelvcserével jutottak a nyelvükhöz s nekünk magyaroknak, az égvilágon semmi közünk sincs hozzájuk! A sok százezer szavas magyar nyelvből néhány száz szót vettek át, csak azokat, amelyekre szükségük volt a kapcsolatok fenntartásához s ezeket, a hozzájuk tartozó nyelvtani szerkezetekkel együtt, a saját nyelvi szabályaik szerint ejtették ki. Teljesen alaptalan az un. uráli és az un. finnugor alapnyelv feltételezése. Sem finnugor alapnyelv, sem finnugor zene, sem finnugor hagyomány soha nem létezett!

A modern nyelvtudomány már megtagadta a nyelvcsalád-elméletet, valamint a szabályos hangzóváltozás kiagyalt rendszerét s a magyar nyelv elfogulatlan elemzői újra felfedezik azt a tényt, hogy a nyelvünk teremtő gyökökre épített ragozó nyelv.

László Gyula szkíta-hún-avar-magyar etnikai láncról, ilyen szóösszetételben, szinte sohasem beszélt, mégis sejtetni engedte, hogy minékünk, magyaroknak sokkal több közünk van a szkítákhoz, a húnokhoz és az avarokhoz, mint bármely más népnek a világon. A mi őshazánk: Eurázsia, mi sajátos summája vagyunk az eurázsiai népeknek. Nem alaptalan tehát a krónikások szava s az is igaz kell legyen, hogy a magyarság nem egy gyökerű, hanem több népfajta keveredéséből jött létre. Különösen fontosnak tartotta a fehér magyarok és a fekete magyarok megkülönböztetését. A fehér magyarok lennének az onogurok, s ezt jelentheti a szár-szárd-szavárd szó is, a fekete magyarok pedig Álmos-Árpád népe, akiknek egy része törökül, más része ugyancsak magyarul beszélt.

A mai elismert történetírók, kivétel nélkül, határozottan elvetik a magyarság szkíta hagyományainak a gondolatát és elvetik a hún-magyar rokonság tételét is. Vitathatatlan tény, hogy amiben hiszünk, az nem feltétlen azonos az igazsággal, ám a történelemben a teljes igazság felderítése csaknem lehetetlen.

Hinnünk kell a krónikáinknak, hinnünk érdemes a hagyományainknak, hiszen a magyar, a bolgár, a hún, a szkíta, a szarmata egyaránt a szarvas, ha úgy tetszik a Csodaszarvas népe, a Csodaszarvas Ősanya népe. Erre vonatkozóan mind a Kárpát-medencében, mind Dél-Oroszország földjén, mind Közép- és felső-Ázsiában a régészeti kutatások szinte ontják a bizonyítékokat.

A másik legendás szent állat, a Napisten szent állata: a griff, amely úgyszintén uralkodik a szkíta, a hún, a szarmata és az avar emlékanyagban. Az avarok hatalmas tömegeinek egy része magyarul kellett beszéljen, más része talán törökül szólt vagy talán mongolul. László Gyula, nagyon találóan, úgy fogalmazott: a magyarság anyai ágon európai, apai ágon viszont ázsiai s ez azt jelenti, hogy számolnunk kell közép- és belső-ázsiai kapcsolatokkal.

A fentiek természetesen azt is jelentik, hogy a magyar nyelvben jövevényszavaknak meghatározott szókincs zöme nem jövevény, hanem eredeti! Mindenek előtt a török és az alán szavak tartozhatnak ide. A magyar nyelv szókincse olyan gazdag volt ezredévekkel ezelőtt is, hogy egyrészt semmiképpen sem tartható fenn az un. primitív alapnyelv képzete, másrészt végleg el kell vetni a kitalált alapnyelv 500-600 szóból álló fikció ját. Micsoda képtelenség azt állítani, hogy mindazon szavainkhoz, amelyeknek nincs un, finnugor megfelelője, nincs ősi soron jussunk. Mintha egész műveltségünket másoktól kaptuk volna, mintha a népek koldusai lettünk volna!

László Gyula bölcs intelme mindannyiunknak szól: a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. Ezt, mi régészek, tudjuk a legjobban.

Nos tehát: szkíta-hún hagyományok vagy finnugor őstörténet? jutott-e előbbre a legújabb kutatás ebben a kérdésben? Megizmosodott-e avagy módosult a kettős honfoglalás elmélete?

Meddig tartható még fenn a hivatalos történészek elutasító álláspontja és megvetően csúfolódó magaviselete?

A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti intézetének jelenlegi igazgatója, akiből László Gyula faragott régészt s aki mellettem kezdte ásató és feldolgozó pályáját, nemrégiben a Magyar Tudomány c. folyóiratban azt nyilatkozta, hogy a magyar őshaza igenis a Káma-vidékén volt, úgy amint eddig tanultuk, másrészt László Gyula kettős honfoglalás elméletét az érintett diszciplínák minden szakembere elutasította. Egyetlen kivétel akadt: Engel Pál. Mi, többiek tehát nem tartozunk a szakemberek közé, persona non gratak vagyunk, amint László Gyula is annak érezte magát egész életében.

Szomorú állapot ez, de nem adjuk fel. Vagyunk néhányan, akik kitartunk Szabó Dezső meghatározása mellett: a hatalombirtokos tudóskák helyett magyar vérű, magyar szemű, nagy horizontú és becsületes történetírókra van szükség. Különösen manapság, amikor ismét hajótörött ország lettünk, amikor ismét idegen életformába kényszerítenek bennünket. Ámbár tudatában vagyunk annak, hogy mindezt egyre kevesebben veszik észre. Úgy van, amiként gr. Klebelsberg Kúno mondotta volt: A hatalmas magyar hazafiságnak van egy nagyon nagy gyengéje s ez az, hogy számbelileg aránylag kicsiny az a réteg, amely ennek a nagy érzésnek aktív hordozója.

De ez nem változat azon, hogy a hazánk: szent terület, mert a magyar föld nem egyszerűen tárgyilagos katasztrális hold vagy négyzetkilométer, hanem benne él azok munkája, akik megművelték, akik ezredévek óta gondozzák és életet teremtenek rajta és belőle. De mindezt csak az veszi észre, csak annak érték a hazai föld, aki szereti ezt a népet és ezt a földet.

Sokak szerint a tárgyilagos történettudóst hidegen hagyják a nemzeti érzelmek, sőt annál nagyobb tudós, minél több negatívumot tud kimutatni múltunkban. A történésznek kétségtelenül az igazságot kell kutatnia, megalkuvás nélkül, de tudnia kell, hogy csakis a történelem lehet az egyedüli és valódi kútforrása a nemzeti lelkesedésnek, az erőmerítésnek, mert nélküle a hazafiság nagyobbára üres rajongás. (Ipolyi Arnold szavai.)

László Gyula is így érzett, így élt, így vallott: múltunkat szenvedélyesen szeretem. Szenvedélyesen szeretem a magyar népet és boldog vagyok, hogy magyarnak születtem.

Egyre gyűlnek a bizonyítékok, egyre sokasodnak a korszerű eredmények mind az embertani kutatások területén (DNS), mind a régészeti feltárások vonatkozásában. Új utakat törünk, megküzdünk az önálló gondolkodásra képtelen vagy gyáva történelmi napszámosok hatalmával (Mályusz Elemér szavai), mert eljön a becsületes hitvallás ideje.

Most még sok a megérzés, az intuíció, a sejtés, de ez is része a tudománynak, amint erre Mesterünk, László Gyula tanított minket: igenis kell az intuíció, hogy ne csak azt lássam, ami a földben van, hanem azt is, ami egykor fölötte volt. Sejtések nélkül leltárrá, tömény unalommá szürkül a múlt. Mert tájékozódni csak az a vakmerő ember tudhat, aki vállalja a tévedés lehetőségét is.

(Elhangzott 2003. szeptember 16-án Budapesten a MOM Művelődési Központban)

3. Művészi archaeológia avagy archaeológiai témájú művészet?

A régészetben a fő szerepet a tárgyak játsszák, ez mindenki számára magától értetődő, amint az is, hogy a tárgyakat és környezetüket nemcsak szóban és írásban, hanem képileg is meg kell jeleníteni, ha be akarjuk a múlt emlékeit mutatni, ha érvelésünkben ezeket a kordokumentumokat bizonyítékokként kívánjuk kezelni és felhasználni.

A régészet hőskorában akár a monumentális archaeológia, akár a tereprégészet területét nézzük, a figyelem elsősorban a szép tárgyakra, a nemes építményekre irányult, alig törődve a lelőkörülményekkel és a hiteles környezettel. Látván a mezopotámiai, az egyiptomi, az indiai görög, római emlékeket, a laikus is nyomban azt mondja: igen, ez csodálatos művészet volt! De nekünk, magyaroknak nincsenek piramisaink, zikkurátjaink, amphiteátrumaink, diadalíveink, monumentális ősi templomaink, labirintusos palotáink, lehet-e akkor egyáltalán a keleti lovas népek esetében művészetről beszélni?

Súlyos és roppant nehéz kérdést vetettünk fel s a magamfajta régészember, aki elfogult szakismerete alapján próbálkozik állást foglalni, nyomban mankó után kell nyúljon. S kik lehetnének mások a támaszok, az irányt mutatók, a válaszadók, mint azok a tudósok, akik maguk is művészek voltak. Mert bár a mesterségek és a művészet összetartozik, hiteles választ csak azoktól tudunk elfogadni, akik kiválasztottak, akik a művészet vonatkozásában is elhivatottak, akik ugyan nem nyúlnak bele a természet Isten által megszabott rendjébe, mégis képesek megjeleníteni a letűnt vagy jelenvaló világot.

Nem magától értetődő, hogy valaki művész és tudós legyen egy személyben. Sőt! Igen ritka e kettő együttes megjelenése. A művész alkotó képessége és a tudós kutató igazi tehetsége ugyanis isteni adomány. Vagy kaptunk ilyen képességet vagy nem. Semmiféle hivatalos cím, rang, beosztás révén ehhez senki hozzá nem juthat. Ám azok, akiknek mindkettő megadatott, valóban rendkívüli emberek, valóságos zsenik.

Ilyen különleges ember volt a magyar szellemi élet egyik legjelentősebb alakja (Csoóri S.), László Gyula régészprofesszor és képzőművész, aki ifjú korában festőnek készült, Rudnay Gyula tanítványaként indult, majd hátat fordítva a Parnasszusnak, s a múlt búvára lett. Rendkívülinek, mégis sors szerűnek nevezhető, hogy az 1910-ben született László Gyula ifjú korában, éppen az 1900-bari született Fettich Nándor mellé kerülhetett, aki -a Sors különlegessége folytán - maga is zseniális tálentummal volt megáldva: rendkívüli szaktudása, kiváló és páratlan nyelvismerete volt (oroszul is megtanult!), igen magas színvonalon rajzolt, kiválóan muzsikált (zongorán és csellón), de emellett kitanulta az ötvösség minden fortélyát, oly annyira, hogy 1958-bari a brüsszeli világkiállításon aranyérmet nyert. Ő készítette el egyébként a bécsi un. Atilla-szablya hiteles másolatát is. 80 szak könyvet és sok-sok tanulmányt írt.

Fettich Nándor nélkül László Gyula nem lett volna az, aki lett. E két öntörvényű óriás, kivált a törpék sűrűjében, sajnos csak a világháború végéig bírta ki egymást. Ősi szabály, hogy a rendkívüli emberek, nehéz emberek. Mind Fettich Nándor, mind László Gyula tisztában volt képességeivel és értékeivel. Mégsem voltak képesek együtt dolgozni. Magyar sors, magyar átok. Később is többször ismétlődött.

1945 után Fettich Nándort, 26 évi szolgálat után (1923-1949), az őt körülvevő parányi képességű szellemi törpék elűzték a Magyar Nemzeti Múzeumból és először 45 évesen, majd véglegesen 49 évesen kényszernyugdíjazták 393 Ft nyugdíjjal! A magyar tudománytörténet hatalmas szégyene és gyalázata, hogy - amint 1946-ban Hóman Bálintot, Orsós Ferencet, Bakay Lajost, 1948-bari Fettich professzor urat is megfosztották az 1938-ban megkapott akadémiai levelező tagságától is, jóllehet ő volt az egyetlen régész akadémikus Magyarországon 1945 előtt. 1950-től haláláig mellőzött ember maradt, aki -s ezt én is most lassan és tagoltan mondom - napszámosként, játékkészítőként, betanított bádogosként kereste meg a kicsinyke kenyerét. De azért ő az maradt, aki volt s az akkori "hatalmasokat" elmosta az idő. Mi sem jellemzőbb a mai magyar tudományos életre, minthogy poszthumusz sem kapta vissza

(Fettich Nándor kései rehabilitációjától eltekintve) az elűzöttek egyike sem megérdemelt és megkapott akadémiai tagságát.

Fettich Nándor volt az első a magyar régészetben, aki a holt tárgyakat képes volt életre kelteni; megeleveníteni, mégpedig azáltal, hogy lerajzolta őket. Azt tartotta, hogy a sztyeppe keleti lovas népei, a szkíták, a húnok, a germánok, az avarok és a magyarok megmaradt emlékanyagában is igenis fellelhető a művészet. Alapkérdés ez, kétségtelen. Miért? Mert a monumentális művészet csaknem minden emléke elpusztult.

László Gyula 1943-ban így írt erről: "Volt-e művészete a honfoglaló magyaroknak? Vajon a tarsolylemezek, kengyelek, zablák, szablyák, szablya- és saruveretek, nyergek, íjak, tegezek és derékszíjak vagy drágamívű fülbevalók díszítéseinek van-e köze ahhoz a mély emberi élményhez, ami a műalkotásokon keresztül, egymástól távol álló egyéneket és nemzedékeket sző bele az időtlenségbe? Vajon nemcsak a múltját és a múltjában magát mélyíteni és szépíteni akaró magyar ember vetíti-e bele ezekbe az egyszerű tárgyakba vágyát és látja művészetnek azt, ami esetleg csak hideg fényt és csillogást, a lelketlen pompát szolgálta? Hiszen látszólag nem kell egyebet tennünk, mint a honfoglaló magyar művészet legmagasabb fokát jelentő valamelyik tarsolylemezt vagy éppenséggel a bécsi szablyát, az európai művészet legmagasabb fokát jelentő művészi alkotás mellé állítani. A mai szemlélő előtt egyszerre éles szakadék nyílik a két művészet között s nem hiszem, hogy akadna olyan, aki a magyar fémművesség remekeit ne az iparművészet szemet gyönyörködtető alkotásai közé sorolná, világosan rámutatva arra a különbségre, ami az emberi félek mélyéig hatoló s megfoghatatlan fenségében a művészet köldökzsinórján keresztül az egyént a mindenséggel egy vérkeringésbe kapcsoló nagy művészet alkotásai s a csupán játékos mintafűzéssel borított tárgyak között fennáll.

Sok kiváló műveltségű magyar ember olyan módon hidalja át ezt a kérdést, hogy a honfoglalók művészetében a mai magyar népművészet közvetlen elődjét sejti."

Manapság a hivatalos tudomány felkent főpapjai becsmérlő szavakkal ítélik el mindazokat, akik az ősi keleti hagyaték továbbélését bizonygatják, kezdve a nagyérdemű Huszka Józseftől Pap Gáborig. S különös módon a két évvel ezelőtt a Püski kiadónál megjelentetett László Gyula emlékkönyv szerzői közé mégis bátran bevettek olyanokat, akik csak látszólag tisztelik a Mestert, ám valójában szinte minden eredményét kétségbe vonják, kezdve a kettős honfoglalás feltevésétől a nagyszentmiklósi kincsig. Egyik, mára már ugyancsak elhunyt egykori professzortársa, hajlongva köszöntötte fel 85. születésnapján, miközben cikkeiben darabokra szedte és kicsúfolta életművét. De László Gyula professzor úr tudta, hogy magányos. Az énünkkel szemben ugyanis mindig ott vannak a Többiek s ez, ahogyan Jean-Paul Sartre mondta, maga a Pokol.

Az kétségtelenül igaz, hogy az évek, évtizedek múlásával változik, változhat az ember véleménye, álláspontja egy-egy kérdésben, amint a magamé is változott az elmúlt harminc esztendő alatt a Mester nézeteit, feltevéseit illetően is. Ez minden kutatónak szere-joga, hiszen annak ellenére, hogy a régészet az egyetlen társadalomtudomány, amelynek anyaga állandóan bővül, gyarapodik, még mindig keveset ismerünk a múltból. S különösen nagyon homályosan látunk a művészet terén. Annyi azonban már most is bizonyos, hogy a szkíta, hún, avar és magyar kultúra nem egy déli magaskultúra tompa visszfénye, vagy ahogyan régebben mondták: egy lesüllyedt kultúra (gesunkenes Kulturgut), hanem egy önmagához méltó értékes kultúra, önálló gyökerű, eredeti művészettel.

A legújabb belső-ázsiai szenzációs régészeti feltárások révén bizonyossá vált, hogy a szkíta állatábrázoló művészet nem a görögöktől átvett utánzás, mert évszázadokkal megelőzik az antik műhelyeket az arzsani temetkezések (Kr.sz. előtti IX-VIII. század).

A népek lelke a saját művészetükben kel életre s a műalkotások mérete, anyaga, rendeltetése legfeljebb csoportosítja, de nem rangsorolja az emlékeket. Ez azt jelenti, hogy a művészi megjelenítés, mindig világnézetet tükröz, vagyis egy-egy ábrázolás, egy-egy megformálás csakis addig él és hat, ameddig a létrehozó világnézet létezik. Ebből következően az ábrázoló művészet mindig erős szálakkal kötődött és kötődik a hitvilághoz, a hithez.

László Gyula, Fettich Nándor nyomdokain haladva, megteremtette a művészeti archaeológiát, azaz a művészi régészetet. Korábban is voltak természetesen tárgyrajzok, a grafikusok bérmunkában készítették s készítik ma is, a rajzos táblák tömegét, voltak s vannak fényképfelvételek, ám az a mód, ahogyan maga a kutató tudós vette kézbe a tárgyakat és készítette el elemző rajzait, egy minőségileg új, magasabb fok bevezetését jelentette.

A nagyszentmiklósi kincs az elmúlt másfél ezredév művészeti hagyatékának egyik vezér leletegyüttese s azért kezdjük ezzel a szemlénket, mert a Mester 65 éves szakmai pályafutását lényegében végigkísérte ennek a csodálatos szépségű együttesnek a vizsgálata.

László Gyula munkamódszere merőben eltér a megszokottól, mert a látásmódja is egészen más, mint az átlagé. Sokan vannak, a maiak sem kivételek, akik azt gondolják, sőt meglehetősen agresszív s módon, nagy magabízással hirdetik is, hogy a kutatás objektív módszere hozhatja csak meg az igazi eredményt, mert az intuíció, az alkotó képzelet nem tudományos. Holott ennek a páratlan remekművekből álló kincsnek a titkait sem tudjuk teljes mértékben megfejteni soha.

A művészeti régészet alapszabálya: a múlt szemléletes és szemléltetett átélése vagy ennek kísérlete. Amikor valakik megrendelésére, valamely ötvösműhelyekben, valakik által, különböző időkben elkészítették ezeket az edényeket, a megrendelő előkelőség (király vagy fejedelem) szabta meg: milyen típusú, milyen űrmértékű, milyen díszítésű, milyen feliratú edények készüljenek. Nem az ötvösökre volt bízva a döntés. Ők csak a formát és a technikát választhatták ki. Ezért teljesen hibás kiragadott motívumok alapján keresgélni, noha minden mintakincset észre keli venni és elemezni kell, De még helytelenebb csak technikai párhuzamok szerint értékelni. A művészet mindig kifejez valamit, ez lehet elvont, transzcendens formában megjelenítve, de mindig értelemmel bíró, s tehet valósághű elemekből összeállított, sokszor mesebeli, kitalált, fantázialények révén megelevenített. De ezeknek is tartalma és mondanivalója volt, sőt: van.

A nagyszentmiklósi kincsen megtalálható gazdag növényi, állati és emberi ábrázolás, de megtalálhatók keresztény jelképek is. László Gyula, igen alapos és hosszú tanulmányozás után arra a következtetésre jutott, hogy a kincs két asztali készletből áll: az egyik, a rovásfeliratos edények csoportja a fejedelemé lehetett, a másik a gazdag képi ábrázolásúak csoportja pedig a fejedelemasszonyé lehetett. Az első csoportot a poncokkal készített sziglák és aC és P betűk alapján 1000 tájára keltezte s a magyar királyi ötvösműhely termékének vélte, míg a másik készletet jóval korábbra tette, a késő-avar-kora-magyar időkre. Világossá tette, hogy e kincs nem egy rakás ötvösmunka, különböző képtípusokkal, hanem egy egykor élt hatalmasság és környezete számára beszédes jelkép-rendszer, ha úgy tetszik művészi, katartikus élmény nyújtó eszköz-készlet, amelynek persze még gyakorlati rendeltetése is volt.

Egészen világosan látható, hogy a kincs nem Iránban, nem Bizáncban, nem Indiában, nem Kínában, nem a mohamedán világban készült, hanem a végtelen sztyepp, az Altájtól a Bécsimedencéig húzódó hatalmas térség egykori nagy népeinek szellemiségét, magas kultúráját és csodás művészetét jeleníti meg. "Annak az eltűnt műveltségnek késői hajtása ez, amelynek kezdeteit a pazyriki, a noin-ulai szkíta-hún sírokból ismerjük, s a szibériai aranyak hasonlíthatatlan művészetéből." A mesterek tehát nem bizánciak voltak (ahogyan a mostani titánok egyike-másika próbálja elhitetni velünk, hiszen avar vagy magyar vagy avarkori magyar ilyen szinten nem alkothatott!), hanem ősi szkita-hún-párthus hagyományok alapján dolgozó keleti műveltségű mesterek, akik persze kiválóan ismerték a görög művészet alkotói stílusát is.

A nagyszentmiklósi kincshez nekünk, magyaroknak van a legtöbb közünk, s nemcsak azért, mert a történelmi Magyarországon került elő 1799-ben, hanem azért, mert akár az avar birodalom egyik hatalmasa, akár a magyar nagyfejedelemség, a későbbi királyság valamelyik főembere készíttette és/vagy halmozta fel kincstárában, ősi örökséget gyűjtött össze és használt mindaddig, amíg el nem ásta valaki a Torontál megyei község mocsarakkal körülvett dombján. Noha a feliratok még ma sincsenek megnyugtatóan megfejtve, nagyon is lehetséges a magyar nyelvű olvasat is, legalább is a rovásbetűs feliratok egy részénél. Magam úgy vélem, a nagyszentmiklósi kincs edényeinek egy része még Keleten készült (Közép Ázsiában vagy a Kaukázus vidékén) s talán éppen a szavárd magyarok ajándékaként jutott a Kárpát-medencébe, másik része pedig az avar időszak terméke, de érződik rajtuk az iszlám hatása is (VII.-VIII. század), míg a teljes készlet a X. században állt össze s részben ekkor feliratozták az edények egy csoportját. Nem egy művész készítette, nem egy megrendelő kívánsága szerint, ezért nem is alkot egységes egészet. Arany keresztről is tudunk, amely elveszett, de nagyon valószínű, hogy még más darabok is voltak egykor a készletben.

László Gyula és Rácz István pompás könyve 1975-ben készült (1977-ben jelent meg), azóta tehát sok idő telt el, sok új anyag került napvilágra, sok új szempont merült fel, de az változatlan maradt, s hogy magasszintű, kiváló művészete volt eleinknek, csak alig maradt belőle valami mutatóban.

Nyilvánvalóan épített emlékeinknek is kellett lenniük, de ezek is nyomtalanul elpusztultak. A hivatalos történettudomány ma is azt tanítja, hogy eleink és rokonaink földbe ásott kicsiny putrikban vackolták el magukat, de ez nem lehetett így. A föld felszínére épített szép és tiszta fa és szárított tégla házakban laktak őseink, rendezett falvakban, amint a Szent István-törvényekben olvashatjuk. Voltak sátraik is. (Felgyő.)

A művészet eredetét legerőteljesebben a technika mutatja meg, az őrzi a legősibb jegyeket, az ábrázolásokon kívül. Így például a fémöntés tudománya, amely nem bizánci, kopt vagy perzsa eredetű, hanem szkítakori, tehát keleti! Nyomon követhető már a Kr.sz. előtti VIll. századtól. Az ázsiai hunok hatalmas bronz üstjei öntési remekek, de hasonlóan káprázatosak az un. szibériai arany övdíszek is.

Ezeknek és a templomaink falára festett Szent László legendának a kapcsolatára először Nagy Géza figyelt fel még 1913-ban, majd megint a két nagy egy úton járása: Fettich Nándor vitte tovább és László Gyula fejezte be. A kunokkal vívott harc képeiből állanak ezek a történeti Magyarország 24 templomában fennmaradt falfestmények. Nyílván egykor sokkal több helyen volt meg. A Képes Krónika így mondja el a történet magvát: "Szent László herceg megpillantott egy pogányt, aki egy szép magyar lányt vitt a lova hátán. Szent László herceg tehát azt gondolta, hogy az a váradi püspök lánya s bár súlyosan meg volt sebesülve, mégis gyorsan üldözőbe vette lova hátán, amelyet Szögnek hívott, Már-már elérte s lándzsájával csaknem le is szúrta, de mégsem sikerült neki, mert sem az ő lova nem vágtatott jobban, sem amazé nem maradt le egy kicsit sem, hanem körülbelül karnyújtásnyi távolság volt a lándzsája és a kún háta között. Odakiáltott hát Szent László herceg a leánynak, és ezt mondta: Szép Húgom, ragadd meg a kúnt az övénél és vesd magad a földre. Az meg is tette. Amikor Boldog László herceg távolról a földön fekvőre szegezte a lándzsáját, és meg akarta ölni, nagyon kérte őt a leány, hogy ne ölje meg hanem bocsássa el Ebből is láthatjuk, hogy nincs hit (hívség-hűség) az asszonyokban, mert feltehetően kéjvágyból (bűnös szerelemből) akarta őt megszabadítani (megszöktetni). A szent herceg azután sokáig birkózva vele, megölte, átvágván az inát."

A krónikák arról már nem szólnak, hogyan végződött a történet, de a templomi falfestmények híven megőrizték a zárójelenetet: amikor a győztes herceg a megmentett lány ölébe hajtja a fejét s az beletúr a hajába, "belenéz a fejébe". Ez a motívum megmaradt a Molnár Anna balladában:

Molnár Anna, édes kincsem,
Nézz egy kicsit a fejembe.
Addig nézett a fejébe,
Míg elaludt az ölébe.

Maga László Gyula is azt gondolta, hogy a lány tetvészkedett a fejében, ám biztosan nem erről szól a kép. S ezt éppen a régészet révén sikerült bizonyítani, mert ugyanez a jelenet megmaradt egy két ezredévvel ezelőtt készült híres szkíta-hun arany tárgyon, a nevezetes Nagy Péter cár egyik szibériai aranyán.

Ez a történet megvolt tehát a szkíta korban s megvolt az avar korban is (Mokrin). László Gyula jeles érdeme e kapcsolat felderítése és kimunkálása. De ezt a hivatalos művészettörténet nem fogadta el sohasem, mert ahogyan a váradi püspök, Ipolyi Arnold megfogalmazta: "őseink vadállatok bőrébe burkolt, durva vad nomádok voltak csupán vagy préda és vért szomjazó hadkalandor barbár csordák, minden felsőbb eszme, polgári lét és öntudat nélkül, kiknek nyelvök és szavuk ordítás, énekük bőgés, istenük egy durva tuskó volt."

Ilyen csürhének hogyan lehetett volna ősi és értékes művészete? Nyilván az itáliai templomfestők készítették a mintát Váradon, majd a szász falusi piktorok másolgatták a falusi egyházakban, a magyaroknak ehhez semmi közük.

Pedig ez a művészet és ez a jelképvilág nemcsak ősi, hanem egészében és egészen a miénk! Sokkal többet mondanak ezek a falképek, mint amit mai szemünkkel látunk és mai értelmünkkel hirtelenjében felfogunk. Bizony, a leány nem tetvet keres a hős hajában, hanem a beteljesült, boldog testi szerelem motívuma ez. Sőt, Bántornyán azt ábrázolták, hogy nem László herceg feje nyugszik a leány ölében, hanem a szöktető kúné. Mert leányszöktetésről van szó nyilvánvalóan - keresztényi köntösbe bújtatva. De, amint Falvay Károly rájött, a leány nemcsak földi nőszemély, hanem az örök Nőiség, a Hajnal jelképe, aki részben a Sötété (kún), részben a Világosságé (herceg) s már ez a szimbólum is benne volt a szkíta-hún aranycsatban, hiszen azok párosával kapcsolták össze az övet, tehát tükörképben jelentek meg.

Nem véletlen, hogy mindez Szent László király alakjában jelenik meg és benne ölt testet, hiszen ő tudatosan vállalta az ősi hagyományokat, a csodaszarvast, a Turul-nemzetséget, Atilla királyőst, az ősi gyász-szertartást.

Szent László ereklyetartója (hermája) isteni csodaként, amiként a Szent Korona és a jelvények is, megmaradt nekünk. Áldás és isteni kegy ez s nemcsak azért, mert a győri herma egészen egyedülálló a világon, szinte tökéletes keleti, magyar munka, hanem azért, mert pazar és felülmúlhatatlan fenségességében őrzője a monumentális magyar művészetnek, amint mindezt negyedszázados kutatások alapján, László Gyula kimutatta. A XII. század végén, III. Béla arcmásának vonásaival, a váradi síremlék egészalakos király-szobrának kicsinyített másaként készült el a fej, amelynek mellrésze (büstje) a XIV. században újjáalakított; de azért őrzi az eredeti technikát és formát. Csak a nyakrész és a köves sokágú korona XVll. századi. (Náprági Demeter püspök készíttette). A csodálatos arc, amely Krisztus arcmását is megeleveníti, biztosan a síremlék szobra nyomán készült, amint az lehetett a mintája a Kolozsvári testvérek híres lovas szobrának is. Nyugaton Chartres csodálatos szobrai a helyükön vannak, nekünk csak földben rejtőző romjaink és közvetett utaló bizonyságaink vannak. De ezek is csak azáltal lehetnek a mieink, ha valaki, egy igazi elhivatott magyar tudós, mindezt megmutatja nekünk.

Az állatábrázoló művészet (a szkíta állatstílus) töretlen szépségben megvolt az ázsiai húnoknál, a szarmatáknál (Filippovka!), az avaroknál, ám hiányzik az európai húnoknál és a honalapító magyaroknál. A miért művészeti okokkal nem magyarázható meg. Hitbéli és világszemléleti változások mentek végbe, illetve olyan hatások érték e népeket, amelyek nem engedték meg a lelkes állatok ábrázolását. László Gyula azt vallotta, hogy a magyar tarsolylemezek stílusa, a végtelenül továbbszőhető hálós mustra lényegében azonos az iszlám arabeszkkel. A sírokban talált állatábrázolások sajátságosak, mert elnövényesedtek. Ibn Abbas: vágd le az állatok fejét, hogy ne legyen eleven a tekintetük és kíséreld meg hogy virághoz hasonlítsanak. Nézete szerint Árpád magyarjainak művészete erős iszlám hatás alatt született. Ennek ellenére egyértelműen megtalálható a csodaszarvas, a turul- sas, a nyúl, etc.

László Gyula magában egyesítette a tudományt és a művészetet, bár - ahogyan szokta volt mondogatni -a tudomány és a művészet torzsalkodása kísért végig egész életemen át. Amint mondták róla többen: polihisztor, reneszánsz ember volt. Nagysága csak a kortárs Fettich Nándorral, első tanítómesterével vethető össze. Mestere volt a szónak, de jól tudta, hogy a szavakkal nem lehet hatásosan ábrázolni, megjeleníteni, ehhez képek kellenek. Mindent lerajzolt, ami vele és benne lezajlott. Michelangelo azt mondta: aki rajzolni tud, mindent meg tud csinálni, mert birtokában van a tér.. Bár ő maga saját magát a nemes festőcéh kismesterének nevezte, nem az volt. Igazi mester volt, a múlt jelenné varázslója volt. De ezt nem úgy tette, hogy a személytelenség érzelem nélküli álarcát öltötte fel, hanem boldogan és büszkén vállalta magyarságát és magatartása igazi tartás volt, ezért tudta oly szépen megjeleníteni eleinket rajzaiban. Rajzolás közben szinte megelevenedtek a figurái és a tárgyai. Soha nem becsülte le a hitet, noha a szirupos romantikát elvetette. Jól tudta, amint mi is tudjuk: a jelképek erejét a beléjük vetett hit adja. A két szín alatti áldozat bora és ostyája a keresztényeknek / keresztyéneknek nem az, ami az anyaguk.

A múltunkban is hinnünk kell, bár ezt a hatalom szolgái és a megbízott mérvadók nem jutalmazzák. De jutalmazza a magyar nép. S kell-e ennél több?

(Elhangzott 2003. október 14-én Budapesten a MOM Művelődési Központban.)


4. A székelyek eredete.

Ezerkilencszáznyolcvanhétben végre megjelent három vaskos kötetben Erdély története, ám a székelyekről mindösszesen négy oldalnyi szöveg szól! Az is tele bizonytalansággal és kérdőjeles sejttetésekkel. Csatlakozott török nyelvű népesség, akik csak a XIII. században települtek le a mai

Székelyföldön, A főszerkesztő: Köpeczi Béla, a vonatkozó rész szerzője: Bóna István,

Jóllehet a székelyekről szóló irodalom hatalmas, minden józanul gondolkodó magyar ember megdöbben, ha végigfut a magyar történettudomány eddigi "eredményein". Arra a kérdésre ugyanis: kik a székelyek? a következő válaszokat olvashatja: gepida szolgák maradványai, kitelepített határőrök, hadifoglyok maradékai, kazáriai kabarok, bitang besenyők, elmagyarosodott bolgár-török eszkilek. Lehetséges ez? Józan ésszel felfogható ez?

A szegedi Kristó Gyula 1996-os könyvében határozottan kijelenti, a székelyek eredetileg török nyelvet beszéltek, akik csak a IX. században csatlakoztak a magyarokhoz s feltehetően a X. században már tudtak /egy kicsikét/ magyarul is?!

A székelyekkel valami nagyon nagy méltánytalanság történt az elmúlt 150 év alatt!

A mai határ kelet felé is egészen riasztó, egészen természetellenes, egészen elfogadhatatlan. Feldaraboltak 83 évvel ezelőtt egy szerves egységet, szétszaggattak egy európai történelmi kistérséget. Ott vontak politikai határt, ahol a táj tökéletes egység volt öröktől fogva. A Romániához csatolt 100 000 km2-ből a tulajdonképpeni erdélyi medence csak 29 ezer km2, a Partium a Nagyalföld része, amely eredetileg 100 ezer km2-es és az átlagmagassága a tengerszint felett 110 m, míg az erdélyi medencéé 400 m. A Nagyalföld és az igazi Erdély között húzódik a Kelet Magyar Szigethegység (ennek átlagos magassága 1000-2000 m).

Az erdélyi medence két tájegységből áll: a Mezőségből és a Székely medencéből, amelynek további kistérségei: a gyergyói, a csíki és a kászoni medence. Kelet és délkelet felől egy 140 km hosszú Hegykoszorú oltalmazza Erdélyt (a Kárpátok koszorúja Dévénytől az Aldunáig 1500 km hosszú). a Fogaras, a Hargita, a Baróti hegy, a Görgényi havasok és a legmagasabb: a Radnai havasok. Keleten a Borsai szorostól a Törcsvári hágóig a Keleti Kárpátok, délen a Törcsvári hágótól az Aldunáig a Déli Kárpátok, nyugaton, a Marostól délre a Lokva, az Almás-hegység, az Orsovai-hegység és a Ruszka havasok, a Marostól északra a már említett Keleti Szigethegység húzódik.

Erdély egy önálló, külön világ, egy magában álló teljesség, egy magyar és egyúttal egy európai csoda.

Itt találkozott ugyanis ezredévek óta a latin-germán, a görög-szláv és a szkíta-hún-magyar kultúra és népközösség a legteljesebben, a legészrevehetőbben. Mára a germán elem csaknem megszűnt, csak a hagyománya él még, mesterségesen táplálva. Mert jegyezzük meg jól: a hagyomány elsősorban életközösség s csak azután mítosz és múlt.

A földet benépesítő ember minden korban és minden módon nyomot hagy maga után. Ezek a nyomok részben a föld alá kerülnek (régészet), részben a környezetünk elnevezéseiben rögzülnek (helynevek, földrajzi nevek), részben a továbbélő nemzedékek írásműveiben, nyelvében, nevében, antropológiájában és génrendszerében rögzülnek.

Kezdjük a földrajzi nevekkel. Erdély neve magyar, Erdély román neve is magyar eredetű: Ardeal, Erdély germán neve a magyar Hétvár tükörfordítása: Siebenbürgen, Erdőelve, Erdő-elő, Erdőn-túli - Trans Sylvania. Magyarország felől nézve! A legősibb erdélyi helynevek száma 1400-ig 2056, ebből mindössze 102 szláv, néhány német és csak másfél tucat román, a többi színmagyar: Aranyos, Lápos, Szilágy, Sajó, Almás, Kapus, Egregy, Sebes, Nádas, Árpás, etc.. A Szamos, a Maros, Terces, az Olt, az Ompoly szerepel már az antik forrásokban is, de nem latin eredetűek, amint bőszen hirdetik, hanem szkítakoriak vagy még régebbiek.

Akik itt éltek, a kezdetektől magyarul beszéltek, mert más eredetű korai helynevek nincsenek! Török eredetű helynév egyetlen egy volna: a talányos Küküllőn (kükül-jó) kívül (kökényest jelentenek a csigla, (vö. Csögle!), ha igaz. Ez állítólag bekerített, megerősített helyet jelentene. Egyetlen egy szó alapján szabad-e török eredetről beszélni?

Az itt élők tehát nem lehettek török eredetűek és török nyelvűek. A székelység a legősibb, a legszebb magyar nyelvet beszélte és beszéli (isten tudja csak meddig), amely két fő és 4-5 kisebb nyelvjárásra oszlik (ő-ző, e-ző, kettőshangzójú, tehát a tiszántúli, a dunántúli, a szegedi, a kisalföldi, a mátyusföldi), de ezek mindegyike teljesen azonos a megfelelő, többi magyar nyelvjárással. S csak olyan török eredetű szavak vannak a székelyeknél, amelyek megvannak a többi magyar vidéken is.

Maga a székely szó máig sem kifogástalanul megmagyarázott, ez igaz. A latin siculus kései megjelenésű (Xll. századi: 1116, 1146), bár már 108-ból ismerünk szikül alakot. Általánosan elfogadott manapság, hogy a török szikil szóból vezessék le a székelyt és a siculus-t, ám ez az etimológia annak a következménye, hogy mindenáron idegen néprészként kívánják tárgyalni a székelyeket. Ez a sikil azt jelentené, hogy "a herceg népe", "a királyfi népe". Csakhogy a szikil elírás, a helyes silik helyett. Ez a névmagyarázat tehát elesett. De miért is kellene minden szavunkat idegen nyelvből megmagyarázni? Miért nem a magyar nyelvből indulunk ki mindig, elsőként. A székely szóban benne van a szék és a hely szavunk. A szék állandó lakóhelyet, szállást jelent, s a székhelyiből alakulhatott a székely, amely a latinizáció következtében, a szkíta eredetre utalva, lett sicul, Zacul s nem fordítva.

S itt nem feledkezhetünk meg a székely székekről sem. A hét régi főszék; Telegdi-szék (- Udvarhely-szék + Bardóc) ), Maros-szék, Csík-szék (1324), Sepsi-szék (Sebes,1252), Kézdi-szék (1231 ), Orbai-szék (1397) /- Háromszék/ és Aranyos-szék (1270). A kutatók természetesen a szász sedes-t tartják elsődlegesnek s csakis innen vehették át a székek fogalmát és nevét a székelyek. De ez már valóban képtelenség.

Rendkívül nyomós érvként figyelembe kell venni, hogy az erdélyi helynevek tetemes része megtalálható a magyar nyelvterület más részein is. Például: Csík, a Buda melletti Csík-hegyeknél, a Fejér megyei Csik-váron, a Nagytarcsa régi nevében: Csíktarcsa. Ugyanez látható Buda esetében is. De sorolhatnánk tovább: Vargyas, Homoród, Csögle, Almás, Egregy, Bánd, Kolozs, Székely, Kapus, Rába, Torja, Bő, Csorna, Csicsai, Lak-Lok, etc.

De a székelyföldi Sebes, Orbó, Kézd, Telegd megvan Biharban. Mit jelent ez?

Azt, hogy eredetileg az egész Kárpát-medencét kitöltő magyar etnikum szerves része volt a székelység! Azért találkozunk a Vág folyó menti székelyekkel, a bihari székelyekkel, a baranyai nagyvátyi székelyekkel, a szabolcsiakkal. Ámde akkor miért különülnek el mégis a többségi magyaroktól?

A hivatalos mérvadó álláspont szerint a török eredetű, idegen népcsoport csatlakozott katonai népcsoport volt, akiket, mint határőröket telepítettek az ország széleire, a gyepükre. Így kerültek a keleti határvidékre is, majd a Kárpátok rengetegeinek meghódításával és az erdélyi szászok betelepítése (1224) után kezdték birtokba venni a mai Székelyföldet a különböző helyekről áttelepített székely népcsoportok. Ez az elmélet első pillantásra meggyőzően hangzik, ámde nyomban hiteltelenné válik, ha figyelembe vesszük az alábbiakat;

1, a székelység hún hagyományát,
2. a székelység magában álló kiváltságait,
3. a székelység magában álló szervezetét,
4. az erdélyi régészeti leletanyagot,
5. a székely-magyar rovásírást,
6. az embertani adatokat

A magyar krónikák közül Anonymus azt írta, hogy Álmos és Árpád nagyfejedelem népével először Erdélybe (Erdeuelu) érkezett s az erdőn túli földet (terra ultra silvane) jónak találták, de a székelyekről nem itt tesz említést, hanem később az 50. és az 51. fejezetben. Ösbő és Velek Mén-Marót ellen indultak hadba, a Bődi-révnél áthajóztak a Tiszán, innen tovább lovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort.. Ott a székelyek, akik korábban Atilla király népe voltak (Siculi, gui primo erant populi Atthyle regis)..békés szándékkal elébe jöttek. Fiaikat önként kezesekül adták Árpádnak és első hadrendként indultak harcba. A székelyek és a magyarok (sycli et Hungarii) sok embert lenyilaztak. Azt is leszögezi, hogy a Kárpát-medence Atilla birodalma volt s így Álmos jogos öröksége. Amennyiben igaz volna, hogy Anonymus a művét a XIII. században írta, a saját korát ábrázolva meséket mondott, a székelyeket nyilván Erdélyben említette volna meg, ahol a XIII. századtól már biztosan a mai helyükön laktak.

Kézai Simon a 21. fejezetben azt mondja: Megmaradtak a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek (non Hunnos, sed Zaculos) nevezték. Ezek a székelyek (Zaculi) ugyanis a hunok maradékai, akik midőn értesültek arról, hogy a magyarok ismét Pannóniába költöznek, Ruthenia határánál (in Rutheniae finibus) elébük mentek a visszatérőknek, miután együttesen meghódították Pannóniát, részt nyertek belőle, de nem Pannónia síkján, hanem a blakokkal (cum Blackis) együtt a határvidék hegyei között kapták meg részüket, így hát a blakokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják (literis). A Képes Krónika megismétli Kézait, ámde van még két forrásunk a székelyekre, a Tarihi Üngürüsz és az un. Csiki székely krónika. Mindkettőnek jellemző a sorsa.

A csíki székely krónikát a közelmúltban megjelentették, ám a hivatalos álláspont durva hamisításnak tartja az állítólag 1533-ban összeállított, 1695-ben lemásolt, majd 1796-ban kiadott anyagot. Kétségtelen, hogy megmaradt formájában Sándor Zsigmond nevű erdélyi úr kezemunkája formálta, de mégsem koholmány teljes egészében, csak kibővített, hozzáírt részekkel átdolgozott s igenis sok értékes adatot is tartalmaz. Ilyen mindenek előtt annak kinyilvánítása, hogy a székelyek Atilla hunjainak leszármazottjai, a főemberük fő rabonbán nevet viselte (rovó bán? Rabbi bán?), aki egyben főbíró (supremus rector) is volt. Ez alatt voltak a rabonbánok, a gyulák és a harkászok. Árpád kortársát Zandirhamnak hívták ( Zandir kán (?) - Jordanes Ultzindur, Uzindurja (?). Új adat ebben a kétségtelenül átdolgozott, nem kis mértékben megmásított anyagban az is, hogy Béla király szüntette meg a székelyek ősi tisztségeit, valamint az is, hogy volt egy áldozati szent edényük, amelynek "egyik változata" sokáig megvolt. S ez a csésze valójában a szkíta Anacharszisztól ered. Az a tény, hogy a székely nemek és ágak neveit csak 1798 és 1802 között tették közzé, ugyanakkor itt már szerepelnek, arra mutat, hogy voltak ősi iratok, amelyeket felhasználtak, az anyag 153 ősi okiratról beszél.

Mindazonáltal óvatosnak kell lennünk minden új forrás vizsgálatakor.

Nemrégiben kaptam kézhez Detre Csaba és Bérczi Szaniszló munkáját, amely részleteket közöl egy bizonyos Iszfaháni és Krétai kódexből, amely - Schütz Ödön egyik örmény nyelvű cikke szerint - már 1962 óta ismert, ám csak 1978-ban fordítottak le a grabar nyelvezetű örmény munkából bizonyos részeket. Ezek a művek a Kr.sz. utáni VI-VII. századból származnak s a XVII. században kerültek az iráni Szurb Khácsi örmény kolostorba. A közzétett anyagok szerint a kaukázusi húnok egykori nyelvemlékeiről van szó, amelyek mind grammatikájukban, mind szókincsükben rendkívüli hasonlóságokat mutatnak a magyar nyelvvel. Hún-hun, nő-inü, úrnő-aszuni, fej-fe, kéz-kezi, szem-szöm, orr-ore, száj-szó, fog-puge, ér-iri, tar-veri, talp-tatba, fia-vi, nagyapa - udatha, dédapa-ise, nagyanya-ike, öccs ecse, feleség eme, barát-baresi, fehér-péj, fekete-fektej, veres-verisi, sárga-sarakh, zöld-zezild, víz-vezi, tenger-tengri, erdős vidék-kert, ló-lu, kutya-kutha, hal-kala, madár-mámi, sas-sas, holló-khullu, bika-büka, etc.

Szerepelnek történeti személynevek (Madü, Tuman, Balamír, Nimród, Atilla, Buda), csillagnevek, csillagképek nevei, évszakok, időszakok nevei, szerszámok, fegyverek, eszközök: kard-szurr, sarló-sarlagh, lándzsa-tiara, íj-vau, balta-balta, kapa-taka, tükör-tiker, etc., italnevek (bor-bor), ételek, fogalmak. De fel jegyeztek névmásokat (ez-ejsz, az-ojsz, az ott-oti), jelzőket (nagy-madü, kicsi-kücsü, magas-hegi, eszes -eszisi, régi-avesi), határozószókat (most-imaszt, itt-hitt, ott-hot, ki-küh, be-béh, fel-szu, le-va), időhatározók, kötőszavak, képzők, számnevek (egy-idzsi, kettő-keltű, három-khormu, négy-nijdzsi, öt-hütü, hat-hotu, hét jeti, nyolc-loncsoj, kilenc-klüntiz, tíz-tíz), személyes névmások, igék, igeragozások (vagyok-ejn vojgum, vagy-ti vojgisz, ő van- űj von, leszek-ejn leszim, leszel-ti leszil, ő lesz- űj leszin, voltam-ejn volam, voltál-ti volajsz, ő volt-űj voloj). A tízparancsolat (Tizeszava) - Kivonulás könyve 20.1-21. Örmény betűkkel, de hún nyelven

Hegű istahainitet ai urrusaghitet, unitet.
(szeresd uradat, istenedet, és csak neki szolgálj)
Leszünüte keltüdisi istahanitekh.
Aluvüne istahainje inejvet herüin száhátwra
(isten nevét ne vedd a szádra)
Suchübü isabikhet (tiszteld apádat, anyádat)

Wüljüne (ne ölj!)
Lopüne (Ne lopj!)
Tiknazirüne (ne paráználkodj) etc.

A feljegyzett szavak fele rokon a magyarral, a nyelvtani szerkezet pedig erősen rokon, sokszor azonos.

De nagy kérdés itt is a hitelesség!

Nyilvánvalóan képtelenség a székelyek kiváltságait megmagyarázni, ha széttelepített hadifoglyoknak, határőröknek, csatlakozott eszkil segédnépeknek vagy menekülőknek véljük őket. Minden székely ugyanis szabad ember s így nemes, adót nem fizet, a király koronázásakor, lakodalmakor és a trónörökös születésekor minden hat ökör után egy ökröt a királynak kell adni (bélyegezni - ökörsütés, 40 ezer ökör!), birtoka el nem vehető felségsértés és fővesztés esetén sem. Ha a nemzetség kihal, a szomszéd örököl, fiúleányság (simplex lány), közbirtokosság (közlegelő, nyílföldek) miatt a magántulajdon szerepe kicsi. Katonáskodnia kell. (1754 Madéfalva!). Három osztály van (tria genera Siculorum vagy trium generum Siculi): primores - primipiles (lófők) - pedites (gyalogok vagy puskások) - közszékelyek (siculos communes). Székely ispán (1235) -a székek élén a hadnagyok (kapitányok). Közigazgatási autonómiájuk volt.

Hat nem: Adorján, Medgyes, Jenő, Halom, Ábrán, Örlecz + /Ákos/, 24 ág: Telegdi, Poson, Vácmán,

Vaja - Medgyes, Dudor, Kürt, Gyarus - Szomorú, Új, Boroszló, Blázsi - György, Péter, Halom, Názna

-Nagy, Gyerő, Új, Karácson - Bud, Szovát, Seprőd, Eczken.

Katolikusok, a milkói püspökség hatáskörében voltak. 1330-ban 165 templomuk volt, ami igen nagy szám, figyelembe véve, hagy 35 ezer főnyi népről van szó. Négy főesperesség alá tartoztak: telegdi, fehérvári, kézdi és tordai főesperesség.

A székelyek tehát magyar nyelvűek voltak mindig és nem lehettek alávetett, idegen eredetű csatlakozók. De akkor kik voltak? A hún hagyományokat nem a németektől vettük át, a krónikáink hitelesek e tekintetben. Nehézség azonban mégis van s nem is kicsi. Mégpedig azért, mert mindeddig nem sikerült a folyamatosságot régészetileg alátámasztani.

A legújabb kutatások alapján most már tudományos körökben is felvethető, hogy a magyar nyelvű népcsoportok első Kárpát-medencei megjelenése sokkal régebbi, mint az avarkor vagy a IX. század második fele. Amennyiben helytállónak bizonyul, hogy az őskőkor óta éltek itt a magyart ősnyelvként beszélő népcsoportok (40 ezer évvel ezelőtti időről van szó!), akkor a Kárpát-medence döntően magyar eredetű toponímiája megalapozottá válik és feleletet kapunk arra a kérdésre is. a szkíták, a húnok, az avarok és a magyarok miért csak a Kárpát-medencét vették birtokukba s nem telepedtek meg nyugatabbra, holott katonai erejüknél fogva ezt bátran megtehették volna. Ugyanakkor az is bizonyítékot kaphat, hogy a keletről érkezett lovas népek nem tartozhattak sem török, sem iráni, sem más indoeurópai nyelvcsoporthoz.

A fentebb bemutatott iszfaháni kódex anyaga rendkívüli, feltéve, ha az anyag hiteles. Ehhez vegyük hozzá Ammianus Marcellinus híres és eléggé ismert adatát a szarmatákról, akik mérgükben azt kiáltották oda a császárnak, hogy: "marha, marha"! A Róma története 19. könyv 11. fejezetének ez a részlete így szól: Constantinus császár szózatot kívánt intézni a szarmata limigansakhoz, tolmácson keresztül, amikor a császár megjelenve az emelvényen és barátságos hangon éppen megszólalni készült.... egyikük éktelen haragra lobbanva az emelvény felé hajította a csizmáját és ezt kiáltotta: marha, marha!, ami náluk csatakiáltásként hangzik.

A szkíta-kori régészeti leletek, majd a szarmaták anyagai, később a hún-kori emlékek, illetőleg még később az avarok hagyatéka mind megtalálható Erdélyben, ám a régészeti leletek folyamatossága (kontinuitása) nem bizonyítható. Sem a szkíta csörgők, tükrök, zablák, tegezdíszek, sem a szarmata viselet jelentéktelen maradványai, sem a húnok pompás réz és bronz üstjei, cikáda fibulái (Sáromberke), sugárdíszes tükrei, diadémjai, csatjai (Brassó), övei, bizánci és keleti (kosán) érméi (Szászsebes, Gyulafehérvár, Vízakna), kardjai, egyéb leletei (Fűzkúton hún temető tósírokkal, üvegpoharak) formailag nem előzményei az avar-koriaknak, még kevésbé a magyar időszak anyagainak. Ez ugyan teljesen magától értetődő dolog, hiszen mind a viselet, mind a fegyverzet, mind az eszköz-készlet zöme koronként változott, mégis hatalmas súlyú ellenérvnek tekintik a történetkutatás kisstílű kézművesei.

A Vl. század dereka után ide érkezett avarnak nevezett lovas nép nyomai megtalálhatók Erdély egész területén (a Küküllő-vidéki Dicsőszentmártontól a Maros-menti Németszentpéteren át Nagyszebenig), a mérvadó kutatók mind a húnkort, mind az avarkor első felét "településtörténeti mélypontnak" nevezik, ezzel is hangsúlyozva, hogy a kultúrát hozó antik kor után a barbárok következtek. Hiába ismerünk avar sírokat a Maros vidékéről, Érmellékről, a Körösök tájáról, az Erdélyi-medencéből (Kolozsvártól Korondig, Gyulafehérvártól Szászsebesig, Nagyenyedtől Mezőbándig), a Firtosvár tövéből nagy aranypénz-leletet a Vll. századból, a korszak nagy temetőiben (Marosgombás, Várfalva, Marasnagylak) vagy kisebb szórványleleteiben (Kőhalom, ahol László Gyula meglátta a napvilágot 1910-ben, az udvarhelyi Fiatfalván, a háromszéki Kézdipolyánon) csak szláv-avar telepek nyomait hajlandók felfedezni, mivelhogy "az avarok számára nem volt alkalmas ez a vidék".

Az igaz, hogy a Romániához csatolt hatalmas térség kutatása közel egy évszázada megbénult, az előkerült anyagok zöme a raktárak süllyesztőjében lapul (Székelykeresztút, Aranyosgyéres, Csákó, Magyarlapáti, Muzsnaháza, Székelyhíd, Doboka), vagy amit közölnek, abban sincs sok köszönet, ám ahhoz elegendő, hogy a magyarországi történetírás megalkossa belőle a szláv és bolgár időszak elméletét (Szilágynagyfalusi csoport és a maroskarnai temető), holott a hamvasztásos szláv sírok alapján tárgyszerűen megállapítható egy rendkívül alacsony szintű életformában vegetáló, kisszámú népesség, a bolgár fennhatóság pedig csak katonai felügyeletet jelentett az erdélyi sóbányák kincsei felett, nem megtelepedést.

A IX-XI. századra keltezett magyar anyag (Maroskarna B. temető, Marosgombás, Várfalva, Vajdahunyad, Kolozsvár-Zápolya utca, Eresztevény, Kézdivásárhely, Székelyderzs, Déva, Magyarlapáti, Gyulafehérvár, Biharvár, Orbaiszék, Zabola és Petőfalva, etc.) egyértelműen és világosan azt mutatja, hogy Erdély földjét is ugyanakkor, ugyanúgy és ugyanazok vették birtokukba, mint a Kárpátmedence többi részét, Vagyis: MAGYAROK! De akkor mi a székelység sajátosságainak a magyarázata?

Azt gondolom, most már nem tartható az a tudományoskodó vélekedés, okoskodás, hogy a székelyek széttelepített magyarországi határőrök voltak, akik a XI. század után kerültek csak Erdélybe, sem az a döbbenetesen primitív elmélet, miszerint elmagyarosodott törökök lettek volna, elsősorban arra hivatkozva, hogy a rovásbetűs írásuk is török eredetű, hanem a nyelvi forrásokból kiindulva meg kell fogalmaznunk azt a tételt, hogy a székelynek nevezett népesség egy régtől a Kárpát-medencében élő magyar nyelvű népesség, amely népcsoport a Kr.sz. előtti VII-VI. századtól (vagy régebbről) folyamatosan jelen volt a Kárpát-medencében, sőt nemcsak jelen volt, de be is töltötte azt. Úgyhogy nem azért egyezik meg a nyelvjárásuk az ország különböző területeivel, mert innen-onnan széttelepített emberek voltak, hanem azért, mert egykor régen a székelyek ősi és legszebben megmaradt nyelve volt a magyar nyelv s a székelyek ősi szervezete és szabadsága volt a magyarság egészének a jogállása, amelyet - feltehetően - az avarkor végén csak úgy tudtak megmenteni, hogy az Erdélyi-medencében egy zárt (jórészben magashegyi) települési tömböt hoztak létre s "magukba zárkóztak". Aki tehette, aki akarta, az ország különböző tájairól ide költözött. Ezért jöttek létre meglepő azonosságok és kapcsolatok például a Vas vármegyei

Őrség és a Székelyföld között. Megegyeznek például a családnevek: Seper, Bedőcs, Bakra, Zámbó,

Imre, Bertha, Unyom, Csiba, Koronka, Lázár, Benedek, de egyéb nyelvi azonosságok is vannak. A barázdabillegetőnek a székelyeknél leányka-madár a neve, az Őrségben leányka-ficuka. A pacsirtának a Csíkban és a moldvai csángóknál szántóka a neve, Vas megyében szántó pityer, a szitakötőt

Székelyföldön és Vasban egyaránt kígyópásztornak mondják, az őrségben és Háromszékben a kecskedarázsnak szakadik a neve. A székelyföldi helynevek közül 93 név 194 esetben fordul elő másutt. A magyar királyság területén évszázadok alatt felszámolódtak az ősi hagyományok, ezért vált el a fejlődés iránya s nem azért, mert a székelység idegen etnikum lett volna. Az avarkori lakosság volt ez, akik mellé jöttek Árpád magyarjai, akik között lehettek s voltak is török nyelvűek, ám annak a fel- tevésnek nincs alapja, hogy Álmos és Árpád vezette nép egészében törökül beszélt volna. Hasonlóan a székelyekhez, a besenyők és a kazáriai kabarok sem török nyelvűek voltak, ám ők nem tudták integritásukat megőrizni. Nem nyomós érv az, hogy a XlI. századig nincs írott forrásadatunk a székelyekről, hiszen számos esetben igazolta a régészet, hogy az első megmaradt írott említés nem az adott népesség, az adott település, az adott vár, az adott út, etc. létrejöttének ideje!

Ma már egészen világos, hogy a magyar-székely rovásbetűs írás nem a VIII. század után keletkezett, hanem sokezer esztendős múltra tekint vissza s éppen a Kárpát-medencéből terjedt szét. Ezt használták a szkíták, a húnok, az avarok is.

A székelyek embertani arculata is archaikus. Amint maguk is Erdély őslakói és nem betelepültek.

A székelység ősi egysége sokáig sértetlen maradt, ám jó száz évvel ezelőtt megkezdődött a bomlás és a bomlasztás. Ekkor indult meg az a folyamat, amely a teljes közöny, az önmagába fordulás mai állapotát eredményezte. A kisszerűség; a szellemi elposványosodás, az anyagi előnyök hajszolása egyre vészesebben terjed Erdélyben is. És a fogyás egyre rémisztőbb. Negyedmillióval kisebb a romániai magyarság lélekszáma!

Sokáig azt hittük, hogy a székelység két kinyújtott karja lesz a kapocs a román és a magyar nép között, elvégre mindkét nép magában áll. A középkorban egység volt: univeristas Hungarorum et Valachorum. Ám a nagyhatalmak és a román vezetők a kinyújtott karokat keresztre szögezték s ez az állapot ma is tart. De valami megmozdult a Székelyföldön, valami elindult. Létrejött a Székely Nemzeti

Tanács, újraszerveződtek az ősi székek. Végre kitűzték a nagy célt, amelyért érdemes küzdeni s amely el is érhető. Csakis a nagy célok növelik az embert, a kisszerűség elnyomorítja, törpévé zülleszti a legnemesebbeket is.

Ezt tanította László Gyula professzor úr is s erre adott példát az egész élete. Az erdélyi Kőhalmon született 1910. március 14-én s a Hargita szent kőszirtjévé, jelképpé vált váradi halála után 1998. június 17-én.

S amint az egyik zsoltár mondja: az Úr nem hagyja, hogy az Ő lelke a koporsóban maradjon!

(Elhangzott 2003, november 18-án Budapesten a MOM Művelődési Központban.)


5. A László-iskola múltja és jelene.

Egy nagy ívű életpálya áttekintésének a végére érkeztünk. Jól tudom, s azt hiszem ezt mindannyian így érezzük, csak felcsillantani sikerült egy rendkívüli ember, egy ritka tálentumú tudós, egy konokul hűséges magyar hazafi hatalmas és gazdag életművének főbb állomásait.

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl.

Írta Arany János, s László Gyula valóban milliókra költötte dús élte kincsét. Százezrek könyvespolcain sorakoznak könyvei, amelyek önmagukban is halhatatlanok, de ha az egymást követő nemzedékeket is meg tudja érinteni a szelleme, akkor a művek szerzője is velünk marad.

A szellemi kisugárzás a magyarul értők, a magyarul gondolkodók számára egyetemes és időben végtelen, ámde László Gyula elsősorban mégiscsak régész szakember volt, a hazai történettudomány jeles képviselője, aki hivatása művelése közben és mellett, de sohasem másodsorban, tanított és nevelt, mégpedig hatvan esztendőn keresztül, A kolozsvári rövid évek alatt nem alakulhatott ki a régi, Pósta Béla nevével fémjelzett erdélyi iskola megújításaként egy László-iskola, de Budapesten ennek létrejöttek a feltételei. Korábban a Pázmány Péter Tudományegyetem Régiségtani Intézete is iskolateremtő volt Tompa Ferenc és Alföldi András (1895-1947-1981 ) révén, de ez a műhely 1945 után megszűnt.

A negyvenes évek végén és az ötvenes évek első felében László Gyula még inkább csak a hatását éreztette, hiszen az 1948/49. évi új kommunista hatalom átszervezte a felsőoktatást is és létrehozta az egységes muzeológus szakot, amelyből majd csak 1956 után válhatott ki az önálló régész-képzés. Az első tanítvány-nemzedékhez sorolható kutatók közül kétségkívül kiemelkedik Dienes István (1929-1995), aki - az 1949-től meghívott tanárként előadó - László professzor úrnak nemcsak hallgatója, de hűséges követője is lett és maradt nagyon korai haláláig. Dienes István igen jelentős életművet hagyott maga után. Nemzedéki kortársai közül a később nagy karriert befutott Bóna István (1930- 2001 ), Gedai István és Erdélyi István, a másodvonalba szorított Szabó János Győző, Kőhegyi Mihály, Tóth Elvira, Kovalovszki Júlia, az ősrégész Trogmayer Ottó és Makkay János említhető, az utóbbiak azonban, bár tisztelték a Mestert a maguk módján, igazán nem maradtak meg a lászlói úton, talán Makkay János kivételével, aki újabban hívévé szegődött.

Az ötvenes évek végétől sokasodtak meg tanítványai: Kolba Judit, Garam Éva, Valter Ilona, Kiss Attila (1939-1999), Végh Katalin, majd Mesterházy Károly, Nagy Katalin, Kozák Éva, Horváth Béla s jómagam. Minket követett Horváth István,Vékony Gábor, Bálint Csanád, Kovács László, Tonika Péter, Németh Péter, Melis Katalin, Müller Róbert, Gömöri János, Pálóczi Horváth András, Szőke Mátyás, Rosner Gyula, Vándor László, Költő László, Trugly Sándor.

1967-től az egyesített Régészeti Tanszék vezetője László Gyula lett. Népes hallgatói táborából ettől kezdve már nehéz volna a közel 250 hallgató közül kiemelni olyan neveket, akik még meghatározó módon és észlelhetően a László-iskola szellemiségét képviselték és követték volna. Szőke Béla Miklós, Benkő Elek, Szentpéteri József munkásságában már jószerével nyoma sincs a lászlói örökségnek.

László professzor urat 1980-ban a hatalmasok nyugdíjba küldték. Nagyon rosszul tették. A Régészeti Tanszéket pedig 1990-ben átszervezték. Az új Régészettudományi Intézet keretén belül létrejött az Ős- és Koratörténeti Régészeti Tanszék, az Antik Görög-Római Régészeti Tanszék és a Magyar Középkori és Koraújkori Régészeti Tanszék.

A László Gyula székébe kerültek közül Kubinyi András nem volt régész szakember, a következő; Laszlovszky József pedig igazán semmiben sem hasonlít a nagy elődhöz.

A jelenlegi vezető szakmabeliek szemében László Gyula tudománytörténeti fejezetként kezelendő, így beszélnek róla manapság a vidéki egyetemeken is: Szegeden, ahol a Tudományegyetem Régészeti Tanszékét Fodor István vezeti (1997-től) s aki nem volt László-növendék, vagy Pécsett, ahol néhány éve Mesterházy Károly is tart előadásokat. Miskolcon a nagy állami támogatást élvező állami egyetemen 1996-ban jött létre régészeti oktatás, letörendő és elsorvasztandó a 15 éve virágzó Miskolci Bölcsész Egyesületet, amely 1998 óta Nagy Lajos Király Magánegyetem néven működik. Itt a Magyar Történeti és Őstörténeti Tanszéket 1996 óta én vezetem. Az állandó támadások és elvonások következtében azonban ez a műhely nem képes igazán kibontakozni, jóllehet 1997/98-ban egyetemi tankönyvet is sikerült kiadnunk.

Sokak szerint a László-iskola egy láthatatlan iskola volt, amely csak szellemi kereteket adott a hallgatóknak. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy maga a Mester sem vágyott többre, hiszen rendkívüli érzékenysége miatt, kivált az évtizedek múlásával egyre kedvesebbek lettek számára azok, akik a kedvében jártak, de alig vitték előbbre az általa megkezdett kutatásokat vagy rá sem léptek a lászlói útra. Mert az igazi tanítvány az, aki bármi áron, felvállalja az ő tudósi hitvallását, amelyet így fogalmazott meg: közös gondunk népünk igaz történelmének feltárása. Gyökereinket meg kell ismernünk és meg kell óvnunk, mert e nélkül elveszünk.

Mindaz, amit László Gyula régészként célul tűzött maga elé: megvalósult, hiába acsarkodnak és kötözködnek a mérvadónak nevezett szakvezetők, arra hivatkozván, hogy a romantikus történetírás ideje lejárt s az "igaz tudomány" ki kell magából vesse a "tudománytalant", a megcáfolható elméleteket. Csak az maradhat, amit a hivatalos történettudomány elfogad és elismer, azaz csakis a finnugor származás-elmélet a tudományos. Ezt kell elfogadtatni a közvéleménnyel, ezt kell oktatni az iskolákban, ezt kell sulykolni az előadásokon! Mindenki mást el kell hallgattatni, minden ellenszegülőt diszkvalifikálni kell.

Az ugyan igaz, hogy a légből kapott agyalmányoknak nincs helyük a történettudományban, az azonban a legkevésbé sem igaz és helyénvaló, hogy a kiválóan felkészült, de más nézeteket valló szakembereket ki kell rekeszteni, tönkre kell tenni, meg kell alázni.

1998-ban a szegedi egyetemi munkaközösség megjelentetett egy könyvet: Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája címmel. E kötetet most 2003. novemberében új kiadásban tették közzé, arra hivatkozva, hogy nagy népszerűsége miatt az olvasók által halálra keresett művé vált. A bevezetőt Domokos Pál Péternek, a legendás csángó kutatónak a fia, Domokos Péter írta. S itt szomorú tanúi lehetünk annak, hogy a petyhüdt alma bizony messze guruit a dúsan termő öreg fától! Domokos Péter ugyanis a következőket írta le professzortársáról, László Gyuláról:

"Ha egy meghatározó tudós személyiség a 'termékeny bizonytalanságot' teszi-nevezi meg munkája alapideológiájaként, azt tőle individuális rögeszmeként esetleg el lehet fogadni. Ha azonban ez a felfogás a tanítványok széles körében is elterjed, felmérhetetlenül naggyá válik a veszély. Ilyképp mindent körülövezhet a bizonytalanság (megkérdőjelezheti a már elért biztos /?!?/ eredményeket), az áltudomány egybeölelkezhet, illetve egybemosódhat a valódival, s mi több a dilettánsok vezérükként hivatkozhatnak a legelismertebb szaktekintélyre. Egy magát őstörténésznek önátképzett bőrgyógyász /ti. Götz László/ háromkötetes képzelményei elé nem kellett volna baráti előszó írására vállalkozni! A kettős honfoglalás a "hún-avar-magyar" azonosítás ügye nem lehet e sorok témája, csupán azt jelzem: nem nóvum! Egykori tudósaink (például a reformkori Kállay Ferenc 'hármas honfoglalást' tételezett fel.) Az álmokat hagyjuk a költőkre, a tudósok pedig izzadjanak, küszködjenek tovább. De nem csupán nálunk létezik 'délibáb'. Néhány finn kutató, észt és magyar híveket is maga mellé állítva, a finnségi népeket kezdi kiszakítani az urali nyelvcsaládból s harmincezer éves finn őshaza koncepcióját latolgatja, fantáziálja. Mindehhez nyelvészeti és genetikai érveket is találni vélnek. Nincs sok kedvünk, okunk mosolyogni e tévúton támolygókon, de az irány veszélyes s politikai motivációi is nyilvánvalóak (EU-csatlakozás, szőke haj, kék szem, s barbár lapp-finnugor nyelv!?). Ez már nyílt rasszizmus."

Domokos Péter és az idézett kötet szerzője, az elvakult finnugrista nyelvész, Rédei Károly egy húron pendül, ha a László Gyula-i szellemiséget és irányzatot kell támadni, és mindketten bátran és gátlástalanul pocskondiázzák és csepülik -a hazai és a nemzetközi tudományos életben teljesen szokatlan durva kifejezésekkel -a más nézeteket vallókat, őket félnótásoknak, sovinisztáknak, balkanizálódott elemeknek, henyéknek, műkedvelőknek, agyszüleményeket gyártóknak, gyermetegeknek, gőgös fennhéjázóknak, balgáknak, badaroknak, képzetlen ködkergetőknek, mániákus képzelgőknek, őrült sarlatánoknak, agyrémes népbolondítóknak, kóklereknek nevezve, sőt attól sem riadnak vissza, hogy a nemzeti történetírás képviselőit a tudományos és a politikai alvilág képviselőinek és históriai bűnözőknek bélyegezzék.

Ez a nemtelen és a jó ízlést mellőző vagdalkozás, bármennyire is bántó számunkra, nagy haszonnal jár a gondolkodó magyarok számára, mert felnyitja a szemeket és felkelti az érdeklődést. De szó nélkül azért nem hagyható, mert a szépséget nem cserélhetjük fel a rúttal, a tisztaságot a mocsokkal, a valódit a hamissal. Mestereink jó hírnevét a tisztességes utódoknak mindig védelmezniük kell!

Rédei Károly, László Gyula Őseinkről c. könyvéről azt írja, hogy sem nyelvészetileg, sem régészetileg nem igazolható feltevésekbe bocsátkozik, amikor a magyar nyelvet gondolja alapnyelvnek, amely a környező népek számára közlekedőnyelvvé vált. Majd így folytatja: "Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a nagytekintélyű régész, László Gyula az 1990-ben megjelent műben elénk tárt valószínűtlen hipotézisekre épülő eszmerendszere, melyek csirái már korábbi műveiben is előbukkannak, teremtette meg a táptalajt az újabb idők dilettáns nyelvészkedőinek, az álomkergető, tudományos módszereket nélkülöző, illetőleg sutba dobó 'nyelvi és őstörténeti' tevékenysége számára.

László Gyula nagycsalád-rendszerét és a kettős honfoglalás elméletét lényegében az egész magyar történész-régész szakma megtagadta, bizonyítás nélküli, hibás hipotézisnek minősítette, akárcsak a szkíta-hún-avar magyar folytonosság tételét is. Ez utóbbit tömény esztelenségnek nevezik a mérvadók, teljesen elhallgatva azt a tényt, hogy az ő kihirdetett tételeik csak kinyilatkoztatott dogmák, semmi egyebek. Kihirdetett időrendjük teljesen hasraütésen alapul, mivel semmiféle tényadatunk nincs arra, hogy az un. uráli, majd finnugor alapnyelv a Kr.sz. előtti V. illetve IV. évezredben létezett volna, sőt arról sincs, hogy egyáltalán létezett volna ilyen alapnyelv, mivel ilyen nyelvi emlék egyszerűen nem létezik!

Ugyancsak egészen légből kapott, hogy az előmagyarok a tajga-övezetből a Kr.sz. előtti 1. évezredben sodródtak volna dél felé. Arról már nem is szólva, hogy miért csak a magyarok elődei sodródtak dél, majd nyugat felé? S miért maradtak a tundrás-tajgában és az északi sztyepp-zónában a többiek? A magyarok őshazájának az Ural nyugati oldalára helyezése egy megkövült ősdogma, amelyet semmiféle régészeti anyag nem támaszt alá. A székelyek eszkil-bolgároktól származtatásának tudománytalanságáról már volt szó. A Bóna István által képviselt un. garnizon-elmélet a IX-X. századi Magyarországon a viking katona telepek mintájára képzeli el a Kárpát-medence birtokbavételét. S ez a képtelen feltevés akadémikusi címet ért.

Fájdalmasan szomorú, hogy az iskolateremtő László Gyula neveltjei sorra és rendre elfordultak a Mestertől. Nem azt fájlaljuk, hogy az adatok változtak, ez a kutatások bővülésével természetes. Hanem azt, hogy azok, akiket egy kissé dédelgetett is, az előmenetelük, a címeik érdekében kiáltottak harsány Barabást, Jézus helyett.

Az egykori derék szegedi múzeumigazgató, Bálint Alajos fia, akit László Gyula mellett és után magam pártfogoltam egy jó félévtizeden át, ma az MTA Régészeti Intézetének igazgatója, aki éppen a mi sorozatunkkal egyidőben szervezett egy tudományos ülésszakot az Úri utcai Régészeti Intézetben a magyarság úgymond hiteles őstörténetéről, s a szűkkörű szakmai szeánszon a mérvadó kutatók, lényegében egymás között, érdeklődő közönség nélkül, gyalázzák a dilettánsoknak nevezetteket, sűrűn és önelégülten hangoztatva: dilettantizmusra nem lehet tudományos karriert elérni. Ez valóban így van. A 2004. évi akadémiai tagajánlások között csak Erdélyi István neve szerepel.

Sokan figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy őstörténetünk számos kérdésére ma még nem tudjuk a választ, hiszen például egyetlen hiteles nyelvemléket sem ismerünk a szkíták, a húnok, a kazárok és az avarok nyelvéből. Ugyanígy fogalmunk sincs a honfoglalás előtti ótörök jövevényszavaink pontos eredetéről. Ezeket a problémákat ugyan rejtett módon elismerik, ám mégis kijelentik: a szkíták iráni nyelvűek voltak, a hunok, a kazárok és az avarok török nyelvűek voltak, tehát a magyarokhoz semmi közük sem lehetett. Bizonyíték: nulla. A finnugor kliséket imamalomként ismételgető Rédei Károlynak csak arra futja a tehetségéből, hogy kijelenti: Bakay Kornél, Kiszely István és társai nem tekinthetők tudományos vitapartnereknek, mivel témafelvetésük és tárgyalási módjuk nem szakszerű. Ugyanakkor az átfogó és tudományos alapossággal megírt Árpádok országa c. könyvem teljes mellőzésével, heti újságok kis cikkeiben szereplő sajtóhibákkal élcelődik.

De minket ez a megbélyegző és kirekesztő bánásmód nem rettent meg. Sőt, csekély számunk ellenére sem vesszük át a hangadó hivatalosok érvek nélküli, mocskolódó stílusát, hanem a nagy kultúrpolitikus Klebelsberg gróf útmutatását követjük, aki 1920-ban azt mondta: "ne keressünk mi valami csodaszert, ne keressünk mi valami egészen újszerű, szokatlan módszert ahhoz, hogy lábra tudjunk állni, hanem dolgozzunk, dolgozzunk becsületesen, dolgozzunk szakszerűen minden téren." De azt is tudjuk, hogy önerőnk nem elégséges. A magyar értelmiség, a magyar középosztály, a magyar gondolkodók támogatása és megnyerése nélkül nem járhatunk sikerrel. Ameddig nem tudjuk megteremteni azokat a nemzeti műhelyeket, ahol a kisiskolások, a gimnazisták, a főiskolások új és becsületes tartalmú tankönyvei elkészülhetnek, ameddig nem születnek nemzeti tőkés-mecénások, akik biztosítják a kutató expedíciók keltségeit, ameddig nem veszik meg a nemzeti történeti iskola tagjainak a könyveit, addig a marxista történelmi materializmus neveltjeinek finnugrista rabláncán maradunk.

Múltunkért évszázados harc folyik s nem egyenlő feltételek mellett küzdenek meg egymással a szembenálló táborok. A velünk szembeniek is nagyon jól tudják, hogy a tét nagy! Akié a múlt, azé a jövő. Aki elveszti a múltját, olyanná válik, mint az emlékezetét vesztett gyógyíthatatlan beteg. Magatehetetlenként bármit megtehetnek vele. S akkor félévszázad múlva nem lesz Magyarország. Ilyen hatalmas a tét!

Ismét Klebelsberget idézem: "A történész nemzetének nevelője, moralistája, közvetlenül kell a néphez szólnia. Minden történelmi munka végcélja a nemzetek, kimagasló egyéniségek és események olyan világos és művészi előadása, hogy azt minden műveltebb ember ne csak megértse, hanem érdeklődéssel és élvezettel fogadja be a lelkébe." Ha sikerül bennünket hiteltelenné tenni a nagyközönség szemében, ha sikerül bennünket összemosni a képzetlen és valóban mindenfélét állító szerzőkkel, akkor nem lesz új, igaz magyar történelem! Ha László Gyulát, Mészáros Gyulát, Balázs Gézát, Marácz Lászlót, Bakay Kornélt egy csoportba zárják a legvadabb amatőrökkel, amint teszi ezt az alantas módszerekkel dolgozó, történelmileg képzetlen, etikátlan Rédei nyelvész, akkor mindannyiunknak tudnia kell: ki kicsoda és mit ér? S persze nem szabad bedőlni a Götz Lászlót, Padányi Viktort, Csőke Sándort, Kemény Ferencet, Harangozó Imrét, Kiss Dénest gyalázó tirádáknak sem.

Rédei Károly például úgy ostorozza és gúnyolja a sumerológusokat és a sumerológiávai bíbelődőket, hogy közben a könyvében beismeri, hogy ő egyáltalán nem ért a sumerológiához, hanem egy Mihaela Weszeli nevű egyént bízott meg bizonyos szavak és jellemzők kikeresésével és ellenőrzésével. S ez az egyén engem vad sumeristának bélyegez. S ez az egyén akadémikus. Csoda-e, ha a Magyar Tudományos Akadémiának jelenlegi régész tagjait: Bálint Csanádot és Szabó Miklóst a magyar művelt közönség alig vagy egyáltalán nem ismeri? S csoda-e, ha László Gyula nem lehetett tagja a Magyar Tudományos Akadémiának? De viseljük sorsunk, ahogy meg van írva.

Végezetül tekintsük át mégegyszer, hol tartunk ma? Meddig jutottunk a magyarság múltjának felderítésében? Mi az, amit a régészet, az új vagy Újonnan értékelt írott források s az embertani vizsgálatok alapján tudunk? S mi az, ami biztosan hamis állítás és téves következtetés? Legutoljára: kikből áll ma még az egykori László-iskola?

A magyar nyelvű népesség kialakulásának helye és ideje, a finnugor dogmák alapján ma már nem valószínűsíthető. Számolnunk kell egy őskőkori (paleolit) magyar ősnyelvvel részben a Kárpát-medencében, részben Közép-Ázsia és a Kaukázus térségében.

A szkíta-hún korszak a Kr.sz. előtti IX. századtól kezdődik s egy ezredéven át tart. E magas kultúra önállóan jött létre, nem az antik görög vagy kínai hatás leképezésével. S ezen világ része volt az avar és a magyar kultúra is, amint ezt László professzor úr is tanította. A szkíta szellemi örökség (szarvas népe-csodaszarvast), a szkíta divat, a hún művészet és ízlés töretlenül tovább élt a türk, avar és a magyar népeknél. Az írott források nem alaptalanul azonosították a hunt az avarral és a magyarral. Hún hagyományunk eredeti és ősi. A X. századi Waltharius eposz egymagában megcáfolja, hogy a hún hagyományt a németektől vettük volna át a XII-XIII. században. A hún-magyar azonosság ősi örökségünk és nem Kézai Simon kitalálása. S még kevésbé a Nibelung-ének átköltése. Atilla a mi örökségünk, mert semmi nyoma sincs annak, hogy a világon bárki is magáénak vallotta volna a húnokat és egyáltalán érdeklődött volna e téma iránt.

Nemzeti krónikáink hitelét az újabb kutatások megerősítik, sőt remélhető új írott források felbukkanása is. A legújabb genetikai (DNS) vizsgálatok egészen új irányokat szabnak és nem erősítik meg a kihirdetett őstörténeti dogmákat.

Ma már számos bizonyítékkal rendelkezünk ahhoz, hogy véglegesen elvessük, hogy elődeink földbevájt putrikban laktak volna és a primitív dadogó sámánizmus jelentette volna számukra a vallást.

László Gyula régészprofesszor már ott fenn lakik a csillagok honában, de a hívők számára mindörökre őrlélek (Makovecz Imre) marad, akinek bizonyos adatai elévülhettek, elévülhetnek, ám azon hitvallása, hogy a magyar választott nép, amelynek szent a múltja, könyveiben örökérvényű kinyilatkoztatás marad. Sokan mondogatják, hogy a helyes útról, amelyen számos kutatót éppen ő indított el, a mester a 70-es években letért s elindult az ő saját kis ösvényén, amely a tudománytalan álomvilágba vezet. Ne higgyék, hogy -e földi világból már ugyancsak eltávozott - Bóna Istvánnak igaza lenne! Hit nélkül sem Isten, sem Haza, sem nemzet nincs. Az eucharistiát sem lehet bizonyítani, mégis kétezer év óta a legszilárdabb tartópillérünk.

A László-iskola fundamentum, mélyen fekvő alap lett, amelyre építkeznünk lehet. A mai napon jogi személlyé vált László Gyula Történelmi és Kulturális egyesület megkezdheti az építkezést s ha mindannyian akarjuk és vállaljuk, létrejöhet az első igazi magyar őstörténeti intézet. "Akik az igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökké, miként a csillagok!"

(Elhangzott 2003. december 9-én Budapesten, a MOM Művelődési Központban)

Őstörténetünk régészeti forrásai I. című tankönyv bemutatója a Magyarok Házában

Húsz hónappal a III. évezred nyitánya előtt a világ magyarságának lélekszáma alig haladja meg a 15 milliót. Fogyunk és gyengülünk. Mára már 10 milliós ország lettünk, mivel az elmúlt fél évszázad alatt hét millió magzatot gyilkoltak meg abortuszokkal.

Elveszik a lelkünket, elveszik a hitünket, elorozzák évezredes múltunkat. Mindent elfelejtünk, mert nem tanítják igazi őstörténetünket.

Hát nincsenek egyetemeink, történeti intézeteink, ahol kiképeznék a múlt hivatásos tudós kutatóit és a gyermekeinket tanító tanárokat? Hát nincsenek jó tankönyveink?

Az orosz megszállást követően a magyar őstörténet kutatásának 1945 előtti irányzata csak annyiban változott, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemből ELTE lett és a Bölcsészettudományi Kar számára lefoglalták a korábbi piarista gimnázium épületét, az uralkodó finnugor származtatási elmélet azonban érintetlen maradt. A marxista-leninista dialektikus és történelmi materializmus korcs eszmerendszerét a kommunista Molnár Erik és a- szellemtörténészekből átvedlett - "új-marxisták" (Elekes Lajos, Léderer Emma) képviselték. Molnár Erik 1949 és 1954 között több munkájában foglalkozott őstörténetünkkel, a budapesti iskola azonban - László Gyula vezetésével - csak a forradalom után kezdett szerényen munkálkodni, természetesen a finnugor tanokat hirdetve. László Gyula professzor nyugdíjaztatása után (1980 részben az ősrégészből átvedlett Bóna István, illetve Vékony Gábor neve fémjelezte a budapesti őstörténeti kutatásokat, amelyhez 1968 után egyre erőteljesebben kapcsolódott az MTA Régészeti Intézete (Erdélyi István, Bakay Kornél, Kovács László, Bálint Csanád) és a magyar Nemzeti Múzeum (Dienes István, Fodor István, Mesterházy Károly, Révész László). Az MTA Történettudományi Intézetében Györffy György és Bartha Antal, a Néprajzi Kutató Csoportnál Veress Péter foglalkozott intenzíven az őstörténet kérdéseivel.

Ugyanakkor a budapesti csoport csak két egyetemi tankönyvet tudott létrehozni; 1954-ben a Régészeti Kézikönyvet, 1957-ben pedig napvilágot látott az Elekes-Léderer-Székely György által írt egyetemi tankönyv, amely azonban a honfoglaláskorral indít, tehát a magyar őstörténetet egyáltalán nem tárgyalja. A Györffy György és Bartha Antal által írt Magyarország története vonatkozó kötete (1984) a hagyományos nézetek tárháza. Az ELTE-én természetesen külön működött és működik ma is a Finnugor tanszék, az őstörténeti kiváltságokat maguknak vindikáló nyelvészekkel. Elekes Lajos tanítványa, Kristó Gyula, Róna Tas Andrással együtt létrehozta a szegedi őstörténeti műhelyt, amelynek tagja lett később Fodor István, Trogmayer Ottó, Kürti Béla, Makk Ferenc, Berta Árpád, illetve a Hajdú Péter vezette Finnugor tanszék. A szegedi iskola 1976 óta öt kötetben megjelentette a színvonalas Bevezetés a magyar őstörténet forrásaiba c, tankönyvsorozatát, majd 1996-ban könyvpiacra került Róna-Tas András, A honfoglaló magyar nép c. összefoglaló kötete is. Kristó Gyula az utóbbi évtizedben szinte ontotta a támogatott könyveit; A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1994), A magyar állam megszületése (1995), Magyar honfoglalás - honfoglaló magyarok 1996), A magyar nemzet megszületése (1996), A székelyek eredetéről (1997).

Egy ideig folyt őstörténeti oktatás a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tanszékén is (Gunda Béla, Nepper Ibolya), majd 1996-tól a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen működött egy Történeti Intézet, Erdélyi István vezetésével, aki 1997-ben megjelentette a Bajkáltól a Balatonig című oktatási segédkönyvet

A marxista irányzat és az abból kinövő különböző csoportok lényegében ugyanazt a szellemiséget képviselik. Elfogadják a finnugor elmélet kizárólagosságát, a magyar népet késői keletkezésű etnikumnak vélik, a nemzeti krónikáinkat elvetik, a szkíta-hún-avar-magyar rokonság gondolatát mesének titulálják, amelyet a németektől (!?) vettünk át a XIII. században.

Ezért jelentett fordulatot 1996-ban a miskolci bölcsészeten megindított új őstörténeti oktatás, amely most a harmadik esztendejébe lépett. S máris elkészült egy új szemléletű egyetemi tankönyv első kötete s nyomdában van a második kötet is. E munkákban az egységes eurázsiai szemlélet érvényesül a szűk régiós látásmód helyett, száműztük a régi közhelyeket (toposzokat), hiteles forrásként kezeljük a krónikáinkat, a magyar őstörténet részévé tettük újra a szkítákat, a párthusokat, a kusánokat, a hunokat, a szabirokat, az onogurokat, az alánokat és az avarokat. Valljuk és vállaljuk, hogy a történettudomány nemzeti tudomány, az őstörténet pedig nemzeti elkötelezettségű szakterület.

Lássunk néhány példát, ahol a nemzeti szellemiségű őstörténeti irányzat lényegesen és súlyosan eltér a hivatalos "mérvadó" kutatói állásponttól.

1. A honfoglalás (vagy helyesebben: honalapítás) nem eszeveszett menekülés következménye volt.

2. A besenyők semmiféle magyarirtó hadjáratot nem vezettek őseink etelközi területei ellen,

3. Biborbanszületett Konstantin császár műve, a "Birodalom kormányzásáról" egyáltalán nem támadhatatlan "szent forrás", amelynek minden szava szentírás. Ma már ismét érvényes néhány korábbi "kiigazítás", például Levedi hadihajón való utazása a kazár kagánhoz, az előkelő kazár nő, mint Levedi felesége, a Khazarósz átírás helyett az eredeti Mazarósz olvasat, etc.

4. Semmiféle adat nem támasztja alá az un. kazár szolgaság teóriáját, sőt ellenkezőleg: a magyarság része volt Kazáriának és szövetségese a kazár uralkodóknak. A kazár uralkodó osztály zsidó hitre térése egyáltalán nem érintett tömegeket, viszont felborította a birodalom belső rendjét és békéjét.

5. Az avarok sem menekültek senki elől a Vl. században és nem állja meg a helyét az a kitalálás, hogy Baján kagán "nem találta a bejáratot a Kárpát-medencébe". Az avar hatalom folyamatosan fennállt a Kárpát-medencében 330 esztendőn keresztül.

6. A székelyek nem elmagyarosodott törökök, hanem eredetileg is magyar nyelvűek voltak,

7. A magyar nyelv nem a kis, finnugornak nevezett népek ősi "alapnyelvéből" fejlődött ki, hanem egy ősnyelv, amely külön választandó a többi finn típusú nyelvtől, noha rokonságba áll velük. Tehát a magyar önálló európai nyelv, amely a legrégibb idő óta létezik. Szó sem lehet semmiféle kétnyelvűségről vagy nyelvcseréről!

8. A finnugor rokonság-elmélet tarthatatlan, úgyszintén alap nélküli az obi-ugorok degradálódásának hipotézise és az un. finnugor régészeti kultúrák jellemzése. Fodor István, Verecke híres útján c. könyvében 297 oldalból 130 oldalt szentelt különböző régészeti kultúrák leírásának, mintha bármi alapja is volna a magyarok őseleivel való azonosságuknak. Fel kellene végre adni az európai finnugor intézeteket és tanszékeket (Göttinga, Groningen, Bécs) s visszatérni az ázsiai kutatásokhoz!

9. A Kárpát-medencei magyar régészeti leletanyag nem itt jött létre (Erdélyi, Bálint, Fodor) hanem elsősorban Közép-Ázsiában virágzott az a kézművesség, amely az arabok erős hatása alatt megteremtette az un. jellegzetes magyar emlékanyagot és díszítő stílust.

10. A magyarság őstörténetének kutatását ki kell terjeszteni a kazár, az avar, a szabír, a hún, az onogúr, a bolgár népneveket viselő etnikumok emlékeire is.

A történelem minden nép számára életfenntartó erő, a magában álló, keleti magyarság számára azonban egyenesen a megmaradás alapfeltétele ősi és nemes gyökereink kimutatása és megszerettetése. Csak ily módon állíthatjuk meg a magyar lélek kasztrálását, a globalizációs méreg nemzetpusztítását, a teljes felolvadást és beolvadást.

Európának csak addig kellünk, amíg magyarok maradunk!

(Elhangzott 1998. májusában.)


Czuczor Gergely születésének 200. évfordulóján

1800. december 11 - 1866. szeptember 9.

A honalapítás 110, évfordulóján a felvidéki Ipolyságon esti éneklés közben felcsendült e dal:

Fúj, süvölt a Mátra szele,
Üngöm, gatyám repül vele,
Kalapom el is kapta már,
Tiszába vitte a tatár.

A fiatalok népdalnak hitték. Pedig nem az. Ki a szerző? Czuczor Gergely. S ki volt Czuczor Gergely?

Az 1920 óta Szlovákiának nevezett Felvidéken, a Nyitra vármegyei Andód faluban született két száz esztendővel ezelőtt egy István névre keresztelt kisfiú, akinek édesapja módos jobbágy - paraszt ember volt, édesanyja nemes Szabó Anna. Később még tíz testvére született. A Gergely nevet később a papi bencés szerzetesrendben vette fel. Ott, ahol évfolyamtársa volt egy druszája:

Jedlik István, aki később a szerzetben az Ányos nevet kapta. Jedlik Ányos, a dinamó, a szódavíz és sok más dolog neves feltalálója.

A Czuczor-fiú a tartást atyjától, lángoló hazaszeretetét az édesanyjától örökölte. Iskoláit Érsekújváron, Nyitrán, Esztergomban és Pozsonyban végezte, ahol a sok tót pajtása magyarsága miatt csak Uhernek csúfolta. A bencés rend központjába, a Szent Márton hegyi főmonostorban, amelyet azután Kazinczyék neveznek el Pannonhalmának, 1817-ben került. Újoncéve után Győrben tanul bölcsészetet, majd 1820-bon Pestre került a központi papnöveldébe.1824-ben szentelték fel. Czuczor Gergely tehát - amint később Csíky Gergely vagy Sík Sándor - paptanár és pap-költő.

Még nem volt felszentelt pap, amikor 1822-ben a betegszobában, fellelkesülvén Kazinczy és Horváth Endre művein, megírta az Augsburgi ütközet című négyénekes eposzát. A magyar irodalomban ez volt az első nagyhatású történelmi témájú verses eposz. Romantikusan a múltat idézte, de azzal a céllal, hogy a jelenre és a jövőre hasson. Ez a 910-ben lezajlott valóságos csata nem azonos a 955. évi Lech-mezei ütközettel. Ekkor, 910-ben a magyar sereg fényes és nagy diadalt aratott a németek felett. Ezt az eseményt énekelte meg a szerző, büszkén hirdetve "Hunnia rettenetes karú hőseinek", a "szittya oroszlánoknak" csodálatos hőstetteit, akik megtanították a világot arra, hogy: Nem jó bántani a magyart, mert vérrel védi hazáját!

A fő cél az volt akkor is, hogy az írástudók erősítsék a nemzeti öntudatot, hiszen a múlt csak példa lehet, a múlt csak alap lehet, de tetteinkben előre kell néznünk. Jellemző azonban, hogy Czuczor Gergely ezt az un. kalandozó hadjáratot, honvédő harcnak tüntette fel, ahol a bátrak és a vitézek lettek hősök s a gyávák lettek a szolgák.

Az 1800. esztendő nem kevés nagyságot adott a magyarságnak, hiszen ekkor született Jedlik Ányoson kívül Vörösmarty Mihály is. A kevéssel fiatalabb Toldy Ferenc, aki Czuczor leghűbb barátja volt, arra ösztönözte, hogy újabb történeti témájú művet alkosson. Így készült el 1828-ra az Aradi Gyűlés c. műve, amely II. Vak Béla király 1132. évi hírhedt aradi vérengzését dolgozta fel azzal a nem titkolt céllal -s lám mennyire időszerű ez a téma ma is - hogy hová vezet a pártos torzsalkodás, ám a magyar ember a Haza és a Szent Korona iránt mindenkor hű marad.

Már ekkoriban foglalkoztatta a nagy törökverő Hunyadi János alakja, akit szintén példaként kívánt a magyarság elé állítani.

Egyszeriben ismertté vált és akkoriban a tudományos élet még úgy működött, hogy a valóságos eredményeket nézték, a tényleges műveket díjazták és nem érdekcsoportok egyezségei szabták meg a címeket és a rangokat. Az 1830-ban felállított magyar akadémia mindjárt az első nyilvános rendes nagygyűlésén, 1831. február 17-én délelőtt Czuczor Gergelyt levelező taggá s ugyanazon nap délutánján rendes taggá választotta. Akadémiai székfoglalója volt: Vitéz János, némely tekintettel Magyarország általános állapotjára. S amikor ezt az előadást báró Jósika Miklós végighallgatta, akkor érlelődött meg benne az elhatározás: megírja a Csehek Magyarországon című nagysikerű regényét.

Úgy hiszem, ma is akkor fog csak megújulni a Magyar tudományos Akadémia, ha ismét szokássá és gyakorlattá válhatik, hogy bárkit, bármilyen kapcsolat nélkül, kizárólag a jelentős eredmények és művek alapján választhatnak be az akadémiai testületbe.

Czuczor Gergely, aki időközben Komáromban tanárkodott, megalkotta újabb, négy énekes történeti művét, a Botondot, amely talán a legidőtállóbb éposza, s amelyben a főhősnek a szép görög leány, Polydóra iránti szerelmi vonzalmát is középpontba merte helyezni (1832) paptanár létére.

A jóvágású, noha sokat betegeskedő Czuczor meglehetősen szabados világi életet élt, bajuszt viselt, zsinóros Zrínyi-dolmányt hordott, kocsmákban üldögélt, szerelmes dalokat írt, nagy kedvét lelte szerelmes népdalok költésében. (Csaplárosné, Szép leány) Rendtársai egyike-másika, elsősorban azok, akik tehetségtelenségüket és jelentéktelenségüket a szigorú rendi szabályok betartatásával igyekeztek elleplezni, sorozatosan feljelentgették a rendi elöljáróknál, aminek következtében gyakran megróják őt, cella-fogságra ítélik, sőt a műveit is indexre helyeztetik. Különösen keményen lépett fel ellene gr. Pálffy Fidél kancellár, aki azt is eléri, hogy az időközben Pestre költözött Czuczort visszahívják Pannonhalmára 1837-ben s ezzel fel kellett adnia az Akadémia segédjegyzői és levéltárnoki állását, sőt eltiltják a tanítástól is. Ezt már az egyébként béketűrő és engedelmes Czuczor Gergely is megsokallja és egyenesen Ferdinánd királyhoz nyújt be panaszt és kér orvoslást, szigorú vizsgálat által. A vizsgálat tisztázza őt (1842) s így visszakerülhet a győri líceum katedrájára, sőt 1845-ben ismét felköltözködhetik Pestre.

Pestre költözése előtt egy esztendővel, az akadémia megbízta a nagy szótár elkészítésével, amelyhez igen nagy kedvvel és hatalmas szorgalommal látott neki. Egész fiatalon is erősen vonzódott a magyar nyelv kérdésköréhez (A magyar nyelv állapota gymnásiumainkban, 1828., A magyar nyelv némely sajátságairól.), így hát kedvére való munka volt ez a szótár-készítés. 1848-ra, tehát négy év alatt, egyedül, eljutott az A betűtől az I betűig, ám ekkor megakadt mind a költői tevékenysége, mind a szótárkészítési munkája.

A bécsi udvar álnokságai forradalmi lángot ültettek a szívébe és megírta talán legnagyobb versét, a Riadót, amelyet a honvédek - Petőfi Nemzeti Dalával együtt - röplapként hordtak maguknál. Amikor az osztrákok elfoglalták Pestet, Wingdischgrätz herceg ezért a verséért ki akarta végeztetni, majd - kegyelemből - 1849. januárjában a hadi törvényszék vas bilincsekben letöltendő hat esztendei várfogságra ítélte őt. A magyar honvédsereg májusban kiszabadította őt is a börtönből, ám Világos után ismét elítélik. Haynau 1850. januárjában Kufsteinba viteti, ahol kezén és lábán vas bilincsekkel kell élnie a tömlöcében.

Ülök a magányban én sápadt alak,
Őriznek zárvasak, szirtkőfalak,
Távol tőlem honom, szerelmesem,
Szemem törten mereng s könnynedvesen.

Lehajtanám pihenni bús fejem,
De vasba vert kezemre hogy tegyem?
Imádva égre nyújtanám kezem
De ah béklyóm lábörve visszatart.

Később megengedik neki, hogy töménytelen céduláját, szótári jegyzeteit bevihessék hozzá a börtöncellába, a könyveit (654 kötetet) jóbarátja Jedlik Ányos vitette a lakásába. Így tehát tudott imádkozni és dolgozni: Ora et labora! - ahogy a bencés regula előírja.

844 napot sínylődött a sötét tömlöcben s eközben írta a nagy szótár szócikkeit. Amikor kézbe vesszük az intézményünk által újra kiadott köteteket, gondoljunk erre is. S arra is, hogy mindmáig ez a magyar nyelv legnagyobb és legteljesebb szótára 110 784 szóval, amelyhez mérhető egyetlen más szótár sem készült azóta sem.

Czuczor 1851. május 22-én reggel lépett ki a kufsteini börtönkapun, kezében lóbálva vas bilincsen, amelyeket megvett a porkoláboktól, hogy mementóként átadja barátjának, Toldy Ferencnek és áldott feleségének, aki a börtönben is meglátogatta.

Pesten a Múzeum körút 26. szám alatti házba költözött, ahol holtáig maradt. A nagy szótár köteteit 1861-ben kezdték el kinyomtatni s három kötet már a polcain állt, amikor 1866. szeptember 9-én hirtelen, kolerafertőzésben, meghalt.

Ravatala mellett ott állt Arany János, Toldy Ferenc, Pauler Gyula, Vámbéry Ármin, Lónyay Menyhért, Szigligeti Ede, Feleky Miklós. A Kerepesi temetőben nyugszik.

Nagy magyar hazafi nagy magyar költő és nagy magyar tudós volt Czuczor Gergely

Rabságában egy fehérre gyalult szék támlájára írta rá hitvallását:

Hogy hazámat ne szeressem,
A bitorlót meg ne vessem:
Hatalom nem teheti!
Hogy Hazámat megtagadjam

Megvetés jelét hogy adjam,
Azt sem követelheti!
Főbe lőhet, nyakaztathat,
Bitófára fölakaszthat,

Most erősebb, tegye meg!
De az érzelem honában,
Keblem titkos templomában:
Én urat nem ismerek!

Vörösmarty Mihály társa, Petőfi előhírnöke, aki tudta, mit vállalt. "Engem elcsendesülni kényszerítenek, de a valóságos ok, a magyarság gyűlölt ügye!"

Igen, ez volt a fő bűne. Egyenes jellem, szabad magyar lélek volt, aki gyűlölettel csak a magyarok ellenségeire gondolt. A hazaszeretete éltette, mozgatta versíró tálentumát és tudósi pennáját. Nemcsak nagyot alkotott, de halhatatlant is.

Fogadjuk be őt a szívünkbe!

(Megjelent: Ősi Gyökér 28/2000/4. szám, 37-39.)

Endrey Antal, A magyarság eredete
Melbourne, Magyar Intézet, 1982.
Reprint 2002.

Vitéz dr. Endrey Antal elmúlt nyolcvan esztendős, alkotókedve és akarata azonban töretlen. Régi jogász család sarjaként nemzetközi jogászként is nagy hírnevet szerzett magának és a magyar nemzetnek. 1948-ban nyugatra menekült, de amint lehetett hazatért és ma Ásotthalmon él és dolgozik.

Endrey Antal nagyon jól tudja, hogy a magyarságnak mennyire nincs nemzetközi "érdekvédelme", mennyire nincsenek sem Európában, sem Amerikában lobbizó csoportjai, holott anélkül, hogy a világot megismertetnénk a valós magyar történelemmel, a hamisítások nélküli igazi magyar érdekekkel, nem lehet jövőnk. Kivált mostanság, amikor az európai uniózás minden határt átlépett.

Endrey Antal azon kevés kutató közé tartozik, aki angol nyelven jelentette meg műveinek nagy részét (The Future of Hungary,1972., Sons of Nimrod; The Origin of Hungarians,1975., Pride of my Country, 1975., The Kingdom to come, 1975., The Holy Crown of Hungary, 1977., Hungarian History,1982.) s éppen azért tette ezt, mert azt akarta, hogy ne csak a román, a szerb, a szlovák, a horvát, a német történetírás termékei álljanak a döntéshozók rendelkezésére. Ha csak ennyit tett volna, érdemei akkor is rendkívüliek volnának. Ám ő nemcsak ennyit tett és tesz.

Számos magyar nyelven megjelent munkája is van, részben még az Ausztráliában töltött időből (Félbemaradt nép, 1971., A Boldogasszony Kiadó Magyar történelem sorozata, A magyar archiregnum.), részben már itthonról. E munkák között kiemelkedő fontosságú A magyarság eredete c. műve.

E munkájában elsősorban a hazai történettudomány legnagyobb rákfenéinek egyikével, a finnugor származás-elmélet bírálatával, a szkíta-hún-avar rokonság kérdéskörével és a magyarság több ezredéves históriájának mezopotámiai kapcsolataival foglalkozik. Nagy irodalmi ismeret birtokában taglalja a felvetett kérdésköröket, különösen sok angol, francia és német nyelvű szakirodalmat használ. Nem titkolt célja, hogy végre megszülessék az új és valós magyar őstörténet. S nem fél attól, hogy a mérvadó döntnökök őt is kirekesztik "sumérkodása" miatt. Bátran leírja: vizsgálunk kell, igenis behatóan tanulmányoznunk kell a Kr. születése előtti ezredévek egész históriáját, beleértve az öt-hat ezer évvel ezelőtti sumér korszakot is. Az utóbbi időben egyre több adat szól amellett, hogy a Kárpát-medencének és Mezopotámiának sok köze volt egymáshoz. Aminthogy a magyar ősnyelv is önálló stúdium kell legyen.

Három évtizede szinte szakadatlanul azon fáradozik, hagy a "lelkében érlelődő gondolatokat" átadhassa szeretett nemzetének, amely 1920 óta súlyosan beteg országban élő nem ép nemzet. Lesz-e feltámadás, lesz-e megújulás? Vajon a XXI. században a magyarság megmarad-e vagy rezervátum-népséggé züllik? Manapság már nincsen a nemzetnek teljes országa, nincsen vagyona, nincsen gazdasági és katonai ereje, nincsen erkölcse és ősi jogrendje. Csak múltunk van, amely az az éltető televény, amelyből talán kisarjadhat a feltámadás, a magunkra találás, a feleszmélés, a talpra állás. Mert tartozhatunk mi Európához, járkálhatunk a nagyvilágban keresztül-kasul, a Kárpát-medence nélkül, az ősi Magyarországon kívül nincs magyar élet! Ezért a magyar múltra, a magyarság ősi történelmére úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére.

A magyarság eredete c. munka számos új eredmény mellett, érthetően, tartalmaz ma már túlhaladott vagy módosult nézeteket, álláspontokat, érveléseket is, ám aki szeretné nagyívűen áttekinteni a magyar ezredéveket, évszázadokat, az bátran vegye kezébe Endrey Antal remek kis könyvét, örömét leli majd benne és sok új szempont kerül a látóterébe.

Nem vitás, az igazságot folytonosan és megalkuvás nélkül keresnünk kell, s azt sem kell szégyellenünk, hogy őstörténetünkhöz is igen erős érzelmek is kötődnek. Aki még ad magára, az semmi áron és soha nem akar globalizált gépies fogyasztóként élni, aki még ad magára, az semmiképpen sem cseréli fel ősi és páratlan kincsű anyanyelvét néhány száz szavas idegen nyelvű levartyogásra, aki még ad magára, annak a tudatában, a szívében, a lelkében örökké él Nimród, Atilla, Baján, Álmos, Árpád, Szent István, Szent László, Hunyadi Mátyás, Bocskai István, Rákóczi Ferenc alakja, s szentnek tartja a magyar Koronát s a torkában dobol a szíve, ha felcsendül a Himnusz.

(Megjelent: Ősi Gyökér 28/2000/4. szám, 37-39.)

Kolozsvári Grandpierre Endre emlékezete

Ezerkilencszáznyolcvankilencig én csak Kolozsvári Grandpierre Emil nevét és pompás regényeit ismertem. Amikor a Móra Kiadó gondozásában megjelentetett Lajos király három halála c. könyvet kézbevettem, őszintén elcsodálkoztam, hiszen sem a tanulmányaim alatt, sem később Grandpierre Endre nevével a történettudomány művelői között nem találkoztam. Olvasmányos stílusa és sokoldalúsága feltűnt, de egy un. népszerűsítő történelmet író személyiségnek képzeltem őt.1990-ben meghökkentett a Magyar Titkok embléma az Aranykincsek hulltak a Hargitára c. kötet címlapján. Ám ettől kezdve már tudtam, szépírói eszközökkel is dolgozó történetkutató művét olvasom.

Azt hiszem, nincsen még egy magyar történetíró, akinél a titok, a titkok, a titkos történetek, a rejtélyek szó annyiszor előfordulna, mint nála. Címben is, szövegben is. Sőt a kiadó nevében is: Titokfejtő Kiadó. Mindennek súlyos oka van, jóllehet egy kicsit a figyelemfelkeltés is cél volt. K. Grandpierre

Endre nagyon nagy érzékkel és világosan látta, hogy a mi jövőnk azon múlik, a múltunkból erőt tudunk-e meríteni? Őt idézem: "Létükért küzdő nemzetek és sötét erők terepe a világ s elvész az a nemzet, amelynek fiai eltudatlanodva és elközönyösödve szem elől vesztik a sorsukat fenntartó Hazát. Idevág a közszólás: akit az isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét veszi el. Ősi tantétel ez: Elvész a nép, amely tudás nélkül való!"

Meg kell kérdeznünk: miféle tudás nélkül? Történelmi tudás nélkül, történelmünk ismerete nélkül, ez a legnagyobb, a legvégzetesebb tudatlanság s a tudatlanság az a szegénység, amelytől a legnehezebb megszabadulni. Ezért vagyunk mi, magyarok mérhetetlen kincsek birtokosai, jajdulóan szegények, mert elorozták tőlünk a legfőbb tudást, nemzetünk igaz történetének ismeretét. A fentiek szellemében rabolták el ezt tőlünk azok, akik ismerték a fenti elvet és vesztünkre törtek. Mert a tudás valóban: lelkek, életek fölötti hatalom. Rajta legyünk, hogy ezt a hatalmat elleneink ne ellenünk érvényesítsék.

Ne sajnáljátok ezért drága magyar testvéreink, a fáradtságot és vesződséget, amit e tudás megszerzése követel. Fel kell sorakoznunk mindannyiunknak nemzetünk égbekiáltó sorsának, igazának megismerésére és igazunk megismerésre. Önmagunkért önmagunk épüléséért, hogy kifosztott tudattal ne fél életet éljünk. De ha önmagunkért nem, úgy idegen iga alá vetett népünk millióinak és millióinak a javára és védelmében.

Tartsatok hát velünk ebben a felemelkedésünkért folyó küzdelemben, hogy az igazi tudás birtokában magunk is, mindvalahányan igaz-tudókként állhassunk népünk, hazánk és önmagunk védelmére." Jóllehet munkáimban is többször hivatkozom rá, mégsem annyiszor, mint kellett és lehetett volna.

Most e helyről szeretném megkövetni őt, mert a felkészülési iskolánk ugyan más volt, de a történelemszemlélete alapvetően hatott rám is. K. Grandpierre Endre minden munkájában hangot adott annak a számunkra, magyarok számára fájdalmas ténynek, hogy bennünket sem ezredévekkel ezelőtt, sem a középkorban, sem az újkorban nem szerettek Európa germán, szláv és román népei. Sőt, hatalmas és magában álló kultúránk, egykori erőnk és gazdagságunk okán az ellenszenv nem egyszer, máig nem múló gyűlöletté vált. Legdrámaiabban erről a Magyar faj nagy elárultatása c. (1993) munkájában beszélt. Nem üldözési mánia vagy bujdosói téboly kényszere hajtotta K. Grandpierre Endrét a magyar őstörténet, a magyar történet rejtélyeinek, titkainak szakadatlan búvárlására, hanem az alvó, helyesebben az elaltatott nép felrázása, felébresztése, tettre késztetése. Miközben félreverte a harangokat, kétségtelenül elkövetett túlzásokat is, elsősorban azáltal, hogy szinte mindenütt és minden eseményben titkokat és talányokat keresett, mégsem ítéljük el, mert ő maga mentettette fel magát velünk és általunk: "ha kitűzött célunk teljesítésének megvalósítására nem volnánk képesek, mert ha igaz szándék vezeti azt, aki az igazság feltárására vállalkozik, hogy előbbre vigye a nemzeti önmegismerés ügyéi, az még akkor is elnézést érdemel, ha célkitűzéseit netán nem tudná megvalósítani."

A Magyar Hírmondó sorozatában a Magvető Kiadó 1982-ben kiadta Mahmud Terdzsümán Tarihi Úngürüszét, Blaskovics József fordításában és értékelésével, mégsem váltott ki különösebb visszhangot mindaddig, amíg KGE 1990-ben nem írt róla. Az ő drámai erejű megjegyzései és értékelései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1996-ban a lévai Erdem Kiadó által kiadott A magyarok eredete szinte népkönyv lett. A MTA is, Hazai György gondozásában ugyanebben az évben kiadta, nehogy, úgymond, a félreértések és félremagyarázások áldozata legyen a magyar közönség.

K. Grandpierre Endre kezdte meg azt a küzdelmet is, hogy ne mondjunk honfoglalást, hanem honvisszatérést, mert ezzel az egyetlen szóval (is) elismerjük az idegenek előtt, hogy a Kárpát-medencei magyar földet erővel elvettük valakitől, márpedig éppen a legősibb magyar krónikásunktól, Anonymustól tudjuk, hogy nem így volt. Az Anonymus titkai nyomában c. (1998) könyve híven tanúskodik erről. De ő küzdött a legharcosabban a magyar kalandozó rablóbandák-elmélet ellen is, sőt ő mutatott rá először 1993-ban, hogy a magyarellenes mérvadók által eltorzított augsburgi csata valójában hogyan zajlott le.

Ifjúsági és verses köteteit nem számítva 24 művet alkotott, én legalábbis ennyit ismerek s ezek hatalmas időt és teret fognak át, a finnugor rokonság-elmélet kritikájától Zrínyi Miklós meggyilkolásáig, a magyar mondák elemzésétől a királygyilkosságokig. Minden munkájában az igazságot kereste, s ezért nagyon szerette Polübiosz-t idézni: "Nekem is az a véleményem, hogy a történészi munkákban az igazságnak kell a főszerepet játszania, magam írtam le munkámban, hogy miként az egész élő test tehetetlenné válik, ha elveszti szeme világát, ugyanúgy a történetírásból is haszontalan mese marad, ha az igazságot eltávolítjuk belőle. Két fajtáját említettük a hazugságnak: az egyik a tudatlanságból ered, a másik a szándékos. Azt, aki tudatlanságból nem mond igazat, megilleti az elnézés, azoknak azonban, akik szándékosan hazudnak, nem szabad megbocsájtanunk."

Élt a középkorban egy domonkos szerzetes, Girolamo Savonarola (1452-1498), aki Bolognában és Firenzében szakadatlanul prédikált és azt tekintette életcéljának, hogy felrázza az elbutított, ostobává tett népet. Bocsássa meg nékem Kolozsvári Grandpierre Endre, ott fenn a csillagok honában, a magyarok Istene paradicsomában, hogy őt, aki annyira nem szerette az inkvizíciós domonkosokat, beleértve Julianus barátot is, most éppen ehhez a domonkos Savonarolához hasonlítom, de bennem, őt olvasva, gyakran idéződik fel a megszállottan, életét is kockára téve, majd fel is áldozva, prédikáló, igazságot hirdető szerzetes, akit - mielőtt megölték -a pápa kiátkozott s műveit, megfojtott holttestével egyetemben, elégették.

K. Grandpierre Endre műveit azonban a tűz nem emészti, nem emésztheti el, mert itt vannak velünk. S az általa is nagyrabecsült László Gyula szavait hadd idézzem, akit ugyan egyszer-egyszer megfeddett "primitivizáló rajzai" miatt: "a könyv is valóság; a könyv is éppen annyi, mint egy ember... a könyv: élet".

Mindannyian tudjuk, kivált az idősebb nemzedékek, hogy egyszer elmegyünk s csak az marad meg belőlünk, amit a műveinkből az élők megőriznek.

(Elhangzott 2003. szeptember 30-án.)

A nemzeti oldal látszata és valósága
Egy magyar históriás töprengései

Egy emberöltő óta nincs igazi Magyarország és egy félévszázadon keresztül nem volt értékrendünk, mivel a bolsevizmus (amelynek a Larousse-ban nincs címszava, a fasizmusnak viszont két hasábnyi! nemcsak kegyetlen diktatúra volt, hasonlóan a fasiszta és a nemzeti szocialista diktatúrákhoz, de egyedülállóan felszámolta a magántulajdont, az emberi társadalom évtízezredek óta legalapvetőbb pillérét. Ugyanakkor a betelepült idegenszívűek nyomására nálunk lett a háború után a legnagyobb vérengzés: 24 ezer embert likvidáltak vagy végeztek ki, míg a 100 milliós japánban mindössze 1260 embert vontak kérdőre. A magyar holokausztra még csak utalni sem volt szabad! Csak azért, mert magyarok voltak lemészároltak a Délvidéken 40 ezer magyart, Romániában 30 ezret, Csehszlovákiában elüldöztek 60 ezer embert, Kárpátalján 200 ezer magyar embert likvidáltak. A Szovjetunióba hurcoltak százezrei vesztek oda.

S amikor 1988/89-ben lehetővé vált az újrakezdés, elindulhattunk volna újra a nemzetté válás igazi útján, mégpedig azáltal, hogy a bűnösöket felelősségre vonják, a kommunisták által elrabolt és eltulajdonított javakat mindenkinek visszaadják, kivált a parasztságnak a földjét, akkor Sólyom László vezette Alkotmánybíróság alkotmány- ellenesnek nyilvánította a reprivatizációt, a halálos ítéletet pedig eltörölték! Ami nemcsak megdöbbentő, de nevetséges is, hiszen valójában ma sincs alkotmányunk, csak az 1949, évi XX. törvényként ismert sztálini tákolmány.

5 évvel ezelőtt alkotmányozó nemzetgyűlés helyett un. ellenzéki kerekasztal döntött, a jogfolytonosságról, a büntethetetlenségről, a kádár-népség igénytelenségi igényeinek kielégítéséről.

Nemzeti oldalt megtestesítő MDF tele lett beültetett emberrel és szóvirágokkal fedték el árulásaikat.

Bevezették a listás választási rendszert. Ők kezdek hozzá a XX. századi Európa talán legnagyobb szabadrablásának és sikkasztásának valóraváltásához: az un. privatizációhoz! Majd megalkották az 1991. évi LX. törvényt, amely szerint a magyar kormány a MNB-tól nem vehet fel kölcsönt, hiteleket.

Ez tovább növelte a magyar adósságállományt, amely mára meghaladja a 33 milliárd dollárt? Meg indult a magyar lakosság totális elszegényedése. A lumpenizálódás ma már tömegméretűvé vált.

--4. rész --