Tarihi Üngürüsz 2. rész


Üngürüsz igék üzenete az emelkedő nemzethez egy új kor hajnalán

De Bejla királynak Gejza és Ladiszlaus nevű két fia maradt. Közben ezek is hevesen vágyódtak a királyság elnyerése után. Ezek élénken figyelték Szalamon minden mozdulatát és titkos cselekedetét a császár környezetében, és megtudták, hogy seregével elindult, tudták, hogy mi a véleménye és nézete róluk, s számukra ebből semmi jó nem származhatott.

Abban az időben azonban volt egy nővérük, aki a cseh királynak volt a felesége. Végül is összegyűjtötték Bejla királynak minden kincsét-vagyonát, felmálházták, és néhány ezer emberrel Lehország irányába vették útjukat. Sehol sem időztek, sem nem pihentek, éjjel-nappal haladva egy nap a leh uralkodó kapujához ének, lába elé borultak, arcukat a földre hajtották, és előadták helyzetüket. A leh uralkodó így szólt hozzájuk: "Nos, várjunk néhány napot, s meglátjuk, mit mutatnak korszakunk és időnk napjai!" Szívélyesen fogadta őket, és a leh tartományban helyet jelölt ki nekik. Ők aztán a leh uralkodó védelme alatt jól töltötték életüket, evésben, ivásban, szórakozásban, mulatásban nem volt hiányuk. De állandóan kínozta őket a vágy és óhajtás a királyság elnyerése iránt.

Egy idő múlva a leh királynak nővérüktől fia született. A királlyal együtt egy ideig nagy őrömmel és vidáman a szórakozásnak és mulatozásnak szentelték magukat. Egy nap Így szóltak a királyhoz: "Hatalmas király! Rajtatok kívül más támaszunk és menedékhelyünk nincs. Tőled magas kegyet és óvó szeretetet remélünk. Atyánk helyét add nekünk vissza, hogy életed folyamán barátaink örvendezők, ellenségeink siránkozók legyenek!" Esdekelve kívánták ezt a királytól. "Bárcsak úgy lenne!" - válaszolt a király.

A krónikások és hírmondók úgy beszélik [tovább], hogy Szalamon egy nap megérkezett

Üngürüsz trónjához, s azt üresen találva azonnal a trónra ült, fejére tette a királyi koronát, és uralkodni (kezdett] Üngürüsz országában. Közben éberen figyelt Valadiszlaus felé. Tudomást szerzett annak minden cselekedetéről, dolgáról. Gejza és Valadiszlaus pedig igyekeztek az ország megszerzésére, s végül a leh királytól kértek segítséget. Ez oknál fogva a király segítséget nyújtott, és sereget gyűjtött nekik. Onnan aztán felkerekedtek, és a sereggel elindultak Erdel tartományába.

Eközben azonban Szalamon királynak, amikor tudomást szerzett arról, hogy sereget vontak össze és elindultak Erdel irányába, kétségei merültek fel, és így szólt "Mivel ezek a leh királyhoz pártoltak, végül is ebből valami baj származik. Ez ellen most az az orvosság, ha fáradságot nem kímélve barátságot színlelünk, hogy [tervük] ne sikerüljön, és ne húzzanak belőle hasznot. Ez megéri a fáradságot."

Azonnal levelet irt, lepecsételte, és elküldte a két testvérnek. Amikor a levél hozzájuk érkezett, feltörték a pecsétet, megnézték a tartalmát, mely így szólt: "Mostanában sereget vontatok össze, és elindultatok Erdelbe. Mi ezzel a célotok? Hisz ti az én igazi testvéreim vagytok, véretek ugyanabból a vérből, testetek ugyanabból a testből van, amint az enyém. Kegyeskedjetek elűzni közülünk az ellenségeskedést, és gyertek az én trónusomhoz. A királyságon kívül bármit kívántok, teljesítjük."

Amikor a király levelét elolvasták és megtudták szándékát, habozás nélkül elfogadták és helyeselték. De mivel közben Erdel tartománya közelében telepedtek meg, és rendbe kellett hozni birtokaikat, csak egy idő múlva szedelődzködtek össze és indultak el a királyhoz.

Egy nap megérkeztek a (király] kapujához, s találkoztak egymással. Egymás hogyléte felől kérdezősködtek, és hatalmas lakomát csaptak, s örök barátságot fogadtak. Azután a király ajándékokkal halmozta el őket, Gejzát kinevezte Erdel tartománya bánjává, Valadiszlausnak is egy bánságot adott. [Ezzel] szívüket felvidámította és megörvendeztette. Ilyen körülmények között hosszú ideig biztonságban és kellemesen töltötték életüket.

De Szalamon király idejében maga a király és az üngürüsz bégek valahogy rossz viszonyba kerültek Kosztantin császárral, s elhidegültek egymástól. Erdel tartományának a bánja, Gejza azonban Kosztantin császárral barátságban volt s mivel nagy szimpátiával és barátsággal viselkedtek egymás iránt, követeik állandóan jöttek- mentek.

Abban az időben Szalamon királynak a bolgár uralkodó fiai közül volt egy vezíre, akit Rodannak hívtak. Ez roppant álnok, kétszínű, kegyetlen és gonosz személy volt. Ez hírét vette, hogy Gejza és Kosztantin császár között barátság áll fenn. Emiatt gyűlölte őket, és mindig azon járt az esze, hogy a királlyal meggyilkoltatja Gejzát azután Erdel tartományának bánságát magának kéri. Végül is egyszer a királyhoz ment, és így szólt: "Hatalmas király! Tudd meg, hogy Gejza Lehország és Rosztantin fejedelmeivel szövetkezett, és az igazi szándéka és valódi elhatározása.az, hogy [téged] eltegyen (az útból]."

[Ezzel] a valótlan állítással a királyt megtévesztette. A királynak kétsége támadt, és így szólt: "Hogyan lehetne védekezni ez ellen a baj ellen?" "Hatalmas király !" Válaszolt a vezír. "A helyes eljárás az lesz, ha most, amíg [Gejza] semmit sem gyanít, hadsereggel ellene indulsz, kézre keríted őt, hogy gonoszságától megmeneküljünk."

A király pedig kiadta a parancsot, hogy gyűljön össze a sereg. Aztán Radvan vezír, leveleket küldött szét az országba. Volt Erdel tartományában néhány bég és főúr, akik hozzá húztak azoknak is titokban leveleket küldött, és tudomásukra adta a történteket. Ezektől aztán a hír, hogy valóban igaz, Gejza fülébe jutott. Mivel testvérének Ladiszlausnak [a bánsága alatt álló] terület a cseh tartományokkal volt határos, melynek fejedelmeivel jó barátságban volt, ezért Gejza is levelet küldött testvérének. "A mostani helyzetben - írta -a királynak az a szándéka, hogy éket verjen közénk. Szolgáljon tudomásodra, hogy már gyűjti a seregét. Elérkezett tehát a testvéri [segítség] ideje. Légy szíves és menj gyorsan Csehország fejedelmeihez és kérj tőlük segítséget. Azután menj Lehországba és mondd el nekik helyzetünket. Te pedig annyi sereget gyűjts, amennyit csak tudsz. Ami velem történt az, veled is megesik, ezt valahogy el ne felejtsd."

Amikor a levél Valadiszlaushoz érkezett egy pillanatot sem késlelkedett, a cseh fejedelemhez ment, könyörgött neki, és segítséget kért. Azok pedig sok ezer lovast, gyalogos puskásokból és íjas vértesekből álló sereget adtak neki. Ezen felül saját csapatait is összeszedte.

Közben Gejza leh királyának is könyörgő levelet küldött, és részletesen tudomására adta a kialakult helyzetet. Leh királya is azonnal parancsot adott, hogy gyűljön össze a leh hadsereg. [Valadiszlaus] csakhamar hatalmas sereget gyűjtött össze.

A krónikás úgy adja elő, hogy amikor Ladiszlaus a cseh tartományba érkezett, hogy segítséget kérjen, ez Radovan vezírnek a fülébe jutott. Azonnal a király elé ment, és így szólt: "Hatalmas király, tudd meg és légy éber, mert most Gejza testvére, Ladiszlaus a cseh fejedelmekhez ment segítséget kérni. Megszámlálhatatlan sereget gyűjtött össze, s maholnap találkozik Gejzával, aztán a veszély megnövekszik." Ezekkel a szavakkal a királyban kétséget ébresztett. "Mielőtt az a sereg [Gejzához] megérkezik, el kell indulnunk, és a Gejza dolgát be kell fejeznünk." Így sürgette a királyt. "Gyorsan készítsétek elő a hadi felszerelést és a sereget!" Adta ki a parancsot a király.

De most a mi elbeszélésünk Erdel tartományába, Gejza bánhoz érkezett. Ő pedig összetoborozta Erdel tartománya seregét, tanácsot tartott az erdeli főurakkal, és így szólt: "Vajon mi lehet az oka annak, hogy a király életünk ellen tőr? Micsoda dolog ez? Miféle hibát követtetek el ti és mi, hogy ez méltó lenne az elítélésre? Mi ennek az oka?"

Tanácskozás közben a királyhoz húzó néhány bég így szólt "Hatalmas bán, tudd meg, hogy a királynak semmiféle rossz szándéka nincs. Ez nem igaz." De ezeknek a bégeknek az volt a szándéka, hogy Gejzát, anélkül hogy észrevenné, kiszolgáltassák a királynak. "Ez a sors rendelése - válaszolt Gejza -, de ha nekem sikerül megragadnom egy alkalmas napot, akkor olyan dolgot fogok neki elkövetni, hogy az egész világon meg fogják azt emlegetni."

Ezek után Gejza megértette a királyhoz húzó bégek azon szavaiból, hogy "a királynak nincs szándéka ellened törni, ez nem lehet igaz", hogy nekik van gonosz szándékuk, s ezért így szólt: "Aki engem akar, az jöjjön velem. Aki mást gondol, az maradjon meg magának!

[Ezek után Gejza] elindult onnan, és amikor a Tisza folyóhoz ért, a király irányába kémeket küldött. Közben ő maga figyelemmel kísérte testvérét, Ladiszlaust, és várakozott rá. [Ott] időzött [egy ideig], vajon mi a helyzet Lehországban. A leh király is töméntelen lovasból, gyalogos puskásokból és íjászokból álló sereget gyűjtött össze. Kinyitotta kincstárát, akinek nem volt harci eszköze, annak harci eszközt, fegyvert, lovat és ruhát adott.

Fentebb említettük, hogy Gejza nővérétől a leh uralkodónak egy fia született, akit Otonusznak hívtak. Őt nevezte ki a leh király fővezérnek, és rábízta a hatalmas leh sereget.

Közben a király töméntelen katonájával átkelt a Duna vizén, és elindult Erdel felé. Íme, ezek menetelnek.

Ezalatt Gejza kéme a király seregéhez érkezett, és látta, hogy a király végtelen seregével átkelt a Duna vizén és [tovább] halad.

A kém ekkor azonnal visszafordult, lova nyakába hajolva vágtatott Gejza elé, és értesítette őt a király minden mozdulatáról. Azután Gejza a Lehországban [időző] testvérének levelet írt, és futárral Ladiszlaushoz küldte. Amikor a futár megérkezett Ladiszlaushoz, megcsókolta a földet, színe elé járult, átadta a levelet, és szóval is előadta a történteket. Ladiszlaus bepillantott a levélbe, mely így szólt: "Te, aki testvérem, Vladiszlaus vagy, tudd meg, hogy most ezen a helyen várakozok rád. De a király megszámlálhatatlan sereggel vágtatva jön ellenem, és rövid időn belül ideér. Tudd meg, hogy az összecsapás elkerülhetetlen. Ha hű barátom vagy, rögtön siess segítségemre, [mert] hozzám hasonló testvért hol találsz. Ha nem jössz és nem csatlakozol hozzám, akkor tegyél le a rólam való reményről."

Amikor testvére ezt az értesítést elolvasta, azonnal nagy gyorsasággal sietett a leh uralkodóhoz, színe elé járult, lába elé borult, és Gejza segélykérését tudomására adta. A király azonnal parancsot adott, kinyittatta a kincstárát, fiának, Otonusznak, és Valadiszlausnak kiadták az engedélypalástokat. Azután az a hatalmas leh és cseh hadsereg lóra kapott és elindult. Gejza megsegítésére mentek, de eközben a király is éjjelt nappallá téve Gejza ellen menetelt.

Ezenközben Gejza szívében már megadta magát sorsának. Csekély és gyenge seregét buzdította, és figyelte, hogy testvérének [hadi] jelvényei vajon mikor tűnnek majd elő.

A király pedig közeledett. [Gejza] azonnal átkelt ott a Tisza folyón, s elindult szembe a királlyal. Néhány állomásnyi utat megtettek, amikor kora hajnalban szembekerültek egymással. Mihelyt Gejza katonái megpillantották a király töméntelen seregét, félelmükben elsápadtak, de nem akartak [gyáván] meghátrálni. Felsorakoztak a királlyal szemben, és megütköztek a királyi sereggel. A király [seregének] bal- és jobbszárnyát megtámadták és leverték.

Amikor a király ezt látta, haragra gyulladt, mérgesen Radovan vezérre nézett, és dühösen így szólt hozzá: "Hát még egy bánnal sem bírunk? Kis híja, hogy le nem gyűrt bennünket, és testünket a megsemmisülésbe taszította!"

Radvan méregbe jött, és néhány ezer emberrel Gejzára rontott. A két porral egyenlő sereg (79) összegomolyodva tusakodott. A lovak patkói alól a föld pora pamutgomolyagként szállt fel, és oly rettenetes csatározást és ordítozást csaptak, hogy azt leírni sem lehet.

Végezetül is a király serege kerekedett felül, Gejza seregének a szívéhez hatolt, zászlaikat letépték, csapatait széjjelverték. Amikor Gejza ezt látta, félelmében elmenekült, és Lehország irányában elvágtatott.

Ezenközben Ladiszlaus egy éjjel álmában testvérét, Gejzát látta, amint kinyújtotta kezét, Szalamon király fejéről levette a koronát, és a saját fejére tette. Amikor ezt az álmot látta, örömében álmából felriadt.

Közben Gejza, a vereség után, a leh tartomány felé vette útját, és amint ment, váratlanul egy helyen látta, hogy egy hatalmas sereg táborozik.

Annyi sátor díszítette a térséget, mint ahány csillag van az égen. "Vajon milyen sereg ez, barát vagy ellenség? Nézzük meg!" - mondta, és távolról embereket küldött ahhoz a sereghez.

Annak a töméntelen katonának a tulajdonosa a leh király fia, Otonusz, és az ő testvére, Ladiszlaus volt, s neki hozták ezt a nagy segítséget. Amikor [az előre küldött emberek] megtudták, hogy ezek barátok, azonnal hírt adtak Gejzának. Gejza azonnal megfordult, és a sereg irányába vette útját. Eközben [Gejza] seregéből az [előre küldött] csapatnyi katona odaért [a sereghez]. A földre borultak, majd Otonuszhoz és Vladiszlaushoz mentek, és így szóltak: "Íme, Üngürüsz országából egy sereg közeledik, de milyen különös, hogy ez a sereg nem hasonlít egy megvert sereghez." Mondták kétségeskedve. Közben azonban Gejza is odaért, és elmagyarázta nekik az átélt eseményeket. Helyzete miatt nagyon elszomorodtak és csodálkoztak. Gejzát vigasztalták. "Ne szomorkodj - így szólt Ladiszlaus. - Végül is bizonyára sikerül majd elnyerned a királyságot, mert álmomban láttam, hogy Szalamon király felé nyújtottad ki a kezedet, levetted a koronáját, és a saját fejedre tetted. Most tehát ne búsulj, végül is eléred célodat."

Egész éjjel bizalmasan társalogtak, és Gejza akkor megfogadta, hogy a király ellen mennek, és meg fognak a királlyal ütközni. És ha majd megjön a győzelem napja, akkor egy hatalmas várat és egy nagy székesegyházat fog építtetni. Így társalogtak bizalmasan azon az éjjelen.

Amikor elmúlt az éj és megérkezett a nappal, felkerekedtek onnan, átkeltek a Tisza folyón, s megindultak a király ellen.

A király Gejza veresége után roppant jókedvű lett. De közben hír érkezett, hogy Gejza segítséget kapott, visszafordult és a király ellen jön. Ez a hír nagyon megijesztette a királyt, és így szólt Radovan vezírhez "Gondoskodj és tedd meg a [szükséges] intézkedést !" "Hatalmas király" - válaszolt a vezír. - Most ő megmenekült a karmainkból. Azonnal ellene kell fordulnunk, mert ha megállunk, akkor nincs lehetőség a [győzelmes] csatára. Először szerezzünk híreket !"

Gyorsan kémeket választottak, és elküldték őket. A kémek aztán elmentek, a leh seregről értesüléseket szereztek, kipuhatolták helyzetüket, s amikor megtudták, hogy a leh király fia, Otonusz is ott van, nagyon elcsüggedtek.

Eközben Gejza [a leh sereggel] nagy távolságot tett meg, és a királyhoz közeli helyre érkezett. A király csatasorba állította és felsorakoztatta seregét s készenlétben figyelte az ellenséget. Látta, hogy a király fia, Otonusz vasból [készült] várhoz hasonló csapataival körülvéve, melyek tetőtől talpig acélból voltak öltözve, jobb oldalán Gejza, bal oldalán pedig Ladiszlaus, rendben felsorakoztak a harcmezőn, hogy harcba bocsátkozzanak. l.

Fegyvereiket csörtetve égig felhatoló zajt csaptak Mikor a király ezt a csodálni való felsorakozást és ezt a bámulatos sereget látta, mellyel meg kell ütköznie, lelkét elfogta a félelem, és egész testében reszketett. Az igyekezet hurkába és az aggodalom béklyójába keveredett. Ekkor azonban ez a két sereg megütközött. Elkezdődött a csat, fejeket vágtak le, és vért fröcsköltek széjjel. Ladiszlaus seregében voltak a cseh csapatok, melyek többnyire puskásokból és gyalogosokból álltak leh király fiának, Otonusznak a leh katonái Gejza erdeli serege lovasokból állott.

Mikor a két sereg a csatamezőn harcba bocsátkozott, Radovan vezír így szólt a királyhoz: "Hatalmas király, azonnal mennünk kell" Mikor ezt mondta, a király Gejza és Ladiszlaus csapatait szemlélve megértette, hogy hamis tanáccsal őt félrevezette. Csapatával egyszerre felkerekedett, hogy Ladiszlaus seregére rácsapjon. Mihelyt megindult és alighogy rácsapott Ladiszlaus seregére, azonnal megfordult és Gejza ellen támadt. Ekkor azonban Radován is támadásba lendült, és a két sereg összekeveredve verekedett. Egymás után váltakozva f olytak a heves támadások, és oly szörnyű volt a csata, hogy a föld is nyögött és a mellek döngtek. Mindkét oldalon nagy volt a veszteség túlságos volt a jajgatás és ordítozás. A harc folyamán a vezír Radovanra rontott, késedelem nélkül leterítette, és vérét a fekete földre folyatta.

Amikor a két sereg összekeveredve kaszabolta egymást, a leh uralkodó fia, Otonusz sem tétlenkedett, ő is egy sor katonájával támadásba lendült és oly mértékben csatáztak, hogy a világ a megsemmisülés felé sodródott. Ekkor a király csatasorait teljesen szétverték, sok kiváló bégjét és hősies vezérét kardélre hányták. A harc addig tartott, míg a nap az égen le nem hanyatlott

A király az [egész] csatát végignézte, látta, hogy a csatatér a vereség képét mutatja. Amikor ezt látta, reszketni kezdett, a lélegzete is elfulladt szó is a nyelvén [- torkán] akadt, a feje is forgott, mint ez a világ, szemére pedig az éj sötétje szállott.

Mielőtt azonban erre a hadjáratra elindult feleségét Pozson várába küldte. Ebben a csatában pedig a király teljes vereséget szenvedett. Mikor [emberei őt] ebben az állapotban látták, rögtön elővezettek egy paripát, felültették a nyeregbe és azonnal elmenekült Pozson vára felé.

A király seregének legnagyobb részét lekaszabolták. Néhányan sebesülve elmenekültek. Mivelhogy a király elmenekült, összes kincsei, fejedelmi sátra és mindene [az ellenségnek] esett zsákmányául.

Ezután Gejza azt szerette volna tudni, hogy a bégek közül kik mentek el, s a király bégjei közül kik estek el. Az elesett katonák közé ment. Mikor erre az elszomorító szemlére indult, látta, hogy a király seregéből számtalan kiválóság esett el. Amint továbbment, egy helyen megpillantotta a cseh sereg fővezérének a holttestét az elesettek között, aki neki segítségére jött, és akit Szevenbutolognak hívtak. Amikor az elesett [fővezért] látta, nagyon elszomorodott, de tovább folytatta útját. Volt egy nagyon kedvelt és tiszteletre méltó bizalmi embere, amikor azt is megpillantotta az elesettek sorában, eszméletét vesztve lefordult a lováról. Szerfölött elszomorodott, és elfogta a bánat. Elkeseredve ment tovább, és egy helyen meglátta a király vezírjének a holttestét. A cselszövő és makacs Radovan is a bosszú áldozata lett, vérbe fojtva a megvetés porába volt lesújtva a feje. Amikor őt ebben az állapotban látta, eltöltötte az öröm, koronáját a fejére tette, és hálát adott az Istennek. Aztán így szólt: "A hatalomvágytól ösztönözve cselvetéssel foglalkoztál. Irigyelted az én báni méltóságomat, gonosz szándékkal ellenségeskedést szítottál közöttünk. Most ez a hatalomvágy és az irigységed ezt a szerencsétlenséget hozta a fejedre."

Amikor ellenségét megalázottan porba sújtott fejjel látta, teljesen megvigasztalódott. Aztán ott hagyta és tovább folytatta útját pihenőhelyéig.

Ott aztán megpihent, és nyugalomba helyezte magát másnap reggelig.

A csatatér másik oldalán hegyes vidék terült el. A hegyeken egy tapasztalt agg remete élt. Ez egy gyenge aggastyán volt, aki nagy hírt és nevezetességet szerzett magának. A neve Vács volt.

Végre amikor reggel lett, Gejza ennek a szentnek a tartózkodási helyére ment, bement hozzá, és tanácsát kérte. Onnan aztán visszatért, és Peste mellett átkelt a Dunán. Üngürüsz trónját üresnek és elhagyottnak találta, és ez nagy örömmel töltötte el.


ARRÓL SZÓL, HOGY ÜNGÜRÜSZ TRÓNJÁN GEJZA LETT A KIRÁLY

Az elbeszélő szavai szerint:

Amikor Gejza megjött és Üngürüsz trónjához érkezett, fejére tették az uralkodói koronát. Az említett ország királya lett, és uralkodni kezdett. De amikor (Szalamon] király ellen harcolt, akkor megesküdött, hogy ha majd megjön a sikeres alkalom, a csata helyén egy várat és egy hatalmas templomot fog építeni.

Mivel a háborút (megnyerte), eljött ez az atkalom is. Mivel a hegyek közt élő híres Vács nevű szenttől is ilyen tanácsot kapott látogatása alkalmával, most elhatározta, hogy esküjét megvalósítja. Ezért azon a puszta hegyen egy nagy templomot és kolostort építtetett. Azután, esküje szerint, a csata színhelyén egy várat és benne egy hatalmas templomot építtetett. Peste városát pedig a templom részére alapítványul adományozta.

Miután Üngürüsz trónjára került és király lett, testvérét, Ladiszlauszt erdélyi bánná nevezte ki. De most történetünkkel megérkeztünk Szalamon királyhoz, aki csatavesztetten Pozson várába menekült, s eltelve keserűséggel ott-tartózkodott. Azután egy nap a következő levelet írta a császárnak: "Hatalmas császár! Tudomásod van arról, hogy milyen szerencsétlenség és baj szakadt, a fejemre. Most tehát a hatalmas császártól a kérésünk a következő: szíveskedjél nekünk segítséget nyújtani és engem támogatni."

Így könyörgött. Mivel ez a könyörgés őszintének látszott, a császár összehívta a dívánt, és a bégekkel tanácskozó tárgyalást kezdett. De némelyik bég nem mutatott beleegyezést, mások pedig így szóltak: "Hatalmas császár! Szalamon királynak segítettél, a trónra ültetted, ez a sérelem, ami őt érte, úgy tűnik fel, hogy magát a hatalmas császárt érinti. A döntés [ebben az ügyben] a császáré!" - mondták.

Ez után a tanácskozás után azt a parancsot adta vezíresnek, hogy gyűjtsenek katonaságot, menjenek a király segítségére, és ültessék vissza trónjára.

Míg az előkészületek folytak, a császár környezetében volt egy Gejza királyhoz húzó egyén, aki ezekről a történtekről részletesen értesítette Gejza királyt.

A király pedig a császár vezíreinek a következő levelet küldte: "Szolgáljon tudomástokra, hogy én ezt az országot a kardommal szereztem. Most pedig az a hír terjedt el, hogy az ország [visszaszerzéséért] katonaságot gyűjtötök, hogy ellenem támadjatok, és az országot Szalamon királynak visszaadjátok. Az igazság azonban az, hogy Szalamon király egy országát vesztett egyén. Abban az esetben, ha ellenem jöttök, amíg ép egészségben leszek, és a szemem látni fog, olyan nincs, hogy saját magam jószántából [az országot] nektek adom. De ha mégis az összegyűjtött katonasággal ellenem jöttök, elhatároztam, hogy erőinket összemérjük. De szíveskedjetek [tudomásul venni], hogy egy országát vesztett személy miatt mennyi harcnak, csatának és pusztulásnak lesztek okozói. Igyekezzetek valamilyen módon lebeszélni a császárt. Cselekedetetek szerint részesültök majd ellenértékben." [Erre] esküt tett (a király].

Amikor a császár vezíres ezt az értesítést elolvasták, a király pártjára hajlottak, a császár színe elé járultak, és így szóltak: "Hatalmas császár! Leveleket küldtél a tartományok bégjeinek azzal a paranccsal, hogy gyűjtsenek katonaságot. Íme, a katonaság összegyűlt. A helyzet azonban az, hogy a király azt az országot kardjának csapásával szerezte. Az is szolgáljon tudomásodra, hogy Lehország királya az a pártján van, és segítséget nyújt neki. Aztán ha most ellene megyünk, az egész Üngürüsz tartományának seregeit összegyűjti, és a leh uralkodó is útra kél seregével. Az erdeli tartomány bánja pedig testvére neki, s biztos, hogy összevonja Dimiskár és Szebis seregeit is, és (ellenünk] hozza. Mi pedig megyünk, ők meg jönnek ellenünk, és harcolni fogunk egy olyan személyért, aki rangjavesztett és koronáját szélnek eresztette. Nem tudjuk, hogy a szerencse kinek fog kedvezni. Határozatunkban nem mutatkozik szerencse országunk számára. A parancs [azonban] a hatalmas császáré!" Így válaszoltak. Ekkor a császár is meggondolta, hogy ebből a dologból a végén nagy baj és óriási pusztulás lehet, aminek beláthatatlan vége lesz. Végül is megnyugodott, és lemondott a hadjáratról. "Legalább egy kevés katonaságot [testőrséget] adjunk neki, hogy kérése ne maradjon eredménytelen" - adta ki a parancsot néhány bégnek. De végül azok sem mutattak hajlandóságot Szalamon iránt, és így az egész hadi készülődés semmivé vált. Ezek után a király azt hitte, hogy a császár vezírei saját maguk határoztak így, megköszönte nekik, és örök barátok lettek. Miután a császárt hadjárat indításáról lebeszélték, Gejza a gondok tengerébe merült, vajon a végén Szalamon királlyal hogyan alakul a helyzet. "Mivel Szalamon király épségben van - így szólt egy nap -, nem vesztegeti az idejét, hanem állandóan lesi ellenünk az alkalmat. A mi sérelmünk is felejthetetlen, ezért erre a bajra az az orvosság, hogy gyerünk és rohanjuk meg Pozson várát, vegyük ostrom alá, ő magát kerítsük kézre, hogy rosszaságától és gonoszságától megszabaduljunk!" Azonnal katonaságot gyűjtött, s [elindult] a szárazföldön sereggel, a Dunán hajóhaddal, és egy nap hirtelenül körülzárta a várat, és az erődöt ostrom alá vette. Mindkét oldalról megszólaltak az ágyúk. Ekkor Szalamon király látta, hogy rosszra fordult a dolog, a képmutatás [gondolatával] kezdett foglalkozni, és a következő üzenetet küldte Gejzának "Egész életemben tudtam, hogy egy barátom sincs és hogy senki sem lesz hű társam. Ezért mostantól kezdve saját magam [elhatározásából] véglegesen lemondtam a hatalom utáni vágyról, és ezekről a tájakról levettem valóban a kezem.

Mit akartok még tőlem, mi a vádatok és kívánságtok ?" Miután ezt a választ küldte, esküvel megfogadták [Gejzával], hogy megsemmisítik a közöttük levő ellenségeskedést, és felépítik a barátság épületét. Azután az említett vártól felkerekedtek, és Szekszárd várába mentek. Ott Üngürüsz országát három részre osztották, egy részt Szalamonnak adtak, két részt pedig Gejzának. Azután eltávoztak onnan, Szalamon visszatért Pozson várába, Gejza király pedig bevonult székvárosába, ahol még három évig élt. Azután az idők királya lezárta szemét, eltávozott ebből a világból, és meghalt. Abban a templomban temették el, melyet Vács várának építésekor emeltetett.

Vers
Lehunyta a szemét a világ elől Gejza is,
Senkivel sem köt barátságot a világi elmúlás.
Mindenki, aki erre a világra jön, [egyszer] útra kel,
Akár alávaló, akár kiváló [ember] az, oh tiszteletre méltó [olvasó].


Ez Az ELBESZÉLÉS ARRÓL SZÓL, HOGY LADISZLAUSZ KIRÁLY LETT ÉS AZ Ő TÖRTÉNETÉRŐL.

A világtörténelem krónikásai és Ádám fiai kalandjainak mesteri elbeszélése és könyvei szerint úgy szól az elbeszélés, hogy amikor Gejza király eltávozott a világból, Üngürüsz országa király nélkül maradt. De abban az időben a királynak a testvére, Ladiszlaus Erdel tartományának bánja volt, s mivel a király meghalt, Üngürüsz bégjei és magas rangú emírjei együttesen Ladiszlauszhoz mentek felajánlották neki a királyságot, és meghívták a trónra. De Ladiszlaus azt mondta, hogy neki nincs szüksége a királyságra, nem mutatott határozott beleegyezést, és nem fogadta el a (meghívást). A tartomány bégjei és nagyjai azt mondták, hogy végül is emiatt az ország pusztulásnak indul és az ellenség gonoszsága le fogja taposni őket. (Ismét) összejöttek, közös akarattal Ladiszlausz színe elé járultak, és igyekeztek őt rábeszélni. Ladiszlausz látta, hogy nem fogadják el az ő véleményét, végül is elfogadta a királyi méltóságot, s királlyá választották. De a bégek azt kívánták, hogy meg legyen koronázva, mert addig nem egyeznek bele, hogy megkezdje az uralkodást.

Ugyanis a krónikás úgy beszéli el, hogy míg Szalamon király Pozson várában tartózkodott s ámbár kivetette a fejéből az uralkodás utáni vágyat állandóan azon töprengett, és mindig kereste az alkalmat, hogyan távolíthatná el Ladiszlausz királyt. Ladiszlaus kényszerű barátságban volt vele és amikor Üngürüsz trónjára lépett, Szalamonnak sok kincset és nagy vagyont ajándékozott. De Szalamonnak állandóan cselszövésen (járt az esze) és viszály felkeltésére törekedett. Végül is ennek a híre egy nap Ladiszlaus király fülébe jutott.

Ladiszlaus nem vette komolyan a dolgot és így szólt "Azzal, hogy ellenem tör, a maga élete ellen tör és remélem, hogy maga esik majd bele abba a verembe, melyet [nekem] ásott."

Szalamon azonban napról napra tovább folytatta a fondorkodást. Emiatt Ladiszlaus egy nap megragadta az alkalmat, elfogatta, Visegrád várába záratta, de egy idő múlva mégis szabadon engedte.

[Szalamon] látta, hogy a világi szerencse elfordult tőle, senkitől sem várhat segítséget, és senki sincs, akiben megbízhat. Ekkor elfogta a keserűség, és mardosta a bánat, mely tűzként égett elméjében. Eszébe jutott a sok átélt esemény számtalan kalandja. Látta, hogy mennyi szorongattatás között élte életét, hogy csak a szenvedés társult hozzá, a szerencse pedig elkerülte. Ekkor a világ boldogságát elméjéből elűzte, és az uralkodás utáni vágyat kebléből kitépte, a rosszakaratot szívéből kiutasította, a teljes lemondást, darócot és a szegénységet választotta.(80) Nagy fájdalmában saját hazáját elhagyta, idegen vidékre költözött és az elválás tengerébe vetette magát. Végül is (------------) tartományába való utazás közben elérte a végzet, és a Pola nevű várban temették el.

Vers:

Őt is láthatatlanná tette a világ. [Még akkor is, ha] az Igazság sahi rangra emelte életedet, ez a világ olyan ház, melynek két kapuja van, senki sem maradhat ebben a házban örökké.

A krónikások tovább így beszélik: Ezenközben Ladiszlaus Üngürüsz trónjára lépett, de nem engedte, hogy véglegesen megkoronázzák. Ezekben az időkben hozzája tartozott Csehország, melyet ő foglalt el. Valójában ez [az ország] a leh királyhoz tartozott felesége révén, aki neki nővére volt. De valami oknál fogva Valadiszlaus nem volt jó viszonyban a cseh főurakkal, végül is a király elhatározta a hadjáratot a cseh főurak ellen. Összevonta hadait, mire a cseh főurak megrémültek, de egyikük sem mert vele szembeszállni. Ekkor a király behatolt Csehországba, s mivel senki sem állt ellen, nem került harcra a sor. Azután annak az országnak a főuraitól erővel elvette kincseiket, majd visszatért saját székhelyére. A cseh zsarnokok kincseiből egy Várad nevű híres helyen egy nagyszerű várat építtetett, melyben egy hatalmas székesegyházat is alapított.

Ladiszlaus király hősiességének a híre az egész országban elterjedt, és nagy nevet szerzett magának.

Abban az időben Firandzsija, Ingilija és Bertanija fejedelmeitől baráti követség érkezett hozzá, s felajánlották neki barátságukat és szeretetüket. Valadiszlaus király ezután még egyfolytában tizenkilenc évig uralkodott. Végül is Iszá prófétának ezerkilencvennyolcadik évében eltávozott a világból, és az általa építtetett váradi székesegyházban temették el, nevének és cselekedeteinek dicsőségére.


KOLOMANUSZ KIRÁLYRÓL SZÓL

Vers:

Az idő annak a helyét kijelölte a földben
Megtépázván nyakát és karjait.

Próza: A krónikások úgy beszélik, hogy Ladiszlaus királynak, miután visszatért a földbe, két fia maradt. Az egyiket Kolomanusznak, a másikat Almusznak hívták. A király még életében úgy végrendelkezett, hogy Almusz legyen az utódja, s őt tegyék meg Üngürüsz országának királyává. Ezt a végrendelkezést azonban [a főurak] nem fogadták el, és Kolomanuszt választották meg királynak, [és így Almusznak] nem volt sikere.

Mihelyt Kolomanusz trónra lépett, testvérét, Almuszt Erdel bánjává nevezte ki. Kolomanusznak is két fia volt, az egyiket Ladiszlausnak, a másikat Isztefánusnak hívtál;.

De amikor még erdeli bán volt, felépítette Dimiskárt, majd egy látogatásra [búcsújárásra] szánt székesegyházat építtetett benne. Dimiskárt várfalakkal és tornyokkal vette körül, és tökéletes erőddé alakította. Azután fellázadt testvére, Kolomanusz király ellen. Úgy tervezte, hogy meghívja Dimiskár megszemlélésére, és a benne épült székesegyház meglátogatására és megtekintésére. A látogatást arra akarta felhasználni, hogy ez alkalmat szolgáltat majd neki [a király] meggyilkolására. Amikor ennek a gyilkosságnak a tervét szőtte, a híre elérkezett Kolomanuszhoz, aki emiatt nagyon megharagudott Almuszra, és figyelemmel hallgatta [testvére] aljas cselszövésének és romlott gondolatának hírét.

Egy nap Almusz embert küldött a királyhoz, és meghívta őt. Miután a király tudott Almusz szándékáról, szíve mélyén bosszút forralt. A meghívás után a király felfegyverkezve elindult Dimiskárba. Abban az órában, amikor odaért, nem szalasztotta el az alkalmat, Almuszt és fiát, Bélát azonnal elfogatta, s mindkettejüket megvakíttatta. Azután életfogytiglani járadékot biztosított nekik, és elrendelte, hogy amíg élnek, Dimiskárban lakjanak.

Kolomanusz király pedig még huszonöt évig, hat hónapig és öt napig ült a királyi trónon. Amikor meghalt, Váradon temették el.

Vers:

Kolomanuszt a kor [szelleme] megsemmisítette,
Életének romba dőlt palotáját betakarta.
Ő maga elment, megmaradt utána a neve,
Senki sem veheti el a világi érdemét [?].

Próza: A hírmondók azonban úgy beszélik el [a történetet], hogy Kolomanusznak két fia maradt, az egyiket Ladiszlausnak, a másikat Isztefánusnak hívták. Mivel Kolomanusz eltávozott a világból,

Isztefanust ültették a trónra, fejére tették a hatalom koronáját, és elkezdett uralkodni.

De Isztefánus király bizonyos mértékben zsarnok és vérszomjas egyén volt. Zsarnoksága és vérszomja hírhedtté tették őt a világon.

De fentebb említették, hogy Kolomanusz király (Almusz fiát) Bejlát Dimiskárban megvakíttatta, aki Isztefán király idejében is ott lakott és élt.

Ő is megrémült Isztefán király kegyetlen zsarnokságától és vérszomjától, és kétség esett a szívébe. "Ez egy könyörtelen ember - így szól [magában] -, vakságomra való tekintettel sem fog nekem irgalmazni, aztán valami ürügy alatt meggyilkoltat."

Félelem fogta cl a szívét, és félelmében [még] a nevét is megváltoztatta, elhagyta az országot, és idegen (földre] menekült. Kosztantinijje vidékére ért, esdekelve borult Kosztantin uralkodói trónjához, és teljes egészében elbeszélte történetét. Kosztantin Almusz állapotáról tudomást szerzett, megbecsüléssel [fogadta], megsajnálta, Rúm országában egy helyet adományozott neki, és egy várat építtetett számára, melynek Kosztantinijje nevet adott. Ott élt Almusz jó ideig, aztán eltávozott a világból.

Vers: "Ő is útra kelt nagy sóvárgással,
Átadta a lelkét ezernyi bajával.
Öröktől fogva [így] szokott lenni a világon,
Minden tavasz végezetül őszre fordul.

Próza: De a hírmondó szavai arról értesítenek, hogy Valadiszlaus király, aki Almusznak atyja volt, életében Almuszra hagyományozta trónját, de nem nyerte el, mert testvérének, Kolomanusznak volt sikere [a trón elnyerésében]. Miután Isztefánusz király elől elmenekült és Rúm tartományában halt meg, eljöttek érte, és hazavitték holttestét. Mivel atyja ráhagyományozta a királyságot, királyhoz illő halotti szertartással temették el. Úgy, mint a többi királyokat, őt is Üsztüni Belgirád székesegyházában helyezték örök nyugalomba.

A regös elbeszélése [tovább] arról szól, hogy Isztefánusz királynak nem volt sem fia, sem lánya, de volt egy nővére, akit Szafijének hívtak. Annak volt egy fia, akinek Szaul volt a neve. Miután Isztefánusz király tizennyolc évig uralkodott, nagyon elaggott, és a végzet szabója életének ruháját darabokra tépte. Mivel elgyengült és életének végére ért, helyére nővérének fiát, Szault rendelte.

Rövid időn belül azonban ő is eltávozott a világból, és a sors az ő országának koronáját a szélnek eresztette.

Vers:
Ha valakit a világ forgása meg is örvendeztetett,
Utoljára mégis jajkiáltás lett a vége.

Próza: Fentebb meg van írva, hogy Isztefánusz király trónját testvérének fiára,

Szaulra hagyományozta, Kolomanusz király pedig Dimiskárban

Almuszt és Bejla fiát megvakíttatta. Bejlát azonban Üngürüsz bégjei Isztefán király gonoszságától megakarták védeni, mivelhogy vak volt. Ami azt az elbeszélést illeti, hogy Isztefán király trónját halála [előtt] nővérének fiára, Szaulra hagyományozta, de a végrendelkezését [a főurak] nem fogadták el, mert nem találták [Szault] alkalmasnak a királyi méltóságra. Végül is Bejlát ültették a trónra, és királlyá koronázták.

Bejla királynak négy fia volt. Az egyiket Gejzának, a másodikat Vladiszlausnak, a harmadikat Isztefánnak, a negyediket Alamusznak hívták.

Abban az időben azonban Lehországnak a határán élt egy hatalmas bégfi, aki Boruh néven volt ismeretes. Mivel Bejla király vak volt, ez a bégfi azt állította, hogy ő Kolomanusz királynak a fia, és az ország őt illeti. Ezt a vádat emelte [Bejla ellen]. Azután a rusz, leh és a többi tartományokban sereget gyűjtött, és átlépte Erdel tartományának a határát. Majd Bejla királynak levelet küldött, [melyben] ezt írta: "Ismerd el és vedd tudomásul, hogy Kolomanusz királynak valódi vérbeli fia vagyok, ennélfogva az ország engem illet." Ez volt a kívánsága.

Azután Bejla király Üngürüsz országának tapasztalt bégjeit trónjához hívatta, és ezt mondta nekik. "Egy Borh nevű személy azt mondja, hogy ő Kolomanusz fia. Most sereget gyűjtött és az országot akarja. Ti mit tudtok erről?" Kérdezte tőlük. A tapasztalt bégek így feleltek. "Mi magának Kolomanusz királynak a szolgái vagyunk. Erről nem tudunk, sem származását nem ismerjük, de azt tudjuk, hogy ha tényleg Kolomanusz királynak a fia lenne, [ami történt, az], számunkra figyelmeztetés, hogy nem méltó egyén a kormányzásra, egy hamissággal teli romlott ember." Ezt a feleletet adták. Ennek ellenére viszály keletkezett az országban.

Így lévén [a helyzet], Üngürüsz tartományának néhány jeles bégje és fondorkodó embere titokban azt kezdte tervezni, hogy Boruhhoz mennek vele szövetkeznek, és eltávolítják a királyt. Mivel közben gonoszságuk kitudódott, és ennek híre a királyhoz érkezett, sokukat (a király] elfogatott és lemészároltatott. Azután kiadta a parancsot hogy gyűljön össze a hadsereg. De Boruh is közeledett Erdel tartománya felől. Mihelyt Bejla meghallotta, hogy közeledik, seregével ellene indult. Amikor egymással találkozott a (két] sereg, harcba bocsátkoztak. Hatalmas ütközet folyt le, végül is Boruh seregét legyőzték, többségét kardélre hányták.

Nagyon sok kiváló leh és rusz bég esett el, sokuk fogságba jutott, minden kincsük, vagyonuk zsákmányul és martalékul esett.

Azután Bejla király visszatért trónjára és a zsákmányolt kincsekből felépítette a Tata néven ismert várat és egy templomot.

A hírmondó [továbbá] úgy beszéli el, hogy Bejla király kilenc évig, tizenegy hónapig és két napig uralkodott, azután meghalt, és Usztolni Belgirádban temették el.

A halál végez, se nem sokat, se nem keveset
A sors ez, [mely] se nem vak, se nem látó.

A hírmondó szavai szerint tehát Bejla elköltözött a világból. Fentebb meg volt említve, hogy négy fia volt. A legidősebbet Gejzának hívták. Atyjának minden kincse-vagyona, koronája és trónja őrá szállott, (mert] őt tették meg királlyá.

A hírnök szava és a krónikás előadása a következő: Mihelyt Gejza lett a király és trónra lépett a szomszédos világ oszlopaihoz (81) kémeket küldött, hogy ott fürkésszenek.

Abban az időben, amikor Bejla király meghalt a nimcse tartomány császára Konradur volt. Ennek a keblében az a szándék csírázott ki, hogy összevonja seregét, és elfoglalja Üngürüsz tartományát. Ezzel a gondolattal parancsot küldött tartománya minden részébe, és elrendelte, hogy Bidzs környékére hatalmas sereget vonjanak össze.

Ekkor a királynak néhány kémje császárhoz érkezett. Mihelyt értesültek [a császár] helyzetéről azonnal visszatértek a királyhoz, és tudatták vele a császár szándékát és tervét. [A király] azonnal leveleket küldött szét Üngürüsz minden irányába parancsnokainak: "Mihelyt parancsom hozzátok érkezik, se egy pillanatot, se egy órát ne késlekedjetek, katonaságotokkal és fegyverzetetekkel azonnal jöjjetek elé !"

És az egész Üngürüsz seregeit mind összegyűjtötte. Abban az időben Pécsnek volt egy bánja,

Akit Herrikusznak hívtak. Híres nyomorult (82) volt. A császár őt nevezte ki a nagy sereg fővezérévé és saját maga helyettesévé. Aztán megparancsolta, hogy a sereg induljon el, és foglalja el Üngürüsz országát. De Gejza király az eseményeket éberen figyelte, összegyűjtvén Üngürüsz seregeit, fel volt készülve [a csatára]. Aztán tanácsot tartott, melyen bégjeit buzdította, és így szólt: "A ti baráti hűségtek ebben a súlyos helyzetben fog megmutatkozni, én a császártól nem félek." Aztán díszköpenybe öltöztette, és megajándékozta őket, s ezzel mindenki előtt jó nevet szerzett magának.

Ebben az időben azonban Gejza királynak volt egy nővére és annak egy fia, akit Avoroznak hívtak. Az említett időben a hirvát tartománynak volt a bánja. Azon a vidéken híres-neves ember volt. Amikor meghallotta, hogy a király és a császár között mi történt, haragra gerjedt, összegyűjtötte az összes hirvát sereget, és a király segítségére ment. A király azonnal fővezérnek nevezte ki őt, és egy pihenőhelynyi távolságra előreküldte. Azután ő maga is elindult, és Bidzs irányába menetelt.

A császár beglerbégje, Herrikusz is megszámlálhatatlan nemcse seregével felkerekedett Pécsből, és elindult Üngürüsz felé. Egy nap Avaroz, aki a hirvát tartomány bánja volt és egy-két pihenőhelynyi távolságban járt a király előtt, értesült Herrikusz seregéről, s miután tudomást szerzett az ellenség állapotáról, azonnal üzenetet küldött a királynak, mely így szólt: "Hatalmas király, tudd meg, és légy elővigyázatos, mert a közelgő ellenség megszámlálhatatlan, és kevés híján összeütköztünk. Légy fegyvereiddel készenlétben, ki tudja, a helyzet mivé fog alakulni. Szíveskedj teljes erőfeszítésemet figyelembe venni, a ló hátáról le nem szállok, amíg az ellenséget el nem űzöm."

De közben az ellenség is nagy utat megtéve közeledett. Amikor reggel lett, Avaroz azonnal parancsot adott a fegyverek készenlétbe helyezésére. A hirvát és üngürüsz katonák harci felszereléseikkel állig felfegyverkeztek, aztán ő is felugrott a lovára. A nemcse katonák is megérkeztek, és habozás nélkül lovasrohamot intéztek a sereg éle ellen, de azt nem tudták áttörni. Oly hősiesen, hatalmasan és nagyszerűen harcoltak, hogy a csatatér földjét tulipánhoz hasonló vörös színűre festették, és olyan sokáig, hogy a világot beragyogó nap is már lehanyatlott.

A király is a csatatérre vágtatott, miközben a hirvát parancsnokok kardot rántva úgy rohantak a császárra, mint az éhes farkasok a juhokra, s a nimcse sereget összebonyolították. A heves harc közben látták, hogy az üngürüsz oldalon por száll fel, s a porfelhő, mint valami oszlop, az ég csúcspontjáig emelkedik. A porfelhőből töméntelen vértes katona és a király zászlai tűntek elő.

Amikor Henrikusz ezt látta, reszketni kezdett, és amikor a fővezér Avaroz őt meglátta, még jobban odalett. A nimcse sereget egy óra alatt szétszórták. A nemcse bégek és parancsnokok közül nagyon sok személyt kardélre hánytak, a hátramaradottak pedig megfutamodtak. A császár töméntelen vagyonát zsákmányul ejtették, és azonnal visszatértek hazájukba.

A hírmondó a továbbiakban előadja, hogy Gejza király még húsz évig, három hónapig, tizenöt napig ült a fejedelmi trónon és uralkodott. Iszá prófétának 1161-ik évében élete végére ért, és Belgirádban temették el.

Az élet alapja nem szilárd és rendíthetetlen.

A végén bekövetkezik az utolsó rossz. 28


ISZTEFÁN LETT A KIRÁLY

A regösök tovább úgy magyarázzák, hogy Gejza királynak volt egy fia, Isztefánnak hívták. Atyja után ő került a trónra. Békésen tizenegy évig, kilenc hónapig és három napig ült a királyi trónon, [aztán] eltávozott a világból.

Vers:
Nézd az időt, mit tett Isztefánnal,
Vedd úgy, mintha nem is jött volna a világra.


LADISZLAUS LETT A KIRÁLY

A regös szavai szerint őt is Üsztürgonban temették el. De amint fentebb említettük és elbeszéltük, a megvakított Bejla királynak volt egy fia, akit Ladiszlausnak hívtak, és a múltban báni méltósága volt. Amikor Gejza király meghalt, az ország bégjei és bölcsei Ladiszlaust találták alkalmasnak és megfelelőnek az uralkodásra. A királyi trónra ültették, de csak hat hónapig uralkodott. Aztán a megsemmisülés birodalmába távozott.

Vers:
Fájdalommal átadva lelkét e világból [eltávozott].
Az ég neki sem adott kegyelmet.

A hírhozók úgy beszélik, hogy a Ladiszlaus családjából származó Isztefán nevű személyt tették meg királlyá, de ez egy zsarnok ember volt. Az ország összes nagy és kis bégjei panaszkodtak rá, zsarnokságából és kegyetlenségétől sokat szenvedtek. Állandóan káromkodott, végül is kegyetlenségét nem tudták elviselni. A bégek, párthíveivel egyetértve, trónra lépése után szövetkeztek, és egy belső összejövetel alkalmával borába mérget kevertek. Öt hónapig volt király, amikor meggyilkolták. Isztefánust is Belgirádban temették el.

Neki is átnyújtotta az ég az utolsó poharat. Befejezte élete defterét, névtelenné tette [őt] élete elmúlt minden bajával és szerencsétlenségével. Ő is eltávozott a világból [fájdalmas] vágyódással.

Próza: A hírnök szavai szerint volt Isztefán királynak egy fia, akit Bejlának hívtak. Őt koronázták meg királlyá. Huszonhárom évig, egy hónapig és tizenkilenc napig uralkodott, aztán eltávozott a világból. Őt is Belgirád várában temették el.

Vers: Furcsa sárkány ez a világ,
Elnyel [mindenkit], akár szegény, akár szultán.

Próza: A hírmondó szavai szerint Bejlának is volt egy fia, Emerikusznak hívták. Amikor apja meghalt, öt találták alkalmasnak a trónra és koronára. A hírhozó elbeszélése szerint Emerikusz király nyolcévi és héthónapi uralkodás után meghalt. Agrim városának templomában temették el.

Vers: Megmosta homlokát az élet forrásvizében,
Lemondott a világ zajáról.

Próza: Emerikusz király tehát meghalt. Volt neki egy fia, akit Ladiszlausnak hívtak. Ő lépett a trónra. Hathónapi és ötnapi élet után meghalt. Őt is Belgirádban temették el.

Lesodorta a megsemmisülés szele a koronát a fejéről.

S mivel eltávozott a lelke,

Pihenőhelyre szállt le a megsemmisülés földjére s megszűnt létezni.

Ladiszlaus királynak volt egy Anderjás nevű fia. Őrá szállt a királyság. Harminc évig uralta a királyságot, aztán meghalt. Egrü városában temették el.

Őt is az ég tette semmivé.

A pusztulás palotájába csukta és rázárta azt.

Amikor Andrijás meghalt, egy Bejla nevű fia maradt, aki atyja koronájának és trónjának padisahja lett. A trónt elfoglalta, és országa felett uralkodni kezdett.

De még ezelőtt volt a tatároknak egy kánjuk, akit Batusz Akdurnak hívtak. Abban az időben Batusz Akdur kánnak a tatár tartományban különféle tatár törzsekhez tartozó öt kis kán alattvalója volt. Ezek a kis kánok abban az időben megegyeztek egymás között, és gyakran betörtek Kara Bugdan tartományába. Bugdan tartományát feldúlták, erőszakoskodtak, és sok zsákmányt ejtettek.

Emiatt Bugdan népe állandóan szenvedett és végtelenül sínylődött, mert egy pillanatig sem volt a tatárok gonoszságától biztonságban.

Volt abban az időben Bugdan tartományában, egy nagy vojvoda, akinek Kuten volt neve. Mivelhogy a tatároktól kíméletet nem remélhetett és nem tudott zsarnokságuktól és kegyetlenkedéseiktől megszabadulni, egész törzsi népével, öreg és fiatal alattvalóival felkerekedett, elhagyta hazáját, és Üngürüsz földjére menekült.

Bugdan vojvodája Bejla király színe elé járult és elpanaszolta helyzetüket. Amikor a király megtudta a történteket, kívánságuk szerint helyet adott nekik az országban, szívesen fogadta és vigasztalta őket.

Itt a mi történetünk Batusz Akdur kánhoz érkezett. Amikor Bugdan tartományának a népe elhagyta hazáját, a hatalma alatt levő törzsek kánjait kapujához hívatta, és tanácskozott velük.

Az egyik elbeszélés szerint a célja az volt, először Ruszcsijja tartománya, majd Üngürüsz [országa] ellen fognak támadni.

Mivel ebben megegyeztek, megparancsolta a kánoknak, hogy menjenek és gyűjtsék össze seregeiket. Miután nekik ilyen kegyes engedélyt maga Batusz Akdur kán is magához rendelte a tatár tartomány összes katonaságát.

Az az öt kán is elindult, mindegyikük összegyűjtötte seregét, és a kán kapuja előtt felsorakoztak. Amikor azonban Ruszcsija tartományának uralkodója erről a nagy tatár sereg összevonásról értesült, aggodalmai támadtak, és a töprengés tengerébe merült.

Elbeszélésünk során oda jutottunk, hogy Batusz Akdur kán összegyűjtötte az egész tatár tartomány katonáit. Számba vették, és úgy találták, hogy százezer főnyi tatár sereg gyűlt össze. Azután a tatár sereg Iszá próféta őfényességének 1241-ik esztendejében Ruszcsija tartománya ellen támadt, nagy részét felperzselte, feldúlta és kirabolta.

Azokban a napokban Ruszcsija tartományából elindult egy kereskedő, és a történtekről tudomása volt. Ez a személy Üngürüsz országába érkezett Bejla király színe elé járult, és hírül adta neki, hogy Batusz Akdur kán sereget gyűjtött össze, és Ruszcsija tartományának egy részét elpusztította. "Most biztosan ellened jön, s nem olyan ellenség, akit figyelmen kívül [lehet] hagyni." Amikor ezt mondta, Bejla királynak kétségei támadtak, és csodálkozott, mert annak a személynek a híradását nem hitte el. Üngürüsz országa Ruszcsija tartománya között ugyanis egy nagy hegység van, és egy roppant szűk szoros. Ezen úton érdemleges sereg nem tud átvonulni. Emiatt a király ezt a híradást nem vette komolyan.

Annak a szorosnak Vaskapu a neve. De a király szívében mégis felébredt a gyanú. Azonnal kémeket küldött arra a vidékre, majd leveleket küldött szét az egész országba, melyekben felszólította [a bégeket], hogy legyenek készen.

Azután a király szórakozással töltve idejét a tatárokhoz küldött kémek visszaérkezését várta, és reménykedett. Egy nap a kémek is visszatértek, meghozták a hírt, hogy [a tatárok] a ruszcsik tartományát feldúlták, és igaz az, hogy elhatározták, hogy aztán azonnal a király ellen jönnek. Mikor [ezt a hírt elmondták], a király nagyon megrémült.

Volt azonban abban az időben a király mellett egy hatalmas bégzáde, akit palatinusznak hívtak. Azonnal magához hívatta őt, és megparancsolta neki, hogy menjen, és őrizze a Vaskapu szorost, és ne engedje azon át a tatárok seregét. A [palatinusz] engedelmeskedett, és azonnal összegyűjtött néhány ezer embert. A király köpenyt öltetett rá, hogy lássa mennyire megbecsüli, aztán engedélyt adott neki,

Hogy a Vaskapu szoroshoz menjen.

Közben Bejla király is összehívta Üngürüsz országának baráti parancsnokait és katonaságukat. Belgirád vára előtt gyülekeztek össze, miközben szemmel tartották a tatár katonaság [mozdulatait]. Ezalatt a palatinusz is éjt nappallá téve a szoroshoz menetelt, és amikor a Vaskapuhoz érkezett, ott megpihent. Az utat eltorlaszolta, és készenlétben _menetben várakozott, vajon mit fog tenni az ellenség.

A krónikás úgy beszéli tovább, hogy közben a király is sereget gyűjtött, hogy idejében készen legyen. Azután összegyűjtötte minden értékes kincsét. A nimcse tartomány császárának leveleket irt, és kincseit feleségével együtt a nimcse tartományba küldte. Ő pedig azon töprengett, vajon mit hoz majd a sors, és a palatinusz helyzete felé fordította figyelmét.

Azután a hírmondók úgy beszélik; hogy a tatár katonaságnak Kara Bugdan tartománya elleni támadásai miatt az említett tartomány fejedelmei és népe elhagyták hazájukat, és Üngürüsz országába menekültek, ahol hazát és földet kaptak. Emiatt a tatároknak az volt a céljuk, hogy Üngürüsz országára támadnak, és behatolnak földjére. Előrehaladva egy nap ahhoz a szoroshoz értek, és amikor az előcsapataik már a Vaskapuhoz érkeztek, látták, hogy az út el van torlaszolva, és katonaság őrzi.

A tatár sereg eleje ekkor meghökkent. Végül is az egész szorost megtöltötte a tatár nép, és a torlaszokon megkezdődött a harc, melyben nagyszámú tatár katonát gyilkoltak le. Amikor a csata egyre hevesebb lett, egy küldött érkezett a kánhoz. A tatár kán átvonulást kért tőle, de a palatinusz ezt határozottan megtagadta, és a küldöttet megölette. A kán ekkor támadásra indult. A torlaszon olyan hatalmas ütközet alakult ki, hogy azt elmondani sem lehet.

Végül is a tatár sereg győzött. A csatában a palatinusz súlyosan megsebesült, és elmenekült. Mivel a palatinusz elmenekült, a tatár sereg átment a szoroson, és Üngürüsz földjére lépett.

Amikor a palatinusz esetének a híre a királyhoz érkezett, mivel a cseh tartományból segítséget kért, ezért Usztolni Belgirád mellől felkerekedett, átkelt a Dunán és Moraván, s a cseh tartományba érkezett, hogy megvárja a segítséget.

Ezenközben a kán is megérkezett Üngürüsz földjére, és kánjaival való tanácskozás után úgy határoztak, hogy az egyik kánt, akit Patának hívtak, a leh tartomány ellen küldi.

A leh király sereget küldött [Pata ellen], és a Krako nevű ismert vár közelében a két sereg megütközött. Ebben a csatában Pata kán vereséget szenvedett, összes katonái kardélre hányattak. Egy sem menekült meg közülük, és nyomuk semmivé vált. A másik tatár Kaikán hívták. [Batusz] őt is elválasztotta (a főseregtől), s néhány ezer lovas katonával Bugdan irányába menesztette. Egy nap Kaikán átkelt Erdel nehezen járható hegyein. Zibin vára közelében az Otla nevű ismert folyó mellett egy nagy falu volt. Ehhez érkezett, és átkelt az említett folyón.

Ezenközben Erdel népe is hírét vette [érkezésének], azonnal összegyülekeztek, és ellene mentek. [A két sereg] találkozott és harcba bocsátkozott. Végül is a tatár sereg megfutamodott, és azokban a meredek hegyekben eltűnt. De amikor az erdeli sereg visszafordult, és azon a helyen megpihent, figyelmetlenségüket a kán kihasználta, meglepetésszerűen rájuk támadt, leverte őket, és Erdel vidékét elfoglalta. A lakosságot kardélre hányatta, az egész országot felperzselte és elpusztította. Onnan aztán [a tatárok] visszafordultak a nagy kán felé, Hogy [egyesüljenek a fősereggel], Batusz Akdur kán is folytatta útját, és Szegedin mellett tábort ütött. Kaiká is odaért, és találkozott a nagy kánnal. Tanácsot tartottak, és a háborús helyzetről a következő levelet írták a királynak: "Te, aki Üngürüsz uralkodója, Bejla vagy, vedd tudomásul, hogy vallásod és hited hamis. A királyságra nem vagy méltó. A padisahság engem illet. Két padisah nem létezhet. Ha azt akarod, hogy a kardtól megmenekülj, köss kötelet a nyakadra, gyere, és vedd fel vallásunkat, légy a szolgám, és én neked visszaadom országodat. De ha azt mondod, hogy nem, időben készülj fel, mert íme, én ellened indultam. Ne mondd [aztán], hogy ezt nem tudtad!" Ezt a levelet elküldte a királynak, azután ő is megindult a király ellen. De a király is elindult arról a vidékről; és katonaságával bevonult Peste városába. A várat megerősítette, és senkit sem eresztett ki a várból mindaddig, míg a kán is; legyűrve a nagy távolságot, Pesthez közeli helyhez érkezett. A környék ellen támadást intézett, fosztogatott és rabolt, de senki sem tudott adni neki megbízható hírt arról, hol tartózkodik a király.

Amikor [a király] feleségét és kincseit a nimcse tartományba küldte, [egyúttal] segítséget is kért:

A nimcse bégek közül egy kiváló és híres bég sok katonát gyűjtött össze, s elindult a király segítségére. Éppen akkor érkezett Vács várának közelébe, amikor a kán elrendelte a támadást. A tatár katonaság meglepetésszerűen hirtelen megrohanta Vács várát, és bevette. Katonanépét leverte, családtagjaikat rabul ejtette. Azután az említett várat felgyújtotta és lerombolta.

Amikor [Vácstól] a tatárok visszafordultak, látták, hogy velük szemben katonai csapatok tűntek elő. Mivelhogy a király Nimcseországtól segítséget kért, ez volt a segítségül küldött katonaság. Mikor a két sereg ott egymást megpillantotta, és megtudta egymás kilétét, azonnal összeütköztek. A tatár nép nyílzáport zúdított [az ellenségre], és győzött. A nimcse sereg pedig szétmorzsolódott, széjjelszóródott, és bégjeik fogságba estek.

Onnan aztán [a rabló tatár csapatok] visszatértek, és a tatár kánhoz csatlakoztak.

De már előbb meg volt említve, hogy a tatárok kegyetlenkedése elől Bugdan tartományának fejedelme, Kuten vojvoda országát elhagyta, és magával hozta alattvalóit. Elhagyván szállásaikat, a [magyar] királytól kértek menedéket. Emiatt sok bégnek, szipáhinak és alattvalóiknak [a király] elvette birtokaikat, és Bugdan népének adományozta. Emiatt az üngürüsz bégek és a többi alattvalóik elégedetlenkedtek, és gyűlöletet tápláltak [a király iránt].

De amikor a tatár sereg betört az országba, a király szerfölött törődött és gondoskodott Kuten vojvodáról, mert nagyon szerette őt. De mielőtt még a tatár sereg betört, Üngürüsz országában töméntelen kár keletkezett, a bégek és a nép [sokat] szenvedett. "Most ez a Bugdan fejedelem az oka - így szóltak -, hogy a tatárok betörnek országunkba, mert vele szövetségben van!" [Ez a] gyanakvás merült fel közöttük. A Bugdan népet befogadták ugyan, de palástolt gyűlölet lett úrrá közöttük.

Végül is a tatár [veszedelem] növekedésének idején Üngürüsz népe és néhány bég azt hangoztatták, hogy: "Kuten vojvodát el kell tenni láb alól, mert hisz őmiatta jött ránk az ellenség, s ráadásul a király erőszakkal elvette birtokainkat, s neki és népének adományozta."

A nimcsepártiak egy része igazat adott nekik, hogy az országot pusztulásba taszították és így szóltak: "A király kész ellenséget hozott az országba.

Menjen hát Bugdan népével az ellenséghez, és feleljen [neki] !" - kiabálták.

Megrohanták azt a palotát, melyben Kuten tartózkodott, körülfogták, kezüket harcra és öldöklésre nyújtották. Végül is alkalmat találva behatoltak a palotába Kuten vojvodához, és irgalom nélkül lekaszabolták.

Azután [arra a hírre], hogy az ellenség [már] az országba hatolt, Bugdan népe összegyülekezett. Harci fegyverzettel felszerelve éppen a királyhoz akartak menni, amikor az üngürüsz sereg előretört, s fejedelmüket, Kuten vojvodát lemészárolták.

Amikor ennek a híre elterjedt Bugdan népe között, azonnal előretörtek, és elhatározták, hogy a tatár kánhoz mennek, vele egyesülnek, és az üngürüszökön bosszút állnak. De éppen akkor, amikor [elhatározták], hogy a [tatár kánhoz] mennek, a királytól egy ember jött hozzájuk, de egyáltalában nem vették figyelembe. Miután ez a követ tudatta a királlyal a helyzetet, [a király] sereget küldött ellenük. A sereg elindult, harcba bocsátkoztak, de a király seregének nagyobb részét sikerült letörniük, aztán széjjelszóródtak, és fejvesztetten elmenekülve felbomlottak.

De a történetek elbeszélői úgy adják elő, hogy ezenközben a tatár kán biztos hírét vette, hogy a király Peste [várában] van, ellene akart menni, de aztán lemondott erről [a szándékáról].

A király pedig mindenhonnan segítséget remélve várakozott. Végül a nimcse és cseh tartományokból nagyszámú segítség érkezett. Ekkor [a király] lóra ült, elhagyta Pestét, hogy a tatár kán ellen támadjon. De a kán is éber volt, saját seregét több csapatra osztotta. Az egyes csapatokat egy-egy helyen lesbe állította, és megparancsolta nekik, hogy, nagyon vigyázzanak, ne ütközzenek meg a király seregével, és ne bocsátkozzanak vele harcba, csak távolról figyeljék. "Én előremegyek, ti gyertek utánam, és kövessétek őt." 59

Amikor ezt a parancsot adta, az volt a célja, hogy a király seregét csak később kényszeríti harcra, de szemmel tartotta a király mozdulatait, mivel a király célja nyilvánvaló volt. A kán azután lóra pattant, és egy pihenőnyi távolságra hátra vonta seregét.

A király azon az éjjelen azon a helyen [nyugodtan] pihent. Beszélgetés közben egyesek azt mondták neki, hogy a tatárok serege megfutamodott. Közben hajnal lett, és a király lóháton visszafelé indult, de alighogy egy pihenőhelynyire ment a tatár sereg a leshelyről előretört. Amikor ezt látta, azt hitte, hogy a kánnal került szembe. Az üngürüsz sereg állig felfegyverkezve lóra termett. "Íme, itt a kán!" És egész estig üldözték a tatár sereget. Azon az éjjelen, egész hajnalhasadtáig lóháton ülve virrasztottak. Amikor reggel lett és kivilágosodott, látták, hogy ismét felbukkant az ellenség. Aznap is üldözték [a tatárokat], egészen estig a nyomukban voltak, és megszalasztották őket. Olyan messzire mentek, hogy a Tisza folyó táján Agrija várának környékére érkeztek.

Közben beesteledett, elfáradva letelepedtek és megpihentek. A kán pedig az említett folyó közelében letáborozott, és egyesült seregével. Az az éjjel; zavartalanul telt el. A kán magához kérette főbb parancsnokait, és így szólt hozzájuk: "Tudjátok meg, hogy ennél jobb alkalmunk aligha lesz. Erre nincs remény. Azonnal legyetek, készen, ma éjjeli rajtaütést hajtunk végre." Azután seregét több csapatra osztotta, majd maga is lóra ült. A király seregét minden oldalról körül fogták, és nyílzáport zúdítottak rájuk. Azon az éjjelen, egész reggelig, töméntelen nyilat szórtak a magyarok seregére. Annyi embert és lovat pusztítottak el, hogy azt elmondani sem lehet, és számtalan katonát sebesítettek meg.

Amikor reggel lett, a király is lóra ült, és rendbe szedte csapatait. A királynak volt egy testvére, aki mellette jobboldalt harcolt. Bal oldalán a segítségre jött nemcse sereg sorakozott fel. Azon a napon egész napnyugtáig harcoltak és viaskodtak a tatár sereggel. Mindkét oldalon sokan elestek.

Mivel a tatár sereg több csapatra oszlott, nyílzáporukkal sok katonát törtek le. Hevesen folyt a harc, és a csatatéren levő csapatok bőszülten csatáztak. Mindkét fél nyílzáport zúdított egymásra. Végül is az üngürüsz sereg egy részét leverték, sokukat pedig megsebesítettek. A nimcse népet is teljesen legyűrték és lemészárolták.

Végül a király látta, hogy a tatárokat nem tudja legyőzni, seregének zöme meg van törve, s ezért menekülésre határozta el magát. Azon az éjjelen a király és testvére, Kolomanusz lóra ültek, és elmenekültek.

Vers:
Mi történt ezekkel, hallgasd meg barátom,
Kincsét, vagyonát, trónját, családját s mindenét, amije volt,

Mindenét elhagyta, ó, kedves [olvasó].
A menekülést választották habozás nélkül,
Válogatott lovakat nyergeltek fel,
Elmenekültek, elhagyván a becsületet és szégyent.

Mindenki így fut el útjára,
Senki sem néz sem előre, sem hátra,
Mivel testvérével szökött meg a király,
Mi lesz majd a sereggel, meglásd mi következik.

Próza: Amikor ezt a tatárok megtudták, azonnal lóra ültek, még az éjjel támadást intéztek, széjjelszórták

[magyar] sereget, s a Tisza vizének hajtották, sokukat lekaszabolták és kardélre hányták, raboltak és zsákmányoltak.

A király szomorúan menekült, a tatárok pedig a legyőzött sereg kincsét, vagyonát zsákmányul ejtették, a széles környéket felperzselték, elpusztították, az ország népét lekaszabolták, családnépüket pedig rabul ejtették.

Azután a kán elindult, átkelt a Tuna folyón, és Óbudán állapodott meg. Egy ideig ott pihent, azután a kánokat egy-egy irányba támadásra küldte. Azok aztán a környéket kirabolták és elpusztították, Volt egy kánja, akit

Szafan kánnak hívtak. Ez megtámadta és elfoglalta az (egész környéket]. De már az előzőkben elbeszéltük, hogy [a király] a hadjárat megkezdése előtt feleségét és kincseit Nimcseországba küldte. Most a csatavesztés után ő is a császárhoz ment.

A krónikás úgy adja elő és úgy beszéli el, hogy a vereség után életben maradt császári bégek panaszt emeltek a császárnál a király és bégjei ellen: "Hatalmas császár!" így szóltak. "A tatár sereg mindenünket elpusztította, mert Bugdan népével az üngürüsz bégek összekülönböztek. Ellenségeskedés támadt köztük, Bugdan fejedelmét meggyilkolták, s emiatt a tatárok ezt az alkalmat kihasználva végtelen kárt és veszteséget okoztak nekünk."

Ezt mondták, és szomorúan siránkoztak. Amikor a császár panaszukat tudomásul vette, megharagudott,

Bejla királyt elfogatta, és egy erős várban fogságba vetette.

Azután a krónikás szavai arról szólnak, hogy amikor a király harcban állt a tatár kánnal, a királyi pecsét a kán hatalmába jutott. Ezenkívül kézre került a király dívánjához tartozó néhány írnok (titkár], akik mint rabok kerültek a tatár kán hatalmába.

A király testvére, Kolomanusz azonban, aki a csatából elmenekült, azon a vidéken egy járhatatlan hegységben talált menedéket, és figyelte az eseményeket. Amikor a kán erről tudomást szerzett, azonnal levelet irt Kolomanusznak a király nevében, és ezt írta:

"Te, aki testvérem, Kolomanusz vagy, tudd meg, hogy én most sereget gyűjtöttem. Így tehát légy készen, nagy gyorsan gyere hozzám sereggel, hogy aztán megtámadjuk a kánt, és bosszút állunk."

Aztán ezt a levelet a király pecsétjével lepecsételte. A király népéből néhányan, akik a kán alattvalói lettek, ezt a levelet elküldték Kolomanusznak. A tatár kán közben néhány ezer emberből sereget választott ki, és Kolomanusz útjába csapdául lesbe állította.

Amikor a levél Kolomanuszhoz érkezett, és útnak indult, a tatár sereg megtámadta, [Kolomanusz] embereit leverte és széjjelszórta. Kolomanusznak nem sikerült megmenekülnie, kézre került.

De akkor, amikor a nimcse császár a királyt elfogatta, a király levelet írt neki: "Mi az értelme annak, hogy elfogattál?"

Amikor a levél a császárhoz jutott, a következő feleletet küldte neki: "Ellenség támadott meg téged, azután te segítséget kértél tőlem. Én meghallgattam kérésedet, segítség címén sok kiváló és hírneves bégemet és katonámat küldtem azonnal neked. Néped között régi viszálykodás és régi ellenségeskedés van, s közöttük nagyfokú az elhidegülés. Miért szálltál szembe az ellenséggel? Emiatt feleslegesen sok kiváló emberem elpusztulását okoztad. Azon kívül, hogy egy csomó kincsem megsemmisült, összes katonámat a porba [sírba] taszítottad. Ebben nyilvánvaló a vétked. Ha tehát irgalmat akarsz a kezemtől, amíg a nekem okozott kárt meg nem téríted, nem fog sikerülni neked tőlem megszabadulnod." Ezt a feleletet adta.

Miután a király látta, hogy fejére mennyi csapás, szerencsétlenség és ehhez hasonló baj és kaland zúdul, tudta, hogy senki sem fogja őt megsajnálni. Végül is a király összes kincseit a császárnak adta, és azonkívül egy drágakövekkel kirakott eszközt [fegyvert] is adott neki, és megfogadta, hogy ha sikerül az egész országot visszaszereznie, azután abból is ajándékot fog adni a császárnak.

Miután a király összes kincsét a császárnak adta, megszabadult tőle. Egy percet és egy órát sem időzött tovább azon a környéken. Rím tartományába ment, és a pápához fordult.

A rími pápa is megtiszteléssel fogadta, és megsajnálta. A király segítségül katonaságot és pénzt kért tőle. A pápa katonaságot gyűjtött, és szolgálatára bocsátotta. Azután [a király] hajóra szállt, és kedvező széllel Rodosz szigetére utazott. Az említett sziget fejedelmeitől is katonaságot és pénzt kért. Azok is szívesen fogadták, elnyerte náluk az irgalom reményét és az emberiesség megnyilvánulását. Azok is sereget adtak neki.

Elbeszélésünkkel most oda érkeztünk, hogy a tatárok Üngürüsz népét és országát elfoglalták és a népet erőszakkal kiűzték az országból. A csatákból megmenekült bégek némelyike a nimcse tartományban, némelyek pedig a határ menti vidéken [találtak menedéket]. "Lássuk, mit rajzol majd a jövendő- mondván egyesek ragaszkodnak hazájukhoz, mások széjjelszóródtak a várakba vagy a távolabbi városokba. A háború következtében rossz viszonyba kerültek a nimcse néppel, másrészt a tatár kán is gyújtogatta, perzselte és pusztította az [üngürüsz] tartományokat. Amikor a császár látta, hogy a tatárok szakadatlanul pusztítják az országot nehogy felperzseljék és elpusztítsák Üngürüsz országának még nem érintett részét, parancsot adott, hogy menjenek a nimcsék, és dúlják fel azokat. Így aztán a nimcse nép támadást intézett azok ellen a még el nem pusztított helyek ellen, amelyek az ő országuk határaival szomszédosak voltak, és elpusztították azokat. És megmutatták az üngürüsz népnek, hogy a nimcse néppel való rossz kapcsolat a tatár kán pusztításánál sokkal nagyobb [pusztítást okoz], és a császár erre alkalmat adott nekik. Azután még sok más helyet is megtámadtak, kiraboltak és elpusztítottak. Az üngürüsz népből ellenségként kit megöltek, kit kifosztottak, és a parancs értelmében rengeteg szenvedést (okoztak] és erőszakot követtek el. Az üngürüsz nép ezek miatt a fosztogatások miatt nagyon sokat szenvedett.

Miután a király a római pápától segítséget kapott, Rodosz szigetének fejedelmeihez ment, hogy katonaságot kérjen. Azok is adtak katonaságot, és így elérkezett az ideje, hogy visszatérjen [országába]. Igyekezett állandóan értesüléseket szerezni. Mivel a nimcse nép ellenségként pusztította [az országot], az üngürüsz bégek összejöttek, szorult helyzetükben arra törekedtek, hogy bevonuljanak a Hirvát tartományba, és ott egyesüljenek a királlyal. Miután ezt javasolták, felkerekedtek és gyorsan elfoglaltak két császárhoz tartozó várat. A várak népét és családjaikat letörték, a várakat felgyújtották, kincseiket zsákmányul ejtették. A nimcse népet legyilkolták, néhány kiválóságukat pedig foglyul ejtették. Ekkor aztán behatoltak a Hirvát tartományba, és várakozva figyelték, milyen hírek jönnek a királytól.

A hírek tudói és a krónikások úgy beszélik, hogy ezenközben a tatár kán a bolgár és rúm vidékek ellen támadást intézett, és azokat a vidékeket is elpusztította; népüket és családjaikat kirabolta, rabságba hurcolta, a nép nagy részét lemészárolta és elpusztította. Mindegyik (vezére] visszatért arról a vidékről, ahova mentek, [most] találkoztak a kánnal, és tanácsot tartottak. Amikor a tatár seregek összegyűltek, egyesült erővel a nimcse tartomány ellen akartak támadni, hogy leverjék és elpusztítsák.

De a császár is értesült cselekedeteikről, és kémek útján éberen figyelte mozdulataikat. Azonnal sereget gyűjtött, és megparancsolta, hogy őrizzék és erősítsék meg a határvidéki várakat, és legyenek óvatosak.

Amikor a kán értesült, hogy a császár sereget gyűjtött ellene, azonnal lemondott [a nimcsék elleni] lovasrohamról. Átkelt a Duna folyón, és a Cseh- Morva vidék ellen indult és azt is teljesen felperzselte és pusztasággá tette. A kán azokat a tartományokat három éven keresztül hallatlan módon kirabolta, tönkre tette, és az egész környéket pusztasággá változtatta.

Közben három év telt el.

Abban az időben Üsztürgon vára alatt a várral összefüggő hatalmas erődítmény volt. A kán a vár urait többször felszólította, hogy önként adják fel a várat, de azok egyáltalán nem voltak erre hajlandók. Végül is ellenük támadt, a várat körül vette, s nagy igyekezettel (ostrom alá fogta), de nem sikerült neki bevennie. Végül is parancsot adott, hogy a katonaság annyi tűzifát hordjon össze, amennyit elmondani sem lehet, és vegyék körül a várat fával. Magasabbra rakatta, mint a várfalak és tornyok, felgyújtatta. Az említett vár népe a tűzvész martaléka lett, és kő kövön nem maradt.

Aztán Üsztüni Belgirád vára ellen támadt. Azt is elpusztította. Bejla király közben látta és éberen figyelte, egyrészt a kán, másrészt a császár perzseli és pusztítja az országot. Hol reménykedett, hol kesergett végül is megegyezett a rodoszi fejedelmekkel. A katonaságot hajóra ültette, vitorláit szélnek feszítette, és azzal a töméntelen sereggel elindult a kán ellen.

Mivel hajóra szálltak, oh, kellemes természet
Abban a percben megfelelő lett a szél.

Égig érő árbocot emeltek, olyat, mint s sárkány.
A keresztárbocokra hellyel-közzel kötelet kötöttek
Az égig dugta csúcsát minden oszlop
S a tengerbe csapták a hajók az összes evezőket.

Próza: A kán is tudomást szerzett erről az eseményről, és azonnal elpusztította Óbudát. Aztán egész seregével átkelt a Dunán, és elindult Tatár ország felé. Eközben Bejla is útnak indult. Egy nap Üngürüsz földjére érkezett, és látta, hogy a korszak annak minden szögletét megrajzolta. (83) Ilyen állapotban [látva az országot], bevonult és trónjához érkezett. Teljesen el volt keseredve országa pusztulásán. Azután még tizenhat évig élt, s végül eltávozott ebből a világból. A Duna szigetén levő templomban temették el.

A szenvedés keserű poharát átnyújtotta neki a halál,
S elhagyta az elpusztított virágzó világot.

Próza: A hírnökök úgy beszélik, hogy [utána] ötödik Isztefán lett a király, akiről fentebb megemlékeztünk. Ennek is maradt egy fia, akit Bejlának hívtak. Atyja után őt ültették a trónra. Két évig uralkodott, amikor Csehország fejedelmei hadsereget gyűjtve ellene törtek. Peste városánál összeütköztek, és nagy csata keletkezett, de a cseh katonaság elvesztette a csatát, és megfutamodott.

Nagy részüket kardélre hányták.

A király [ezért] úgy határozott; hogy Csehország ellen háborút indít, és elpusztítja, de (közben] hűtlen lett az életéhez, és trónra jutásának harmadik évében eltávozott a világból. Atyja mellé, az említett sziget templomában temették el.

Vers:
Vajon a Teremtő mit tesz a világ népével
Sok sahot eltemet a földbe.

Próza: Annak is maradt egy fia, Ladiszlausnak hívták, Mivel atyja eltávozott a világból, az ő helye rámaradt. Egy bizonyos ideig az uralkodás trónján ült, evett, ivott, szórakozott.

De amint fentebb elbeszéltük, abban az időben, amikor öregapja, Bejla király a tatár kánnal háborúskodott, és az üngürüsz nép szövetkezett a nimcse néppel, Bugdan tartományának régi fejedelme, Kuten a tatárok támadása miatt elhagyta országát, s a királyhoz fordult. De őt ellenségként megtámadva meggyilkolták. Maradt neki egy fia, akit Aldamurnak hívtak. Ez az Aldamur Ladiszlaus királysága idején Bugdan földjének fejedelme volt, és elhatározta, hogy Üngürüsz bégjein atyja vérét megbosszulja. Megparancsolta, hogy Bugdan tartományának összes serege gyűljön össze. A nagy sereg összegyűlt.

Ezenközben azonban Ladiszlaus király erről értesült, azonnal kémeket küldött Bugdan tartományába, hogy megtudja a hír valódiságát. Azok megérkeztek Bugdanba, és kipuhatolták, hogy Aldamur [tényleg] összegyűjtötte egész Bugdan seregeit. Ekkor a kémek azonnal visszatértek, a király színe elé járultak, és a valódi hírt töviről hegyire elmondták.

Ez oknál fogva Ladiszlaus király is összegyűjtötte Üngürüsz seregeit, kibontotta zászlait, és eliindult Bugdan irányába. Aldamur is felkerekedett a Bugdan sereggel, és megindult Üngürüsz ellen.

Miután mindkét fél sok útszakaszt és távolságot tett meg, a király kémeket küldött, hogy Bugdan népéről hírt szerezzenek. A két fél, tetőtől talpig vértbe öltözve, Üngürüsz országának a határán találkozott. A két sereg lóra szállt, és megkezdődött a csata. Sok veszedelmet legyűrve a Bugdan seregen a fáradtság jele kezdett mutatkozni. Amikor Aldamur ezt látta, félelmében megfutamodott és a tatárok országa felé menekült. Serege a csatamezőn kardélre hányatott, összes vagyonuk, kincsük, fejedelmi sátraik Üngürüsz népének gazdag zsákmányául estek.

Aldamur megfutamodott, és egy nap a kán színe elé járult. Keserűen panaszkodott a királyra, és így könyörgött neki "Hatalmas kán, kegyeskedjél megkönyörülni ezen a szerencsétlenen. Ebben a súlyos pillanatban fogd meg a kezemet, nyújts nekem támogatást és segítséget!"

Mivel a tatár kán régóta ellenséges viszonyban volt Üngürüsszel, mindig ürügyet és alkalmat keresett, hogy Üngürüszt megtámadja. Ennélfogva Aldamur jövetele ürügyül szolgált neki, és így szólt Aldamurhoz: "Nekem is szándékom volt, hogy az ellen az ország ellen győzedelmes hadjáratot indítok!" Aztán kihirdette az egész Tatárországban, hogy fontos hadjáratra készül. Mérhetetlen sereg gyülekezett össze.

De a királyt is nyugtalanította, hogy Aldamur a kánhoz menekült. Ezért azonnal kémeket küldött a kán irányába, akik mihelyt hírül vették, hogy a tatár kán megszámlálhatatlan sereget gyűjtött össze, azonnal visszatértek a király kapujához, és így szóltak: "Hatalmas király! A kémkedés szolgálatát teljesítettük, és szolgáljon tudomásodra, hogy Aldamur a kánhoz ment, és megtévesztően tájékoztatta. Most az a helyzet, hogy számtalan sereget gyűjtött össze, és elhatározta, hogy ellened tör." Amikor ezt mondták, a királyt ez a hír megrendítette. Ebben a nehéz helyzetben parancsot adott, hogy Üngürüsz bégjei és seregei hiánytalanul gyűljenek össze. A kán is elindult katonaságával. A király erre a hírre teljesen letörve indult útnak.

Amikor az ország határára érkeztek, Iszá próféta őfényességének ezerkétszáznegyvenedik (85) évében, Karaszcsig vára közelében a tatár kánnal találkoztak. Mindkét fél lóra pattant, harci sorokba rendeződött, és olyan hősies küzdelem indult meg, hogy a világ is elborzadt. Rengeteg katona esett el, végül is a tatár seregnek sikerült felülkerekednie, és az üngürüsz sereget legyűrte. A csatatéren a királyt is kézre kerítették és legyilkolták.

Legyilkolta akkor őt az ellenség. Élete épületét lerombolta.

Akkor aztán [a tatárok] támadást intéztek az egész Üngürüsz ország ellen, felperzselték, romba döntötték, népét és családtagjaikat rabságba hurcolták, és Üngürüsz országát teljesen elpusztították.

Aztán visszatértek saját tartományaikba. Ladiszlaus királynak azonban nem volt gyermeke. Még régebben Anderjás király valami oknál fogva a Firenk tartományba ment. Majlan városában egy nagy Firenk bégnek helytartója volt. Ennek volt egy gyönyörű, szeretetre méltó, ciprustermetű, [göndör] hajfürtű, hold arcú lánya. Anderjás király fülig szerelmes lett ebbe a lányba. Végül is hazahozta őt országába, (annak ellenére), hogy már volt felesége.

Amikor már látható volt, hogy a lány teherbe esett a királytól, a király összeveszett a feleségével.

Mivelhogy nem élhettek együtt, [a lány] arra kérte a királyt, hogy engedje őt vissza hazájába. Ez volt tehát az oka, hogy [a lányt] visszaküldte Firenk tartományába. Nemsokára a lánynak fia született, és Ludovikusz nevet adtak neki. Egy nap [a lány] apjának tudomására jutott, hogy a (gyerek) a királytól van. Végül is elkeseredve elhatározta, hogy a gyereket és lányát meggyilkolja.

Amikor a lány erről értesült, álruhába öltözött, es Venedik városába menekült. Ott élt hosszúideig, anélkül a azonban, hogy valaki is megtudta volna a valóságos helyzetet. Amikor a fiú felserdült, állandóan Venedik uralkodójának a szolgálatában állott. Egy nap, amikor a fejedelem figyelmesen nézegette a legényt, arcvonásaiból és viselkedéséből azonnal megértette [a valóságot], és ezt mondta (magában : Egész biztosan királyi vérből származik ez fiú, vagy pedig főnemesi (családból]." Mindig figyelmesen viselkedett vele szemben, és a fiút szolgálatába fogadta.

Egy nap valódi hazájáról kérdezősködött tőle. A fiú pedig elejétől végig elbeszélte neki történetét. Amikor az uralkodó tudomást szerzett a (legény] származásáról, ujja a szájában maradt a csodálkozástól. Mivel apjának neve Anderjás volt, neki is Anderjás nevet adta. A legnagyobb előzékenységgel viselkedett vele szemben, mintha a saját leszármazottja lenne, és tekintete mindig rajta függött.

Mivel Ladiszlaus király a tatár harcmezőn elesett, s nem maradt utódja, Venedik uralkodója azonnal sereget gyűjtött, és [a legényt] Üngürüsz tartományba küldte.

A hírnök tovább úgy adja elő, hogy, amikor Anderjás megérkezett, Üngürüsz trónjára lepett, és uralkodni kezdett. De a hírnök azt is elbeszéli, hogy köztudomású lett Ladiszlaus király gyermektelensége, és hogy a tatárokkal vívott csatában elesett. Volt: azokban a napokban Rím pápájának a szolgálatában egy hatalmas bégfi, akit Karolusznak hívtak. A rími pápa akkor elhatározta, hogy Üngürüsz trónjára őt ülteti, és így Üngürüsz országát a maga hatalma alá hajtja.

Anderjás királlyal barátságot színlelve, ennek a bégfinek a rími pápa egy csomó katonát és pénzt adott, s megbízta, hogy álljon a király szolgálatába. Azután Üngürüsz tartományába a király szolgálatára küldte. De [titokban] azt tervezték, hogy a királyt majd valahogy elteszik láb alól, és magukhoz kaparintják az országot. Ha azonban ez a cselvetés nem sikerülne, akkor élete fogytáig maradjon a király szolgálatában.

Közben azonban Anderjás király szilárdan kezében tartotta az országot. A bégek is őszintén és lélekkel alávetették magukat, és engedelmeskedtek neki. Ez oknál fogva egy ellensége sem akadt, aki képes lett volna vele szembeszállni. Tizenegy évi uralkodás után eltávozott a világból. Budán egy nagy templom volt, abban temették el.

Vers:

Mindenki, aki végül is erre a világra jött,
Elhagyva azt, eltávozott, oh vándor!

Próza: Mivel Anderjás király meghalt, néhány bég azt kívánta, hogy Karoluszt, akit a rími pápa küldött, ültessék a trónra. De némelyek ezt ellenezték, és azzal érveltek, hogy az ő tör vényeik szerint nem uralkodhat rajtuk olyan ember, aki Firenkből jött hozzájuk.

Viszály 'keletkezett közöttük. A bégek, akik ellenezték [Karoluszt], felkerekedtek, és Csehország császárához fordultak, mivel a cseh uralkodót volt egy derék fiatal fia akit Vincselausnak hívtak. Amikor a bégek megérkeztek, így szóltak a cseh uralkodóhoz: "Üngürüsz tartománya jelenleg üres, a királyságra Vincselaust akarjuk megtenni. Azért jöttünk és kérjük, hogy adja őt nekünk, és Üngürüsz tartományának uralkodójává tesszük meg."

A király kívánságukat elfogadta, és így szólt: "Óhajtástokat elfogadtam, de nagyon kell vigyázni, nehogy az ország (királyság] miatt fiam fejére bajt és szerencsétlenséget okozzatok!"

Azonnal sok béget és katonaságot adott melléje. A bégek pedig elkísérték őt, a trónra ültették, királlyá koronázták.

Az Üngürüsz nép egy része azonban Karolusz pártján volt. Közben sok éjjel és nappal telt Egy nap Vincselaus király a gondolkodás tengerébe merülve törte a fejét, mivel látta, hogy az ország előkelői többségének hajlandósága és tekintete Karoluszon nyugszik, s az ő parancsa szerint cselekszik. "Ennek a dolognak nem lesz jó vége és következménye." Így szólt: "Ez nem jó jel! Két kard nem fér egy hüvelyben, mivel Karolusz az ország nagyobbik részét hatalmában tartja, itt nekem csak [üres királyi] címem van. Az Üngürüsz bégek pedig ennyi idő óta nem tudják, hogy kihez legyenek hűek. Másrészt, aki közülük hűséges lenne, hozzám jönne. - Így gondolkodott. -A vége ennek egy felfordulás lesz, nekem pedig mi szükségem van erre a királyságra? Ha ez a tartomány nem lenne, akkor Csehország [gond] és viszály nélkül az enyém lehetne."

Aztán visszaemlékezett [saját] országára. "Mire való és mire jó nekem ez a nagy torzsalkodás korszakom [életem] szerencsétlensége?" Gondolta [magában], és azonnal levelet küldött apjának (melyben] ezt írta: "Üngürüsz országának van még egy királya, aki az egész országot hatalmában tartja. Nekem csak nevem [királyi titulusom] van itt. Így tehát nincs lehetőség arra, hogy a helyzet elrendeződik. Ha tehát azt akarod, hogy életben maradjak, gyorsan gyere egy csomó katonával, és vigyél engem haza. Én erről az uralkodásról lemondok."

A levelet atyjának, a cseh uralkodónak küldte. Mihelyt a levél megérkezett, a cseh uralkodó a aggódni kezdett, hogy ez nem látszik szerencsés jelnek. Azonnal katonaságot gyűjtött. A még be nem érkezett seregrészek parancsnokául egy fővezért bízott meg, és megparancsolta neki, hogy mihelyt [újabb] parancsát megkapja, csapataival azonnal jöjjön utána.

Azután a készenlétben levő seregével sem egy pillanatot, sem egy órát sem késlelkedve elindult. Egy napon Peste városához ért, és Peste mellett letáborozott. Ott találkozott fiával, Vincselausszal.

Üngürüsz valamennyi érdemes bégje összejött a cseh király fogadására. Beszéd közben [többek között] a cseh király ezt mondta: "Bégek! Nem a mi gondolatunk volt az, hanem ti jöttetek hozzám, és a fiamat kértétek tőlem, noha országotoknak már volt egy uralkodója. Miért cselekedtetek így az én fiammal ? Nekem nem az a célom, hogy veszekedést és vitát támasszak. Bárkit akartok, legyen vele országtok szerencsés."

Ezt mondta, aztán felszedte összes kincseit és fiát, Vencselaust, s visszaindult országába.

Vers:

Fiát magával vitte és visszaindult tartományába.
Nem volt kapzsi a világi uralom iránt.

Próza: A hírek tudói úgy beszélik, hogy Üngürüsz bégjei egymás közt nem tudtak megegyezni, sokan fellázadtak, mert nem kívánták Karolusz királyságát.

Volt abban az időben a Bavorija törzsnek egy idegen bánja, akit Otonusznak hívtak. A fellázadt bégek érte mentek, és erőszakkal királlyá választották. De mivel idegen származású volt, az ország többi bégjei sem fogadták el őt [királynak]. Az ország előkelői sem egyeztek ebbe bele. Végül is megértette, hogy ezt a méltóságot nem fogja tudni szilárdan megtartani, és a királyság miatt a végén nagy baj és veszedelem zúdul majd rá. De aztán elhatározta, hogy megvárja, mit hoz majd az idő.

Vers:

Tudta, hogy a végén ez a méltóság nem marad meg neki,
Más valaki kerül majd a helyére sahnak.

Próza: Emiatt aztán mindig nagyon elővigyázatos volt, és bárhova ment, mindig magával hordozta a koronát. Bejla királynak abban az időben élt egy fia, aki azonban nem törekedett a királyság elnyerésére, hanem saját birtokain Erdel tartományában visszavonulva nyugodtan élt. [-------] nak hívták.

Amióta azonban Otonusz király a trónra lépett, a tartomány népe elégedetlenkedett. Emiatt maga Otonusz király is elégedetlen és bánatos volt. Az ország népe is nyugtalankodott, állandósultak a felkelések, amik miatt a király is folytonos bizonytalanságban volt. Végül is egy nap elhatározta, hogy vadászatra indulás ürügye alatt elmegy Erdelbe, ott felkeresi Bejla király fiát, megnyeri őt, és egyesül vele. Ez volt a terve. Azután felfegyverkezett, és felkészült az útra. [] Tudomást szerzett az ő helyzetéről és az ország panaszairól.

Azután széltében-hosszában az országban elterjedt a híre annak, hogy Otonusz király teljesen felfegyverkezve vadászatra indult. De a királyi koronát állandóan magánál tartotta, azután elindult.

Őnáluk az volt a szokás, hogy rokonaik közül volt egy borászmesterük, akinél egy edényből sohasem hiányzott a bor. Amikor a király indulóban volt, a királyi koronát abba a borba rejtette el. Akik

(az edényt] látták, azt hitték, hogy abban a király számára bor van (elkészítve).

A király aztán vadászatra indulás ürügye alatt Erdel tartománya felé vette útját. Volt azonban a kíséretében néhány bég a rokonai közül. Amint éjjel-nappal egyfolytában mentek, a borászmester figyelmetlenségből nem vette észre, hogy az edény véletlenül leesett és elveszett. Amikor reggel lett, az illető csak akkor látta, hogy a boros edény eltűnt.

Azonnal értesítették erről a királyt. Amikor a király ezt megtudta, mindjárt visszafordult, és mivel aznap azon az úton senki sem haladt át, (az edényt) megtalálta. Így érkezett meg Bejla király fiához.

A hírnökök tovább úgy beszélik el, hogy abban az időben volt Erdel tartományának egy nagy bánja, akit Ladiszlausnak hívtak. A régi királyok ivadékai közül való volt. Értesítették arról, hogy Otonusz király az uralkodói koronát kivitte az országból. Amikor erről értesült, azonnal embereket küldött a királyi udvarba, hogy megtudják, milyen irányban távozott el a király.

Amikor azok a hírvivők megtudták a király titkát is, azonnal vissza siettek a bánhoz, és tudomására hozták, hogy a király Erdel tartományának irányában távozott el.

A bán egy csomó katonával a király elé vágtatva útját szegte. A királyt meglepve elfogták, a hatalom koronáját elvették tőle. Maga Ladiszlaus vette át [a koronát], és eltette.

Volt Erdel tartományában egy meredek (erős) vár, abba a királyt fogságba vetette. Így tehát Otonusz király fejére szakadt a szerencsétlenség, melytől mindig félt. Abban [a várban] foglyul ejtve örök rabságba esett.

Vers:
Börtönbe vetették őt megkötözve,
Sorsára az elválás pecsétjét égették.

Mivel Otonusz király rabságba esett, az ország [trónja] megüresedett. Amikor ez a hír elterjedt a világon, a rími pápa fülébe is eljutott.

Úgy regélik, hogy amióta a rími pápa Karoluszt Üngürüsz országába küldte, azóta már tíz év telt el. Mivel Otonusz király rabságba jutott, az ország trónja üresen maradt. Amikor ez a hír elterjedt a világon, a rími pápa is meghallotta, s azonnal levelet küldött Üngürüsz bégjeinek, melyben ezt írta: "Ti, akik Üngürüsz országának bégjei és legjobbjai vagytok, az én óhajtásomat nem fogadtátok el, és Karoluszt nem vártátok meg. Mostantól kezdve ne mondjátok, hogy [ezt] nem tudtuk. Méltók vagytok átkomra, s ezenkívül tudjátok meg, hogy szilárdan elhatároztam, hogy katonasággal személyesen megyünk ellenetek, hogy az én kívánságom teljesítve legyen. Nem bocsátok meg addig, amíg kívánságomat nem teljesítitek, s ha ezt megtagadjátok, azonnal készüljetek fel." Azután a levelet lepecsételte, egy futár kezébe adta, és sürgősen Üngürüsz bégjeihez küldte.

Amikor a levél Üngürüsz bégjeihez érkezett, örömmel fogadták, felállva fejezték ki tiszteletüket, és hallgatták tartalmát. A pápa átkától nagyon megijedtek, szükségesnek tartották, hogy parancsát teljesítsék. Összejöttek és tanácskoztak, a pápa parancsát elfogadták, és Karolusz királlyá választásával voltak elfoglalva. De mivel az ország koronáját Erdel bánja, Ladiszlaus ejtette hatalmába, nagy figyelemmel kezdtek Erdel felé figyelni, vajon hogyan alakul majd Üngürüsz országának a sorsa.

De gyerünk tovább. Mivel Üngürüsz bégjei meg akarták várni Karoluszt, azonnal levelet küldtek a bánhoz a királyi korona ügyében. "Légy kegyes - írták -, és az ország koronáját kiváló embereiddel küldd el Üsztüni Belgirádba. Nehogy másképp cselekedjél!"

Amikor a levél a bánhoz érkezett, mivel ő is a királyi családból származott, a következőket mondta: "Én magam is valóban királyi családi vérből való vagyok. Az országot neki, idegennek adtátok, [hát akkor] miért ne követelhessem azt én, akinek ehhez joga van." Mondván haragra gyulladt, és nem adta át nekik a koronát. A bégek ebből megértették, hogy ő is trónkövetelő.

Összejöttek tehát Üngürüsz bégjei, és megtárgyalták [az ügyet], és újból levelet szerkesztettek a bánnak, melyben ezt írták: "Te, aki Erdei tartományának bánja és fejedelme vagy, levelünket az összes bégek közös megegyezésével küldjük neked, és tudatjuk, hogy te is [a királyi család] leszármazottai közül való vagy, [s elismerjük], hogy méltó vagy a hatalomra, és megértettük akaratodat, de most a pápának az a kívánsága és parancsa, hogy várjuk meg Karloszt, és teljesítsük az á kívánságát, mert ha nem teljesítjük a parancsát, átok alá helyez bennünket, és biztos, hogy sereggel jön ellenünk. Most tehát légy kegyes, és az ország koronáját magad juttasd el hozzánk, vagy becsületes és érdemes embereiddel küldd el. Nehogy másképp cselekedjél. Küldd el, mert ha jóakarattal nem adod át, azonnal készülj fel. Nehogy azt mondd, hogy ezt nem tudtad. Ezután [további] követet nem küldünk. Így vedd ezt tudomásul!" Ezt a levelet küldték el a bánnak.

Azután az üngürüsz bégek katonaság gyűjtésével voltak elfoglalva, mert ha ő [a bán] megmakacsolja magát, [és nem adja vissza a koronát], sereggel mennek ellene, és bosszút állanak rajta.

Aztán ezt a levelet azonnal elküldték Erdel tartománya bánjának.

Amikor a bán megkapta a levelet, megértette tartalmát. Az üngürüsz bégek és a római pápa szövetsége alapos meggondolásra kényszerítene őt. Ezért aztán néhány kiváló emberével elküldte az ország koronáját Üngürüsz bégjeinek. Amikor az ország koronája megérkezett, és átvették, a római pápa parancsát teljesítették, bevárták Karloszt, és Iszá próféta őfényességének ezerháromszáztizedik évében megkoronázták.

Az ország összes bégjei meghódoltak neki. Azután Budinba mentek, ahol [Karlosz] elfoglalta a királyi trónt.

Vers:
A királyi méltóságra ő lett megkoronázva
És méltóságteljesen a trónra ült.

Karlosz király Iszá őfényességének ezerháromszázhuszonhatodik évében a Maros néven ismert folyó melletti Lipovában egy nagy kolostort építtetett. 65

A krónikás tovább úgy beszéli el, hogy mivel Erdel bánja az ország koronáját vonakodott visszaadni, kevés híján köztük kitört a háború. Mivel ez így történt, azt a törvényt hozták, hogy a királyi korona [ezentúl] Visegrádban legyen [egy elhelyezve] és megőrizve. Ahányszor új királyt választanak majd, abból a várból hozassák el a koronát és aztán vigyék oda vissza megőrzés céljából.

Ezek után a hírek tudója úgy adja elő, hogy amikor Karlosz király egyszer Visegrádra ment, váratlanul egy királyi udvarhoz tartozó ember rátámadt. Meztelen karddal rontott rá, levágta a királynak négy ujját, és megsebesítette.

Abban az időben Eflah országának volt egy fejedelme, akit Baszarat vajdának hívtak. Egyszer Karlosz király azt akarta, hogy támadjanak ellene és kerítsék kézre. Ebből a célból hadsereget gyűjtött, de Baszarat vajda is hírül vette a király készülődését, azonnal összeszedte Eflah lovas és gyalogos seregeit, és bátran felkészülve figyelte [a király mozdulatait]. Közben a király is elindult seregével Eflak tartománya felé. Meneteltek, vándoroltak, ettek, ittak, nagy utat tettek meg, és a végén megérkeztek Eflah tartományába.

Ezenközben Eflah fejedelme az Eflah tartományban levő meredek hegyek szorosait gyalogos puskásokkal és nyilas hadsereggel elállta, és egyes helyeken lesben állva, a lovasság egy részével, a szoros kapuját megszállta. A király közben bevonult hegyszorosba. A gyalogság előretört a lesből,, körülzárta a [király seregét]. A magas sziklákról puskatűz és nyílzápor alá vette, és köveket hengerítve a sziklaszorosban, Üngürüsz tartományának kiválóságát elpusztította.

A király is harcba kezdett. Amikor arra helyre ért, ahol a sziklaszoros el volt zárva, Baszarat vajda Eflah seregével találta magát szemben: Aznap a király seregét teljesen letörték, és a sziklaszorosban sokan elpusztultak vagy megsebesültek. A szorosban élelemhiány és szomjúság következtében sokat szenvedtek. Mivel aznap összeütköztek Eflah tartomány fejedelmével, mindkét oldalon heves küzdelem folyt, végül is a király seregét leverték, maradék embereit is megtörték.

Amikor a király ezt látta, volt egy kedves udvari embere, ezt mondta neki: "Légy az én- helyemben helyettesem, nekem abba kell hagynom a csatát!" Aztán elvált a seregtől. Azonnal átöltözött egy alattvalója ruháiba, és a hegyek között elmenekült.

Vers
A félelemtől sohasem volt nyugta,
Seregét elhagyta és megszökött.

Próza: A király seregét leverték és szétszórták A helyettesét elfogták, s mivel azt hitték, hogy ő Karlosz király, különféle kínzásokkal kivégezték Azután a királynak minden vagyonát, kincsét fejedelmi sátrát zsákmányul ejtették.

A hírek tudója tovább azt beszéli el, hogy Karlosz király szolgának átöltözve megmenekült. Sok veszedelmen esett keresztül, egy nap azonban visszaérkezett saját tartományába.

Több idő elteltével azonban sereget gyűjtött, és elindult Nimcseország ellen. Sok tartományt legyőzött és adófizetésre kötelezett.

Abban az időben Lehországnak volt egy uralkodója, akit Kaszimirosznak hívtak. Ez Iszá őfényességnek ezerháromszázharmincnegyedik évében felkerekedett, és Visegrád várába jött

Karlosz király meglátogatására. Nagy barátságot kötöttek, és a király sok napon keresztül fejedelmi vendéglátást rendezett számára. Azután elbúcsúztak, és a leh uralkodót szívélyes üdvözlettel hazaeresztette.

Abban az időben a cseh tartománynak is volt egy uralkodója, akit Johannesznek hívtak. Ő is félt a királytól, és ezért Iszá próféta 1335. évében Karlosz királyhoz [látogatásra] jött.

Visegrád várában találkoztak.

Iszá őfényességének ezerháromszázötvennyolcadik évében a tartomány különböző részéről híres és neves bégek jöttek [a királyhoz], és hódolatukat fejezték ki neki.

A hírek tudója elbeszélése tovább arról szól, hagy Karlosz királynak két fia volt. Az egyiket Anderjásnak, a másikat Ludovikusznak hívták. Azután a király egy bizonyos idő múlva katonaságot gyűjtött, Anderjás fiát is magával vitte, s mivel ő maga a puljai nemzetségből származott, azt akarta, hogy fiát, Anderjást Pulja vidékének királyává válasszák meg. Azután seregét összevonta, és elindult vele Szagirijja tartományába, ami egy hercegi tartomány. Ott három évig tartózkodott, s hajókat építtetett. Aztán rábízta a sereget fiára, Anderjásra, és Pulja tartományába küldte. Ő maga azonban visszatért Visegrád várába, s ott megállapodott. Ludovikusz nevű fia is vele volt.

Ezenközben Anderjás hajóra szállt, és kedvező széllel Pulja közelébe érkezett. Egy nap partra értek a hajók, Pulja földjére léptek. Abban az időben Pulja trónja üresedésben volt, nem volt uralkodója. Miután Anderjás annak a tartománynak a földjére lépett, a nép szívélyesen fogadta és üdvözölte. Parancsainak alávetették magukat, és Pulja tartomány uralkodójává választották, ahol [aztán] sokáig uralkodott.

Azután Karlosz király még negyvenkét évig uralkodott Üngürüsz országában. Aztán elhagyta a mulandóság palotáját, (86) és elutazott az örökkévalóság birodalmába.

Vers:
Nézd az eget, ennek a fejedelemnek is legörbítette a termetét,
Fáklyával meggyújtotta a világot, nagy tűzvészt okozott.
Oh, barátaim, ne tegyen benneteket dölyfössé a világ íze, (87)
Sok lelkes szeretetet osztott szét és sok keserű napot okozott.

Próza: Az évszázadok ismerői, a titkok tudói és a hírek elmondói úgy beszélik el és adják elő, hogy amikor

Karolusz király meghalt, az uralkodás fiára, Ludovikuszra maradt, aki trónra lépett. Mint ahogy előbb már elbeszéltük, Erdelben volt egy törzs, mely szikuli néven volt ismeretes. Ezenközben azonban Ladiszlaus bán is eltávozott a világból. Ő volt az, aki a királyi koronát makacskodott visszaadni. Neki maradt egy fia, akit szintén erdeli bánná neveztek ki.

Amikor Karolusz király meghalt, és fia, Ludovikusz lett a király, az Erdel tartományában élő szikali törzs nem akarta őt elismerni királynak, megmakacsolták magukat, és fellázadtak. Ez a törzs a királynak volt adófizetője. De azelőtt, amikor Karlosz király hadat viselt Iflah vajdája, Baszarat vajda ellen, és vereséget szenvedett, s Üngürüsz kiválóságai közül sokan elestek, kincsei pedig zsákmányul estek, ennél az oknál fogva, amikor fia, Ludovikusz lett a király, bosszút akart rajtuk állni. Ezért mindig okot és ürügyet keresett, s mivel most a szejkuli törzs fellázadt, felhasználta ezt ürügyül, hogy a szejkuli nép ellen hadat indítson. Ezt ürügyül felhasználva Iflah fejedelmén is bosszút akart állni. Végül is a szejkuli nép ellen készülődött, és ezen ürügy alatt katonaságot gyűjtött. "Először csak ez ellen a nép ellen indulunk hadjáratra" - mondta Ludovikusz király, és elindult.

A szejkuli nép azonban hírét vette, hogy a király ellenük fog jönni. Ekkor összejöttek, és tanácskoztak, mivel a királytól nagyon féltek, az aggodalom tengerébe merültek. Hűtlen cselekedetüket megbánták, [s emiatt] nagyon szomorkodtak. A király elé mentek, lábához borultak, és bocsánatért esedeztek. A király ugyan megbocsátotta bűnüket, de amikor Erdelbe érkezett, és megtekintette azt a vidéket, a lázadókat és makacskodókat elfogatta és legyilkoltatta. Az említett tartományt pedig a régi törvények betartására szorította.

De a királynak a valódi célja az volt, hogy Iflah és Bugdan fejedelmeit megbüntesse. Iflah tartományának abban az időben volt egy vajdája, Alekszander volt a neve.

Amikor a király Erdel tartományát ismét adófizetőjévé tette, egy nap hirtelen megindult Iflah fejedelme, Alekszander ellen. Amikor ez a hír Alekszanderhez érkezett, rettentően megrémült. Néhány kiváló emberével és az ország előkelőivel lóra ült, és a királyhoz érve lába elé borult, és kegyelmet kért tőle. Azzal a feltétellel, hogy beleegyezett az adófizetésbe, barátjának barátja, ellenségének ellensége lesz. A király visszaadta neki országát. De azután azonnal bevonult Bugdan tartományába. Bugdan tartományának a fejedelme szembeszállt vele, de a végén meghódolt neki, és alávetette magát parancsainak. A király onnan azután visszatért székhelyére pihenni.

A krónikások úgy beszélik tovább, hogy abban az időben a tatárok serege rajtaütésszerűen betört Bugdan tartományába, gyújtogattak és pusztítottak. Bugdan népe betöréseik elől sohasem volt biztonságban. A tatár sereg ismét támadásra készült

Bugdan ellen. Amikor Bugdan fejedelme megtudta szándékukat, abban az időben Erdelnek volt egy hősies bánja, akit [----- ]nak hívtak. Bugdan vajdája azonnal értesítette a bánt: "Szolgáljon tudomásodra, hatalmas bán, hogy a tatár seregnek az a szándéka, hogy ellenünk támad. Kegyeskedjél most [megengedni], hogy ezt a helyzetünket a királynak bejelentsük."

Mivel -így esedeztek, a bán a helyzetüket a valóság szerint felterjesztette a király trónjához. A király azonnal fegyverbe hívott néhány béget, és saját seregéből is néhány ezer katonát adott. Fővezérükül Erdel bánját nevezte ki, és a következő parancsot küldte neki: "Te, aki Erdel tartományának a bánja vagy, mihelyt parancsom hozzád érkezik, legyen tudomásodra, hogy ha a tatár sereg Bugdan tartományába betörne, íme ezzel a hozzád küldött sereggel és az erdeli csapatokkal szállj velük szembe, és büntesd meg őket. Nehogy másképpen cselekedjél."

Amikor ez a parancs megérkezett, a bán a parancs szerint hatalmas sereget gyűjtött össze, és készen várta [a tatárok támadását].

Miután azonban a tatár kánhoz megérkezett annak a híre, hogy Erdel tartományában a bánnak erős hadserege áll készen, lemondott arról, hogy betörjön Bugdan tartományába. Azonnal felkerekedett a tatár tartományból, és elindult a bán ellen.

De a bán is értesült [a kán] cselekedetéről és szándékáról, s elindult seregével ellene. Az ország határán találkoztak a kán és a bán. Mindkét fél nyeregbe pattant, és megkezdődött a csata, melyben rengeteg tatár katona esett el. Végül is az üngürüsz seregnek kedvezett a szerencse, a kán seregét legyőzte és széjjelverte. Magát a kánt is elevenen kézre keltették és elfogták.

Közben Ludovikusz király, aki abban az időben Visegrádon tartózkodott, figyelemmel kísérte a bán cselekedeteit. Mivel a kán kézre került, [a bán] megkötözve azonnal a királyhoz küldte. Egy nap a kánt a király trónjához vezették, és a színe elé bocsátották. A királyt pedig ez az esemény nagyon megörvendeztette, és a bánnak s összes bégeknek értékes ajándékokat adott. Aztán megparancsolta, hogy az egész országot díszítsék fel, majd néhány napig ittak, mulattak.

Azután rövid időn belül a király összegyűjtötte seregét,, és elindult a Hirvát és Szalavin országok ellen.

Azoknak az országoknak a fejedelmei nagyon féltek a királytól, eléje járultak, meghódoltak, adófizetőivé váltak, és így megmenekültek.

Miután a király ezeknek a tartományoknak az ügyét elrendezte, Damacsija tartományába ment, mely hercegi tartomány és Venedikhez tartozik. Itt elfoglalta Zadrát, Sebeniket s ezeken kívül sok várat. Itt a tenger partján időzvén, hirtelen megérkezett a tengeren Venedik hajóhada, megrohanták a király seregét, és Üngürüsz kiváló és híres emberei közül sokat legyilkoltak.

A királynak ezzel a hadjárattal az volt a célja, hogy átkeljen Pulia tartományába, mivel Ludivikusz tetvére, Anderjás Pulia környékének volt az uralkodója. Azon a vidéken egy nagy firenk bégnek volt egy szépséges lánya, s Anderjás király ezt a lányt vette el feleségül. Volt azon a környéken egy nagy, virágzó város, melyet Tarentnek hívtak Annak a városnak volt egy uralkodója, akinek Ludivikusz volt a neve.

A hírek ismerője elbeszélése arról szól, hogy Anderjás király felesége ezzel a Ludivikusz a béggel összeszűrte a levet, és vele szeretkezett Annak a vidéknek a bégjei pedig Anderjás király üngürüszi származása miatt nem szerették, és csak a kardtól való félelmükben színlelték az engedelmességet. Néha, amikor összejöttek, mondogatták egymásnak: "Nem akadt egy közülünk való alkalmas bégfi [királyunknak]? Mi értelme van annak, hogy idegen tartományból őt hozták a nyakunkra?"

Állandóan ilyen beszédeket hangoztattak. Közben Anderjás király felesége Ludivikusszal élte világát.

Egy nap az a bég [Ludivikusz] a római pápának a következő üzenetet küldte: "Kegyeskedjék Anderjás király helyét [királyságát] és feleségét nekem odaítélni. Ha nekem ezt megadja, akkor Kegyelmességednek nagy kincset fizetünk." Ezt az ajánlatot tette. A római pápa pedig kincsvágyó lévén ezt mondta: "Barátságot színlelve Anderjással fejezzétek be az ügyét. Mi Anderjás helyét és feleségét elvesszük " Ezt a választ adta.

Amikor Ludivikusz ilyen választ kapott a római pápától, azonnal értesítette erről Anderjás király feleségét, és vele teljes egyetértésben elhatározták, hogy rövid időn belül a király életére törnek. A törték nagy igyekezettel a fejüket, hogy cselvetéssel teszik el láb alól a királyt. Végül is egy nap alkalmat talált az asszony, és a király ételébe mérget kevert.

Vers:
Ne higgy az asszonynak mégha huri is,
Ha híres is jóságáról és szépségéről.

Próza: Mikor az az átkozott asszony a királyt elpusztította, Ludivikusszal eljegyezte magát; Ludivikuszt Pulja trónjára ültette. Ez oknál fogva határozta el Ludivikusz [magyar] király, hogy testvére vérét megbosszulja. Amikor a tengerpart vidékén időzött és a Puljába való átkelés előkészületeivel foglalkozott, a Firenk hajóhad őt megtámadta, és sok katonáját megölte. A király azután nem maradt ott, hanem közben hajóra szállt, felszerelte vitorláit, és kedvező széllel elindult Pulia tartománya felé.

De még mielőtt odaérkezett volna, [elindulásának a] híre fülébe jutott Pulia fejedelmének, Ludovikusznak. Lelkét eltöltötte a félelem, és reszketni kezdett. Azonnal összegyűjtötte minden kincsét feleségét is magával vitte, hajóra szállt, és a tengerre szökött.

Ezek után egy nap Ludivikusz [magyar] király Pulia tartományának földjére lépett, és a trónt elhagyva találta. Mulatozással töltött el ott néhány napot. Volt két kiváló üngürüsz bégje, az egyiket Bolfikarnak hívták. Mivel a királynak vissza kellett onnan térnie saját országába, ezeket nevezte ki Pulia trónjára helytartóknak. Megszámlálhatatlan katonaságot hagyott rendelkezésükre, aztán visszatért Üngürűsz tartományába.

Annak a két bégnek pedig, akiket helytartóknak nevezett ki, megparancsolta, hogy azoknak a helyeknek, melyek önként meghódolnak, adjanak kegyelmet, de amelyek nem hódolnak meg, azokat kíméletlenül verjék le, rabolják és fosszák ki. Azok pedig úgy cselekedtek.

Pulia tartományának a székhelyét Napoljának hívták. Egy idő elteltével a firenk bégek nem voltak megelégedve azokkal a helytartókkal, akiket a [magyar] király kinevezett. Ezért tehát elhagyták az országot. Az elmenekült Ludivikusz rokonai közül azon a vidéken volt egy hatalmas bég, Duka Verneri volt a neve. Miután azok a bégek egymás közt nem tudtak megegyezni, összejöttek tehát, és Duka Verneri színe elé járultak, őt találván a legalkalmasabbnak, s fővezérükké választották. Mindannyian azt kívánták tőle, hogy Napoljál vegye el az üngürüsz bégektől, vagy verje ki, vagy űzze el őket a tartományból. Ezek aztán közös akarattal összegyűjtötték a firenk sereget, Duka Vernerit állították az élére, és fegyverkezni kezdtek.

De azután erről a lázadásról a napoljaí bégek is tudomást szereztek. Azonnal kémeket küldtek arrafelé. Azok megérkeztek, és látták, hogy megszámlálhatatlan firenk sereg gyűlt össze. Jó ideig figyelték mozdulataikat. Mivel Napolja városában a régi firenk nép lakott, azok is szövetkeztek a firenk sereggel, és megesküdtek, hogy Napoljál átadják nekik.

Amikor a kémek a helyzetet kifürkészték és híreket szereztek, néhányan közülük visszatértek, mindent elmondtak Bolfikardnak, és pontos hírt adtak neki arról, hogy a firenk sereg ellenük fog jönni. Ezek [a helytartók] pedig az áruló firenkeket a várban összefogdosták és kivégezték.

Duka Verneri közben levelet írt Napolja bégjeinek, lepecsételte és elküldte. Amikor a levél megérkezett, elolvasták, és ezt tartalmazta: "Én a firenk hősök fővezére, Duka Verneri vagyok. Ti, akik üngürüsz bégek vagytok, ide jöttetek, az üres tartományt kezetekre kerítettétek és elfoglaltátok. Most az ország saját birtokotok lett, de ne gondoljátok, hogy ez a tartomány annyira erőtlen, hogy azt elfoglalva királyi birtoknak tekintsétek. Íme, most mindnyájatok bűnét megbocsátottam, megmenekültök kardjainktól azzal a feltétellel, hogy mihelyt ez a parancsom hozzátok érkezik, se egy pillanatot, se egy órát se késlekedjetek, készüljetek fel utolsó órátokra, mert mindnyájatokat, apraját és nagyját kardélre hányatlak. [Így van ez] elhatározva, vegyétek tudomásul !"

Mikor a levél tartalmát Bolfikard [megtudta], rettentő haragra gyúlt, és megparancsolta, hogy a követnek vágják le az orrát és fülét: Ez nagy sértés volt. Aztán levelet írt, melyben ez állt: "Országotokat nem adjuk vissza. Ha saját birtokaitokat kívánjátok, (gyertek) és nyugodt szívvel foglaljátok el és vegyétek birtokba. Gyertek gyorsan! Halotti leplet öltsetek nyakatokra, s kardot tartva fogaitok között, hódoljatok meg a mi királyunknak. Akkor majd mi felterjesztjük az ügyet királyunk trónjához, és [kegycímet] kérünk számotokra. Ha azt mondjátok, hogy nem, és makacskodni fogtok, mi majd elmegyünk hozzája, és a király színe előtt feltárjuk [az igazságot]. Az alkalom a mi kezünkben van, s tőletek egy szemernyit sem félünk!"

Aztán elküldte a levelet azzal a követtel, aki [a firenkektől] jött. Az pedig megalázva Duka Verneri színe elé érkezett. "Jaj, de dübörgött, mint a villámcsapás utáni mennydörgés"(88) mintha ez a sérelem saját magát érte volna. Oly rettentő méregbe jött, hogy majdnem megütötte a guta. Fogta a levelet, és amint elolvasta, rettenetes haragra gyulladt. Aztán így szólt a mellette levő bégekhez: "Ezek a becstelenek a halál fiai lettek! Ezzel a felelettel az a céljuk, hogy minket megijesszenek, s ezért lármáznak. Ellenük kell mennünk, és majd én megmutatom, mit teszek majd nekik !"

Aztán megesküdtek, és seregük nagy számában bizakodva néhány nap múlva kibontották zászlaikat, lóra szálltak, és az állig felfegyverkezett gyalogosokkal, puskásokkal és vértesekkel elindultak Napolja irányába.

Ezenközben az üngürüsz bégek is sereget gyűjtöttek, és felkészülve várták [az eseményeket]. Duka Verneri pedig abban reménykedett, hogy a [napoljai] firenk nép segítségével teljes győzelmet fog aratni. De amikor megérkezett a híre, hogy a [városbeli] népet letörték és a porba sújtották, nagy aggodalom töltötte őt el. Végül is [Duka Verneri] kitudakolta a helyzetüket, és (megtudta), hogy a nép néhány híres és kiváló előkelősége eltávozott, de egy részük életben maradt, újból reménykedni kezdett.

Közben Bolfikardnak is voltak kémei a firenk seregben. Hírül hozták, hogy a lázadók közül néhányat nem sikerült kézre keríteni. Ezt azonnal tudomására adták Napolja urainak, akik valamennyiüket elfogták, hogy magukat ártatlanoknak tüntessék fel.

Ezenközben a firenk sereg Napolja közelébe érkezett. A hírek tudói és a krónikások úgy adják elő tovább, hogy közben Bolfikar Napolja várát, tornyait és várfalait megerősítette és teljes hadi felszereléssel látta el. Aztán összehívta a haditanácsot, úgy döntöttek, hogy jobb lesz, ha hősiesen kardjukra bízva magukat kirohanást intéznek a várból, mint ha gyáván bezárkózva a várban pusztulnának el.

Aztán felkészültek és kiadták a parancsot, hogy az áruló firenk népség előkelőit Duka Verneri szeme láttára fogják majd felakasztani, se célból a vár előtt egy csomó akasztófát állítottak fel. Duka Verneri pedig eltávozott a vártól, és Napolja közelében, a várostól egynapi távolságban letelepedett, és az éjszakát nyugalomban töltötte el.

Közben Bolfikard hajnalban kinyittatta a vár kapuit, lóra termett, és eltávozott a várból. A firenk sereggel szemben csatasorba állította seregét. De ekkor már a nap Kaf várából felemelte a fejét, és beragyogta a világot. Mikor azonban a firenk sereg közelre érkezve látta, hogy a vár kapui nyitva vannak, a napoljai bégek pedig tetőtől talpig felfegyverkezve csapataikkal csatasorba rendezve állnak, ekkor ők a megragadták fegyvereiket, lóra szálltak, és zászlaikat kibontva csatasorba álltak.

Eközben Bolfikard kiadta a parancsot, hogy az áruló firenk népséget Duka Verneri szeme láttára akasszák fel. Aztán ekkor mindkét sereg egymásra rontott, összebonyolódott, és a becsületért folyó küzdelemben tulipánszínűre festették vérrel a földet.

Vers:
A két sereg összekeveredett akkor,
S ott nagy pusztítást végeztek.

A sereg nyilat szórt, hogy vért ontson,
A lándzsákat előre szegezték a gyilkolásra.
Az ellenségre mérgesen néztek,
A nyilak hegyén jajveszékelés tört ki

S mint a villám csapkodtak a kardok,
Mint a patak folyt a vér,
A földre terítették a hullákat,
A mezőn nagy rakásokban feküdtek a halottak,

Mint a tenger, annyi vér ömlött a földre,
A hullák nagy rakásokban feküdtek, mint a máglya,
A két sereg oly rettenetesen harcolt,
A vértül tulipánszínűre vált a föld.

Próza: A kor ismerői tovább úgy beszélik, hogy a harc egyre hevesebben folyt. A napoljai bégek között volt egy Birnebard nevezetű, akire harc közben a firenk hősök rátámadtak és megölték. Amikor Napolja serege ezt látta, azt akarták, hogy vonuljanak vissza a várba, de Bolfikard erről lebeszélte, és ezeket mondta: "Hova! lett az eskütök, ha egy ember elpusztulása miatt csorbát ejtenétek a nevünkön? Az a férfiasság és hősiesség, ha a csatatéren karddal [a kezünkben] halunk meg, és senkitől sem kérünk segítséget [irgalmat]. Vajon miért jöttünk ide? Most itt kell meghalnunk!" Ezekkel a szavakkal lebeszélte őket.

Aztán újból támadást intézett a firenk sereg ellen. Oly bátran és hősiesen forgatták a kardjukat, és oly kétségbeesetten harcoltak, hogy a firenk sereget összetörték, zászlajukat és zászlóvivőjüket a földre tiporták. Amikor a firenk sereg ezt látta, azonnal meneküli kezdett. Harc közben a Dukát is letaszították kováról, és foglyul ejtették. A firenk sereg nagy részét kardélre hányták. Vagyonukat, kincseiket zsákmányul ejtették. Duka Vernerit pedig megbilincselve a királyhoz küldték. A király pedig Visegrádian fogságba vetette, és Bolfikarnak gazdag ajándékokat adott, és megvendégelte őt.

Ezek után [gyerünk tovább]. A lehek és ruszcsik tartománya között egy másik nép lakott, s országuknak Letonija volt a neve. Volt nekik egy fejedelmük. Ekkor a király sereget gyűjtött, és Letonija ellen indult. Fejedelmét elfogatta, és alatt valójává tette.

Innen aztán a Rusz tartomány ellen folytatott hadjáratot. Azt is engedelmességre kényszerítve adó fizetőjévé tette. Onnan aztán visszatért országába.

Volt abban az időben egy Bulgárország. Ez fellázadt a király ellen. A király hadjáratot akart ellene vezetni. Amikor a bolgár fejedelmek megtudták, hogy a király ellenük indul, azonnal elébe mentek, engedelmességet fogadtak, és adófizetőivé váltak,

A király onnan hazatérve trónjára ült és megpihent. De a könyv szerzőjének elbeszélése szerint ezután közte és a Nemcseország császára között keletkezett valami oknál fogva elhidegülés és ellenségeskedés. Mindkét fél sereg gyűjtésével volt elfoglalva. Végül is a tartomány híres bégjei összejöttek, és a két felet egymással kibékítették, és békeszerződést kötöttek egymással.

Azután a király egy idő múlva felkerekedett, átkelt a Duna folyón, Cseh és Morava ellen indult, és alattvalóivá tette.

Abban az időben a királynak egy nővére élt Lehországban, akinek nem volt gyermeke. Amikor a király Cseh- és Moravaországot elfoglalta, a leh király eltávozott a világból, és Lehország uralkodó nélkül maradt. Ez oknál fogva azt az országot is magáévá tette, és uralkodott benne.

Azután bármely ország ellen viselt háborút, olyan szerencséje volt, hogy azt elfoglalta. De aztán élete elgyengült, miután negyven évig, egy hónapig és huszonkét napig uralkodott, eltávozott a világból. Üsztüni Belgirád várában temették el.

Vers:
A megsemmisülés országába tért ő is.
Mindenki csak rövid ideig örvendhet e világon.

Próza: A krónikások úgy mesélik tovább, hagy Ludivikusz királynak volt egy fia [!], akit Karlosznak hívtak. Amikor a király eltávozott e világból, ez a Karlosz Pulia országának volt a fejedelme. [A királynak] két lánya is volt. Az idősebbiket Marijának nevezték. De abban az időben a Nemcse tartomány császárának volt egy fia. Még kiskorában annak jegyezték el Mariját. A császár fiát Szekizmundusznak hívták. Mivel még [kiskorú] gyermek volt, emiatt [apja] a császár mellett tartózkodott.

Mikor apja meghalt, Mariját voltak kénytelenek Üngürüsz trónjára ültetni, akit megkoronáztak, és uralkodni kezdett. Mihelyt azonban Karlosz hírül vette, hogy atyja (89) meghalt, azonnal kémeket küldött abba a tartományba [a valóság] kifürkészése céljából.

Két év telt el azóta, hogy Marija királynő lett, de az ország népe nem volt megelégedve. Egyes vidékeken az ország népe lázadozott, felkelt, és zavargások keletkeztek az országban. Végül is a tartományok bégjei látták, hogy a lázadás elharapódzott, összejöttek, és megértették, hogy az asszony uralkodása rossz vért szül, s mivel a tartomány népe nyugtalankodott, nagy aggodalomba estek.

Azután abban állapodtak meg, hogy ennek elejét kell venni, mivel országuk népe makacskodik, és már biztos, hogy teljesen fellázad és az ország pusztulásnak indul. Ez ellen az lesz az orvosság, hogy Napolja városában testvére, Karlosz az uralkodó, hírt küldenek neki, hogy jöjjön ide, és foglalja el az országot. Ebben megegyeztek, és Karlosznak levelet írtak, melyben ezt közölték: "Hatalmas király! Légy elővigyázatos, és vedd tudomásul, hogy amióta atyád, Ludovikusz király a világból eltávozott, két év telt el, és a trónra testvéred, Marija lépett, de a mostani helyzet az, hogy az ország népe nincs Marija királyné uralkodásával megelégedve, helyenként fel-fellázad, és kevés híja, hogy az ország nem ment tönkre. Világos tehát, hogy a királynő alkalmatlan az uralkodásra. Ezért tehát az országban minden jó vagy rossz [ügy intézése] egy király becsületéhez illik. Ha tehát ennek az országnak a javát akarod, most az lesz a legjobb, ha elindulsz, és atyád örökségét nem hagyod elpusztulni, hanem virágzóvá teszed."

Így panaszkodtak. A levelet lepecsételték, egy becsületes egyénnek a kezébe adták, és Karlosz királyhoz küldték.

De még ezelőtt Karlosz király kémeket küldött Üngürüsz tartományába, azok is tudomást szereztek ezekről a beszédekről, és mindenről, ami a helyzetre vonatkozik.

Amikor ezt a levelet Napolja uralkodójának elküldték, ezek a kémek is útra keltek, hajóra szálltak, és kedvező szétlel a tengeren elindultak. Egy nap aztán megérkeztek Napolja kikötőjébe, és horgonyt vetettek. Az üngürüsz bégek követe is megjött, és a király színe elé vezették. De mielőtt a király színe elé jutott, a király kémei hamarabb jutottak a királyhoz, és Napolja uralkodóját, Karoluszt értesítették Üngürüsz tartományának állapotáról és arról, hogy mi az oka a követ érkezésének.

A király parancsot adott, hogy a követet szállásolják el a vendégpalotában, és vendégeljék meg. Aztán előterjesztették neki a követ levelét, és kikérdezték őt a tartomány helyzetéről. A követ a következő választ adta: "Hatalmas király! Ha azt az országot nem tiszteled meg látogatásoddal, hamarosan kitör a lázadás, és a tartomány minden bizonnyal elpusztul."

Mikor ezt mondta, mindnyájan elhallgattak, a király pedig fejedelmi palásttal ajándékozta meg a követet, és megvendégelte. Aztán Üngürüsz bégjeinek és Budin főurainak barátságos levelet írt, lepecsételte és elküldte. Aztán megszámlálhatatlan sereget gyűjtött össze, minden kincsét is magával vitte, és számtalan seregével hajóra szállt. Kedvező szél keltével felvonta a vitorlákat, és elhajózott Hirvátország felé.

Néhány nap múlva kedvező széllel megérkezek a Hirvát tartományhoz tartozó Sebenk várának kikötőjébe, és lehorgonyoztak. Amint kihajózták a sereget a szárazföldre, azonnal zászlókat bontottak, és elindultak Szadra várába, amelyben néhány napig megpihentek. Ott [a király] rendbe szedte seregét, és a környék bégjeit is magához hívatta.

Aztán elindult, és Üngürüsz határához közel eső helyen tábort ütött. De eközben Marija királynő is hírét vette, hogy testvére, Karlosz megszámlálhatatlan puljai sereggel megérkezett és Üngürüsz földjére lépett. Mikor ezt neki hírül adták, a királynő a gondolkodás tengerébe merült, hogy vajon mi lehet jövetelük célja.

Végül is belső emberei közül néhányat a király elé küldött, hogy vele tanácskozzanak, és megbízta őket, hogy fürkésszék ki, vajon mi a király szándéka. Azok pedig a parancsnak engedelmeskedve a király elé mentek, s megbízatásuknak eleget tettek.

A király, mintha titokban megtudta volna ezek küldetésének a célját, felébredt benne a gyanakvás. Azonnal serege megszervezésébe kezdett.

Ezenközben a király találkozott azokkal, akik üdvözlésére eléje jöttek, és beszéd közben elmondták, hogy a királynő az üngürüsz bégekkel nincs jó viszonyban és hogy a tartomány népe is fellázadt. [A király] azt válaszolta nekik, hogy a lázadókat megbünteti, és a királynőnek szerencsét kíván. Ilyen értelembe adta tudtára [jóakaratát]. Azután elbocsátotta őket. Amikor elbúcsúzni jöttek a követek, kifejezték a királynak jókívánságukat, és tudomására hozták, hogy a királynő el van jegyezve a császár fiával, Szekizmundusszal. "Ez nagyon üdvös dolog, ezt nekünk is tudnunk kell", mondta a király.

A király azonban újonnan leveleket küldött a bégeknek és Budin várparancsnokának, melyekben arra szólította fel őket, hogy valami megbízható kifogással harc nélkül igyekezzenek a királynő kezéből hatalmukba keríteni [a várost]. De közben a királynő embere is megjött, és elmondta neki a király szavait. A királynő szíve ezeknek a híreknek a hallatára elkeseredett, mert felébredt benne a gyanakvás.

A király pedig elindult, és amikor Budinhoz közeledett, a királynő elébe sietett. Szívélyesen üdvözölték egymást, s egymás egészsége felől kérdezősködtek. Aztán Budin fővárosában tisztelettel egy palotát ajánlott fel neki szállásul. Majd hatalmas lakomát csaptak, és ivásnak adták magukat. Beszéd közben a királynő azt kérdezte tőle: "Hatalmas testvérem, vajon miért hagytad el országodat és trónodat, a mi országunkba fáradtál és megtiszteltél bennünket?" "Ej, kedves Marija - válaszolt a király. - Ne gondold, hogy őrizetlenül hagytam országomat. Helytartóm és katonaságom van ott." "Százezer köszönet a magas Teremtőnek - válaszolt tréfásan a királynő -, mert megérte a szemem, hogy viszontlássalak téged."

A valóság az, hogy mind a ketten barátságosan társalogtak. A király azonban azon törte a fejét, mi módon tudná biztosan kézre keríteni a trónt a királynő kezéből. Összebeszélt tehát néhány béggel és a várőrséggel. Vendégeskedés és szórakozás ideje lévén, a két sereg [katonái] a város körzetében sétáltak és nézelődtek. Végül is a királyhoz húzó bégek felhasználva [az alkalmat] összebeszéltek. A király hírneves emberei közül egy csomó hőst és nevezetes egyént állig felfegyvereztek. Palástot öltöttek rájuk, és sétálás ürügye alatt egyesével-kettesével beengedték a palotába, és teljesen megtöltötték a palotát a király embereivel.

A királynő hívei látták, hogy a király kiváló emberei közül milyen sokan kerültek be a palotába, azonnal a királynő elé járultak, és figyelmeztették, hogy vigyázzon. A királynő azt kívánta tőlük, hogy menjenek a királyhoz, és hívják őt hozzá. "Én bizonyos mértékben vágyódtam utánad, és jóakaród voltam - mondta [a király]. - Elhagytam országomat, és a te kedvedért sok fáradságot kiállva eljöttem hozzád, de te egy percet sem szenteltél nekem, ~ el akarsz menni."

Amikor ezt mondta, a királynő meglepetésében egy szót sem tudott szólni.

Eközben a királypártiak a király számára elfoglalták a trónt. Amikor a királynő emberei ezt látták, azonnal összegyűltek, és a királynő színe elé járultak. "Menyire tévedtél, hogy szeretett testvéred, akinek hittél, trónodat elvette kezedből, és elfoglalta palotádat. Mostantól kezdve fejed megmentésével törődj !"

Amikor ezt mondták, a királynő elhallgatott. Volt azonban belső szolgálatában néhány közel álló bég, és meghagyta nekik, hogy alkalmas órában a lakoma színhelyén gyilkolják meg a királyt, hogy az ügynek vége legyen. De azok meggondolták [a dolgot] mikor látták, hogy az üngürüsz bégek nagy része a király pártján van, s azok nem fogják ezt tétlenül nézni. Ezért [szándékukról] lemondtak.

Amikor a király ezt a helyzetet látta, megijedt, hogy halálveszélybe került. [A királynő] így szólt a királyhoz: "Hatalmas testvérem! Éjjel-nappal benned reménykedtem. Azt reméltem, hogy hűséges segítőtársam leszel. Mit jelentsen az, hogy most trónomat cselvetéssel elvetted, és párthíveim előtt porig aláztál engem?"

Mikor ezeket a szemrehányó szavakat mondta, a király így válaszolt: "Én erről a dologról nem tudtam. Ez a bégek határozata!"

Azután behívatták a bégeket. Amikor a bégek összejöttek, így szóltak a királynőhöz és királyhoz "A hatalmas király ezt a határozatot egyáltalában nem helyeselte. Ennek [a határozatunknak] az az oka, hogy sérti hírünket-becsületünket, hogy egy nő uralkodjék felettünk. Másrészt az egész ország népe ellenséged lett és fellázadt. Ezt az ország megalázásának lehet [minősíteni]. Ez oknál fogva a királyt mi hívtuk be hozzánk."

Azután nagy megtiszteléssel és megbecsüléssel a királyt abból a palotából a trónra kísérték, és hódolattal fejüket lehajtva szolgálatába állottak. A király pedig, hogy Marija királynőt megvigasztalja, a következő üzenetet küldte neki: "Testvérem, légy kegyes, és ne aggódjál, mert ha én nem jöttem volna ide, az ország népe ellenségeddé vált volna, és valami bajt hozott volna fejedre." "Kihez voltak az üngürüsz bégek ezen a világon hűségesek?" Válaszolt a királynő. "Ami engem és ezt [a dolgot] illeti, szánalomra méltó helyzetbe hoztak, és képmutatással a világ előtt megaláztak..

Azután [a bégek] a királlyal elindultak, s amikor Üsztüni Belgirádba érkeztek, megkoronázták és, [ezzel] a királyi méltóság feltételét megteremtették. Aztán néhány napon keresztül lakmároztak majd visszatértek Budinba, ahol [a király] megkezdte uralkodását.

A hírek tudói úgy beszélik tovább, hogy elmúltával megunták Karlosz királyt, és megharagudtak rá.

Amikor még Ludvikusz király életben volt, egy Palatinusznak nevezett híres embert főemberévé és belső [bizalmi] emberévé nevezett ki. Ez pedig a király kegyéből és iránta való tiszteletből a királynénak állt szolgálatában, aki őt [szintén] belső emberévé nevezte ki. A királynő pedig a császár fiának, Szekizmunduznak volt a jegyese.

Közben [a palatinusz] a királynő szolgálatába egy tehetséges embert küldött, akinek Balázs Farkas volt a neve. Ez pedig a királynőnek bizalmi embere lett, és amióta a trónról letették, állandóan a királynő szolgálatában volt. Ezt a két embert a királynő magához hívatta, és azt a tervet hogy valami cselvetéssel a királyt közösen elteszik láb alól. Végül is a királynő ezt mondta: "A mi sebünkre az az orvosság és ír lesz jó, most elhíresztelem, hogy megbetegedtem. Ti pedig a lakosztályomban rejtőzködjetek el. Aztán küldünk a királynak, hogy feltétlenül jöjjön engem megnézni. Biztos, hogy ő maga fut majd [egyedül]. Az én szobámba, rajta kívül, senkinek sem szabad belépni. Ennél jobb tervünk nem volt: Mihelyt a király belép a szobámba, a dolgot végre hajtjátok." Ezt beszélték meg. Aztán ez az álnok [asszony] azonnal üzenetet küldött a királynak "Most súlyos betegség támadott meg engem. Nincs reményem az életben maradásra. Így te a hatalmas királytól az a kívánságom, hogy fáradjon hozzám, amíg a túlvilágra nem térek, és remélem, hogy szerencsés idejövetele gyógyszerként rám hatni."

Azután a palatínust és a Balázs Farkas nevű hitetlenek állig felfegyverkezve elrejtőztek a királynő lakosztályának ablakmélyedéseiben. Amikor az üzenet a királyhoz érkezett, kötelességének tartotta, hogy azonnal testvére látogatására menjen. Felült a lóra, és egyedül indult el a királynő palotájába így esett tőrbe. Mihelyt a király odaérkezett, engedélyt kért a királynőtől a látogatásra. A két cselszövő azonnal előugrott rejtekhelyéről. "A királynő lakosztályát szabaddá tesszük!" Így szóltak, és a két vérszomjas [gyilkos] azonnal kardot rántott, és rátámadt a királyra, Irgalom nélkül rárohantak, és darabokra szabdalták. Aztán a visegrádi székesegyházba szállították és eltemették

Azután a királynő újból elfoglalta trónját. A palatinuszt helyettesévé nevezte ki. Aztán a király hívei közül néhányat elfogatott, és bosszút állt rajtuk. "Mostantól kezdve nincs több ellenségem! " Mondta, és megkezdte az uralkodást.

A hírek tudói úgy beszélik tovább, hogy a Hirvát tartománynak volt egy bégje, akit Jodzsanisznak hívtak. Ez Karlosz királynak régi híve volt, aki sok jót tett neki. Miután a királynő [a királyt] tőrbe csalta és árulással meggyilkoltatta, Johanisz bég e miatt s cselekedete miatt nagyon megharagudott a királynőre, és [elhatározta, hogy] a királynő ellen támad.

Azonnal összegyűjtötte a Hirvát tartomány seregeit, és elindult a királyné ellen. De a királynő még ezelőtt levelet küldött a császárnak és fiának, Szekizmunduznak, hogy a királyt már megölette, és elvette tőle a trónt.

Miután a hirvát bán, Johanisz seregével a királynő ellen támadt, a királynő is összeszedte Üngürüsz seregeit, és szembeszállt vele. Borzasztó csatát vívtak, melyet elmondani sem lehet. A végén a palatinusz és Balázs Farkas is elestek a csatában, és a királynő serege vereséget szenvedett. Sokukat kardélre hányták, sokan pedig megrémülve futásnak eredtek. A királynőt is elfogták ebben a csatában, a Hirvát tartományhoz tartozó Kurpa várába vittéit, és szigorú fogságba vetették.

Amikor a királynő Hirvátországban fogságba került, tudatták ezt a császárral. A császár azonnal összegyűjtötte seregét, a sereg élére fiát, Szekiztnunduzt nevezte ki, és Üngürüsz országába küldte. Szegizmunduz pedig lóra ült, és Üngürüsz országába érkezett.

Közben a bán is megbánta cselekedetét, s mivel a császártól és fiától rendkívül félt, a királynőnek üzenetet küldött, [és arra kérte], hogy mentse meg őt attól a veszedelemtől, mely a császártól és fiától fenyegeti. Ha ezt esküvel megfogadja, akkor szabadon bocsátja és visszaküldi országába.

Amikor a királynő erre megesküdött, Johanisz egy csomó kiváló katona kíséretében visszaküldte őt országába. Szegizmunduzzal találkoztak, és megbeszélték házasságkötésük feltételeit.

Üsztüni Belgirád várában hatalmas gyülekezet gyűlt össze, lakomát és ivászatot csaptak, és az akkori szokás szerint ettek, ittak, szórakoztak.

A királynő egy nap magához idézte a bégeket, és ezt mondta nekik: "Nem akartatok elfogadni engem a királyságra, most azonban a királyság teljesen az enyém lett. Most már nincs senki, aki rajtam kívül alkalmasabb lenne. Mivel engem nem találtatok alkalmasnak, most a ti intrikáitok következtében a helyemet [királyi jogomat] átadom Szegizmunduznak, mivelhogy egyrészt a törvények szerint ő a férjem, másrészt ő a császár fia, és méltó a hatalomra. Mit szóltok ehhez a határozatomhoz?" Mikor ezt mondta, a bégek azt felelték, hogy bele egyeznek, mert az ő akaratuk (céljuk) is ez.

Aztán megvárták a királyt, fejére tették az uralkodói koronát, meghódoltak neki, és alávetették magukat parancsainak.

De Szegizmunduz király nagy gyűlölettel viselkedett a Hirvát tartomány bánja, Johanisz iránt, mert elfogatta és fogságban tartotta a királynőt. Végül elhatározta, hogy bosszút áll rajta. E célból a bán környezetébe kémeket küldött, aki ebben az időben Pozson [!] várában tartózkodott. Amikor ez a királynak tudomására jutott, hatalmas sereget gyűjtött össze, és a sereg fővezérévé egy hírneves béget nevezett ki. Megparancsolta nekik, hogy: "Menjetek, és vegyétek ostrom alá Pozsega várát, én is már elindultam." Mikor ezt a parancsot küldte, a bégek is rendben összegyűjtötték katonaságukat, és elindultak Pozsega vára felé.

Egy nap megérkeztek, és az említett várat körülzárták. Körös-körül ágyútűz alá vették, és a várvédőket teljesen letörték. Amikor a bán látta, hogy a helyzet reménytelen, a várból egy rejtett kapun kimenekült. A Boszna tartományhoz tartozó Dobra néven ismert híres erődbe menekült.

Ezenközben Pozsega várának népe a várat feladta, meghódolt, és elmondták a királynak, hogy a bán alkalmat találva Dobra erődjébe menekült. A király azonnal összevonta seregét, és elindult Dobra vára felé, és azt a várat is körülzárta. A bán ismét azt tervezte, hogy onnan is megszökik, de szökés közben váratlanul elfogták, és megbilincselve a király színe elé vezették. Aztán a várat is elfoglalták. Közben Boszna, Hirvát és Bulgar tartományok is meghódoltak.

A király közben onnan is visszatért, és Pecsovába érkezett. Ott elrendelte a bán megbüntetését. Felszereltetett egy katapultét, melyre rákötözték a bánt, és végighordoztatta őt Pícsova városán, és testét darabokra szaggattatva kínhalálra kárhoztatta. Nevét és rangját a világból kitörölte.

Amikor Szegizmunduz már negyedik éve volt Üngürüsz országának királya, Kara Bugdan tartományának volt egy makacs fejedelme, aki nem akarta őt elismerni királynak. Ezért a király elhatározta, hogy hadat indít ellene. Összevonta seregét és elindult. De Bugdan fejedelme, Isztefan vajda is sereget gyűjtött, és lesben állt seregével az Erdel és Bugdan országa határán elterülő hegységben.

Amikor a király megérkezett, itt-ott összecsaptak. A király serege nagyszámú és beláthatatlan sokaságú volt. Amikor ezt Isztefan vajda látta, azonnal a király elé járult, lába elé borult, bűnének és hibájának megbocsátását kérte, és adófizetésre kötelezte magát. A király megbocsátott, és visszaadta neki országát. A titkok tudói és a hírek elmondói úgy beszélik tovább, hogy abban az időben Kosztantinijjének volt egy padisahja. Ludvikusz volt a neve, de ekkor eltávozott ebből a világból, és Kosztantin trónja üresen maradt.

De abban az időben Aszja tartományából, mely tulajdonképpen Anadoli, az Iszlám Padisahja a türk sereggel átkelt a tengeren, és elfoglalta Geliboli várát. Aztán kinyújtotta kezét a Rúm tartományra, és győzedelmeskedett. Mivel Szegizmunduz király meghódította Bugdan tartományát, a rúm bégek és fejedelmek összejöttek és tanácskoztak, [hogy hozzája fordulnak]. "Országunk uralkodó nélkül maradt - mondták -, másrészt a türk padisah behatolt tartományunkba, ami nem jelent jót. Nekünk most uralkodóra van szükségünk, aki megmenti országunkat. Most kérjük ezt Üngürüsz országának uralkodójától, Szegizmunduztól, aki nagy és hatalmas király lett Tudassuk vele helyzetünket, és könyörögjünk neki."

Aztán közösen egy levelet küldtek neki, melyben ezt írták: "Hatalmas király! Szolgáljon tudomásodra, hogy most Kosztantinijje uralkodója, Ludovikosz király eltávozott a világból, és tartományunk [trónja] megürült_ Ez az egyik [bajunk. A másik pedig az, hogy] Aszja tartományából a türk padisah betört országunkba, átkelt a tengeren, és elfoglalta Geliboli várát. Onnan a Rúm tartományok felé nyújtotta ki karját, és sok területet elfoglalt. Most hódítását folytatja, és ahova behatolt, mint egy hatalmas sárkány, mindent felperzselt és lerombolt. Mindenhol győzedelmeskedik, meg nem áll, hanem növeli [hódítását]. Hatalmas király! Mi téged nagynak és hatalmasnak ismertünk meg, légy kegyes, se egy percet, se egy órát ne időzz azon a tájon, gyere és fáradj ide, mert a türk sereg állandóan növekszik, és senki sem fog tudni nekik ellenállni, mert ami minket érint, rövidesen a hatalmas királyt [azaz téged] is érinthet."

A levelet gyorsan Szekizmunduz királynak küldték.

Amikor s levél megérkezett a királyhoz, azonnal tanácskozásra hívta össze Üngürüsz bégjeit a Rúm tartomány ügyében. A dívánban megkérdezte őket, és a bégek a következő feleletet adták: "Hatalmas király! Mi engedelmeskedünk parancsaidnak; de ilyen kevés katonával arra a vidékre menni [hatalmas] ellenség ellen roppant óvatosságra int bennünket. Ha kapunk segítséget a Nimcse, Firanrandzsija és az abban [az irányban] fekvő többi országtól, akkor elindulhatunk mondták.

A király okosnak találta ezt a feleletet, és a környező [országokból] katonaság gyűjtésébe kezdett.

Ezenközben a világ szultánjainak szultánja és korszakunk fejedelmeinek kánja, Allah hatalmas árnyéka, a legnagyobb sahok sahja, a hitetlenek gyilkosa, az állam és a vallás támasza, azaz Bajazid szultán kán, Muhammed kán fia őfényessége Szelanikot és környékét kardja csapásával legyőzte és elfoglalta.

Eközben az iszlám padisahja levelet küldött Üngürüsz királyának, melyben ezt írta:

Te, aki Üngürüsz országának királya, Szegizmunduz vagy, szolgáljon tudomásodra, hogy most Rúm tartományába léptem, és ezt a tartományt szerencsés 'kardommal elfoglaltam. Ha van a fejeden szerencse, (90) gyere [hozzám], hódolj meg, mert ha nem, és ellenszegülsz parancsomnak, s nem mutatsz hajlandóságot, akkor készülj fel [utolsó] idődre! Ne mondd aztán, hogy nem tudtam, nem hallottam" Csak ennyit!"

A levelet aztán elküldte Szegizmunduznak.

Amikor a király a levelet megkapta és elolvasta és értelmét felfogta, a félelem tengerébe merült.

Azonnal leveleket irt Üngürüsz bégjeinek, a lehető leggyorsabban készüljenek fel seregükkel. Aztán figyelmeztető leveleket küldött szét. Az iszlám katonaság felé pedig kémeket menesztett.

Azután a Nimcse, Firandzsija és a többi országokból segítséget kért. A segítség meg is érkezett.

Amikor pedig a kémek megérkeztek az iszlám had sereghez, látták, hogy Rúm tartományának számos nevezetes helyét elfoglalták, és [az iszlámnak] se vége, se hossza.

Vers:
Amikor pedig a kémeket kiküldték
és azok megérkeztek az iszlám katonasághoz,
látták, hogy végtelen nagy sereg az,
le voltak telepedve a mezőségen,
a sátrak tömege elborította a térséget,

Aki ezt hirtelen meglátta, elájult[az álmélkodástól].
A sátrak előtt ki voltak tűzve a kopják,
aki ezt látta, a keble darabokra szakadt [az ijedtségtől].

Tölgyfaerdőhöz hasonlított a katonák keble,
A vörös lobogók ellepték a zöld (mezőt)
Olyan rettenetes volt ez a sereg,
Mindegyik férfija ezer férfit volna képes letörni

Próza: Amikor a kémek az iszlám seregnek nagyságát meglátták és helyzetüket kifürkészték azonnal visszatértek, és a királynak hírül adták mindazt amit láttak. Amikor a király ezt a hírt meghallotta rögvest megrémült.

Vers:

Abban a pillanatban reszketni kezdett, mint az őszi falevet, nem maradt a testében, kiszáradt a vére, félelmében remegett, mint a falevél, arcának a színe földszínűvé vált, az iszlám [sereg] félelmetessége megtöltötte szívét, elámult és kicsordult az esze, nem tudta, mit tegyen, mitevő legyen, mely tartományba szökjön el.

Próza: Közben azok a bégek, akik Firandzsija tartományból segítségül jöttek, látták, hogy a király lelkét milyen nagy félelem fogta el, azonnal hozzája fordultak: "Hatalmas király! Miért félsz ilyen rettenetesen az ellenségtől? Mi tudjuk a módját, hogyan kell [sikeresen] harcolni a türkök ellen. Egyetlen ellenségtől sem félünk a világon" - vigasztalták őt " "Hatalmas király! - mondták az üngürüsz bégek is. - Aminek meg kell történnie, az ellen nincs orvosság, az megtörténik. A félelem nem használ semmit.. Az, amit az [isteni] rendelés írója megirt a te fejedre, az feltétlenül megtörténik. Így tehát

padisahtól mi okunk van félni? Egy király legyen rendíthetetlen !"

A királyt rossz sejtelmek közepette útnak indították. Meneteltek, megpihentek, ettek, ittak, egy nap megérkeztek a Bulgár tartományba, és letáboroztak. Aztán azon is átmenetelve Vidinhez értek, ott ütöttek [ismét] tábort.

Ezenközben az iszlám sereg is kémeket küldött a hitetlenek seregéhez. Tökéletesen kikémlelték, és amikor látták, milyen harceszközökkel vannak felszerelve, az Ahzer tengerhez hasonló megszámlálhatatlan katonaságukat a király ellen zúdították.

Vers:
Összevonták katonaságukat, s a királyra [támadtak],
Az Isten, aki legyen felmagasztalva, segít barátainak.

Az iszlám katonák tömegesen elindultak, az úton hullámokban [csapatonként] menetelve, mindegyikük állig felfegyverkezve, harcra szánva magukat, oh, útra indulók!

Bőszülten elhatározták, hogy győzni fognak, mindegyikük rettentő akarással, ettek, ittak, vándoroltak, megpihentek, éjjel-nappal elindultak győzelmi cél akarásával.

Próza: Amikor közel értek ahhoz a helyhez, ahol az ellenséggel találkozni akartak, megálltak. Közben a király is elindult Vidin közeléből a nyomorult hitetlen sereggel, és Iszá próféta őfényességének ezerháromszázkilencvenhatodik évében Eszki Nigeboli mellett megálltak, és tábort vertek. Ágyúikat felállították, s készen vártak az [alkalmas] időre, és figyeltek.

Egyszer csak egy nap váratlanul meghallották, hogy megperdültek a kis és nagy dobok. Magasabb helyre hágtak, hogy megnézzék, mi történt. Látták, hogy az iszlám hadsereg, őfényességével, Mura kánnal, a győzedelmessel [gázi] együtt mint az árvíz előrenyomult, és a királlyal szemben, félelem nélkül letelepedett. Az az éjjel nyugalomban telt el. Mindkét seregben a kikiáltók kihirdették, hogy másnap lesz a csata.

Mihelyt reggel lett, és a világot beragyogó nap Kaf várából felütötte a fejét, és isteni fényével beragyogta a világot, mind a két acélba öltözött tengernyi sereg lóra ült. Kibontották zászlaikat, elrendezték soraikat, s felállították csapataikat. A firandzsija bégek, katonák és lovaik is tetőtől talpig fel voltak vértezve. Ezek a Firandzsija tartományból a király segítségére jöttek, és azzal dicsekedtek, hogy ők tudják, hogyan kell a türkök ellen sikeresen harcolni. Az üngürüsz csapatok előtt álltak csatasorba, és arra kérték a királyt, hogy teret [elsőséget] engedjen nekik. Azonnal szabad teret engedtek nekik, és megkezdődött a csata.

Az ütközet egyre hevesebbé vált, a huj-huj csatakiáltás felhallatszott az égig. Aznap oly [hevesen] dúlt az ütközet, hogy az iszlám katonák a hitetlen ellenség szeme láttára szűkké tették nekik a világ bárkáját. Annyira, hogy a térséget elöntötte az emberi vér, a köveket is korallszíneire festette, és az [emberi] húsból halmok keletkeztek.

Vers:
Hogyan írjam le neked, [kedves olvasó], azt a napot?
Az egekig felhangzott az ordítozás.

Az iszlám katonák Allah segítségében és Allah prófétájának csodatételében bízva, [a lelkesedés tüzétől] izzó kardjaikat kirántva, lélekből fakadó "Allahu akbar!" kiáltással mint a tűz behatoltak a hitetlen katonaság [soraiba], és olyan öldöklést hajtottak végre, hogy a Végzet aggastyánjának az ezretlátó ( azaz mindent látó) sem látott még olyat.

Az örökkévaló Teremtő az iszlám katonaságnak alkalmat és segítséget nyújtott, és a hitetlenek seregét felbomlasztotta. A harcteret ellepték a holttestek és a [levágott] fejek. A harcmezőről az ellenséget visszaszorították, és a király ellen törtek. Csakhamar a király zászlaihoz értek, a zászlókat és a zászlósokat letiporták, és kiváló harcosainak nagy többségét kardélre hányták.

Amikor a király ezt látta, becstelenül megfutamodott. Kosztantinije irányába futva elmenekült, s Kosztantinije városába érkezett. Néhány bég is megmenekült, és Üngürüsz tartományába futott.

De még mielőtt a király erre a hadjáratra elindult, Üngürüsz tartományában volt két hatalmas bégfi, akik Siklós várát bírták atyai örökségül. A király valami miatt megharagudott rájuk, elfogatta őket, és örök börtönbe záratta. Mivel a király a Nigeboli melletti csatát elvesztette, és Kosztantinijje városába menekült, ez a két fogoly bégfi is visszanyerte szabadságát és birtokait. Az iszlám csatából megmenekült bégek is hazatérve szövetkeztek, és megesküdtek, hogy ha majd a király visszatér Üngürüsz tartományába, elfogják, és örök rabságra kárhoztatják.

De a hírmondó elbeszélése és a könyv tulajdonosának története tovább arról szól, hogy a királynak hat hónap elteltével az volt a terve, hogy elhagyja Kosztantinijjét, Rodosz szigetére megy az ottani bégekhez, és tőlük kér segítséget. Ezzel a reménnyel hajóra szállt, és elhajózott az említett szigetre. Ott megszakítás nélkül másfél évig tartózkodott, azután ismét hajóra szállt, és a Hirvát tartományba utazott. Onnan Üngürüsz tartományába akart menni, de félt a bégek gonoszságától.

Ezenközben a Nimcse birodalom császárától kérőlevél érkezett az üngürüsz bégekhez [a király támogatására], s ebben bízva a király visszatért Üngürüsz tartományába.

A régebben örök fogságba vetett bégfiak pedig megragadták az alkalmat, elfogták a királyt, és Siklós várában örök fogságba vetették.

Abban az időben volt Erdel tartományának egy bánja, aki a régi királyok nemzetségéből származott. Ladiszlaus volt a neve. (A két bégfi) azt akarta, hogy őt teszik meg Üngürüsz királyának. Végül is elmentek érte Erdel tartományába, és Üngürüszbe hozták őt. Amikor azonban megtudta, hogy a király fogságban van, kijelentette, hogy a királyságot nem fogadhatja el, mert a király fogságban van, és ennek nem lesz jó vége.

Azonnal visszatért Erdel tartományába, és elhatározta, hogy visszaül régi állandó báni méltóságába. A királyt fogságban tartó bégeknek volt azonban egy tapasztalt atyjuk [!]. Egy nap fiai lába elé borult, és a király szabadon bocsátását kérte tőlük,. A bégek nem tudták atyjuk kérését visszautasítani, s a királyt szabadon bocsátották, és a trónra ültették.

De az üngürüsz bégek többsége és a többi nép mind ellensége volt a királynak, de ezt nem merték előtte mutatni. Amikor ezt a bégfiak látták, a királyt menekülésre kényszerítették, aki aztán átkelt a Dunán, és Cseh- Moravába ment. Ott egy ideig tartózkodott, a nimcse és cseh népből sok katonát gyűjtött össze, és visszatért. De azon a helyen, ahol trónjára akart volna lépni, az üngürüsz bégek is sereget gyűjtöttek, szembeszálltak vele, és nem akarták beengedni az országba. Ezzel a szándékkal a király ellen támadtak, és csatára került a sor, de a király leverte és széjjelszórta őket. Sok lázadót és bujtogatót elfogtak és lemészároltak. A tudományok ismerői és a hírek elmondói úgy adják elő tovább, hogy a király trónra lépésének huszonharmadik évében Rím tartományának a népe, amely szintén az ő alattvalója volt, azt kívánta tőle, hogy újból indítson hadjáratot az iszlám sereg ellen.

E célból megküldték neki Rím vidékének koronáját, és megkoronázták.

Csehországnak is volt egy uralkodója, de eltávozott a világból. Mivel nem volt fia, Csehország népe is (közös] megegyezéssel Szekizmunduzt választotta meg királyává. Meghódoltak neki, és a cseh királyi koronát elhozták és átadták neki. Mivelhogy a Nimcseország császára is ezután rövid időn belül jelköltözött a világból, Nimcseország [trónja] is üresen maradt. Végezetül összejöttek a Nimcse-, Firenk- és Rimország bégjei és nagyjai és a többi éles eszű emberei, és a Majlan nevű híres várban hatalmas gyülekezetet rendeztek. Elhatározták, hogy Nimcseország császárságára megfelelő és méltó embert kívánnak választani.

Aztán fontolóra vették, hogy Szegizmunduz király abban az időben már három ország trónviselő uralkodója.

Másodszor, hogy tapasztalt és érett korú ember. Harmadszor, hogy régi császári család sarja, Így tehát senki alkalmasabbat nem találhattak.

Azonnal jegy kiváló követet küldtek Szegizmunduzhoz, aki átadta neki azon gyülekezet bégjeinek pecsétes levelét, melyben esedeztek, hogy a király jöjjön el abba a gyülekezetbe.

Mivel annyira esedeztek, a király [kérésüket] elfogadta. Miután helytartókat nevezett ki a hatalma alatt álló területekre, egy idő múlva lóra szállt, és elindult Majlan vára felé.

Ettek, ittak, meneteltek, megpihentek, és egy nap közel érve ahhoz az óhajtott helyhez, egy helyen letáboroztak. Annak a gyülekezetnek összes bégjei és a vallásnagyok [főpapok] elébe jöttek, hogy fogadják, és tisztelettel Majlan városába kísérték, és ott elszállásolták. Néhány napon keresztül fejedelmi lakomát rendeztek számára, ettek, ittak, és az elmúlás meghazudtolására lakmározással mulatoztak.

Azután a Nimcse, Firenk és Rim nagyjai felkeltek (az asztaltól), és Szekizmunduznak felajánlották a Nimcseország császárságát. Szekizmundus állva hallgatta kitartó esdeklésüket, és így szólt. "Mivel engem a császári méltóságra méltónak láttok, bégjeitek határozatába és nagyjaitok döntésébe beleegyezek. Jó lesz !"

Amikor ezt a feleletet adta, azonnal fejére tetti a császári koronát. Azután mindnyájan, apraja nagyja hódolatukat fejezték ki neki, kezet csókoltak, és mindnyájan méltóságuk szerint helyet foglaltak jobb és bal oldalán, és beszélgettek. Kezükbe vették a júdásfavirág színű (borral telt] poharakat balról és jobbról jázmin lábszárú szolgálók öntötték a kristálypoharakba a rubinszínű [bort], és elfelejtették a világ gondjait. Fejük kegyességgel, szívük gyengédséggel töltődött meg..

A császár mindegyiküket császári palástba öltöztette, gazdagon megajándékozta. Ily módon jó ideig ettek, ittak, szórakoztak, és sok hónapot és napot töltöttek mulatozással.

Végül is a király Üngürüsz országára terelte szót, melynek császára lett. Üngürüsz tartományában nyugtalanság ütötte fel a fejét és zavargás keletkezett, s azt hangoztatták, hogy vagy jöjjön vissza a császár, vagy [ha nem], akkor más királyt választanak.

Ezenkívül a Cseh tartományba kinevezett helytartója rossz viszonyba került Csehország bégjeivel, és dorbézoló életet folytatott. Üngürüsz tartományának helytartója a [cseh] tartomány dolgait a valóság szerint [a császárnak] előadta: "Hatalmas császár' Szolgáljon tudomásodra, hogy annak a tartománynak a népe elégedetlenkedik, mert nekik király kell. Ráadásul a Cseh tartomány bégjei a helytartójukkal rossz viszonyba vannak, elhidegülés és elégedetlenség keletkezett közöttük. Kevés híja, hogy az országban nem tört ki a lázadás. A további [teendőt] a hatalmas császár tudja [azaz intézkedjen]!"

Ezt a levelet gyorsan a császár trónjához küldte Amikor a császár ezt a felterjesztést tudomásul vette, így szólt: "Valóban, azok a területek régóta üresek. A legjobb az lesz, ha oda megyünk és megnézzük!" , Azonnal előkészíttette fegyverzetét, az ottani gyülekezet bégjeivel megtárgyalta a teendőket, és elindult Üngürüsz tartománya felé. Meneteltek, megpihentek, ettek, ittak, és egy nap a trónhoz értek, aztán ott tartózkodtak.

Egy idő múlva [a király] elhatározta, hogy Csehországba megy, és kikutatja az ország [állapotát] a makacskodókat és lázadókat megbünteti, és az ország (helyzetét) megjavítja

A cseh székesfővárost Faragának hívták. A király Faraga felé vette útját, ott egy ideig tartózkodott, és az ország (állapotát] megjavította.

De már gyenge öreg lett, Üngürüszország trónjának ötven évig volt királya. Amióta sikerült elnyernie a Rím és Cseh tartományok koronáját, azóta hatvan év telt el. Császárrá koronázása után is öt év telt el, amióta a Cseh tartomány megjavítására ment, betegség lett úrrá egészségén, reményét vesztette az élettől, és Üngürüsz bégjeit színe elé hívatta. "Íme, a gyengeség ejtett hatalmába, életem csaknem teljes egészében elmúlt, és végéhez közeledik. Hogy állapotom jobbra forduljon, a tiszta [- szent] Mindenható ajándéka lenne. De ha én meghalok, határozottan tudom, hogy ti a cseh bégekkel nem lesztek jóban, sajnos, emiatt az ország pusztulásának lesztek okozói. Kegyeskedjetek engem innen elvinni és kolostoromban elhelyezni. Ha meghalok, Várad városában temessetek el." Ezt a végrendeletet tette.

A bégek pedig a császárt onnan elvitték, és a cseh-moravai pihenőhelyére szállították. Ott életét befejezte, miután az uralkodás trónján teljes hetven évet töltött, eltávozott a világból. Parancsa szerint Várad városában temették el.

Vers:
Lelke eltávozott és itt hagyta ezt a világot.
Várad városában temették el őt.
Szemét a föld porával befedték
és sírjában eltemették.


1. rész