Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! 1/4
Tanulmányok és előadások

Egy magyar históriás önarcképe
A történetkutató sorsa Magyarországon
A tudomány és minősítése
/A KITALÁLT KÖZÉPKOR. A TÖRTÉNELEM NAGY IDŐHAMISÍTÁSA/
A magyarság és Európa
Őstörténet-kutatásunk jelen állapotáról
Finnesítés
A magyarság múltja és jövendője a Kárpát medencében
Közép-Ázsia magyar őstörténeti vonatkozásai
Jégbezárt történelem
Altáji múmiák
Népünk eredete és Kárpát-medencei állama
A Kárpát-medence őstörténete
Magyar múlt
Etnikai és hatalmi viszonyok a Kárpát-medencében a VIII-IX. században
Lél és Bulcsú hadi népe
A magyar királyság eredete
Az úgynevezett pogánylázadások kora
A nemzeti királyeszme az Árpái-korban
A magyar királyság és a Keleten maradt magyarság
1. Isten kardja és a jászberényi Lehel kürt
2. A Szent lándzsa és a koronázási palást
3. A Szent Jobb és a Szent Korona
Szent László király oltalmazza Somogyvárt!
László Gyula: Múltunkról utódainknak című könyve kapcsán
László Gyula régész
4. A székelyek eredete.
5. A László-iskola múltja és jelene.
Czuczor Gergely születésének 200. évfordulóján
Helyünk Európában


Egy magyar históriás önarcképe

Ezerkilencszáznegyvenhét decemberében, hétéves koromban egy Duna-Tisza-közi kis faluban, Akasztó községben, éppen disznóvágáskor, tüdőgyulladást kaptam. Édesatyám nővérei, akik a falu tanítónénijei voltak 1923 óta fogadtak be minket miután Bácskából 1944. novemberében elmenekültünk. 41 fokos lázban hánykolódtam a betegágyban s egyre rosszabbul lettem. Az oroszok fogságából, Hajmáskérről nemrégiben kiszabadult nagybátyám, a magyar királyi honvédség orvosezredese, értesülvén a nagy bajról, váratlanul betoppant az akkor még csoda-orvosságnak számító penicillinnel. Azt, hogy az életemet megmentő orvosságot honnan és hogyan szerezte, máig sem tudom pontosan, talán a menyasszonya révén, aki az akkori egészségügyi minisztériumban dolgozott. A nagyon melegszívű, de mogorva modorú nagybácsim, aki egyébként a keresztapám volt, kétóránként injekcióban adta be a penicillint. A testvérbátyám a szomszéd ágyban kuporgott s azért imádkozott, hogy Édesapánk még életben láthassa a legkisebb fiát, még időben megérkezzen. Édesapám 1941. nyarától, amikor Magyarország területe már 172 000 km` volt, a bácskai, tízezer lakosú, színmagyar, Bács- Bodrog vármegyei Magyarkanizsa iskoláinak igazgatója lett, a visszatért város katonai parancsnokának, Kulay alezredesnek a parancsa szerint. Kanizsa (Canesa, illetve Kenesna alakban) már a XI. században királyi birtokként létezett s a körülötte lévő helynevek tanúsága szerint (Szatmár, Vastorok, Horgos, Szentpéter, Földvár) magyar településként. A törökvész után a XVII. századra elnéptelenedett s csak 1753 után kezdett visszatelepülni ide, Ókanizsára a magyarság. Katonai terület lett Tiszai Kerület néven, bár 1751-ben mezővárosi rangot kapott.

Őseink a Felvidékről települtek át ide Mária Terézia korában, a XVII. századi adatok erre utalnak: Bakay István (1667), Bakay László (1697), Bakay Ádám, etc. rokonságban az Ibrányi és a Hetey családokkal. A délvidéki családalapító talán a zentai Bakay János György volt, akinek leszármazottjai alkották a szegedi, a hódmezővásárhelyi és a kanizsai ágat.

Édesapámnak, aki a kanizsai ág harmadik nemzedékének tagja volt, 1944-ben, 45 éves kora ellenére, be kellett vonulnia tartalékos hadnagyi rangban. 1945-ben, amikor hazavergődött a frontról, nyomban B-listázták. 1946-ban Édesanyánk és a nővérem Kőszegre költözött, atyánk pedig földönfutóként járt-kelt az újra csonka kis országban, munkát keresve. Ekkor, 1947-ben éppen Törökszentmiklóson ígértek neki egy kültelki iskolában munkát. Innen sietett haza az én betegágyamhoz, s arcára mosolyt erőltetve, az ágyam mellé ült. Megfogta a kezem s a fülemhez hajolt: Kisfiam, szép jövendőt álmodtam neked, ne hagyj cserben. Nekünk, magyaroknak, ezredév óta mindenért keményen meg kellett küzdenünk, a puszta Életünkért is. Hallgasd csak Szent István király történetét.

S kezébe vette Kós Károly Országépítő című csodálatos regényét, amelyet elejétől a végéig felolvasott nekem. S lángoló lázrózsáim lassan halványulni kezdtek, harmadnapra pedig a nagybátyám csak ennyit mondott: életben marad a gyerek. Apám könnyei a kezemre csorogtak, de az én gondolataim már messze jártak. Rabul ejtett a Múlt. Soha többet nem tudtam szabadulni a Magyar Történelem megigéző bűvöletéből. Én soha nem akartam más lenni, mint ami lettem. A magyarság sorsának, életének búvárlója, kutatója.

Jól tudom, hogy a történelmet formáló nemzetek a családok nagy közösségéből születtek, a saját családunk históriájának vizsgálatára eddig mégsem fordítottam kellő figyelmet. Az elém kerülő adatokat rendben elraktároztam, de alaposan, úgy ahogyan kell, szinte semminek nem néztem utána. Ámbár, meglehet, az is befolyásolt, hogy az elmúlt 80 esztendő oly erősen felforgatta a magyar világot, hogy a megroppant gerincek, a kifordult sanyarú sorsok, a megtagadott és váltogatott eszmék, a nyomorúság kiváltotta lealacsonyodás tengernyi dokumentuma taszított engem. S taszít ma is, amikor a megmaradt iratok, családi levelek halmaiban turkálok, látva, hogy felmenőim, családtagjaim is mire voltak képesek meggyalázott, megalázott, nyomorult helyzetükben. Akadt olyan, aki az orosz megszállást és a háború utáni barbár diktatúrát méltósággal szenvedte, akadt olyan, aki átmenetileg hitt az új eszmékben s volt olyan, aki a családján belül próbálta levezetni elviselhetetlen fájdalmát és egzisztencia-vesztésének minden szégyenéért asszonyát vagy férjét próbálta felelőssé tenni.

A Bakay-család története tehát még megírásra vár. Atyai ágon négy-öt nemzedék él bennem, anyai ágon csak kettő.

Apai felmenőim évszázadok óta a ma szerbiai Vajdaságnak nevezett Bácskában éltek és haltak Nagyapám, Bakay József 1862-ben Magyarkanizsán született és 1944. telén Akasztón halt meg az orosz katonák jelenlétében, akik ráparancsoltak, hogy egye meg az elébe rakott nagy tányér zsíros töltöttkáposztát. Az utolsó falat után kiszenvedett. Atyai nagyanyám, Fazekas Borbála 1863-ban Horgoson született, ugyancsak kötélgyártó családból és 1937-ben Akasztón halt meg.

Dédatyámnak, Bakay Albertnek már nem adatott meg, hogy magyarországi temetőben nyugodhassék, amint az ük és szép-szüléknek sem. Bakay János Györgynek két fia volt: ifjabb János György és Adalbert. Az 1800-ban született Bakay János Györgynek és Bánó Erzsébetnek 1833-ban született Nándor fia, Szeged város nevezetes polgára, a gyáralapító, a szegedi nagy árvíz egyik hőse, országgyűlési képviselő. Bakay Adalbert (született 1809-ben) és Juhász Julianna házasságából kilenc gyermek született, köztük három fiú: Péter (1841), János (1854) és József (1862). Az utóbbi az én atyai nagyapám, akinek hét gyermeke lett, négy fiú és három leány. Az első fiú kiskorában elhunyt, a második, Albert 30 évesen lett áldozata az engem is a nyomorgató tüdő gyulladásnak a harmadik fiú Gyula, az én apám. Az ük és dédszülők bácskai sírjait már nem gondozza senki.

A mi kanizsai águnkból jeles ember lett Bakay János tüzér ezredes, valamint Bakay Péter fia János, aki városgazdaként virágoztatta fel Kanizsát. A szegedi ág legnagyobb fia Bakay Nándor, akit az idegen tőkések tönkretettek, kisemmiztek, majd a saját gyárából is kitessékeltek. 1902-ben szegényen halt meg. A vásárhelyi ág még nevezetesebb, mert Bakay Péter fia, id. dr.Bakay Lajos, a vásárhelyi kórház igazgató főorvosának gyermekei (Lóránt /1887-1943/, Lajos, György, Sára) az 1880-ban született Bakay Lajos csodálatos karriert mondhatott magáénak, úgy is mint sebészprofesszor, úgy is mint szakmunkák írója s úgy is mint közéleti ember, elvégre tagja lett a Főrendiháznak, birtokosa a Corvin-koszorúnak, a Pozsonyból elmenekített és Pécsre települt egyetem rektora és hírneves tanára lett hosszú éveken át. 1941-ben tagja volt a katyni vizsgálóbizottságnak (Orsós Ferenccel együtt), majd résztvett (Fettich Nándor régészprofesszorral együtt) az oroszok által letartóztatott jeles magyar értelmiségiek mentésében. 1945-ben azonnal le is csaptak rá a kommunisták, Baross utcai klinikáját elvették, őt filléres nyugdíjra kárhoztatták. Bár később dolgozhatott a Korányi kórházban, sem haláláig (1959), sem azóta nem rehabilitálták. Amint másokat sem. Fia 1948-ben elmenekült az országból és az USA-ban, ugyancsak neves agysebészként dolgozott 1998-ban bekövetkezett haláláig. A Bakayak rokonsága (Endrey-, Balás Piri-, Ibrányi-, etc. családok) szerteágazó s bizony a ma fellelhető hazai 38 Bakay-név mögötti életsorsok számomra felderítetlenek. Talán még lesz időm rá.

1970-ben sikerült először hazalátogatnunk Magyarkanizsára, Tito "boldog" Jugoszláviájába. Édesatyámék Sas utca 5. szám alatti háza, átépítve, de állt. Nagyapám Szent János utca 61-es számú házának nyoma sem volt.1944-ben úgy vették el az 1941-ben 5200 pengőért megvásárolt, majd átépített, három szobás házunkat, hogy - néhány vasúton feladott láda kivételével (amelyeket Kiskőrösön a "jómagyarok" elloptak) - mindenünket elkoboztak. Egy szerb, Modus Mile a "rekviráló bérlő", un. komitácsi- partizán, egy toprongyos, nagy puskás barbár, egyszerűen beköltözött a házunkba, miután anyánk három gyermekével elmenekült az akasztói rokonokhoz. Könyveinket kihordta az udvarra és szétdobálta a földön, az ebédlő 124 darabos márkás herendi étkészleteit darabonként földhöz vagdosta, amint a szomszédok elmesélték. Egyik volt szomszédunk, a rokon Dobóék, az udvar hátsó részéből éjszaka átvittek magukhoz több tucat könyvet: a Magyar Művelődéstörténet öt kötetét, Acsády Ignác, A magyar birodalom történetét, két kötetben, Gerevich Tibor könyveit és az anyai nagyatyám, Florek János magyar királyi miniszteri tanácsos tulajdonbélyegzőjével ellátott Pallas Nagylexikon-sorozatot. Ezeket a számomra szent könyveket visszaadták nekem és ma is legféltettebb ereklyéim.

Valójában a már emlegetett Akasztó község a szülőfalum, mert 1939. szeptemberében, amikor már lengyel földön dübörögtek a német tankok, bújtak össze a szüleim és fogantam meg. Édesapám ekkor az akasztói iskola igazgatója volt, aki mint a 619-es számú Beköltözési engedély birtokosa "jogosult volt az anyaországba beköltözni, miután a nem magyar közigazgatás alatt álló területen való maradását az idegen közigazgatás tette lehetetlenné". Magyarkanizsa város elűzött polgármestere az alábbi iratot állította ki számára 1922-ben: "Alulírott, mint Magyarkanizsa (Bács vm.) r.t. városának a szerbek által kiutasított polgármestere, a megejtett puhatolódzás alapján, igazolom, hogy Bakay Gyula magyarkanizsai 23 éves római katholikus vallású, nőtlen, aki Magyarkanizsán 1922. évi február 27-ig, mint róm.kath. felekezeti tanító tényleges szolgálatban állott, kénytelen volt állását ott hagyva Csonka Magyarország területére menekülni, mert megtagadta a szerbeknek a katonai kötelezettség írásbeli vállalását, aminek következtében a szerb hatóság őt állásáról lemondani és Csonka Magyarországba optálni kényszerítene. Minek következtében nevezettnek Magyarkanizsán megélhetése nincsen s a helyzete ott a szerbek fenyegető magatartása miatt tarthatatlan." Akasztó községben, mint a népiskola igazgatója s mint a körzeti levente-csoportok parancsnoka, nagy népszerűségnek örvendett, zenekart teremtett, kórust alapított, s nőtestvéreivel, akik az ő tantestületében dolgoztak, színműveket adtak elő, bálokat és hazafias ünnepeket szerveztek. Fájlalták éjjel s nappal Trianont, amelynek galád és hitvány diktátorai kivetették őket az ősi földről 1922-ben.

1941 nyaráig éltünk Akasztón, majd következett Magyarkanizsa és a háború. Édesatyámat immár másodjára is behívták. Résztvett az első világháborúban, mint a 86. gyalogezred 12. tábori századának hadapródjelölt őrmestere Galíciában és az olasz Monte Asolone-nál a tűzvonalban, ahol vitézségi érmet kapott. 1944. január 1-én főhadnagyi kinevezéssel, augusztustól a 20. gyalogezred 11. zászlóaljával a Kárpát-alján, majd Erdélyben próbálta lelkesíteni a katonáit az oroszok elleni harcra. Nem sok sikerrel. "Hősiesen" vonultak vissza a zászlóalj roncsaival s egyre roncsoltabb idegekkel. Közben olyan hírt kapott, hogy a szerbek kiirtották a családját Bácskában. Eltávozást kért, hogy elveszett családját felkutathassa, a nyilasok Szombathelyen hadbíróság elé kívánták állítani dezertálás miatt, majd Sopronkőhidára szállították. Összeomolva, a volt világból kiábrándulva, vézna-soványan tántorgott el Akasztóig 1945 végén, ahol feltalált bennünket. Dühében belépett az MKP-ba, hátha lakást és munkát kap. B-listázták 1946-ban, majd magára hagyta a legfőbb támasznak hitt felesége, édesanyánk, akinek ugyancsak felőrlődött minden belső energiája. A polgári jóléthez szokott asszony, három kis gyermekkel, mindenéből kiforgatva, a mindennapi betevő falat biztonsága nélkül, egyszerűen csődöt mondott. (1936-tól apám havi fizetése 225 P+ járadékok volt.)

Édesanyám felvidéki tót, ha úgy tetszik: szlovák apa és osztrák anya sarja volt. Édesapja, Florek János magyar királyi miniszteri erdőszámtanácsos, tehát méltóságos úr, édesanyja, az én anyai nagyanyám, a Grazból Kőszegre bevándorolt osztrák Kummer kertész-dinasztia Kőszegen született Alojzia nevű gyermeke, nagybátyja pedig a kalocsai érseki uradalom főintézője, Böd-puszta nem túl népszerű ura. 1929-ben itt ismerkedtek meg a szüleim s keltek egybe. Boldog családi életünk volt 1945-ig, majd mindennek vége lett. Nekem nincsenek igazi családi emlékeim, hiszen négy éves sem voltam, amikor édesapánk elment Magyarkanizsáról, a mi szép otthonunkból és a családi asztalnál együtt soha többet nem ülhettünk úgy, hogy mindenki otthon van. A későbbi együttlétek csak alkalmi vendégségek voltak. A szüleim ugyanis 12 évi kínlódás, csúnya egymást- bántás után 1958-ban elváltak. A bölcs bíróság a nővérünket elszakította tőlünk, fiúktól, akik 1946-tól 1951-ig együtt bolyongtunk édesapánkkal. Csak nyaranta találkozhatott a három gyerek a rokonoknál. A bolsevik uralom, az orosz megszállás sok tízezer magyar családot tett gyógyíthatatlanul boldogtalanná és lelki beteggé. Ezt soha nem lehet és nem szabad megbocsájtani! Kivált, hogy a gyerekek sokasága is tönkre jutott. Mint például az én testvérbátyám is, akivel 1955-ben szemtanúi voltunk Csengődön édesatyánk ávósok általi elfogatásának. Három ajtót betörve rohantak be a házba, majd apánkat lekötözve beinjekciózták és a bajai őrültek házába hurcolták, ahol 257 napig tartották fogva. A bűne az volt, hogy mint cséplőellenőr elárulta a népdemokráciát és a kulákok érdekében gyújtogatott. Csak 1956. márciusában szabadult ki, kényszernyugdíjazás címén, harminc évi pedagógus szolgálat jutalmául 656 forint nyugdíjat adtak neki. Gyula bátyám ezt a sokkot soha nem heverte ki, de én is, még 45 év távlatából is, sokszor felriadok álmomból és szégyellem magam, amiért 1955. augusztusi fogadalmunkat nem váltottuk valóra. Ekkor ugyanis elutaztunk a testvéremmel Bajára, beszöktünk a zárt elmeosztályra, ahol valóságos őrültek között tartották a "nép ellenségeit" és édesapánk zsebébe csúsztattunk egy levelet, benne ezzel a mondattal: "Ne félj, nyugodj meg, ha mi megnövünk, bosszút állunk érted, nem felejtjük el ezeknek a gazembereknek, amit tettek." Testvérbátyám, aki 1956. júniusában Kőszegen érettségizett, néhány hónappal édesapánk kiszabadulása után ezt írta neki: "Mindig jó apa voltál, szerettél bennünket, csak értünk éltél, dolgoztál, végigjártad az élet legfantasztikusabb, legkegyetlenebb útjait, de az igazság útjáról soha nem tértél le. Én is ilyen szeretnék lenni!" 1956 augusztusában elutazott Szegedre, ahová felvételt nyert a tudományegyetem matematika-fizika szakára. Három hónap múlva, 1956. október 22-én, az elsők között ott van a MEFESZ-ben, majd fegyvert ragad sok társával együtt. Szinte eszelősen kíván elégtételt venni mindenért. Lefegyverzik őket s- kegyelemből - "csak" minden felsőfokú tanintézetből való örökös kizárásra ítélik. Az örök jelző valójában csak két évet jelentett, mert a kiváló tanítóként működő nagynénink, Bakay Mária, aki megkapta a Munkaérdemrend arany fokozatát is, a részeges, műveletlen Dobi István előtt szégyenteljesen megalázkodva, kikönyörgi az eltiltás hatálytalanítását s így visszakerülhet a szegedi József Attila Tudományegyetem vegyészeti szakára, ahol kitűnő eredménnyel 1963-ban végzett. A kiváló képességű farmakológus testvérbátyám munkába állt, de a múltjának állandó felemlegetését egyre nehezebben tűri. idegrendszere labilissá válik, egyre kevésbé találja a helyét a durvuló Kádár-szocializmusban. Nyomasztó meghasonlások után, családja által is magára hagyva, 1968. augusztus 20-án kora reggel, Csehszlovákia katonai megszállásának hajnalán, önkezével véget vetett fiatal életének. A szegedi JATE Értesítő 13 (1990. február 1.) 3-5. oldalán tették közzé a meghurcolt tanárok és egyetemisták névsorát ezzel a bevezetővel: "Az Egyetem számos értékes munkatársa, illetve hallgatója vált politikai okokból méltatlan, súlyos következményekkel járó eljárás áldozatává." A rehabilitációt édesatyánk nem érhette meg, de 1967-ben utolsó útravalóként azt mondta nekem: A mi családunk tagjai, sőt a Bakayak általában, sem a távoli, sem a közelebbi múltban, a legnehezebb időkben sem hagyták el a hazájukat. De ebben a rendszerben emberül élni a magunk fajtának nem lehet, ezért rejtőzködj el fiam a bitangok között, hogy ne bántsanak, hogy megmaradj, hogy megmaradjunk.

1956-ban én, mint kőszegi gimnazista, nem vittem véghez érdemlegesebb tettei. Az általános örömujjongást hamar felváltotta a félelem s annál többre nem mertem vállalkozni, minthogy egy gyerek-nyomdán röplapokat készítettünk s néhány száz darabot széjjel szórtunk az utcákon november 4. után. Petőfi Sándor versét találtuk a legmegfelelőbbnek:

Sok az orosz, nagy a száma,
Mi haszna?
Több lesz ott a magyar: talán
Száz is jut egy oroszra.

S ha volnánk kevesebben,
Mint azok,
Hála Isten, minket hí úgy
A világ, hogy magyarok!

Amikor azonban legjobb tanáraim, részben a kőszegi M.k. Hunyadi Mátyás Katonai Reáliskola egykori oktatói, értesültek akcióinkról, azonnal meggyőztek bennünket, hogy ilyen ordenáré túlerővel szemben nem szabad kockára tenni egész jövőnket. Dr. Horváth László, Dénes Andor, Dr. Horváth Boldizsár, Mahler Ödön tanár urak megmagyarázták: alkalmazkodni kell és túlélni. Így, ellenállás helyett, beléptünk a KISZ-be, hogy felvételt nyerhessünk az egyetemre.

1958-tól megkaptam addigi életem legnagyobb jutalmát: László Gyula régészprofesszor régésznövendéke leheltem. Mindvégig közvetlen tanítványaként kezelt és törődött velem. 1963-ban, amikor megkaptam régészi és tanári oklevelemet, a szabályosan megpályázott tanársegédi állást, majd pedig az MTA Régészeti Intézeti gyakornoki állást a köpönyeg- forgató vörös rektor, miniszter és KB-tag Ortutay Gyula megtorpedózta mindkettőt s így állás nélkül maradtam. Ekkor László Gyula személyesen elment Erdei Ferenchez, az akadémiai akkori főtitkárához, akit egyébként mélyen megvetett 1956 elárulása miatt, s kiharcolt számomra egy akadémiai elnöki tudományos ösztöndíjat. Életem egyik meghatározó eseménye volt ez. Ezzel indult meg a kutatói pályám. 1972-ig Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetében, majd 1977-ig Somogy megyében, ahol feltárhattam a somogyvári ispáni várat és a bencés kolostort, a Szent László király által alapított bazilikával egyetemben. 1977-ben a somogyi pártvezetés, politikai alkalmatlanság címén megszüntette munkaviszonyomat. Csaknem mindenki elfordult tőlem, mert a pártközpont fő elvtársai (Brutyó János, Kornidesz Mihály, Orbán László, Ortutay Gyula) elítéltek. Egyik napról a másikra kiestem a szakmából, megszakadt a szakmai karrierem. Bándi Gábor jóindulatának köszönhetően befogadott a félig szülő- és iskolavárosom: Kőszeg.

A családtól elszakadva, magányosan és a hivatalos körök által megvetve vagy semmibe véve sem változtattam azonban az életelvemen: tovább kell munkálkodnom azokért a célokért, amelyek hétéves koromtól éltetnek. Lassan rájöttem arra is, hogy a szellem ereje elpusztíthatatlan és legyőzhetetlen. Nem sokat számít a cím és a rang, hiszen valójában a tudományt nem lehet minősíteni s legkivált nem lehet fokozatokba gyömöszkölni, amiért azután még illetményt is fel lehet venni. Csak maga az alkotás értéke számít, legyen az tárgyi vagy szellemi. Csak a felhalmozott szellemi kincsek ápolása és gyarapítása a fontos minden nép számára, de számunkra, magyarok számára, különösen hiszen mi valóban mások vagyunk, mint a többiek. Nem többek, nem kevesebbek, de mások. Máshonnan jöttünk, mások a hagyományaink, más a nyelvünk, az ősi írásunk, más a művészetünk az irodalmunk, más génpárok határoznak meg bennünket. A tehetség Isten adománya, vagy örököljük vagy nem. Ezért érdemes elsősorban kutakodni a múltban, magunk elé idézni felmenőinket. Nékem például szellemileg is elődöm Bakay Nándor, Bakay Lajos, Florek János anyai nagyapám, akik mindannyian mesterei voltak a szónak, az írásnak is s ezt fennmaradt könyveik bizonyítják.

De a saját forrás nem elég. 55 éve a könyvek a barátaim, múltbéli és mai szerzők művei, amelyek közül sokat, például Pázmány Pétert, Kölcsey Ferencet, Széchenyi Istvánt, Ady Endrét, úgy olvasom, Szinte naponta, mint az imádságos könyveket.

S ha egy-egy régészeti feltárásom műemlékké szilárdul, ha egy-egy könyvem némely olvasóban gondolatokat ébreszt, ha egy-egy előadásom maradandó élményt jelent néhány embernek, már nem volt hiábavaló ez a földi élet.

(Megjelent: Polisz 64/2002, 3-9. - Magántörténelem. Kráter, Pomáz. 200, 11-20)


A történetkutató sorsa Magyarországon

A második bécsi döntés előestéjén születtem, amikor a Felvidék déli fele és a Kárpátalja visszatérte feletti öröm és boldogság mámorában élt a magyarság. Minden jel arra mutatott, hogy az ekkor világra jött nemzedék tagjai egy újjászülető Magyarország boldog polgárai lesznek. Óvodába már nem járhattam, mert 1944-ben el kellett menekülnünk Bácskából s a szép mesék helyett a Vörös Hadsereg barbárságain ámuldoztunk. S Kiskőrös vidékén, az út szélén álldogálva riadt szemmel vizsgáltuk a német és magyar hadifoglyok végtelennek tűnő, hömpölygő menetoszlopait, keresve édesapánkat, nagybátyánkat a lerongyolódott, borostás arcú, elcsigázott férfiak között. Az újkori magyar történelem tragédiája vett körül eszmélésem kezdete óta.

Otthontalanul, ép család nélkül, ide-oda hányódás közepette, tíz éves gyermekként érlelődött bennem egyre határozottabb formában az elszánás, hogy megtudhassam: miért alakult így a sorsunk? Miért nem szabad nekünk, magyar gyerekeknek kimondanunk, hogy Nagy-Magyarország, miért jelentek meg marcona ávósok az udvarunkban, amikor játszás közben kitűztük a koronás magyar címert a félszer ajtajára s durva káromkodások közepette miért tépték azt le?

A szüleim, rokonaim, tanítóim, tanáraim egyre csak arra intettek, mostantól nem szabad elmondani senkinek azt, amit a felnőttek otthon suttogva beszélnek, mostantól szeretni kell a durva, műveletlen és barbár embereket, akik magukat proletároknak és kommunistáknak nevezik, mostantól el kell rejteni a régi könyveket, kivált a régi történelem-könyveket.

Ötödik osztályos koromtól szerettem a történelmi könyveket, különösen az ősi múlttal foglalkozó munkákat. Nagynénjeim házának padlásán, elfalazott rejtekhelyen, bukkantunk rá Acsády Ignác, A magyar birodalom története c. két kötetes könyvre, vitéz Somogyváry Gyula, Virágzik a mandula, Ne sárgulj fűzfa, És Mihály harcolt... csodálatos regényeire és Hóman Bálint könyveire. (Mindegyik kötet ma is megvan!)

Az iskolák államosítása után ( 1948) egy csapásra megváltoztak a tankönyvek, szinte nyomát sem találtuk a titkos olvasmányaink, adatainak és szellemiségének. Osztályharc, kizsákmányolás, elnyomás, szolgasors, proletárdiktatúra, szocializmus, kommunizmus kifejezések töltötték meg a tankönyveinket. Ám az akkori tanuló ifjúság döntő részét mindez túlságosan mégsem befolyásolta.

Az 1956-os forradalom után, éppen Nagy Imréék kivégzése napján (1958. június 16.) kaptuk kézhez az érettségi bizonyítványunkat. A budapesti tudományegyetemre kerülve éreztem először, a hogy az ifjúság megváltozott. Akkor már álmunkban is daráltuk a történelmi és dialektikus materializmusnak nevezett tanokat, hiszen tanáraink zöme ezt nemcsak megkívánta, de -láthatóan - vakon hitt is benne. A hajdani Pázmány Péter Tudományegyetem hírneves professzorai vagy nyugatra menekültek vagy el kellett hagyniuk az egyetemet. Lederer Emma, Elekes Lajos, Pach Zsigmond Pál, Székely György, a kommunista történettudomány élharcosainak, Révai Józsefnek, Rudas Lászlónak, Fogarasi Bélának, Molnár Eriknek, Andics Erzsébetnek, Mód Aladárnak, Friss Istvánnak, Nemes Dezsőnek hű követői voltak.

Nekünk, régész-hallgatóknak szerencsénk volt, mert bár itt is voltak karrieristák, Banner János, Oroszlán Zoltán, László Gyula a régi, igazi értékrendet képviselte. De a hivatalos tanításokkal ők sem helyezkedhettek szembe. A hagyományos, tárgycentrikus régészet, a hatalom szempontjából, nem jelentett veszélyt, ám a magyar őstörténet és általában a magyar történelem szigorú felügyelet alá került.

1963 után érezhetővé vált, hogy a magyar közvéleményben, a magyar köztudatban a történelem- szemléletet illetően (is) gyökeres változások indultak meg. Az egyetemekről kikerültek nagyobb részét mélyen áthatotta a marxizmus s a régiek is, ha érvényesülni akartak, kénytelenek voltak alkalmazkodni.

Az 1830-ban létrehozott Magyar Tudós Társaság, élén az "elölülő urakkal": Teleki József gróffal és Széchenyi István gróffal a kezdeti 24 külső és 42 rendes tag létszámról jelentősen megnőtt. A három (nyelv- és széptudományi, filozófiai- történeti- társadalmi, matematikai-társadalomtudományi osztály), illetve hat osztálya előbb hét (1949), majd tíz osztályra növekedett. A kezdeti 24 külső, 156 levelező és 60 rendes tag helyett,1945 után 43 külső és 158 rendes tag képviselte az akadémiát.

A tudományos életben az 1945/46. évi akadémiai tisztogatásokat (146 főt kizártak) követte az általános káder-csere. A kizárásokhoz meg kellett változtatni az akadémia alapszabályát, mivel abban ilyen eljárás nem szerepelt. Szomorú tény, hogy Hóman Bálint kizárását tudóstársai (Domanovszky Sándor, Ortutay Gyula, Váczy Péter, Moór Gyula és Kolosváry Bálint kérték (!) 1945. május 30-án. A Magyar Tudományos Akadémia 1945 után teljesen elvesztette függetlenségét és a kommunista párt közvetlen irányítása alá került. Méltatlan és szerény képességű emberek lehettek akadémikusok.

Az Aczél-korszak (lényegében 1989-ig tartott) évtizedei szinte teljesen átformálták a magyar köztudatot. Az iskoláinkban nagyobb részt marxista szellemiségű pedagógusok tanítottak és tanítanak, az írott és elektronikus médiumok minden nemzeti jellegű megnyilvánulást támadnak, általánossá vált a magyar történelem átértékelése s még általánosabbá vált a XIX. század vége óta egyre agresszívabb liberális szemlélet.

Napjainkra általánosnak mondható az un. átlagember teljes közönye a múlt iránt, kivált a nemzeti tudományok, a történelem és az irodalom területén. A szakma tevékenysége többnyire lélektelen, adatgyűjtésben merül ki, a futtatott szakemberek gyakorlatilag elfogadott panelekkel dolgoznak, lényegében egymás között leveleznek és tetszelegnek. A szobatudósokká törpült történeti antikváriusok (Hóman Bálint kifejezései) hovatovább csak egymás meggyőzésével bíbelődnek s a másként gondolkodó, más eredményekre jutó társaik megbélyegzését tekintik elsőrendű feladatuknak.

A MTA a hatvanas évek derekától kiemelt pártellenőrzés alatt állt, különösen megbízható marxista főtisztviselőkkel az élén. A MTA elnökeinek névsora (1830-tól napjainkig) önmagában jelzi a változásokat: gr. Teleki József, gr. Dessewffy Emil, báró Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, báró Eötvös Lóránd, Berzeviczy Albert, József főherceg, Kornis Gyula, Kodály Zoltán (19461949), Rusznyák István, Erdey-Grúz Tibor, Szentágothai János, Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc és Vizy E. Szilveszter.

Berend T. Iván (1930), Köpeczi Béla (1921), Kosáry Domokos (1913), Glatz Ferenc (1941) személyére elég hivatkoznunk. Mindegyikük dogmatikus szemléletű, jobbára marxista szellemiségű ember, akik jelenleg is igen komoly befolyással rendelkeznek. Sajátságos, hogy az egyik legfőbb céltáblájuk a nemzeti tudományok, kivált a történelem igazi nemzeti képviselői. Különösen vad dühvel támadják azokat, akik a hivatalosan elfogadott, egyedül üdvözítő őstörténeti dogmát: a finnugor származás és rokonság-elméletet nem fogadják el, illetve azt bírálják.

Kosáry Domokos (Kosáryné Réz Eleonóra/Lola gyermeke), jóllehet 1956-os szereplése miatt börtönbüntetést is kapott, Szekfű Gyula tanítványa volt s így 1949-ig a budapesti egyetemen tanszékvezető lehetett. Szekfű Gyulát keményen megbírálta Németh László, nemzetietlen és baloldali felfogása miatt, ami be is igazolódott, hiszen 1945. októberében moszkvai nagykövetnek nevezték ki a kommunisták. Kosáry Domokos 1968 után egyre aktívabban kapcsolódott be a tudományos életbe. Dühvel hadakozik a magyar múlt - úgymond - megszépítése ellen. Ellenforradalmi nacionalizmusnak nevezi a nemzet szeretetét, irracionális, soviniszta és tudománytalan eljárásnak tartja, ha bárki büszkeséggel hivatkozik a fényes magyar múltra. A Rákosi-korban ő is önkritikát gyakorolt (Századok 1953, 652-655.), mondván "sokmindent szeretnénk, ha másként írtunk volna'; "mindannyian nagy utat tettünk meg, ma már a magyar marxista történetírás komoly eredményeket produkált, megszilárdult". Más országokról és népekről készséggel ír elismerően, megdicséri például a franciákat, hogy a francia nemzet már a XIII. században kialakult, sőt ekkor már élt a communis patria, a közös haza fogalma is, a magyaroknak azonban sem nemzettudata, sem haza-fogalma, sem múlt-ismerete nem volt.

Megbélyegezte Thaly Kálmánt, őt kritikátlan, színvonaltalan és hamis szemléletű embernek nevezve, elsősorban azért, amit Thaly így fogalmazott meg: "A história a mi erős várunk, az oltalmazza a jogaink gyökerét, amelyet ha valaha idegen erkölcsöket fölveve, lerontani, megtagadni nem átallunk, többé a négy folyam völgyében nemzetül és magyarokul -e zagyva népek között - meg nem maradhatunk!"

Megbélyegezte Hóman Bálintot, aki - úgymond - összekapcsolta a politikát a történetírással s mivel (a politikusi karriert választotta a historikusi helyett, súlyosan kompromittálta magát és jogosan (?!) került 1946-ban a népbíróság elé. (Magyar Tudomány 1982, 724-725, 731.) De vidáman megbélyegezte a legnagyobb magyar történészünk egyikét, Mályusz Elemért és a legnevesebb régészünket, László Gyulát is. Mályuszt a köznemesi nacionalista hagyományok folytatójaként veszélyes embernek nevezte, aki az "új, magasabb igényekkel fellépő marxista irányzat kiépítésében" nem vett részt. László Gyulát pedig romantikus fantazmagóriákat kiagyaló művésznek titulálta. Természetesen, minden indoklás nélkül, ő is elveti a hún-magyar rokonságnak még a gondolatát is, hiszen a magyaroknak hún hagyománya semmiképpen sem lehetett, a kései krónikások ezt csakis a németektől hallották, hallhatták.

A jelenkori magyar történetkutatók sorsának és arcélének talán egyik leginkább jellemző, abszurd vonása az, hogy mindazokat a nézeteket, amelyeket a korábban magukat marxistának vallók (Róna-Tas András, Vásáry István, Kristó Gyula, Glatz Ferenc, Engel Pál, etc.) ma is hirdetnek, egytől-egyig ''

Hóman Bálinttól (s az ő elődjétől: Pauler Gyulától) vették át. Így a magyar honfoglalást menekülésnek nevező teóriát, a nagyerejű besenyő támadás elméletét, a fejveszetten sodródó, űzött-vert magyarok hazakeresének ötletét, a székelyek török nyelvűségét (vö. legújabban Hóman Bálint, A történelem útja. Budapest, Osiris. 2002, 118-130). Tehát a ma mérvadók még ebben sem eredetiek, csak epigonok. Hóman Bálintnak (1885-1951) azonban számos más, időtállónak bizonyult, nagyszerű eredménye van, arról nem is szólva, hogy primitív, eszelős kommunista "népbírák" igaztalan, aljas vádak alapján ítélték életfogytiglani börtönre, s a váci börtönben az ávósok halálra kínozták. 2001. októberében, a váci rabtemetőben feltárták földi maradványait, amelyet a tassi Darányi-sírboltban helyeztek végső nyugalomra. A temetéskor beszédet mondott a MTA elnöke, Glatz Ferenc is, aki egy-két évtizeddel ezelőtt a marxizmus eszmerendszerét még egyetemesnek és átütő erejűnek nevezte, amely eszmerendszer hegemóniája a történettudományban egyértelműen érvényesül s "a tudomány egésze marxista szellemben, marxista alapokon fejlődik". Sőt! "Történettudományunk egésze, sőt, nyugodtan mondhatjuk: a tudományt művelő szakember gárdánk egésze ezen elméleti alapbázison gondolkodik, ír és oktat!" A marxizmus pozíciói szilárdak - jelentette ki Glatz Ferenc s máig hatóan, igazat mondott. Az a jövendölése is helyesnek bizonyult, hogy az internacionalista; marxista nézetektől áthatott folyóirat és könyv-szerkesztők ettől az ideológiától eltérő vonatkozásokat nem hagynának meg a történelmi tanulmányokban. (Magyar Tudomány 1983, 519-528.) 2001. novemberében Glatz akadémiai elnök úr Hóman Bálint tassi temetését követően a Füst Milán Szellemi Páholy által rendezett Ki a zsidó Magyarországon? c. téma keretében volt szerencsés megemlíteni, hogy a háborús bűnök alól nincs felmentés, így Hóman Bálinttal kapcsolatban is hasztalan minden olyan törekvés, amely a felmentésére irányul.

Hóman Bálintot, sok társával egyetemben, így a hírneves Orsós Ferenc és Bakay Lajos orvosprofesszorokkal együtt, máig sem rehabilitálták.

Ilyen körülmények között dolgozik ma egy nemzeti elkötelezettségű magyar történetkutató.

Mindazok, akik nem tudtak vagy nem akartak besorolni valamelyik hivatalos intézmény vagy csoport tagjai közé, mint például Pap Gábor, Molnár V. József vagy jómagam, azoknak számolniuk kellett és kell a kirekesztéssel, a kigúnyolással, a megbélyegzéssel, a szakmai életből való kitiltással, a nemes értelemben vett karrier végeszakadásával.

Különös fintora a sorsnak, hogy a szomorú jelenről a dicső múlt felé fordított tekintet vádját először ugyancsak Hóman Bálint hangoztatta s az ő korholó szavait fújták fel az 1945 utáni történészek, s kezdték a magyar őstörténetet is nemzeti pótszernek nevezgetni (Vásárt' István). Nem vitás, jogos volt és maradt az aggodalom, a féltés, a felkészületlen, a hozzá nem értő önjelölt laikus kutatók káros tevékenysége miatt. Erről 1930-ban így írt Hóman Bálint: "A laikus nem a tudományos módszer eszközeit használja és nem a tudományos igazságkeresés szempontjait tartja szeme előtt. Ítéletében a tudománytól távol álló szempontok, politikai pártállás, felekezetiség, kozmopolitizmus, internacionalizmus, rosszul értelmezett hazafiság, hírlapi olvasmányok és más egyéb tényezők befolyásolják s mindezeken felül a már említett a priori ítéletek..." (Hóman id. mű 350.oldal)

A szakembereknek ez az aggodalma azonban nem keverendő össze a kihirdetett dogmák ellen tudományos módszerekkel fellépő, komoly tudású kutatók megalázó kirekesztésével és agyonhallgatásával. Amióta magam is felléptem a történettudomány jónéhány dogmája, közmegegyezéssel elfogadott közhelye és tudatos ferdítése ellen, engem nemes egyszerűséggel "vad forradalmárnak" neveznek még azok is, akiket ifjú koromban barátaimnak véltem és szívvel-lélekkel támogattam akár kutatóintézetbe kerülésükben, akár az egyetemi régész-képzésükben. S miért? Azért, mert nyítan vállaltam és vállalom a fajtám szeretetét. Azért, mert nem lelem örömömet olyan un. adatok gyűjtögetésében, amelyek ránk nézve rágalmazóan negatívak vagy alap nélkül sértőek. Felháborodással tölt el és megvetést vált ki belőlem, ha olyasmit kell olvasnom nagy példányszámú magyar nyelvű könyvekben, hogy ősatyáinknak a IX-X. században végrehajtott rendkívüli hadi tettei az írni-olvasni nem tudó, dologtalan, a kétkezi munkát különösen megvető, barbár gyilkosok vidám rablóbandáinak kalandozásai voltak csupán, akikhez a világon semmi, de semmi nem köt bennünket, mint az, hogy történetesen azok is magyarul beszéltek. (Engel Pál, Beilleszkedés Európába. Bp. 1990, 12, 109.) Alaptalan hamis állítás, hogy eleink nem ismerték az írást, alaptalan és hazug állítás, hogy dologtalanok voltak, alaptalanok, hogy ősatyáink Európa kóbor gyilkosai lettek volna.

Számos dolgot nem ismerünk a múltból, mert a rendelkezésre álló források gyérek és gyakran nem egyértelműek, ezért szükségszerűen feltevésekkel és hipotézisekkel kell dolgoznunk, amelyeket azonban időről-időre át kell értékelnünk, mert új adatok váltak ismertté, mert új összefüggések tárultak fel. Ha egy tudományos hipotézist támadhatatlan tabuvá nyilvánítanak, mint például a magyarság finnugor eredetének teóriáját, az egyértelműen azt jelenti, hogy az adott témát kirekesztettük a tudományos vizsgálatok köréből! Ha egy új hipotézist nem szakkritikával illetnek, hanem személyeskedő, otromba vagdalkozásokkal bunkóznak le, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az új feltevés megalapozott.

A histórikusnak is lehet, sőt talán kell is legyen morális alapeszméje, ha úgy tetszik ars poetica-ja. Tudnia kell, mi a célja, mit szeretne élete szorgos munkájával elérni? Részadatok felhalmozását, az írott források szavainak aprólékos elemzését, a földben rejlő sírok, épületek, műhelyek feltárását, eszközök, fegyverek, érmék hasonmásainak felsorakoztatását, méret szerinti rendezését avagy a részadatok alapján fel akarja támasztani a letűnt múltat? Ezt csakis beleéléssel, intuícióval tehetjük meg, tudnunk kell átélni a régenvolt világot, tudnunk kell életre kelteni a részadatok morzsáit. S mindezt át kell tudnunk adni a nemzet minden érdeklődő tagjának.

Klebelsberg Kúnó 1923-ban mondott szavait magam évtizedek óta útmutatóként kezelem: "A történész nemzetének nevelője, moralistája, így közvetlenül kell a néphez szólnia. Minden történelmi munka végcélja a nemzetek, a kimagasló egyéniségek és események olyan világos és művészi előadása, hogy azt minden műveltebb ember ne csak megértse, hanem érdeklődéssel és élvezettel fogadja be a lelkébe."


A tudomány és minősítése

Magyarországon, lényegében 1950/1951-ig, tudományos címként az egyetemek doktori és egyetemi magántanári fokozatot adhattak. A Magyar Tudományos Akadémia tagjait választották.

A szovjet típusú proletárdiktatúra, mint csaknem mindent, ezt a régi és jól bevált rendet is felszámolta s helyére állította a Szovjetunióban használt a "tudományok kandidátusa" és a "tudományok doktora" fokozatot, amely címeket egy erre a célra létrehozott pártállami testület: a Tudományos Minősítő Bizottság ítélte oda. Nem állítható, hogy az elmúlt félévszázad alatt az összesen talán tizenötezer személy túlnyomó többsége érdemtelen lett volna a tudományos fokozatra, azt azonban bátran kijelenthetjük, hogy a valódi tudományos teljesítmények mérésére és értékelésére ez a minősítési rendszer, mind módszereiben, mind a személyek kiválogatásában már régen teljesen elavult és. egészében használhatatlanná vált. Ezért is született meg 1993-ban a LXXX. törvény, amely - elvileg eltörölte a szovjet típusú kandidátusi és tudományok doktora címeket, ugyanakkor az 1994. évi XL: törvénnyel létrehozták a rosszemlékű és levitézlett Tudományos Minősítő Bizottság (TMB) helyett az MTA Doktori Tanácsát, amelynek 25 tagja van és 33 szakbizottság tartozik hozzá. Látszólag tehát, végre, egyenesbe került a tudományos eredmények minősítése. Az akadémia doktora cím elnyerésére - elvileg - kérelmet lehet benyújtani, a tudományos fokozatot pedig egyedül a PhD jelenti,, amelynek elnyeréséhez egy tudományos művet kell készíteni és azt nyilvánosan megvédeni.

Az új helyzet azonban korántsem idillikus és gond mentes s nemcsak azért nem, mert 2000-ig folytatódtak a kandidátusi eljárások, például 1996-ban csak a történettudomány területén kiadtak 374 kandidátusi és 91 doktori fokozatot, a művészettörténet és a régészet tudományszakon pedig 92 kandidátusi és 26 doktori fokozatot, hanem azért sem, mert az "átálláskor" nem kis számban minősítettek át sima egyetemi doktorátusokat (DPh) az új típusú PhD-vá. Aki szemfüles és szerencsés volt, egyszerű eljárással megkapta az új fokozatot, akit mellőzni akartak, azt elutasították. Az elutasítás és a kedvezményezés (honosítás) módszerét a korábbi TMB is nagy kedvvel alkalmazta. Így például, akinek jó kapcsolatai voltak, a külföldön (elsősorban az un. szocialista országokban) elkészített egyetemi diplomamunkát kandidátusi disszertációnak ismertette el s máris "fokozattal bíró" tudóssá vált, jóllehet sem tehetsége, sem értékelhető tudományos eredménye és publikációja nem volt. Nem kevés példát lehetne felemlíteni olyan személyekről, akik 45-50 éves korukra sem voltak képesek egyetlen szakmunkát (könyvet) sem létrehozni, noha már legalább húsz éve "jelöltek", azaz kandidátusok. Ezzel természetesen nem azt akartuk mondani, hogy egy megjelentetett nyomdatermék önmagában elégséges bizonyíték arra, hogy az illető szerző igazi kutató vagy tudós. Mint ahogyan az sem tesz senkit tudóssá, ha számos cím és rang birtokosának mondhatja magát.

Az igazán súlyos gondot az jelenti, hogy miképpen állapítható meg, ki a tudós? Milyen módszerekkel lehet mérni a tudományos teljesítményt? Elégséges-e tanulmányok, könyvek, monográfiák megjelentetése s azoknak a szűk szakmán belüli belterjes megvitatása, avagy szükséges olyan képesség, adottság is, amelynek segítségével a szélesebb rétegek körében is hatni lehet? Lehet-e tudós valaki, aki nem oktat és nincsenek tanítványai? Megállapítható-e mi az igazi tudomány és mi az áltudomány? Áltudományos eljárás-e a kihirdetett és elfogadott tudományos tételekkel, dogmákkal szembefordulni? Nyomatékosítja-e az igazságot, ha bizonyos állítások mellé sokan sorakoznak fel` vagy egyetlen embernek is lehet igaza a többséggel szemben? Lehet-e hivatalos képesítés (szakdiploma) nélkül kutatásokat végezni? Különbséget kell-e tenni a természettudományok és a társadalomtudományok között? Szabad-e a történelmet és az irodalmat nemzeti tudományként kezelni és kiemelt jelentőséget tulajdonítani nekik?

A magam részéről legális tudósnak azt tartom, akit mind a hazai, mind a nemzetközi szakma és a művelt értelmiség egyaránt elfogad és értékel. Ma Magyarországon a nemzeti elkötelezettségű történetkutatók valójában illegális tudósok, mert a hazai mérvadó szakmai elit lényegében ezen csoport egyetlen tagját sem fogadja el, sőt deklaráltan kitagadja őket. Általában értékmérőnek tartják a megjelent publikációk számát, a hivatkozások számát, a konferenciákon szereplések számát, a különféle adományos testületekben elfoglalt tisztségek számát, ezek a számok azonban önmagukban mégsem valóságos értékmérők, hiszen a hatalomba helyezett, kinevezett tudósok döntik el mind a támogatásokat (ösztöndíjak, könyvkiadások), mind a külföldi szerepléseket (kiküldetések, expedíciók). Mindenki számára eléggé nyilvánvaló, hogy a reáliák más mércével mérendők, mint a társadalomtudományok s ezen belül kivált a történettudomány. Nem azért persze, mert az először említett tudományágak műveléséhez magas szakértelem kell, a történelemhez pedig mindenki ért, sőt látszólap elégséges a "mitikus elhivatottság", a "lángoló hazaszeretet" vagy a kellő anyagi háttér s máris napvilágot láthatnak obskurus szélhámosok és primitív közléskényszerben szenvedők nagy művei.

A döntő különbség abban van, hogy a természettudományok eredményei, megállapításai, ítéletei ellenőrizhető tényekre épülnek, míg a történettudomány kénytelen objektíve ellenőrizhetetlen értékítéletekkel, jól vagy kevésbé jól megalapozott hipotézisekkel dolgozni. Így természetesen lényegesen nehezebb meghatározni vagy megítélni, hogy egy történeti, régészeti, művészeti, művészettörténeti vagy vallástörténeti témában mi a tudományos érték és mi az áltudományos maszlag vagy a sejtelmes ködbe burkolt butaság.

Manapság nálunk is teljhatalommal uralkodnak az "elfogadott nézetek" (Received View), a "közmegegyezésen" alapuló történelmi megállapítások s jószerével búcsút mondhat a tudományos karriernek és a hivatalosan mérvadó szakmai elismerésnek az, aki eredeti gondolatok kimondására vállalkozik. Akkor pedig egyenesen vége a működésének, ha új felismeréseit a művelt és értő közönség előtt is hirdetni merészeli. Főbenjáró vétkét tovább súlyosbítja, ha nemcsak kitűnő gondolkodó, de kiváló előadó is. A szerény képességű s ezért nagyszámú elismert történetkutatók zöme ragaszkodik a triviális evidenciák folyamatos hangoztatásához, jobb esetben tárgyakat méricskélnek, formákat hasonlítgatnak, párhuzamokat keresgélnek, leírásokat sorolnak egymás mellé s összegzésként nyilvánvalóságokat hangoztatnak, sűrűn idézve az elismert kollégák műveit. Igen sokan csak történelmi közhelyeket ismételgetnek s a kutatást úgy értelmezik, hogy az a tudós, aki sokat tud, s ezt ki is mutatja adatoktól és irodalomtól hemzsegő műveiben, feledve Eötvös Lóránd intelmét, hogy a tudós az, aki bátran kutat. Kutatói felfogásom szerint a történelemben is csak azt nevezhetem eredménynek és kutatói értéknek, aminek hatása van! S hadd idézzem most a Nobel-díjas Erwin Schrödingert: "sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a tudomány egésze általában véve a humán kultúrához kötődik és a tudományos felfedezéseknek, még azoknak is, amelyek egy adott pillanatban a leghaladóbbnak, legezoterikusabbnak és legnehezebben érthetőnek tetszenek, nincs kulturális közegüktől független jelentésük. Az az elméleti tudomány, amely nincs tudatában annak, hogy az általa lényeginek és fontosnak tartott fogalmaknak maguknak is az lesz a sorsuk, hogy olyan kifejezésekben és szavakban öltenek testet, amelyek jelentést hordoznak az őket értő művelt közönség számára s beleíródnak az világról alkotott általános képbe, az az elméleti tudomány - ismétlem - amely minderről megfeledkezik, és amelynek beavatottjai továbbra is azt a nyelvet használják, amelyet legjobb esetben is csak kisszámú beszélgetőpartner ért meg, szükségszerűen elvágja magát a kulturális közösség többi tagjától s elnyomorodásra és megcsontosodásra ítéltetett."

A szakmai közösségre és a szélesebb értő közönségre tehát szükség van! Nyilvánvaló, hogy egy kutató megítélésére csak egy őt ismerő tudományos közösség képes és jogosult és nem kinevezett tudományos bürokraták. Az azonban más kérdés, hogy mire van jogosítványa egy adott tudományos közösségnek?

Mindaddig, amíg az Akadémia hivatalos szervei csoportérdekeket képviselnek s nem hajlandók megszabadulni a személyi elfogultságoktól, a rosszindulatú féltékenykedésektől és a kicsinyességtől, nem lesz valódi változás a tudományos minősítésben.

A tehetség ugyanis isteni adomány, az alkotóképesség különleges kiváltság, így nagyon is érthető azoknak a sértődöttsége, akik híjával vannak mindkettőnek. Ezek az emberek vakbuzgóak--és törpék: akkor is, ha akadémikusi címük van. A világhírű zseni, Neumann János, amíg itthon volt, sem Budapesten, de még Szegeden sem kapott egy tanári állást sem. Nem ismerték fel és nem ismerték el. Ugyanígy járt Fettich Nándor akadémikus régészprofesszor, aki az új rendszerben még kandidátusi fokozatot sem kapott, mert - úgymond - nem érte el a kívánt szintet. Amint László Gyula régészprofesszor sem érdemelte ki az akadémiai tagságot.

Teljes mértékben igaza volt Szentágothai Jánosnak, aki 1983-ban a következőket mondotta: "Mindaddig, amíg nem éljük meg azt, hogy a rendkívüli tudományos teljesítményt minden formáÍis megkötöttségtől szabadon, különleges esetekben akár a tudományok doktora címmel vagy akadémiai tagsággal jutalmazhatjuk, és fordítva, a formális feltételek bármily pontos tejesítése ellenére sem kaphat magasabb tudományos képesítést az, akinek teljesítménye nem kreatív és nem fedi szellemében is a különböző fokozatokhoz kötött kritériumokat, addig én semmiféle javulásban nem hiszek!"

A magyar tudományos élet jelenlegi vezetőinek szellemiségére és gyakorlatára igen jellemző példaként említhető meg Pap Gábor művészettörténész, akinek bármilyen bizarr ötletei vannak is olykor, mégis csak "a XX. század második felének egyik legnagyobb, talán a legnagyobb hatású szellemi alakja Magyarországon. A XVI. század prédikátorainak reinkarnációjaként a Hamvas Béla személyével jelzett szellemiség páros csillagaként évtizedek óta nagy hatást gyakorol a mai magyar művészetre, gondolkodásra. Különleges régi-új 'vertikális' szemléletével a kozmikus és a földi gondolkodás összekapcsolásával, a népművészet és a magas művészet gyökereinek feltárásával előadásokon, könyvekben tette fontossá és nélkülözhetetlenné magát." (Makovecz Imre szavai)

Ő valóban nem a hivatalos tudomány képviselője, ő a Szellem kutatója. Hamvas Béla azt mondta; egykor: "a magyar hivatalos tudomány Pap Gábort, amint többünket, a mai hivatalos tudományos közélet nem ismeri el. Úgy tesz, mintha nem is létezne. Sem ő, sem mi, a többiek. Mi nem tartozunk egyik hatalmi csoportosuláshoz sem, így könnyű szerrel söpörik le műveinket az akadémia asztalairól, ám tehetetlenek akkor, amikor észlelniük kell, hogy a gondolkodó magyarok ítélete éppen nem egyezik meg az övékével. Pap Gábor hosszú ideje tanít s "nem középiskolás fokon". Fanatikus hívei nem mindenkinek rokonszenvesek, de magas színvonalú, eredeti gondolkodása, a tehetséges kutatók tiszteletét váltja ki akkor is, ha bizonyos kérdésekben nem értenek egyet vele. Műveivel lehet, sőt nem ritkán kell is vitatkozni, de tiszteletet parancsol szuverenitása s az, hogy előadásai és művei mögött ő maga áll, ahogyan Illyés Gyula fogalmazott: "Bizonyos, hogy az alkotás akkor válik művé, amidőn eleven, egész ember tűnik fel mögötte és felel érte. De ez az ember is a mű által teremtődik."

Nemrégiben munkatársaival kiadták újra a Képes Krónikát s a bevezető tanulmányában ismét maradandót alkotott. Maradandót, de nem hibátlant. Asztrálmítoszi értelmezései elborzasztják a csőlátással megvert szakbarbárokat, mert azt hiszik, hogy amit ők nem fognak fel és nem értenek, azt a régiek sem érthették és nem tudhatták. Pedig nagyon is tudták, nagyon is értették. Ez a papgábori megközelítés megdöbbentő azok számára, akik eddig Berkovits Ilona elképesztően primitív magyarázataihoz (Századok 1953) vagy Csapodyné Gárdonyi Klára értelmezéseihez voltak szoktatva (Helikon kiadású Képes Krónika), ám a 12 állatövi jegyből álló évkör rendszereinek felismerése a miniatúrákon teljesen valós. Nem egészen így áll a helyzet az időrenddel, legalább is az én megítélésem szerint. Pap Gábort egészen magával ragadta Heribert Illig és Uwe Topper zsonglőr - mutatványsorozata s láthatólag nem tud szabadulni a kronológiai csapdából.

A tudományos kutatás tisztessége és egymás megbecsülése azonban azt kívánja, azt követeli meg, ~ hogy szakkritikát alkalmazzunk és ne becsmérlő durvaságokat kiabáljunk. Időcsalás igenis volt a történelemben. Maszudi jegyezte fel (Kitab al-Tanbih. M.). De Goeje, Leiden, 1894, 97-98J, hogy a szászánida dinasztia korában a perzsák az események idő-rendjét Nagy Sándortól a megdöntött párthus uralkodó, Ardaser uralkodásáig meghamisították (kétszer számítottak 510 évet!) azért, hogy megvalósulhasson azon tanítás, hogy Zoroaszter után pontosan ezer esztendőre kerülnek hatalomra a perzsák. Ám ez a csalás lokális volt és nem maradt sokáig titokban. Az egyetemes időcsalás teóriája rendkívül ingatag alapokra épített áltudományos elméletnek látszik.

Az un. igazi tudomány és az un. áltudomány kérdése örök vitakérdés volt és maradt. Elismerjük természetesen, hogy 1990 óta jelentős mértékben elöntötte a magyar könyvkiadást a történeti szennyirodalom is, ám erkölcstelen és a tudományhoz méltatlan durvaság a történelmünk bonyolult kérdéseit bogozgató eredeti gondolkodókat és kutatókat sarlatánoknak és komolytalan dilettánsoknak nevezni csak azért, mert még sok mindent nem értünk, amint a régiek sem értettek. Ezért mondja a Prédikátorok könyve 18.17.): "bármennyit fárad is az ember a kutatással, nem jut el a megértésig."

Megismételjük: a történettudomány s egyáltalán a múlttal foglalkozó tudományok feltevésekkel dolgoznak s a jól vagy kevésbé jól megalapozott hipotézisek igazság-tartalmát és maradandóságát a legcsekélyebb mértékben sem határozza meg az, hogy a megalkotójának, a szerzőjének milyen címei és rangjai vannak. De azért jó volna, ha a tudományos élet vezetői és képviselői készek és képesek volnának felismerni az igazi tehetségeket s jó volna, ha a tudományos szatócskodás helyett a valóban ráérdemesültek (is) kaphatnának elismerést. Hiába lettünk néhányan a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetem ott habilitált díszdoktorai és tanszékvezető professzorai, akkreditálás helyett diszkreditáltak bennünket, jóllehet több esetben igazolható, hogy azok, akik a minisztertől hivatalosan professzori kinevezéseket kaptak, igazolt tudományukkal szinte semmilyen hatást sem gyakorolnak a művelt, gondolkodni képes, képzett emberekre s nemcsak azért, mert gyakran nem tudnak előadni, hanem leginkább azért, mert nincs mit előadniuk. Talán eljön az idő egyszer, amikor a magyar tudományos életben is, válogatás nélkül megbecsülik az eredeti gondolkodókat és alkotókat.

(Megjelent: a Kapu 1999/9, 22-23. és "Kiálts tellyes torokkal" Budapest, Polár. 2000, 497-499.)

HERIBERT ILLIG: DAS ERFUNDENE MITTELALTER DIE GRÖßTE ZEITFÄLSCHUNG DER GESCHICHTE.


/A KITALÁLT KÖZÉPKOR. A TÖRTÉNELEM NAGY IDŐHAMISÍTÁSA/

München, Econ Ullstein Verlag, első kiadás: 1996, negyedik kiadás: 2000. Magyar nyelvű kiadás 2002. Budapest, Allprint.

CÍMŰ MUNKÁJÁNAK ISMERTETÉSE ÉS KRITIKÁJA

A ma 55 esztendős bajor szerző kultúrtörténésznek vallja magát, jóllehet történészi végzettsége nincs, s a meglehetősen vegyes színvonalú Zeitensprünge (Időugrás) c. folyóirat kiadójaként vált ismertebbé a saját hazájában. Több mint jellemző s persze érthető is hogy a szerző nagy felfedezése" a magyar érdeklődő közvélemény egy részét csak hat év késéssel érintette meg, (nyilván a nyelvi akadályok miatt, elvégre 411 oldalnyi német szöveget nem könnyű áttanulmányozni, kivált, ha figyelembe vesszük rendkívül nehézkes és nyakatekert fogalmazásait), ám a közelmúlti magyarra fordítása "elemi erővel robbant be" a kiválasztottak körébe, mivel nem kisebb személy, mint Pap Gábor professzor úr írt előszót a kötethez és népszerűsíti a művet mind a mai napig. A köréhez tartozók a legelemibb kritika nélkül ismételgetik a bizarr állításokat, mégpedig úgy, mint sziklaszilárd tényeket. Vannak olyan un. népszerű előadók, akik már rendszeresen így beszélnek: 896-ban, 596-ban ugyebár, mint tudjuk. Nemrégiben a KAPU is foglalkozott a kötettel.

Az időszámítások és a különböző naptárak (kalendáriumok) elsőrendűen alkalmasak arra, hogy rámutassunk számos bizonytalanságra, pontatlanságra, sőt hamisságra is. Miért van ez így? Azért; mert bár az Időt az írásos történelem kezdeteitől igyekeztek mérni és meghatározni, különböző népek, különböző hatalmak, különböző kultúrák és vallások más és más módon végezték az időmérést. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a kalendáriumok elsősorban az ünnepek és a kereszténység korában a helyi egyházak ünnepfelsorolásai voltak, az első ilyet Kr.sz. utáni 465- 494-ből az andalúziai Carmona-ból ismerjük, ahol egy kőlapra vésve maradtak meg ezek az ünnep-felsorolások. A középkorban igen nagyszámú ilyen kalendárium készült. Volt természetesen naptáruk a régieknek is; az egyiptomiaknak, a kínaiaknak, a mezopotámiaiaknak, hinduknak, a perzsáknak, a görögöknek, rómaiaknak, az amerikai indiánoknak, a zsidóknak, az araboknak, etc.

Azt senki sem vitatja, hogy az alapvető időegységek kezdettől a következők: Egy nap -a Föld egyszeri forgási idejével.

Egy hónap -a Hold fázisidejével, azaz 29,5 nappal.

Egy év -a Föld Nap körüli keringési idejével, amely (mint un. tropikus év ) 365 nap, 5 óra, 48 perc és 46 másodperccel (annus solaris).

Mivel az időszámítás megalkotói sokáig az állatövi csillagképek segítségével határozták meg az esztendő hosszát, vagyis, hogy a Nap meddig tartózkodik egy-egy állatövben, így például a hinduknak 365 és 1/4 nap volt egy év, az egyiptomiaknál viszont 365 nap tett ki egy évet, amelyet ők pontosan 12 harmincnapos hónapra, a hónapokat pedig négy hétre osztották fel. Holott a hónapok hossza 29-31 nap valójában. A napot viszont napnyugtától számították, vagyis az estétől s nem a reggeltől, mint mi. A babiloniak a Hold-évet használták, amely 354-360 napból állt s így állandó korrekcióra szorultak a naptárak. Az eltérések okán jöttek létre a szökőévek, vagyis hogy minden negyedik év 366 napos legyen. A zsidók az időszámítás kezdetét a Teremtés napjától veszik s ezt Hillel Hanaszi rabbi 358-bon 3760-ra tette, mint egyik lehetséges változat. A zsidó időszámítás szerint ma 5162-ben vagyunk. S itt nyomban idéznünk kell Illiget, aki a "Von Zeiten und ihrem Ende" (A korokról és azok végéről.) c. fejezetében azt írja, hogy a zsidók megpróbálták kiszámítani a Világ üdvösségtörténetét: jüdische Historiker die Heilsgeschichte Dauer des Weltenlaufs zu errechnen suchten. Majd azt kérdezi: Hogyan lehet megteremteni az időbeli kapcsolatot a teremtés és Krisztus születése között? (Wie konnte die Zeitspanne zwischen Schöpfung und Christi Geburt bestimmt werden?). Ezt a kérdést összekapcsolja azzal, hogy Nagy Károly születési ideje mindenképpen essen egybe Krisztuséval (?!). A Komputisztikus végidőbeliség (Computistische Endzeitlichkeit) ennek a fejezetnek a címe. A computatio, a computus latinul számvetést, számítást jelent, de a számított végidőbeliségnek sincs sok értelme. Sextus lulius Africanus Kr.sz. utáni III. században élt egyházi történetíró készített egy Chronologia c. művet, amelyben a világ teremtését Krisztus előtt 5500-ra tette, mégpedig azon az alapon, hogy ezer év egyenlő egy nappal, azaz a Teremtés hét napja hétezer év s mivel az ember teremtése a hatodik napon történt, ez megfelel az Üdvözítő születésének, ami, középarányosan 5500 évnek mondható. Ezt a mesés számítási módot Illig úgy jellemzi, hogy Africanus rábukkant az Isten által akart számítási módozatra (I. Africanus war im 3. Jh. auf den gottgewollten Rechenmodus gestoßen). Később a Kr.sz. utáni VII. században egy meroving szerzetes (Computus Paschalis, 727) ezt az időt 5200-ra tette, mivel szerinte a Világ teremtésétől az ő koráig pontosan 5928 esztendő telt el.

Már ez az egy példa is jelzi: van egy matematikai és egy un. technikai időszámítás. Az előbbi szerint 0. év nincs, az utóbbi szerint természetesen van! Itt jegyzem meg, hogy Iliig operál is a nullával, mivel arra hivatkozik, hogy Beda Venerabilis (673-735) használta a nulla fogalmát holott az csak az arabok révén 1000/1100 után vált ismertté: nachdem aber die Null frühestens um 1100 in Europa, heimisch wurde. Ám itt is hamiskodik, mert Beda, az Egyháztörténeti művében, 730-ban nem az arab 0 számjegyről beszél, hanem nullum eum aequiparare, azaz valamely érték hiányát jelzi vele. Magam is azt a történeti időszámítást tartom helyénvalónak, amely Krisztus születését a 0. évre teszi s örömömre szolgált, hogy Illig Heribert is így vélekedik: die meisten heutigen Zeitgenossen das nächste Jahrtausend schon am 1. Januar 2000 beginnen lassen, nicht erst - matematisch zwingend - am 1. Januar 2001. (86.oldal) A mai időszámításunkból hiányzó 0. év Dionysius Exiguus bűne!

Illig később is bevet egy újabb trükköt s azt mondja: a hetedik világnap az Isten fiának lenne fenntartva, tehát Kr.sz. utáni 500 lenne Krisztus születésének valóságos napja, mivel azonban az idézett Computus 300 évvel korábbra helyezte a Teremtés napját, ezért az, vagyis Jézus születése, a Kr. születése utáni 500 + 300, azaz 800-nak felel meg (sondern jetzt dem Jahr 800 n.Chc). S ez csodálatos, mert így Jézus születése és Károly császárrá koronázása egybeesik (die Kaiserkrönung Karls und der Beginn vom Regiment des Gottessohnes auf Erden zusammen) ! Más szóval: Jézus és Nagy Károly azonos: Gleichsetzung von Karl und Christus!) Majd kijelenti: az én kezdeményezésem alapján tudjuk, hogy mind a prófétákat, mind a prognózisokat visszamenőlegesen találták ki (In meinem Ansatz wissen wir, daß sowohl Prognose wie Prophet rückwirkend erfunden sind.) Ebben a megállapításban sok igazság van, de haladjunk tovább.

Mivel a csillagászati évben minden nap 11 perc és 14 másodperccel rövidebb, mint a Nap-év, ezért 129 év alatt egy nap eltérés keletkezik, ám ez reciprok nem igaz, vagyis egy nap eltérés nem egyenlő 129 évvel! A rómaiak 717 óta valójában 355 napos, január 1-el induló, 12 hónapos Holdéveket használtak, de minden második évben beiktattak egy 22-23 napos hónapot is, s az időt Róma alapításától, Kr.sz. előtti 754-től számították, de hiába igyekeztek korrigálni, Kr.sz. előtti 47-re a valóságos tropikus évtől már 67 nappal tértek el. Ezért Julius Caesar elrendelte, hogy Kr. születése előtti 46-ban 23 + 67 nappal ki kell egészíteni a naptárt (Annus confusus). Ez lett a Julianus naptár, amelyet a görög-keletiek például mind a mai napig használnak, de már itt megjegyzem az évszámításuk csak 13 nappal tér el a miénktől s nem 300 esztendővel! A keresztény hagyományok nagyon erősek, erre példa lehet a koptok időszámítása is, akik máig a Diocletianus- féle keresztényüldözésekre alapozott naptárt használják, tehát az időt 284. augusztus 29-től számítják ma is. A Julianus naptár-reform következtében a tavaszi napéjegyenlőség március 24-re esett s az évek egységesen 365 naposak lettek, de minden negyedik év szökőév lett (egy nappal több). Azonban ez a számítási mód sem volt pontos s így Kr, születése utáni 325-re, amikor a híres niceai zsinatot tartották, a tavaszi napéjegyenlőség megint 3 nappal hátrébb került, azaz március 21-re.

S most ismét forduljunk Illig felé, mert a nagy mutatványt éppen a niceai zsinat átértékelésével igyekszik megalapozni. Ő ugyanis azt írja, hogy az angolszász Alkuin (Albuin, Albinus), aki Nagy Károly gyermekeinek is a tanítója volt, s aki Toursban halt meg 804-ben, 798-ban az év kezdetet Húsvétról Karácsonyra tettette át, ami megegyezett a rómaiak régi év kezdetével. Ezt Illig; célja érdekében, címke svindlinek (Etikettenschwindel) nevezi, mondván ezt csak azért csinálták, hogy Károlyt 801. január 1-én koronázhassák meg, ami így egybeesik (?!) Jézus születésével. Azaz: a császárkoronázás, az Úr születése és Isten uralmának kezdete egybe esik: der Kaiserkrönung; der Geburt des Herrn und des Beginns der Gottesherrschaft auf Erden! Tovább csűri-csavarja a dolgot azzal, hogy a teremtés utáni 5200 évhez még hozzászámoltak újabb ezer évet (6200), amely megfelel a Kr.sz. utáni 1000-nek! Károly császár magát szimbólikusan az ószövetségi Dávidnak! nevezte, viszont kései utóda, III. Ottó császár, Szent István királyunk kortársa, az 1000. esztendőt, mint a hetedik világnap kezdetét értelmezte. Ezért kívánt III. Ottó Jézus és az apostolok szolgája lenni. Ez utóbbit a források igazolják, ám a szerzőnek Jézus születésére vonatkozó kijelentése alaptalan. Majd kijelenti: mind a 800. év, mind az 1000. év utólagosan lett kitalálva: das Kaiserjahr 800, und das Jahr 1000 genauso rückwirkend fixiert worden sei. Ugyanakkor az 1000. esztendő világvége hangulatát ecseteli, mondván ez egyáltalán nem 1000-ben volt, hanem Barbarossa Frigyes korában, azaz a XII. században, ekkor volt a félelem éve (Schreckensjahr). A kiliazmus jelenségét igyekszik felhasználni a visszakeltezési manőveréhez, mondván 1158-ban, 1160-ban, majd 1260-ban is a végidőket várták nagy szorongással. Freisingi Ottó, Barbarossa nagybátyja, valóban azt írta a Világkrónikájában, hogy a világvége akkor következik be, amikor a római birodalom lehanyatlik, de ez egyáltalán nem az utolsó ítéletet jelentette nála. Az 1492-ben megjelent Schaedel-féle Világkrónikában olvasható számítások szerint a világvégének 1998-ban kellett volna bekövetkeznie.

Hogyan próbálja Illig bizonyítani, hogy éppen és pontosan Kr. sz. utáni 614. szeptemberétől 911. augusztusáig csak "kitalált Idő" volt (Die fiktive, erfundene Zeit reicht von September 614 bis August 911) ?

E kérdés valós megértéséhez fel kell elevenítenünk a naptár-reformok történetét. Addig eljutottunk, hogy Julius Caesar erőteljes javítást eszközölt, de 371 év elteltével (niceai zsinat) ismét zavarok keletkeztek, mivel ekkor még nem ismerték fel a napok valóságos hosszát. Így hiába rögzítették március 21-ében a tavaszi napéjegyenlőséget, ezzel felszámolva az addigi három nap hiányt, 1583-ra újabb tíz nap "lemaradás" keletkezett. Hogyan tálalja mindezt Heribert Illig?

1582-re az eltérés 12,7 napra gyarapodott. XIII. Gergely pápa tíz napot korrigált, október 4 után; október 15 következett, ám itt egy elvi kérdés merül fel: Hier stellt sich eine Frage prinzipieller Natur. Mivel csak egész napokat javítottak, folytatja, 13 napot kellett volna venni, de miért csak tíz napot ugrottak? (Warum wurden nur 10 Tage übersprungen?) A szakemberek ismerik a problémát és rafináltan úgy válaszolnak erre a kérdésre, hogy a pápa a niceai zsinaton helyre akarta állítani a Égi Rendet: Die Spezialisten kennen das Problem und antworten raffinierter: Der Papst wollte den Himmel über dem Konzil von Nicea, 325, wiederherstellen. Kitaláltak egy zsinati határozatot, amely szerint a naptárt utólagosan helyesbítették volna, de erről nem lehet szó, mert a fennmaradt zsinati akták között erre nincs adat, sőt ellenkezőleg van. Übereifrige Computisten erfanden einen Konzilbeschluß von 325, dass schon damals der Kalender nachjustiert worden sei. Doch davon kann kelne Rede sein: es gibt in den erhaltenen Konzilsakten keinen Hinweis auf eine Kalenderjustierung; im Gegenteil. Az igaz, hogy a niceai zsinat hivatalos jegyzőkönyve (Aktenprotokolle) nem maradt fenn, de fenn maradt a zsinat anyaga kopt és görög átírásban, tagadhatatlan sok későbbi bővítéssel s ezek között hamisítványok is vannak, mint például az az állítás is, hogy I. Szilveszter pápa személyesen is jelen lett volna a zsinaton. Az azonban igazolt, hogy megállapodtak a Húsvét idejének meghatározásában, azaz kimondták, hogy a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtölte utáni vasárnap lesz Húsvét (ha a holdtölte vasárnapra esik, akkor egy héttel később). A Húsvét meghatározza a többi un. mozgó egyházi ünnepet, mint az áldozócsütörtök, a pünkösd, az Úrnapja, etc. Viszont ugyancsak Niceában döntöttek Jézus születésének napjáról, december 25-ről, tehát az állandó egyházi ünnepek legfontosabbikáról. Állandó ünnep még január 6-a, Vízkereszt és Szent István király napja, augusztus 20.

Ezt Illig úgy adja elő, mintha semmit sem tudnánk, kijelentvén: az egyház akkoriban még egyáltalán nem volt abban a helyzetben, hogy a tavaszi napfordulót és a Húsvét időpontját egységesítse. Alexandria és Róma különbözőképpen számolt, a nyugatiak március 25-el, a keletiek március 21-el, de egyik sem felelt meg a valós égi napfordulónak. Nicea március 21-et nevezte meg, anélkül azonban, hogy naptár-javítást csinált volna (Die Kirche war damals noch weit davon entfernt Frühlingspunkt und vor allem Ostertermin vereinheitlicht zu haben. Alexandria und Rom gingen von zwei unterschiedlichen Terminen für den Frülingsbeginn aus: der Westen vom 25. März, der Osten vom 21., doch beide beachteten nicht die tatsächliche Himmelsituation. Zu Nicea ist der 21. März genannt worden, ohne daß es dazwischen zu einer Kalenderkorrektur gekommen wäre. Majd ezzel érvel: Itt a források homályába keveredünk: Wir geraten hier ins Düster der Quellen. Az igaz, hogy a történeti források javarésze homályos és nem ritkán többértelmű, az Illig-féle nagy csavar azonban ott rejtezkedik, hogy ő úgy tesz, mintha minden józanul gondolkodó osztaná az ő vélekedését, hogy ti. ha a csillagászati számítás szerinti 11 perc 46 másodperc 128,2 év alatt egy nap eltérést mutat, akkor két nap 256 évet, három pedig 384 évet jelent. Tehát a Gergely-naptár ennyivel rövidebb lett. S itt van bizarr elméletének nagy abszurditása. Nézzük ezt a döntő részt is eredetiben: wir stellen fest, daß jeder Korrekturtag für jene Abdrift steht, um die sich der Julianische Kalender binnen 128,2 Jahre von der astronomischen Himmels situation enfernt hat. Zwei fehlende Korrekturtage bedeuten 256 Jahre, drei solche bedeuten 384 Jahre, um die Gregors Korrektor zu kurz gegriffen hat.

Ezen nyilvánvaló képtelenség legnagyobb cáfolata, hogy 1582. október 4-én a pápa nem 300. október 4-et jelölt meg, tehát 128,2 év szorozva 10 nappal, hanem csak tíz napot! Az már csak ráadás, hogy Illig, minden indoklás nélkül, azt mondja: Én munkahipotézisként 297 évet nevezek meg, amit ki kell törölni a Gergely-naptárból (?!), hogy az megfeleljen a caesarinak. (Als Arbeitshypothese nenne ich 297 Jahre, die zu streichen.sind, damit Gregors Korrektor direkt zu Caesar zurückführt.) Azt még elképzelni sem tudja senki, hogy például Moszkvában, ahol a Julianusz naptár van érvényben ma is, valójában most 128,2 X 13 évvel kevesebb volna, vagyis Kr. sz. utáni 336-ban járnának. Az 1582 óta eltelt időszak gondját ugyanis 3200 esztendőre előre jól megoldották a beiktatott szökőévek. A szerző is tisztában van észvesztő fantáziálásával, ezért írta le: ez a naptárkritika semmiképpen sem kényszeríti ki egymagában a középkori fantomidő tézisét (diese Kalenderkritik....keineswegs die These einer mittelalterlichen Phantomzeit im Alleingang erzwingt), hanem ezt megtámogatja, kiegészíti és korlátozza sok más körülmény. A tulajdonképpeni érveket, a forrásokkal összevetve, az építészeti és régészeti evidenciák adják: Die eigentlíchen Argumente ergeben sich im Vergleich zwische den Quellen selbst, vor allem...architektonischer wie archäologischer Evidenz.

S itt, képletesen szólva, kardjába dőlhet a szerző. S nemcsak azért, mert maga is tisztában van azzal, hogy vagy átírható és átírandó minden naptár vagy egy képtelen játéknak egyszer s mindenkorra véget kell vetni. S ez számunkra is alapvető kérdés, hiszen az időrend, a kronológia minden történeti kérdés legfőbb alapja és tartópillére. Ezzel nem szabad felelőtlenül játszadozni, semmiféle álságos szenzációkeltés érdekében. Sem Németországban, sem nálunk.

A mindenáron óriási szenzációt tálalni kívánó Heribert Illig is tudatában van bűvészi mutatványának, ezért így fogalmazott: Természetesen minden olvasónak az a kérdés ég az ajakán, ha ez a tézis így volna, igaz volna, nem kellene-é a naptárok időszámítását azonnal megváltoztatni, már ami a Krisztus születése utáni időre vonatkozik? (Non brennt natürlich jedem Leser eine Frage auf den Lippen: Müßten wir nicht, wenn diese These stimmt, sofort unsere Kalenderrechnung Ändern, nachdem sie auf Christi Geburt bezogen ist? S akkor ma például 2002. helyett 1705-ben járnánk. Majd azt fejtegeti, s ebben helyes úton jár, hogy még Krisztus születési évét sem tudtuk vitathatatlanul meghatározni, nemhogy a hónapját és napját. A Krisztus előtt 7 vagy 4 vagy 2 augusztus 30. volt a születésnapja? Dionisyus Exiguus, aki egyébként szkíta származású volt (497-540), Kr.sz. utáni 525- ben az időszámításunk kezdetét Krisztus születési időpontjával indította, azaz Kr.sz. előtti 1 és Kr.sz utáni 1 közé helyezve ezen eseményt, ami időrendi képtelenség s így kétségtelenül tévesen járt el, és abban igaza van Illignek, hogy ez csak egy közmegegyezés (nur eine Übereinkunft) volt, mindenfajta történeti tény-alap nélkül (ohne historische Faktizität). Azt gondolja Illig, hogy egy lyuk van az időrenden s ez sokak számára elfogadhatatlan (Loch der Chronologie). Majd hirtelen azzal áll elő: ami tíz nappal lehetséges volt, elvileg lehetséges három évszázaddal is: Was mit 10 Tagen möglich war und ist, ist im Prinzip auch mit rund drei Jahrhunderten möglich. De ez egyáltalán nincs így, így a kérdés fel sem vethető, hiszen ha három nap egyenlő három évszázaddal, akkor 10 nap is egyenlő ezerkétszáznyolcvankét esztendővel. Majd belátja, hogy mindez abszolút káoszba torkollana (aber würden ins Chaos führen) s ez valóban így is van.

Micsoda badar zavarosság lett máris úrrá az érdeklődő misztikusok egyre népesebb és fanatikusabb köreiben!

Szerencsére Illig is tudja, hogy ilyen, általa kitalált naptárreformot nem lehet végrehajtani a közeljövőben (in der näheren Zukunft nicht möglich ist), de azért biztatja a történettudományt, hogy egy új korszakot nyithatna, amelyben minden esemény egy új időtengelyre lenne felvíve. A nagyközönség számára lényegében semmi sem változna ezáltal (?), legfeljebb csak annyi, hogy az eddig "sötét évszázadoknak" ismert századévek nem létező századokká válnának. Németül ez így hangzik. ) Allenfalls die historischen Wissenschaften könnten sich eine neue Ära geben, um jedes Ereignis eindeutig auf einer ununterbrochenen Zeitachse zu fixieren. Insofern wird sich für die Allgemeinheit nichts anders Ändern, als daß schon bislang kaum bekannte "dunkle Jahrhunderte" zu ganz Zeit und geschichtslosen Jahrhunderten werden. Ámde itt is nagyot lódít, mert a VIII-IX-X. századot nem azért nevezték (egyébként csak a XVI. században!) sötét évszázadoknak (saecula obscura), mert kételkedtek a létükben, hanem azért, mert elsősorban a pápaságban szörnyű dolgok történtek.

Az építészeti érvek közül az aacheni templomot emeli ki, kivált a kupolaépítés kérdéseit taglalva, s azt állítja, hogy Károly korából hiányoztak a megfelelő előzmények. Egyszerűen lehetetlen volt az aacheni kőkupolát a VIII. században megépíteni, erre csak a XII. században lehettek képesek, holott a konstantinápolyi Hagia Sophia és a ravennai San Vitale kupolái a VI. században készültek!

Felhozza, hogy Nagy Károly korában városok sem voltak, sőt maga Aachen is csak 1356-ban lett koronázó város, majd részletesen elemzi a bizánci képrombolás korszakát, amelyet nem létezőnek jelent ki, hasonlóképpen törli a vikingeket Európa történetéből a VIII-IX. században, és csak a 900 utáni adatokat tekinti hitelesnek. Szemére veti a történettudománynak, hogy nem találták meg Nagy Károly sírját Aachenban, tehát minden un. sírfelnyitás hazug ámítás volt (1000-ben III. Ottó, 1165-ben Barbarossa Frigyes és 1215-ben II. Frigyes), holott például a magyar királysírok zöme is megsemmisült.

Az avarok esetében joggal kritizálja, hogy Einhard leírása képtelenség, ám abból a tényből, hogy a nyugatiak az avarokat gyakran húnoknak mondják, azt a következtetést vonja le, hogy máris megvan a háromszáz év, hiszen 700 - 300 - 400, azaz máris Atilla korában vagyunk. A VII. századi forráshiányosságokat is ilyesféleképpen igyekszik magyarázni.

Közben persze sok helyes észrevétele is van, például az avarok királyi kincstárával kapcsolatosan, hogy - állítólag -15 ökrös szekéren Aachenba szállított "temérdek kincs" megváltoztatta a frank birodalom egész gazdasági életét, ugyanakkor Harun al Rasid Bizánc ostroma után 20 000 teherhordó állattal hordatta el Bizánc kincseit, aranyát s alig volt ennek jelentősége a kalifátus gazdasági életében. A szerzőnek minden igyekezete arra irányul, hogy Nagy Károly korát törölje a történelemből (Karl als Fälschungsprodukt), ezért veszi bonckés alá a Nagy Károly féle klenódiumokat, szobrokat, ruhákat, településeket, templomokat s ezeket gyakorlatilag nem létezőnek nyilvánítja, illetőleg azzal érvel, hogy a Nagy Károly herma XIV. századi (igaz), a Lothar-kereszt X. századi (igaz), az aacheni trónus X. századi átépítésű és XX. századi rekonstrukciójú (igaz), de ezzel nem bizonyít semmit, hiszen eddig is ismert volt mindezen tény. Világos számunkra is, hogy a nyugati építészeti emlékek keltezése, jellemzése, eredete, építészeti jellegzetességei számos esetben igen vitathatók, amint a hazaiak is, kivált a sokszori átépítés és módosítás következtében, valamint az elégtelen régészeti kutatások miatt is. Vitatja és kétségbe vonja az un. karoling reneszánsz egészét és benne a karoling könyvművészetet.

A Visszapillantás és kitekintés (Rück- und Ausblick) c. fejezetben az addig 380 oldalon keresztül kifejtett nézeteit összegzi ezzel a nyitó mondattal: Die hier entwickelte These läßt kaum etwas im Bereich abendländischer Geschichtsschreibung unberührt. A kifejtett tézisek a nyugati történetírásban alig hagynak valamit is érintetlenül! Az egész középkor egészen az újkorig radikálisan újragondolandó. A frank, az itáliai a német uralkodóházaknak egészen új eredetük lesz s a középkor mozgatórugói az alapoktól újak lesznek. (Die Herrscherhauser in Frankreich, Italien, und Deutschland erhalten ganz neve Ursprünge, die Triebkräfte im Mittelalter stellen sich von Grund auf neu dar. Németország és Franciaország közvetlenül a meroving Ausztriából és Neustriából fejlődött ki (Deutschland und Frankreich entwickeln sich nun direkt aus den Merowingerreichen Austrien und Neustrien.) és csak 1032-ben lesz császári birodalom! De újra kell gondolni Európa kereszténnyé válását is: Die Christianisierung des europäischen Kontinentes ist von Grund auf zu überdenken! Például az ír Columbán (615) misszióját nem követi az angolszász térítés, avagy az itáliai templomépítések is sokkal korábban indultak meg.

Amennyire nem lehet elfogadni az időrendi és naptár-zsonglőrködéseit, annyira egyetérthetünk azokkal a megállapításaival, amelyek a történelem érteméről és a történelemkutatás valódi céljairól szólnak: egészen új módon kell felvetni a kérdést a történetírás értelméről, hogy vajon kizárólagosan a mindenkori hatalmak érdekeit szolgálják-e avagy a népbutítás eszközei vagy tán egyenesen a nép felheccelése az igazi cél? (Darüber hinaus ist die Frage nach dem Sinn von Geschichtsschreibung ganz neu zu stellen. Dient sie ausschließlich den Interessen der jeweils Mächtigen, ist sie blanke Volksverdummung ja sogar Volksverhetzung

Vagy a semmiből gyártottak értelmet? Volt-e indíték arra, hogy ezek a nagy hazugságok megtörténjenek, amelyek az egyszerű hatalmi politikán túlléptek? (Und gab es für diese massiven Fälschungen Antriebskräfte, die über relne Machtpolitik hinausgehen?)

Még az a kérdés-feltevése is jogos, hogy vajon miért lett Nagy Károly csúcspont és etalon a történelemben, miért mérték magukat az uralkodók nemzedékeken át Nagy Károlyhoz? S miért lett Nagy Károly legnagyobb teljesítménye a legenda-gyártás? Itt gondoljunk a magyar király szó eredetéhez fűzött magyarázatra, hogy ti. az a Carolus szláv (?) král változatából való. De Károly nem legendagyártó volt, hanem ő maga volt a legenda: Karl hat natürlich nicht seine eigene Legende geschaffen, sondern er ist Legende. S itt Sigurt Pfeil grófra is hivatkozik, aki szerint Nagy Károly csak egy mondai figura (Sagenfigur).

De ha nincs Nagy Károly, akkor nincsenek a többiek sem: Laoni Heribert, Martelt Károly, Pipin, nincs 732-es Poitier-i csata sem. S ezzel a kijelentéssel immár sokadszor letér a józan útról, mert az nem érv, hogy a csata leírásában számos rémes túlzás olvasható. De kihullik a történelemből: Jámbor Lajos, I. Lothar, II. Lajos, II. Kopasz Károly, Vastag Károly, Spoletoi Wido, Spoletoi Lambert, a mi karantán Arnulfunk és Provencei Lajos is. De likvidálta Widukindet, III. Taszilót, majd a bizánci császárok közül 25-öt és a pápák közül 50-et! Ezzel a megsemmisítő hadművelettel eljut oda: akkor eltűnik a középkor? Verschwindet damit das Mittelalter? Igen, de ez senkinek sem hiányzik (die niemand vermissen wird). Annál inkább zavaró, hogy a középkort sokáig 476-tól 1492-ig határozták meg, holott ez valóban rossz, amint erre határozottan rámutatott Regine Pernoud már 1979-ben.

Clodjo
(ca. 425-455)
I Merowech
(ca. 455)
Childerich I.
(457/58-482)
I. Chlodwig 1.
(481-511)
Theoderich I. Chlodomer Childeben I. Chlothar I.
(511-534) (511-524) (511-558 ) (511-561)
Theudeben I.Chuiben I.Gunthram Sigibert I. Chilperich I.
(534-549) (561-567) (561-592) (561-575) (561-584)
Teeudebald I Childebert II. Chlothar II
(548-555) (575-595) (584-629)
Theudeben II. Theuderich II. Dagobert I. Chuibert II.
(595-612) (595-613) (625-639) (629-632)
Sigiben II.
(613)
Sigiben III. Chlodwig II.
(634-656) (639-657)
Dagoben II. Chlothu III. Childerich II. Theuderich III.
(656-679) (657-677) (662-675) (673-691)
Chlodwig III, Childeben III.
(691-695) (695-711)
Chilperich II.
(715 -721)

A Meroving dinasztia tagjaiban magam nem értek egyet abban a tekintetben, hogy a középkor akár a jelenkorig is kiterjeszthető: es kann sich sogar bis zur Gegenwart ausbreiten. Ez nem lehetséges. A középkor Közép-Európában s így nálunk is például a XVII. század végéig tartott. Az antik világ, Illigék szerint is 1000-ig tartott, s csak ekkor született meg a feudalizmus. Ebben a történetszemléletben van igazságmag s ez a magyar fejlődésre is vonatkoztatható. Ez persze eredetileg a jeles francia történész Guy Bois nézete és nem Heribert Illigé! S nagyon is figyelemreméltó ez a X. századi cezura (Einschnitt des 10. Jahrhunderts), amely helyre teszi a magyarok, a csehek, a lengyelek, a dánok, a kijevi ruszok históriáját is.

Az 1998-ban írt utószónak (amelyet megismétel a 2002. évi magyar kiadásban is) ezt a címet adta: Ein Schwelbrand breitet sich aus, azaz A parázs (a tűz) tovább terjed! Itt összegzi mondanivalóját, majd további kérdéseket tesz fel és megkísérli a válaszadást. Úgy véli az írott forrásokat meghamisították és a visszakeltezett források valójában XII-XIII. századiak (Beda pl.) Nézete szerint nem kerülnek elő eddig hiteles karoling építmények, mert amit annak tartanak, például Saint Denis, az egyszerűen nem létezett, csak az ásató fantáziája szülte a meroving- és a karoling-kori templomalaprazokat, állítja Jan van der Meulen, akárcsak nálunk a zalavári nagy szláv templomokat. Ilyesmi lehetséges.

Heribert Illig be- és elismeri, hogy ő és csoportja a krónikákat és az okleveleket nem tartja szent és sérthetetlennek - Unsere Gruppe hält Chroniken und Urkunden nicht per se für sakrosankt: Csak akkor hisznek a benne foglaltaknak, ha ezeket az állításokat régészeti és/vagy régészeti tények is

Aki őt vakon követi, tévútra kerül, aki viszont tanul a művéből, az megvalósíthatja a jeles német történész Johannes Fried, frankfurti professzor képletes beszédének valódi tartalmát, aki szerint minden történetkutató egy képzelt kilátótoronyban ül, amelynek, mondjuk, öt nagy ablaka van. Ha valaki egész életében csak egyetlen ablakon (például a régészet, a nyelvészet, az antropológia, az írott források, a természettudományos módszerek: DNS, számítógépes matematika, csillagászat, etc.) képes kinézni s mindig mereven egy irányba tud csak bámulni, akkor a múlt hatalmas és sokszínű világából csakis egy sávot, egy szeletet lesz képes észrevenni, de azt is torzan, hiszen a teljeshez képest nem az igazit látja. Aki viszont minden ablakon kinéz és váltogatja a nézőpontját és az ehhez szükséges valódi és tudományos módszereket használja, akkor a mérhetetlen információ és forrásadat-tömeg ellenére kevésbé fog eltévelyedni, botladozni, ide-oda kapkodni, mindenféle elmeszüleményeket gyártani és azokat vadul terjeszteni.

A magyar kiadásban, a kötet második felében a "Ki állította vissza az órát?" c. Illig-művet is közzétették, ahol a szerző arra próbál magyarázatot adni, hogy kik, mikor és miért hamisították meg az időrendet? Illig úgy gondolja s ezt szuggerálja az olvasóba, hogy VII. Biborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár ötlötte ki a nagy trükköt a X. században, mégpedig azért, hogy "helyreállítsa a bibliai időszámítást" és a perzsák által elrabolt szent ereklyéket visszaszerezzék. Az ő nagy ötletét vitte magával a német császári udvarba Teophanu bizánci hercegnő, II. Ottó felesége és III. Ottó anyja. S ez utóbbi, II. Szilveszter pápával közösen, vitte végbe a nagy hamisítást. És hogyan? Parancsba adták (?!), hogy mindenütt meg kell semmisíteni, mégpedig záros időn belül, a régi írásokat és az új időszámítás szerinti hamisítványokkal kell azokat helyettesíteni.

Azt hiszem, mindehhez nem kell kommentár. A történettudomány mindig, szolgálóleánya volt a politikának, tulajdonképpen ma is az. Kétségtelenül tele vannak a könyvek hamisságokkal, hazugságokkal, ferdítésekkel, ám az nem járható útja a gyógyításnak, hogy a múlt valós megismerhetőségébe vetett hitet és bizalmat egyesek ki akarják ölni az egyre hiszékenyebb és egyre befolyásolhatóbb emberekből. Erre a feladatra pedig állandóan vannak jelentkezők. Nálunk is egyre-másra jelennek meg cikkek és könyvek e témakörben s mindegyik szerző Illigre hivatkozik.

*** Itt jegyzem meg, hogy bár a fordítás elég jó, - mégis helyénvalóbb az eredeti német szöveget idézni a pontosság és az ellenőrzés hitelessége miatt.

A téma rendkívüli fontossága miatt kritikámat szerettem volna a viszonylag nagy példányszámú és olvasottságú "História" c. lapban megjelentetni, ámde erre mindmáig nem kerülhetett sor.

(Megjelent a Kapu 16 (2003/4. szám, 24-28.)


A magyarság és Európa

A magyarság nem azáltal válik ki a világ népei közül, mert derekabb, vitézebb, okosabb lenne, mint a többiek. Még csak nem is az ősisége által, hanem azért, mert az 55 millió km2-es Eurázsia európai térségének kellős közepén vett birtokába egy 340 000 km2-es területet amelyet annyi balszerencse és oly sok viszály ellenére is - meg tudott tartani ezredéveken át, sőt ősi nyelvét sem vesztette el az idegen nyelvű és szokású népek tengerében sem. Ugyanakkor csakis a Kárpát-medence területét vette birtokába, s ha terjeszkedett is politikai-katonai hatalma révén, például a horvát és a dalmát vidékek felé, azokat nem népesítette be magyar telepesekkel. Történeti tény, hogy a magyarok a XIX. század végéig nem hagyták el tömegesen a Kárpát-medencét.

Feltűnő, hogy a keleti lovas népeknek nevezett etnikumok mindegyike (a germán nyelvű népeket nem soroljuk ide), a maga idejében ugyanígy tett. Katonai erejüknél fogva mind a szkíták, mind a húnok, mind az avarok, mind a magyarok, az adott korban, birtokolhattak volna másutt is jelentős területeket, mégsem következett ez be. Ennek, megítélésünk szerint, rendkívül nyomós okának kellett lennie.

Csak a legutóbbi időben bizonyosodott be, hogy Eurázsia benépesedésének első nagy hulláma is Közép-Afrikából indult meg 700 ezer évvel ezelőtt s eljutott Nyugat-, Közép- és Kelet-Európába a neandervölgyi ember. A Homo Neandertaliensis azonban nem a mai ember őse. A mi közvetlen őseink (Homo sapiens sapiens) cca. 70/50.000 évvel ezelőtt vándoroltak fel ugyancsak Közép-Afrika térségéből Európába s jutottak el, többek között, a Kárpát-medence térségébe is, valamint Közép-Ázsia tájaira is.

Az utolsó jégkort követően a vastag jégtakaró csak 8.300 táján tűnt el Európa északabbi övezetéből s a mezolithikumtól kezdve az éghajlat már nagyobbrészt a maival egyezett meg.

A Kárpát-medencét birtokukba vevő őskőkori kultúrák népei (is) ismerték az írást, a művészetet, a mítoszokat és a zenét. A rovás betűs magyar írás ősírásnak tűnik, amely -a jelek szerint - éppen a Kárpát-medencéből terjedt szét.

Az agglutináló magyar ősnyelv hordozói, a DNS-jellemzők alapján, együtt az őshorvátokkal, az őslengyelekkel és az ősukránokkal, a Kárpát-medence őslakóinak is tekinthetők, akik nyelvi és genetikai rokonságban állottak a közép- és belső-ázsiai szkíta-hún népcsoportokkal. Nyilvánvalóan ennek tudható be a Kárpát-medencében élők iránti érdeklődés és a Kr. születés előtti VII. századtól egyértelműen nyomon követhető népesség-beáramlások, elsősorban kelet felől (szkíták, daha-dákok, szarmaták, húnok, alánok-jászok, avarok, onogur-bolgárok, magyarok, besenyők, kúnok).

A sajátos nyelv, a keleti rokonság, a haditechnikai fölény és a Kárpát-medence anyagi javakban való rendkívüli gazdagsága (ásványi kincsek, földminőség, mérsékelt éghajlat, kiváló és hatalmas ivóvíz-készletek, gyógyvizek) lehetett a legfőbb kiváltója, majd fenntartója a magyarokkal szembeni máig meg nem szűnő ellenszenvnek vagy egyenesen gyűlöletnek. A nyugat-európaiak számára a szkíta- hún- avar- magyar népek egyformán gens detestanda, azaz elátkozott népek voltak, akiktől meg kell szabadulni és akiktől csodaszép országukat el kell venni. Ez a szándék 1920-ban valóra vált.

A magyarság keleti kapcsolatai azonban rendkívül erősek. Közel 3000 esztendő óta kimutatható egy egységes kultúra Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig, amelyet összefoglalóan szkíta- hún műveltségnek szoktunk nevezni.

Mind nyelvészetileg, mind régészetileg, mind a DNS-vizsgálatok, mind pedig az írott források alapján határozottan elvethető a hivatalosnak tekintett finnugor származás-elmélet, valamint az un. örökös vándorlás tudománytalan és primitív teóriája.

A magyar nyelvet beszélő népek számos népelnevezés alatt szerepelnek a forrásokban: szavárd (szabír), hunugur, türk, badzsgirt (baskír), kazár, madzsar, magyar, hungar. S ez az egykor jelentős lélekszámú nép Közép- Ázsia és a Kaukázus térségéből települt át a Kárpát-medencébe, több hullámban, ám nem idegen jövevényként, hanem az itt élők között található ősrokonok testvérnépeként.

Ez a körülmény teszi érthetővé a székely-kérdést, a Kárpát-medencei honalapítás alapvetően békés jellegét, de azt a rendkívül éles ellenérzést is, amelyet Európa népei éreznek a magyarokkal szemben.

Az új magyar őstörténet politikai és nemzetstratégiai kérdés is, kivált a legújabb Európa új korszakában és megváltozott viszonyai között.

(Megjelent: A magyarság és a Kelet. Őstörténeti konferencia. Bp. MVSZ, 2004, 22-23.)


Őstörténet-kutatásunk jelen állapotáról

A nem szakemberek előtt is nyilvánvaló, hogy az őstörténet mindenhol stratégiai és nemzeti tudomány s ennél fogva mind a művelői, mind pedig az olvasói vagy résztvevői számára adott a kötődésből következő érzelmi viszonyulás és a pártossá. Ez egyáltalán nem ellentétes a tudományossággal, bármennyire is ezt akarják sugalmazni és elhitetni a néhány évvel ezelőtt még magukat büszkén marxista történészeknek nevező "mérvadó szakkollégák". A történelem célja kezdettől a megismerés, a történettudományé viszont szűkebben a MÚLT megismerése.

Így tehát mindazok, akik a magyar nép őstörténetével foglalkoznak, lényegében akaratuktól részben függetlenül, két nagy csoportra oszlanak. Az egyik csoport képviselői az un. tárgyilagos, érzelemmentes és a nemzetével szemben el nem kötelezett "hivatalos és mérvadó irányzat" hívei közé tartoznak, akiket röviden és az egyszerűség kedvéért ma finnugristáknak nevezhetünk.

A másik csoport tagjai tudatosan vállalják, hogy a történész is kötődik népéhez és országához, elutasítják az internacionalizmus és a szélsőséges liberalizmus minden válfaját és vállalják, hogy az őstörténetünkért folyó küzdelemben helye van a józan pártosságnak.

Ugyanakkor mindez nem jelenti és nem is jelentheti a tudománytalan nézetek elfogadását és a teljesen képzetlen emberek által kiagyalt nézetek terjesztését. Azt azonban, hogy mi a tudományos és mi a tudománytalan, egyáltalán nem az határozza meg, hogy ki vall más nézeteket, mint a mérvadó akadémista vonal képviselői s az sem, hogy kinek milyen címei és rangjai vannak. Ez utóbbiakat ugyanis általában, az egy csoportba tartozók szokták egymásnak adományozni.

Az őstörténet-kutatás eredményei egyrészt attól függenek, hogy milyen forrásokat veszünk figyelembe, másrészt pedig attól, tiszteletben tartjuk-e a megkövesedett dogmákat, toposzokat (történelmi közhelyeket) ? Ilyen ősi dogma például az un. népvándorlási elmélet, az un. nyelvcsalád-elmélet, vagy a keleti népek un. menekülési elmélete.

De a magyar őstörténetet legalább másfél évszázada köti gúzsba az un. földrajzi zóna ósdi dogmája is, amely szerint ősi múltunk gyökereit csakis és kizárólag az 50 szélességi foktól északra kereshetjük, mivelhogy ebben az övezetben éltek és élnek a nyelvrokonaink. Hasonlóképpen súlyos "dogmatikus örökség" annak a tévtannak a hirdetése, hogy például a szkíták iráni nyelvű nép, a húnok, az avarok és az onogúrok pedig török nyelvű népek voltak.

Ugyanakkor a magyarokról is egyre agresszívabban terjesztenek alaptalan állításokat, mint például azt, hogy Árpád nagyfejedelem népe lélekszámban alig haladta meg a 15 ezer főt (!) s ez a kicsiny "különítmény" sem magyarul beszélt, hanem törökül. Itt említjük meg a magyar őstörténet egyik legszégyenletesebb dogmáját, mégpedig a székelyek eredetéről vallott nézeteket. A hivatalos álláspont szerint a székelyek eredetileg nem voltak magyarok, hanem csak "lassan magyarosodtak el".

Súlyos eltérés mutatkozik a fentebb jelzett két csoport nézetei között a magyarok ősi hitét, ősi vallását illetően is. Amíg a hivatalos és mérvadó vonulat tagjai kitartanak az újkori szibériai és lappföldi sámánizmus jelenségeinek kritikátlan visszavetítése mellett, addig a nem-finn-ugrista irányzat tagjai számos adat és régészeti jelenség alapján azt vallják, hogy a magyarság már a Kr. sz. utáni évszázadokban híve lett a keleti kereszténységnek, illetve részben más keleti nagy világvallásoknak.

A két irányzat nézetei közötti különbségek különösen élesen szembetűnnek a következő kérdésekben:

1. A magyarság un. őshazájának helye és jellemzése,
2. A magyar népmegjelenésének ideje és helye,

3. A honalapító Árpád nagyfejedelem és népe embertani jellege, nyelve és lélekszáma,

4. A székelység eredete és nyelve,
5. A honalapítás oka, lefolyása (a mindenki által szétvert és szakadatlan menekülő magyarság képzete helyett a tudatosan, nagy erőkkel és tervszerűen lezajlott birtokba vétele a Kárpátmedencének!)

6. A Kárpát-medencében jelentős népi tömegekkel tovább élő avarok szerepe és jelentősége nyelvi, embertani és településtörténeti szempontból.

Aligha hihető, hogy a két csoport közötti, rendkívül egyenlőtlen feltételekkel folyó küzdelem a közeljövőben megnemesedne és valóban az elvárható tudományos viták formájában kerülne a nagyközönség elé. Nemcsak a könyvkiadás, a tudományos érvényesülés, az egyetemi oktatás és a külföldi szereplések területén mutatkozik ma még szinte teljes diszkrimináció a nem-finnugristák kárára, de gyakran a legnemtelenebb eszközök bevetésére is készek az ellenfelek.

(Megjelent: A honfoglaló magyarság állama, kultúrája és az ősi vastermelés. II. konferencia. Somogyfajsz, 1998, 19-20.)

A kihirdetett magyar őstörténet alkonya

Az elmúlt félévszázad alatt a magyar emberek többségéből is kiveszett a történeti érzék, a történeti tudat, kiveszett az érdeklődés a valós, az igazi, a meg nem tagadott ősi múltunk iránt. Nem csoda ez, hiszen a mai hatvan éven aluliak nemzedékeit a kommunista uralom marxista-leninista történelmi materializmusával etették hosszú évtizedeken át, amely tévtan szerint mindenki hitvány reakciós és sovén nacionalista, aki törődik a múlttal, aki szereti a hazáját, akinek fáj az, hogy 84 év óta nincsen igazi Magyarország, aki hiányolja, hogy 1945 óta nincs tiszta értékrend a társadalomban, aki aggódva kesereg azon, hogy csakhamar elfogyunk, mert nincs természetes szaporodás, (már csak tíz milliónyian vagyunk az államhatárok között és 12,5 milliónyian a Kárpátmedencében), aki büszke akar lenni arra, hogy magyar.

Az elnevelt tömegemberek primitív dáridója tölti be az étert a tv-éken és a rádiókon keresztül s a szellemi degenerálódás napról-napra járványszerűen terjed. Az éretlen és tudatlan tömegembernek véleménye nincs, akarata nincs, a reklámokkal tetszés szerint irányítható a szakadatlan fogyasztásra és a vegetálásra, így aztán tekintélyt nem tisztel, a múlt egyáltalán nem érdekli. Miért is érdekelné a történelem s kivált az őstörténelem?

Az iskolában azt tanították és nagyobbrészt azt tanítják ma is, hogy a magyarság egy, ezredéveken át vándorló, kóborló, istentelen, barbár nép volt, akinek rokonai a (finnek és a baltiak kivételével) a rendkívül alacsony szinten éldegélő un. finnugor népek.

A Kárpát-medencébe fejveszett meneküléssel, megriadt csorda módjára érkeztek, majd vad kegyetlenséggel legyilkolták az itt talált művelt szlávok egy részét, a többit beolvasztották és leigázták. Európa művelt népeit pedig a munkát utáló, részeges, vidám magyar rablóbandák hosszú évtizedeken át kifosztották, a településeket felgyújtották, a nőket megerőszakolták, a gyermekeket rabszíjra fűzték. Eleink tehát nem voltak kultúrnép, így ne akarjunk őseinkre hivatkozni, kivált ne a nagy keleti népekre, mint a szkítákra vagy a húrokra. Ezekhez ugyanis semmi közünk sincs. Minékünk csak a szibériai vogulok és osztyákok, a permi finnek és a balti finnek a rokonaink s aki ezt nem fogadja el, az a politikai alvilághoz tartozik, az históriai bűnöző - állítja ma is Rédei Károly Bécsben és Pusztay János, ez utóbbi a szombathelyi Tanárképző Főiskola hallgatói előtt fejti ki nézeteit.

Valóban ilyen volna a magyar őstörténet? Valóban analfabéta, dologtalan, öldöklő rablógyilkosok lettek volna ősatyáink? Valóban a história, a történelem nem volna más, mint visszanéző, szenvtelen kíváncsiskodás az egykor régen volt iránt?

A válaszunk: határozott nem!

A kihirdetett, hivatalos őstörténet hamis tanokra épített, amelyet sem az írott forrósok, sem a tárgyi források (régészet), sem az embertani kutatások (antropológia, DNS, vércsoport-vizsgálatok) nem erősítenek meg.

Ugyanakkor a mérvadónak nevezett történetírás nem ad választ arra, hogy:

A/ mi volt az oka annak, hogy sem a húrok, sem az avarok, sem a magyarok nem települtek meg a Kárpát-medencét nyugat felől lezáró Bécsi-medencétől nyugatra?
B/ mi volt az oka a kezdetektől kimutatható magyarellenességnek vagy talán helyénvalóbb magyargyűlöletet mondani?
C/ mikor és miért született meg a finnugor-rokonság elmélete?
D/ mikor és miért bomlott meg a nemzet egysége s miért nem azonos a magyar állam a magyar nemzettel?

A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha.

Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek

2700 évvel ezelőtt, sem a húnok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsi-medencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság!

Krónikáink egybehangzóan állítják, hogy a hungárok, a magyarok egyazon nép a hunnus-sal, s az avarral, s mindannyian szkíták. S azt is állítják, hogy Álmos és Árpád egyenes leszármazottja volt a nagy Atilla királynak.

A hivatalos történetírás szerint nekünk hún hagyományunk sohasem volt, ezt csak a németektől loptuk a XII-XIII. században. Hamis állítás ez, hiszen a nyugati források már a X. századtól (Waltharius) tudják, hogy a hungarusok húnok, illetve avarok.

De ezt bizonyítja eredethagyományunk is, így mindenek előtt a csodaszarvas legendája, amely megvolt a szkítáknál, a húnoknál és megvan a magyaroknál. De akkor hogyan lettünk finnugorok? A magyar nemzeti történetírás ős és hőskorában, a XVII. század végéig senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni a szkíta-hún rokonságot. Csak amikor megszületett az összehasonlító nyelvtudomány, akkor került sor a nyelvek, nyelvcsaládok szerinti elkülönítésére: hajlító és ragozó nyelvek nagy családjaira. A napkeleti nyelvnek tartott magyar nyelv eredetisége és különállása mindenki előtt világos volt. Az sem volt tudománytalan, hogy megállapították, a magyar nyelv mind nyelvtanilag, mind bizonyos mértékig szókincsében rokonságot mutat a permi, a szibériai és a balti nyelvek egyikével másikával. A nyelvtudományban is élenjáró német tudósoknak azonban kapóra jött a XVIII. század végén ez a rokonság, mert így jogot formálhattak arra, hogy a török háborúk 150 keserves éve után amúgy is elerőtlenedett magyarság önbizalmát súlyosan megtépázzák, kivált azután; hogy Mária Terézia legendás vezére, Hadik András huszárjaival megsarcolta Berlint (1737). Műveikben gúnyosan írták le: a barbár magyarok, akik csak a lovakhoz és a gyilkos kard forgatásához értenek, a kultúráról pedig fogalmuk sincs, nem a nagy Atillától származnak, hanem a rénszarvast hajszoló lappoktól és obi ugoroktól.

Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zürjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való - nem túl mély - rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (V-IV. évezred?) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszercsak - valami csoda folytán - az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász-vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell mondanunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül a nagy Hóman Bálintot sem.

A valós helyzet más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, ill. annak bizonyos elemeit.

A finnugor rokonság és származás-elmélet tehát a társadalomtudományok fejlődése következtében született meg, de tagadhatatlanul politikai okai is voltak. A fő hajtó és mozgatóerő: a magyarellenesség, a magyarok iránti gyűlölködés volt. Miért alakult ez ki?

Földünk 148 millió km2-nyi területéből Ázsia 45 millió, Európa 9,9 millió km'. A 340 000 km2-es Kárpát-medence Európa kellős közepe, természetes védettséggel, zárt vízrendszerrel, igen gazdag ásványkincsekkel, hatalmas ivóvíz- és gyógyvíz-készletekkel, s ez az a tájegység, ahol a latin-germán, a görög-szláv. és a szkíta-hún népek és kultúrák, egyedül Eurázsiában, találkoznak! S ezt a földet a történelemben először a keleti lovas népek tudták egyesíteni, egy hatalmi erő alá vonni. Először a hún Atilla, majd az avar nagykirály: Baján. Amikor ez az egység megbomlott a IX. században, vákuum keletkezett. Ekkor érkeztek meg eleink s néhány évtized, alatt, lényegében harc nélkül birtokba vették az akkor lakható egész Kárpát-medencét. De csak azt! Hadierejüknél fogva mehettek volna bárhová megtelepedési céllal is, amint a normannok és az arabok tették, erejüket a hadjárataik világosan megmutatták. De nem telepedtek meg másutt. Mit jelent ez? Egyrészt azt, hogy az itt lakó népek nagyobb része testvérnép kellett legyen s amint a Tarihi Üngürüsz és az itáliai krónikások (Bonfini és Ransanus) írják, ugyanazt a nyelvet kellett beszélje. Erre mutat a Kárpát-medence toponímiája: a hely- és földrajzi nevek, amelyek döntő többsége színmagyar eredetű, még az antik forrásokban szereplő Duna, Tisza, Maros, Olt, Ompoly sem kivétel, mert ezek szkítakori vagy még régebbi elnevezések. 1400-ig például Erdély területén 2056 helynév jött létre s ebből csak 102 szláv eredetű!

Ugyanakkor komoly nehézséget jelent, hogy sem a szkíták, sem a húnok, sem az avarok nyelvét, hiteles és vitathatatlan nyelvemlékből eddig nem ismerjük. Eddig, mondottam s azért tettem ezt, mert nemrégiben közzé tettek egy óörmény betűvel (grabar) írott kaukázusi hún nyelvű anyagot, amelynek mind a nyelvtana, mind a szókincse rendkívüli hasonlóságot mutat a magyarral. (1)

Ugyanakkor a Dezoxiribo-Nuklein-Sav (DNS) vizsgáltok kimutatták (a DNS molekulák az öröklődés anyagai nem pedig a fehérjék s erre 1995-ben jöttek rá!) hogy a Kárpát-medencét birtokukba vevő őskőkori népek között az ősmagyarok is ott voltak, az őshorvátokkal és az őslengyelekkel és az ősukránokkal együtt. A rögzült mutációkból, azaz a DNS szekvenciák különbözőségeiből ugyanis a fajok rokonságára lehet következtetni (egy emberben 23 pár kromoszóma van és ez 16 millió féle kombinációra képes, ám a vércsoportot egyetlen egy génpár határozza meg s ezek évezredek után is kimutathatók jelzőgének-markerek a sejtgyökök maradékaiban.)

Az un. mitokondriális DNS révén tudjuk például, hogy az ember nem 25 millió éves a Földön, hanem csak 5 millió éves s a mi emberősünk cca. 100 000 évvel ezelőtt rajzott szét Közép-Afrikából Európába is, Közép-Ázsiába és Kínába is.

A Kárpát-medencét birtokba vevő magyar eleink tehát itt egy hatalmi gócot hoztak létre mind katonai, mind gazdasági vonatkozásban. Ez az erős ország tette lehetővé a nagyszabású európai hadjáratokat, amelyeket a IX. század elejétől a X, század végéig vezettek (838 - 970)

Ezt az erős Duna-menti hatalmat szerették volna a nyugat-európaiak megszüntetni már a kezdetektől. Ezért vonultak fel 907-ben s ezért ajánlotta Abd al-Rahman mór (cordovai) kalifa 955-ben Ottó német királynak, hogy a magyarokat ki kellene irtani. Ezért hirdettek a pápák keresztes hadjáratot a magyarok ellen, a gens detestanda - az elátkozott nép ellen.

Dehungarizálni kell a térséget - mondták ki a nagyhatalmak is a XIX- XX. században. A hungarocidium hamarosan meg is indult: a bácskai Földvár templomi oltárára gúlában kirakott 37 levágott magyar gyermekfej volt a jel 1848-ban s a szerb kezdet nem maradt folytatás nélkül!

A Turul-nembeli Álmos-Árpád szent dinasztia 29 uralkodója (819-1301 ) hiába adott a keresztény világnak 10 magyar szentet, az erős, bizonyos korokban európai nagyhatalomként működő magyar királyság az ellenszenv, a gyűlölködő harag tárgyává vált. Ezt fejezte ki a XVIII-XIX. századi álláspont, hogy ti. a magyaroknak nincs helyük Európában. Tisztázatlan az eredetük és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarországra sem! S mindez 150 évvel Trianon előtt!

Csoda-e, ha 1918/20-ban bekövetkezett nemzeti történelmünk legnagyobb tragédiája? Meggátolható lett volna a katasztrófa? A határozott válaszom: igen!

Ha a magyarságból nem ölik ki nemzeti érdeklődést múltja iránt, ha megmarad a nemzettudata, akkor nem dobja el a fegyvereit 1918-ban. Az első háborút 1918. augusztusában a németek nagy veresége után a szövetségesek elvesztették, de a szávai magyar hadsereg érintetlen volt még 1918. októberében is. Ám a kiegyezés utáni liberális polgári radikálisok (Kunfi Zs., Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Linder Béla) megmételyezték a magyar ember lelkét s elvették a múltját. A múltját vesztett ember pedig olyan, mint az emlékezetét vesztett beteg. A történelem minden nép számára hatalmas erő, de csak akkor hat, ha a nemzettel való azonosulást, a közös sorsot vállaljuk. Csak akkor vagyok a nemzet tagja, ha minden pillanatban és minden helyzetben vallom és megélem: ez az én nyelvem, ez az én múltam, ez az én földem, ez az én hitem, ez az én szent örökségem, a génjeimben őrzött szent hagyományom. Ahogyan Dzsida Jenő megfogalmazta:

Be kell látnunk:

Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet!

S nem szabadna tűrnünk, hogy idegen lelkű firkászok (Népszabadság 2003. nov. 17.) le merjék írni büntetlenül: "a csodaszarvas, a nemzetbálvány, a fehér paci, miegymás lehetnek komoly istenek, de az üdvösség valóságára nézve mindegyikük csak kár és szemét!"

S a Széchenyi díjjal kitüntetett Spiró sorai is jelzik az idegen szívűek magyargyűlöletét:

Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint,
Fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból.
És nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek, hogy bebizonyítsuk: nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Nagy költőink (Reményik Sándor) tisztán látták a jövendőt, a pusztulás útját:

Először a Dicsőség hullott le,
Aztán a Hatalom,
Aztán a Korona.
A kettős-kereszt s a Hármas-halom,

Aztán a Szabadság,
Aztán a Hit,
Aztán a Remény,
Nyomában a lefutott csillagzatoknak

Maradt a Csend.
S a Sötétség az égbolt peremén.

A magyarság a katasztrófák nemzete, a XX. században a nagyhatalmak kivégezték Magyarországot, a XXI. század vajon mit hoz? Marad-e a megfeszített nemzet a keresztfán vagy végre feltámadunk?

A múltat nem szabad elveszítenünk, nem szabad eladnunk, nem szabad hagynunk eljelentékteleníteni. Hazug szólamokat terjesztenek a mai mérvadónak nevezett történészek, amikor azt hirdetik: tegyünk úgy, amint Szent István királyék tettek: szokásainkat, hagyományainkat, múltunkat erőszakkal akár, de töröljük ki az emlékezetünkből, az őseinkhez fűződő minden szálat szakítsuk el, mert csak így fogad be bennünket Európa s most az Unió. Csak így bocsátják meg nékünk Atillát, Bajánt, Bulcsút és Lélt.

A magyar politikai gondolkodás mindig történelemérzékeny volt, csak mostanság nem az. Nem ismerik el a történelmi jogot, nem ismerik el a nemzetek közötti kulturális különbségeket, s történetietlen historizálásnak nevezik, ha az igazi történész mind az értelemre, mind az érzelmekre hatni akar. Márpedig az a histórikus, aki csak részletproblémák pepecselésével tölti az idejét és csak a szaktársainak ír magvas tanulmányokat, feleslegesen élt és dolgozott, mert a keze között a történettudomány halott.

(Elhangzott Győrben, 2004. január 22-én)

1. Bérczi Szaniszló, Detre Csaba, A hunok művészete. - vö. Detre Csaba, Hun szavak, szövegek. Sajtó alatt. Teljesen érthetetlen, hogy Kiszely István, Az iszfaháni kódex c. cikkében (Demokrata 8/2004/17. szám 37-38.) a magyar nyelvet, a húnnal együtt, töröknek nevezi!


Finnesítés

Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen emeli fel szavát a nyelvész Marácz László (Amsterdam) és a régész-őstörténész Bakay Kornél (Budapest).

I. rész

Nemrég jelent meg második, bővített kiadásban a finnugrista Rédei Károlynak, a bécsi egyetem emeritus professzorának "Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája." című könyve, a Balassi Kiadó gondozásában. Nehezen hisszük el, hogy a második kiadásra azért volt szükség, mert az 1998. évi első kiadás könyvpiaci siker lett volna. Ahhoz ez a könyv túlságosan száraz, unalmas, a régi finnugor dogmákat újra meg újra ledaráló nehéz olvasmány, sok esetben a jó ízlést, még többször a tudományos etikát gorombán megsértő megfogalmazásokkal telítve. A finnugor-elméletet elutasítókat, tekintet nélkül azok tudományos rangjára és képzettségére, a "szellemi és a politikai alvilág képviselőinek" bélyegzi (110. oldal).

Abban is erősen kételkedünk, hogy ilyen jellegű propagandisztikus anyagok növelhetik a finnugrizmus népszerűségét, vagyis azok számát, akik a magyarság eredetét nem finnugor alapon képzelik el. Kapitány Ágnes és Gábor, a Magyarságszimbólumok (Budapest, 1999, 43. oldal) c. tanulmányukban kimutatták, hogy a magyarok eredetét a megkérdezetteknek csak 56,8%-a véli finnugor alapon állónak. A nyolcvanas években ez az arány 67,9% volt, tehát egyre csökken.

Rédei könyve több okból furcsának, sőt bizarrnak nevezhető. A szerzőt még a kommunista uralom idején nevezték ki a bécsi finnugor tanszék vezetőjévé (akárcsak a göttingai és a groningeni kollégáit) s erről a posztról száll vitába a magyar őstörténet, a magyar nyelveredet kérdését másképpen megítélő hivatásos és amatőr kutatókkal, azzal a céllal, hogy kimutassa, csakis egyetlen tudományos és üdvözítő elmélet van: ez pedig a finnugrizmus!

Nehezen tudjuk elképzelni, hogy például Steven Hawkins világhírű fizikus, az űrkutatás nemzetközi hírű professzora vitába szállana azokkal a dilettáns űrkutatókkal, akik az utóbbi időben elárasztották a világ könyvpiacait fantasztikus meséikkel. Hawkins persze egy kőkemény tudomány reprezentánsaként csak mosolyogna az ilyesfajta nézeteken. De nem így tesz Rédei, aki valóságos bosszúhadjáratot indít azok ellen, akik nem akarják elfogadni a finnugrista dogmákat s főleg nem hajlandók elismerni a fődogmát, hogy ti. a magyar nyelv finnugor eredetű. Hogyan merészelnek egyesek szembefordulni a magas akadémiai tudománnyal, hogyan merészelnek egyesek mást állítani, mint amit ők állítanak?

Ez a súlyos lelki zavarokat tükröző magatartásuk nyomban elárulja őket, mert világossá teszi, hogy már nincsenek nyeregben, már maguk sincsenek meggyőződve arról, hogy helyes úton járnak. Ezért vált ki belőlük minden fajta ellenvélemény, legyen az valóban amatőr és dilettáns, vagy szakmailag megalapozott, agresszív magatartást. Vad indulattal esnek neki a sumér-magyar, a magyar-török vagy a magyar-kelta rokonítás kísérletének.

Rédei könyve azért is furcsa könyv, mert a nyelvészet dilettantizmusának fogalmát maga a finnugrizmus teremtette meg. A finnugrizmus dogmatikus tantételei e diszciplína művelői szerint már régóta állandósultak, azaz: megdönthetetlen, sziklaszilárd igazságokká váltak. Ezért aztán - szerintük már nem kell tovább kutatni a magyar nyelv esetleges más rokon szálait. Az utóbbi időben azonban, mint közismert, rengeteg új nyelvi adat került felszínre, amely adatok valóságos nyelvtudományi robbanást idéztek elő, kivált a korszerű technikai eszközök bevetése révén, mindenek előtt a világhálóra gondolunk, ahol egy gombnyomásra bármilyen nyelvi szótárt le lehet hívni.

A finnugrizmus magyarországi képviselőinél, láthatóan, megállt az idő, belerozsdáltak a kádári gulyáskommunizmus posványosan nyugodt korszakába, tudomást sem véve az új korszak hatalmas új lehetőségeiről. Ők örökérvényűnek tekintik a Hunfalvy és Budenz-féle tantételeket, és semmilyen más nyelvi adatot, módszert nem kívánnak igénybe venni, sőt elfogadni sem hajlandók, mert az megzavarhatja a finnugor állóvizeket. Ezt a képtelen helyzetet azonban már a józanul gondolkodó, nyelvtudományilag képzetlen emberek sem hajlandók elfogadni, mert rájöttek arra, hogy a tudományban sincsenek örökérvényű eredmények. Rédei úr, jóllehet idézi (115. o.) a görög bölcsek híres mondását: pantha rei (minden folyik), de úgy képzeli, ez a finnugrizmusra nem érvényes. Mivel a finnugrista dogmák és; tételek nem képesek számos kérdést megmagyarázni és megoldani, az amatőr kutatók is új utakat keresnek, új szemlélet szerint kezdenek más irányba is kutatni. S aki keres, az talál! Új könyvek garmadája lát napvilágot, elismerjük, sokszor provokatív adatokkal és különös elméletekkel.

Ezen művek szerzői között nem egy, valóban, műkedvelő, de ők is vannak annyira szakemberek, mint volt például az istenített Sajnovics János, a nyelvészetileg teljesen képzetlen (dilettáns) csillagász, aki 1770-ben megjelent könyvében azt a merész kijelentést tette, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos. Jó száz szóegyeztetése betűhasonlítgatásokkal és véletlen egybecsengések alapján történt, tehát éppen azzal a módszerrel dolgozott, amelyet most Rédei a dilettánsok szemére vet (120. oldal). Társától, Hell Miksa jezsuita atyától készséggel elfogadja azt a javaslatot, hogy a magyarok Karjalából származnak, amely Kar-jel-országnak olvasandó és magyarul "férfi, erős karral"-t jelent! Sajnovics ezt a döbbenetesen primitív és dilettáns kijelentését azzal támasztja alá, hogy az egykori karjalai király címerében két kar látható, az egyikben kard van, a másikban nyílvessző. Hát ez az a nagy tudomány, amelyre a finnugristák még ma is büszkén, mint elődjükre hivatkoznak!

De megemlíthetjük az ugyancsak "agyonsztárolt" Reguly Antalt is (vö. Domokos Péter, Szkítiától Lappóniáig. Budapest 1998), aki joghallgatóként keveredett el Finnországba, majd mindenfajta nyelvészeti képzettség nélkül, nekivágott a vogulok és osztyákok földjének. Eötvös József 1853-ban, a róla tartott emlékbeszédében nyugtalan lelkű, bolyongó utazónak nevezte, aki kellő felkészülés nélkül fogott terve megvalósításához, a finnugor nyelveket nem ismerte, a nyelvészet pedig nem is érdekelte. De akkor miért csináltak hőst Regulyból, aki - úgymond - bebizonyította a magyar-finnugor nyelvrokonságot? Reguly szorgalmasan gyűjtögetett vogul és osztyák költeményeket és mondákat s ez szép teljesítmény, de semmi köze sincs a magyar nyelv eredetének megfejtéséhez.

Rédei úr engem is elmarasztaló kritikája alá vont, aki 1984-ben a groningeni egyetemen végeztem magyar-általános nyelvészet szakon, majd 1989-ben védtem meg doktori disszertációmat magyar mondattani tárgykörből: Asszimetriák a magyar nyelvben címmel. Tehát hivatalos oklevelet szereztem nyelvészetből, majd különböző amerikai egyetemen dolgoztam, mint vendégkutató és vendégelőadó. 1992-től az amszterdami egyetem Kelet-Európa Intézetének vagyok a munkatársa. - Hivatásos nyelvészként társszerző voltam az MTA szakfolyóiratának, a Nyelvtudományi Közlemények ' 87 (1985) kötetében, ahol a magyar névutós csoportról jelent meg dolgozatom (173-187.o. Társszerző volt: Honti László, Janurik Tamás, Pusztay János, Rédei Károly. Ez utóbbi, Hajdú Péterrel együtt a kötet szerkesztője is. Mindezek alapján bizarr, hogy 18 évvel később, magam és több munkám a nyelvészeti dilettánsok anyagai között jelenik meg. Két eset lehetséges: Rédei úr amnéziában szenved, ami éltesebb kora alapján nem zárható ki, avagy egyszerűen nem tetszik neki az, amit a magyar nyelv eredetéről írtam a Hungarian Revival (Magyar megújulás. Nieuwegein, 1995), illetve A finnugor elmélet tarthatatlansága (Turán 28 /1998/ 5. 11-28), valamint a Módszertani-elméleti irányelvek a magyar nyelv kutatásához (Turán 29 /1999-2000/ 6., 23-35.) c. munkáimban. Ezekben ugyanis a magyar nyelv finnugor eredete ellen foglaltam állást. Megjegyzem, amióta Bakay Kornél és Erdélyi István tudóstársaim megváltak a Turán szerkesztői tisztségétől s így e lap tudományos színvonala nem biztosított, semmilyen írásomat nem jelentettem meg itt.

Nyilvánvalóan Rédei Károlynak szemet szúrt és felingerelte, hogy képzett nyelvészként szembe mertem szállni a finnugor üdvtannal. A most tárgyalt könyve is kiválóan megmutatja, hogyan dolgoznak ezek a tudós urak: sohasem érvelnek, hanem a nekik nem tetsző írásokra, munkákra rásütik a dilettáns bélyeget, majd kimondják: mivel dilettáns műről van szó, már nem kell komolyan venni az abban foglaltakat. Rédei úr szerint nekem sincsenek tudományos érveim (114. oldal), így nem kíván a dolgozataimmal foglalkozni, majd oldalakon keresztül lepergeti újra és újra a finnugor kliséket.

Én természetesen tökéletesen megértem Rédei módszerét, vagyis hogy miért nem kíván foglalkozni az ellenérveimmel, mivel azok élesen megmutatják a finnugrizmus rendkívül kétes és ingatag voltát.

Például nagyon nehéz az un. finnugor nyelvek közötti szókészleti párhuzamokat elszigetelni a többi ural-altáji, azaz török illetve sumér nyelvektől. A Lakó-Rédei féle finnugor szótár szerint a magyar szem a finnugor alapszókészlethez tartozik. Ám a szem szónak számos sumér és ural-altáji megfelelője van: sumér si /néz/, vogul sám /szem/, osztyák sem /szem/, votják sin /szem, arc/, zürjén sin /szem, arc/, cseremisz sindza /szem, arc/, irodalmi mongol sinjile /megvizsgálni/, kalmük sindzl /megfigyelni/, kún syneta /megfigyelni/, mordvin selme /szem/, finn silmá /szem/, észt silm /szem/, kalmük tsilme /pislogni/, mongol silibki /szemmel/ hirtelen odapillant, török sima /arc/, oszmán symarla /kiszemel/. Az efféle alapszókincs-béli megfelelések száma tetszés szerint növelhető. (vö. Turán 1998: 12-18.)

Rendkívül fontos és alapvető, hogy a feltételezett finnugor alapnyelvről egyáltalán nem léteznek írott források, így a finnugor alapszókészletet nem lehet dokumentálni! Hasonlóképpen nem lehet dokumentálni az un. hangtörvényeket és a későbbi feltételezett nyelvközösségeket, mint például az ugor, a volga-finn, etc. Ezért kellett további, soha sem bizonyított feltételezések tucatjait létrehozni. Sohasem mondják meg, hogy miért állanak a finnségi nyelvek szóelemei közelebb a feltételezett ősnyelvhez, mint a magyar nyelv szóelemei? A kérdés az: miért nem egyenlő a feltételezett ősnyelv a magyarral?

Azt a finnugristák is beismerik, hogy az un. hangtörvényeknek nincsen természettudományos jellege (vö. Honti L.- Gergely A., Marácz L., Magyar fordulat. Magyar Tudomány 1997/2, 241-243.), de akkor milyen jellegűek ezek a feltételezett hangtörvények? Tendenciák, véletlenek vagy bűvészkedések? E kérdésekre mindeddig nem kaptunk választ. De azt gondoljuk, ezekre a kérdésekre nem is lehet válaszolni. Vagyis: a finnugor elmélet cáfolható, de nem bizonyítható.

Rédei szerint a finnugor alapnyelvből hiányoznak a zöngés zárhangok b, d, g (32. o.), de kérdem én: hogyan lehetett ezt kikövetkeztetni a feltételezett finnugor ősnyelvet dokumentáló írásos anyag hiányában? Ha ez igaz volna, a magyar alapszókészletéből hiányozna minden g-vel, b-vel és d-vel kezdődő gyök és szó, így nem tartoznának a magyar nyelv eredeti szókincséhez az olyan egyszótagú gyökök s származékaik, mint a gör-, görbe, görcs, gördül, görnyed, görhes, bel-, belül, belső, benn, benső, dar-, dara, darál, darab, etc. Ezt aligha lehet elképzelni.

Az is furcsa feltételezés, hogy a magyar gyökök rövidülnek a feltételezett finnugor gyökökhöz viszonyítva, hiszen ezek közelebb állanak a kétszótagú finnugor gyökökhöz, lásd erre a magyar szem, a finn silmá megfelelője: sil-má vagy silm-á tagolással. Ez azért is meglepő, mert minden nyelvész egyetért abban, hogy a finnugor nyelvek ragozó nyelvek. Ez azt jelenti, hogy a gyököket toldalékokkal módosíthatjuk, azaz új szavakat hozhatunk létre. Ha azonban a ragozó nyelvekben találunk gyökpárhuzamokat, akkor a rövidebb gyök az elsődleges, a hosszabb gyökalak a másodlagos, azaz a levezetett. A magyar gyökök egyszótagúak, a finnségi megfelelői kétszótagúak. Nos akkor miért kellene a magyar gyököt a finnségiből levezetni? Mindez azt jelenti, hogy a finnugristák még a magyar nyelv ragozó jellegét és azt sem vették figyelembe, hogy nyelvünknek egyszótagú gyökei vannak! Lehet-e ilyen zavaros mulasztásokra nyelvi eredet-elméletet építeni?

A finnugor munkákban lépten-nyomon találkozhatunk azzal a kitétellel, hogy a biztosra vehető finnugor eredetű magyar szavak száma az ötszáz és az ezer között ingadozik. Rédei szerint (115. o.) az ilyen szavak száma legalább 419. Ez a kijelentés azonban egy tudományos mezbe öltöztetett blöff! A magyar nyelv finnugor eredetű szókészleti elemeinek a számát nem lehet biztonsággal megállapítani, mert az un. finnugor alapnyelv egy feltételezett "rekonstruált" laboratóriumi modell. Ami a valóságban létezik, az a magyar nyelv és az un. finnugor nyelvek közötti szópárhuzamok. Minden más pusztán feltételezett, csillaggal jelzett virtuális alapszó. Klima László szerint (Magyar Nyelv 1991) a magyar és a finn nyelv közötti biztosra vehető párhuzamok száma 212 s ez a szám a Rédei-féle blöffölésnek a fele. E szópárhuzamok közt olyanok is vannak, amelyeket mi kétes értékűnek tartunk. Ilyen például a finn kota, s a magyar megfelelője ház, vagy a finnségi kunta és a magyar 'párja' a had. Ezeket a kapcsolatokat mi elvetjük, mert hangtanilag és/vagy jelentéstanilag nem hozhatók kapcsolatba egymással. A finn kota jelentése sátor, ami nem egyezik a magyar házzal. Ha ezeket a kétes értékű szókapcsolatokat kiiktatjuk s nem a szavakat, hanem a gyököket vesszük tekintetbe, akkor a magyar-finn szópárhuzamok száma jóval a 212 alatt marad. A Czuczor-Fogarasi szótár több, mint 2000 gyököt és 80 egyszótagú toldalékelemet sorol fel, vagyis a magyar nyelvnek e szótár szerint 2080 alapszókészleti eleme van. A finnel való szópárhuzamok száma tehát a 10%-ot sem éri el!

Ezeket a magyar-finn szópárhuzamokat azonban másképpen is lehet magyarázni, mint fettételezett ősrokonsággal, ahogyan ezt a finnugristák teszik. Ám a magyar nyelvtudomány más alternatívákkal sohasem foglalkozott komolyan. E kérdésben is nyomban kitetszik a torz kettős mérce, mert amíg a finnugristáknak nem kötelességük a más alternatívákat hitelesen megcáfolni, addig a más nézeteket vallóknak kutya kötelességük legelőször a finnugrizmus tanait pontról-pontra cáfolni (120. oldal).

A szópárhuzamok magyarázati lehetőségei:

1/ A magyar európai ősnyelv, amelyből kiszakadtak azok a nyelvek, amelyek a magyarral nyelvi párhuzamokat mutatnak fel. Ez az alternatíva a magyarság Kárpát-medencei őshonosságára utal. Ez a feltételezés összhangban van az amerikai Grover Krantznak az európai nyelvek földrajzi kialakulásáról vallott nézeteivel. Krantz szerint a Kárpát-medencét már legalább tízezer évvel ezelőtt magyarok lakták s a magyar az európai ősnyelv.

2/ Létezhetett egy nagy ural-altáji nyelvcsalád, amely az eurázsiai térségben alakult ki. Erre a lehetőségre egyébként Sajnovics is utal a Demonstratio előszavában, de ezt a finnugristák jótékonyan elhallgatják.

3/ A magyar-finnugor-török és sumér nyelvi párhuzamok térségbeli kapcsolatokból jöttek létre. Bél Mátyás ezt már 1718-ban felvetette a Tanulmányok a régi hún-szkíta irodalomról c. munkájában. Szerinte Szkítiában többféle etnikum találkozott.

4/ A magyar-finn szópárhuzamok véletlen összecsengésnek köszönhetőek, hiszen bármilyen két nyelvnek vannak közös hangtani megfelelői.

A finnugristák azonban ezeket a lehetőségeket sohasem cáfolták és cáfolják, így joggal mondhatjuk a finnugristák önjellemzésének Rédei szavait: "monomániás fixa ideától vezérelve s ábrándképeket, lázálmokat kergetve gyártott elmélet" (7. oldal) a finnugor-elmélet, amely "előre kitűzött célt igyekszik igazolni, ez pedig ellenkezik a tudományos morállal" (59. oldal).

Ennyi zsákutcába vezető dogmatikus tantétel után indokoltnak tartjuk, hogy a magyar nyelvészet visszatérjen ahhoz a hagyományhoz, amelyet nagy nyelvész-elődeink, mint Kresznerics Ferenc, Engel József, Nagy János, Csató Pál, Czuczor Gergely, Fogarasi János képviseltek, akik a magyar szókészleten belül a középpontba a gyököt helyezték, amely olyan szókészleti elem, amelynek még toldalék nélkül is van hangtani és jelentéstani értelme és azonossága. Ez volt a reformkori magyar nyelvészet igazi forradalma, "kvantum-ugrása", amelyet az 1848/49-es szabadságharc leverése után Hunfalvyék sikerrel elszabotáltak. Hunfalvy Pál már 1851-ben (Akadémia Értesítő) tagadta, hogy a magyar nyelvnek gyökelemei volnának. Ezzel nemcsak mellékvágányra, de Rédei könyve a tanú rá, holtvágányra is vitte a magyar nyelv és a magyar szókincs eredetének a kutatását.

A XXI. századi magyar nyelvészet fő célja nem lehet más, mint felderíteni a magyar szókincs igazi belső rendszerét, amelynek központi eleme: a gyök. Rédei úr elfogult egyoldalúságának legbiztosabb jelzője, hogy ezt a komoly és sürgető tudományos feladatot "játék"-nak minősíti (115. o.), holott amíg ezt a munkát el nem végeztük, addig aligha mondhatunk biztosat a magyar nyelv eredetéről.

Az azonban már ma is bizonyos, hogy a 10%-ot sem kitevő magyar-finn szópárhuzamokra nem lehet magyar őstörténetet és magyar önazonosság-tudatot építeni. Akik mindenáron a finnugor elméletet erőltetik, nem tesznek mást, mint a magyar nyelvet és a magyar kultúrát erőszakkal finnesítik, ahogyan 1858-ban Mátyás Flórián mondotta.

Válasz Rédei Károlynak

Minden idősebb kutató számára kétségtelenül szomorú és lehangoló érzés lehet szembesülni azzal a ténnyel, hogy immáron kiöregedett az oktatásból (Rédei úr 1974-től 2002-ig élvezhette a bécsi egyetem előnyeit) és lassan kikopik az alkotó munkából is. Ilyenkor kapóra jön az ítész, a döntnök szerepében tetszelegni, hiszen nálunk ehhez a pótcselekvéshez sem jeles tehetség, sem kemény és szorgalmas munka nem szükségeltetik. Elég a hivatalos háttér biztonsága mások megbélyegzéséhez.

Rédei Károly (született 1932-ben) egy 1998-ban megjelent könyvét újította fel 2003-ban, ám az új kiadás sem alaposabb, sem meggyőzőbb, sem tárgyilagosabb, sem szórakoztatóbb nem lett, mint az öt évvel ezelőtti. A Budapesti Finnugor Füzetek 10. (majd a szegedi Magyar Őstörténeti Könyvtár 11. darabjaként 1999-ben ismételten kiadott) kötetéről megírtam a véleményemet a Turán 28 (1998) 5. számában (3-10.oldal). Most a szegedi Magyar Őstörténeti Könyvtár 18. köteteként a Balassi Kiadó által újra piacra dobott könyv mindössze egy tíz oldalas Utószóval és egy átírt Jegyzet-résszel bővül, tehát valójában csak erről kellene véleményt mondanom.

De nagyon nehéz rászánnom magamat erre a munkára! S nemcsak azért, mert egy piszkálódó ember tompuló észjárással összezagyvált vagdalkozásai eleve taszítanak, hanem elsősorban azért, mert - az én mércém szerint - nem komoly kutató az, aki az ellenfelétől csak korrigálatlan, nem ellenőrzött, rövid újságcikkeket idéz, diadalittasan örvendezve az elírások és nyomdahibák láttán. (szeremisz, cseremisz helyett, lett, lív helyett, mári, mari helyett), miközben kézbe sem veszi a 2000-ben (a Millenniumi Kormánybiztos által támogatott) Az Árpádok országa c. 512 oldalas szakmonográfiámat (2002-ben újra megjelent!), amelynek minden állítása vagy feltevése forrásokkal és irodalommal gazdagon alátámasztott. Hasonlóképpen bánt el az Őstörténetünk régészeti forrásai c. (Miskolc 1997, 1998) kétkötetes munkámmal is. Pedig Rédei Károly nem győzi hangoztatni azt a kutatási alapszabályt, hogy először meg kell cáfolni a téves nézeteket (2003: 48, 92.) Rédei Károly azonban, a fényes elméktől eltérően, a neki nem tetsző megállapításokat vagy érdemben nem tárgyalja (mint például a finn kutatók új eredményeit: K. Wiik, A. Künnap, K. Julku, Meinander műveit), hanem csak idétlen jelzőkkel illeti, vagy bizonyos szakkönyveket kézbe sem vesz. S nemcsak az én régészeti munkáimmal tesz így, de nyelvész kollégáiéval is, mint például az olasz Angela Marcantonio: The Uralic Language Family. Factes, Myths and Statistic. c. Oxford-Bostonban 2003-ban, a nagytekintélyű Blackwell kiadó Publications of the Philological Society sorozatának 35. köteteként kiadott, 335 oldalas alapvető könyvével. (A továbbiakban: Marcantonio 2003.)

Amikor pedig megszorul, mert az adott kérdéskörről halvány fogalma sincs (mint például a sumér nyelv és a mezopotámiai régészet), akkor Rédei úr külső segítséget kér, Michaela Weszeli személyében (2003: 140.) s ez már igazán nagyon furcsa egy nyelvésztől. A sumér nyelvről összeállított kompilációjában (2003: 84-91.) elavult magyar munkácskákat 1976-os és 1977-es kiadások), valamint egy 1959-es és egy 1982-es (új kiadása: 1994) kézikönyvet lapozgatott. Én, régészként az alábbi munkákat szoktam használni: A.L. Oppenheim, Ancient Mesopotamia: Portrait of a Dead Cívilization. Chicago, 1964. - H.W.F. Saggs, Mesopotamien: Assyrer, Babylonier, Sumerer. Zürich, 1966. - Barthel Hrouda, Der Alte Orient. Geschichte und Kultur des alten Vorderasiens. München;1991. - W. von Soden, Einführung in die Altorientistik. WBG Darmstadt, 1985. - G. Rachet: Dictionnaire de l'archéologie. Paris, Robert Laffont, 1983. - A. Deimel, Sumerische Lexikon. I-III. Rom, 1928-1937. - A. Falkenetein, Archaische Texte aus Uruk. Berlin, 1936. - M.I. Thomsen, The Sumerian Language. An Introduction to its History and Grammatical Structure. Kopenhagen,1984. A Sjöberg, The Sumerian Dictionary. Philadelphia, 1984. - Fr. Ellermeier, Sumerisches Glossar 1., Sumerische Lautwerte 2. Nörten-Hardenberg, 1979-1980. - W. von Soden - W. Röllig, Das Akkadische Syllabar. Rom, 1976.

Rédei Károlynak sem stílusa, sem modora nincs. Megfogalmazásai, jelzői megdöbbentően primitívek. Egy értelmiségi még a kocsmában sem szívesen mond olyanokat a társaira, hogy eszement (2003: 132.), képzetlen balga (2003: 100.), mániákus képzelgő és sarlatán (2003: 103-104), agyrémes sarlatán (2003: 104-105.>, szélsőséges népbolondító (2003: 111.), lidérces lázálomban (139) és tömény esztelenségben (132) szenvedő kókler (2003: 120.). Az azonban már nem egyszerű bunkóság, hanem aljasság, hogy többünket fasisztoidnak (2003: 17J, Históriai bűnözőnek (2003: 120.) vagy a tudományos alvilág tagjának nevez csak azért, mert más nézetek vall, mint ő és elvtársai.

Nagy élvezettel pocskondiázza, csúfolja és minősíti az ellentábor tagjait - mint egykor a kommunista Tudományos Minősítő Bizottságban tette - tekintet nélkül arra, hogy az illetők amatőr történészek vagy profi módon kiképzett tudományos kutatók. Egy kalap alá csapja Paál Zoltánt, Plessa Eleket, Grespik Lászlót, Torgyán Józsefet László Gyulával, Bakay Kornéllal, Mészáros Gyulával, Kemény Ferenccel, Kiszely Istvánnal, Szabédi Lászlóval, Marácz Lászlóval, Balázs Gáborral, azt képzelve, hogy ezzel a rendkívül erkölcstelen és etikátlan eljárással egycsapásra kiütötte az ellenfelelt.

Rédei Károly ugyan engem nem tekint tudományos vitapartnernek, mivel - úgymond - témafelvetésem és tárgyalási módom nem szakszerű (2003: 61.), én mégis teszek néhány szakmai észrevételt, előbb azonban megismétlem Makkay János régész kollégám szavait: "Rédei Károly nincs abban a helyzetben, hogy az én régészeti munkásságomat, akár elismerő, akár elítélő módon értékelje, mivel ezt régészeti-őstörténeti ismeretei nem teszik lehetővé. Aki beleolvas legutóbbi könyvébe, az könnyedén megállapíthatja, hogy ilyen ismeretei mennyire korlátozottak. Ennek ellenére a kötet címe: ' Őstörténetünk kérdései." (Magyar Nyelv 95 /1999/ 254)

Mindenek előtt az "igaz tudomány" és a "tudományosság" fogalmához szeretnék hozzászólni.

Az őstörténet módszerei éppenséggel nem egészen mások, mint a tulajdonképpeni történettudományé (2003: 18.), sőt, még komplexebbül kell érvényesülnie a különböző tudományterületek harmóniájának, Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a társadalomtudományok s ezen belül különösen a történettudomány összevethető lenne a reál tudományokkal. Több, mint ostobaság a, mesterségesen létrehozott (fiktív) finnugor alapnyelvet párhuzamosítani például a villamossággal (2003: 77). Az őstörténet-kutatás nagyobbrészt tudományos feltevésekre (hipotézisekre) épült, épül a jövőben is. Elvileg: minden megalapozott hipotézis egyenrangú, legfeljebb nem egyformán megalapozott. A kutatók közmegegyezése és kivált a hatalommal is bírók ítélete (minősítése) rendkívül súlyos érv a karrierek, a kinevezések szempontjából (2003: 75.), ámde egy hajszálnyi súlya sincs a történeti igazság vonatkozásában annak, hogy ezt vagy azt, hányan és milyen fórumokon állítják. Hasselblatt álláspontját, hogy ti. valamely állítás nem válik valószínűbbé vagy meggyőzőbbé ha állandóan ismételgetjük és különböző nyelveken publikáljuk, Rédei úr idézi ugyan (2003: 131.), de finnugristákra egyáltalán nem vonatkoztatja, mert azok tanításai "örökérvényű sarkigazságok". Pedig dehogy azok!

Lássuk Rédei Károly emeritus professzor néhány, tudományos igazságként kihirdetett állításait amelyek egytől egyig csupán kikövetkeztetett feltevések: az uráli alapnyelv, a szamojéd-uráli rokonság (amely kizárólag Kai Donner "megérzésén" alapul!), az uráli kor Kr.sz. előtti 6000-4000-re keltezése, az un. uráli őshaza helye, a finnugor alapnyelv léte, az un. finnugor őshaza helye, a finnugor korszak 4000-3000 közé keltezése, az ugor kor 3000 és 500 közé helyezése, az un. ugor őshaza Urál- Volga- Káma vidékére helyezése, a magyarok Kr.sz. utáni 500 körüli un. kiválása, az un. magyar őshaza Baskíriába helyezése, a magyar- török kapcsolatok "lazább-szorosabb korszakolása, az un, indoeurópai őshaza helye, etc.

S mint tudós nyelvész miket állít; minden alap nélkül, a régmúlt népek nyelvéről? Minden alap nélkül, ismétlem, hiszen semmiféle vitathatatlan egyértelműen értelmezhető nyelv emlékünk mindeddig nem ismert sem szkíták, sem a hsziungnuk, sem a húnok, sem az avarok, sem a besenyők, sem a kazárok sem a kabarok nyelvéből!

Arról nem is szólva, hogy Rédeinek az eurázsiai régészeti kutatásokról elemi alapfogalmai sincsenek. Vonatkozik ez a Kárpát-medencére éppúgy, mint Belső és Közép-Ázsiára vagy az ókori Keletre

Rédei Károly szerint a szkíták mégis biztosan iráni nyelvűek voltak, a húnok, az avarok, a kazárok, a kabarok, a besenyők biztosan török nyelvet beszéltek, a kusánok viszont rejtélyes eredetűek. Jóllehet a kazárok nyelvéről szinte semmit sem tudunk, a magyarok mégis a török jövevényszavakat a 200-300 évig tartó együttélés idején vették át a kazároktól.

Példaként vizsgáljuk meg a besenyők nyelvi kérdését, akikről egyébként évszázadok óta azt állítják, hogy irtózatos vereséget mértek őseinkre s ez a fejvesztett menekülés eredményezte a honfoglalást. A források elfogulatlan vizsgálata bebizonyította, hogy a IX. század végén semmiféle besenyő támadás nem érte eleinket (Őstörténetünk régészeti forrásai II. Miskolc, 1998, 316-317. Magyar Nyelv 94 /1998/ 140-141, 149. - 97 /2001/ 10-14.). A besenyőket (pecsenyegek, kangarok) a szaktudomány török nyelvű népnek tartja (A.M. Scserbak, Jizüki mira, Tyjurszkije jizüki. Biskek, 1997, 107-110.)

A nyelvészek nyelvi adatokat is felsorakoztatnak, mivel a besenyőknek is, miként korábban a szkítáknak is, a húnoknak is, a kazároknak is, az avaroknak is, a türköknek is, a magyaroknak is, igenis volt írásuk s így írásbeliségük, csakhogy ezt rovásbetűkkel írták!

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a X. század derekán a Birodalom kormányzásáról c. munka 38. fejezetében felsorolja Pacinakia (Besenyőország) nyolc tartományát, görög átírásban:

Erdim, Csúr, ) ula, Külbej, Karabaj, Tolmács, Kapan, Csaban, a tartományok fejedelmeinek a nevét: Bajcsa, Küel, Kerkutaj, Ina (Ipaosz?), Kajdum, Koszta, Jazi és Bota, s végül sorba veszi a besenyő erődök (várak) megnevezéseit: Aszpron (Fehér), Tun-kataj, Karakna-kataj, Szalma- kataj, Szaka-kataj, Jaju-kataj, Banamuni, Tejgua.

A besenyő írásbeliség megléte tehát nem vitatható, ám a IX. században (s nyilván korábban is az Aral-tó, a Szir-Darja vidékén magyarok szomszédaiként a Volga és az Alduna közötti térségben) rovásbetűs abc-vel írtak, de a rovásszövegek megfejtése; elolvasása nagyon problematikus, mert elolvashatjuk a betűket törökül is, de például magyarul is, mivel a besenyőnek tartott rovás feliratok közé sorolták (Németh Gyula ötletére) a nagyszentmiklósi kincs edényein rovás-szövegeket is, a novo-cserkaszki kulacs feliratain, a majackojei vár; az elisztai bikakoponya és az acsiktasi bot rováson kívül. Sz.E. Malovval egyetértve, magunk is, a felsorolt szövegeket magyar betűs írásnak véljük, tehát több, mint kérdéses a török nyelvű olvasat, noha az is lehetséges. Valamennyi emlék alapján a török nyelvészet az alábbi szavakat tekinti besenyő szavaknak: ertim - előkelő, fényes, baj - gazdag, bal - méz, bal-csár - harci balta, boka - bika, boró - szürke, bula - tarka, burlik - krétás, jabdi - világos, ragyogó, jazi - alföldsztyep, jaju - ellenség, jula - gyula, kapaja - agancsos szarvas, kara-mán - sötét, kataj - erődvár, kulin - csikó, kurkut - rémület, ijedj meg!, kegen - haragos, bősz, küel - kék; külbej - méltóságnév, mint a gyula, küre - kovácstűzhely, kohó, kücsüg - fiatalabb fiú, öccs, ormán - erdő, pidlt"~ írás, szaka - hegyoldal, szalma - elhagyott, szuru - szürke, tolmács - tolmács, tat - vad, pogány, azaz nem muzulmán, temír - vas, tivan - héja, ölyv, kabuksin - kérges, kara bej - fekete bég, kara-köl - fekete tó, kopon - vadkan, cselgü - szablyacsapás, csopon - pásztor, csúr/súr/ - méltóságnév. (az oroszul idézett mű 108, oldal).

De Rédei emeritus professzor úrnak nincs szerencséje a török-magyar kapcsolatokkal sem (2003: 56-67), mivel szinte minden kijelentése elavult, ósdi ismereteken alapul. A nemzetközi nyelv, tudomány ugyanis ma is az altáji nyelvek közé sorolja a török, a mongol, a mandzsú-tunguz, a kóreai és a japán nyelvet.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy "üres locsogás" becsmérlően szólni a magyar és a japán nyelv összevetéséről /2003: 47, 51, 132-133./, mivel a korán elhunyt Kazár Lajos 600 szócsaládot és 35 alaktani hasonlóságot vetett egybe, vö. Magyar Nyelv 92/1996/ 127., s a Klaproth által 1823-ban megkezdett kutatómunka egyáltalán nem haszontalan és főleg nem tudománytalan!)

A török nyelv kialakulását illetően igen komoly szempont a sumér és a török nyelv közötti feltűnő és jelentős kapcsolat.

De térjünk vissza a török-magyar kapcsolatok keretében tett kijelentésekre. Alaptalan szinte valamennyi. Eleink őshazája nem Baskíria területén volt, a szabírok feltételezett "nyomásáról" semmiféle forrás sem szól, a kazárok török nyelvűsége pusztán vélekedés, jóllehet a rovás betűs szövegek száma egyre nő. A besenyőknél felsorolt emlékeket többen kazár írásnak tartják (Magyar Nyelv 80 /1984/ 13J s mindenképpen türk rovásírásnak kívánják meghatározni, holott ez is csak egy feltevés. Az un. kijevi levél hoqurüm (oqurim) - elolvastam jelentésű szava fontos ugyan, de ez sem dönti el, hogy a kazár törökségi nyelv volt-e, s ha igen, csuvasos vagy köztörök nyelv lehetett-e?

A türkök eredetét nyelvészeti úton mindeddig nem tudták megoldani, mivel biztosan türk írott emlékek a Kr, sz. utáni Vl. század előttről nem ismertek. Az eredethagyományukról sem szól VII. századnál korábbi forrás (Magyar Nyelv 94 /1999/ 386 skk.). A nyelvészeti találgatások helyett csakis a régészettől és az embertantól várhatunk megbízható adatokat. Nyilvánvaló, hogy a türkök sem jöhettek a semmiből.

A forrásokban szereplő földrajzi nevek (Kem - Jenyiszej, A-fu - Abakán, Kin-san - Altáj - Aranyhegy, etc.) alapján a türk "ős-hazát" a Minuszinszki medencében és az Altáj vidékén kereshetjük. Vagyis a történeti Magna Scythia földjén, ahová a Ripei /Rifei - Ripaeos montes, Imaus/ hegyek lokalizálhatók, amely hegy nem az Urallal, hanem az Altájjal azonos. A délszibériai és a belső-'ázsiai régészeti feltárások világossá tették, hogy a szkíta-hsziung-nu-hún-türk kultúra egységes alapú és ősi gyökerű A Kr.sz. előtti III. évezredtől mind itt, mind Eny-Kína (Ordosz) vidékén túlnyomórészt europid emberek éltek (az afanaszjevói, az okunyévi, az andronovoi, a karaszuki, a tagári, a tastyki kultúrák, valamint a szkíta-hún pazyriki, bulán-kóbi emlékek), jellegzetes anyagi kultúrával.

Jelen ismereteink szerint a Kr.sz. előtti II évezredi andronovói kultúra népei iráni, altáji és ugor nyelvűek lehettek. A Kr.sz. előtti 2700-tól ismert gödörsíros, katakombás és gerendavázas sírokkal jellemzett népesség elkeveredett a dél felől (!) felvándorolt, magas fémművességi ismeretekkel rendelkező, részben mongoloid lakossággal (Karaszuk, 1300-800): Az andronovói kultúrának a népét a forrásuk din-lin -nek nevezik s területük elérte az Urál vidékét- (Szintasta, Árkaim, Galics, Szuhanyiha). A din-linek fehérbőrű, fekete hajú, kékszemű europoid emberek voltak (Bej-si), akik birtokukban tartották az Ordosz vidékét is.

A Teklimakán sivatagban (Zaghunluq, Lopnor, Kroren, Szubesi, Jingpen) eddig több, mint félezer kipreparált múmia-sírt tártak fel a kínai régészek (Wang Binghua), teljes épségben megmaradt ruházattal, szerves anyagú eszközökkel, a Kr.sz. előtti 1400 és 400 közötti idő-szakból. S a legtöbbjük kaukázusi és turáni típusú europid volt.

Az andronovói kultúrából kifejlődött népesség a Kr.sz, előtti első ezredév elejétől a földműveléssel összekötött állattartást felcserélte a rideg állattartással s ez lehetővé tette a megromlott éghajlatú területek birtokba vételét is (Altaj, Tien-san, Hákászia, Minuszinszki-medence, Fergána). E népesség része lehetett indoiráni etnikum is, de a zöme, feltehetően, ősugor volt (Arzsan, Kr.sz. előtti IX-VIII. század).

A preszkíta Karaszuk-kultúra (Kr.sz. előtti XIV-VIII. század), majd a szkíta Tastyk-kultúra (V-II. század) és a szkíta-hún Tagar-kultúra (IV.-Kr.u. I. század) már közvetlenül kapcsolódik a Kárpát-medencei gégészeti anyaghoz.

A szkíta-hún-avar-türk-magyar népek kulturális, vallási, gazdasági és részben etnikai-genetikai rokonsága egyáltalán nem agyrém és álomvár (2003: 18.), hanem szilárd régészeti és embertani tényekre épített, megalapozott hipotézis. (Nem üres hipotézis, mert tele hipotézis nincsen, míg üres fejek viszont nagyon is vannak.) A törökségi nyelvet beszélő hún-bolgár-onogur és az ugor-magyar nyelvet beszélő hún-szabír magyarok kétnyelvűsége nagyon is reális feltevés (Magyar Nyelv 83/1987/ 448-454., 94/1998/ 78-91.) s így sokkal inkább Rédei Károly a naiv állításokat kiötlő (2003: 62), semmint az emberi méltóságában is megsértett Sára Péter.

Az avar nyelv rovásbetűs emlékei (Szarvas, Nagyszentmiklós) igenis magyarul is elolvashatók, a forrásokban fennmaradt tisztségnevek (boila, csabis, csupán, csőr, jabgu, tegin, sád, canizauci /ez a szó nem egy vicclapból származik!, vö. 2003: 142./, kagán, katun, kapkán, jugurrus, tudun, tarkán) és személynevek (Baján, Bokolabra) viszont jószerével semmit sem bizonyítanak, mivel idegen eredetű szavak (Magyar Nyelv 82 /1986/ 129-151).

A húnok és avarok között is lehettek, s bizonyára voltak is török és mongol nyelvű és rassztípusú egyének, bár egyes nyelvészek (Magyar Nyelv 59/1963/ 53-66.) a húnok török nyelvűségét kereken elutasítják. A Priszkosznál, illetve Jordanesnél megmarad három szó (sztrava, kamosz, medosz) pedig biztosan nem török eredetű, amint az I, r és v hangokkal kezdődő nevek sem. Az ázsiai hsziung-nuk is az európai nagyrasszhoz tartoztak, ám eddig ismert kisszámú nyelvemlékük, a kínai átírás erős torzítása miatt, egyelőre alig értékelhetők.

A sumerokról most csak annyit jegyzek meg, mint "vad sumerológus", hogy a kitalált és rekonstruált, soha nem létezett uráli és finnugor alapnyelvvel szemben a sumér ékírásos emlékek valósak és valódiak, jóllehet azt ma sem tudjuk, hogy az ékírásos szótagokat, szavakat egykor hogyan ejtették ki. Ma már nagyon kevesen vallják, hogy a sumér nép "felszívódott", de az igaz, hogy egyelőre nem tudjuk honnan vándoroltak be a két folyam közé, talán Indiából, talán a Kaszpi-tenger délkeleti vidékéről? A mezopotámiai kerámia-nélküli korai kőkori kultúrák nem előzményei Kengir (Sumer) -nek. Írásuk az emberiség hatalmas vívmánya volt, magának az írásnak az eszméje innen terjedt tovább előbb Egyiptom és Elam, később India és Kína felé. Mindaz, amit Rédei Károly a sumerokról leírt, minden csak nem korszerű. Ő még mindig a harminc évvel ezelőtti állapotoknál tart.

A legújabb nyelvészeti kutatások egészen másként tárgyalják a nyelvek kialakulását és a nyelvek rokonságának kérdését is. Egyre valószínűbb (vö. DNS-vizsgálatok!), hogy a Kárpát-medencében már a felsőpaleolitikum idején ugor-magyar nyelvű népek is laktak, akiknek egy része a jégtakaró olvadása után észak-északkelet felé húzódott s így adhatták át később a nyelvüket az eredetileg -indoeurópai fajtájú ősfinneknek. A finnek ősei tehát, láthatóan, valóban nem kelet (az Urál) felől vándoroltak be mai hazájukba. Nagyon is figyelemre méltóak a finn régészek eredményei!

Az őskori kelet-nyugati vándorlás toposzával szemben, a dél-északi a reálisabb s ez a tendencia később is kimutatható. A magyar eleink egyes csoportjai is a Kr.sz. utáni VII. században délről érkezve települtek le a későbbi baskír földön (Julianus magyarjai), a magyarság zöme azonban Kazária vonzáskörzetében lakott, ahonnan a IX. század elején települtek át a Don és az Alduna közötti hatalmas térségbe, majd innen a IX. század utolsó harmadában a Kárpát-medencébe.

A magyar nyelv radikálisan különbözik a vogul és az osztyák nyelvtől, fonológiai, morfológiai, lexikális és szintaktikai vonatkozásokban, ezt ma már számos nyelvész látja. Legutóbb az olasz Angela Marcantonio, "egy jóindulatú bírálója" Hajdú Péternek (Magyar Nyelv 91 /1995/ 129.), mutatott rá egyértelműen, kimondva, hogy a finnugristák egy vélekedést emeltek a tudományos igazság rangjára s elmulasztották a bizonyítási eljárást (Marcantonio 2003: 270.) s ezért prekoncepciós eljárásuk az érvek körforgásához vezettek (This can lead to a circularity of argument. Marcantonio 2003: 269) Jozef Budenz nyelvhasonlításai teljes egészükben elégtelenek voltak (We saw that his comparative corpus in unsatisfactory in modern term. Marcantonio 2003: 270.). Budenz mesterkélt nyelv hasonlításainak 81 %-át ma már nem ismerik el. Marcantonio kijelenti: uráli nyelvi egység nem volt és nyelvi családfák sincsenek (Marcantonio 2003: 271, 274.) "Semmi bizonyítékot nem találtam arra nézve, hogy az uráli nyelvek egy önálló nyelvcsaládot alkotnának (In this rewiew I have examined the Uralic languages at all relevant levek of language. I have failed to uncover any evidence at all support the notion that these form a unique genetic family! Marcantonio 2003: 273-274J

Csak nyelvi csoportosulásokról és ezek közötti kapcsolatokról beszélhetünk, így finn, magyar, obiugor, szamojéd, etc. A magyar nyelv tulajdonképpen egy belső-ázsiai nyelv és ez a besorolás összhangban van a történeti forrásokkal is (Hungarian should be classified as an 'Inner Asian' language. This classification would be consistent with the testimony of the historical sources. Marcantonio 2003: 275.).

A nyelvhasonlítás eddigi módszere tehát elavult és manipulált, mert ha például bizonyos alapvető nyelvi elemek nincsenek meg, azt mondják: elvesztek, ha ellentmondó elemekről van szó, akkor azt mondják: ezek egy kihalt nyelv hatását tükrözik, ha viszont ez sem segít, akkor véletlen egyezésekről szónokolnak (2003: 66, 89). Angela Marcantonio felteszi a kérdést: hol csúszott félre a folyamat? Hogyan lehetséges, hogy a tudósok közössége több, mint száz esztendeje az uráli elmélet hitére alapozta a munkásságát, amelyet nemhogy tudományos érvek nem támasztanak alá, hanem valójában ezek jó része egyenesen ellentmond ennek? (Where did the process go wrong? How is it possible that a community of scientists can base its work, for over 100 years, on a fundamental belief in the U node, which is simply not supported by the evidenee, and indeed is contradicted by a good body of evidence? Marcantonio 2003: 277.)

Marcantonio a darwinizmus hatásában látja a magyarázatot, ám annyi bizonyos, hogy az uráli-finnugor nyelvrokonság paradigmájától való elszakadást tovább már nem lehet halogatni. (I believe that a shift in the paradigm can no longer be delayed. Marcantonio 2003: 278.). Csakhogy "a tudomány fellegvárában ülőknek az az érdeke, hogy 'igazságaik' változatlanok maradjanak!" (Király Péter szavai: Magyar Nyelv 96/2000/ 67.)

A hivatalos álláspont képviselője természetesen dühödten támadja A. Marcantonio-i (Bakró-Nagy Marianne, Az írástudók felelőssége. Nyelvtudományi Közlemények 100/2003/46-63) s nyomban szélsőségesnek és tudománytalannak bélyegzi a művét!

(Megjelent: Kapu 17/2004/2. szám, 35-38-41


A magyarság múltja és jövendője a Kárpát medencében

A magyarok Szentföldje

A Bibliában Izajás próféta könyvében olvashatjuk (14,1.): "Az Úr megkönyörül Jákobon, ismét kiválasztja Izraelt s visszatelepíti őket az ő földükre." A Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő területet, az egykori Kánaánt és a filiszteusok által lakott földet, azaz Palesztinát nevezték a szent iratok Szent Földnek (Das Heilige Land), amelyet Isten kiválasztott népe kapott örökül s amelyhez a zsidók ezredévek óta ragaszkodnak, amelyről soha nem mondtak le, s amelyről soha nem is mondhatnak le, noha az izraeli királyságot az asszírok Krisztus születése előtt 722-ben, Judát a babilóniaiak Kr.sz. előtti 586-ban, tehát kerekítve közel két és fél ezredévvel ezelőtt, felszámolták, megsemmisítették s csak 2534 év múltán, 1948-ban születhetett újjá. Ez a Szentföld mindig idegen népek és hatalmak kemény és ellenséges szorításában élt, ahová a zsidók, jó háromezer évvel ezelőtt, bevándoroltak.

De a világnak van még egy kiválasztott népe: a magyar, amelynek hazája, a Kárpát-medence, ugyancsak az Ígéret földje, amint a krónikáink is állítják: "Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, mint ahogyan Izrael fiainak Mózes idejében örökségül adta Kánaán valamennyi országát." S a horvátból lett magyar nagyúr, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér, a XVII, században is teljes mértékben hitt az ősi mítoszban:

Az Úristen így szólt Mihály arkangyalhoz,
Szkítiából, azt mondom, kihoztam üket,
Miként Egiptusból az zsidó népeket
Tejjel, mézzel folyó szép Pannóniában
Megtelepítém üket Magyarországban.

Szöllösi Mihály 1676-ban tábori imakönyvében így fohászkodik: "Óh, hatalmas Úr! Te hívtad volt ki a mi magyar eleinket is a sovány Szkítiából, Te űzted ki a te kezeiddel őelőttük e jó földről ennek minden lakosit, őket helyekbe szállítván...valamelyfelé indult a magyar nép, mindenütt előtte jártál a harcban...."

S a kedves Olvasóban nyilván most felmerül a kérdés: miért éppen a Kárpát-medence lett a mi számunkra az Ígéret földje, vagyis a magyarok Szent Földje? Sőt, azt a kérdést is felteszik sokan: netán az őskori kezdetektől a miénk volt már ez a föld?

Mindenekelőtt nézzünk a térképre. A Kárpátok 1500 km hosszúságú, 150 000 km2-es hegykoszorúja a Kárpát-medencének közel 45%-a, amely nyugaton a Dévényi kapunál indul és az Aldunáig húzódik, csatlakozva a Balkán hegyláncaihoz. A Nyugati Beszkidek, a Fehér-Kárpátok, a Liptói havasok, a Nagy és Kis Fátra, a Magas Tátra (2663 m), az Alacsony Tátra, a Szeges-Gömöri Érchegység, az Erdős Kárpátok, a Keleti Beszkidek, a Máramarosi-, a Radnai-, a Kelemen-, a Görgényi Havasok, a Hargita, a Kudzsiri-, a Fogarasi-, a Szebeni Havasok, a Krassó-Szörényi Érchegység és a Verseczi hegység veszi körül, számos helyen úgy is, mint vízválasztó, a kisebb hegységekkel, lankás dombhátakkal tarkított, számos folyóval öntözött termékeny, széles medencéket.

A Kárpát-medence Európa legtökéletesebb természeti egysége, vízrajza zárt, az egység tengelye természetesen a Duna, amely meséink Tündérkertjét, a Csallóközt, odébb a Vágközt, a Csilizközt, a Szigetközt hozta létre a hordalékaiból, majd csodaszép szigetek sorát teremtette meg (Nyulak szigete, Csepel, Mohácsi sziget) s a Tatroson, az Olton és a Bodzán kívül minden folyót magába olvaszt. Belé ömlik a Morva, a Lajta, a Rába, a Dráva, a Mura, a Száva, a Morava és persze a magyar Tisza, amelynek vizében hömpölyög a Borzsa, a Visó, az Iza, a Szamos, a Kraszna, a Bodrog, az Ung, a Laborc, a Latorca, a Bódva, a Hernád, a Tarca, a Zagyva, a Tápió, a Körösök, a Maros, a Béga, az Aranyos, a Kis és Nagy Küküllő. Édesvízi nagy tavaink: a Balaton, a Fertő és a Velencei tó.

Ez a 325 411 km2 területű nagy ország valóban a Teremtő Isten által alkotott csodálatos ékkő, ahová a bevezető utak is, szinte kivétel nélkül, jól védhető hágók, szorosok, folyó-medrek: így a Dévényi kapu, a Jablunkai-, a Duklai-, az Uzsoki-, a Vereckei-hágó, a Tatár-, a Borsai, a Radnai, a Borgói-hágó, a Tölgyesi-, a Békási-, a Gyimesi-, az Ojtozi, a Bodzai-szoros, a Tömösi-, a Törcsvári-, a sz Vöröstoronyi-, a Kazán-, a Szurdoki-szoros, a Meszesi-kapu, a Király-hágó, az Erdélyi Vaskapu-hágó.

Ezt földet, az emberiség történetének végtelen időfolyamában, a szkíta-korig soha senki nem kísérelte meg teljes egészében birtokába venni, vagy legalábbis nem tudunk arról, hogy ilyesfajta kísérlet sikerrel járt volna. Ez a hatalmas római birodalomnak sem sikerült félezer év alatt sem! Pannónián kívül jó másfélszáz évig birtokolta ugyan Dacia provinciát, de fel kellett adnia Erdély földjét, mert nem tudta megvédeni. A Tisza-vidékének és a Felvidéknek birtokbavételére azonban kísérletet sem tett soha.

Mind a régészeti, mind az írott források arról tanúskodnak, hogy a Kr.sz. előtti VI. század után a szkítának nevezett nép, amely Belső-Ázsiától, Dél-Kaukázián át a Bécsi-medencéig, tehát hatalmas területen élt, kiterjesztette uralmát a Tisza és a Duna vidékére, sőt Erdélyre is. Ha számba vesszük a földrajzi és helyneveket, azt látjuk, hogy a Kárpát-medence helynév-anyagának egy része éppen a; szkíta-trák-dák időkre nyúlik vissza, így maga a Kárpát szavunk is (szikla?), vagy a Duna Iszter-Isztrosz neve, míg a görög Danuviosz elnevezésben talán a Don - folyó jelentésű árja szó rejtőzködhet. A hivatalos álláspont szerint, természetesen, minden ősi Kárpát-medencei helynév szláv közvetítéssel került a magyar nyelvbe, legyen szó a Drávoszról, a Szávoszról, a Patiszósz- Tiszószról, a Máriszról vagy más ókori névről.

A Kárpát-medence táj- és helyneveinek döntő többsége azonban, mindenfajta csűrés-csavarás ellenére, magyar eredetű! Érdemes felidéznünk néhányat: Alföld, Felföld, Dunántúl, Tiszántúl, Erdőelve, Havaselve, Mezőföld, Ormánság, Sárrét, Kis- Nagykunság, Bácska, Tiszahát, Jászság, Bereg, Szamoshát, Ecsedi-láp, Nyírség, Hajdúság, Kőrösköz, Hanság, Bakony, Vértes, Pilis, Őrség, Hetés, Göcsej, Somogy, Völgység, Hegyhát, Börzsöny, Kőhát, Csík, Almás, Lápos, Bükk, Meszes, Szilágyság, Érmellék, Mezőség, Sóvidék, Szépmező, Hargita, etc. Nyilvánvaló tény, hogy a Kárpát-medencében éltek egykor régen is nem-magyar nyelvű népek, így római latinok, görögök, szlávok, németek, török nyelvű csoportok, ám a Kárpát-medence történeti névanyagában uralkodó a magyar jelleg, mind a személynévi eredetű, mind a más típusú helynevekben. Gondoljunk az okleveles történeti adatokból kihüvelyezhető személy- és határnevek hatalmas tömegére: Kese, Fekete, Fejér, Szőke, Tar, Tarcsa, Mag, Magló, Ebed, Kölked, Ravasz, Farkas, Nyest, Csuka, Sügér, Csík, Bogár, Somos, Búza, Nyúzó, Leső, Kapó, Maradék, Nemvagy, Nercvaló, Hites, Nerchívő, Füzes, Csalános, Sáros, Mocsaras, Gyékényes, Lapári, Nádas, Sár, Homokos, Föveny, Száraz, Lófő, Szilvágy, Szikes, Szikszó, Győr, Halmágy, Hátszeg, Ság, Segesd, Sziget, Domb, Dombó, Dombegyháza, Felfalu, Középlak, Felvég, Alvég, Nagylak, Kislak, Szer, Sövény, Hévíz, Rovás, Forró, Borkút, Sóskút;, Fűzkút, Köbölkút, Bükkös, Buzád, Bodzás, Egres, Fenyőfalva, Háságy, Haraszt, jegenye, Kereki, Őr, Lövő, Óvár, Földvár, etc. etc. Erdélyben például az 1400 előtti 2056 helynévből mindössze 102 szláv eredetű, román eredetű pedig alig egy tucatnyi. Mindebből az következik, hogy a Kárpát-medencében évezredek óta élhettek magyarul beszélő népek kisebb-nagyobb csoportjai.

A hivatalos, un. mérvadó histórikusok közel egy évszázada azon fáradoznak, annak az igazolásán erőlködnek, hogy elhitessék: a magyar helynevek csakis a XI-XII-XIII. században vagy az után keletkezhettek, és semmi körülmények között sem előbb. Ezért vetik el a nevezetes, régészeti adatok alapján megalkotott un. kettős honfoglalás elméletet is. Fő érvként azt hozzák fel, hogy létezik egy 670/75 körül írt munka: a Conversio Baguariorum et Carantanorum, amelynek hely- és személynevei egyértelműen nem magyar nyelven születtek (Buzinica, Cella, Lindolveschirichun, Quartinaha, Sanapiugin, Ortahu, Spizzun, Weride, etc.), holott ez a "Bajorok és karanténok megtérése" c. mű, állítják a mérvadók, a mi Dunántúlunk központi területéről szól, mivelhogy a benne szereplő Sala folyó azonos a Balatonba ömlő Zalával, a Mosaburc helynév pedig azonos a későbbi Zalavárral. Ez az írott forrás valós és létező, az időrendje sem kérdőjelezhető meg, amint erről már szó esett Heribert Illig kalandos könyvének bírálatakor. Nem tűnt el tehát három évszázad és nem kitalált a VII-VIII-IX. századi európai középkor. Kitalált viszont az a mindmáig uralkodó állítás, hogy az idézett forrásban szereplő Mosapurc azonos lenne a mi Keszthely melletti Zalavárunkkal. Ez az írott forrás az ausztriai Feldkirchen közelében fekvő karinthiai Moosburgról beszél, amelyet hiteles és korabeli más írott és régészeti adatok is egyértelműen és világosan megjelölnek, mégpedig korabeli oklevelek és Regino prümi apát leírása alapján. Ez utóbbi vitathatatlanul megjelöli, hogy III. Arnulf császár 888-ban a karinthiai Mosaburg várába utazott, amely Regensburgtól 140 km-re esik s az útvonala ez volt: Regensburg - Öttingen -Branau - Attersee - Mosaburg - Sankt Florian.

Hazai történettudományunk mai állapotára nagyon jellemző, hogy amióta könyveimben (1997) bebizonyítottam ezen állítás hamisságát, vagyis azt, hogy a Zalavárott feltárt és rekonstrukcióval létesített, korábban nagy szláv központnak vélt, újabban viszont Pribina és Kocel frank tartományi székhelyének meghatározott vár és település Zalavár térségében nem létezett, az érintettek a legképtelenebb eszmefuttatásoktól sem riadnak vissza, így például a fentebb idézett útvonal-leírást is "átértelmezték", mondván: Arnulf császár nem délre 140 km-t, hanem kelet felé 370 km-t utazott, csak azért, hogy "eljuthasson" a Balaton melletti Zalavárra. Az idézett forrásban szereplő harminc helynév egyikét sem lehet magyar településsel azonosítani! Ezen szánalmas igyekezet megkoronázása, - eltekintve attól az etikátlanságtól, hogy a vitát kiváltó kutató nevét, ti. az enyémet, sehol nem említik meg -, a zalavári Metód-emlékmű felállítása és a feltárt templomok "újraépítése", úgy tüntetve fel a Szent István-kori templomokat, mint amelyek a IX. században épültek. Tulajdonképpen ez is történelemhamisítás, ha nem is olyan egyértelműen súlyos és nyilvánvaló, mint a közelmúltban leleplezett japán Sinicsi Fudzsimura régészprofesszor esete, aki évtizedek óta saját maga rejtette el az őskori leleteket az ásatásain, hogy azokat később nagy diadallal "felfedezze", mígnem rajtakapták a csalárdságon.

Szó nincs tehát arról, hogy Pannóniában kihaltak volna az avarok, vagy "legjobb esetben is" szépen elszlávosodtak s amikor őseink birtokba vették a Kárpát-medencét, itt csak pusztaságokat és szláv földműves falvakat találtak volna, amelyeket persze, mint akadémikus tudósaink a tőlük megszokott tárgyilagossággal megállapították, a maguk után csak hullahegyeket hagyó, barbár és vidám magyar rablóbandák, elpusztítottak.

Ugyanilyen eszelősen tiltakoznak az akadémiai vonal öntelt hangadói az ellen is, hogy a magyarságnak bármiféle valós hún hagyománya lehetett volna, sőt még a nemrégiben megjelentetett új Millenniumi Magyar Történet c. kötetben is váltig azt hangoztatják a szerzők, hogy nyugaton járt magyar klerikusok tudós elmeszüleményéről van csupán szó, amelynek természetesen semmiféle reális alapja nem volt, ugyanis a húnok nyelvének biztosan nem volt semmi köze a magyarhoz. A nagy baj csak az, hogy egyáltalán nincs hún nyelvemlékünk s így arról a legjobb szándékkal sem értekezhetünk: milyen nyelven beszéltek a húnok? Azt viszont híven megőrizték a magyar krónikák, hogy Álmos és Árpád Atilla király leszármazottja volt s az is valós, hogy a székelyeknek igen ősi hún hagyományuk van. A magyarok tehát joggal érezhették kiválasztott népnek magukat, akiknek küldetése és joga birtokba venni Atilla örökségét.

Amikor a húnok birtokba vették hatalmas birodalmuk legnyugatibb láncszemeként az egész Kárpát-medencét, első ízben valósult meg katonai-politikai és gazdasági egysége ennek a tájnak. Ennek megteremtője tehát Atilla nagykirály volt, akit mind a krónikáink, mind az ősi hagyományaink, az Álmos- Árpád-dinasztia ősének tartottak és tartanak. Amikor tehát a magyarok Mózese, Álmos nagyfejedelem elvezeti népét a Kárpát-medencébe, csak újra birtokba veszi az ősi örökséget, a magyarok Szentföldjét, ha úgy tetszik a bibliai Kánaánt, ahol a korábbi évszázadokban is egy testvér-nép, az avar élt és uralkodott 568-tól egészen a IX. század derekáig. Az avarok Atillája, Baján nagykagán is azonnal birtokba vette az egész, akkor lakható Kárpát-medencét és igen erős hatalmat teremtett. Ez a második birtokbavétel. Ezt követte a harmadik, a magyar honalapítás. A történetírás mindezidáig nem nagyon vette észre, vagy csak elhallgatta, hogy egyetlen ősi, ázsiai eredetű keleti nép sem települt meg a Kárpát-medence legnyugatibb részénél, a Bécsi-medencénél nyugatabbra. Hadjáratokat vezettek a húnok is, az avarok is, a magyarok is szerte Európában, de - ellentétben például az arabokkal és a vikingekkel - nem azért háborúztak, hogy az új elfoglalt területeken megtelepedjenek. Pontosan tudjuk, hogy a normann- vikingek 911-ben letelepedési engedélyt kaptak Burgundiában, az arabok pedig évszázadokig megtartották az elfoglalt (későbbi spanyol) területeket (Cordovát).

A hivatalos történetírás szerint őseink szakadatlan vándorlás, bolyongás és sodródás következtében, mindenkitől, de kivált a testvér besenyőktől megveretve, fejveszett meneküléssel zúdultak be a Kárpát-medencébe s valójában azt sem tudták, itt maradjanak-e avagy tovább költözzenek, mondjuk Észak-Itáliába, Lombardiába? Ezzel a hamis állítással szemben azt tapasztaljuk, hogy a magyarság a Kárpát-medencei hazáját a vésztjósló XIX. század utolsó harmadáig tömegesen soha el nem hagyta s oly erős nemzeti karaktere és jelentős lélekszáma volt, hogy minden beköltöző vagy itt talált népcsoportot békésen asszimilált, nyelvileg is magába olvasztott! Nem merült fel igazán még a törökvész idején sem, hogy fussunk el hazánkból és másutt próbáljunk szerencsét. A Kárpátmedence szent földje nemzedékek rengetegén keresztül elvarázsolta és öröklődő sejtjeinkbe zárta a hazához való hűséget, a Kárpát-medencei teljes hazához való hűséget.

Szabad-e hát beletörődnünk, hogy iskoláinkban úgy tanítanak ma is történelmet, hogy a tanárok nem a Kárpát-medencei Magyarország térképét függesztik a falra, fekete vonallal belerajzolva a megcsonkított országrészt? Megérthetjük-e múltunkat, ha nem tudjuk: hogy a politikai-hatalmi szempontból most nem hozzánk tartozó területek és annak magyar lakói is szerves részei örökségünknek? Most ugyan nem a miénk a Kárpátok töménytelen fémkincse, sója és a szénbányák zöme, az erdőrengetegek végtelenjei, de a miénk lehet az a tudat, hogy Kelet Népeként onnan jöttünk, ahonnan a Nap is jön s nekünk az a küldetésünk, hogy harcoljunk a sötétség ellen, a fejlett nyugat civilizációs mérgei ellen és megmaradjunk itt a Kárpát-medencében, ahonnan 1100 esztendeje el akarnak bennünket űzni, a minket nem szeretők, sőt a turáni magyarságot, ha fáj is, ki kell mondani, ezredéven át a gyűlölet légköre is fojtogatja.

Ma is.

(Megjelent: Kapu 15/2002/4. szám, 19-21.)


Közép-Ázsia magyar őstörténeti vonatkozásai

Kétezeregy áprilisában a Duna Televízióban három történész-vendéggel beszélgetett Romsics Ignác Hóman Bálintról. A vendégek közül Engel Pál, a MTA rendes tagja, a következő kijelentést tette: "Hóman Bálint tisztességes tudós lévén, természetesen a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbevonni. Eddig a pontig tart a tudomány. Ami ezen túl van, az halandzsa, az a szellemi és a politikai alvilág."

Ehhez az idézett kijelentéshez fogható arrogáns, hamis és megbélyegző kitétel eleddig alig szerepelt a magyar történettudományban.

A kijelentést tevő személy nézeteit a Népszabadság 2001. május 12.-i számában "Úrigyerekek tévúton" című, nem kevésbé megdöbbentő írásában, megismételte, sőt tovább fokozta ítélkezését: "...minden művelt ember tisztában van vele, hogy az őstörténeti zagyvaságok, a szumír és a turáni eredet s a többi - nem a magafajtának íródtak, hanem azoknak, akik valahol lenn nyüzsögnek a mélyben." "A turánista szakirodalmat a csőcselék olvasta, meg legfeljebb még olyanok néhányan, akiknek hibádzott az ízlésük és hiányos volt a műveltségük." "A szélsőjobboldali szennyirodalomba beleértődnek a 'szumerológusok' zagyvaságai.... /sokan/ mohón kezdték falni mindazt a szemetet, ami egyszerre megint kapható lett de amit apáink még kihajítottak.

Itt tartunk most. Valahogy előbbre kellene lépni. És lehetőleg nem a szakadék irányába."

Nem áll szándékomban tagadni azt, hogy mind az írott kiadványokban, mind az előadások nem jelentéktelen részében, nincs vagy ne volna jelen a teljesen tudománytalan nézetek számos változata. Ezek elburjánzása ellen magam is igyekszem küzdeni, elhatárolódva mindazon személyektől, akik képzetlenül és megalapozatlanul állítanak mindenfélét. Az idézett durva megbélyegzés ellen azonban legalább olyan keményen kell fellépni, mint a kárt okozó dilettánsokkal szemben. Annál is inkább, mivel mai előadásom témáját is csak ezzel tudom megvédeni. Nincs létalapja a közép-ázsiai kutatások bekapcsolásának a magyar őstörténetbe, ha egyáltalán felmerülhet a turáni népekkel való rokonságnak tudománytalan volta.

Természetesen a finnugrizmus kérdése sem kevésbé súlyos, most azonban meg kell elégednünk annyival, hogy a megbélyegző ítészek egyikétől sem lehetett eleddig olvasni vagy hallani egyetlen mondatot sem, a marxizmus és a történelmi materializmus tudománytalan zagyvaságairól, szándékos ferdítéseiről és tudatos hazudozásairól. Nem hangzott el eleddig soha, hogy a tudomány ott végződik, ahol a dialektikus és a történelmi materializmus színre lép. Sőt, a tudományos minősítések csaknem teljes egésze a marxizmus ismérvei szerint keletkezett, mégis büszkén viselik az érintettek ma is a semmit sem jelentő szovjet kandidátusi címeket, nagy hangon hirdetve, hogy az ő tudományuk valódi és elismert. Az MTA korábbi elnöke, Kosáry Domokos, aki 1953 után "Lenin igen alapos bizonyító adataira" és a "marxista történetírás vezető szerepére" szívesen hivatkozott (Századok 1953, 653-654. oldal), ma is büszke arra, hogy 1989 után nem bolygatta meg az akadémiai rendet és senkit sem vontak felelősségre kommunista mivoltáért.

Az ugyancsak külön tanulmányt érdemelne, miért és kik által tüzelve, lángolt fel az a vad gyűlölet és durva támadás-hullám, amely azokat éri, akik a legkisebb mértékben akár, de kétségbe merik vonni a finnugor származás-elmélet valódiságát. / 2001. május 27-én Tihanyban a MUOSZ nyaralójában került sor Kristó Gyula és Bakay Kornél nyilvános vitájára és a megjelent újságírók kérdéseinek megválaszolására.

De térjünk vissza a turáni fogalomhoz. Turán ugyanis, gróf Teleki Pál, Cholnoky Jenő és Eugen Oberhummer meghatározása szerint az Aral-tóba ömlő Amu-Darja és Szír-Darja vidékét, valamint Kangkü (Kangha) országát jelentette, magyarán: Közép-Ázsiát!

A mai mérvadók egykori tanítómesterei közül, a vadkommunista Berei Andor az álláspontját 1962-ben a következőképpen foglalta össze: "Turánizmus: turáni fajvallás, a magyarországi szélsőségesen reakciós, soviniszta fajelméleti mozgalmak egyike. Ideológiai alapja az a téveszme volt, hogy az emberiség három fajra (árja, sémi és turáni) oszlik s ezek közül a magyarságot és az ázsiai népeket egyesítő felsőbbrendű 'harcos, barbár és romlatlan' turáni faj vezeti ki a világot a nyugati demokrácia csődjéből. A képviselői (az 1910-ben alakult Turáni Társaság, majd az 1920-ban létrehozott Magyarországi Turán Szövetség) tagjai kezdetben egy elképzelt pogány ősmagyar vallást próbáltak terjeszteni, később azonban egyre inkább közeledtek a keresztény kurzushoz s a Szovjetunió és a kommunizmus-ellenes 'keresztény turanizmus' jelszavát hirdették. A turánizmus mozgalma a második világháború idején fokozatosan beleolvadt a nyilaskeresztes hungarista mozgalomba...." S most, 39 év múltán, szinte szó szerint ugyanezt olvashatjuk a Népszabadságban.

Arról nem is szólva, - tagadhatatlan egykor ide tartozónak vélték a sumért is.

A Turán szó gyöke a túr, eredetileg az Avesztában jelenik meg, 'gyors' vagy 'kalandozó' jelentéssel, de ismert a Védákból is. Földrajzi értelemben a Kaszpi-tengertől északkeletre és keletre eső Turáni aIföld (Turkesztán) magában foglalja a mai Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán területét. A Kazah-hátságot észak felől a szibériai folyók (Ob, Jenyiszej, lrtis, Isim, Tobol) vízvidéke határolja, kelet felől a Tien-Sán (Alatau) és az Altáj hegyvidéke fogja körül (Tárim-medence), délen lenyúlik Indiáig, Iránig. Van olyan nézet, mely szerint KözépÁzsia s a Turáni Alföld lényegében 88 millió négyzetkilométernyi Belső-Ázsia központi területe, amely a nyugat felé éppen a Kárpát-medencéig nyúlik el.

Az kétségtelen, hogy az egykor itt élt népek nem azonosak a szibériai tajga és tundra, valamint az Urál-vidék kis lélekszámú etnikumaival s az is nyilvánvaló hogy az egykor itt élt népek nem azonosak a szibériai tajga és tundra, valamint az Ural vidék kis lélekszámú etnikumaival s az is nyilvánvaló, hogy e térség mai arculata egyáltalán nem azonos az évezredekkel ezelőttivel. A táj mai, igen mostoha éghajlati és talajviszonyai (fehéres szürke homok) és vízrendszereinek jellemzői (Kizil-kum, Karakum, Góbi-sivatag, lefolyástalan medencék), szinte kizárják azt a gondolatot, hogy Közép-Ázsiában a Kr.sz. előtti első, majd az utána következő első évezredben magas szintű kultúrák virágzottak volna itt, s hogy az itteni népek: a szkíták (szakák, dahák), szarmaták (szauromaták, masszagéták), alánok, hiungnuk-húnok, pártusok, kusánok, avarok, heftaliták, tokhárok, szogdok, türkök között a mi eleink is ott voltak, vagy legalább is ott lehettek.

A kutatás és a sokoldalú vizsgálódás legfontosabb területei:

- az egykori népek embertani alkata, különös tekintettel a mongoloid vonásokra, (Xinjiang-i /Tárim-medence/ múmiasírok, 540 temetkezés!), valamint Henkey Gyufa vizsgálatai,

-a feltárt régészeti emlékek, különös tekintettel a monumentális város-, vár- és templom maradványokra,

-a nyelvi hovatartozás vizsgálata, különös tekintettel az írott emlékekre, beleértve a rovásírásos emlékeket!

-a történeti földrajz tanúságai és tanulságai, különös tekintettel Magna Scythia egykori fekvésére és Eviláth földjére.

Hosszú időn keresztül Közép-Ázsia alig szerepelt a tudományos érdeklődés homlokterében, hiába hívta fel a figyelmet számos kiváló tudós, többek között Kőrösi Csorna Sándor, Stein Aurél, Albert Le Coq, Ligeti Lajos, Almásy György, Vámbéri Ármin, Újfalvy Károly, Princz Gyula, Sven Hedin, etc.

Közép-Ázsia egyre nagyobb jelentősége napról-napra nyilvánvalóbb, a magyar őstörténet szempontjából pedig egyenesen alapvető az itteni kutatások számos eredménye.

A mai alkatommal két kérdéskört érintek, amelyeket a 2000. esztendő késő-nyarán és koraőszén végrehajtott kazahsztáni tanulmányutam során volt módomban tanulmányozni.

Az egyik a közép-ázsiai szkíta kutatások legújabb eredményei, a másik a sziklarajzok és az un. eurázsiai samánizmus kérdés-köre.

A közép- és belső-ázsiai szkíta-kori régészeti emlékek száma szinte hétről-hétre gyarapszik, a legutóbbi évtizedben híressé vált lelőhelyek közül most csak kettőt emelek ki: az Almati melletti Iszik Köl-i "aranyruhás" fejedelem sírját, valamint a berek ásatásokat. Ez utóbbi helyen az eddig feltárt kurgánok egyikében (11. kurgán) részben bolygatott előkelő szkíta házaspár temetkezését sikerült feltárni, az emberi temetkezés mellett 13 felszerszámozott és részben hegyi-kecskévé maszkírozott lótetemmel. A szkíta régészeti emlékek a Kr. születése előtti V-IV. századból valók, tehát két és félezer esztendősek.

Az eurázsiai sziklarajzok kérdésköre meglehetősen összetett, mivel a Kr. születése előtti IV. évezredtől ismerünk sziklarajzokat, de készültek ilyenek a XX. században is. A hatalmas idő-intervallumon kívül erősen bonyolítja a sziklarajzok kérdéskörét az, hogy ma sem tudjuk biztosan, miről van szó tulajdonképpen? Áldozati szertartásokról? Szoláris jelekről? Mágiás varázslások emlékeiről? Időjárás-jelzőkről? Számrovásokról? Csillag-térképekről? Samanisztikus emlékekről? Varázslások nyomai ezek vagy művészeti produktumok? Utazásunk során alaposabban a tamgali és a karataui sziklarajzokat tanulmányozhattuk.

Annyi bizonyos, hogy a sziklarajzok kollektív alkotások, ahol az ábrázolás, a rajzolás ténye volt a fontos, a tudatos közlés igénye volt az elsődleges, ezért a korábbi alkotásokat egyáltalán nem tartották becsben. Bizonyos az is, hogy jeleket alkottak, üzeneteket hoztak létre, írás-szerű üzeneteket. Mivel igen sok a férfi és a női nemi jelkép (erekciós férfiak, vulvák), csaknem biztos, hogy döntő mértékben szexuális jelképekről, termékenység-szimbólumokról van szó. A termékenység örök rejtély, a születés nagy titok, ezt járták körül évezredeken keresztül. Ezért nincsen közvetlen kapcsolat az un. primitív népek és a termékenység-kultuszok között.

Az írországi Ulsterben a keresztény király még 1185-ben is, a koronázáskor, egy kancával közösült nyilvánosan, amelyet azután levágtak és közös lakomán elköltöttek, az indiai Aszvamédha egy csődör hímvesszejét vette magába, hogy termékeny legyen.

Mindazok az elméletek és állítások, amelyek szerint a sziklarajzok mind Eurázsiában, mind Afrikában a samanizmus emlékei, nem kellően megalapozottak. A samanizmus nem vallás, mert nincsen tana, nincsenek dogmái, nincsen egyetemes rituáléja. Ilyen módon az ősmagyarok vallását sem lehet samanizmusnak nevezni! A samánizmus csak a XIII. század után terjedt el a mongóliai tibeti buddhizmus (lámaizmus) hatására, amely azonban csak a XVI. század után erősödött meg. Nem véletlen, '' hogy a samanizmus emlékei a XVII-XVIII-XIX. és a XX. századból ismertek. A sámán-maszkok és koronák is a buddhizmusból származnak, amelyek bűvös erőt és új lény keletkezését jelentik. A legújabbkori sámán emlékek és dokumentumok tehát semmiféle történeti kapcsolatban nincsenek sem a húnokkal, sem az avarokkal, sem a magyarokkal.

Az un. eurázsiai állatábrázoló művészet (szkíta állatstílus), a sziklarajzok és az ókori Kelet és India vallási és művészeti emlékei közötti kapcsolatokat az alábbi táblázat jelzi.

SZIKLARAJZOK

Magna Scythia népei Délszibériában, a Minuszinszki medencében és az Altájban

Karaszuki kultúra (Kr.sz.e. XIV-VIII. század - régebben: XI-IX. század).

Ők új jövevények a Minuszinszki medencében. Észak-Kínából érkeztek ide! Itt andoronoviakat találtak. Egészen új kultúrát teremtettek, éles tehát a különbség a korábbi népesség és a karaszukiak között! A Bajkál-vidékén, Mongóliában, a kínai Nagy Faltól északra települtek le. Különösen jellemzőek az új kés- és tőr-típusok, állatábrázolásos markolatokkal: jávorszarvas, bika, hegyi kecske, zerge, etc. Ezek a formák itt korábban teljesen ismeretlenek voltak. A bronzból és nefritből készített lapos balták is Észak-Kínából származnak. Un. szejma-turbinói balta-típusok ezek. De a szoros kínai kapcsolatokat jelzik a kínai pénzt heIyettesítő kések megjelenése is a Cs'zsou dinasztia (1122-255) korából. Ezek, és más tárgyak (például a gyeplő-tartó bronzok és a kocsi-temetkezések) észak-kínai (újgúriai) eredetűek. De tovább élnek az afanaszjevói-andronovói hagyományok is, elsősorban a kerámia-díszítésben.

Az andronovóiak elsősorban földművesek voltak. A kínai San-din dinasztia fővárosában, Anyjánban Kr.sz. előtti XV-XIV. századból ilyen kések kerültek elő, bár ezek laposak és állatfejesek. Ez a kultúra elnyúlt Karagandáig, a Közép-Uralig, az Ob alsó folyásvidékéig, és Észak-Kínáig. Fontosabb lelőhelyek: Szintasta (halotti kocsikkal!), Galics, Kenkól, Szuhanyiha, Podkunyinszkije Gorü, Lugavszkoje.

Ez a népesség, s ennek a tájnak a kultúrája alakította döntő mértékben a későbbi szkíta-tagár periódus arculatát! Ezt a népességet sokan di-li-nek vagy din-lin-nek nevezik, akik a XV. században a Góbi és a Huanghe folyó között telepedtek le. Küllemükre nézvést különböztek a kínaiaktól, s a San--Jin és Cs'zsou korban meghatározó szerepük volt, magukat pedig feketehajúaknak nevezték. A Bej-si-ben olvasható, hogy a vörös di-k (csi-di) voltak a di-li-k, azaz a din-linek. A din-linek fehérbőrű, kékszemű europidok voltak. Voltak erőteljes sasorrú, szakállas, oldatszakállas kínai császárok és hún vezérek! De vannak rőt hajú és római arcú kirgizek is, tehát hatott az europid tényező, noha a Tastyk-korban már nyomult a mongolid rassz is. A kínaiak és a din-ünek kapcsolatai nem voltak békések. A kínaiak a dinlineket már korán észak felé szorították a Góbi és Ordosz felé. Ez később is folytatódott. A keleti dinlineket a Bajkáltól az Obig szokták lokalizálni. A nyugatiak az Irtis vidékén éltek.

Halmos (kurgános) temetkezéseik voltak (átmérő: 9-11 m, magasság: 1 m), alatta négyzetes sírkamrával. Gyakoriak az edény-mellékletek, de a Beja folyónál feltárt hatalmas kurgán alatti sírban bőrtokban volt egy egyedi balta és selyem zacskóban egy bronz ár. A halott mellén egy nagy réz korong feküdt (nyenyec sámánok példáját emlegetik s így a karaszukiak sámánizmusát hangoztatja Vagyeckája). Jellegzetesek még a masszív övcsatok.

A tagár kori emlékek (Kr.sz. előtti V-IV. század, régebben: VIII-V. század)

Preszkíta kor. Europidok: din-linek?

Az állatábrázoló művészetükben a karaszuki stílus elemei követhetők nyomon, elsősorban patás állatok, de vadállatok is megjelennek és a mesterek kihangsúlyozzák a füleket és az agancsokat, a szarvakat. Ez egy új ábrázolási mód, egy új művészi irányzat, amely majd a szkíta korban teljesedik ki. A legjellemzőbb állatok: a szarvas, a farkas, a hegyikecske, a szajgak, a tigris a ragadozómadarak és a griff. Cslenova ezt az irányzatot "altáji stílusnak" nevezte el. Az is új, hogy sorozatokat készítettek, pl. az aláhajtott lábú szarvasos lemezekből s csak nagyon ritkán ábrázoltak olyan állatokat, amelyek nem e tájon éltek. Azután megfigyelhető, hogy a harcosok, az előkelők sírjaiba már személyes holmikat, tehát munkaeszközöket és értékes fegyvereket (harci baltákat, tőröket) tesznek. Egyes tárgyak aranyozottak, nyilván arany tárgyak is voltak, de a sírokat kirabolták. A sírok méretei is megnőnek (Uzun-Oba, Tigej, KaraKurgan, Tuncsuh). A tagári kultúrában jelennek meg először a későbbi szkíta típusú csörgők, egyelőre még állatfigurák nélkül. Nem ritka, hogy férfi mellett ott fekszik az asszony holtteste is.

Szalbükben egy törzsfő sírját tárták fel. A köves kurgán magassága 9m volt, a kőmennyiség 50 tonnát tett ki. Messzi vidékről sok ember hordta össze ezt a hatalmas kurgánt. Két megölt szolgát is eltemettek a főnök mellé. Aszkiz falunál az egyik sírt elkülönítették, a bekerített temetkezési terület 700 m2 volt. S mindössze egy férfi és egy nő temetkezése volt itt. A férfi holtteste halottas ágyon feküdt, amelynek állatfigurás csúcsdíszei voltak. Az ágy alatt helyezték el az edényeket és a húsos tálat. Baldachint is készítettek nádból, bőrből és vászonból. A tuncsuhi egyik sírban fekvő férfi mellett vadkannal díszített harci balta, tőr, arany fülbevalók, mellén aranylemez, tükör volt, Gyakori volt egyébként a tükör, a szarvasos lemez, a fából faragott lófigura, karenol és pasztagyöngy. Közös temetkezések is jellemzőek, egy vagy több esetben. Ezek a sírok mindig gazdagabbak az átlagosnál. A gerendaszerkezetes síroknak deszkapadlója és mennyezete volt. A részleges hamvasztás szokása az előkelőknél dívott. A nagy szalbüki kurgán után a második legnagyobb a novoszelovi, amelyet 1984-ben tártak fel, A sírmező területe 1500 m2 volt s itt öt férfit temettek el. A selyemből készített baldachinra díszes arany flittereket varrtak. Az egyik sarokban egy zsugorított, megölt szolga váza feküdt. A vezérek kurgánjai azonban még a nemzetségi temetőkön belül álltak.

Tastyk kultúra (Kr.sz. előtti V. -a Kr.sz. utáni II. század): szkíta és hún-kor a Minuszinszki medencében.

Ebben a korban a temetkezések: földsírok vagy sírkamrák, halotti torok maradványaival. Eddig 14 lelőhelyről ismerünk 300 sírt. Ebből 230 felnőtt sírja volt. A sírokban csontvázas tetemek (111 nő és 15 férfi), bebalzsamozott hullák, ember alakú halotti bábúk (manöken-ek) és hamvasztásos temetkezések (32) nyomai voltak. 92 esetben vegyes temetkezési rítus volt. Általános az egyes, a páros és a csoportos temetkezés. A 3-4 ember együtt temetkezésének okai nem egészen világosak, nem egészen érthetőek, kivált, hogy különböző módokon temetkeztek. A vegyes rítusú sírok mennyiségi túlsúlya arra mutat, hogy az együtt temetkezés céltudatos volt. A hamvasztást délről érkezett bevándorlók terjesztették el. Az Altájban, Tuvában és a Bajkálon túli térségben ugyanis ismeretlen volt mind a szkíta, mind a hún- korban. Ám a hamvasztásnak elsősorban nem etnikai, hanem szociális és életkor szerinti megkülönböztető jellege volt, mondják Gyebec hívei, de ez még nincs tisztázva. A nők, a serdülőkorúak és a gyermekek csontvázasan lettek eltemetve s néhány ugyanolyan embertani típusú férfi is, s az ő holttesteiket bebalzsamozták, a belső szerveket és az agyvelőt eltávolítva.

A sírmélység 150-300 cm, a sírfenék gyakran ki van deszkázva az oldalfalakon nyírfakéreg nyomai maradtak meg. Tájolás Ny-K vagy Ny-ÉK, nem ritka a többes, családi temetkezés. A sírok sorokban helyezkednek el. A felületen kő és földhalmok emelkednek, a sekély gyermek sírokban ládákban, kútszerű gyűrűkben vagy gerendaácsolatban vannak a kis holttestek. A temetésekre mindig a melegebb időszakokban került sor, így tavasztól őszig. A kemény fagy miatt a téli hónapok nem jöhettek számításba. Ezért a halottakat "tárolták", ha téli hónapokban haltak meg. A Tastyk-korban megjelenik már a mumifikálás és a hamvasztás. Ez új jelenség nincs előzménye ezen a tájon.

Jelképes sírok (kenotáfiumok) ismertek az altáji szkítakorból és Tuvából is, sőt a mongóliai hún temetkezésekből is (ruha, "portré", hajfonatok). A holtakat ruhában tették máglyára s általában 1-2 kg csont és hamu maradt az égetés után. A csontdarabokat és a hamvakat bőrzsákocskába gyűjtötték. Azután az elhunytra hasonlító kitömött emberi figurát (manöken) készítettek. Ezeket a temetési babákat általában fűvel tömték ki, a bőrön kívül nyírfakéregből is készíthették. Külön zsákot készítettek a fej és külön a törzs számára. Az arcot külön alakították ki festéssel és nyílásokkal. Az elhunyt termetével nagyjából megegyező méretben készültek a babák és fel is öltöztették őket. A temetési bábuk a halott termetétől függően más és más eljárással készültek. Néha száraz fűcsomókat használtak, egymásra rakva építették meg a karokat, a lábakat, a törzset s bőrbe varrták őket. A bőrdarabokat és a külön készített testrészeket ínnal és bőrcsíkokkal varrták össze. Volt egy eset, amikor a törzs báránybőr-zsákocska volt. A fejeket gondosabban készítették el, ennek a formáját is fűcsomókkal adták meg, a szem, a száj, a pofacsont alakját kívülről felvarrt bőrdarabokkal mintázták meg. A szemöldököt és az orrot kivarrták. Az arcot fedő bőrre piros selymet raktak, az orrvonalat fekete csíkkal jelölték. A bábuk hajviselete különböző volt. Volt, amikor skalpszerűen tettek rá hajat s volt, amikor bőr zsákocskába tett hajfonatokat helyeztek a fejre. A bábúknak volt nadrágjuk, kabátjuk, csizmájuk, bundájuk. Sőt, egy esetben a halotti bábúnak maszkot is csináltak.

Általában a férfiakat hamvasztották el (Müszok és Komarkova Peszcsánája). Mind a csontvázas, mind a múmia-tetemek arcára maszkot tettek, a szem, a száj számára kiváltatokkal. A maszkokat rátapasztották az arca, így megőrizték a belső felületek a ráncokat és a hajat is. A maszkok gipszből, kvarccal soványított gipszből és agyagból készültek. A maszkok kisebb vagy nagyobb térfogatúak, attól függően, hogy betakarták-e fület és az alsó állkapcsot vagy csak az arcot. Az eredetileg fehér maszkot bevonták anyaggal vagy pirosra festették, illetve meander vagy spirál mintát tettek rá. A férfiak maszkja sötétvörös volt, az asszonyoké fehér alapon piros mintás a homlokon és a nyakon. A maszkok között van olyan, amelyet a temetéskor megújítottak és újrafestettek! Előre elkészített maszkok?

A sírba fa- és agyagedényeket és ételeket tettek. Ám az nagy kérdés hogy halotti útravalóként avagy az isteneknek áldozatként?

A csontvázas temetkezések esetében az asszonyok és a serdülők, ritkábban a férfiak mumifikálásakor elsősorban arra törekedtek, hogy a fejet és az arcot őrizzék meg, mégpedig úgy, hogy az arcra gipszmaszkot helyeztek, többnyire meglékelték az agykoponyát és az agyvelőt eltávolították. Ezt már Adriánov megfigyelte az oglakti (Oglaktyino) temetőben.

Adriánov (1854-1920) 1903-ban talált rá erre a temetőre, amelyből 9 sírt tárt fel. A gerendából épített sírkamrákban a halottak koporsóban feküdtek. A halottak arcára először selymet tettek, majd maszkot készítettek. A bebalzsamozott holttestek arcára nyomban a halál beállta után zöld selymet borítottak, (némelyiken kínai írás olvasható), majd gipszből maszkot csináltak. A maszkokat pirosra festették. Egy ízben fehér volt. A maszkok nem csak az arcot, hanem gyakran a nyakat és a füleket is borították. A szemek és a száj vonalát kivágták a selyemből. Gyakori rajtuk a tetoválás. Ásztanában a selyem arctakaróra ezüst szem és szájlemezeket varrtak. A halottak arcának selyembe burkolása ősi kínai szokás. Vannak olyan esetek, amikor a csontvázak koponyájára készítenek maszkokat. Ez akkor fordult elő, amikor az elhunyt tetemét a "hallgatás tornyába" helyezték először.

A mellékletek zömmel fából készültek, ám a fémek hiánya nem a szegénység és az igénytelenség jele, mint ahogyan Bálint Csanád képzeli, hanem az, hogy az állattartó népek életében a fémek másodlagos szerepet töltöttek be. A fa tárgyak között sok a miniatűr tárgy (íj, kard). Ennek is nyomós oka kellett legyen.

A trepanációt specialisták végezték. A müszoki temetőben I.I. Gohman megfigyelte, hogy a gipszmasszát a hullára korán helyezték rá, mert a nyak és az arc ráncai is megőrződtek. Az arcra, vagy csak a szemre és a szájra selyemdarabot tettek. A szem és a száj vonalának jelzésére a selyemben lyukat vágtak. A gipszbe kvarchomokot kevertek és ebből készítették el az arcmaszkot, amelyek zömmel fehér színűek, de vannak angóbbal bevontak is. Sőt, festéssel megkülönböztették az asszony és gyermek vázakat. Az asszonyok homlokára piros spirálisokat festettek a férfiak arcát vörös és fekete színnel festették be. Voltak büsztös maszkok is.

Érdekes jelenség, hogy néhol a koponya alatt köles-magvak voltak és juh vagy hegyikecske asztragalloszok. Ezeken gyakoriak a tamgák, feltehetően jósló csontok voltak. Ámbár számláláskor és játékként is használhatták őket. A sírba tett állatok fajtái: juh, kecske, tehén és ló. Tepszej 3. kurgánban 50 tehén,18 juh és 2 ló volt, a 4-ben 85 tehén 17 ló és 15 juh. De voltak tetem nélküli kenotáfiumok is, ahol volt halotti áldozat, de nem volt holttest. De feltártak olyan sírokat is, amelyekben 25-40 halott illetve halotti bábú volt eltemetve! Gyakori a kőoszlopok felállítása, ezeket pominoknak nevezik. Az elhunyt rokonai állítják fel, gyakran 250-300 is található egy-egy sír körül. Később a türköknél találkozunk majd ezzel a szokással.

A sírokba fegyvereket nem tettek! Nagyon ügyeltek erre, mert még a nyílvesszőkről a nyílhegyet is jó előre leszedték és csak a vesszőt tették a sírba. Ezek átmérője 7-8 mm volt, a hosszuk 200-300 mm. Ezeket a vesszőket fekete és vörös festéssel és különböző mintákkal díszítették, néha aranyfüstlemezzel voltak borítva. Maguk a nyílhegyek készülhettek fából, csontból vagy vasból. A fa vesszők esetében a nyílhegy és a vessző egy faragással készült, feltehetően rituális célból. A köpűs vagy tüskés csontnyílhegyek háromlapúak, levél alakúak vagy rombikus formájúak voltak, a vasak tövisesek és háromlapúak. A nyílvesszőket nyírfakéreg, bőr vagy szőrme tegezben hordták, amelyeket vas horoggal akasztottak az övre. Voltak olyan tegezek is, amelyeknek a peremét hieroglifákkal teli selyem borította. Íj és tőr csak modellként (fából) került a sírba! Öt esetben találtak hajlított vesszőből készített íjmodellt, ideg nélkül s volt, amelyik az összetett reflexíjat mintázta. Ezek a modellek a temetési bábuk kellékei lehettek. A védőfegyverzet: sisak, pajzs, lemezpáncél vörös lakkal fedett papírmaséból készült. De modellek voltak a sírokban a nyergek, a nagajkák és a zablák is. Ezek zöme miniatűr volt. A mellékletek között nagyszámú a faedény, kis asztalkák, nyírfakéreg kosarak voltak.

Hétköznapi viseletben temettek javarészt, bár voltak speciális halotti darabok is. Az alsóruha selyemszövetből, az ing juhgyapjú szövetből készült. A felsőruha bőrből és prémes darabokból állt. Báránybőr nadrágot viseltek, amely a térd alá ért, a derékon övvel fogták össze. Rövid kaftán, darabokból varrott, de viseltek báránybőr subát, szőrrel befelé fordítva vagy kifelé. Térden felül érő szőrcsizmájuk volt és szőrme vagy bőr sapkájuk, selyem béléssel. Cobolyprémből varrt füles sapka is jellemző.

A férfiak, akárcsak az asszonyok varkocsot (copfot) viseltek. Az asszonyok a hajfonatukat a tarkón fonták össze és 10-12 cm magas nyírfakéreg "kupakkal" (hengeres forma) erősítették meg, amelyet belül vékony, kívül vastag selyemszövettel vonták be. A hajhoz ezt a szerkezetet két-három fejes csont kontytűvel erősítették oda. Néha a kupak aljához hajfonatot erősítettek. A tepszei ábrázolásokon (7 fa tábla) jól tanulmányozható a Tastyk emberek viselete. Az övükön övlemezek és csatok voltak. Voltak még a sírokban toilett- dobozok, tükrök, etc. Az ábrázolások és a maradványok is egyértelműen europid embereket mutatnak, akik fehér bőrűek és vörhenyes (szőke) hajúak. A tibeti források egyértelműen azt mondják, hogy a Kinc'a-ban lakók (kirgizek) rőt hajúak, kékszeműek, azaz visszataszítóak és csúnyák, mert nem olyanok, mint a mongolok és a tibetiek! A kínai források pedig azt mondják, hogy a jenyiszeji kirgizek, azaz a hákászok a türkökkel és a húnokkal (ge-gun, gjan-guny) keveredett din-linektől erednek.

Abakán város melletti Aszkíz faluban 1940-ben egy 1500 m2-es alapozás nélküli palotát tártak fel, amelyet fal övezett és amelyben volt egy nagy terem és 20 szoba. Szárított agyagtéglából épült, a főfalak vastagsága elérte a 2,2 m-t. A tetőt a Han-dinasztia korából való feliratokkal és bélyegzőkkel ellátott agyagcserepek fedték (Kr.sz. előtti Ill. század - Kr.sz. utáni ll. század). Minden cserépen ugyanaz a felirat volt: Az Ég Urának tízezer békés évet, az uralkodásához ezer örömteli őszt kívánunk, bánat nélkül. Ebben a palotában tehát valamiféle kínai helytartó lakhatott? A szobákban padlófűtés volt, amely behálózta csaknem az egész épületet. De kémények is voltak a szobákban! A terem ajtóira öntött, bronz, maszkos díszeket raktak, a szarvakkal bíró szakállas szörny orrából lóg a bronz karika, ám bármennyire szörnyek, első pillanatra látszik, hogy europidok! A palota romjai között sok lelet volt: szerszámok, nefrit edények koráll ékszerek, etc. Az itt lakók földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Jurtákban és gerendaházakban laktak.

A kínaiak sok hadjáratot folytattak észak ellen, az egyik nevezetes volt i.e. 99-ben, amelyet Li Guanli tábornok vezetett, de a húnok bekerítették és hétezer emberét vesztette el. Ekkor Li-Lin sietett a segítségére, aki sok húnt megölt, végül azonban őt is bekerítették és ő megadta magát. De mivel nagyon hősiesen harcolt, a hún sanjú (Czjüj Di-heu?) feleségül hozzáadta a lányit sőt a húnokkal maradt haláláig (Kr.sz, előtti 74). Talán az ő palotája volt az aszkizi. De abban a levélben, amelyet Li Lin írt Kínába Szou-U nevű barátjának, nem derül ki, milyen házban lakott. Beszél az őt körülvevő jurtákról, amelyeket maga körül lát, beszél a nomádok bőr köpenyeiről (?), s szomorúság csendül ki soraiból, ugyanúgy, amint a híres kínai hercegnő leveleiből is, akit férjhez adtak egy uszun gunmohoz. (Őstörténtünk régészeti forrásai)

A Tastyk-kor embertani jellege alapvető kérdés, hiszen ez a kultúra közvetlenül -- térben és időben - kapcsolódik a szkítákhoz és az ázsiai húnokhoz.

Az újbáti temetőben kerültek elő egy csontból faragott fej és alkarok, amelyek egykor egy fa szobor tartozékai voltak, s ez a szobor fel volt textilekkel öltöztetve. A szakállas, bajuszos férfifej mongoloid jelleget mutat. Fején sisakszerű fejdísz van, de biztosan egyéni portréról van szó. Noha ilyen szobor nem sok van, a nagyszámú halotti maszk éppen nem mongoloid jellegű! A kaolinos gipsz és terrakotta maszkok vagy közvetlenül az elhunyt arcáról készültek, vagy az őt ábrázoló mintáról. Vászonból varrott sablont használtak, amelynek lenyomatai világosan látszanak. A füleket külön készítették el és rakták fel az arc-maszkra. A maszkokat rendszerint díszítették és színezték: vörös, kék és fekete színekkel, a homlokra meandert, a nyakra spirálist rajzoltak. Ez kétségtelenül az élő test tetoválását utánozza, amelyről beszélnek is a kínai források, mondván a hákászok befestik a mellüket és a nyakukat.

Eddig kb. 300 maszkot ismerünk s ezek mind egyediek, tehát egyéni arcokat ábrázolnak s ehhez még hozzá kell venni, hogy ezeket a halottakat elégették s így csak ezek a töredékes maszkok jelzik, kik voltak őt. S ők egytől egyig europidok!

Más kérdés: mi volt az értelme, a jelentése és a jelentősége ezeknek a maszkoknak? A halál a földi élet vége (Mors ultima linea rerum est), ám a lélek nem hal meg (morte carent animae) ! Mindez azt jelenti, hogy a halott feltámadásában hittek. Voltak büsztös és vastag, nehéz maszkok, amelyeket nem lehetett a halott arcára helyezni, tehát az a rendeltetése ezeknek nem lehetett, hogy elszigeteljék a halottat az élővilágtól, eltömve a halott testnyílásait, amint ezt a szibériai néprajzi megfigyelések jelzik a halott arcára helyezett szőrme-maszkok esetében. Hasonló cél ugyan volt a Tastyk-korban is, amire az agyaggal betapasztott orr, fül és szemnyílások utalnak, de ez nem volt általános. Ugyanakkor nem a gazdag temetkezések kiváltságai voltak. Az egyiptomiak azért készítettek maszkokat, hogy megőrizzék az elhunyt arcát, ám a tastykiak egyáltalán nem vigyáztak a maszkokra, a halottal együtt elégették vagy a sírba rakták.

A rómaiak maszkjai az ősök kultuszához kötődtek. Plinius, Tacitus, Appianos, Suetonius írt erről. Tacitus az Annalen 73. fejezetében elbeszéli, hogy Augustus császár tiszteletére egy Cassius nevű mimus-színész részt szokott venni azokon a játékokon (amis ludis), amelyeket Augustus emlékezetére (in memoriam Augusti) szenteltek s ilyenkor a képmásait (effigies eius) használják. Ezek valójában gipsz és viasz maszkok voltak. Két maszkot készítettek tehát a rómaiak, egyet rátettek az elégetendő halott arcára, a másikat pedig a halottat megelevenítő színész viselte! Majd, mint az ősök képeit (imagines majorura) a leszármazottak megőrizték azokat, sőt a leányok a hozományukkal is magukkal vitték. (Polybiosz VI. 53, 4.) A Tastyk-kori maszkokból eddig kettőt ugyan nem találtak, de az a körülmény, hogy a sírokban lelt maszkok szélén lyukak vannak, azt igazolja, hogy voltak duplumok, hiszen a halott arcára nem kellett zsineggel felkötni a maszkokat, a nyugvó halott arcáról nem esett le a maszk. A Nan-kori Kínában is dívott a maszk-készítés, ám ezek nem voltak élethűek. Itt kell megemlíteni a kősztéléket és kőszobrokat, amelyek ugyancsak nem portrészerűek, nem élethűek, nem egyéniek, noha nagyon jellemzőek Belső-Ázsiában.

Az első, amit le kell szögeznünk, hogy a Tastyk-kor halotti maszkot készítő művészek igen magas fokon bírták a mesterségüket! A második fontos körülmény, hogy mind a tagár-kori emberek, mind a karaszuki és a tastyk-koriak zömmel europidok. S a maszkok is azok! A tudomány mai állása szerint a Tastyk-kultúra hordozói az ázsiai húnok, akiknek történetét a Kr.sz. előtti első évezred elejétől tárgyalják a kínai írott források. Nagyon fontos, hagy a szkíta kultúra átnőtt a hún kultúrába s majd ebből alakult ki a türkök kultúrája!

Szkíthia leírása és fekvése

Hérodotosz leírásában szerepelnek az isszedónok, az arimaszpok, a griffek, a Riphei-hegyek (Imaus: intra Imaura et ultra Imaura) és a hiperbóreusok.

A Ripei-en túl lakó hiperbóreusok elküldték a déloszi Artemis és Apollón szentélybe az isteneiktől hozott termések első zsengéit s eközben áthaladtak az arimaszpok, az isszedónok és a szkíták földjén. Mindezt Pauszaniász így írta le: (1.31.2.) A hiperbóreusok a következőképpen küldték el termésük első zsengéjét: először az arimaszpoknak adták át, ők pedig az isszedónok törzsének, azután a szkíták Szinópéba vitték s innen került el a görögök közvetítésével Déloszba. De az útvonalat fordítva is ismerjük a prokonnészoszi Ariszteasztól, aki ugyancsak a dél-uráli isszedónokig jutott el s itt gyűjtötte össze adatait (Arimaszpeia). Mindez Kr.sz. előtti VII-VI. században történhetett.

Hérodotosz mesél a hiberbóreus (VI. század) Abariszról, aki Hellászba ment. A hiperboreus szó jelentése: A Hegyen túl az Égben! Az Ábar-is szó viszont - Moravcsik Gyula nézete szerint ~ az avar népnevet őrzi s azt jelent: egy avar. Nehézséget legfeljebb az jelent, hogy az avarokról beszélhetünk-e a Kr.sz. előtti VII-VI. században? Priszkosz rhétor már beszél róluk 463-ban.

Ha ezeket az adatokat mai térképre vetítjük, érdekes képet kapunk: Szkíthia nyugati része Olbiától, a Boszporusztól terjedt az Uraiig, tehát az isszedonok nyugati határáig, ahol a tél nyolc hónapig tart, a források szerint. Azonban a hideg-zóna keletebbre húzódik, a Ripaei-hegyekben, Ripaeos montes), ahol a legendás Bóra szelek süvöltenek. Ezen hegy nyugati lábánál van az arany lelőhelye, amelyet a griffek őriznek és amelyért az arimaszpok is küzdöttek.

A Ripei-hegység, az antik hagyományokban, valahol északon volt, ám a kutatások (Iszmagulov, Macsinszkij) bebizonyította, hogy a Ripei-hegység lényegében azonos az Altájjal és a Tien-Sántól északabbra feküdt. Az Altáj türkül aranyhegy s ezt a régészet igazolta, mivel már a bronzkortól nagy aranybányák voltak itt. Kelet-Altájban a legmagasabb a légnyomás s innen, az Altáj és a Tarbagatáj közötti keskeny sávon át tör elő, a Kárpátokig elható hideg Bóra-ciklon. Itt kell tehát keresni Szkíthia két titokzatos népét: az arimaszpokat, akik a leghatalmasabb férfiak s akik állandóan hadakoznak az isszedónokkal. Az isszedonokat ki is szorították az országukból (Nyugat-Altáj!), az isszedónok a szkítákat, a szkíták pedig a kimmereket. Ariszteasz szerint az arimaszpok nemes homlokán csak egy szemük van s állandóan küzdenek az aranyőrző griffekkel, akik az oroszlán és a sas fantasztikus keverékei. A szkítáknál az arany szent fém, a tűz és a Nap féme. A griffek egyébként egyáltalán nem "nemlétező lények" s az arimaszpokkal vívott harcuk is valós tartalmú, amennyiben az isteni akarat megnyilvánulását látjuk bennük. Ezt a számos régészeti ábrázolás is megerősíti, ahol arany és ezüst tárgyakon látható a griff s velük elsősorban az istennők küzdenek. Zeusz szárnyas kutyái ők.

Ide fut az eszelős ló Hellászból Szkíthián, a kimmer Boszporuszon és Észak-Koszpián keresztül, hogy azután visszatérjen délre az etiópokhoz, majd Egyiptomba meneküljön. Majd az arimaszok és . a griffek után, az örök hó borította Ripei hegytetőire jutva, kerül a hiperbóreusokhoz.

A hiperbóreusok mitikus szent nép, valahol észak peremén laktak. Lokalizációjukhoz két konkrétumot ismerünk. Az egyik Észak-Gallia vagy a keltákkal szembeni sziget, azaz Britannia, a másik: a szkíták, az arimaszpok és a Ripei-hegyeken túl élnek. Ez utóbbi részletezése a következő.

Plinius szerint, ahol a hiperbóreusok élnek, az a hely szerencsés klímájú és mentes mindenfajta gabonaféle termesztésétől. (VI. könyv XIV. 35.) Plinius a VL/XIX.50.-nél felsorolja a szkíta népeket, akiket a perzsák szakának mondanak (Persae illos Sacas universos appellavere): szakák, masszagéták, dahák, esszedónok, asztakok, rumnikok, pesztikok, euchátok, kotierek, arimaszpok...

Hérodotosz (IV. 6-7.) szerint az auchata (Scythi, qui auchatae vocantur) szkíták Lipoxaisztől, a kabar és traszpiszi szkíták (Cathiari et Traspies) Arpoxaisztól, a paralita szkíták pedig Kolaxaisztól származnak. Az eredetlegendák helyszíne az Altájjal szomszédos vidék, másrészt az auchatok és a katiárok összevethetők a hiperbóreusokkal.

A hiperbóreusok tisztelték Apollónt és Artemiszt, akik évente hattyúkon jöttek el a nekik szentelt templomba. Az ő ifjaik mentek Déloszba s vitték el a termékeik zsengéit, a házasság előtt álló ifjak pedig levágott hajfonataikat rakták le a sírjaikra. Később ezek az utak elmaradtak s ennek talán a nomádok nagy vándorlásai voltak az okai. Hellanikosz szerint a hiperbóreusok igazságszeretők és nem élnek hússal. A hiperbóreus Abarisz, amikor Hellászba ment, magával vitt valamiféle arany nyilakat és állandóan böjtölt. Arany nyilai voltak az Aveszta-beli Jimának is, az árja őshaza királyának, amelyeknek segítségével megnyitja a földet, s arany nyilakból van a fejéke az Iszik-köl-i fejedelemnek is.

Az arimaszpok a Ripei hegység másik oldalán laktak s ugyancsak szent nép volt. Kallimachosz a IV. században a Déloszi himnuszában, leírva a maroknyi szent kalászt hozó hiperbóreusokat, megemlíti, hogy az arimaszpok szőkék! Az a hely, ahol e két nép egykor lakhatott nagy valószínűséggel azonos a minuszinszki medencével, ahol kellemes a klíma (olasz Szibéria!), termékeny a föld, dúsak az erdők, a földben sok a réz és az arany. Teljességgel hihető a szakrális kapcsolat a hiperbóreusok és az arimaszpok, valamint Hellász (Délosz) között, mivel ez a népesség a Kr.sz. előtti III. évezred végén érkezett ide délnyugat felől és europidok. Ismerték a kocsit. Régi hazájuktól elszakadva, megőrizték az ősi kapcsolatot mindaddig, amíg a korai nomádok viharos korszaka és háborúi ezt szét nem szakítottak. De nyelvi bizonyíték is van, mégpedig az aspa - ló, amely iráni szó. Az arimaszpoknak ugyanis kettős arculata van a forrásokban. Egyrészről egy reális kép: nagyállattartók, akik nyugat felé nyomulnak és hadakoznak a hiperbóreusokkal is, másfelől egy irreális kép, hogy egyszeműek, s hadakoznak a griffekkel a szent arany birtoklása miatt.

A lényeg azonban az, hogy a mitológiában megmaradt a nyoma annak, hogy a hiperbóreusoknál is kettős világkép volt: a sötétség és a világosság s a lelkek egy jobb túlvilágba jutnak, amint az árják hitték, tulajdonképpen Anahita kultuszát jelentette a dévák tisztelete s ennek emléke a levágott haj szertartása is. Sőt, ide vonható a kőszobrok állításának szokása is.

A forrásokban szereplő népek közül "szkíta" a menti, a gelon, a kallipida, a trák, a dak, a szaka, a sze, a masszagéta és a szauromata.


Jégbezárt történelem

A Duna Televízió Pazyrik-filmjéről vitaest 1999. május 31.

Szakember szereplők a filmben:

Karl Lamberg, USA
Ignace Burgeois, Belgium
Natalia POLOSZMAK és Vjacseszláv Mologyin
Rudolf Hauri, Svájc
Regina Schurta, Svájc
Mathias Seifert, Svájc
Werner Schoch, Svájc
Tanja Balujeva, Moszkva
Esther Jacobson, USA egy egészen idétlen amerikai diáklány
Rima Eriknova, Mongólia, Altáj, múzeumigazgató

A helyszínt a film alkotói nagyon felületesen jellemezték. Több régész-csoport dolgozott itt 1993-ban. Az "Égi legelők" nevű helyen került elő köves kurgán alól, 3m mélységből a gerendavázas sírkamra, amelyben hatalmas vörösfenyő un. egyfatörzsből készített koporsóban nyugodott a 170 cm magas, 20-25 év körüli női halott bebalzsamozott holtteste és mellette hat felszerszámozott, idős korú lova, amelyeket - úgymond - leszúrtak, holott jól látszik a koponyájukon, hogy egy hegyes eszközzel (csákány) fejbeverték őket. A lovak gyomor-tartalma is megmaradt. A fiatal hölgy tetemét bebalzsamozták, a koponya nyestprémmel, a test tőzeggel és fakéreggel volt kitömve. A hölgy bal karját, bal vállát és hátát fiatalkori tetoválások díszítették. A sírkamra gerendái 15 évvel a temetés előtt voltak élőfák, tehát egy lakóépületből származhattak. A friss fából készített koporsó tetejét négy hatalmas bronz szög rögzítette. A mellékletekről nagyon felületes beszámolót kapunk: fa edények, fára szerelt bronz tükör szarvasos ábrázolással, tevealakos fafigurákkal díszített nyakék, egy méter magas fejdísz, elöl bronz állatszobrocskával és fából faragott griffel, birkagyapjúból készített magasszárú nemez csizma, sárga selyem blúz, vörös, bojtokkal ékes öv. A lábvégeknél kőtálkában koriander magvak.

A narrátor és a szereplők állandóan "Pazyrik-kultúráról", Pazyrik-törzsről, Pazyrik-emberekről, úgymond "pazirikekről" beszélnek s azt állítják, hogy a nagy előd Szergej Ivanovics Rugyenkó nevezte volna el így ezt a hagyatékot. A szkíta megnevezés csak érintőlegesen hangzik el s pusztán illusztráció Hérodotosz néhány szövegrészlete is. Azt hangoztatják, hogy a "pazirikek" egy ősi nomád nép, amelynek írása nem volt, háza, állandó lakhelye nem volt, nyelvüket nem ismerjük. A feltáró régésznő szerint a "Pazyrik-előkelőség" úgymond "egy emlékező hölgy" lehetett, fontos személy egykoron.

Esther Jacobson amerikai hölgy sziruposan érzelgős badarságokat beszélt, mondván: nehéz néki "feldolgozni" azt, hogy a feltárt holttest sírját - úgymond - megbolygatták. Hasonlóan megdöbbentő dolgokat ad elő Rima Eriknova múzeumigazgató, aki szerint nem lett volna szabad ásatásokat végezni és a feltárt női halottat vissza kellene temetni!

A neves moszkvai antropológus Tanja Balujeva egyértelműen állást foglal amellett hogy a pazyriki 1993-as sír halottja is vitán felül europid embertani típushoz tartozik, ám ezt a film készítői igyekeznek kérdésessé tenni és lekicsinyelni, hogy kedvében járjanak a mongoloknak, mert "azért mégis inkább egy kissé mongoloid lehet."

A film valóságos szenzáció lehetett volna, ha valóban szakmai filmet készítettek volna! Ám ehelyett igazi amerikai "feldolgozást" láthattunk, élőképekkel, tájtotálokkal, giccs-betétekkel és sok meséléssel, többek között egy idétlen amerikai diáklány ostobaságaival akinek minden "borzalmas" volt, amit az ásatáson tapasztalt.

Legelőször is, a tárgyszerű ismertetéskor az előzményekről kell beszélnünk, nyomban leszögezve, hogy sem Sz.l. Rugyenkó, sem M. Grjáznov, sem I. Kiszeljov soha nem nevezte a belső- és közép-ázsiai altáji sírokat "Pazyrik-kultúrának"!

Kezdettől azt vallották, hogy szkíta sírokról van szó, a Krisztus születése előtti VI-V. és IV. századból. Ez a kifejezés csak legújabban jött divatba, elsősorban az 1996-ban Párizsban megjelentetett "Közép-Ázsiai kultúra története II" c. munka tanulmányaiban ( Harmatta János, Zadnyepróvszkij és Nyegmatov szerkesztésében).

Az első leleteket egy Frolov nevű mérnök fedezte fel 1830 táján, majd V.V. Radlov 1865-ben ásatásokat végzett Katandában és Bérel-ben. Töbh mint 50 év után 1927/29-bon Mihail Grjáznov ásatott Sibén és Pazyrikban. Az igazi szenzációkat 1947-49 között Pazyrikban, 1950-ben Basadárban Szergej Rugyenkó tárta fel. Ugyancsak ő végzett ásatásokat 1954ben Tujektában is. A kelet-altáji Pazyrikben öt nagy kurgán vált híressé. Ettől keletebbre tárták fel az arzsani nagy kurgános fejedelmi temetkezést, több száz lóval! (Grjáznov kezdte az ásatásokat.)

Az Altáj itt 1600-2000 m magas, a jég és örök hó határa 2000 m. Az Ulagan folyó mellett fekszik Pazyrik, a Tyeleckoje tótól délre, a Baskausz folyó mellett. A kurgánok átmérője 24-76 m, hatalmas kőpakolás fedte őket. (Több tonnányi kőről van szó.) A sírok mélysége átlagban 4 méter. A sírkamra gerendákból ácsolt, nem egy esetben 300 gerendát is felhasználtak. Általában a sírkamra déli oldalán álltak a fa koporsók, amelyeket - például Basadacban - csodaszép faragások díszítenek. A sírkamrák falát és a padlóját nemz szőnyegek borították. Hatalmas méretűek is voltak: 6,5 x 4,5 m-es kínai főniksz-madaras szőnyeg! Általában 2x2 m-esek. Teljesen magában álló darabok ezek a bolyhozott gyapjú szőnyegek, mert egy négyzetdeciméteren 7000 csomó található, míg a későbbi turkesztáni szőnyegeken 500! Ezek igen nagy értéket képviseltek. Metellus Scipio szerint egy babilóni szőnyeg 800 ezer sestertiust, sőt olykor 4 millió sestertiust ért! Sibében 7x7 m-es volt a sírkamra és az északi részen voltak a lótetemek.

A sírkamrában a fa szarkofágon kívül voltak gyönyörűen faragott lábú asztalok álltak. A sírok általában ki voltak rabolva, csak a 2. kurgán lósírjai voltak sértetlenek. Az eltemetett lovak száma: 7-22 db. A Kubán-vidéki Uiszkij aulnál viszont 360 lovat temettek el!

A lovakat szép rendben tették a sírba, aláhajtott lábakkal s így 180-190 x 40-50 cm-nyi helyet foglalt el egy-egy. Az első sorban általában a legjobb lovakat helyezték el, de voltak 18-20 éves öreg lovak is. Minden ló hímnemű volt! Kanca nem fordult elő, csak csődör vagy herélt. A lovakat nem szúrták le, hanem egy csákány-szerű tárggyal a sírgödörben fejbe verték, a homlokukon ott tátong a lyuk! A pazyriki lovak zöme aranysárga vagy vörhenyes sárga volt. "Aranyos lovú baktriaiak" kifejezés ismert az írott forrásokból. A Napisten kultusz állatai voltak ezek a lovak is!

II. Muvatalli hettita király: Égi Napisten, uram, népek pásztora! Te, Égi Napisten, a tenger habjaiból kelsz fel és emelkedsz az égbolton! Óh, Égi Napisten, Te naponta ülsz törvényt... a mindenség felett..." Hatti napjelvények: szárnyas napkorongok. Az eltemetett lovak felálló sörénye rövidre volt nyírva, a farkuk befonva és/vagy csomóra kötve. Ám nem mindegyiké. V.O. Vitt archeo-zoológus eredményei: a legjobb lovakat takarmányozták és istállókban tartották, tehát megtelepedett földművesek is voltak, noha itt fenn a magas hegyek között földet művelni nem lehetett. Erre utal a sok kakas ábrázolás is, hiszen a szárnyasok tenyésztése és tartása egyáltalán nem nomád szokás. Még agyagedényeken is volt kakas-ábrázolás. A kakasnak természetesen kultikus jelentése is volt, De nyilván ide a lentebb lakó szkíták csak temetkezni jártak.

Szarvasos maszkok és oroszlános lószerszámokat készítettek, amelyeket arany lemezekkel borítottak be. A közhiedelemmel ellentétben nem apró tarpánok, tehát mongol lovacskáik voltak, hanem magas (150 cm marmagasságú) un. arab (valójában türkmén) mének, kiváló közép-ázsiai import lovak, elsősorban Fergánából! Ezeket a kiváló lovakat Kína is importálta, elsősorban versenylovakként. A pazyriki lovak füle vágásokkal jelölt volt. Hosszú nyak, rövidebb törzs, a mellső lábak kissé hosszabbak. Volt az 5. kurgán sírban küllős kerekű fedeles kocsi is, amelyet négy igásló húzott, járom-szerű fogatolással. A többi temetkezés mindegyikében is volt tömör kerekű kordé. Ámde miért? Hiszen itt a magas hegyekben ezeket nem használhatták! Talán egy kínai hercegnőt hoztak rajta menyasszonyként? Ugyanígy nyitott kérdés; a kurgános temetkezési forma is. A szkíták menekültek volna ide avagy inkább elrejtették féltett halottaikat? Később az altájiak lovai megváltoztak, kicsiny termetűek lettek. Az igás lovak régen egyébként sokkal kisebbek voltak, mint a hátasok, Ma fordítva van. A ló, véleményünk szerint, Közép-Ázsiából terjedt el. Mariban már 3700-4000 évvel ezelőtt ismerték a kocsit és a lovat! Ennek ellenére az Ókori Keleten sokáig egyáltalán nem ismerték a lovat. A sumér Úrban (Kr.sz. előtti III. évezred) például tehenek voltak a kocsiba fogva. Asszíriában és Urartuban (Kr.sz.előtti IX-Vll.század) viszont nagy lókultusz dívott az I. évezredtől.

Az altáji szkítáknak már volt zablájuk (vas és bronz, de faragott fa oldalpálcákkal), és a nyerget is a szkíták találták fel, amely ekkor még csak szarvasszőrrel és fűvel kitömött bőr párnákból állt, faváz nélkül, de volt már szügyelő, farhám és nyeregtakarók (cseprák vagy sabrak) s ezek igen szép díszítéssel készültek.

A pazyriki 3. és 4. kurgánban csak csontvázak maradtak meg, de a 2. és 5, kurgánban maguk a férfi és női holttestek is épségben voltak. Tetoválások voltak az 5, sír halottján! Mi volt az értelmük, mi volt a rendeltetésük? Talán az avatási szertartással voltak kapcsolatban.

Az eltemetett személyek europidok, nagyon kis mongoloid beütéssel, imitt-amott. Tetoválások a bebalzsamozott és kitömött testen jó állapotban maradtak meg. A hajzatok fésültek voltak, a kéz és lábkörmök gondosan levágottak. A ruházatuk: nemez hosszú harisnya, bőr csizma, ujjas kaftán, szőrmével díszítve. /Vidraprém szegély, leopárd és tigris bőr! /A selyem és a birkagyapjú is nagyon finom kivitelű. Bőr öveket ezüst veretekkel díszítették, csúcsos, füles sapkákat viseltek s inget hordtak!

Fegyver nagyon kevés volt az eltemetettek mellett: íj, nyílvesszők fordultak elő, hasonlóan kevés munkaeszköz került a sírokba.

Az altáji szkíták és a déli, mezopotámiai - előázsiai kultúrák közötti szoros kapcsolat vitathatatlan. Erre utal az állatábrázoló művészet, a lótusz és palmetta motívum, a kultikus jelenségek garmadája. Természetesen voltak kapcsolatok Kínával is (amelynek a VIII. században már 52 millió lakosa volt): a selyem, a tükrök, a lakkozott edények innen származnak. Az ásatók annak idején C 14-es rádiókarbon korhatározást végeztettek se szerint a pazyriki sírok kora Kr.sz, előtti V-IV. évszázad. Újabban felmerült, hogy talán III-I, századiak s akkor elsősorban nem a szkítákhoz, hanem a húnokhoz volnának kapcsolhatók. Ez a felvetés nem légből kapott, mivel igen erős a hasonlóság a biztosan hún Noin-Ula-i sírokkal! Enoki és Koselenko vallja ezt. Ámbár sok és fontos különbség is van. PI. Noin-Ulában nincs lótemetkezés.

Történelmi közhely, hogy a szkíták és a szarmaták úgymond "vitathatatlanul" iráni nyelvű nép volt, tehát az indoeurópai (indoiráni) nyelvcsalád tagjai. Ezt az irániságot már - úgymond - 1837-ben J.K. Zeuss és 1886-ban K. Müllenhof "bebizonyította". Dáreios perzsa nagykirály nags-i rusztami feliratára szoktak hivatkozni, amelyen a szkíta-szakák négy csoportját különbözteti meg a felirat: szaka-haumavarga, azaz a hauma italt készítők, szaka-tigrakhauda, azaz a hegyes sapkát viselő szkíták (- masszagéták) szaka tyaig para Sugolam (a Szogdrán túli szakák) és szaka-paradraya (királyi vagy tengerentúli szkíták). Harmatta János szerint az ázsiai húnok, a hsziung-nuk is keletiráni, szaka típusú nyelvet beszéltek. De ha ez így lett volna, akkor több mint félezer évig hatalmas tömegben a Kárpát-medencében élt szarmaták és korábban a szkíták miért nem hatottak a Kárpát-medencére és a Balkánra? Ezen a területen ugyanis egyetlen nép sem beszél ma iráni nyelven!

Vannak, akik szerint az iráni népek uralták a tájat Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig egészen a török nyelvű hunok, avarok és magyarok (?!) megjelenéséig! S hol vannak az indoiráni helynevek? Lényegében csak a dan - folyót (Don, Dnyeper-Danaprisz-Duna?) és a Volga Rha nevét (talán a Dráva, a Maros nevét?) tudják felmutatni. Azt beismerjük, hogy a trójaiak nyelvét egyáltalán nem ismerjük, de hogy a szkítákét, a húnokét, az avarokét sem, azt nem ismerjük be. De azért "akár a hunok elődei is lehettek" a pazyrikiek. A görög átírásban fennmaradt, eltorzult istennevek, (Tabiti, Papaiosz, Tagimaszdasz, Goitoszürosz), egyes személynevek (Targitaosz, Arpo- Lipo- és Kola-xaisz), bizonyos helynevek és törzsnevek maradtak fenn, valamint Hérodotosznál az oior pata (férfiölő), az arimaszpu (egyszemű) és temerinda (mater maris, a tenger anyja).

Az altáji szkíták délnyugat felől érkeztek ide s talán ők a jüe-csík. Az ősi földjük Urartu területe lehetett s innen dél felől nyomultak fel a Kaukázuson át az európai un. királyi szkíták is a Fekete-tenger vidékére. A szkíta- szarmata- alán- oszét rokonság nagyon késői találmány (Miller és Abajev ötlete). Közép-Ázsiában kétségtelenül igen erős volt az irániak hatása és szerepe: ezt egyértelműen jelzik a szogdok, korezmiek és a baktriaiak. A szogdok arameus abc-és írása és nyelve kétségtelenül iráni (ebből fejlődött ki a türk írás is!). A párthusok Nisa-i fővárosából több ezer darab szegd kurzív írású tábla került elő s így az is világos, hogy a szkíta eredetű párthusok is iráni típusú nyelvet használtak az adminisztrációnál.

Krónikáink sokat beszélnek Szkítiáról, noha azt állítják, hogy Szkítiát és a hún rokonságot is a külföld (a németek) találta ki nekünk. Az őstörténeti rész a krónikáinkban igen magas százalékarányú teret foglal el (100-ból 42,61% - Norbert Kersken adatai, Veszprémy László nyomán). Anonymus: Szkítia igen nagy föld, melyet Dentü-mogyernek hívnak. Kézai pedig - bár zavarosan - mégis különös módon írja le Szkítiát: "Szkítia tartománya Európában fekszik s kelet felé terjed, egyik oldalról az északi tenger, a másik oldalról a Riphei-hegyek (Altáj?) határolják, zárják be. Kelet felől Ázsiához csatlakozik...Szkítia vidéke kelet felől a Joria-beliek országához (Grúzia? csatlakozik, utána Tarszia (Talasz völgye?) következik, végül pedig Mangalia (Mongólia?), ahol Európa végződik. A nyári nap felőli oldalon (kelet felől) a korozminok (Korezm) népe található, valamint Ethiópia, azaz India Minor (Afganisztáni s ezután dél és a Don folyó között áthatolhatatlan pusztaság van. (Kirgiz-puszták?) A Don folyó...a kerek tengerbe (Kaszpi-tenger) ömlik. Nyugat felől szomszédja a besenyők és a fehér húnok (az Ural és az Aral között laktak!).....hegyeiben griffek fészkelnek és vadászsólyom madarak költenek, amelyeket magyarul kerecsennek mondanak. Meótisz tartománya Perzsiával határos s egy igen keskeny gázlón kívül mindenfelől tenger övezi."

Kézainak Justinus és Jordanes is forrása volt. Regino sok nagy tóról tett említést. Mik a hasonlóságok a szkíta és a magyar múlt emlékei, hagyományai között?

A kard kultusza: vö. Atilla-kardja! A földbe szúrt kard és a meztelen kardra esküvés. A temetkezési szokások - lósírok. Lószerszámzat, nyereg, zabla. A visszacsapó reflexíj!

Az ábrázolóművészet - állatábrázolások - avar és magyar anyagokban. A griff kultusza, amely egyértelműen a Napisten-kultusza! Az ősök szellemének a kultusza (lélekhit).

Megegyező a vérszerződés! (Lukiánosz, Toxarisz vagy a barátság c. művében beszéli el ezt)

Az ellenség fejének levágása a csatában és annak bemutatása a királynak vagy a fejedelemnek ősi szkíta örökség nálunk.

A magyar nyelv: ősnyelv s nem háromezer éve létezik! Arany János szerint a magyar önálló anyanyelv. "Anyanyelv az, amely kimutathatólag nem származott más nyelvekből."

Szkíthia kétségtelenül egy bűvös zsák, amelyből sok minden kivehető. Lehetséges, hogy álomvilágbeli a magyar őshaza s így az évszázados kellemes merengések színhelye.

Petőfi Sándor így vallott:

Mert nem Ádám-Éva óta miénk e föld
Messze Ázsiában lakozánk azelőtt,
Kaszpi tengeren túl Aral-tó környékén,
Irtóztató távol van az a hely innét.

Veigelsberg Hugó (Ignótus) azt írta, hogy a magyarnak van ugyan helye a világban, de nyomot nem hagy benne. Hasonló érzülettel szólnak e kérdésről a jelenlegi mérvadók, mint például Domokos Péter, aki kijelentette a Szkítiában tömöríthető keleti vonzalom rendkívüli módon felerősödött és agresszívvá vált, túllépve az elfogadhatóság, a maximális tolerancia küszöbét.


Altáji múmiák

A paziryki és a bereli szkíta-húri-kori temető. Kr. sz. előtti V- II, század

Az altáji hercegnő

Az Altájban, a Nagy Ulagan folyó medencéjében, Paziryk térségében, az Ukok-i platón 2200 m magasságban, ahol -a néphit szerint - kiáltani is szentségtörés, helyezkedett el a kőpakolásos kurgánokból álló Ak-Alaha-i temető. Az Ukok szó annyit jelent: Mindennek a vége!

A kutatásokat az Orosz 'tudományos Akadémia novoszibirszki Szibériai Tagozatának expedíciója végezte 1990-1995 között, Vjacseszláv Mologyin és Natalia Poloszmák vezetésével, folytatva Rugyenkóék sokkal korábbi munkáját.

Az első 1990-ben feltárt kurgán alatt egy férfi és egy nő váza volt, harci baltával, késsel, íjjal. A kurgánok átlag magassága 3m volt. 1993-ban találtak rá arra megbolygatott halomra, amely a szenzációt hozta!

Ez a szétdúlt kurgán már csak 57 cm magas volt, az átmérője 18 m. A kurgán alatt került elő egy gerendavázas sírkamra tetején, egy keskeny fakoporsóba temetett, kőlapokkal lefedett sír és mellette három ló teteme. A kurgánt természetesen a sírrablók is megtalálták és ezt a sírt ki is fosztották, ám -a jelek szerint azt hitték, csak egy temetkezés van a kurgán alatt. Ez a félreértés mentette meg az un. hercegnői sírt. Ez a felső temetkezés valamivel későbbi volt (Karakobino-i türk /?/ harcos). Ezek, a Kr.sz. előtti III. század után, a szkíta pazirykiek ellen fordultak és (állítólag?) feldúlták a korábbi uraik sírjait. Később, ezt a harcos sírt rabolták ki ismeretlenek. Ezek a rablók azonban nem vették észre az alatta lévő sírkamrát!

A fenyőgerendákból épített sírkamra 3,3 X 2,3 m -es, a belső oldalon a gerendák simára voltak faragva. A sírkamra a 282 cm mély sírgödör alján, annak a szélén állt. Az egész sírkamrát, a 11, szorosan egymás mellé illesztett gerendából álló tetőzettől az aljáig jég töltötte ki. A sírkamra alján, a padozatot kavicsból és kőből képezték ki s erre egy fekete nemez-darabokból összevarrt ruhaalátétet helyeztek. A sírkamra déli falánál állt az egy fatörzsből kivájt koporsó (kaloda), amelynek a tetejében tövig bevert, kerek fejű réz szögek sorakoztak. Amint leolvasztották a koporsóról a jeget, előtűntek a szarvasfigurás bőr rátétes díszítések. A koporsó mellett állt egy edény, a padlón még két laposfenekű agyagkorsó, amelyeket azonban a jég széttört. Mellette volt egy lóhúsba döfött bronz kés, tehát fogyasztásra előkészítve, ám - úgy látszik nem az eltemetett hölgynek volt ez odakészítve, hanem az Égieknek.

A sírgödör északi részében, a gödör alján, találtak hat lótetemet, a lovak koponyáján lévő lyukak harci csákánytól erednek, így ölték meg őket. A fa sírkamra és a sírgödör széle közötti 65 cm széles térségbe voltak zsúfolva, belenyomorítva a lovak, mégpedig két szintben. A lovak szőre is megmaradt, sőt a szépen befont lófarkak is, valamint a fa lószerszámok és a nemez nyeregtakarók.

A hölgy vastag, kettős nemezrétegen feküdt, a feje alatt egy hengeres nemezpárna volt. A hölgy alvó pózban, a jobb oldalán feküdt, lábai térdben enyhén behajlítva, karjai a hasán keresztbe téve. Testét növénymintás aranylemez-applikációkkal díszített szőrmével takarták be.

A hölgy öltözete kiváló állapotban maradt meg. Sárgás színű bő selyemingének ujjai a csuklóig értek, vörös zsinórral voltak díszítve, a kézfejnél kiszélesedő ruhaujj szélén vörös paszomány díszlik. Az ingen is arany flitterek voltak. A hosszú, fehér és vörös színű selyem szoknyát, selyem fonalakból összevarrt vastag vörös öv tartotta. Hosszú fehér nemez harisnyájának felső szélén piros nemez rátétes csík húzódik, A fején bonyolult szerkezetű fejdísz, amelyet saját hajból, lószőrből, nemezből, selyemből és favázból raktak össze. Ennek, a hajviseletet megőrző, nehéz parókának a magassága 61 cm! A fa vázra nemezt feszítettek, erre fekete vásznat húztak, amelyre 15 darab fából esztergályozott, aranyozott madárfigurát varrtak fel. A madárkáknak a lába, a farka és a szárnya bőrből készült. Elszenesedett gabonafélék magvainak héja is megmaradt. Ennek egy női fejdíszen különösen mély jelképi értelme van, hiszen a magvak a termékenység és az örök élet megtestesítői. Az is lehetséges, hogy a gabona magvak elégetése az isteneknek és a szellemeknek ajánlott, vérnélküli áldozat keretében történt. A parókát három arany fóliával fedett fa szerkezet tartotta. A paróka csúcsára erősítettek egy sajátságos, hosszú virágsziromra emlékeztető díszt (ez 61 cm). Elöl, mintegy kokárda, egy fából kifaragott szarvasfigurát tettek. A csúcsban összefogott hajfonatát vörös selyem tokba fűzték, a feje tetején egy gömbön álló fa szarvasfigurát helyeztek el, ezt bronztűvel erősítették a hajhoz. A fülében aranyhuzal gyűrűcskék, a nyakában nyolc, arany fóliával bevont faragott fa fekvő szárnyas párduc.

A bal medencénél, a szoknya felett feküdt egy fa keretbe foglalt, fogantyús, hátlapján szarvasábrázolásos, higannyal foncsorozott felületű tükör.

Az amulettek, bronz csüngők eredetileg nyilván fonálra voltak felfüggesztve.

Volt mellette illatszeres készlet, benne lószőr ecset, kék, zöld arcfesték-por, szem és szájceruza. A fejdísz mellett, egy-egy kő tálkában koriander magvak voltak. Ugyanúgy, mint a paziryki 2., 3. és 5. sírban. Illata az Isteneknek szóló áldozat jele volt, tehát nem azért tették a sírba, hogy a hullabűzt semlegesítse!

A hölgy testét kipreparálva bebalzsamozták. Noha a balzsamozási eljárások nem voltak tökéletesek, az állandó fagyasztás a testet kiváló állapotban őrizte meg, a fejet nem annyira. Az arcbőr csak a jobb halántékon és a felső állkapcson maradt meg. A nyakszirtnél a koponyán 4-5 cm 4-5 cm átmérőjű nyílás tátongott, amelyen át eltávolították az agyvelőt és utána száraz fűvel töltötték ki az agykoponyát. A belső szerveket is eltávolították. A mell has- és a medence- üregeket is gyökérfüvekkel s valamiféle földre emlékeztető anyaggal töltötték ki. A tetem preparálására tehát felhasználtak száraz füvet, a téli hegyi legelők növényi gyökereit, vékony juhszőrt és durva lószőrt. Mindezen anyagoknak jelképes jelentésük tartalmuk is van: a halhatatlanság, az örök élet szimbólumai. Nem használtak fel konzerváló és antiszeptikus anyagokat s így a test megőrzése nem vált lehetővé, csakis a térfogatát tudták megmenteni. A test felületét higany vegyülettel kenték be. Ami meggátolta test felbomlását. Egyébként higanyt és cinóbert régtől bányásztak az Altájban és Kelet-Kazahsztánban. A cinóbert fa- és bőr tárgyak festésére használták. Nagyon is lehetséges, hogy a pazirykiak is, akárcsak a kínaiak ismerték a cinóberből a higany kivonását. A kínaiak a halhatatlanság elixírjét készítették ebből.

A hölgy bebalzsamozott és preparált tetemét természetesen röntgennel átvilágították s az ízületeiben és a csigolyáiban semmiféle patológikus elváltozást nem fedeztek fel, ám a belső szervei hiányoztak, tehát más valami lehetett a halál oka, elvégre 25 éves múlt csak! Két foga hiányzott csak. A szemgödreiben téglaszínű, viaszra emlékeztető agyagtapaszok voltak. Valami hasonló anyag ma is ismert, parafin-alapú kenőanyag, amellyel a bőrt rövidebb időre (hetekre, hónapokra) tartósítani lehet.

A halott bőrének állapotából ítélve a halál beálltától az eltemetésig három hónapnál több idő nem telhetett el. A lovak gyomortartalmának elemzése alapján világos, hogy a temetés júniusban történt, az asszony vagy leány tehát márciusban vagy áprilisban halt meg. A rituális balzsamozás után, egy speciális ágyon felöltöztetett hölgyet, egy fűtetlen és zárt helyiségben őrizték. A halottakat csak tavasszal vagy ősszel temették el, télen az égi legelők zárva vannak. Valójában, ugyanúgy, mint Egyiptomban az Ozirisz és Ízisz kultuszban, a test rothadását azért gátolták meg, mert a feltámadás csakis így lehetséges!

Természetesen elvégezték az altáji hercegnő esetében is a DNS vizsgálatokat. A mintákat a szövetekből és a csontokból vették. A legközelebbi genetikai rokonság a mai szamojédekkel áll fenn. Ez csaknem érthetetlen. Oka lehet: a/ vagy ugyanaz az europid komponens, amely megvolt egykor a pazirykiaknál és a szamojédeknél is, vagy b/ a Nyugat-Szibériai alföldről északra vándorolt északi szelkupok vitték magukkal ezt a genetikai komponenset. Ezt követik az újgurok és a kazahok, bár a genetikai távolság az europidoktól és az un. finnugoroktól kisebb, mint a középázsiaiaktól. Kimutatható a közvetlen kapcsolat az okunyevi és a karaszuki népességgel. A kisázsiai befolyás is kimutatható, például a Sztárüj Szad-i temetőben. Viszont az andronovói kultúra rassztípusa nem meghatározó a szkíta-szaka népességben.

A paziryki hercegnő egyedül lett eltemetve, a föléje temetett és kirabolt harcos későbbi! Ez is arra utalhat, hogy hajadon, tehát érintetlen (szűz) volt még! De utal arra is, hogy a keleti társadalmakban a nők a férfiakkal egyenjogúak voltak! Ugyanezt későbbi szogd nyelvű írott források is igazolják.

Sem a viseletében, sem a fejdíszén, sem a melléje tett kellékekben semmi különleges, semmi extra nincs, ami a korábban feltárt hasonló korú temetkezésekben elő ne fordult volna. A sírban megtalált arany sem mutat előkelőségre, hiszen csak a fatárgyakat bevonó arany fóliák voltak a sírban. Mégis különleges, átlagon felüli személyiséggel van dolgunk, erre mutat a mély és nagy sírkamra, a különlegesen szép és válogatott hat ló, a bebalzsamozás, a koporsó díszítettsége. De különlegessége volt még a tetoválása is. Az 1948. évi pazyriki 5. kurgán férfiújának testén is volt tetoválás: a mellkasán, a karjain, a hátán, a lábszárán. A hölgynél mindkét karján, a vállától a csuklójáig. Sőt még néhány ujján is tetoválás volt. Szép fehér bőrére kék színnel tetoválták az ábrázolásokat: griff-csőrű szarvast, aganccsal, kőszáli kecskét, lejjebb hátra fordított fejű kost, csukott pofájú foltos párducot, hosszú farokkal. Ez alatt egy fantasztikus kígyó, hosszú farkú tigris, karmos mancsokkal, fekvő szarvas hátából kinövő griff-fej látható. A csuklónál szarvas fej, hatalmas aganccsal. Mindezek az ábrázolások ugyanolyan "szakrális szövegek", mint az írott sorok! Sok esetben a beavatási szertartások részei voltak a tetoválások. De az különös, hogy a paziryki hét múmia közül csak kettőnek a testén volt tetoválás, tehát nem velejárója volt a temetésnek. Sőt, Mologyin tetoválást talált egy közvitéz testén is, tehát nem csak az előkelőknek járt ki!

A bereli szkíta sírok

Kazah és francia közös expedíció kezdte a feltárásokat 1997-ben Nyugat-Altájban, a csodás erdőkkel (nyír, fenyő) fedett tájon, a Kempir, a Kajnár, a Karasoki hegyeknél, ahol a Buhtarma, az Akberel és a Bulanta folyók zubognak,1100 m magasságban. Ásatásvezető: Zajnolla Szamasev.

Először 1865-ben V. V. Radlov ásatta meg a bereli nagy kurgánt, amelyet azután 1959-ben Sz. Sz. Szorokin folytatott.

Ezen a fennsíkon 31 kurgán sorakozik lánc-szerűen s ezek eredetileg oly nagyok voltak, hogy bizonyosra vehető: a vezérek számára készített halotti "templomok" ezek.

A vezérek, a fejedelmek az Isten földi képviselői, az élők jólétének, boldogságának letéteményesei, ezért a testüket meg kell őrizni, a romlástól meg kell óvni. Ezért balzsamozták be a holttesteket és tisztában voltak azzal is, hogy itt, az örök hó és jég birodalmában, minden megfagy.

Az 1998-ban kutatni kezdett 11. számú kurgán átmérője több, mint 80 m, magassága 2,5 m. A köves kurgán köveit speciálisan termelték ki, megfelelő kőlapokból, görgetegkövekből és másféle kövekből. A kőpakolást nem töltötték ki aprószemcsés földdel, így mintegy természetes szabályzóként működött ez a lyukacsos kőréteg a fagyos évszakokban. A kurgán a közepe felé enyhén lejtett. Fáradságos munkával készült el egykor ez a kurgán. Sok ember vett részt az elkészítésében s ez jól szervezettségre mutat. Gigászi munkát fordítottak a temetkezésre, hiszen a köveket a szakadékos völgyekből, folyómedrektől kellett ide szállítani. A kurgánt függőlegesen felállított kőlapokkal vették körül, amelynek nemcsak gyakorlati rendeltetése volt, hanem magát a Koszmoszt szimbolizálta. Ugyanilyen szerkezetű volt a paziryki 5, számú, a tujektai és a basadóri kurgán is.

A kurgán 2,5 m vastag kőhalma alatt, a fenyőgerendákkal lefedett mély sírgödör déli felében állt a vastag fahasábokból összecsapolt sírkamra, amelyet vastag szilfa deszkákkal fedtek be és megfüstölt teafa-cserjékkel szórták be. A sírgödör északi felében volt a lovak kamrája, fülkéje, amelyben két rétegben feküdtek a lótetemek. A fagyhatár itt átlag 150 cm a földben, a hegyekben régen a fagyhatár 8-900 m magasságban volt, manapság viszont 1000-1100 m. magasságban van. A talajban 3-6 m mélységben nyáron is fagypont alatt van a hőmérséklet.

A gerenda-sírkamra 3,43 X 1,85 x 1,26 m volt. A dendrológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a felhasznált faanyag egy részét korábban készítették el s jóval a temetés előtt használták. A sírépítmény mennyezete felett szil és teafa ágai, cserjéi voltak elterítve két rétegben. A szil deszkalapok simán, csapolással voltak egymás mellé helyezve. Néhány helyen nemez vagy selyem maradvány volt a deszkákon, tehát eredetileg bevonták a deszkázatot. Ez alatt a cserje-réteg alatt a sírkamra mennyezete jött elő, amely vastag deszkából készült. Az oldalfalak minden oldalon 3-3 vastag deszkából készültek. A fa sírkamra észak-keleti oldalán volt a sírrablók aknájának nyoma. A sírkamra északkeleti sarkában állt két vörös színű füles agyag korsó.

A sírkamra déli oldalán, zöld kőlapokon és földből kialakított magaslaton állt a fenyőfatörzsből kivájt 61-78 cm széles és 273 cm hosszú koporsó (kaloda), amelyet gondosan megmunkáltak, meggyalultak és kezelték is, hogy a rothadástól, a korhadástól megóvják. Négy oldalán fogantyúk voltak, amelyek segítségével betették a sírkamrába. A fedlap négy sarkán aranyozott bronzból készített kiterjesztett szárnyú madár (turul?) díszlett, mintegy őrangyalokként.

A koporsóban egy 35-40 éves férfi feküdt, aki mellé, később, odatemették a valamivel idősebb feleségét is. Az elhunytak feje alatt fahasábból kifaragott párna volt. A férfi hajviselete két fonatból állt, de éltében szakálla és bajusza is volt. Drágakövekkel és arany díszekkel ékes bőr kaftánja nyomokban megmaradt. A férfit, előzetesen, mongoloid jellegűnek vélték s ez számunkra meglepő, ismerve a többi temetkezést! Elképzelhető tudatos mongolosítási kísérlet is.

A férfi koponyáján, a fejtetőn egy repedés volt, amely buzogánytól származhatott, amely ütést talán egy csatában kaphatott. Valószínűleg kísérletet tettek arra, hogy a vezérnek életében orvosi segítséget nyújtsanak. Ezt bizonyítják a sebből kiszedett csontszilánkok s a megalvadt vér nyomai, vagyis a trepanáció befejezetlen maradt. Ez a fejseb mindenesetre a férfiúi bátorságának bizonyítéka! Merészségének bizonyítéka még számos borda és csigolyatörése, amelyet különböző időben szerzett s amelyeket túlélt.

A test bebalzsamozásához speciális aromákat tartalmazó füveket használtak. Az elhunytakat díszes ruhákba öltöztették s csodás és cirkalmas, türkiz gyöngyökkel kivarrt, aranyfóliás díszítményekkel látták el. Mivel a rabláskor víz jutott a koporsóba, a vékony szövetek zöme megsemmisült,

A két szintben elhelyezett 13 lovat hegyes csákánnyal ütötték agyon, a lyukak a koponyákon jól látszanak. A lósírnál az első réteg téglalap és négyzet alakú szilfa deszkalapokból csapolással volt megalkotva. Az alsó szintben hét ló feküdt s vastagon elterített szilfa és teafa cserjével választották el egymástól a szinteket. A felső szintben lévő rőt (vörhenyes) paripák feje a felkelő Nap irányába volt fordítva, valamennyi ló a hasán feküdt, aláhajtott lábakkal. Mind fel volt szerszámozva. Megmaradt a lovak bőre, szőre, sörénye, farka, gyomortartalma, a teljes díszes lószerszámzat, a vászon lótakarók. A lovaknak vaskarikás, állatfigurákkal díszített oldalpálcás zabláik voltak, nyergük volt és piros lópokrócok fedték őket.

A 13 ló közül négy bőr maszkot viselt, amelyre természetes nagyságban, fából kifaragott hegyikecske szarvakat illesztettek, A faragásokat arany- illetve ónlemezzel vonták be, de csak a tömör arany illetve ezüst illúzióját akarták kelteni. Az egyik maszkon még fából kifaragott tigrisgriff is volt. Spirálisos szarva bőrből készült. A fából kifaragott lószerszám-díszek (oldalpálcák, csüngők, szíjelosztók) is ónnal és aranyfüstlemezzel voltak az elülső oldalukon bevonva. Hátoldalukon lévő nyílások segítségével erősítették rá a lószerszámzat szíjazatára. A lószerszámzat minden egyes lovon egy és ugyanazon díszítésű volt. Az ábrázolt állatok: szarvas, jávorszarvas, ragadozó madarak, hegyikecske, kőszáli kecske, párduc, mind az itteni altáji állatvilág képviselője. De fontos szerepet játszottak a fantasztikus, nem létező állatábrázolások is: a griffek. Az állatküzdelmi jelenetek: párduc támad szarvasra vagy hegyikecskére. Világosság - Sötétség - Jó és Rossz harca. Ugyanakkor az ábrázolt állatok, mintegy összekötő kapcsok, láncszemek a földi és az égi világ, a hófödte hegycsúcsok alatt fekvő égi legelők között. A tárgyak művészi színvonala egyértelműen mutatja a bereli szkíták magasfokú fémműves-, fafaragó, építőmesterségbeli, ötvös- és fazekas mesterségbeli tudását. A titokzatos és ridegen fenséges Altáj népeiről számos írott forrás megemlékezik.

A kincses kelet örököseinek honalapítása vagy barbár nomád hordák inváziója

Mi által tudomány a történelem? A tárgya vagy az alkalmazott módszere révén? Esetleg mindkettő által? A történettudománynak önálló ága-e az őstörténet-kutatás? Van-e rangsor a történeti források között? Helyes-e ez a sorrend: a legfontosabb a nyelv, azután az írott források, majd a tárgyi emlékek (régészet, embertan) s végül, de nem utolsó sorban a szellemi hagyományok egésze (mondák, legendák, népköltészet, népzene, művészet, hitvilág) ? Kaphat-e kiemelt szerepet egy nép életében a múltismerete? Befolyásolja-e a jelenkori magatartásunkat a múlt avagy ma már senkit sem érdekel kik vagyunk és honnan jöttünk? A ma emberének egyáltalán van-e fogalma arról, hogy mi magyarok egészen más kultúrát és embertani jelleget képviselünk, mint a környezetünk? Az elmúlt fél évszázad ideje alatt voltak-e olyan könyvek, amelyekből megismerhettük múltunkat? Ámítanak-e bennünket a kinevezett hivatalos tudósok avagy tárgyilagosan mutatják be a régmúlt időket? Felfedezhető-e szándékos félrevezetés és hatalmi befolyásolás? A kérdések özöne vethető még fel, de vajon van-e válasz ezekre a kérdésekre?

A történelem a múlt lezárt folyamata, a megtörtént, az általunk már meg nem változtatható események, "történetek" sokasága, az egyszer élt emberek senki máséhoz nem hasonlítható élettörténeteinek halmaza. A múltnak, a történelemnek emlékei, nyomjelzői a szellemi és tárgyi emlékek. A legelső és talán a legfontosabb kérdés: egyáltalán megismerhető-e a múlt teljes egészében, hitelesen és valóságosan, avagy meg kell elégednünk azzal, hogy a történelmet tulajdonképpen álmainkból szőjük és vizsgálatát "álmaink logikája" (George Duby) irányítja? Nos, hát akkor a história tudományának nem a tények az alapjai? A történeti tényeket általában a kutatók alkotják meg a múlt nyomaiból, tehát a tények nagyon is szubjektív fogalmak. Az írott források sem tárgyilagosabbak, hiszen azok kevés kivételtől eltekintve, az emlékezet termékei, az emlékezet pedig egyáltalán nem tárgyilagos, és nem is hiánytalan. Először is hiányos, mert szakadatlan rostálja a feledékenység. Másodszor az emlékezet, régen is és ma különösen a hatalom szolgája szokott lenni, azaz erősen befolyásolt. Ha az írott források, mint szándékolt közlések nem "abszolút tények", akkor talán a régészeti emlékek az igaziak? Igen, ez elméletileg valóban így van, ám a régészeti tény is lehet igaz és hamis. A régészet ugyanis nem a magában álló tárgyak, objektumok vizsgálatát jelenti, hanem jelenségekét, amelyek bonyolult összefüggések láncolatát rejtik magukban. A régészet önálló tudományterület, mégpedig azért, mert önálló, saját kutatási módszert alakított ki. A régészeti kutatás alapeleme a lelet. A leletnek hat jellemzője van: 1/ a használati érték, azaz mi volt a tárgy, mire használták?, 2/ időrendi érték, mikor készült és mikor került a földbe? 3/ szellemi érték, jelkép-e a tárgy s ha igen, mit fejez ki?, 4/ társadalmi érték, rangjelző volt-e lelet?, 5/ etnikai érték, azaz kié volt a tárgy, milyen nyelvű és embertani típusú népességhez tartozhatott? és végül 6/ technikai érték, ki készítette a tárgyat és hogyan?

Földünk megmaradt régészeti emlékeit lényegében két nagy csoportra szokták osztani: a monumentális régészet emlékei és a tereprégészet emlékei. Lényegében a fő különbség abban van, hogy az un. monumentális régészet közvetlenül kapcsolódik az írásbeliséghez, míg a tereprégészet emlékei többnyire nélkülözik a közvetlenül kapcsolatba hozható írott forrásokat.

A tárgyi emlékek jellemző jegyei alapján egy-egy területen különböző csoportokat lehet létrehozni, amelyek persze, mesterséges képződmények, s ezeket régészeti kultúráknak nevezzük. A régészeti kultúrák ismertető jegyei: azonos tárgyformák, azonos díszítési módok, azonos vagy hasonló települési és temetkezési formák, azonos viselet, azonos táplálkozási szokások. Itt a fő kérdés az, vajon egy-egy régészeti kultúra azonos etnikumot jelent-e? Gustav Kossina óta él az a feltételezés, hogy az élesen körülhatárolható régészeti kultúrák mindig bizonyos népeket vagy néptörzseket fednek vagy jelölnek. Elgondolásának alapja a kultúra és az etnikum azonosítása volt, valamint az a feltevés, hogy a kultúra folyamatossága egyúttal etnikai folyamatosságot, továbbélést is jelent. Innen már csak egy lépés volt annak kimondása, hogy a tárgyak is etnikumok kifejezői, azaz etnikumjelzők. Mivel pedig a régészeti leletek döntő többsége nem hordoz magán írott szövegeket, azaz "néma", közel száz esztendeje a régészeti kultúrák azonosítását a nyelvtudomány és az embertan eredményei alapján kísérelték meg. Ez lett az alapja az un. finnugor régészetnek is, ahol a szerzők, (1) tulajdonképpen minden történeti alap nélkül, gazdag régészeti anyagot vonultattak fel, "az elképzelt színhelyek" (2) benépesítésére. K.H. Jakob Friesen és W. Wahle már 1928-ban fellépett a régészeti kultúra etnikummal való azonosítása ellen (3), a magyar régészetben azonban csak közel negyedévszázaddal később vetődtek fel hasonló gondolatok. (4) Egy etnikum, egy nép meghatározásához milyen ismérvek szükségesek? Először is az azonos nyelv, másodjára a vérrokonságon alapuló összetartozási tudat, harmadjára az azonos szellemi hagyaték (mondák, mesék, legendák, dalok, zene, szokások, művészet, hitvilág) és végül a meghatározó közös embertani jelleg.

Az elmúlt félévszázadban erősen elterjedt az a szemlélet, az a felfogás, hogy a sírok, a temetők a földi élet tükröződései, azaz a temetkezési mellékletek és a temetkezési szokások elsősorban a halottnak az életben elfoglalt és betöltött helyét és rangját mutatják. (5) Nálunk ez a módszer László Gyula professzor nevéhez kapcsolódik. (6) E módszer igen jelentős előrelépés volt, mégis sok buktatóval járt. Az első kérdés mindjárt az, mit nevezünk gazdag sírnak? Feltételezhetjük-e, hogy mindig minden benne van a sírban? S ami benne van, miért van benne? Azért, mert a szokás előírta, azért mert jelképes értelme fontos volt a hozzátartozóknak, azért mert a sírba tett tárgy hasznos lehet a túlvilágon a halottnak, azért mert egy-egy szokatlan vagy rendkívüli tárgyat a hozzátartozók szeretete parancsolt a koporsóba? R. Wenskus (7) eléggé újszerűen határozta meg a nemesség szerepét és ismérveit, majd ennek alapján H. Steuer kigondolta, (8) hogy attól az időtől kezdve nincsenek "gazdag sírok", hogy a nemesség örökletessé vált, mivel már nem volt szükség sírpompára. Egyes magyar régész kollégák - ennek nyomán - ilyesmivel szeretnék magyarázatát adni annak, hogy az un. gazdag honfoglaláskora sírok "hirtelen" eltűnnek a X. század derekán. (9) Mások a kereszténység elterjedésével magyarázzák a XI. század utáni leletszegénységet. Vannak persze olyanok is, akik a rendkívül kisszámú un. gazdag honfoglaláskori emlékanyag alapján arra gondolnak, hagy a magyarok nagyon kevesen voltak, számuk nemigen haladhatta meg a 60-100 ezret. (10) Ám itt is felmerül a kérdés: mitől pogány egy temetkezés? És mitől keresztény? És milyen keresztény? Manicheus, nesztorianus, zsidó-keresztény? Maguktól a mellékletektől biztosan nem lehet pogány, hiszen a király- és püspök - sírokban is gazdag mellékleteket találunk. (11) Vagy talán attól volna "primitív pogány és barbár" egy temetkezés, mert a halott mellett állatáldozat (ló, tehén, juh, kutya, kecske) maradványai vannak? Az állatáldozatok sírba helyezése azonban egyáltalán nem az un. nomád népek jellemzője! Abból mégsem szabadna kiindulni, hogy például a judeokereszténység valóban tiltja az ilyesmit, hiszen például a ló (s kivált a fehér ló) áldozata általános volt az ind brahmanizmusban, majd a buddhizmusban, de lovat áldoztak a párthusok is nagyszerű és hatalmas Napisten-templomaikban, így például Hatrában. Ugyanakkor a termékenység istennője mind a párthusoknál, mind a kusánoknál (Halcsaján) a Boldogasszony volt. (12) Legyen szabad itt példaként megemlítenem a híres afganisztáni Tillia Tepé-bee feltárt kusán király- illetve hercegi sírokat. Tillia Tepe néhány tíz km-nyíre esik a világhírű Oxus-kincs lelőhelyétől. Egy 20 ha területű város (Emsitepe) elhagyott templomának falai között tártak fel 1971-1979 között hét temetkezést a Kr.sz. előtti I. és az utáni I. századból. A kusán birodalom uralkodói hatalmas várakat, palotákat, öntöző rendszereket építtettek, pénzt verettek, saját írásuk volt (arameus alapú és görög betűs), a Nap-Istent imádták, de teret hódított a buddhizmus és a zoroasztrizmus is. És mégis: a sírokban rengeteg a melléklet, a 4. sír hun lókoponyás, lólábszárcsontos (részleges) lótemetkezés, a női sírokban királyi mellékletek. (12) Egy másik példa Kazáriából, az un. dagesztáni periódusból. Csir Jurt-ban un. pogány mellékletes, VI. századi kurgánok között két ugyancsak VI. századi, tehát egykorú, keresztény templomot tártak fel. (14) Az egyik kettős kereszt alaprajzú volt, az oltárasztalnál hatalmas máltai kőkereszt hevert, ugyanakkor mellette állatcsontok, mint az áldozati szertartások maradványai. A kurgánok alá temetkezők un. pogány mellékletűek és pogány rítusúak voltak, ám ugyanakkor életükben ezek az emberek hatalmas erődöket hoztak létre, tehát egyáltalán nem nomád hordák voltak. (15)

Természetesen igen erősen befolyásolja a kutatókat az is, hogy egy-egy nép esetében honnan kell magyarázni a jelenségeket? A magyarság esetében például kizárólag a finnugor rokonság köréből vehető a párhuzam, arra sem ügyelve, hogy IX-X. századi jelenségeket "magyarázunk", általában, XIX-XX. századi párhuzamokkal. (16) Hatalmas gátjai a kutatásnak a kiirthatatlan közhelyek, ezek között is elsősorban a következők: a primitívség dogmája, a földrajzi övezet elmélete, a nyelvcsaládok sérthetetlen szent dogmája, a népvándorlások ősrégi tévtana, a kocsikon kóborló nomád népek teóriája és az un, menekülés-elmélet. Ezek közül most csak az un. népvándorlások elméletéről szólok röviden, amely szerint a nagyállattartó nomád népek, miután - úgymond - kimerültek a legelőik, tovább vándoroltak, ám mindig csak keletről nyugat felé, sohasem fordítva, és - csodák csodája - mindig a keletiek voltak az erősebbek és kivétel nélkül a keletiek verték meg a nyugatabbra lakókat. Hiába hívta fel a figyelmünket húsz esztendővel ezelőtt a kitűnő kutató, Ecsedy Ildikó arra, fogy a legelők "kimerülése" és a "rablóhadjáratok" emlegetése milyen ósdi közhely, (17) valamint Vajda László (18) is hiába vonultatott fel számos érvet a népvándorlás-teória ellen, nem tágítunk és kitartunk megkövült közhelyeink mellett.

Sőt! A közhelyes feltevésekre újabb feltevés-tömeget építünk. Mivel a "fergeteges népvándorlás" feltételezett útvonala mentén nem találhatók un. magyar leletek, megszületett az újabb "felfedezés" a honfoglaló magyarság anyagi és szellemi kultúrája a Kárpát-medencében alakult ki, mégpedig azért, hogy "alkalmazkodjunk" Nyugat-Európához. (19) Ezt a meglehetősen képtelen feltételezést még Róna-

Tas András (20) is elutasítja, pedig ő a "hivatalos mérvadó vonulat" egyik jeles személyisége. (21)

--2. rész --