Tarihi Üngürüsz 1. rész


Üngürüsz igék üzenete az emelkedő nemzethez egy új kor hajnalán

A műről
Tárih-i Üngürüsz
VENEDIK TÖRTÉNETÉRŐL SZÓLÓ ELBESZÉLÉSEK
A MÁSODIK KIRÁLYRÓL SZÓL /A KRÓNIKA/
ARRÓL SZÓL, HOGY ABA LETT A KIRÁLY ÉS AZ Ő TÖRTÉNETÉRŐL
A HARMADIK KIRÁLY TÖRTÉNETÉRŐL SZÓL
ARRÓL SZÓL, HOGY ÜNGÜRÜSZ TRÓNJÁN GEJZA LETT A KIRÁLY
Ez Az ELBESZÉLÉS ARRÓL SZÓL, HOGY LADISZLAUSZ KIRÁLY LETT ÉS AZ Ő TÖRTÉNETÉRŐL.
KOLOMANUSZ KIRÁLYRÓL SZÓL
ISZTEFÁN LETT A KIRÁLY
LADISZLAUS LETT A KIRÁLY


A műről

Minden új kor kialakulásának esélye az abban a korban élők tudásában és belső lelki kultúráltságuk mélyreható, minőségi megváltozása lehetőségében rejlik. Minden ilyen új kor alapkövéül az az ismeretanyag szolgál, amely egy adott társadalom ösztönös életigényére alapozva, annak mindenkor jelenlévő tehetségei révén képes létrehozni az újabb korok szellemi, lelki és anyagi természetű értékeinek minőségiekben különböző megjelenési formáit: az irodalomban, építészetben, művészetekben, gazdasági életben, államszervezésben, igazságszolgáltatásban, seb. Mindezt tehát az alapok megalkotásával kezdődően.

Egyáltalában véve elmondható, hogy csakis azon társadalmak alkalmasak a belülről, önmagukból kiinduló, minőségileg jellemezhető átalakulásra, melyek hajlandók, érettek arra, hogy szellemi és lelki örökségük mélységes ismertében mindezt képesek legyenek újjáteremteni. Olyan kifejezési, megjelenési formákban, hogy a társadalom széles rétegei számára, annak minőségi átalakítását célzón, közérthetően, harmóniát biztosító közegként és erkölcsi mértékegységként szolgáljanak. Egyúttal közvetítsék és magukba foglalják azokat a legmélyebb, legősibb és legbecsesebb értékeket, melyek az adott környezetet, népet, nemzetet, fajtát/fajt jellemzik.

Egy társadalom csakis saját gyökerein át újulhat meg. Hasonlóképpen, mint-egy növény, melyet letarolt idejének vihara. Az a társadalom, amely belső viszályoktól korlátozva működésképtelenné vált, rendszerint és bizonyíthatóan, idegen befolyás és hamis igék tisztelete következtében pusztul. Nemhogy maga a nép, de az iskolázott réteg számottevő hányada is, mégpedig az iskolarendszerbe beszűrődő értéktelen, idegen ideológiák átvétele miatt. Az ilyen egyén rendszerint csak nyelvében marad (magyarnak), sokszor szégyellvén azt is, mint "alsórendűt". Ilyen idegen irányzat pl. az ún. "urbánus", melynek két, esetleg három dimenziós ideológiai rendszere van, s mely közvetlen jelenben és mennyiségi kategóriákban gondolkodik. Számára a nép tömeg csupán, melyben a minőség az osztályharc révén pusztítható el, s ahol minden múltba nyúló gyökér elvágatik, kiirtatik. Az egyetlen, a nyelv a "közvetlen érintkezés" szükségszerű technikai eszközévé alacsonyodik. Igaz, magyar viszonylatban ez az osztályharc kiirtotta a "labanc-idők" idegen osztályát, mely az ősi népet nyúzta. Viszont kiirtotta a még megmaradt nemzeti arisztokráciát, mely együtt élt-halt a nemzettel. S most szellemi arisztokráciánkat irtja ez a racionalizmus. Azt a kultúrahordozó réteget, amely ősi hagyományunk felkutatója, feltárója és helyrehozója. Ennek a kialakuló szellemi elitnek, csoportnak az a feladata, hogy egy olyan sokdimenziós nemzettudatot dolgozzon ki, mely tükrözi szellemiségünket, lelkiségünket. Felismerje, értse történelmi ismereteink alapján küldetésünket a múlt és jövő között.

Mindez megindult, elsősorban népismeretünkből kiindulóan, majd történelmi értékeink felkutatása irányában. A baj az, hogy mindez főleg ösztönös és nem tudatos tevékenység, hiszen a tudatosság ezen folyamat értését és alkalmazását teszi lehetővé, ezzel egyidejűleg a minőségi fejlődés lehetőségének kialakítását biztosítva a nép számára. Tehát egy keretre van szükség, melyben mindez érthetővé és elérhetővé tehető. Ezért fontos jelenség, esemény egy olyan mű felbukkanása, mint a TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZ, melyről meg legnagyobb (racionalista) ellenzői is elismerik, hogy "van benne rendszer".

Tanulmányozva történelmünket, sokszor kimutatható, hogy hazafias, de szellemiségünket nem kielégítően ismerő vezetőink, legyenek bár arisztokrata, vagy köznépből származóak, súlyos hibákat követtek el. Bizony nincs veszedelmesebb, mint a tudatlanságban, műveletlenségben, elidegenedettségben, kozmopolitizmusban fogamzott cselekvőképesség.

Ezt felismerve nem véletlen, hogy annyi kérdés merül fel bennünk. "Kik vagyunk", "honnét jöttünk", "merre tartunk""? Mi a nép, nemzet, haza, őshaza, faj (fajta) értelme, jelentése, fogalma? A kérdés a nép szintjén kerül elő, érthetően. Hiszen a nép a minőségi átalakulás közege. A nép önmagában már egy csoport különbözősége a környezetben. Van egy gondolat hordozó, szellemi , lelki rétege, mely ennek a különbözőségnek az elmélyítésén dolgozik annak minőségi jellemzői kifejlesztése, elmélyítése, általánosítása érdekében. Ez a gondolat nemzetté változtatja a csoportot, kultúrát alakit, mely magaskultúrába fejlődhet. Kultúrszellemének kiteljesedése az életfolyamat hosszában virágzik fel. Tehát a nemzet ezen kultúra méhében alakul. A kultúra viszont hitből és misztikából születik, melynek gondolkodási rendszere és hatósugara van. Mindez rendszerint valamely dinasztiával összefüggésben, hiszen a dinasztia által a rendszert képező résztörténetek közti időbeli szakadékok áthidalhatók. Ugyanakkor a dinasztia gondoskodik arról, hogy a mindezt jellemző lelkiséget, érzéseket szenvedélyes jelképrendszerré fejlessze. A dinasztia egyúttal a folytonosság jelképe, mely elősegíti a társadalom számára életfontosságú ösztönrendszer kialakítását, amelyre különösen akkor van szükség, amikor a dinasztia kihalásával kialakuló politikai, ideológiai szakadékot a társadalom fennmaradása érdekében át kell hidalni. Vagyis problémáink megoldását a helyes hagyományrendszer fel- és megismerése nagymértékben elősegíti. Ugyanakkor a faji kérdés helyes megítélése mindezt geopolitikai értelemben tárja fel. A faj (fajta) ugyanis azon népcsoportok, népek áramlatainak összessége, közege, melyeknek azonos, vagy rokon, szellemi, történelmi, politikai öröksége van. Mi magyarok azért találunk rokon népeket szerte Eurázsiában, mert a kultúra, mely mindannyiunk irányába kisugárzott, azonos vezető gondolat örökségét őrzi. S mindez a TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZBEN (TÜ) nyomon követhető.

1971 nyarán dr. Zakar András bizalmasan közölte velem, hogy tudomására jutott egy feldolgozatlan, ősi irat holléte. Csak azt nem tudta, hogy az Akadémiánál, illetve az Isztambulban őrzött kézirat azonos-e. Ezért számtalan kísérletet tettünk, hogy a kézirat másolatát Isztambulból beszerezzük. Ez azonban nehéz feladatnak bizonyult. Az Akadémia bennfentesei ugyanis Isztambulban elintézték, hogy ottani barátaik zárolják az anyagot. A Pozsonyi Egyetemi Könyvtárban azonban ismertem valakit (korábban ott dolgoztam). Ők megkérték az anyagot Törökországból, de a filmeket így sem engedték továbbítani. Azonban dr. Zakarnak volt egy barátja az UNESCO római irodájában, aki repülőre ült, és amikor ez az angliai úr belépett Isztambulban a levéltárba (Tárih-i Üngürüs, Nur-i Osmaniye Kütüphancsi No 3386, 63-101 yapraklari), az elképedt levéltáros az UNESCO képviselőjének elmondta, hogy "itt hever a filmmásolat már régóta, és nem értik, mi ez a felfordulás!" Bezzeg mi tudtuk!

Az Akadémia eme fura gyülekezete ugyanis nem tudta eldönteni, hogy a pesti kézirat és az isztambuli egyezik-e. És ez a legjobb bizonyíték arra nézve is, hogy nem az zavarta őket, hogy a pesti kéziratot lefordítjuk - elolvasni persze ők sem tudták hanem az, hogy meg voltak rémülve annak puszta gondolatától is, hogy egy ilyen ősi irat tartalma a magyar nép kezébe kerül, annak mindennapi olvasmányos Bibliájává válik, írók, művészek gyönyörködjenek benne, kutassák, stb. Ráadásul Budenz József, az ő Nagy Haynauista Szentjük eredetileg zárolta az anyagot.

Mivel dr. Zakar András nem akarta, hogy neve előforduljon az Akadémián, barátját, a visszavonultan élő dr. Sárkány Kálmánt kérte meg (mindezt megelőzően), hogy filmmásolatot kérjen ki az Akadémia Keleti Gyűjteményében lévő TÜ kéziratáról. Mivel senki sem értett az anyaghoz, a nemtörődöm alkalmazottak rendes könyvtári kölcsönzés keretében kiadták a filmet a kéziratról. Azonban mi sem tudtuk lefordítani; és ekkor dr. Lakat megkérdezte, vajon ismerek-e olyan turkológust, aki kitűnően beszél magyarul és törökül is. Nos, készen voltam a válasszal, mivel a prágai Ady Endre Diákkör révén volt tudomásom dr. Blaskovics Józsefről, aki értékes pályafutása révén a Károly Egyetemen és a magyarok között nagy tiszteletnek örvendett.

A diákok csak Józsi bácsinak szólították, mert szerénysége nem engedte a vég nélküli címismétlést. (Hosszú lenne még a lista is, felsorolni az egyetemek, intézmények nevét, amelyek taggá, díszdoktorrá választották.) Tehát rendes felvidéki magyar kezébe került a TÜ ügye, ami nagy szerencse. Más aligha vállalta volna, hogy ezt a rendkívül nehéz szöveget lefordítsa, gyönyörű magyar nyelvezetbe illessze, mely párosulva a rokon török nép színes; keleties kifejező világával, eredeti környezetben szólaltatja meg a TÜ ősi igéit; történetét. Ebből tanítsuk gyermekeinket a magyar nyelv, kultúra szeretetére!

Amikor Pesten kiderült, hogy kezünkben a szöveg, a Magyar Nemzet cikke nyomán, (Józsi bácsi Lévára küldte a fordított részeket szüleim házához, onnan hordtuk át egyenkint a részeket Pestre), kitört az idegesség az Akadémián. Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza, ellenben másolatokat készítettünk róla, és amikor dr. Sárkánynak vissza kellett adnom a filmet, már minden biztonságba volt helyezve. Dr. Sárkány perektől, letartóztatásoktól félt.

Ekkor történt, hogy Kolozsvári Grandpierre Endrével meg látogattuk az Akadémia alelnökét, Ligeti Alajost, aki kifogásolta, hogy Józsi bácsi egyszer a Mátyás pincében elmulatott 100 forintot, és ez "nem helyes". Mikor ennek ellenére kijelentettem, hogy az sem helyes, hogy Józsi bácsi eddig 34 kéziratát nem tudta kiadni ebben a környezetben, elgondolkozott, és azt mondta: "hát az baj". Majd felajánlotta, ha a TÜ kiadásától elállunk, ő megígéri, hogy a Felvidékre vonatkozó török adóösszeírások anyagát, egy hatalmas munkát, segít kiadni. Erre közöltem, hogy a TÜ ügyében nincs alku, az meg fog jelenni. Erre dühösen kiabálni kezdett: "Akkor véres fejjel fognak visszavonulni!" Közben kihátráltunk az ajtó felé.

Ligeti kifogásolta Endre jelenlétét, hiszen őt eredetileg nem jelentettem be. Nyilván zavarta, hogy van tanú. Viszont Illyés támogatása révén az első nagy tanulmány, K. G. Endréé megjelent az írószövetség lapjában, a Kortársban. Azonban a második rész már nem jelenhetett meg, mert Aczél György megtiltotta. Viszont egyre szélesebb körben tárgyalták az ügyet, s a nyilvánosság segít.

Ez idő tájt a Magvető részéről Szalay Károly kezdett foglalkozni a kiadással. Korábban számos kiadót letiltottak. A Helikont, Gondolatot, sőt a pozsonyi Madách kiadót is, ami külön szemtelenség volt.

Józsi bácsi a támadások következtében időnként el volt keseredve, de szerencsére elkészült a kézirat teljes magyar fordítása. U.i. Prága messze van, és egy idő után neki csak a jó híreket engedtem elmondani. Közben kiérkeztem Clevelandba, és a Szittyakürtben egy rövid közleményt adtam közre, hogy a teljes kézirat nálam van. Ez sokat segített, mert a Magvető nagyon korlátozott példányszámban, de megjelentette az anyagot. 1982 tavaszán, a könyvnapon az is órák leforgása alatt kelt el. Ezekre az állapotokra jellemző, hogy alig fél év elteltével az eredetileg 35 forintos könyvet 800 forintért árulták. Ezzel kitűnt az is, hogy a TÜ értéke, tartalma valóban rendkívüli az értő, érző, emelkedő nemzet szemében. Nyugaton rendkívül fontos a megjelentetése, hiszen otthon is azt remélik, hogy majd külföldön kiadják, s akkor haza fog szivárogni. Igen fontos az is, hogy a világszerte csapatokban élő magyarság megismerje és elterjessze a könyvet. Mi igyekszünk olcsón kaphatóvá tenni.

Fontos esemény volt Az ősi Chorezm kiadása is, hiszen ébren tartotta a TÜ iránti lelkesedést. Ráadásul egy hasonlóan elszabotált ügy rendezése volt.

Józsi bácsi lelkesedése leírhatatlan volt a könyv kiadása alkalmával, mert tudta, hogy ez a TÜ kiadásának előkészítése. Jóllehet, időközben újabb csatát vesztett, ezúttal Hazai Györggyel szemben, aki időközben hangadó turkológus és fő cenzor lett. Hazai korábban Berlinben volt vendégtanár, és akkor még azt üzente Pestre, hogy ha hazajön, "vér fog folyni". Ezzel el is érhette a "legnagyobb elismerést", mert az Akadémiai Kiadó igazgatójává tették meg. Első tette az volt, hogy dr. Blaskovics József Nagy Defterjének, az említett török adóösszeírás kéziratának kiadását megakadályozta. Dr. Blaskovics válaszát az Akadémiai Kiadó elutasító levelére a Függelékben közlöm, vele együtt Szeidovitz Éva, írói álnevén Apor Éva levelét is, melyet az Akadémia nevében írt. Meg kell jegyeznem, hogy ez utóbbi levél számos törvénytelenséget tartalmaz. Sérti a könyvtárak alakításával és használatával kapcsolatos rendelkezéseket. Elfelejti, hogy minden fordítás önálló alkotói terméknek számít, s kizárólag akkor támadható, ha a fordítás minősége kifogásolható. Erről azonban szó sincs. Egy filmmásolatot nem érdemes kéziratként forgalmazni külföldön. A fordítónak tehát a fordítás szövegére szerzői joga van.

Mahmud tolmács szerzői joga is lejárt 50 évvel halála után. Utódairól sem tudunk. Könyvtárban más számára is szabad kölcsönözni a törvény szerint, sőt, másolatot is szabad készíteni. Dr. Sárkány a másolás (tetemes) költségeit pedig kifizette. A levél úgy tünteti fel a két nevezett akadémiát, mintha azok egy nemzetközi rendőrszervezet részei, vagy hálózat lennének.

Kattar szerint a testvérpár édesanyja ANKISZA volt. Sok keresgélés után bukkantam Hugo Radau könyvére, amely végre elvezetett a TÜ legzseniálisabb adatainak megértéséhez. Az AN-KI-SZA ugyanis az a kiindulópont, mely felé a Nimród hagyományt követve eljuthatunk, és ami a "kezdet kezdete' az emberiség történetében. AN-Isten a sumérok első és legrégibb istene, aki magában foglalja a két nemet, aki önmagát teremtette és képes önmagából nemzeni és szülni önmaga képét, fiát, vagyis önnönmagát.

Ő az, aki a fény forrása, a napsugarak kibocsátója a gondolkodó és a gondolat, az alany és a tárgy, a teremtő és a teremtett, az ősi és annak mása, az élet forrása, és az élet maga. Vagyis AN az alkotója mindkettőnek (mindennek - sa Kis- sat AN-KI) és ő maga a minden (An - same). A sumérok történelem előtti időkben egy hármasságban hittek: az Atya - AN, a Fiú ENLIL és az anya, fiatalasszony, vagy menyasszony - AN, vagy KI. Később Enlil kezdte birtokolni atyja szerepét, átvéve az AN nevet. Ezáltal azonban a hármasság, háromszög szentháromsággá vált. Minden hármasság és szentháromság Erekhből származik, így AN - Atya, ég, vagy a menny; Enlil - Fiú és a természet erői; és AN/ KI - Anya és a Föld. Tehát az utód fokozatosan a földön kezdte alkalmazni azt, amit az égen látott. Hét isten örökölte tulajdonságaikat. Anu, Bel, Ea, Sin, Samas, Ramman és Istár, mégpedig Enlilen keresztül. Az első város és templom Erech lett, vagyis É-An-na, amelyet így is neveztek Gi-pr-z. Innen származik tehát Hunor és Magyar, Kattar főpap és népét vezető bölcs szerint. Az istenek nevei pedig követnek bennünket, amerre népünk jár. PI. Ister a Duna neve, Bal neve megtalálható Decebal nevében, aki egyik legnagyobb hősünk, stb. Nem hiszem, hogy Pannónia római neve a kenyértermelésre utal. Az AN szót lehet a szóban felismerni, vagyis legalábbis Anu istenét. A rómaiaknak újdonság lehetett a kenyér és a fejlett mezőgazdasággal való találkozásuk. Tudjuk, hogy az emberiség első mezőgazdasági forradalmát a szumeroidák indították. Így Kína ősi földrajzi neveiben mindenhol megtalálható az AN- fennsíkot, és a KI, az éggel szembenálló földet jelölő szótag.

Érdekes az is, hogy Mahmud tolmács különbséget tesz a Madzsar népnév, illetve Hunor és Magor neve között. Nos, a Maga, Mada, Méd a napot imádót jelöli. Az egymással vadászó testvérpár a Gilgames mondakör két égi eredetű, majd földi hősére emlékeztet. Gilgames is építkezik, templomot épít, stb. A TÜ testvérpárja is monostorba vonul tanulni.

A monostort Adzsem határán építik, és ez Lurisztánnak felel meg, hiszen Mahmud tolmács szerencsénkre kora elnevezéseit alkalmazta a földrajzi nevekre.

A monostor építését azonban a "csodálatos színekben pompázott"-ként jellemzett vad feltűnése ösztönözte. A vadat Nimród környezetében" szaglászta" a testvérpár, tehát a hagyományt követve. A csodálatos színek a Napot jellemzik, és a tudomány, melyet el kellett sajátítaniok, öt évet vett igénybe. Akkor sem "helyeselhető" még a "világi élet iránti vágy".

Ezután azonban a Szkítia felé való vonulás kezdődik. Az ősi hagyomány kifelé mutat Mahmud Perzsiájából, amely Mezopotámia. Ugyanis uralmi változás következtében mások kerülnek ott a trónra. Valószínűleg Eurázsia füves, sztyeppés világa a magas fejlettségű mezőgazdasági kultúrára épült, míg a bonyolultabb állattenyésztés térhódítása is késztető erő. És ilyenkor égi jelként számba vehető az ősi hagyomány. Kolozsvári Grandpierre Endre említett tanulmánya, mely a Pannonijja felé mutató ősi jeleket elemzi, ezért figyelemre méltó kísérlet, hiszen a vízözön előtti és Gilgamessel jellemzett hagyomány misztériumon túlmutató anyagát ismeri fel a TÜ ezen ősi rétegében. Azon ne csodálkozzunk, hogy gyűlölködő és vad támadások érték, hiszen azok támadják, akik el akarják pusztítani a TÜ és a magyar nép ősi emlékezését. A magyar szellemi réteg, az írók kötelessége a számontartás, mentés. Vagy nem magyar írók. Endre javaslata Hunor népét illetően 12- 8 ezer évvel ezelőtt a Kárpát- medencében tehát nem túlzott. Az Üngürüsz népet a meghatározatlan ősidőbe datálni, mint ősi közeget, ugyancsak jogos. Borisz Perlov szumerológus joggal hívta fel a figyelmet Tatárlakával kapcsolatban a szumeroidák 7 ezer évvel ezelőtti jelenlétére a Kárpát- medencében, mégpedig fejlettebb írásbeliséggel, mint a két folyó vidékéé. A tatárlaki ugyanis ezer évvel korábbi annál. A TÜ tehát a honvisszafoglalások különböző eseteit kíséri figyelemmel, és érdekes; amint Attila megjelenésekor (110. fólia) ezt írja: "Jobb és bal oldalán arany, ezüst és acél karosszékeken Üngürüsz fejedelmei, hősei és főurai ültek, s némelyikük karba tett kézzel szolgálatára késen állt."

Vagyis nemhogy Árpádéket, de Attilát és már Hunort is így várták Üngürüsz urai. Ez magyarázat arra nézve is, miért változik meg a hurok és Hunor neve Hüngürüszrc. Attila a közös ős fia volt. Nem csoda, ha várták, és mikor megérkezett, tisztelték. Tehát a Hunor névvel, illetve az Üngürüsz névvel a népet jellemezték, Magor neve a vallás, ismeretek, magyar vallást jelenthette. Ennek a függőlegesen ható kultúrának van egy vízszintes iránya is, amelyet Chen Moon Geum asszony, a Pekingi Egyetem professzora jellemzett a dnyeperi bronz kultúra terjedésével. Ez Dzsiddija, vagy Szkítia kultúrája, mely behatol egészen Kínába. (Levelét a Függelékben közlöm.)

Sok a vita arról, hogy vajon Trója története miért került az anyagba, Nagy Sándor terjedelmes történetéről nem is beszélve. Nos, Kattar azért mondja el ezeknek a hettita korban, főleg észak-Mezópotámiából kiáramló rokonnépeknek a történetét, mert erre alapozza a jogot, hogy a Chorezm birtokában lévő Hunor népe Panonijjából "a tőle keletre és nyugatra fekvő országokat" elfoglalja. A hettita problémát már Tolsztov is ismerteti, de napjainkban I. M. Diakonoff professzor, azonkívül az Altyn-depe feltárása révén híressé vált V. M. Marson tárgyalja részletesen. Különösen Diakonoff végzett alapos munkát, és ebben a trójaiakat a hittita-hurri birodalmi együttes részeként ismerteti. Nem véletlen, hogy a trójaiak Üngürüsz felé menekültek. A régi brit iratok viszont ismertetik Merlin mágus és médiai pap tevékenységét, sőt kapcsolatteremtésüket Párizs népével, tekintve hogy azok is valamennyien trójai eredetűek voltak. Nagy Sándorról viszont Körösi Csorna Sándor írja a következőket: "A párthusok négy évszázadon át Róma hatalmának vetélytársai voltak... a parthusok barátai voltak a görögöknek... ők ugyanazon híres nép, amely a "GÉTA" név alatt szerepelt. Mithriades pl. a Párthus dinasztiából származott. Macedoniának Róma által történő meghódítása után valószínű, hogy a parthus vezérek a Duna felé vonultak vissza rokonaikhoz; és régi gyűlöletük folytán meg nem szűntek a római birodalmat portyázó hadaikkal zaklatni... Nagy Sándor maga a párthus nemzetből származott, könnyen megérthetjük sikeres hadjáratait Ázsiában, és azt is, hogy a görög birodalom oly soká fenntartotta magát Bactriában!!!" ( I. 373. o.)

Csorna az, aki figyelmeztet (Shakya), Buda szkíta eredetére, mely tanítást és a Shambhala mondakört a tibetiek őrizték meg. Ez tiszta szumeroid hagyomány és Csorna ezt felismerte a magyar nyelv révén a szanszkrit ősi rétegében. (Pl. Attila temetése és a Csorna által leírt Buddháé teljesen egyezik.) Kattar vezér tehát nagyon jó és hiteles történész, azaz mágus pap lehetett, hogy mindezt ilyen zseniális logikai sorrendben tartotta és mondta el.

Az említett Geta népnév tehát az Üngürüsz népre vonatkozik. Ugyanúgy, mint a Daha, vagy dák. Decebalus, rómaiasított név. A "c"-t cs- nek ejtik. Ezenkívül a" lus" végződés latin, vagyis Dekabal-lal van dolgunk, aki eredeti értelemben földi "bálvány", fiatal hős volt, aki a rómaiak ellen harcolt (Daca- saka- szkíta). Országát sohasem foglalták el, hiszen a rómaiak 400 év véres harcai révén csak a Dunántúlt és Erdély egyes részeit hódították meg. Ezért "Dahabalnak" mint Gilgameshez hasonló hősnek emléket kell állítanunk !!!

Szinte kétévenként indítottak a rómaiak hadjáratot. Amikor ők nyugton voltak, az Üngürüszök támadtak. A TÜ ennek is emléket állit. Róma azért érte el ekkor legnagyobb kiterjedését, mert beleütközött a párthus-hun-szkíta falba. Bebizonyította azt is ez a római kultúra, hogy lényegesen alacsonyabbrendű. Attila Róma megtörésével a rabszolgatartó rendszer (a beszélő szerszám) rendszerét szüntette meg Európában, ezzel új korszaknak nyitva utat. Ezért nevezik Attilát annyi nép hagyományában hősnek, míg a rómaiak átkozzák, amin nincs mit csodálkozni. De egyúttal ezért is bosszantó, hogy Rómából hozzák nekünk azt a hitet, amelyet a sumír Gilgames mágus papjai terjesztettek el Egyiptomig és onnan Rómába. Komolyabb írók megírják, hogy a Melkizedek papi rend Ábrám sumér vezér korában a termékeny félholddal jellemzett terület nyugati ágának központjában, Sumér bukását követően vált vallási központtá. Ezt dr. Zakar kutatta, Jézus ugyanis Melkizedek- rend szerinti pap volt. Szumeroid mágus pap.

Az élet és a nemzeti távlat kiteljesedése a Blaskovics Józsefeket igazolja. Az örökösen jelenlévő tehetséget a hagyomány önti új formába, mely megvalósítja az eredeti gondolatot az új körülmények között. A hagyomány és géniusz, mely örökletes, minőségi jellemző; teremti meg egy szerves környezet életösztönét, és biztosítja az életfolyamat örök tisztaságát. A kultúra szelleme mindig ez a szerves életfolyamat, mely kultúrája és történelmi jellegét tekintve sajátosai egyedi tünemény. A történelem folyamata nem áll meg, és új, minőségileg jellemezhető hagyományt teremt. így válik az egyén névtelenül a történelem részévé, és a gondolat hordozójává. A történelem nem hoz létre tökéletes rendszereket, de lehetővé teszi a történelmi küldetés teljesítését és ez meghatározza a kimagasló egyéniségek feladatait. Ezek a nagyszerű egyének hidalják át a történelmi szakadékokat egy nemzet életében, a hagyomány megalapozásával és átmentésével a jövő nemzedékei számára. Vagyis a történelem saját tulajdonunkká kell váljon, és a magyar szellemi életnek tárgyilagos képet kell adnia a magyarságról: Szellemóriásaink ezt megértették. Nimród, Hunor, Mao-tun, Decebal, Attila, Baján, Árpád, Róbert Károly, Mátyás király, a Zrínyiek, Széchenyi, Németh László, Illyés Gyula, stb. Csurka István például az önépítés lehetőségeit kutatja. A megmaradt szellemi mag stratégiáját, igazolva a fenti szabályok helyességét. Vele legfrissebb szellemi embereink gyülekeznek olyan kérdések meghatározása érdekében, mint a politikától független ember életstratégiája, a sikert igénylő, nemzeti jellegű önépítés magyar programjának szempontjai, majd mindennek közös megvalósítása, a közösségi szellem kialakulása által.

Szellemi életünk egyik súlyos hibája, hogy történelmi ítélőképességünket gátolja "európaiságunk" üres ismételgetése, melynek bizonygatásában egy többre hivatott szellemiség bénul meg. Ez a szellemi "önmagunk rövidre zárása" méreteiben a középkortól megfigyelhetően a racionalista irányzatok elterjedésével egyenes arányban erősödött, és fő oka jelen állapotainknak. Ennek szigorúan véget kell vetni, és ezeket az elemeket ki kell gyomlálni a magyar szellemi, lelki életből. Reformokat kell bevezetni minden téren: vallásban, művészetben, irodalomban, politikai gondolkodásban. Európa különben is két racionalista, vagy félracionalista hatalom között van megosztva, és mint kultúra, éppen ezért megszűnt hatni. Új időket élünk, fel kell zárkózni. Megengedhetetlen, hogy egy halott földrész összes civilizációs betegségét végigszenvedjük, mindezt önostorozóan.

A TÜ ugyanis mindvégig a szellemi mag küzdelmének története is egyben. A II. fólián így erről ezt olvashatjuk: "Hunor népéből tízezer ember gyűlt össze, és a nem rendkívüli teremtményekből is kétszáznyolcvanezer férfi gyülekezett össze..." Vagyis ezen a "csodálatos hadseregen" belül volt egy szumeroid mag. A vezető, kultúrahordozó réteg, melynek volt egy meghatározó ideológiája, szelleme, programja.

A hagyomány jelenléte olyan erő volt, hogy az maga a vezetésre is alkalmatlan, de vezető szerepbe kerülő egyén teljesítményeit is sikerrel koronázta, mivel a környezet hagyomány értése révén helyreigazította, amit a véletlenszerűség elrontott volna. A szumeroidák és utódaik egy központi mag hagyományművelése segítségével egy új, minőségiekben jelentkező fejlettségi szintet voltak képesek létrehozni. A középkori magyar királyság különösen a nemzetalkotó dinasztia ezen örökség ismerete birtokában volt képes a társadalom érdekeit megvédeni, illetve azt fejleszteni. Ezen dinasztia és a hagyomány racionalista szellemű összezavarása vezetett mai romlott állapotukhoz, és a kiút ebből a zsákutcából mindennek felismerése - széles körben, valamint szellemi életünk átszervezése és a minőségi jellemzők kifejlesztésében egy mély hagyomány alapján kultúrálisan, politikailag, sőt geopolitikai értelemben.

Nagy, és nehéz munka volt a TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZ ügyét idáig fejleszteni. S ezzel az előszószerű vázlattal kívántam bevezetni azt a harcot, ami mindannyiunkra vár. Nem hiszem, hogy vannak törpe idők és törpe generációk. Csak szűkített dimenziók vannak, és azokból a szellem embereinek kell először kitörni. Utána mind. Hunor, Magor, és az Üngürüszök "csodálatos népe.

Geönczeöl Gyula


Tárih-i Üngürüsz

Határtalan köszönet és megszámlálhatatlan dicsőség a feltétlenül létező Padisahnak!1 Annak, aki az "elemek világát"' vidékekkel és városokkal töltötte meg, s mindegyik élére olyan teremtményt állított, "melyhez hasonló nincs a világban". Megszámlálhatatlan ima annak az "Uralkodónak", aki, minden nagy várost egy padisah parancsa alá rendeli, s ezen "szent mondás" kegyes értelmébe: foglalta: "mindegyikünk pásztor, és mindegyikünk felelős a nyájáért."

Vers:

Nézd a világot, [melyet) a nagy Teremtő,
a Nagyság és Szépség
ajándékozott [nekünk],
egyeseket igazhivőkké tett az Isten,
másokat hitetlenséggel büntetett.

A teremtett [világ]-a és a teremtett [lények) dicsőségének dicséretére a szellő jázmin-szóró üdvözlete töméntelen és a rózsaillatú imádságok parfümjének illatozása töméntelen. A próféták pecsétjének, Allah próféta ragyogó virágoskertjének legyen adományozva és ajándékozva [az ima és hála], aki prófétaságának eljövetelével a megvetendő hitetlenség műveit és a pogányságot elűzvén eltávolította. Továbbá: népe, fiai és társai számára legyen [adományozva a dicsőség], amiért az iszlám vallást a serc-reh (11) tették [olyan] világossá, mint a nappal. "Adja áldását rájuk Allah, és az ő összes segítő társaira! (12)

*** Ezen első, javított kiadásban a Magvető Kiadó anyagától eltérő helyeken a szöveget áthúztuk, megjelöltük és lábjegyzetben a helyesbített szöveget közöltük. Kérjük a szöveget ennek alapján követni.

De folytassuk: a boldogság naphoz hasonló trónjának fejedelmes (13) és a kalifátus trónjának korona viselője, korszakunk Szülejmán szultánja (14) korunkban a világ ura.

Vers:

A föld felszínén levő területek lovagja,
a világ-országnak és (igaz] vallásnak padisahja,
aki igazsága fényével beragyogja a világot,
aki a hitetlenség sötétje elleni (harcban] nem kíméli a fáradságot,
aki a hitetleneknek szűkké teszi a világot,
aki az ellenség földjét felperzseli,
aki éjjel-nappal győzedelmeskedik az ellenségen,
s fejükre különféle büntetést szab.

Ki ez a sah, ha kérdezed, fordulj hozzám,
hallgasd meg szavamat, ó, tiszteletreméltó [olvasó]
a világ hét sávjának (15) uralkodója, őexcellenciája,
korszakunk Szülejmán szultánja.
Ó, Istenem, adj hosszú életet a mi sahunknak,
és szépítsd meg minden napját!

Próza: Abban az időben, amikor Ő (16) kardjának csapásával elfoglalta Üngürüsz tartományának várait, néhány vár népe [még] Pícs királyának hódolt. Mivel ezek [a várak] nem hódoltak meg, és nem vetették alá magukat a padisah parancsának, tengernyi hadat vont össze ellenük, megtámadta őket, és a [Korán) harminc fejezetének (17) a jegyében legyőzte.

Usztolni Belgirád nevű várban egy latin nyelvű könyv került a kezembe. Midőn megtekintettem, [láttam, hagy) Üngürüsz tartományának a régi időktől fogva való történelmét tartalmazza. Hogyan virágzott fel, miért és mi módon lett a neve Üngürüsz, Budin nevű fővárosát miért nevezték Budinnak, s régi fővárosuknak mi volt a neve, kik voltak a királyaik egymás után, mikor és kik ellen harcoltak és háborúskodtak, mennyi ideig uralkodtak, és hogyan töltötték életüket.

Mindezt nyilvánosságra igyekezvén hozni, [én] a szegény és nyomorult szolga, (18) Terdzsüman lelkesen elhatároztam, hogy [ezt] a könyvet lefordítom. Bárcsak eljönne az ideje annak, hogy korunk padisahja és jelen korszakunkban a világ ura (nekem], ennek a szegénynek és hitványnak az ajándékát nemes tekintetére méltatná, és [engem), szolgáját kegyeiben méltóztatna részesíteni.

Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő. A régi időkben e Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak. Egy nap Nemród vadászatra ment, és magával vitte a fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vadra bukkant. Azonnal nyomába eredt, és üldözni kezdte. Fiai is mindenfelé vadat kémleltek, s egyszer csak egy csodálatos vad tűnt fel előttük, amely csodálatos színekben pompázott. Önkéntelenül is a vad után fordultak lovaikkal vágtában. A vad azonban elmenekült, és Adzsem [tartomány] (21) határán a hegyek közé érve eltűnt.

A két királyfi, bármily soká kereste a vadat, nem találta meg. Sem a nevét, sem a fajtáját nem ismerték. A két királyfi gyorsan elfáradt, a szomorúság és a bánat tengerébe merült. Azután azon tanácskoztak, hogy mitevők legyenek. Majd visszatértek atyjukhoz, és arra kérték, hogy Adzsem határán, azon a hegyes vidéken egy monostort építtessen számukra, amelyben lemondva a világról lakhatnak, és a világ népétől visszavonulva saját gondjukkal foglalkozhatnak. Nemród kérésüket meghallgatta, és parancsot adott, hogy azon a helyen egy monostort építsenek. Miután a monostor felépült és elkészült, a két királyfi beleköltözött, hogy saját hitvallásuk szerinti imádságokkal foglalkozva jó ideig ott töltsék életüket. Ők azután azon a helyen sok hónapon és éven keresztül laktak. A világi néppel nem érintkeztek, imádsággal és alázatossággal, [elmélkedéssel] foglalkoztak, s a világ örömeiről lemondtak,

Ily módon öt évig laktak a monostorban, és ott nyugodtan éltek. A hatodik év kezdetén azonban a két legény elméjét megragadta a világ [örömeinek az] íze. Szívük rejtekében felébredt a hatalom utáni vágy.

Mikor ezek ilyen [lelki]állapotban voltak, egy nap egy titokzatos személy érkezett hozzájuk. Elmagyarázta nekik a világi hatalom [lényegét] és az uralkodás utáni vágyat, s [ezzel] őket megrendítette. A két legény ennek a személynek megtévesztő [elbeszélése következtében] elhatározta, hogy a monostort elhagyja, mert [elméjük] a hatalom utáni vággyal volt elfoglalva.

Abban az időben Adzsem országának közelében egy bégnek két csodaszép lánya volt. Magor és Hunor ezt e két lányt feleségül vette.

Miután ez így történt, a hírmondó szavai azt bizonyítják, hogy Üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott. Mivel Hunor neve később Hüngürüszre változott. Nemród halála után Hunor egész népével apósához, a tatár kánhoz(22) folyamodott, és őnála telepedett le. A kán is megtisztelte őt, és Adzsem szomszédságában egy egész ország fejedelemségét adományozta neki.

Midőn Nemród meghalt, Adzsem trónjára egy másik fejedelem került. Azt a vidéket pedig, [melynek Hunor volt a fejedelme], Dzsiddija tartománynak nevezték. Tatár tartomány volt, mely Szamarkandtól a Fekete-tengerig terjed.

Egy nap Adzsem országának padisahja Konsztantinije fejedelme ellen hadjáratot indított, és emiatt Dzsiddija országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből, akik tatárok voltak, húszezer katonát gyűjtött össze, és Adzsem padisahjához küldte [ezt a sereget]. Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinije ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.

Amikor abba e tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén) beszélnek [az ottani népek]. "Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?" - mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált; és az ország különféle helyein letelepedett. Pannonija királya pedig örült, hogy az ő keze alatt telepedtek le, s [ebből) megértette, hogy az ő alattvalóivá váltak. De mihelyt Hunor népe itt letelepedett, Dzsiddija tartományába [az ott maradt] Hunor népéhez és bégjeihez ügyes kémeket küldtek, azzal [a megbízással), hogy az ottani Hunor-bégek gyűjtsenek katonákat, és jöjjenek be [ide), ebbe a gazdag országba. Eközben a kán meghalt. Az egész ország Hunornak, Nemród fiának alattvalója lett.

Néhány bég [azonban) nem akart [Hunor) alattvalója lenni, más (független] bégségeket alakítottak. De abban az időben megérkezett Dzsidijjába, Hunor népének bégjeihez az említett kém, és hírül hozta Pannonija tartományának tulajdonságait. Azok pedig megértették, hogy nincs több olyan bővelkedő tartomány, mint Pannonija. Ez oknál fogva Dzsidijja és Hunor népének bégjei nagy hadsereget gyűjtöttek, és ez volt az oka annak is, hogy Hunor népe Panonijja ellen jött.

Egy másik elbeszélés szerint így szól a történet: Egy napon Hunor összegyűjtötte törzsének tekintélyes előkelőit, és vadászatra indult. Vadászat közben egy hegyhát mögül váratlanul egy vad tűnt fel előttük, mely csodálatos színekben pompázott, de egy másik törzs [tartománya] felé elmenekült. Mikor [Hunor a vadat] megpillantotta, azonnal megragadta a szívét ez a szerencsés jel. Így szólt: "Ha ezt a vadat elejtem, ebben az országban sikerül elérnünk a nyugalmat, de ha nem sikerül elejtenem, sorsszerűen el kell foglalnunk Pannonija tartományát, melyről [kedvező] híreket kaptunk!" így határozott, s ezzel a gondolattal azonnal a vad után vágtatott.

A vad pedig menekült, s amint egy másik törzs [tartományának) határához értek, Hunor már-már megközelítette, de azon a helyen, ahol zsákmányul kellett volna esnie, a vad eltűnt a szeme elől. Hogy hívják és mi fajta, nem tudta.

Mikor Hunor ezt a helyzetet látta, így szólt a mellette levő előkelőségekhez: "Ez nem a véletlen dolga. Ez jel és utalás nekem és népemnek, hogy végül is ebben az országban nem élhetünk. Ennek az az orvossága és gyógyszere, hogy más országban kell letelepednünk" - mondta. De azután még sok idő telt el.

A másik ok, [amiért Hunor más országban akart letelepedni] az volt, hogy Hunor Dzsiddija népével nem volt igazi [békés] kapcsolatban, nem élt velük barátságban. A szomszédos országokat is megtámadta, sok országot harccal és erőszakkal leigázott, melyek megértették, hogy [Hunornak] ellenállni nem képesek. Ők [Hunorék] pedig azon gondolkoztak, hogy saját hatalmuk alá hajtják Pannonija tartományát és a nyugati országokat.

Az itt kifejtett okoknál fogva Nemród fia, Hunor katonaságot kezdett gyűjteni. Mikor Hunor népe összegyűlt, megszámlálták és összeírták. Látták, hogy Hunor népéből tízezer ember gyűlt össze, és a nem rendkívüli teremtményekből (23) is kétszáznyolcvanezer férfi gyülekezett össze. Mikor Hunor ezt a csodálatos óriási hadsereget összegyűjtötte, élete nem lett hozzá hű, és közben eltávozott ebből a világból.

De Hunor rokonai között volt egy hatalmas bégfi, nevét Kattarnak mondták. Hunor utódául őt választották meg a hadsereg fővezérévé. Kattar fővezér tanácsülésére összejöttek az összes bégek, és tanácsot tartottak, melyik vidékre fognak vonulni.

A hadsereg bégjei közül mindegyik szót emelt és beszédet mondott. Kattar kán azonban nagyon értelmes és okos ember volt, sokat tapasztalt személyiség, aki mélyen tudott gondolkozni. A bégek javaslatait egyáltalában nem találta elfogadhatóknak, egy kis idő múlva azonban felemelte a fejét, tekintetét a bégekre és a katonanépre vetette, és Így szólt: "Ha akarjátok, hogy menjünk és székhelyünkké tegyük az elfoglalandó [általatok javasolt) országot, akkor a tőle keletre és nyugatra fekvő országokat is el kell foglalnunk, meghódítanunk, és sok tartományt kell legyőznünk és alattvalónkká tennünk. Most azonban az a szükséges, hogy Pannonija tartománya ellen menjünk!"

Valamennyi bég helyeselte Kattar szavait, és felesküdött [neki].

Azután Kattar fővezér Hunor népe bégjeinek nagy ékesszólással elmondta Pannonija tartományának tulajdonságait. "Az említett tartomány elleni elhatározásunknak az oka a következő - mondta. - Amikor a hét világsáv és [minden) idők örökké győzedelmes padisahja [Iszkender] elhatározta, hogy először a keleti tartományok alapos leigázása után a nyugati tartományok ellen vonul, legelőször Panonijja tartományának elfoglalását rajzolta meg szívében. Budinnak és azoknak a vidékeknek elfoglalását és székhelyévé tevését tartotta szerencsésnek. Ezért Iszkender elindult, elfoglalta [Pannoniját], és ezt a székhelyet szerencsésnek tartotta. Azután Pécs székhelye ellen indult, [és azt is] elfoglalta. Ennek a két székhelynek az elfoglalása következtében a Nimcse, Leh, Cseh, Firenk és sok más tartomány bégjeit sebesítette meg, harccal és erővel parancsának engedelmességére és meghódolásra kényszerítette."

Amikor Hunor bégjei Kattar fővezérnek ezt az elbeszélését hallották, mindnyájan megcsodálták Kattar szavait, és helyeselték tervét. "Milyen csodálatos - mondták -, hogy nekünk ezt a történetet elbeszélted. Vajon Iszkender hol született, kitől származott, ki volt az apja és anyja? Mely tartományok ellen indult először, melyik padisahot győzte le és tette le trónjáról? Kegyeskedjél nekünk elmondani, mi volt az oka annak, hogy Pannonija ellen indult? Ennek a titkát magyarázd el nekünk alaposan

Mivel Kattar fővezér Hunor népének bégjeitől ilyen unszolást látott, belekezdett Iszkender történetének elbeszélésébe, és a [következőket] mondta:

Iszkender Rúm padisahjainak tizenegyedik [ős-] atyjától származott. Rúm székhelye a régi időkben Macsje-Donja tartományában volt. A Filibétől Kavaláig elterülő tartományt Macsedonjának hívják. Kezdetben innét származtak Rúm padisahjai. Mivelhogy annak előtte Rúm tartományának várai mind különálló bégségek voltak. Atina és Szelenik és az azon a vidéken levő nagy városok bégjei, hasonlóan Venedik bégjeihez, egy-egy darab vidéken uralkodtak. Királyaik nem voltak. De az egész Arnavud és Mora tartománynak voltak királyaik.

Azokban az időkben Atina és Szelanik bégjei nagyon gazdagok voltak. Sok katonájuk és a tenger színén hajóhaduk volt. Úgyhogy amikor két ízben Adzsem padisahjai Rúm tartományának elfoglalására hadjáratot indítottak, Atina bégjei sok katonával szembefordultak velük, és a harcban Adzsem padisahjainak sok katonáját leverték. Végül is az adzsem katonaság kudarcot vallott, és a Rúm tartományokból ismét országukba futott.

Abban az időben Filibe és Kavala között három- négy királyság is volt. De azokban az időkben Mora tartományában volt egy nagyon kiváló bégfi, Karalunak hívták. Egy nap álmot látott, mely csodálkozásba és ámulatba ejtette. Összehívatta tehát a város csillagjósait, és álmának értelmét kérdezte tőlük. Azok pedig, noha mindegyikük okos és bölcs férfiú volt, a gondolkozás tengerébe merültek. Végül is közös véleményre jutottak, és ezt mondták:

"Hatalmas királyfi, álmának a jelentése a következő: Ön az okozója annak, hogy Adissza tartomány, melyet Törökországban [--]-nak (24) hívnak, és a Mora tartományban fekvő Korint nevű székesváros, melyet Törökországban (--- )-nak hívnak, ezek is az összes Rúm tartományoknak székes váraivá lettek. De hogy a Rúm tartományok padisahsága Öntől jöjjön létre, [ahhoz) először az kellene, hogy Rúm padisahsága Filibétől egészen Kavaláig és Arnavud tartományig terjedjen, [és fennálljon] egészen a tizedik atyáig (25) [leszármazottig], s tőle származzon egy padisah, aki foglalja el ezeket a többi tartományokat, és az is szükséges, hogy az Ön után jövő padisahok sírjai Adissza várában legyenek [elhelyezve]. Mert ha egy padisah ezt az elrendezést megbontaná, azoknak a tartományoknak a trónja attól a padisahtól átszállana egy más világtáj uralkodójára. De akármelyik vár ellen indul, hogy azt ostrom alá vegye, esős napon induljon el, úgyhogy ez az alkalom az Öné legyen." Ennyit mondtak; s aztán elhallgattak.

Amikor a királyfi a csillagjósoktól ezt a jóslatot hallotta, nagyon megörült. Azután Moréban összegyűjtött egy csomó hozzá hű bégfit és katonaságot, (-- ) tartományába ment, és harccal elfoglalta Szerezt és Diramát. Azoknak a vidékeknek a királyait is legyőzte.

Aztán [----] vára ellen indult, és ostrom alá vette. Mivel esős napon indult hadba; győzött. Aztán Filibét és Gömildzsint foglalta el. Ádám próféta (26) időszámítása szerinti négyezer -háromszázkilencvenegyedik évben (27) abban a városban nagy ünnepi összejövetelt tartott, és trónra lépett.

Háromféle koronát csináltatott: egyet vasból, egyet búzaszalmából és egyet aranyból.

Több napot időzött a várban, aztán visszament Mora tartományába, Korint trónjára, és katonaságot gyűjtött.

Azután az Avluna környéki királyokat tette le trónjukról, és tartományaikat elfoglalta. De Atina és Szelanik és az azon a vidéken levő néhány nagy város bégjeivel barátságot tartott fenn, mert azok abban az időben katonailag erősebbek voltak nála. Isztambul és Edrene bégjeivel is barátságot és jó szomszédságot tartott fenn. Ilyen módon huszonhét évig uralkodott, azután egy nap a végzet vánkosára tette le a fejét, és azt a végrendeletet hagyta, hogy az utána következő padisahokat [is] abban a várban temessék el. Azután a testének fészkéből kirepülő Lélek-madár (28) elrepült a Kaf Adenre. Alattvalói meggyászolták és eltemették át az anyaföldbe.

Így szokott lenni ezen a világon
Az ünneplés gyásszal végződik,
[Ezért] ne légy büszke a világ dicsőségére,
Ne hódolj a világ örömeinek, csalódni fogsz
Oh ember, ez a világ- lakóhely egy madár [fészek),
Sok madár repült ki [már) ebből az ódon fészekből.

Így szól a krónikás szava, mivelhogy az a padisah a világ mulandósága elől lezárta szemét.

Volt azonban egy fia, Pertikának hívták. Mihelyt a padisah meghalt, fia, Pertika került a trónra Ádám próféta időszámítása szerint négyezer-négyszáztizenhatban.(29) Végül is beleesett a végzet kútjába, és lemondott az élet vizéről.(30) Neki is volt egy fia, akit [ ]-nak hívtak. Mihelyt apja meghalt, és a törvények szerint eltemették abban a várban, Ádám próféta időszámítása szerint négyezernégyszázötvenháromban ő került a trónra. Ötvenöt évig uralkodott, és sok fia volt. De valamennyi meghalt, csak egy fia maradt, akit Filiposznak hívtak. De ez egy másik asszonytól volt. Apja azonban ezt a fiát nem szerette. Több ízben is elhatározta, hogy megöleti. De nem talált a megöletésére semmi okot.

Sok idő telt el közben, végül erre az uralkodóra is rászegezte sebező szemét a halál, s a végzet vihara elsüllyesztvén testének hajóját, átadta a halálnak, szemét pedig lezárta a világ elől. ..

Oh, félek, hallgasd meg, milyen a világi helyzet:
Állandóan fúj a Végzet szele,
Szüntelenül fúj a Végzet szele a világon,
Sok-sok sahnak elvágja az életét.

Tele vágyakozással bárhogy is cselekszünk,
Felforgatja azt a Végzet katonája,
Sahokat taszít le trónjukról,
Könnyeivel a földet tulipánszínűvé teszi.

Ez az a sah, [akinek) igazságossága tüzes vashoz hasonló;
A Ser egén ő a Hold, mennyei [fényességű)
Ezüst testű szépség ez, (mely) nem tűr ellenmondást,
A szava cukor, ajkai gyöngyök.

Nem mondja: Hadd éljen a világ ölén!
Nem mondja: Életed folyása hadd menjen, hadd teljen
Sah, koldus és dervis, mindenki, aki él
A végén mindenkit elnyel ez a föld.

Oh, halál, keserves halál, diadalmas halál.
Akárhova futok, egyszer hozzája ér utam,
Végül is a sors köve eltalálja korodat (életedet],
De ha kegyét adja, élj akár ezer évig!

Így szólnak az elbeszélő szavai. Végül is a padisah meghalt.

Fia, Filiposz az Ádám próféta időszámítása szerinti négyezer-ötszáznyolcadik évben lett padisah, és lépett apja trónjára. Ő is hosszú ideig volt sah, negyvenkét évi uralkodás után egy fia született, akit [ ]-nak hívtak.

Egy nap azonban Filiposz is megbetegedett, és meghalt. Utána Ádám próféta időszámítása szerint a négyezer-ötszázötvenedik évben a fia került a trónra, és padisah lett. Tizenhárom évig padisahoskodott, azután kiitta a halál borát, és lehunyta szemét a világ elől.

Neki is volt egy fia, akit [Amintasz]-nak hívtak. Mikor az apja meghalt, fia [Amintasz] lépett a trónra, és padisah lett Ádám próféta időszámítása szerint négyezer-ötszázhatvanháromban. Ez az Amintasz pedig a világ evés-ivásától, csókjaitól és ölelésétő1 elcsábítva tizenkilenc évig könnyelműen padisahoskodott. Végül is az idő pohárnoka átnyújtotta neki a végzet poharát, és testét semmivé tette.

Egy felnőtt fia maradt, akit Iszkendernek hívtak. Iszkender, mihelyt apja elköltözött a világból, helyette padisah lett, Adám próféta időszámítása szerint a négyezer-ötszázhetvenkettedik évben.

Harmincnyolc évig igazságosan uralkodott, végül ő is a túlvilágra költözött, Mivel nem maradt utódul fia, egy morai herceg, aki Kirobo padisah dinasztiájából származott és [ ]nak hívták, lett a padisah, és Adám próféta időszámítása szerint a négyezer-hatszáztizedik évben lépett a trónra. Ennek a padisahnak nem volt fia, de volt egy lánya. Ennek a királyi lánynak volt egy fia, s ez lépett a szultáni trónra. Harmincnyolc évig padisahoskodott, és Arnavud tartomány királyának a lányát vette feleségül, akitől három fia született. Az egyiket Iszkendernek, a másikat Pertikasznak, a legkisebbet pedig Filiposznak hívták, aki Iszkender-i Rúminak (32) volt az apja.

Ő is egy ideig időzött az ország trónján, de egy nap őt is leterítette az Idők Aggastyánja a sors pisztolylövésével, és a föld mélyét jelölte ki [neki] lakóhelyéül. Amikor Amintam meghalt, legnagyobbik fia, Iszkender lett a padisah, és Ádám próféta időszámítása szerint négyezerhatszázhuszonnyolcban a trónra lépett. Apja még életében őt, Iszkendert, a legnagyobbik fiát jelölte ki utódjának, kisebbik fiát, Filiposzt pedig Tebe város biztosává és parancsnokává nevezte ki. Apjuk halála után [tehát] Iszkender lett a padisah, aki aztán testvérét Tebe város helytartóságában megerősítette.

Ő maga Korint városába ment, ott tanácsülést tartott, és nagyszámú katonaságot gyűjtött tört össze. Azután bégjei ellen hadjáratot indított. Annak a tartománynak a bégjei azonban értesültek jöveteléről, ők is hadsereget gyűjtöttek és készenlétben várták.

Egy nap, amikor Iszkender seregével behatolt tartományaikba, a két fél előcsapatai összecsaptak. Mindkét oldalon sok ember esett el, azután a seregek szétváltak. Éjjelre a két sereg egymással szemben ütött tábort. Mindkét oldalon erős őrséget állítottak fel. Mindkét sereg kikiáltói kihirdették, hogy a szultáni harc másnap lesz. A kikiáltás reggelig folyt.

Mikor reggel lett, megperdültek a kis és nagy dobok, felugráltak lovaikra, és a csatatérre vágtattak, úgyhogy a lovak lába alól felszálló por mindkét sereget porfelhőbe burkolta. A nagy porból nem lehetett megkülönböztetni a fehér lovat a feketétől.

Egy idő múlva hirtelen heves szél kerekedett s mindkét seregről elfújta a port. Mihelyt a két fél katonái meg tudták egymást különböztetni, azonnal egymásra támadtak. Ki a kardját rántotta elő ki a pajzsát kapta kézbe, és rárontottak az ellenfélre. A lódobogástól, a haldoklók ordításától a csatatérnek ítéletnapi képe volt. Így [borzalmasan) folyt a csata, hogy azt leírni sem lehet. Végül is az Isten alkalmat adott Iszkendernek, hogy az ellenséget letörje. Sok bég hányatott kardélre, sokan pedig elmenekültek.

Iszkender a legyőzött bégeknek és hadseregüknek vagyonát zsákmányul ejtette, az országot adófizetésre kötelezte, s azután visszatért trónjára.

Közben a padisahnak volt egy kedves vezíre aki egy atinai bég családjából származott. Ez a vezír a padisah anyjával szeretkezett. Az asszony a vezírrel egyetértésben elhatározta, hogy fiát megöli, ezt a bégfit, aki most a padisahnak vezíre, teszi meg helyette padisahhá, és a trónra ülteti. Már többször elhatározta, hogy [fiát] megmérgezi, ezt sohasem tudta végrehajtani, mert a padisah nagyon óvatos volt.

Erről a vezírről azonban senki sem tételezte ezt az alávalóságot. De a csillagjósok közül néhányan többször figyelmeztették a padisahot, hogy ettől az Ajesztesz nevű egyéntől óvakodjon, mivel, hogy annak a vezírnek Ajesztesz volt a neve. Mikor azonban [Ajesztesz] meghallotta, hogy a jósok mit mondtak a padisahnak, a padisahhoz jött és sírva fakadt. "Hatalmas padisah - mondta neki. - Irígylik, hogy kegyeidben vagyok, azért beszélnek így Hatalmas padisahom, ha tőlem valami alávalóságot tapasztalt, íme, itt a nyakam, íme, itt a kardja! De ha az igaz, [amit mondanak], az általuk említett Ajesztesz nem én vagyok, hanem [) tartományban, melyet hatalmas padisahom elfoglalt, a saját helyébe kinevezett Ajesztesz nevű helytartó. Olyan hír is érkezett onnan, hogy árulási szándéka van. Annak az oka, hogy ezt eddig nem terjesztettem fel hatalmas padisahomnak, pedig az, hogy ennek [a dolognak] a kifürkészésére embereket küldtem, akik mihelyt megérkeznek, azonnal tudni fogjuk, hogy áll a helyzet."

Szívében pedig az volt a szándéka, hogy azt a fiatalembert veszélybe keverje és elveszejtse, mert nagyon félt tőle. Közben eltelt néhány nap, a vezír ismét a padisah elé járult, és jelentette, hogy az () [nevű] bég [tényleg] lázadó lett.

A padisah rögtön parancsot adott: "Azonnal vezessétek elém!"

Küldöttek mentek a fiatalemberhez, és tudtára adták a helyzetet. Az az ártatlan pedig a padisah parancsa szerint elindult, hogy [a padisah) küszöbéhez jöjjön. Mivel a vezír tudta, hogy a bég el fog jármi, félt, hogy kiderül az igazság, mihelyt a bég találkozik a padisahhal. Ezért elhatározta, hogy a padisah elé járul. így szólt: "hatalmas padisah, nem méltó hozzánk, hogy az ilyen árulót a színe előtt fogadja. Mihelyt megjön, anélkül hogy találkozna a padisahhal, az ügyet szükséges befejezni."

A padisah a vezír szavának hitelt adott, s mihelyt az a szerencsétlen megérkezett, maga elé sem bocsátotta azt az ártatlant, hanem kivégeztette.

Azután a vezír saját csatlósai közül őrparancsnokokat nevezett ki a padisah kapujához [testőrségül ), hogy szükség esetén támogatói legyenek.

Annak a vezírnek volt egy nagyon szép kertje. A padisah is volt néhányszor abban a kertben. A vezír és a padisah anyja ismét (összebeszéltek, és] elhatározták, hogy a padisahot meghívják abba a kertbe, és ott majd alkalmat találnak [a meggyilkolására]. Ekkor hét éve volt annak, hogy a padisah a trónra lépett. Egy nap a vezír a padisah anyjának a segítségével kertjében nagy vendégséget rendezett a padisah számára, ott alkalmat talált, és a padisahot megölte. Másrészt a padisah anyja is alkalmat talált azon az éjjelen, és Pertika nevű fiát megölette. Miután ez a világ boszorkánya a saját szenvedélyének lett a rabja, szeretője szerelméért a saját szemefényeit [szeretteit] elpusztította. Azután a vezír került a trónra, és ő lett a padisah. Csatlós parancsnokai és több bég segítettek neki.

Azután ez a boszorkány lakodalmat rendezett, és s vezír felesége lett. De Filiposzt nem tudták megnyerni. Ennek az volt az oka, hogy Tebe város biztosa volt, nem mutatott [komoly) hajlandóságot a padisahság támogatására, mivelhogy a vezír került a trónra; aki alávalóan elárulta saját jótevőjét, hogy a világi szultánságot elnyerhesse.

[FiliposzJ Atina bégjeivel egyetértésben elhatározta, hogy azt az országot és a trónörökséget megszegi Atina bégjeinek. Mikor ezt a tervét az ország bégjei és előkelői meghallották; Atina bégjeinek ellenségeivé váltak. Egy titkos helyen összejöttek, ahova meghívták az akkori előkelőségeket és a csillagjósokat, és [arra kérték őket), hogy ennek a dolognak a végét kutassák ki, és ennek a kalandnak milyen véget vessenek. Azok pedig, mivel az elmélkedés tengerébe el voltak merülve, és sok tudomány gyöngyeinek a birtokában voltak, ezt mondták:

"Ennek az országnak a trónöröklődési jogát Amintam padisah nemzetsége biztosíthatja. Ami azt jelenti, hogy Amintam padisahnak a saját fia lép a trónra, hogy az alkalom és Isten segítsége az ő kezében legyen, mert ha ezek nem lesznek [a birtokában], akkor a trónörökség biztosan kicsúszik a kezünkből."

Mikor az ország bégjei a csillagjósoktól ezt a hírt hallották, tudták, hogy nincs más megoldás, Filiposzt [kell trónra juttatni], aki [valódi] királyfi, aki most Tebe városának a biztosa. Sok bég pedig Filiposz okosságát és hősiességét dicsérte. Azonnal meg is esküdtek a bégek mindnyájan, hogy a trónra került bégfit megölik, és azután visszatértek a királyi palotába. Néhány napon belül alkalmat találtak, és a három év óta uralkodó padisahot megölték.

Ami jót-rosszat tett az ember, azt megtalálja,
Ez az én szavam hozzád, oh, tiszteletreméltó (olvasó),
Amit tettél, magadhoz csatolva melletted marad;
Akármi történik, ismét eléri lelkedet,

Ha rosszat teszel, a végét figyelni kell,
Mint az árnyék, egy nap az utadba kerül,
Ha rosszat akartál tenni, oh, ember,
Hagyd abba a dolgot, igyekezz jót tenni.

Próza:

Azután Filiposzt Ádám próféta időszámítása szerint négyezer-hatszáznegyvenben trónra léptették és padisahhá választották. Filiposz azért lett padisah, mert az ország szerette őt. A szomszédos ellenségekkel szemben barátságot színlelt, és mindnyájukkal kibékült.

Azután., hogy bosszút álljon Atina bégjein, hadjáratot indított ellenük. De azok hírül vették, hogy Filiposz padisah ellenük jön, készenlétbe helyezték hadseregüket, és szembeszálltak vele. De a padisah nagyon okos és tettre kész ember volt, s ebben a csatában megverte és megsebesítette Atina bégjeit. A harc folyamán sok sebesült béget ejtett fogságba, de a végén szabadon bocsátotta őket.

Azután [] tartománya ellen indul. Annak a bégjei is hadsereget gyűjtöttek, és szembeszálltak vele. Hatalmas csata- keletkezett, de a végén azokat is legyőzte, és sok ezer kiváló katonát hányatott kardélre.

Azután annak a tartománynak a fővárosa ellen indult, melyet Larisszának hívnak, és ostrom alá fogta. Néhány napon belül azt is elfoglalta. Azután [) vára ellen indult, azt is bevette. Azután az azon a környéken fekvő várakat és tartományokat foglalta el. Azután az ottani tartományok népéből nagy hadsereget gyűjtött. Atina, Szelanik és más legyőzött bégek vagyonát zsákmányul ejtve visszatért Koront trónjára.

Mivel a legmagasztosabb Isten ennyi segítséget és alkalmat adott neki, elhatározta, hogy egy hatalmas várost fog alapítani, Ezzel a gondolattal összehívta korának csillagjósait, és Így szólt hozzájuk: "Egy várat akarok építtetni, de most az [a kérdés], hol építsük és mikor kezdjük el az építkezést?" - kérdezte tőlük.

A csillagjósok pedig a tudomány tengerébe merültek, [és azt mondták, hogy] azon a helyen egy hegy tetejére, ahol ma Filibe városa terül el. Azon a helyen találták alkalmasnak a vár építését, amely majd székhely lesz. Ezt ajánlották a padisahnak. A padisah is alkalmasnak és megfelelőnek találta azt a helyet, mert onnan minden irányban könnyű lesz hadjáratot indítani. Összehívta [ismét] a csillagjósokat, hogy állapítsák meg az építkezés megkezdésére alkalmas időpontot.

A csillagjósok pedig az Ádám próféta időszámítása szerinti négyezer-hatszázötvenharmadik évben egy napot szerencsés időpontnak találtak a vár építésének a megkezdésére. Azon a napon elkezdték ásni az alapokat. Amikor az alapokat ásták, egy lófejet találtak [a földben]. A padisah azonnal megparancsolta, hogy azon a helyen az ő számára építsenek egy palotát. A vezérek és az ország bégjei a padisah tervén nagyon csodálkoztak, és így szóltak a padisahhoz "Hatalmas padisah, mit jelentsen ez a lófej?"

A padisah így válaszolt nekik "Ez a lófej azt jelenti, hogy az [itt építendő] vár miatt az embert [azaz: engem] az ítélet napjáig meg fogják emlegetni, és ez a város a hét világöv padisahjainak a kezében lesz még akkor is, ha az építendő vár leomlik, mert helyén virágzó város fog épülni."

Jóslata után, rövid időn belül, azon a helyen egy város [épült fel], melyet Burdzsubárnak neveztek, és a várat, mely körülvette, Filipre változtatták, mivelhogy az ő neve Filiposz volt. Ma ennek Törökországban Filibe a neve.

Azután [] padisahjának egy követtel gazdag ajándékokat küldött, és feleségül kérte annak a padisahnak a lányát. Annak a padisahnak azonban két csodaszép lánya volt. Az egyiknek Türüadesz, a másiknak Olimpia volt a neve. Mivel Türüadesz nevű lányát már Epiro tartománya padisahjának adták feleségül, ezért Filiposz padisah [] padisahjától a [másik] lányát kérte. Az pedig, látván Filiposz padisah hatalmát és tekintélyét, kérését teljesítette, és Olimpia [nevű] lányát feleségül adta hozzá. Iszkender-i Rúmi ettől [az asszonytól] született.

Azután valami oknál fogva ellenséges viszonyba került Erija padisahjával, aki felesége testvérének volt a férje, és sereggel indult ellene. Az pedig Filiposz padisah elől elmenekült.

Azután Filiposz Epiro tartományának székhelye ellen indult, és ostrom alá fogta. Miközben néhány nap óta folyt az ostrom, egy nap váratlanul egy kilőtt nyíl a várból Filiposz padisah jobb szemébe fúródott, és kivájta. Néhány napon belül azonban a várőrség kimerült, és kegyelmet kért. Filipo padisah azonban nem állt bosszút jobb szemének megvakításáért, és mind valamennyiüknek kegyelmet adott.

Azután [] tartományába ment, az azon vidéken levő bégeket is leigázta. Azután [] vidékére ment, az ottani bégeket is legyőzte. És annak a vidéknek a székhelyvárát földig lerombol Azután

[] bégek kezéből [] elvette, nagyon gazdag zsákmányt ejtett.

Azután [] vidékére ment, az ottani tartomány bégjeivel is nagy csatározásokat folytatott, végül is mindnyájukat kardélre hányva tartományaikat elfoglalta.

Azután a tatár tartomány ellen indult, azt is meghódította. És az azon a vidéken levő többi országot is kardjával és eszének erejével meghódolásra kényszerítette. Azután [] városa ellen indult, melyet ma Isztambulnak neveznek. [- ] padisahja volt. Ádám próféta időszámítása szerint a négyezer-ötszáznegyvenkettedik esztendőben alapították. De abban az időben nem olyan volt, mint most. Őfényességének, a világoltalmazó (35) padisahnak, szultán Szülejmán sah palotájának a székhelye volt. Vártornyai és erődítményei roppant erősek voltak. Valami miatt a vár népe fellázadt [saját] padisahja ellen. Ő pedig hét évig ostromolta a várat. Időközben, anélkül hogy bevette volna, eltávozott a világból, A várnak mostani erődítményeit sok évszázaddal később Konsztantin nevű padisah építtette.

Mivel Filiposz ennek a padisahnak a nemzetvégéből származott, ezért bosszúból a vár ellen indult, és ostrom alá fogta. Néhány napi ostromlás után (ostromzárként) őrségül egy csomó kiváló katonát hagyott ott, míg maga pedig Ker[ ] tartományába ment, és sok várat elfoglalt.

Közben Kosztantinije városa belefáradt az ostromba, meghódolt Filiposz padisahnak, és nagyon magas hadisarcot fizetett. Ebből a hadisarcból Ádám próféta időszámítása szerinti négyezer-hatszázötvenötödik évben (36) Filiposz építette fel a Kavala melletti Dirama kerületben fekvő Filibét, úgyhogy Kosztantinije városának elfoglalása ezzel egyidejűleg van megemlítve.

Innen szerencsésen felkerekedett, és átkelt az Eszter folyón, mely a Madzsar tartományból Erdel határán a Tunába folyik, és Szidijja tartományába érkezett. Annak az országnak a bégjei összevonták katonáikat, és szembeszálltak Filiposz padsahhal. Hatalmas csata kezdődött, végül azonban Filiposz padisah legyőzte őket. Abból az országból húszezer asszony- és fiúfoglyot ejtett, és állatokból is hatalmas zsákmányt szerzett. Ezüst és arany azonban semmi sem került a kezére.

Miután Filiposz azt az országot felperzselte é: lerombolta, vágyakozva indult vissza trónjára. Amikor azonban el akarta hagyni azt a[] annak a tartománynak a bégjei Filiposz zsákmányából részesedést kértek. "Mivel még folyton nem adtál nekünk részesedést - így szóltak -, vagy adsz nekünk részt [a zsákmányból], vagy nem eresztünk útra!"

Mikor ezt mondták, a padisah haragra lobbant, és harcra határozta el magát. Annak a tartománynak a népe azonban sereget gyűjtött, és szembeszállt a padisahhal. Roppant heves küzdelem kezdődött. Mivel Filiposz padisah saját magában elbizakodva lebecsülte ellenfeleit, katonáinak nagy részét az ellenség lekaszabolta, az alatta levő lovat is megölte, őt magát pedig megsebesítette, és Szidijja tartományában szerzett zsákmányának nagy részét is elvette.

Filiposz padisah azonban saját sebesülését eltitkolta, vidáman és frissen tért vissza székhelyére. De [elterjedt] az a rossz hír, hogy a padisah Szidijja tartományában megsebesült, és Rúm tartományában meghalt.

Eközben Adzsem padisahjának támogatásában bízva Atina bégjei Szelanik bégjeivel együtt fellázadtak. A padisah a trónján ülve hallgatta ezeket a híreket, azonnal összevonta seregeit, és ellenük indult. Mihelyt azok hírül vették, hogy a padisah ellenük jön, azonnal összegyűjtötték seregeiket, és szembeszálltak vele. Ebben a csatában Filiposz nagyon kimerült, és kénytelen volt velük kibékülni. Atina bégjei ennek roppant megörültek. Szerfölött örültek annak, hogy Filiposz padisah most nekik barátjuk lett, mert attól féltek, hogy ismét hadsereggel jön majd ellenük. Ezért pompás ajándékokat készítettek elő, kiváló követekkel Filiposzhoz küldték, és kapcsolataikat megerősítették.

Azután Filiposz Koront nevű székvárába ment. Onnan Rúm bégjeinek leveleket küldött, [és felszólította őket, hogy] a várak és államok bégjei követeket küldjenek hozzá [Korontba], és mindnyájan küldjenek a padisahnak bizonyos számú katonát [is], hogy aztán Adzsem padisahja, Dáráb ellen hadjáratra indulhassanak.

Miközben így intézkedtek, egy nap, amikor a legfelső tanács ülésezett, híre jött, hogy a követek már mind összejöttek. Filiposz mindegyiküket illő módon megtisztelte, aztán visszaküldte a saját országukba azzal a paranccsal, hogy gyűjtsenek katonaságot.

A követek visszatértek országukba, és bégjeiknek előterjesztették a padisah parancsát. Azok pedig a padisah parancsa szerint összegyűjtötték katonáikat, összeírták és (Koromba] küldték. Ekkor látták, hogy kétszázezer gyalogos és tizenötezer lovas gyűlt össze. A padisah [további] parancsát várták, mert időközben Filiposz már elhatározta, hogy Adzsem padisahja ellen hadjáratra indul.

Közben [Filiposz] vadászaton volt, és egy másik padisahnak a lányát vette el feleségül, és csak azután [a lakodalom után] szándékozott elindulni Adzsem padisahja ellen. Ugyanis [Filiposz] Iszkender anyját elhagyta, mert azt hitte, hogy [Iszkender] nem az ő fia. Isikender pedig abban az időben jött a világra. Filiposz azonban egyáltalában nem szerette Isikendert, és mindig intette bégjeit, hogy: "Vigyázzatok, nehogy az én helyembe őt tegyétek a trónra, ha meghalok! Mert ha másik fiam nem lesz, akkor saját magatok közül válasszatok egy alkalmas bégfit a szultánságra, nehogy Isikender lépjen az én trónomra, és helyemen padisah legyen!" "De gyere és lásd (kedves olvasó], hogy mi lett Allah végzése, mert a tervet a sors rendelése megváltoztatja."

Lásd te tehát Isten rendelését,
Hány embernek a tervét megváltoztatta.
Akárki is az az ember, aki tervez,
Az [isteni] rendelés a tervét meghiúsítja.

Amit Allah elrendelt, az ellen tervet szőni nagy bűn.
Nem hajolt meg Isten rendelésének Filiposz,
[mert] Így szólt bégjeihez: "Ej, nemzetem összessége!
Utánam Iszkendert [nem szabad] sahhá tenni,
a szultanátust félteni [kell] tőle,

(mert) ő nem az én fiam, tudjátok meg, s eszerint cselekedjetek!"
Végül is, oh, lélek; lásd Isten rendelését:
Kétségtelen, hogy Iszkender került a trónra sahnak:
[] Mi gyerünk tovább: (Ezt] Iszkender anyja
(is elismerte], mert az összes bégek előtt ezt mondta: "A fiam, Iszkender, nem a padisahtól van, mert egy éjjel, amikor aludtam, egy súlyos valami nehezedett rám. Mikor álmomból felriadtam, agyon voltam izzadva, és teljesen össze voltam törődve. Teljes világosan tudom, hogy attól kezdve voltam teherben, és fiam, Iszkender akkor fogantatott. Mivel apja nagyon indulatos ember volt, mindenféle gondolatai támadtak, végül is indulatában elhatározta, hogy Iszkendert megöli. De a vezírek ettől eltanácsolták: Lássuk meg, mit hoz majd az idő!"

Ez volt az oka annak, hogy Filiposz elhagyta Olimpia asszonyt.

Időközben Iszkender a tizenhetedik életévébe lépett. Mikor látta, hogy apjával mi a helyzet, anyjával tanácsot tartott fejük (- életük] sorsa felett. Egy nap anyja váratlanul felkerekedett, fiát, Iszkendert is magával vitte Epi-Kajir tartományába melyet török nyelven Arnavud tartományának [neveznek]. Arnavud tartományában a mai Iszkenderijje [városát] ez az Iszkender alapította.

Anyjának volt egy testvére, azt is Iszkendernek hívták. (Ő volt annak az egész vidéknek a padisahja. Ehhez mentek. [Ő volt az, aki] később Iszkender parancsára hadseregével a nyugati országok ellen viselt hadjáratot. Meghódította egész Leh-, Cseh-, és Alamanországot, s végül Firenk tartományában a Firencsi király cselvetése következtében seregestül elpusztult.

Mikor Iszkender és anyja megérkeztek [az asszony] testvéréhez, az anyja állandóan arra bujtogatta testvérét, hogy indítson hadjáratot férje, Filiposz ellen. Miközben ezek ezt tervezték, Filiposz padisah egy másik padisah lányát vette el [feleségül], és éppen készülődtek a lakodalomra. Filiposz leveleket és vőfélyeket küldött széjjel, és [kihirdettette, hogy] "Ezen és ezen a napon lesz Rúm padisahjának a lakodalma".

A lakodalom előkészületei éppen befejeződtek, mikor Iszkender és anyja meghallották ezt a hírt.

A gondolkodás tengerébe merültek, és azt mondták, hogy valamit tenni kell, hogy Filiposz padisah ne érje el a célját. Abban az időben a padisah szolgálatában volt egy bégfi, Vizinutun nevű, aki valami miatt nem kedvelte, hanem szívből gyűlölte a padisahot. Ezt Iszkender anyja tudta. Azonnal az a gondolata támadt, hogy annak a bégfinek hatalmas vagyont fizet, hogy ölje meg a padisahot. Mikor ezt a tervet megszőtte, az említett bégfinek Iszkender anyja titokban óriási [értékű] kincseket küldött, hogy találjon alkalmat a lakodalmi ünnepség alatt a padisah meggyilkolására.

Iszkender anyja ennek a bégfinek olyan [hatalmas] összeget küldött, hogy az e világi kincsektől elkápráztatva jótevőjének életére tört, és éjjel-nappal azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a padisahot megöli. Eközben elérkezett a padisah lakodalmának a napja is. Azon a napon a padisah tiszteletére különféle ünnepségeket rendeztek. A padisah is lelkesedni kezdett a lakodalmi ünnepségek és az elveendő lány utáni vágyakozás következtében, s hogy a lakodalmi estén az összes népet és az ünnepséget feszélyezetlenül szemlélhesse, álruhába öltözött.

Aközben a bégfi észrevette, hogy a padisah álruhába öltözött. "Ennél jobb alkalmam nem lesz", mondta [magában]. Ő is azonnal átöltözött, leste a megfelelő pillanatot, és a padisah után lopódzott.

Mivel éjszaka van, nem lehet az embereket megismerni, gondolta a bégfi. A nép közé vegyült, és ki használva az alkalmat, a padisahhal megitatta a halál borát, elveszejtvén őt, anélkül, hogy elérte volna célját [a lakodalmat]. [] Mivel Iszkender apja, Filiposz huszonöt éven keresztül viselte az uralkodói koronát és töltötte uralkodásának időszakát, éppen negyvenhét évet élt, végül is a sors kancsója teletöltötte élete poharát, és Ő is kiitta a halál borát.

Az Idők Korszaka elfordította arcát Filiposz padisahtól. Halála után a padisahnak Iszkenderen kívül más fia is maradt, az pedig egy másik ország padisahja mellett tartózkodott, s Rúm trónja iránt sem viselkedett nagy szeretettel. Időközben a szomszédos bégek, az ország bégjei és a vezírek mind egymásnak estek, mindegyikük Rúm trónját akarta (megkaparintani]. Mivel az ország népe nem volt egységes, és a körülöttük levő szomszédok is ellenségek voltak, lesték az alkalmat, és hadsereget kezdtek gyűjteni.

Mikor ezt a padisahtól maradt öreg vezírek és bégek látták, tudták, hogy ennek nem lesz jó vége.

Ezért tanácskozásra jöttek össze, és megtárgyalták, kit tegyenek a trónra. A végén látták, hogyha nem tudnak megegyezni abban, kit válasszanak padisahul, az ország [feletti hatalom] kicsúszik a kezükből. Azonnal elhatározták, hogy Iszkendert ültetik a trónra, s padisahnak teszik meg, mert igazságossága, hősiessége, okossága és bőkezűsége mindenfelé ismeretes volt. Emiatt határozták el Iszkendernek trónra ültetését. A bégek mind valamennyien, mivel az ellenségtől való félelem is gyötörte őket, ezt a határozatot ésszerűnek találták, és elfogadták.

Azután az előkelő bégek hírvivőt küldtek Iszkenderhez, hogy jöjjön a trónra. Mihelyt Iszkender a Rúm tartományok eseményeit meghallotta édesanyja testvérétől segítségül egy csomó katonát vett maga mellé, és Rúm tartományába ment. Abban az időben Iszkender éppen betöltötte a huszonötödik életévét, és Ádám próféta időszámítása szerint a négyezer-nyolcszázhatvanharmadik évben " szerencsésen a trónra lépett és padisah lett.

Abban az időben azonban Adzsem országában volt egy padisah, akit Dárjusznak neveztek, Törökországban Dáráb sah néven emlegetnek. A harcban nagy hős volt, úgyhogy kardjával és bátorságával az arab, adzsem és az anatóliai tartományokat, egészen Burszáig, padisahsága alá hajtat Az azokon a területeken levő összes bégek alávették magukat parancsainak.

Másrészt pedig, amikor Isikender trónra lépett sok vár és ország bégje, akiket apja legyőzött engedelmességre szorított; mivel Filiposz padisah meghalt, Iszkender lépett a trónra, annyian elhatározták, hogy saját akaratuk szerint [fognak uralkodni], és függetlenítik magukat. Ez oknál fogva sok bég fellázadt, és nem ismerték el Iszkendert [padisahnak].

Ez oknál fogva Iszkender Korint nevű várba, mely Mora legfőbb vára, és Törökországban [] várának hívják, lement, és magas dívánt tartott. Ebben a dívánban sok fellázadt Rúm bég főnemesei és követei tiszteletüket tették Iszkendernek, és elfogadták őt a padisahságra, és meghódoltak neki.

Ezután Ádám próféta időszámítása szerint [] évben trónját és kapuját feldíszítve katonaságot gyűjtött, hogy apja ellenségén, Dáráb sahon bosszút álljon, mert Adzsem padisahjainak bujtogatásai következtében állandó volt a háborúskodás és veszekedés Rúm tartományában.

Ez oknál fogva Iszkender idejében is a távolabb fekvő országrészek bégjei abban reménykedtek hogy Adzsem padisahjának serege siet majd segítségére, fellázadtak Iszkender ellen. Iszkender pedig vezíreivel úgy határozott, hogy egy ellenségből ne legyen kettő, de ha kettő lesz, akkor amíg az egyiket eltávolítja, a másikkal színlelt barátságot kell kötni.

Mivel Iszkender tudomást szerzett a körülötte levő ellenség mozdulatairól, lemondott az Adisem padisahja elleni hadba indulásról, és sok béggel színlelt barátságot kötött. Először Atina bégjeire sújtott le, mivel Isikender trónra lépése után Atina, Szelanik és az azon a vidéken levő nevezetes várak bégjei elfordították arcukat Iszkendertől, és lázadók lettek. Ezek szövetkeztek, hogy Iszkendert eltávolítják, s e célból Dáráb sahhoz titokban Dornosztenesz nevű előkelő béget küldték követségbe, hogy segítségét kérjék.

És ilyen reménnyel abban a segítségben bízva Iszkender elől váraik tornyait és erődjeit elhagyták. Iszkender azonban tudomást szerzett intézkedéseikről, s ez oknál fogva Atina bégjei ellen támadt, bevette kapuikat, azután a környékbeli lázadó ellenséget is leverte, sokuknak a várát is elvette, és vétőkkel vörös színűre festette a földet.

Sokan közülük mikor látták Iszkender rettenthetetlenségét, halotti leplet öltöttek magukra, eljöttek hozzá, és meghódoltak neki. De közben sok kiváló atinai bég [minden] vagyonával hajóra szállt, s Dáráb sah oltalmához folyamodva elmenekült.

A hírmondók úgy beszélik, hogy Iszkender és Dátráb sah között főleg azért tört ki az ellenségeskedés és háború, mert a menekülő atinai bégek vagyonukat magukkal vitték Dáráb sahhoz. Iszkender azonnal levelet írt Dáráb sahnak; és egy előkelő emberrel elküldte neki.

Mihelyt Iszkender követe megérkezett Dáráb sahhoz, Iszkender levelét megcsókolta, a [saját] fejére tette, és [csak] azután nyújtotta át a sahnak. Amint Dáráb sah Iszkender levelét átvette, és megtekintette, mit tartalmaz a levél, látta, hogy először Isten neve van odaírva, és azután így szól [a levél] "Én Iszkender vagyok, Isten kegyelméből Rúm padisahja, korszakunk legyőzhetetlen hőse lettem. Te az Arab és Adzsem [országainak] uralkodója vagy. Mihelyt hozzád érkezik levelem, szolgáljon tudomásul, hogy atinai szolgáim közül néhányan lázadók lettek, vagyonukat magukkal vitték, és hozzád menekültek. Valamennyiüket verd bilincsekbe, add át őket a hozzád küldött szolgámnak, aki jelen parancsomat vitte, és küldd el őket az én küszöbömhöz. Se egy pillanatot, se egy órát ne késlekedj. És egyúttal mondj le a legyőzhetetlenség eszméjéről, ismerj el engem korunk legyőzhetetlen hősének és a hét földöv padisahjának, mert ahogy egy hüvelyben nem fér el két kard, egy korszakban [egyidejűleg] nem fér el két legyőzhetetlen hős." Fejezte be levelét [Iszkender].

Mihelyt Dáráb sah figyelmesen végighallgatta, mit tartalmaz a levél, rendkívül szeget ütött a fejébe, és elhatározta, hogy Iszkender követét megalázza, de vezírei ettől visszatartották.

Hatalmas padisah! Ősi szokás szerint a követnek bántódása nem lehet, mert ő élőszóval semmiféle sértő feleletet Önnek nem adott. Ami történt, az csak egy levélbéli hír, ő pedig csak szolga, aki nem tehet semmiről."

A padisahnak megtetszett a vezírek jó tanácsa és éleselméjűsége; megírta a válaszlevelet, átadta a követnek, és engedélyt adott [a távozásra], hogy azt átadja Iszkendernek.

Mihelyt Dáráb sah levele megérkezett Iszkenderhez, megnézte, mit tartalmaz a levél, tudta, hogy Adzsem uralkodóját ellenséges kéz még nem sebesítette meg. Az öklét vasból képzeli, karjának ereje kifogyhatatlan, azt hiszi és abban ringatja magát, hogy rajta kívül nincs más legyőzhetetlen hős. Egyúttal a levele őt [Iszkendert] szidalmazó szót tartalmazott.

Iszkender pedig a lázasan összegyűjtött katonaságot összeíratta, látta, hogy harminckétezer gyalogos és ötezer-ötszáz lovas gyűlt egybe, de egytől egyig kiváló legények.

Közben ennek a katonaságnak körülbelül száznyolcvan hajót készíttetett, a katonákat behajózta, és az volt a terve, hogy áthajóz az anatóliai partokhoz. Ekkor azt az asszonyt, akit az apja vett el, és a hozzá tartozó rokonságot megölette, és saját rokonai közül is azokat, akiknek az elméjében uralkodási vágy volt. Mindnyájukat kardélre hányatta. Azokat pedig, akik engedelmesek maradtak neki, mindnyájukat arra a hadjáratra magával vitte, és országaik elfoglalása céljából a maga helyére helytartónak kinevezte egyik kiváló rokonát, akit Anti Petirnek hívtak. Sok más helyre pedig embereket nevezett ki, hogy őrizzék az országot.

Ő maga pedig katonaságával egy áldott napon és egy boldog órában hajóra szállt. Azután az ellenség földjének határait kémlelve Anadoli irányában elindult. A többi hajó parancsnokainak azonban megparancsolta, hogy ha a hajók szárazföldet érnek, senkit se engedjenek partra szállni. A parancsnokok a padisah parancsa szerint a tilalomra ügyelve horgonyt vetettek.

Azután Iszkender megparancsolta, hogy a saját hajóját vontassák közel a szárazföldhöz. Abban a pillanatban, amikor a hajót kikötötték, Iszkender azonnal magára vette páncélzatát, felövezte kardját, kezébe vette pajzsát, és boldogságos lábával elsőnek lépett ki a szárazföldre:

Mivel Isikender Anadoli partján Dáráb sah tartományának a határára lépett boldogságos lábával, arcát az ég felé fordította, és az Istenhez, aki legyen felmagasztalva, fohászkodott, hogy a napkeleti tartományok elfoglalását könnyítse meg neki.

Azután a szárazföldre engedte népét, és megtiltotta nekik, hogy az alattvalókat bántsák és országukat pusztítsák. Ezeket mondta:

55 "Nem az a szándékom; hogy ezeket az országokat pusztulásba döntsük, [hanem az, hogy'] elfoglaljuk. Alattvalók nélküli ország semmit sem ér, másrészt nekik semmi bűnük sincs. Az én további szándékom az, hogy Dáráb sahhal találkozzam, vele megküzdjek, hadd lássuk, az Isten, aki legyen felmagasztalva, kinek rendeli sorsául a győzhetetlenséget és a hét földöv padisahságát."

Iszkender szívében [őszintén vallotta] az ima állandó szükségességét. Az összes katonanépség is szívből elrepeste az imát és győzelmet kértek [Istentől]. És mindegyikük [megfogadta}, hogy a harc napjain becsületesen fog dolgozni, Iszkenderért lelküket és fejüket adják.

És az összes katonanép csodálkozással gondolt az Adzsem padisahjától zsákmányolandó kincsekre. "Bárcsak már meghozná a sors Dáráb sahhal a csatát!"

Ilyen gondolatokkal és elképzeléssel hatoltak be azokba az országokba, mint ahogy éhes farkasok törnek a juhokra. De az azon a vidéken levő határszéli bégek Dáráb sahnak, Adzsem padisahjának jelentették, hogy: "Iszkender a te elpusztításodra katonaságot vont össze, és hajói készen állnak, hogy Anadoli partjain kikössenek."

Dáráb sah pedig üzenetet küldött a határszéli bégeknek, hogy nagy figyelemmel kísérjék Iszkender [hadmozdulatait]. Egy nap a határszéli bégek Iszkender felé kémeket küldtek, hogy Iszkender intézkedéseiről hírt szerezzenek és Dáráb sahnak jelentsék. Amikor a kémek Iszkender közelébe érkeztek, látták, hogy a hajók készen állnak, csupán egy szerencsés napra és boldog órára várnak, hogy hajóikkal Anadoli tartományában partra szálljanak..

Amikor a kémek ezt látták, és Iszkender minden intézkedéséről hírt szereztek, sebtében visszasiettek a határ menti bégekhez, és hírül adták nekik a történteket. A bégek pedig azokat a kémeket Dáráb sahhoz küldték, hogy őt a helyzetről tudósítsák, és ha valami parancsot küldene az ellenségre vonatkozólag, katonaságot vonhassanak össze, és feltartóztathassák az ellenfelet..

Mikor a kémek Dáráb sahhoz érkeztek, és elmondták az Iszkenderről szerzett híreket, meghallgatta őket, majd vezíreivel tanácskozott, véleményüket és tanácsaikat kérte. A vezírek pedig ezt mondták: "Hatalmas padisah, tanácsunk a következő: küldjünk parancsot a határszéli bégeknek, hogy vonják össze seregeiket, szállják meg azokat a partokat, ahol Iszkender hajóinak kell kikötniük, és ne engedjék őket kihajózni."

De Dáráb sah mérhetetlen vagyonában és kincseiben, valamint megszámlálhatatlan katonaságában bízva más véleményen volt. "Ilyen maroknyi katonasággal semmit sem tehet" - mondogatta. De a vezírek így szóltak "Hatalmas padisah, ha csak hangya nagyságú lenne is az ellenség, akkor sem szabad semmibe venni !" De Dáráb sah egyáltalában nem akarta elfogadni vezírei tanácsát, és [saját] magán kívül senkit sem akart elismerni padisahul ezen a világon. így szólt vezéreihez "Úgy látszik, Iszkender a saját vérére szomjazik. A férfiasság az, hogy amíg az ellenségünk nem lép az országunkba, semmit sem kell tennünk, de mihelyt katonaságát kihajózza és a szárazföldre lép, körülvesszük, és mindnyájukat lekaszaboljuk, Iszkender nevét kitörüljük a világból, és elpusztítjuk!"

Ezzel az elhatározással azonnal parancsot küldött az ország összes bégjeinek: "Katonáitokkal gyorsan jöjjetek kapumhoz! És valamennyi határszéli béghez: "Összes hadi felszereléstekkel és a parancsnokságtok alatt álló katonasággal készenlétben legyetek, s amikor az ellenség behatol országba, ne álljatok ellen, [szabad] utat adjatok neki !"

Amikor ez a parancs megérkezett a határszéli bégekhez, azok ennek a padisahi parancsnak nem tulajdonítottak fontosságot.

Ezenközben Iszkender is hajóival megérkezett arra a vidékre, és katonaságával kiszállt a szárazföldre, kibontotta zászlait és lobogóit. "Ki az, a rajtam kívül győzhetetlen, és milyen ember a hét világsáv padisahja?" - mondván, elindult.

Útközben néhány várhoz érkezett, ostrom alá fogta, némelyiküket bevette, másokat ostrom alá fogott. Közben Dáráb sah is összegyűjtötte katonaságát. Ekkor a következő hír érkezett: "Hatalmas padisah, mire várakozol? Íme, Iszkender egy csomó várat ostromol, némelyiküket már be is vett. Méltó dolog-e ez, hogy te ép egészséges lévén, az ország alattvalóit az ellenség lábbal tapossa ?"

Akkor a sah azonnal haragra gerjedt, rövid időn belül hatszor százezer arab, adzsem és tatár katonát gyűjtött össze. Ezzel a hatalmas sereggel Edresztesz síkságára vonult, és letáborozott.

Ezekben a napokban Iszkendernek Dáráb e udvarában volt egy előkelő kémje. Ez a kém pedig Dáráb sahhal Edresztesz síkságára érkezett, és amikor a katonaság letáborozott, minden intézkedéséről tudomást szerzett. Tovább [aztán már ott] nem időzött, útra kelt, s rövidesen Iszkenderhez érkezett, és így szólt: "Oh, Iszkender, a várostromot hagyd abba most pedig készülj fel, hogy csatamezőn ütközz meg Dáráb sahhal, aki tengernyi sereggel közeledik megsemmisítésedre." így szólt, és minden dolgáról hírt adott.

Iszkender pedig a gondolkozás tengerébe merült, vezíreire vetette tekintetét, hogy az ellenség [elleni] teendőket tanácskozzák meg. Ebben a pillanatban hirtelen [a semmiből] egy személy jelent meg előttük, és így szólt: "Oh, Iszkender, a tennivaló a következő: a vár ostromot és az ország elfoglalását halaszd el. Menj és szállj szembe Dáráb sahhal, harcolj meg vele és ejtsd fogságba, azután az összes vár a tied lesz, mert ha elmegy a fej, a láb állva nem marad Azután, oh, Iszkender, amíg ilyen nagy ellenség létezik, nem okos dolog, hogy katonanépedet a várakon hagyod pusztulni. De, oh, Iszkender, ne késlekedj, mert az Isten, aki legyen felmagasztalva sok ilyen nagy ellenség legyőzésében megsegít téged."

Amikor Iszkender végighallgatta ennek a személynek a híradását, minden gondjától és a fájdalmától megszabadult, jókedvre derült. Abban a pillanatban az a személy eltűnt. Iszkender arccal a földre borult, és imát mondott.

Azután lóra pattant, csapatait hullámzó menetoszlopaival Dáráb sah ellen indította. Egy nap Iszkender szerencsésen Dáráb sah seregéhez érkezett, és vele szemben letáborozott.

Másnap reggel, [amikor] a nap beragyogta fényével a világot, megperdültek a kis és nagy dobok, megszólaltak a sípok és harci kürtök, és elharsogták a végzet dalát, mindkét fél katonái lovaikra pattantak, aztán kibontották zászlaikat, és megálltak egymással szemben. Ebben a pillanatban az adzsem katonaság Iszkender katonáira tekintett. Látták, hogy milyen kevesen vannak, de kitűnő katonák, és hogyha összetömörülnek, vasból való várhoz hasonlítanak. De ezer adzsem katonára csak egy Iszkender-katona esik.

Másrészt Iszkender katonái is Dáráb sah katonáira néztek, látták, hogy hatalmas sereg. Mindegyikük állig aranyban és ezüstben szállt lóra oldalvást, [mintha azzal] dicsekednének, hogy "[látod, ki] vagyok én!" Olyan [öntudatosan feszítettek], hogy ha a hét világsáv katonaságával [is] állnának szemben, [akkor sem] hátrálnának meg, hanem kardot rántanának.

Eközben Iszkender is lovára ült, katonái között járva biztatta őket: "Ej, katonanépem! Ne nézz az adzsem nép cicomájára, az emberhez férfiasság illik! Akik ezen a világon jó nevet hagyva eltávoznak, azok élők lesznek, amilyenek ezen a földön nincsenek !"

[-----------------] "Azután, oh, katonanépem, úgy dolgozzál, hogy ebből a vendég-házból (37) hősiességgel távozzál, hogy neved hősiességét még a világtörténelemben is olvashassák!"

Mikor Iszkender ilyen (buzdító] szavakkal volt elfoglalva, azon az oldalon az adzsem katonaság Iszkender katonáira rabló módon rárontott lovaikkal. Iszkender serege is hirtelen támadásba lendült, szembeszállt, óriási kaszabolás kezdődött. Mindaddig, míg fent volt a nap, folyt a bőszült csata, és [másnap] reggeltől egész délig harcoltak.

Végül is az Igazság, (38) aki legyen megdicsőítve és felmagasztalva, Iszkender katonáinak kapuját megnyitotta, az adzsem sereg megveretett és megfutamodott.

Iszkender okos irányítása és katonáinak hősiessége következtében az adzsem hadseregnek sok kiváló embere fogyott el és esett le a földre. Iszkender seregéből pedig az összes gyalogságból nyolc ember és a lovasságból [csak] százhúsz személy pusztult el.

Közben zsákmányul esett Adzsem padisahjának a kincse, [amiért] hálát adtak az Istennek. Azután néhány jelentős várat ostromoltak és foglaltak el. Ezekbe a várakba kiváló embereket rakott [várőrségül], maga pedig végezetül a Gürdzsi tartományba vonult. Mikor azt is elfoglalta, Dáráb sah megsebesülve Bagdadba menekült.

Onnan leveleket írt vissza a szomszéd bégeknek, és rövid időn belül háromszázezer gyalogost és százezer lovast gyűjtött össze. Iszkender ezalatt újból ostrom alá fogta azokat a várakat, melyeket (közben] elvettek tőle, sokukat visszafoglalt, és a bennük találtakat kardélre hányatta.

Ezenkívül Rúm vilájetébe, Annába és az azon a környéken fekvő sok város bégjeinek híradást küldött: tudják meg igazán, hogy Iszkender összes katonáival elpusztult, neve és hírneve (emlékezete] semmivé vált. Ennek a megtévesztő híresztelésnek alapján sok rúmi vár bégje [gondolván], hogy most jött meg az alkalmas pillanat, Iszkender ellen fellázadtak, és meghódoltak Dáráb sahnak.

Mikor azonban menekültek érkeztek Iszkenderhez, és ezt mondták: Ah, Iszkender! A várakat, melyeket elfoglaltál Adzsem padisahjától, Dáráb sah [egymás után] foglalja vissza, sokat már vissza is foglalt és a bennük levő kiváló embereidet kardélre hányatta. Kiváló Rúm váraid is Dáráb sah hamis híradása következtében számodra elvesztek, árulók lettek, Dáráb sah parancsainak engedelmeskednek."

Ekkor így szóltak Iszkender vezírei: "Hatalmas padisah! Az lesz hozzád méltó, ha lemondasz ezeknek az országoknak az óhajtásáról, és amíg Dáráb sahot félre nem állítod, ne nyúlj a többi tartományok után."

Iszkender ezt a tanácsot jónak találta, és azonnal visszavonult azokból a tartományokból, és katonaságával Dáráb sah ellen tört. A két sereg rövidesen találkozott, és nagy csatát vívott.. Ebben a csatában az Igazság, aki legyen felmagasztalva, kegyeivel és pártfogásával Iszkender kerekedett felül, s alkalma nyílt Dáráb sah [közelébe férkőznie], s Dáráb sah zászlait felgyújtotta és hadseregét széjjelszórta.

Ebben a csatában Dáráb sah hadseregéből hatvanegyezer gyalogos és tízezer lovas esett el, és tizennégyezer kiváló embere és rokona esett fogságba. A foglyok között volt Dáráb sah anyja, felesége, egy nővére és két lánya. Rajtuk kívül mérhetetlen vagyon és kincs esett zsákmányul. Ezeket a foglyokat átadták Iszkendernek.

Ekkor Iszkender megparancsolta, hogy ezek számára a saját fejedelmi sátrai közül egyet üssenek fel. Azután ezt az öt foglyot ebben a sátorban helyezte el, kiváló őröket rendelt szolgálatukra; nehogy valaki őket bánthassa. Azután Iszkender jókedvűen elindult, hogy megvigasztalja őket, és elment lábaikhoz a sátorba. Mihelyt azok Iszkendert meglátták, nagyon féltek, Iszkender lábai elé borultak, és sírva fakadtak. Mikor Iszkerder látta, hogy sírnak, vigasztalni akarta őket, és ezt mondta: "Ne féljetek, uratok épségben van. Ha, Isten is úgy akarja, még egyszer találkozunk." És sok kegyben részesítette őket.

Azután ellenőrizte saját hadseregét, s megszámlálták az elesetteket. Látták, hogy a Rúm seregből százharminc gyalogos és százötven lovas esett el: Iszkender imát mondott értük, majd összegyűjtötték Dáráb sah kincseit, és megszámlálták. Száztizenegyezer kantar arany és ötvenháromezer kantar ezüst lett átvéve. Amikor Iszkender ezt a vagyont látta, tetszettek neki Dáráb sah kincsei, és arccal a földre borult, és hálás köszönetet mondott az alkalmat és győzelmet adó Istennek.

Azután fejedelmi lakomát rendezett, a mellette levő vezéreire és bégjeire díszköpenyt öltetett, és számos kegyben részesítette őket. Azután a zsákmányolt kincseket katonanépének küldte. "Nem az arany és az ezüst a kincs - igy szólt hozzájuk -, hanem a katona!"

Továbbá, mivel Dáráb sah felesége nagyon szép volt, azon az ünnepségen Iszkender őt magáévá tett. Az [asszony] Iszkendertől teherbe esett, fia született, (akinek) Iszkender a Herkulosz nevet adta.

Azután Iszkender nagy pompával felkerekedett, és a következő napokban a napkeleti furcsa és különös tartományokat hódította meg. Azután a Miszir környéki tartományokat egészen Hind tartományáig elfoglalta. Végezetül is az azon a vidéken levő tartományok bégjei, mihelyt meghallották Iszkender félelmetes nagyságát, megtelt a szívük félelemmel és rettegéssel, mivel tudták, hogy Iszkender kardjával nem mérhetik össze erejüket. Ennél az oknál fogva sokan elhagyták trónjukat és koronájukat, s elmenekültek országukból. Sokan pedig zsinórt akasztva nyakukba Iszkendernek meghódoltak, és alávetették magukat parancsainak.

Az ezekhez hasonlókat Iszkender különféle megtisztelésben részesítette, mindegyiküknek díszköpenyt ajándékozott, kegyes jóakaratot tanúsított [irántuk], meghagyta őket a maguk helyén (és méltóságában], azzal a feltétellel, ha őt mind a hét világsáv padisahjának elismerik. Ezenkívül mindegyikük kiváló fiait és rokonait saját szolgálatába fogadta és magával vitte.

A napkeleti és Hind tartományok bégjei, egészen Mekkáig, mindnyájan alattvalói lettek. Ezek fölé egy alantas szolgáját nevezte ki szultánul, aki Rúmban egy kertész fia volt, és Abartanosznak hívták, azzal [a paranccsal], hogy az összes ottani tartományok bégjei az ő keze alatt legyenek, és parancsainak engedelmeskedjenek. Hogy az egész világ [teremtményei] Iszkender kegyességét, emberiességét, bőkezűségét, hősiességét és igazságosságát mondhassák el.

Ezután Iszkender Rodosz szigetét foglalta el. Azután arra a vidékre ment, melyet Iszkenderijánek neveznek. Abban az időben azon a helyen egy hatalmas dzsámi állt. Ebben a dzsámiban tartózkodtak az akkori idők főpapjai és aggastyánjai [bölcsei], és szentjeik is itt szoktak lenni. Iszkender szerfölött vágyakozott arra a vidékre menni, hogy bemenjen abba [a dzsámiba], meglátogassa azokat a szenteket, és sok rejtett titkot kérdezzen meg tőlük, és hogy megtudja, kitől származik a valóság [azaz ő saját maga].

Ezzel a céllal indult el Iszkender abba az irányba. Mikor oda megérkezett, és találkozott a főpapokkal, [elmondta, hogy] sok kétsége van, s emiatt nyugtalanság van a szívében. Mikor azokat [a főpapokat] megkérdezte, [azok] eloszlatták kétségeit, s nyugtalansága is elmúlt.

Azután Iszkender bölcsen megkérdezte a szenteket, így szólván hozzájuk:
-Atyám gyilkosát nekem kell- e meggyilkolnom ?"

A főpapok így feleltek neki "Ah, Iszkender, atyádat senki sem ölte meg, mert őt senki sem képes megölni!" - mondták. Ez Iszkendernek kinyilatkoztatás volt, hogy Filiposz padisah nem volt az ő atyja, hanem Isten hatalmából lett fogantatva. Ez Iszkendert nagyon meg örvendeztette. Ez a főpap ott Iszkenderért imádkozott, és aztán Iszkendernek egy pecsétgyűrűt adott át. "Ah, Iszkender! - így szólt. - 'I'ávolitsd el szívedből a nyugtalanságot és zavart, hisz a legyőzhetetlenség és a hét világsáv padisahsága a tied.

Mivel Iszkendernek ezen a helyen ilyen rejtett titkok lettek felfedve, ő is azon a helyen a vallásfő tiszteletére parancsot adott, hogy ott tornyos erődítményes várat építsenek. Ez oknál fogva padisah parancsa szerint felépült Iszkenderijje vára Ádám próféta időszámításának négyezer-nyolcszázhetvenegyedik évében. Tizenhét nap alatt készült el, és a várfalának kerülete hatezer lépésnyi volt.

Mialatt Iszkender azokon a vidékeken tartózkodott, a sebesült Dáráb sah Bagdadba jött. Szégyen és gyalázat, hogy annyi katonája leveretett és annyi kincse-vagyona elvétetett. Azután a környék szomszédos bégjeinek leveleket küldött segítségért könyörögve, hogy küldjenek megsegítésére katonaságot. Némelyikük katonákat adott, némelyikük pedig katonáival maga jött Dáráb sahhoz. Némelyikük azonban gondolkozott, és azt mondta, hogy ha mostanáig semmi sikerünk sem volt Iszkender ellen, s miután annyi kiváló katonanépünk letöretett, most volna sikerünk? És Iszkendertől való félelmükben nem küldtek segítségére katonaságot.

Ebben a katonai gyülekezetben azt mondták a bégek és vezírek a sahnak: "Hatalmas padisah, elsősorban az szükséges, hogy nem szabad az ellenséget lekicsinyellni. Mostanáig az ellenség annyi alkalmat és győzelmet talált ellenünk, hogy a mi katonanépünk szíve teljesen elkeseredett. Az lesz most a helyes, ha megvárjuk azt az időt, amikor majd felénk közeledik, és szükséges lesz az ellenséggel színlelni a barátságot."

A sah ezt a tanácsot helyesnek találta, és egy alkalmas követet küldött Iszkenderhez, aki így szólt: "Ah, Iszkender, bocsásd szabadon foglyaidat, bármennyi kincset akarsz értük, megadom." Iszkender válaszolt a követnek, és így szólt: "Nekem nincs szükségem kincsekre. Az én kincsem az én kiváló katonanépem. Amíg ők velem lesznek, kincsekre nincs szükségem. Ellenben mondjon le a legyőzhetetlenség [utáni] szerelemről, ismerjen cl engem az egész világ padisahjának, ismerje el, hogy alábbvaló nálam, és ha a hibáját bevallja, foglyait visszaadom, de ha [ajánlatomat] nem fogadja el, idejére készüljön fel!"'

Ezt a választ adta a követnek, azután engedélyt adott neki [a távozásra], és elküldte.

Azután a követ ezzel az üzenettel Dáráb sahhoz érkezett, és előadta mindazt, amit Iszkender mondott neki. Dáráb sah most már tudta, hogy a dolognak nem lesz jó vége, végső elkeseredéssel négyszázötvenezer gyalogos és százezer lovas katonát gyűjtött össze. Eközben elérkezett Dáráb sahhoz az a hír, hogy felesége Iszkendertől teherbe esett, és egy fiúgyermeket hozott a világra, akinek a Herkulosz nevet adta.

Amikor Dáráb sah ezeket a híreket hallotta, egész testében remegni kezdete, és a bánat tengerébe merülve azt kérte, hogy mérgezzék meg. De vezérei ezt a tanácsot adták neki: "Hatalmas padisah, ne tedd magad nevetségessé az ellenség előtt! Most az lesz a legjobb, ha követet küldesz Iszkenderhez, hogy béküljünk ki. Majd ha megjön annak az ideje, és alkalmunk tesz rá; akkor bosszút állhatunk."

Szegény Dáráb sahnak ezek a hírek egészen megzavarták az elméjét, Követet küldött tehát Iszkenderhez, és ezt üzente: "Oh, Iszkender! Ezért a maholnapi életért, mulandó padisahságért és szultánságért sokat harcoltunk és küzdöttünk, [sok] embert áldoztunk ! Ennek a világnak a szultánsága majdnem [csak] egy keszkenőhöz hasonlít. Mivel ezt az országot óhajtjátok, szépszerével nektek adom a félig elfoglalt országaimat, és a nálatok fogságban levő lányomat is neked adom feleségül, és ezenkívül a nálatok levő foglyaimért harmincezer kantai aranyat adok, csupán csak azért, hogy fogadj engem barátságodba, és bocsásd szabadon a foglyokat."

Iszkender pedig válaszolt a követnek, és ezt mondta "Én Dáráb sahnak összes kívánságát teljesítem azzal a feltétellel, ha meghódol nekem, elismeri, hogy alábbvaló, mint én, alattvalóm lesz, elismer engem az összesek legyőzhetetlenjének és padisahjának, (49) azután [halotti] leplet borítva vállára eljön, és tőlem bűnének bocsánatát kéri. Hajtson fejet előttem, én pedig az elfoglalt országokat visszaadom neki, mert aminthogy két helyen nem kel fel a nap, a világon két legyőzhetetlen [hős] és padisah sem fér el. Ezt ma gondolja meg, és kérjen tőlem bűnbocsánatot, vagy pedig holnap készüljön fel a csatára."

Amikor a követ Iszkender válaszával visszaérkezett Dáráb sahhoz, és Iszkender üzenetét teljességgel elmondta, Dáráb sah már bizonyosan tudta, hogy kardon kívül nincs más orvosság. A barátságról és a kegyelem reményéről lemondott, és felkészítette katonaságát a másnapi csatára.

Mihelyt reggel lett, és a nap Kaf várából felemelte a fejét, isteni fényével beragyogta a világot, a két sereg mozgolódni kezdett, egymással szemben elrendelték soraikat és csapataikat, s harckészen állottak.

De azon a napon Iszkendert nagy gondjai miatt elnyomta az álom, és elaludt. Volt azonban Iszkendernek egy nagyvezíre, akit [------]nak hívtak.

Ez látta, hogy mindkét fél katonasága harcra készen áll, Iszkender pedig a fejedelmi sátorban alszik.

A vezír azonnal a padisah sátrába ment, s amint belépett, Iszkender is felocsúdott. A vezír leborulva így szólt: "Padisahom, mindmostanáig szembeszállt az ellenséggel, és még egyszer sem aludt el. Most pedig a mai csata előtt elaludt. Mi ennek az oka ?" "Túlságos gondokkal [terhelve[ és fölzaklatva mentem aludni, de álmomban láttam, hogy az adzsem hadsereg vereséget szenvedett, felbomlott, és kardom csapásától két darabra hullott. Ez nagyon megörvendeztetett !"

Azonnal felöltötte harci fegyverzetét, imát mondott az Istennek, arcát a földre hajtotta; aztán felugrott a lovára, körüllovagolta seregét, buzdította népét és csatára szólította.

Dáráb sah is seregének minden részén dübörgést és lelkesedést keltett. Azután ez a két tengernyi sereg kardot rántva egymás életére tört. Hatalmas öldöklés kezdődött, s a harcmezőt emberi vér borította el teljesen.

Azon a napon reggeltől délutánig verekedtek, végül is Dáráb serege Iszkender katonái kardjának nem tudott ellenállni, vereséget szenvedett és megfutamodott, s arcuknak "a vizét a földre szórták.(41) Dáráb sah is azt kívánta, hogy öljék meg őt ebben a csatában, de a kíséretében levő több kiváló rokona azt mondta neki "Hatalmas sah, ami történt, megtörtént, még egyszer sereget gyűjtünk, országodat visszafoglaljuk." Aztán megszöktették őt, noha tudták, hogy végül is saját maguknak sem maradt annyi erejük, hogy szembeszálljanak [Iszkenderrel] egy [újabb] hadsereggel. Ez oknál fogva az volt a gondolatuk, hogy a sahot magukkal viszik egy helyre, levágják a fejét, és elküldik Iszkendernek, hogy ezáltal Iszkender előtt megbecsülést szerezzenek. Azután Dáráb sahot néhány menzilnyi (42) távolságra megszöktették, levágták a fejét, és elhozták Iszkendernek, hogy elismerést nyerjenek nála.

[ -------------------]

Minthogy Iszkender uralkodásának ötödik évében annyi hatalmas csatát vívott, és az Isten - aki legyen felmagasztalva - alkalmat nyújtott neki a győzelemre, ezen csaták következtében elnyerte a legyőzhetetlenséget, és az Arab, Adzsem és a többi napkeleti országok padisahja lett. Azután pedig a Hind tartományban a napkelete területeken lévő bégek, akik egy-egy szultánság birtokosai voltak, felismerték, hogy Iszkender kardjával össze nem mérhetik erejüket. Mivel mindegyikük félt Iszkender vitézségétől, leplet borítottak magukra, és eljöttek, hogy kegyelmet kérjenek és hódoljanak.

Aztán Iszkender [--------] várába vonult, melyben megtalálta Dáráb sahnak kilencvenezer kantar aranyát. Ezenközben Iszkender színe elé hozták Dáráb sah fejét. Iszkender azonnal nagy haragra lobbant azok ellen, akik hozták, maga elé sem engedte őket, hanem parancsot adott, hogy börtönözzék be valamennyiüket. "Mi jót tehetnek nekem, vagy [akárki] másnak az ilyen személyek, akik saját jótevőjükkel ilyen gyalázatosan bántak?" - mondta.

Azután Iszkender seregével elindult Adzsem tartomány fővárosa [-------- ] ellen, és azt harccal elfoglalta. Abban a várban is negyvenezer kantar aranyat és ezüstöt, háromezer-háromszáz kantar ezüstöt talált, ami mind Adzsem padisahjának a kincse volt.

Ebben a várban nyolcszáz derék Rúm foglyot is talált. De még mielőtt Iszkender ebbe a várba jött volna, útközben egy tóban megtalálta Dáráb sah holttestét. Látta, hogy rokonai a testet összevissza metélték. Iszkender pedig elmélkedett a világ mulandósága felett, elmondta ezt [az alábbi] verset, és sokat sírt, [mert] tudta, hogy mihelyt az Idő [sors] elfordítja arcát az embertől, [még] rokonai és ismerősei [is] ellenségeivé válnak.

[------------]

[------ --]

Azután Iszkender parancsára Dáráb sahot fejedelmi szertartás szerint [ünnepélyesen] eltemették. Ő maga [Iszkender] nagy pompával Bagdadba ment, örömmel és vidáman ült trónjára.

Közben váratlanul napnyugati irányból egy csomó menekült jött, és elmondták, hogy Iszkender anyjának a testvére, akit szintén Iszkendernek hívtak, Firenk tartományában egész seregével elpusztult. Mikor Iszkender ezt a hírt meghallotta, nagyon elszomorodott, három egész napon át gyászt tartott. [Ekkor eszébe jutott, hogy] amikor ő először sebesítette meg Dáráb sahot és a Kürd és Gürdzsi tartományok ellen vonult, anyjának testvérét, Iszkendert negyvenezer katonájával a napnyugaton levő szultánsággal rendelkező bégek legyőzésére küldte. Mikor Iszkender a menekült panaszkodóktól ezt a hírt hallotta, megkérdezte tőlük "Hát ti milyen módon menekültetek meg?" így feleltek: "Hatalmas padisah, amikor Ön parancsot küldött Iszkendernek, hogy induljon el azok ellen a padisahok ellen, Iszkender pedig az Ön [ uralkodásának] boldog napjaiban felkerekedett seregével, először a Tatár, Leh, Cseh és Alaman [tartományokat] foglalta el. Mikor azonban a Firenk tartomány ellen vonultunk, több Firenk bég és fejedelem jött hozzánk, és meghódoltak. Onnan tovább haladva Polját hódítottuk meg. De annak a Firenk tartománynak a királya, melyet most Firendzsi tartománynak hívnak, Iszkendernek meghódolt, vele testvériséget kötött, és nagy barátságot mutatott. De titokban azután szövetkezett Firenk és Nimcse bégjeivel, akikhez embert küldött [ezzel az üzenettel]: Én Iszkenderrel egy lettem, testvér lettem, mindezt higgyétek el nekem, és legyetek készen, mert én őt tőrbe csalom, s alkalmat találva teljes seregével megsemmisítjük." Erre a szövetségre [támaszkodva] egy nap alkalmat talált, és Iszkendert összes katonáival megsemmisítették. Iszkender vezérei mindig azt tanácsolták és mondogatták neki:

Hatalmas padisah, [------] az ellenség cselvetésétől ne érezd magad biztonságban. Ha nem vigyázol, váratlanul meglep." Sokszor így szóltak hozzá, de nem használt semmit, mindaddig míg ez [a cselvetés] el nem érte, s végezetül befestette a vére a földet."

[---------]

Amikor Iszkender ezeket a híreket meghallotta, nagyon elszomorodott, és egy embert küldött Firenk tartományába Iszkender testéért. Firenk bégjei pedig Iszkendertől való félelmükben [a holttestet] kiadták. Azután Iszkender a holttestet fejedelmi módon megmosatta, és Tireben eltemettett.

Azután Iszkender megesküdött, hogy Iszkender vérét nem bocsátja meg Firenk bégjeinek. Azonnal parancsot adott, hogy az összes katonanép a szükséges módon készüljön fel a napnyugati tartományok elleni hadjáratra. És ezzel a buzgó [elhatározással] az Adzsem padisahjától elvett kincseket katonanépének küldötte [ajándékul]. Azután a katonák levetették a rúmi ruházatot, és Adzsem öltözetet vettek fel, úgyhogy oldalpáncéljaik és vértjeik csupa aranyból és ezüstből voltak. Lovaikat és magukat [valósággal] aranyba fullasztották, úgyhogy a legalacsonyabb [rangú] szpáhi is szemkápráztatóan ragyogott az aranytól és ezüsttől, mivel hogy az összes katonaság ebből készítette el fegyverzetét. Ezenközben Iszkender egy nap magas divánt tartott, és a teljes padisahi szertartás szerint trónját feldíszítette, fejére tette az uralkodói koronát, és, trónjára ült. Bal és jobb oldalán arany és ezüst karosszékeken ültek a vezírek és az ilyen megtiszteltetésre méltó királyfiak, és részesültek a sah kegyeiben. Lakmároztak, majd köszönetet mondtak. (43)

Azután Iszkender felállt, a jobb és bal oldalán levő vezíreire tekintett, és így szólt: "Ha volna egy székhelynek megfelelő városunk, " azt székesfővárosunkká tennénk, azután rátennénk a kezünket a körülötte levő országokra, s hogy Iszkendert megbosszuljuk, [mi a véleményetek]: könnyű lenne-e [onnan] leigázni a Leh, Cseh, " Nemcse és a Firenk tartományokat?"

Mikor ezt kérdezte, az ország összes fő emírjei lehajtották fejüket, a csodálkozás tengerébe merültek, és senki sem adott feleletet.

Azután Iszkenderre nagyon ránehezedtek a gondok, és teljesen belefáradt a hosszú gondolkozásba. Ekkor látták, hogy váratlanul és észrevétlenül meg jelent egy személy, Iszkender színe elé jött, és így szólt "Oh, uralkodó, szolgáljon tudomásul, hogy Panonija országának van egy fővárosa, számotokra nagyon alkalmas és megfelelő. Ha szükségetek lesz rá, [onnan] az összes tartományok leigázásara kinyújthatjátok kezeteket. Ennél jobb hely és székhely nincs. Oh, uralkodó, most már távolítsd el elmédből a gondot és szívedből a kétséget, mert azt az országot [a sors] neked rendelte, azután a hét világsáv is a te parancsodnak lesz alárendelve" - mondván, ezt a hírt közölte.

Azután Iszkendernek a szíve a dolgok ilyen állapota következtében vidám és örvendező lett, minden gond eltávozott szíve talajából, és szerette volna megkérdezni ettől a hírt és kinyilatkoztatást hozott személytől a világi dolgok néhány rejtett titkot és több más állapotát. De az a személy azonnal eltűnt - fejezte be elbeszélését Kattar kán.

Mikor Hunor népe Kattar kántól megtudta Iszkender dicső történetét és Iszkender legyőzhetetlenségét és hősiességét, mindnyájan tetszésüket nyilvánították. Ekkor Hunor népe és katonái megértették, hogy Üngürüsz tartományánál jobb tartomány nincs. Az egész nép örvendezett, és felkészülődött a hadjáratra, abba [a Pannonija felé vezető] irányba.

Azután Kattar kán Hunor bégjeinek nagyjaival összeült egy nap, és lakomáztak. Közben Szikamberijja székhely helyzetéről kezdtek el beszélgetni. Némelyik bég felkelvén ezt mondta "Ej, Kattar, vajon Szikamberija székhelyet eredetileg melyik nemzet és melyik fejedelem építtette, hogy olyan nagy székhelynek mondják?"

Amikor ezt kérdezték, Kattar fővezér végignézett bégjein, és belekezdett annak a történetnek az elbeszélésébe, hogy Szikamberiját története elején milyen nemzetségből származó és miféle egyén építtette. így szólt:

A régi időkben a tenger partján egy Trója nevű híres és hatalmas vár volt. Azután egy Elejna nevű asszony miatt egy hatalmas ellenség támadta meg, s a várat rontás döntötte és elpusztította. Ezen háború folyamán keletkezett a Tug, melyet a mai hadjáratok alkalmával is hordoznak.

Azután annak a várnak egy padisahja volt, akit Paradisznak hívtak. Ennek a Paradisznak volt egy fia, akinek Firanko volt a neve. Amikor atyja, Paradisz elfoglalta a trónt, Firanko egy csomó katonájával elindult Panonijja tartományába. Ezt a tartományt kellemesnek találták. Széltében-hosszában bejárták azt a vidéket, ettek, ittak, sétálva tették meg az utat.

Egy nap a Duna folyó partján egy hegy tetejére értek, mely Szikara néven volt ismeretes. Mikor erre a pompás helyre néztek, látták, hogy szerfölött kellemes, füves, madárdalos, úgyhogy mindenfelé virággal van díszítve és körös-körül virágdísszel ékeskedik, madarai kellemes dalolással énekelnek.

A kanyargó patakok egyik kerten át a másikba folydogálnak az élet örömére teremtett virágok rózsáskertben

(felütött) fejedelmi sátorokhoz (hasonlítanak).

Minden tája különféle gyümölcsökkel tele, minden oldalon színes gyümölcsökben bővelkedik, levegője kellemes, minden tája jól bejárható, áldása [terményei] és kenyere bőséges, úgyhogy minden tekintetben bővelkedő tartomány.

Ezt a paradicsomi vidéket ő azonnal megkedvelte, és megparancsolta, hogy a Szikan hegy tetejére egy hatalmas várat építsenek. Azután egy szerencsés órában felhúzták a várfalakat és tornyokat. Jó ideig dolgoztak, végül is [a vár] készen lett.

Mivel szerfölött gazdag és terményekben bővelkedő tartomány volt, ez oknál fogva nevezték el Pannonijának, ami latin nyelven "kenyeret" jelent. Azután, mivel Firanko azt a várost a Szikara hegy tetején építette fel, mert annak hegynek Szikara volt a neve, azt találta megfelelőnek, hogy a városnak Szikamberijja nevet adja.

Amikor Szikamberijja városa régi alakjában teljesen felépült, Firanko a trónra lépett, a tartomány népe is meghódolt neki, és ott uralkodott.

Egy idő múlva Iszkender is, azon oknál fogva, hogy anyjának testvére, Iszkender elpusztult, megrajzolta szívében, hogy [Szikamberijja ] ellen megy, és elfoglalja. Azután egy nap Iszkender kiadta a parancsot, hogy a katonaság gyűljön össze.

Rövid időn belül megszámlálhatatlan katonaság gyűlt össze, és egy áldott pillanatban elindultak Pannonija tartománya elleni hadjáratra. De ott, Szikamberijja székhelyen még Firanko ült, éppen lakmározásban lévén, amikor napkelet felél egy személy érkezett. "Gyorsan vezessetek a padisah elé, elmondani való hírem van!" Mikor ezt mondta, Firanko színe elé vezették, és az a személy így szólt: "Hatalmas király, szolgáljon tudomásul, hogy napkelet irányában Iszkender legyőzte Adzsem padisahját, és az abban az irányban fekvő összes országokat elfoglalta és a maga hatalma alá hajtorta. S mivel meghallotta, hogy anyjának testvére, Iszkender, Firenk tartományában megöletett, Arab, Adzsem és a legyőzött [országok] népéből [szervezett] megszámlálhatatlan és mérhetetlen seregével ellened jön. Ne légy figyelmetlen !"

Mikor ezt a hírt elmondta, Firanko nagy rémületbe esett, mert abban az időben, amikor Iszkender a napkeleti tartományokat elfoglalta a Rúm határon [túli] szomszédok is állandóan figyelemmel kísérték, "vajon eljön-e mihozzánk is?" kérdezgették.

Amikor ilyen hírek érkeztek a királyhoz, a hírhozók szavának nem adott hitelt, azonnal kémeket küldött arra a vidékre, hogy fürkésszék ki [az igazságot]. Azok a kémek pedig odalopakodva Iszkender seregéhez csatlakoztak, és megtudták annak az utazását és történetét.

Azonnal visszatértek, és Firanko színe elé járultak, Leírták neki Iszkender roppant rettenthetetlenségét és hatalmasságát. Firankónak inába szállt a bátorsága, mert tudta, hogy olyan világ [hódító] hőssel, mint Iszkender, nem mérheti össze az erejét, ahogy Dáráb sah tette. Ha magához hasonló ellenfél lenne. (akkor) merne ellenállni.

Azonnal előkészítette fegyvereit, összehordatta minden kincsét, Szikamberija székhely és Panonijja tartománya iránti szerelmét kidobta elméjéből, és azon gondolkozott, [hol talál] egy másik árnyékot [=védelmet] nyújtó tartományt.

Várta a szerencsés pillanatot és a boldog órát, s elhagyta székhelyét. Nagnyugat irányában egy másik országba ment. Vándorolva-megpihenve egy nap Firancsijja tartományába érkezett. Ezt a tartományt lakatlanul találta és elfoglalta.

Azonnal parancsot adott, hogy egy alkalmasnak való és kellemes helyen egy nagy várost építsenek. Találtak is a városnak egy alkalmas helyet. Egy szívet örvendeztető jó levegőjű helyen [a várost] életre keltve befejezték. Mivel apjának Paradisz volt a neve, ennek a névnek a tiszteletére, és hogy a világon a hírét-nevét megemlegessék, a felépített 88. városnak a Pariz nevet adta. Attól a kortól a mostani időkig Pariz városa Firandzsijja tartományának székesfővárosa, és mivel a saját neve Firanko volt, annak az országnak a Firandzsijja nevet adta.

Itten a mi történetünk Iszkenderhez érkezett. A hírmondók a következőképpen mondják el: Egy nap Iszkender azzal a céllal, hogy anyja test véréért bosszút álljon, és a napnyugati tartományokat magának szerezze meg, azzal a hatalmas seregével menetelve Panonijja tartományának a határára érkezett. Innen vándorolva-megpihenve, evéssel- ivással, egyik pihenőtől a másikig menetelve betették lábukat Szikamberijjába, [ahol] nagy vidámság és öröm közepette (Iszkender] a trónra ült.

A körülöttük levő szomszédos bégek féltvén fejüket, mindnyájan eljöttek, és Iszkender előtt leborultak.

Azon a télen Iszkender ott mulatozott. Egy nap azonban parancsot adott, hogy a hadjáratra fegyvereiket készítsék elő.

Parancsa szerint az összes katonai alakzatok felkészültek, vértjeiket és a sodronyingeket, összes fegyverzetüket előkészítették, s fulladásig (öltöztek] aranyba és ezüstbe.

Mivel közben megérkezett a tavaszi időszak, a világot sokszínű díszbe öltöztette. Iszkender azonnal, ismét túláradó lelkesedéssel, [mint] abban a boldog időben, amikor Szikambrijja székhely felé elindult, egy szerencsés és boldog órában kibontotta zászlait, megszámlálhatatlan és töméntelen vassal felövezett katonájával Pícs irányába indulva elmenetelt. Mikor azt elfoglalta, [mivel] az összes Leh, Cseh és Alaman gyengék voltak, [engedték], hadd menjen a Firenk tartományok ellen.

Innen most visszaérkeztünk Kattar kán történetéhez. A krónikás szerint ekkor Kattar fővezér a következőket mondta bégjeinek "Ha a hét világöv padisahja, mint amilyen Iszkender [volt], [először] Szikambrija székhelyet foglalta el, [és csak azután] folytatta tovább útját, akkor mihozzánk is az az illő és méltó, hogy gyerünk, És [először] hódítsuk meg ezt az országot, onnan aztán mi is sok ország után kinyújthatjuk kezünket, és elfoglalhatjuk azokat!"

Amikor Kattar fővezérnek ezeket a szavait a bégek hallották, Kattar tervét és szép bölcsességét roppantul megcsodálták, és megéljenezték őt. És abban a pillanatban megesküdtek, hogy annak a tartománynak az elfoglalására azonnal elindulnak.

"Hol vagy, Pannonija tartománya!" kiáltással kibontották zászlaikat, megszólaltatták a kis és nagy dobokat, és Iszá próféta (Jézus Krisztus], aki legyen megdicsőítve és felmagasztalva, háromszáz hetvenharmadik évében csapataik egymás után elindultak.

Meneteltek, megpihentek, ettek, ittak, és egy nap a Tatár tartomány határára érkeztek. Ezt a tartományt megtámadták, És sok kárt és rosszat tettek benne. A Tatár tartomány népe a [sok] szenvedés miatt a kánhoz fordult segítségért, és igazságtételt kért. A tatár kán pedig felfigyelt arra a vidékre, és látta, hogy teljesen fel van dúlva, és Tatárország teljesen fel van forgatva. A kán azonnal összegyűjtötte a tatár sereget, és ellenük ment (a támadóknak]. A két fél felsorakoztatta katonaságát egymással szemben, és felkészültek a harcra. Azon a napon hajnaltól estig bőszült csatát vívtak. Végül Kattar fővezér népe felülkerekedett, és legyőzte a tatár kán seregét. A tatár sereg sok katonája kardélre hányva elesett.

A kán maradék seregével megfutamodott és elmenekült. Miután a tatár kánt legyőzték, egy ideig nyugodtan maradtak, és ott megpihentek. De azután onnan is felkerekedtek, és elfoglalták Kara Bugdan és Iflah tartományokat.

Ilyen módon sokszor átkelvén [a Tiszán] Pannonijja tartományát megtámadták, és annak az országnak sok kárt és veszteséget okoztak. Végül is a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le.

De ebben az időben Pannonijának volt egy királya, a neve Metrinusz volt. Ennek a katonanépe különféle nemzetek keverékéből állt. A Nemese tartomány fővárosának, Pecsnek is volt egy királya, akit Tetrikosznak hívtak. Ezek a királyok barátságban és jó viszonyban éltek. Mivel Hunor népe Erdelből gyakran betört Panonijjába, károkat okozott és zsákmányolt, Metrinusz király szíve megtelt nyugtalansággal és panasszal. "Végül is ellenem jönnek - mondván, rettentő félelem szállta meg -, és mi lesz ennek a vége?" Súlyos gondok tengerébe merült. A végén az a gondolat telepedett meg az elméjében, hogy levelet küld Pedzs királyának segítségért.

Ezt a gondolatot szükségesnek és fontosnak találta. Pídzs királyának egy levelet fogalmazott, és kiváló embereivel elküldte neki. Amikor a levél Tetrikosz királyhoz érkezett, az megtekintette, mit tartalmaz. "Legyen tudomásul - így szólt a [levél] -, hogy a Dzsidijja országbeli Hunor népe, akik szintén tatárok, elhagyták országukat, aztán Erdel tartományához érkeztek. A tartományokat, melyeken átvonultak, kirabolták és kizsákmányolták. Azután elözönlötték Erdeit, s azt is elfoglalták, és néhányszor az én országomba is küldtek katonákat. Tartományomban töméntelen kárt okoztak, engem pedig rendkívül megsértettek. A jelen pillanatban a fegyverük ellenem van irányítva. Most szolgáljon tudomásodra [az a mondás, hogy] ha ma nekem, holnap neked! Mivel ez így van, barátságra vidéken megszakítás nélkül háromhónapnyi ideig pihentek. Mikor letelt a három hónap, egy napon Hunor népe hirtelen lóra termett, s mint egy tengeráramlat rázúdult Erdel tartományára. Erdel népének lehetőséget sem adtak [a védekezésre], karjuk erejével Erdelt is bevették és elfoglalták.

Mikor [ezt az] említett tartományt széltében hosszában bejárták, láttán, hogy minden zuga a paradicsomkerteknek és az édenkert rózsásberkeinek egy-egy mutatványpéldánya, minden oldalról folyóvizek csobogva folydogálnak, minden táján magas ciprusok tűnnek elő, körös-körül tele virágokkal, és a síkság tele gyümölccsel, úgyhogy a minden oldalról árnyékot vető fák a kaméleon színeiben mutatkoztak.

Vers:
Lengeti ágait a ciprus és puszpáng,
A gerlice és fülemüle keserves dalt búgnak,
A színes nárcisznak fekete szeme,
A rózsáskertnek bódító esküvőjét tartja.

Egy síkság ez, mely paradicsomkerthez hasonló, s melynek leírására a nyelv nem képes. Azon a vidéken annyi arany- és ezüstbánya van, amennyi a többi tartományokban összesen sincs, sehol sem lehet annyit látni és annyiról hallani.

Önkéntelenül megkedvelték Erdelt, (hogy) parancsukat és kormányzásukat rá kiterjesszék, de azt is meggondolták, hogy az arany- és ezüstbányák révén [itt] kincseket lehet szerezni.

Hunor népe a Tisza neve híres folyóvíz partján azonnal hazát alapított, és kincsek gyűjtésével foglalkozott, mivelhogy Hunor népe az erdeli. tartományban, de a Tisza partján telepedett le és uralkodott. A Tisza folyót azonban állandóan átlépték, és támadásokat intéztek Panonijja tartományába, ahol mindenféle kárt és veszteséget okoz és jó viszonyra most van szükségünk. Légy szíves, sürgősen gyere segítségemre, vagy saját magad, vagy pedig küldj katonaságot" - mondván, [a levél] szavait befejezte.

Mikor Tetrikosz ezt a hírt tudomásul vette, kérését elfogadta, és azonnal parancsot adott.

Vers:

Kezükbe vették a [levél]írók a tollat,
[S] a bégeknek sok levelet írtak.

Azután a környékbeli [jelentős] embereknek leveleket küldött szét. Nemcse és Firancsija népből rövid időn belül megszámlálhatatlan katonaságot toborzott össze, teljes fegyverzetüket és felszerelésüket előkészítette.

Itt most a mi történetünk Kattar kánnak a királlyal való csatájáról szól. De a krónikások úgy adják elő, hogy Kattar fővezér Dzsidijja tartományából azzal a szándékkal indult el, hogy Pannonijja tartományába menjen. Amikor elindult, akkor Erdelben telepedett le, hogy onnan Pannonijja tartományát alaposan kikémleltesse, és annak minden állapotáról tudomást szerezzen. Sokszor átkelt a Tisza folyón, betört [Pannonijjába], sok kárt és rosszat tett.

Egy nap Kattar fővezér [hadi]tanácsot tartott, és parancsot adott a Szikamberija székhely elleni támadásra. Roppant katonaságot gyűjtött össze, és "Hol vagy, Szikamberija?" kiáltással útnak indult.

Ezenközben Pedzs királya is [Szikamberija királyának] megsegítésére számtalan katonaságot gyűjtött össze, és Pedzsből elindult. Amikor menetelve megpihenve Szikamberijjához közeli helyre értek, és Metrinusz király ezt hírül vitte, nagyon megörült, és előkelő bégjeivel eléjük ment fogadásukra. Ő is összegyűjtötte Panonijja tartományának hatalmas seregét.

Onnan felkerekedtek, és Szikamberijja alatt letáboroztak. Metrinusz király pedig három nap, három éjjel tartó hatalmas lakomát rendezett. Azután összejöttek, és tanácsot tartottak.

De ezenközben Kattar fővezér Hunor népével behatolt Panonijjába, rátört néhány helyre, és kifosztotta. A terve az volt, hogy a Tuna [túlsó] partján fekvő Tolna néven ismert városnál az említett folyón átkel. Ezzel a tervvel indult el Tolna felé.

Az Üngürüsz nép panasztevői [menekültjei] pedig a királyhoz mentek, és a helyzet miatt panaszkodtak.

A király pedig gyorsan kémeket küldött Hunor népéhez, hogy [a helyzetet] kémleljék ki azonnal.

A kémek elmentek, és mihelyt megtudták, mi a helyzet Kattar fővezérrel, és merre szándékozik menni, azonnal visszafordultak. A király szolgálatába siettek, s miután az ellenség minden tervéről értesültek, az egész helyzetről beszámoltak (a királynak], s arról (is, hogy] Tolna közelében fog átvonulni [átkelni].

Azok pedig tanácsot tartottak, s úgy döntöttek, hogy Tolna elé vonulnak, ott letáboroznak, ott szállnak majd szembe Hunor népével, s ott legyen a csatatér.

De Kattar kán is kémeket küldött a hitetlenek seregéhez. De a királyok is azzal a hatalmas nagy hitvány sereggel (44) megérkeztek a[ bővelkedő] Tolnába, és a Tuna partján egy kellemes füves-mezőn síkság megtetszett nekik, melyet csatatérnek alkalmasnak találtak, és tábort vertek. Gondtalanul és az ellenségtől való félelem nélkül időztek ott, s evés-ivással foglalkoztak.

Ezenközben megérkeztek Kattar kémjei is, és hírül adták; hogy (az ellenfél] a bővelkedő Tolnában gondtalanul időzik. Közben Kattar fővezér is nap mint nap előrenyomult. Egy nap a Tisza vidékéről elérkezett a Tuna folyó mellé arra a helyre, és a hitetlenek seregével szemben a Tuna innenső oldalán tábort ütött. [Ekkor] mind a két tengernyi seregben kihirdették a készültséget, mivelhogy nem tudták, mikor fogja Kattar a Tuna folyót átlépni. Közben azonban beesteledett, és a [sötétség] elfedte őket a többi [földi] teremtmények elől, de Kattar fővezér nem pihent le, hanem Hunor népének bégjeit színe elé hívatta, és parancsot adott nekik, hogy nyergeljenek fel. Hunor népe egyszeriben lóra termett, de mozdulataikat nem vette észre a [többi] világ. A tengernyi tatár átkelt a Tuna folyón, de az ellenség nem vette őket észre. [Kattar] seregét két részre osztotta, az ellenség ellen felsorakoztatta, csapatait [csata]sorba állította, és kiválasztott egy alakulatot, s megparancsolta nekik, hogy éjjeli rajtaütéssel rohanják meg annak a [két] királynak a seregét.

[Ezek azonnal] minden oldalról rátámadtak a [két] király seregére, alkalmat sem nyújtva [nekik a védekezésre], és sokukat kardélre hányták. Az a nyomorult katonaság az éjjeli rohamtól megrémült, talpra ugráltak, s mivel az ellenséget [a sötétségben] nem tudták megkülönböztetni, a két király serege egymásnak rohant, s mivel nem is értették egymás [nyelvét], estétől egészen reggelig szörnyű kaszabolást műveltek [egymás soraiban], úgyhogy helyzetük nagyon súlyosra fordult.

E miatt az öldöklés miatt a két király nagyon megrémült, s vajon mitevők legyenek, aggodalommal a tépelődés tengerébe merültek. Ilyen állapotban egészen reggelig tartott a harc.

Amikor reggel lett, és a szem láthatta a szemet, nézték és látták, hogy az ellenséges sereg éjjeli támadása következtében sok katonájuk lett a földdel egyenlővé. és most ez a nyomorult sereg egymást felismerte, és látta, hogy ott nincs ellenség. Egymásra annyira megharagudtak, hogy azt elszámlálni és elbeszélni nem lehet.

Miután reggel lett, egymást meg tudták különböztetni, rátámadtak arra a katonaságra, amelyik az Éjjeli rajtaütést végezte. Mikor a királyok ezt a váratlan szerencsétlenséget látták, még jobban elkeseredtek és elszomorodtak. Amint azonban körülnéztek, látták, hogy Kattar fővezér szép rendben felsorakoztatta csapatait, még jobban elszomorodtak és elkeseredtek. Igyekeztek harci rendbe sorakoztatni csapataikat, mert a nap felsiklott az ég boltozatára, s ellenség az ellenséget megkülönböztethette.

A királyok pedig haragra gyúltak: "[Ezeket] ne hagyjátok! (46) - és a rajtaütő seregre mutattak. És Hunor népe estétől nyeregben lévén, erejük a harcban fogyni [kezdett], és elgyengültek, mivelhogy [közben] az átkozott sereg (47) támadást intézett.

Kattar serege kissé hátrálva hatalmasan küzdött, de a hitetlenek serege kerekedett felül, Kattar seregét visszaszorította, rájuk zúdult, és azon a helyen sok kiváló emberük esett el vagy sebesült meg.

Amikor Kattar ezt az állapotot látta, azonnal jelt adott, s Kattar seregéből Hunor népe is hatalmasan felvonult, és hősies támadásba lendült. Azután megindult a harc, s nekilendülve a két fél egymásnak rontott. A két tengernyi sereg összekeveredett;: [úgyhogy] nem lehetett őket egymástól megkülönböztetni, és olyan hatalmas csata kezdődött, hogy azt leírni nem lehet.

Vers

A két sereg összekeveredve csatázott,
A kiváló hősök ordítottak, mint a tigris,
A lovak lába alól az égig verődött fel a por,
Azon a helyen hatalmas harcot és jajgatást okoztak;
Ilyen képét alakították ki a csatának:
A vértől tulipánszínűre vált a hegy és síkság.

Próza: Azon a napon így folyt a harc estig. Miután beesteledett, mindkét félen megperdítették a pihenés nagydobját, egymástól [a felek] elváltak és letelepedtek. Mind a két sereg nagyon elfáradt és kimerült.

Azon az éjjelen mindkét sereg parancsot kapott, hogy a sebesülteket kötözzék be, az elesetteket sirassák meg. Mindkét fél megszámlálta és össze írta az elesetteket. A panonijjai és a Nemcse seregből kétszáztízezer személy, Kattar népéből pedig százhuszonötezer személy hányatott kardélre.

Azon az éjjelen mindkét fél nyugalomban volt Reggel azonban, mihelyt a világot beragyogó nap fényével bevilágította és fényessé tette az egész természetet, a két sereg kis és nagy dobjainak hangja az Égbolt csúcspontjáig felhangzott. A két sereg lóhátra ugrott, és egymással szemben fel állították csapataikat és elrendezték soraikat, és csatateret harcra feldíszítették. Amikor a csatatéren minden elrendeződött, megindultak a csapatok egymás után, és csodálatosan csatáztak, és az egész térséget vörösre festették. Az öldöklés egészen addig tartott, amíg a nap nyugovóra le nem hanyatlott

Minthogy ily módon folyt a harc, Kattar fővezér jelt adott azonnal, és elindult. Amikor ezt a királyok látták, két oldalról egyszerre támadásba kezdtek. A két sereg összekavarodott, hogy egymástól nem lehetett őket megkülönböztetni. Közben leszállt az éj is, de Hunor népe még akkor is oly hevesen rontott az ellenségre és csatázott, hogy azt elmondani nem lehet. Végezetül az Igazság aki legyen felmagasztalva, alkalmat adott [Hunor népének], hogy elérjék a királyok seregének középpontját, zászlaikat és lobogóikat elragadták s ebben a harcban Szikambrijja királyát, Metrinuszt keresték. Alkalmat találván, késedelem nélkül megölték. Azon a helyen olyan hatalmas csata kezdődött, melyben a hitetlenek seregének túlnyomó részét lekaszabolták. Amikor ezt a hitetlenek serege látta, fejvesztetten elmenekült.

Az éj is leszállt, Pícs királya, Tetrikusz az alkalmat megragadva egy csomó emberével az Éj sötétjében megfutamodván elmenekült.

Vers
Megnyargalt Tetrikusz egy kiváló paripát
menekült és nem nézett sem előre sem hátra
az ellenség kezétől megmentette életét
átnyargalva hegyen-völgyön s pusztaságon.

Próza: Ezek után Kattar kán pedig köszönetet mondott ax Istennek. A hadizsákmány és a királyi sátor is a kezére került, s ez megörvendeztette.

(Kattar) a sebesülteket kezelésben részesítette, az elesetteket megszámláltatta, és látta, hogy Hunor népéből negyvenhétezren estek el.

Erről a helyről azonnal Szikarnbrija ellen indult, és egy nap megérkezett. Szikambrija trónjára ült, s nagy öröm és vidámsággal lakomázott. Az ellenség bosszúságára evéssel-ivással kellemesen töltötte idejét.

Jó idő múltán a kor [szellem] elfordította arcát Kattartól, és egy nap lehajtotta fejét a végzet párnájára. Mikor rosszra fordult az állapota, és tudta, hogy meg fog halni, parancsot adott, hogy nyissák ki a kincstárát. Összes kincsét szétosztotta népének, és így jó nevet hagyott hátra. Azután még néhány nap betegeskedett, végül is lehunyta a világ elől szemét, és meghalt.

Vers:

Ha ad is boldogságot néhány napra valakinek ez az alsó [földi] sors
A végén eltaszítja őt a Végzet poharától.
Az az (igazi] férfi, akit a világi szerencse nem tesz dölyfössé
S nem örvendezik [csupán] e múlandó
Rózsáskertben való mulatozásnak.

Próza: Mikor Kattar fővezér meghalt, alattvalói és bégjei mindnyájan meggyászolták, feketébe öltöztek, drága testét rózsavízben megmosták, és letették a föld mélyébe.

Ezek után Szikambrija trónja megürült, Kattar bégjei és előkelő emberei összegyűltek, és így szóltak: "Ennek a tartománynak a megszerzéséért annyi időn keresztül olyan sok fáradságot és nehézséget viseltünk el, míg Allah kegyéből alkalmat találtunk [elfoglalására], és most, amikor elfoglaltuk, döntő pillanathoz érkeztünk. Ebben a pillanatban tehát nekünk az volna a jó, ha egy előkelő neves egyént szívvel-lélekkel megválasztanánk, a trónra ültetnénk, s nem kellene félnünk, hogy az országot elveszítjük - mondván, tanácskoztak. - És hogy miféle egyént válasszunk" - mondván, a gondok tengerébe merültek és elmélkedtek.

ATILUSZ KIRÁLY PADISAHSÁGÁRÓL SZÓLÓ ELBESZÉLÉS

A hírmondók így beszélik: Hunor nemzetségéből két testvér volt közöttük az egyiket Atilusznak, a másikat Budának hívták. Atilusz jó természetű, bátor, éles eszű és okos ember volt, s szerfölött alkalmasnak látták őt a királyságra, és igyekezettel arra törekedtek, hogy Atiluszt a trónra juttassák. Végül is az összes bégek és a többi előkelőségek összejöttek és tanácsot tartottak,

Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak [neki]. A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Nazret-i Iszá (48) időszámítása szerint a háromszáznyolcvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták, a szultáni trónra ültették, és királlyá választották. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.

Egy nap lóra ült, és elindult, hogy körülnézzen [a környéken]. A Tuna mellett felüdülve, az említett folyó partján egy magas helyre ért, ahonnan az egész környéket megszemlélhette. Ezt a helyet nagyon kellemesnek találta és megszerette. Látta, hogy onnan nagyon szép kilátás nyílik [a vidékre], és körös-körül kellemes, üdítő és gyönyörű részei vannak.

Azonnal megragadta szívét, [s elhatározta], hogy azon a helyen székhelynek alkalmas hatalmas palotát épít.

Mikor azonban király lett, testvérét, Budát erdeli bánná nevezte ki, és a 'Tiszát jelölte ki [a bánság] határául.

Arra a helyre [vonatkozólag pedig], mely megragadta a szívét, parancsot adott, hogy az összes építészek legyenek készültségben, és az építéshez szükséges dolgokat készítsék elő, és várják meg a szerencsés órát [az építés megkezdésére]. Egy nap, Nazret-i Iszá születése után a háromszázkilencvenkilencedik évben egy szerencsés óra tiszteletére azt a helyet felépítették. Hosszú ideig fáradoztak, amíg befejezték, és a régi székhelyet átköltöztették erre a helyre, és ezt a helyet jelölték ki székvárosnak. 'Mivel az ő neve Atilusz volt, a felépített [szék]helynek Atil nevet adta, és ez a mostani Budin [nevű] székváros.

Mivel Atilusz király ennyi dicsőséget és nagyságot szerzett, az volt a kívánsága, hogy hadjáratot indítson a nimcse és a firancsija országok ellen. Állandóan ezzel a gondolattal foglalkozott.

Fentebb említettük, hogy Panonijja és Pécs országainak királyai Kattar fővezérrel csatát vívtak Tolna városában, és abban a harcban Panonijja királya elesett. Pidzs királya azonban egy csapat emberével elmenekült, és visszatért székhelyére. Egy bizonyos idő múlva meg nem értés keletkezett közte és bégjei között. Panaszkodott rájuk, hogy megsértették. De egyúttal azt is meghallotta, hogy Atilusz már elhatározta a hadjáratot. Ezért Pecs királya most Atiluszhoz jött, barátságot kötöttek, és az volt a szándéka, hogy bosszút áll a lázadó bégjein.

Ez volt a [titkos] gondolata, de nem akarta, hogy elterjedjen ennek a híre, hogy ezt ő maga tervezte el, mivelhogy Atilusz már felkészült a hadjáratra. Ezért amikor Pedzs királya [Atilusszal] tanácskozott, így szólt hozzá: "Felséges király, az lesz a szükséges, ha először Szolvin ellen indulsz, és elfoglalod azt a vidéket. [Onnan] könnyű lesz megtámadni némely Nimcse országbeli barátomat." Ezt a tanácsot adta. Atilusz király a tanácsot nem utasította vissza, hanem elfogadta, és a hadjáratot elhatározta.

Az volt a kívánsága, hogy testvérét, Budát, aki Erdel tartományának a bánja, a saját helyére helytartónak kinevezi, amíg a hadjáratról vissza nem tér. Azonnal levelet irt neki: "Nagy hadjáratra megyek, minél gyorsabban gyere ide!" S egy előkelő emberével elküldte.

Amikor a levél (Budához) érkezett, tudomásul vette a helyzetet, előkészítette fegyverzetét, és útra kelt.

A környékbeli alattvaló bégekhez is embert küldött, hogy fontos hadjárata van, [teljes] fegyverzetükkel jöjjenek szolgálatára. Ennek a parancsnak az értelmében töméntelen alázatos katona (49) érkezett csapatosan Szikamberijába. Amikor az eltévelyedett katonaságot (50) összeírták, látták, hogy háromszáztizenegyezer a vértezett lovas és száztízezer gyalogos, összesen négyszáznegyvenezer katona gyűlt össze,

Azután Atilusz király azon a helyen Budát a helyére helytartónak nevezte ki, és Hazret-i Iszának négyszázkettedik évében Szolvin vidéke ellen indult, melyet elfoglalt és hatalma alá hajtott. De a király ott nem időzött, hanem visszatért, és a Nimcse országok ellen indult.

A hírmondók és a történetek elbeszélői úgy adják elő [tovább], hogy amikor Atilusz király a Nimcse tartomány ellen indult, az egyik táborhelyen tanácsot tartott, és fejedelmi sátrában díszes trónusát felékesítette, fejére tette a szultanátus koronáját, trónjára lépett és leült. Jobb és bal oldalán arany, ezüst és acél karosszékeken Üngürüsz fejedelmei, hősei és főurai ültek, s némelyikük karba tett kézzel szolgálatára készen állt. Tetrikisz, a régi nimcse király Atilusz jobb oldalára ment, és helyet foglalt. Akkor aztán megkezdték a tanácskozást.

Atilusz király megkérdezte Tetrikusz királytól: "íme, most a Nimcse tartomány ellen akarunk indulni. De nekünk most azt kellene [tudnunk], mivelhogy velük ellenségek lettünk és országuk ellen támadtunk, vajon először melyik város vagy tartomány ellen induljunk és foglaljuk el, hogy az nekünk hasznos legyen, hogy nevünk és hírnevünk azokban a tartományokban elterjedjen, s rettegjenek az összes bégek, és ezenkívül az az előny is származzék ebből, hogy a többi országok elfoglalása és legyőzése ez oknál fogva könnyű legyen."

Amikor ezt mondta, Tetrikusz király így válaszolt: "Hatalmas király, ha azt akarod, hogy hírneved és hatalmad a nyugati és keleti (országokban) elterjedjen, félelmetességed és rettenthetetlenséged betöltse az összes tartományokat, szükséges, hogy először Pídzs vára ellen indulj. Vedd ostrom alá, és foglald el, mivel ez az összes tartományok népeinek a székesfővárosa és egyúttal a kulcsa is. Ha ezt beveszed és elfoglalod, a többi tartomány feltétlenül kezedre kerül, és megadják magukat. Éppen úgy, mint a régi időkben, amikor Iszkender padisah Szikamberija fővárosából elindult, hogy seregével elfoglalja az egész világot. Ebből a célból dicsőségesen először Budin székvárosából indult el Pídzs ellen, és azt foglalta el. Volt egy vezíre, akit Perszevüznek hívtak, aki később Szakíz szigetét tette virágzóvá és ott egy várat építtetett. Ez tapasztalt és okos ember volt, és ezért Pidzs várában hagyta őt hátra [mint helytartóját], és katonaságából az idősebbeket és öregeket melléje rendelte. Azután ő a többi derék és bátor [embereivel] nyugati irányba indult el, hogy a firenk bégeken és a firancsi királyon megbosszulja [nagybátyját ] Iszkendert.

Amikor Iszkender bevette Pídzset, és győzelme híre tartományról tartományra elterjedt az e világon, s miután az összes ország királyainak és bégjeinek a füléhez jutott, s ez oknál fogva gondba, aggodalomba és kétségbe estek, s mindegyikük valami mentő ötlettel volt elfoglalva. Némely halotti leplet borított a fejére, kardját fogai közé véve (51) Iszkender elé ment, és meghódolt neki. Némelyikük koronáját és székhelyét elhagyta, [s elmenekült], némelyek pedig összefogtak, összegyűjtötték hősi seregüket, s közös erővel Iszkender ellen vonultak, nagy öldöklést és kaszabolást végeztek. De az ezekhez hasonlók nem menekültek meg, elvesztvén fejüket és vagyonukat, vérükkel festették be a földet.

Vers:

Abban az időben bevette Iszkender Pícset,
irgalom nélkül letörte az összes ellenséget,
elterjedt a világon ennek a híre,
a bégek közt elterjedtek a rémhírek,

mindegyikük rettegett és szomorkodott,
félelmükben mindnyájan jajveszékeltek,
a gond tengerébe merült mindegyik király,
s azt mondták: Mikor lesz vége ennek a helyzetnek

Akkor mindegyikük egy tervet gondolt ki,
ki jót, ki rosszat gondolt ki,
némelyikük összegyűjtötte összes kincseit
és Iszkender sah elé szórta.

Némelyikük halotti leplet öltött a fejére,
némelyikük kardját fogai közé vette,
mindenhonnan összejöttek a bég,.k, oh, lélek,
kegyelmet kértek Iszkender sahtól.

Némelyikük összegyűjtötte seregét, oh, barátom,
kegyelmet kértek Iszkender sahtól.
de ezek nem értek el győzelmet,
némelyiküknek a pokolban lett a helye,

Iszkender sah pedig örvendezett a győzelemnek
Ezer köszönetet mondott Neked, a szolgák
urának: "Aki nekem Pícs (elfoglalását] sikeressé tetted

S a világ főbánjává tettél."
Meghallgattad ezt a történetet, mely világos,
ez volt az én célom rögtön.
Az állam, a hit és vallás napja:

korunk felséges szultán Szülejmánja, *** az összes templomok mind mecsetekké legyenek [átalakítva], fáilátün fáilátün fáilát (52) mondj imát az igaz útra térés kertjére.

Próza: Így tehát a hatalmas király, Iszkender először azt a székvárost foglalta el, ezért rettenthetetlenségének a híre bejárta az egész világot, s híre és dicsősége a napnál világosabb lett, és nyilvánvalóvá vált az egész Föld színén. Emiatt a világ összes bégjeinek a lelkébe szállt a félelem, és testüket elfogta a remegés. Ez oknál fogva [Iszkender] könnyűszerrel elfoglalta az összes tartományokat.

***

Hozzá is, mint sahhoz, az volna méltó,
ha elindulna és Pídzs felett győzelmet aratna,
a hitetlen néptől azt a vidéket megtisztítaná.
templomaikat lerombolná, s a földdel tenné egyenlővé,
hogy féljenek hitetlen imát mondani

(Most) tehát, felséges király, nektek is az lesz a szükséges, hogy azonnal Pídzs ellen induljatok, és foglaljátok el, mert akkor az összes hitetlen tartományokban nevetek híressé lesz, és az összes városok fejedelmei félni fognak tőletek, és így a többi tartományok [elfoglalására] könnyen alkalmat találtok."

Amikor ezt a tanácsot adták, Atilusz nagyon megörült szavaiknak. Azonnal kiadta a parancsot, hogy Tetrikusz királyra öltsék fel a fejedelmi palástot. Felnyittatta kincstárát, egy csomó rubint és drágakövet adott neki és egy arany szerszámú lovat. Azon az éjjelen fejedelmi lakomát rendeztek, ettek, ittak, s egész világos reggelig mulatoztak.

Amikor reggel lett és a nap felbukkant a Kaf hegy csúcsán, és isteni fényével bevilágította a világot, Atilusz megkérdezte Tetrikuszt, s így szólt hozzá: "Vajon Pícs várát hajdanta ki és miért alapította, és ki lehetett az, aki létrehozta?" Amikor ezt kérdezte, Tetrikusz király így válaszolt: "A régi időkben összegyűltek a Nimcse, Firenk, Rúm, Cseh és több más tartományok királyai, előkelő bégjei és hősei, s elhatározták, hogy közösen találnak egy helyet, s ott egy hatalmas várost építenek, amelyik majd az összes tartományok kulcsa lesz, és az legyen majd az összes Nimcse tartományok székesfővárosa. Miután ezt megtárgyalták, elméjük búvárját a gondolkozás tengerébe vetették. Vajon hol építsék fel azt a várost?

Volt azonban abban a társaságban egy öreg, világlátott és tapasztalt rími bég, akit Vij-Annusznak hívtak. Nagyon híres és tiszteletre méltó személy volt, akit az [említett] országok szultánjai sokra becsültek. Szólásra emelkedett, és így szólt: Hatalmas királyok és bégek! Ha elfogadjátok tanácsomat, egy ajánlatom van számotokra, előterjesztem. "Parancsolj! " szóltak mindnyájan, és [csupa] fül és szem lettek. "A Nimcse, Cseh és Panonijja területeinek határvidékén, a Duna folyó partján van egy hely. Nincs a föld színén annál kellemesebb és alkalmasabb hely. Ha azt a hatalmas várost ott építik fel, szerfölött szép lesz, és szerfölött ésszerű dolog lesz, ha az összes tartományok kulcsául fog szolgálni. A régi időkben a Nimcse tartomány fejedelmei itt gyűjtötték össze számtalan katonaságukat Panonijja királya elleni támadásra. Abban az időben Panonijja urai a rómaiak voltak. Amikor ennek ők [a rómaiak] hírét vették, sereget gyűjtöttek, azon a helyen szembeszálltak velük, és hatalmas csatát vívtak. És azon az áldott helyen a nimcse katonaság alkalmat talált a rómaiak legyőzésére. Onnan aztán felkerekedtek, és Panonija székhely tartománya ellen indultak, és azt elfoglalták. Hosszú ideig, több korszakon keresztül hatalmukban tartották. Így tehát hozzátok az lesz a méltó és célotokhoz illő, ha a szerencsés jóslat alapján azon a helyen egy hatalmas várat építetek, és azt a várost székhellyé teszitek, hogy hatalmatok szilárd és trónotok tartós legyen."

Miután ezt [a történetet] elmondta, a gyülekezet nagyjai és bégjei nagyon csodálkoztak, és mindnyájan helyeselték [az öreg] szavait. Elfogadták ajánlatát, és javaslatát megéljenezték.

Azután elküldték a tapasztalt nagy bégeket, némely római béget és Vij-Annuszt, aki azt a helyet ismertette, hogy menjenek oda, és tegyék virágzóvá azt a helyet. Amikor odaértek, megtekintették és bejárták azt a helyet, [látták, hogy] nagyon kellemes és kívánatos hely. Azonnal előkészítették a várépítéshez szükséges dolgokat, összehívták az építészeket, és egy szerencsés pillanatban megkezdték az építkezést.

Sok napon keresztül fáradoztak, végül az idő múlásával elkészült a vár. Mivel az építtető bégnek Vij- Annusz volt a neve, az erődöt utána Vij-Janának nevezték, [amelyet ma] Pícs vára [néven ismerünk]."

Amikor Atilusz király Tetrikusztól ezt a feleletet hallotta, azonnal Pídzs ellen indult, ostrom alá fogta, és rövid időn belül bevette. Azon a környéken nagy kaszabolást végzett, sok országot legyőzött és parancsa alá hajtott. Így lettek tehát elfoglalva a Nimcse tartományok.

Azután Firandzsijja tartománya ellen indult. Abban az időben azonban Firandzsijja tartományának volt egy királya, akit [----]nak hívtak. Amikor Atilusz király ellene indult, elhagyta országát és elmenekült. Azután Atilusz kardjának csapásaival elfoglalta azokat az országokat, hogy elfoglalásuk után a Firenk tartományok elleni hadjáratra indulhasson. Ekkor Pídzs királya, Tetrikusz ezt mondta neki "Hatalmas király, ha elhatároztad, hogy a Firenk tartomány ellen indulsz először Marcsiija városa ellen menj. Azt kell elfoglalnod, mielőtt a többi tartomány felé kinyújtod a kezedet, mivel ez á Firenk tartomány legfőbb vára.

Mikor ezt mondta, Marcsiija városának tulajdonságait oly mértékben magyarázta el, hogy Atilusz király csodálkozásba esett, és így szólt: "Vajon ezt a tartományt kik alapították, és ki volt az indítványozója az építésének? Mondd el (az eseményeket] úgy, ahogy tudjátok, hadd halljuk!" - mondta.

MARCSILJA VÁROS TÖRTÉNETÉNEK ELBESZÉLÉSE

Tetrikusz király pedig állva ezeket mondotta: "A régi időkben a Róm vidékek fejedelmei együttesen elhatározták, hogy a királytól egy vár építésére alkalmas helyet kérnek a Firandzsijja ország határán, hogy ott egy várat építsenek, oly módon, hogy a város a tenger partján legyen, hogy a Rómból tengeri úton jövő kereskedők abban megpihenjenek. De titokban az volt a szándékuk, hogy ha majd elérkezik az alkalmas pillanat, innen Firandzsijja tartományát elfoglalhatják. Mivelhogy ezzel a tervvel foglalkoztak, elhatározták, hogy kiküldenek arra a tájra néhány alkalmas személyt, hogy jó nevű építészeket szerezzenek nekik, járják be a vidéket, találjanak egy alkalmas helyet, azután térjenek vissza, és mondják el értesüléseiket. Azután majd Firandzsijja királyának kérő levelet küldenek.

Abban az időben két becsületes, ügyes és kiváló bégfi élt Róm vidékén. Az egyiket Perjánusznak, a másikat Furijusznak hívták. Ez a két bégfi az építészet tudományában tökéletesen jártas embereket küldött Firandzsijja tartományába. Azok el is mentek, és az említett tartományt alaposan bejárták. Utazásuk végén a Rodan nevű híres folyóhoz értek. A tenger partjához közel egy helyt találtak, ahol megpihentek, vizét és levegőjét is megízlelték, s látták, hogy roppant kellemes hely. Azt a helyet rendkívül megszerették, majd visszatértek Róm tartományába.

Róm bégjeinek teljes részletességgel elmagyarázták annak a helynek a tulajdonságait, kellemes levegőjét, (és elmondták, hogy] az semmihez sem hasonlítható hely [kellemesség tekintetében].

Abban az időben Firandzsijja tartományának volt egy királya, akit Szananusznak hívtak. Mivel azok a [kiküldött] bégek a Firandzsijja tartományban [kiküldetésük] parancsát szabályosan végrehajtották, Róm fejedelmei gazdag ajándékok kíséretében Szananusznak egy kérő levelet írtak. Útra készítették [az ajándékot] vivő bégeket és az összes építészeket, hajóra ültették [mindnyájukat], és a tengeren Firandzsijja királyához küldték őket.

Egy nap Róm követe Firandzsijja királyának a színe elé járult, s előadta kívánságukat. Véletlenül éppen akkor volt Firandzsijja királyánál lakodalom [A király] összehívta udvarába a szomszédos bégeket és a tartomány népét, [mert] a saját lányát akarta férjhez adni.

Abban az időben az egyik legérdekesebb szokás az volt, hogy ha férjhez akarták adni a tartomány királyának lányát, hatalmas lakodalmat rendeztek, de a vőlegényt nem jelölték ki. Amikor a lakodalom elő volt készítve, egy nagy tér közepén felállítottak egy aranyos-drágaköves [karos]-széket. A szomszédos előkelő bégek azon a téren gyülekeztek úgyhogy mindegyikük szerencsét próbálhatott.

Amikor a széket a téren elhelyezték, a férjhez adandó lányt, olyan nagyszerű tisztelettel, mint amikor a menyasszonyi szobába vezetik, arra székre ültették. Azután a király [a lány] kezébe vízzel telt poharat adott. A lány a kezében lévő vízzel telt poharat annak adta, akinek akarta, és ahhoz adták feleségül.

Éppen a lakodalom napjaiban hozta a királynak az ajándékokat a római követ. [A király] tisztelettel fogadta, megvendégelte és azután szokásaik szerint meghívta a lakodalomba a követet. Az eljött, és helyet foglalt a pompás gyülekezetben, ahol étel, ital és különféle ünnepségek voltak, mint egy a lakodalomban.

Régi hagyományaik szerint a lányt elhalmozták ezernyi tisztelettel és kedvességgel, s mint egy paradicsomkerti pávát ciprushoz hasonló hajlongó termetével bevezették, és a székre ültették. A (lány) a gyönyörűséges karosszékben napként ragyogott a világra, vagy ahogy a Hold tizennegyedike (53) tündöklik a hegyek csúcsa felett, oly szépséggel ragyogott.

Karosszékben ülve úgy [ragyogott], mint a Nap
homloka fénye bevilágította a világot,

szemöldökét irigyelve a Hold sarlóvá változott
szegény és gazdag látni akarta az arcát,
elbűvölő báj ragyogott a szemében.
Szavai a halottakba is lelket öntöttek,

ahányszor az a hold-arcú meglibben
[olyan] mintha a paradicsomi Tuba lengetné [ágát] üdvözlésre;
mert most ez az ezüst tisztaságú, cukor ajakú [lány]
a karosszéken ülve elhatározta már magát.

A krónikás szavai szerint aztán egy vízzel teli aranypoharat adtak a kezébe, hogy adja annak akit férjéül kiválaszt. A követ is ebben a társa: ült és szórakozott. A lány pedig, amikor a gyülekezetben levő bégfiakat szemének mérlegére tette és értékelte, a szeme hirtelen megakadt a [római] követen. Méltónak találta őt magához, s nem akarta az alkalmat elszalasztani, a kezében levő aranypoharat ezernyi kedvességgel és bájjal a római Pirjanusznak adta. Mivel Pirjanusznak adta a poharat, tisztelettel és bájjal, hallgasd [a történetet,] oh, te nemeslelkű [olvasó]

Ezernyi udvariassággal vette át azonnal a poharat, túláradó öröm töltötte el Pirjanuszt, hallgasd meg most milyen hír terjedt el: Abban a nagy gyülekezetben azonban sok királyfi várta szerencséjét, mindegyikük szeretett volna kedvesével találkozni. Miután ezt a helyzetet látták, elszomorodtak, mert eszeveszetten beleszerettek abba a lányba. Akiknek a vak sors nem juttatta ezt a boldogságot, az emiatt sok rossz fájdalmat érzett. Ha a vak sorsod a sötétség [világában] is van, végül megtalál téged, ej, testvér.

A krónikás szavai szerint : mivel a szerencse Pirjanusznak nyújtotta a kezét, régi szokás szerint azonnal megkötötték a lánnyal a házasságot. Azután [a király] teljesítette a követek kérését, és azt a várost a tenger partjához közel, a Tuna (55) [folyó] mellett Marcsilja városa [néven] felépítették.

Azután, felséges király, az lenne a jó, ha Marcsilja városához vonulnál, azt elfoglalnád, és onnan aztán a többi tartományokra is kiterjeszthetnéd a hatalmadat. Mivel a római bégek építették fel azt a várost, sok hasznot húztak belőle és hatalomra tettek szert" - fejezte be szavait.

Mikor Atilusz ezt a feleletet hallotta, azonnal összetoborozta seregét, Marcsilja ellen indult és elfoglalta. Atilusz aztán úgy határozott, hogy átkel a (---------------) folyón, és előnyomul egészen Firenk tartományáig.

Abban az időben élt ott egy nagy hegységben egy tapasztalt vallási nagyság (56), aki hosszú idő óta élt abban a hegységben, ahova emberfia nem jutott el, ott imádkozott, és megalázkodva az Igazság előtt könyörgéssel töltötte idejét.

Ennek a szentnek a hírét elhozták a királyhoz. A király azonnal elhatározta, hogy felkeresi és beszél vele. Néhány belső előkelő emberével felkerekedett, annak a remetének a színe elé mentek, és engedelmével betértek hozzá. Atilusz ránézett, és látta, hogy nagy kort ért meg az öreg, s az élet folyásával nagyon elaggott, és közel jutott az elmúláshoz. Tisztelettel üdvözölték, az aggastyán fogadta az üdvözletet, helyet mutatott nekik, és leültek. Azután a király előadta a régi kívánságát:

Vajon ha én bejárom s világot, mint Iszkender, sikerül-e nekem is megtalálnom a hírnevet ?" - töprengett. [Azután] burkoltan kérdezte attól a ragyogószívű aggastyántól. Az jó tanácsként így felelt:

Vers:
Azt mondta neki az aggastyán: "Ej, Atilusz,
Ha a nemzet sahja akarsz lenni, (gondolkozz el azon,
hogy) az a magas Tengri, (57) aki az egész világot
a semmiből teremtette meg, s annyi embert,
vadállatot, madarat és a dzsinneket. Az emberiség
és minden, ami van, az ő parancsa alapján létezik.

Ez az a padisah, az örökké való,
akinek keresve sem találod párját,
tartsd be az ő parancsát, és mindig aszerint cselekedj,
hogy a nép között az arcod mindig becsületben maradjon."

Próza: A krónikás szavai szerint az aggastyán ezeket mondta: "Ej, Atilusz, ez az örökké való padisah a mostani pillanatban a te kezedbe helyezte a győzelem kardját. De ne gondold, hogy azoknak a tartományoknak az elfoglalása katonaságod sokaságának [köszönhető]. Talán az Igazság, aki legyen felmagasztalva, a te vitézségeddel a saját nagyságát és felségét akarja a világ népének tudomására adni, s hogy az egész világ népei tudják meg, hogy egy marék porból teremtett egyénnek milyen hatalmat és tökéletességet adott. Most pedig, oh, Atilusz, ne bizakodj el hatalmadban. Teremtőd ellen ne lázadj fel, ismerd el, hogy minden hatalom és bölcsesség az Övé. Az Ő akarata nélkül még egy porszemecske sem mozdulhat. Így tehát, óh, Atilusz, [jól] gondold meg, hogy a végén mivé leszel, ne bizakodj el ennek a mulandó szultánságnak a kedvéért, ne légy öntelt és lázadó, mert ez kegy, amit neked pillanatnyilag az Igazság, aki legyen felmagasztalva, ajándékozott. Sohase távolítsd el szívedből a köszönetet, hogy Isten, a tökéletesség, minél több alkalmat és győzelmet juttasson neked, és bármi után kinyújtod a kezed, azt elérjed, és amíg élsz, senkinek se maradj adósa." Ezt mondta, és sok más tanácsot [is] adott neki.

Amikor Atilusz király a remetétől ezeket a tanácsokat hallotta, sok köszönetet mondott annak a küszöbnek [azaz Isten trónusának]. Azt az aggastyánt pedig kegyeivel és jótéteményeivel elhalmozta, de az aggastyán nem fogadott el semmit, és így szólt: "Oh, padisah, azt kívánom tőled, hogy hagyj engem békében, és ne zavarj. Semmi más kívánságom nincs."

Vers:

Ekkor így szólt az aggastyán: oh, világ sahja,
ezen kívül semmi óhajom nincs,
hagyj engem a helyemen [békében],
menj és végezd a dolgodat,

nincs szükségem vagyonra és kegyre,
ez az én szavam először is hozzád,
a vagyon [nekem csak] annyit ér, mint mellettem ezek a kövek.
Adjon neked, oh, sah, az Igazság hosszú életet,

ez az én tanácsom neked, de oh, sah,
hallgasd meg szavamat, légy figyelmes,
légy mindig teljesen igazságos,
úgyhogy a világban célodat elérjed,

egy pillanatra se űzd ki szívedből a köszönetet az Igazságnak,
miután a testedet a lélek-madár kalitkává tette,
óvakodj az ellenség cselszövésétől,
minden erődet feszítsd meg, hogy attól megmenekülj

Próza: A krónikás szavai szerint Atilusz király látta, hogy a megvénhedt aggastyán elméjéből kiveszett a világ örömei iránti vágy, és szívének rejtekében felébredt a túlvilág óhajtása. Ekkor elvált a vallás szolgájától, és a saját állapotával kezdett foglalkozni, nagyon vidám és örvendező lett.

Ezenközben Firandzsijja királya elmenekült, de miután [Atilusz] Marcsilját elfoglalta, kénytelen-kelletlen ő is eljött, Atilusz lába elé borult, bűneinek bocsánatát kérte, és így szólt: "Hatalmas király! Mivel annyi országot sikerült legyőznöd, megértettem, hogy villámkorbácsú vagy!" És meghódolt neki. Ez a szó aztán a katonák fülébe jutott, akik elhíresztelték Atilusznak [ezt] a villámkorbácsú [mellék]nevét. Az összes tartományok népének nyelvében [ezután] ismeretessé vált a villámkorbácsú név.

De a krónikások úgy beszélik, hogy Atilusz király Firandzsijja királyának vétkét megbocsátotta, és azt kívánta, hogy foglalja el [méltó] helyét országában. Ily módin Atilusz király őt maga mellé fogadta, és közeli [emberévé] tette.

Végül azonban Szananusz király cselszövéshez folyamodott. Az összes Firenk tartományok fejedelmeinek és a római pápának titokban hírt küldött, melyben a következőket izente: "Én, Atilusz királlyal állandóan színlelt barátságban vagyok. Ha tehát győzelem lesz, az most lesz. Ha akarjátok az alkalmat [megragadni], én tovább színlelem a vele való barátságot. Gyűjtsetek gyorsan katonaságot, és támadjatok ellene, hogy át innen eltávolítsuk, és gonoszságától a világot megszabadítsuk. De ha nem sikerül alkalmat találnotok, akkor vele kell egyesülnöm."

Ezekkel a szavakkal zavarba ejtette őket, végül is összegyűjtötték Firenk és Rim katonaságát, és Atilusz ellen indultak. De amikor a Firenk bégek a római pápával összefogva hatalmas hadsereget gyűjtöttek, arról Atilusz is értesült. [Tervük] meghiúsítására [Atilusz] Firandzsijja (58) királyával tanácskozott, hogy milyen intézkedéseket tegyen, mivel a Firenk tartományok helyzetét ő jobban ismerte. De Tetrikusz király óva intette Atilusz királyt, és ezt mondta neki: "Hatalmas király! Jó nem származhat az olyan ellenségtől, aki a kardtól való félelmében hódolt meg és baráttá vált. Állandóan lesi az alkalmat, s hozzád az lesz a méltó, ha az ehhez hasonló barátoktól óvakodni fogsz."

Vers:

Óvakodj mindig az ellenségtől,
nehogy aztán életeddel fizess,
ne hidd, hogy az ellenségből barát lesz,
az ellenség [szavára] hallgatva rosszat ne tegyél,
utólag megbánod [s bánatodban] ne harapd meg a kezedet. (59)

Próza: A krónikás szavai szerint Atilusz bölcs és okos ember volt, s Tetrikusz tanácsára mindig a gondolkozás tengerébe merült, és Firandzsi királyától óvakodott.

Miközben a Firenk sereg szemben állt Atillusszal, Firandzsijja királya azt mondta, hogy tőrbe kellene Atilusz királyt ejteni, de mivel a király minden tekintetben óvatos volt, látta, hogy nem talál rá módot. Megtudná, gondolta, s ezért inkább cselszövéshez folyamodott. "Hatalmas király!" - így szólt Atilusz királyhoz - "Adjon nekem engedélyt, hogy a parancsom alatti katonanéppel felkerekedjek és ellenség hátába támadjak. Ezzel akarom [önnek] értésére adni, hogy az [ön] szolgája [vagyis én] őszinteségével milyen módon dolgozik az (ön sikereinek az] útján."

Ezzel a cselvetéssel Firandzsijja tartományának neves és előkelő bégjei közül sok személyt és nagyon sok más országbeli béget maga alá rendelve megszöktek, és a Firenk sereghez csatlakoztak, Atilusz királlyal szembeszállva harcba bocsátkoztak. Atilusz király azonban e miatt nem szomorkodott, mert bátor ember volt, és oly rettenthetetlenül harcolt, amilyent még szem nem látott.

Vers

A két sereg akkor összekeveredett, egymás életére törtek, az igaz hősök bőszülten [harcoltak], mint a hímoroszlánok, mindegyikük megmutatta ügyességét és erényét.

Kiabáltak, ordítoztak: húj-haj, a sebesültek jajgattak: jaj, jaj.

Három nap, három éjjel így folyt a csata, a föld színe a vértől piros lett.

Próza: A krónikás szavai szerint három nap három éjjel tartott a harc és öldöklés, végül is Atilusz király alkalmat talált [a győzelemre] A firenk és rím sereget kardélre hányta. A két oldalon száznyolcvanezer katona esett el. Mivel Firandzsijja királya ismét ellenséggé vált, Atilusz haragra gyúlt. Végül is Firandzsijja országa ellen indult, kardjának csapásával legyőzte, elfoglalta, [ezáltal] katonanépének hatalmas zsákmányt szerzett.

A csatában levert Firenk és Rím bégek ismét katonaságot akartak gyűjteni, hogy Atilusz király ellen indulnak, és vele megütköznek. Azonnal el is kezdték toborozni a katonaságot, de Atilusz király értesült erről a kalandjukról. Hadseregét azonnal teljesen felkészítette, a Nimcse és Firandzsijja tartományokat és számtalan sok országot a hatalma alá hajtott, sok kiváló és neves béget legyőzött. Azoknak a tartományoknak a legyőzésével hosszú ideig bíbelődött, sok hónapot és évszakot töltött el.

Ahogy Firenk és Rím bégjei ismét sereget kezdtek gyűjteni, Atilusz király [villám] gyorsan betört Firandzsijja országába, és feldúlta. Onnan azonnal visszatért székhelyére.

Vers

Amikor Atilusz király újból visszatért és megérkezett a trónjára, oh, lélek, mivel legyőzte a Firandzsi tartományt, újból útra kelt és megint visszatért, miután azokat [az ellenségeket] elűzte. Hallgasd meg, hogyan alakult a helyzet, elmondom neked sorjában.

A krónikások és hírmondók úgy adják elő, hogy amikor Atilusz király testvérét, Budát a helyére helytartónak kinevezte, és hadjáratra ment, az az esztelen a sok mulatozás miatt azt gondolta, hogy immár elmúlt az ideje annak, hogy Atilusz király visszatérjen ezekbe [a hazai] tartományokba. Ha vissza akart volna jönni, annyi idő óta már visszajött volna, gondolta [magában]. Szívét megragadta az uralom utáni vágy, és az országot magának akarta megkaparintani. Szikamberija székhelynek a nevét, [ami most] Ó-Budin, megváltoztatta. Mivel az ő neve Buda volt, mindkét székhelynek a Buda nevet adta, s ezek a mai napig is Ó-Buda [Eszkil Buda] és Új-Buda [Jeni-Buda] néven ismertek.

Vers
A világ állapota furcsa volt mindig,
lelkesen hallgasd meg szavamat, oh, széparcú,
egy-két napig tart csak egy ember élete,
de sok ezer éve gondolkodik [az emberiség], mi ennek az értelme?

Van, aki a világi vagyonra törekszik,
van, aki az uralkodás után vágyódik,
aki pedig a hatalmat elnyeri és gyakorolja,
nincs tekintettel a testvér a testvérre,
a fiút az apja ellenségévé teszi.

Ha valakit valamire kényszerítenek, az fellázad,
ilyen a szerencse kerekének a forgása,
mindig lefordul, de újonnan visszatér.

A figyelmetlenséget tedd félre,
nyisd ki egy pillanatra a szemed és láss,
hogy fényes [-becsületes] legyen az arcod, bárhol is leszel.

Próza: Röviden, úgy beszélik, hogy azokban az időkben Kosztantinijjének volt egy padisahja, akit Szekiz-Muduznak hívtak. Buda barátságban volt vele, és ezt az alávalóságot is annak a bujtogatására tette.

Innen térjünk vissza: Ezenközben Atilusz király hazatért, és saját országa földjére lépett. Atilusz hívei közül néhányan titokban a király elé terjesztették, és tudtára adták neki Buda cselekedetét. A király megérkezését Buda is hírül vette, [áruló] cselekedetét megbánta. A király pedig a híradókat elkergette és elűzte. Másrészt Buda tanácstalan volt, és elhatározta, hogy katonaságot gyűjt, és testvérével szembeszáll. De látta, hogy az ország népéből senki sem jön segítségére. Sőt az egész ország népe a királytól való félelmében vért vizelt. Ezért, [úgy gondolta], hiába is menne a király elé, hogy fogadja, egy táborhelyen találkozzanak és beszéljen vele.

[Atilusz] ezalatt vándorolva, táborozva egy nap megérkezett a városba, és trónjára ült. Mivel testvére, Buda, trónja és élete ellen tört, nagyon elszomorodott. Az is nagyon nehezére esett, hogy mind a két székhelynek a nevét a saját nevére, [vagyis Budára] változtatta.

Ez oknál fogva Budát egy nap a színe elé hívatta. Mihelyt megjött, abban az órában késedelem nélkül parancsot adott, hogy üssék le a fejét, és testét vessék a Dunába. Azután megtiltotta az országban [az új városnevek használatát, és elrendelte], hogy ezentúl a két székhelyet ismét a régi nevükön nevezzék. De bármennyire is tiltotta a király, az ország népe nem tartotta meg a parancsát, mert a mai napig mind a régi, mind az új székhelyet Budának hívják.

Emiatt azonban Kosztantinijje padisahja, Szekizmunduz, Firenk és Rím bégjei újból hadsereget gyűjtöttek, és elhatározták, hogy ellene támadnak. Emiatt Atilusz gyűlölte őket. De miután a Nimcse tartományt és Firandzsát elfoglalta, a következő teljes öt éven keresztül trónján békében ült és uralkodott.

Azután elhatározta, hogy Kosztantinijje fejedelme, Szekizmunduz ellen hadjáratot indít. Azonnal leveleket küldött szét a környező országokba, és megszámlálhatatlan katonaságot gyűjtött össze. Egy tavasszal "hol vagy, Kosztantinijje!" kiáltással elindult.

Sok napon keresztül meneteltek, és nagy távolságokat gyűrtek le. Végül egy nap seregének előcsapatai Csorlu környékére érkeztek. Szekizmunduz azonban sokat hallott Atilusz király kilétéről és hősiességéről, s amint hírét vette, hogy közelre érkezett, óvatos lett. Nem volt nagy kedve szembeszállni és harcba bocsátkozni, végül is Szekizmunduz király aggodalma folytonosan szaporodott. Azonnal összehívta a dívánt, és vezéreivel tanácskozást tartott. Azok pedig ezt mondták: "A tennivaló a következő: vagy ellenállunk, és az országot elveszítjük, vagy meghódolunk neki, s parancsainak alávetjük magunkat. E két eshetőségen kívül más orvosság nincs."

Szekizmunduz király pedig a gond tengerébe merült, és [valami] megoldáson gondolkozott, majd így szólt: "Most számunkra egyetlen megoldás a-képmutatás

Azonnal parancsot adott, hogy nyissák ki a kincstárát. Különböző díszes- drágaköves kincseiből ajándékot állított össze, és két kiváló, tiszteletre méltó vezírével Atilusz királynak küldte. Azok pedig elindultak, és Csorlu néven ismeretes helyen Atilusz királlyal találkoztak, Kosztantinijje padisahjának, Szekizmunduznak embereit és ajándékait [Atilusznak] felajánlották.

Ez alkalommal Atilusz király határozott választ nem adott, nehézségeiket nem oldotta meg. Amikor ismételten a színe elé járultak, Atilusz a következő választ adta: "Mindaddig, míg Szekizmunduz nekem meg nem hódol és parancsomnak nem engedelmeskedik, nem vonulok vissza !"

Mikor ezt kijelentette, Szekizmunduz emberei ezt az ügyet részletesen megírták és Szekizmunduz tudomására hozták. Szekizmunduz most már tudta, hogy egyszerűen, barátságszínleléssel ez a dolog nem ér véget. Nem volt más hátra, önként beleegyezett a hadisarcba, és vállalta az engedelmességet. Így aztán ott megbékéltek, és örök barátságot kötöttek.

Szekizmunduz királynak volt egy szépséges lánya, holdsarló-szemöldökfa, pézsmaillatú, ciprus termetű, tökéletes arányú, cukorajkú, ezüstszínű tokájú, gyönyörűséges szépség.

Vers:
Az Igazság adta neki ezt a gyönyörű szépséget,
az arca [olyan] volt, mint a telihold,
szemöldöke újhold, termete ciprussal versenyez,

nárcisz színű szeme mattot adott,
tokája úgy tűnt fel, mint a délibáb,
ajkai mint az olvasztott rubin,
ha Szidre termetét látod, teljesen tökéletes,
mintha a paradicsomkertben állna és imádkozna.

Próza: Ezt a lányát Atilusz királynak adta feleségül. Közben megkötötték a teljes békét. Atilusz királynak Szekizmunduz lányától egy Kaba nevű fia született. Szóval barátságot kötöttek, s azután [Atilusz] Szekizmunduztól elbúcsúzott és visszatért.

Mivel azonban Firenk és Rím bégjeivel régóta ellenséges viszonyban volt, ahogy fentebb említettem, azonnal elhatározta, hogy Firenk tartománya ellen indul. A régi Nimcse királlyal, Tetrikusz királlyal Atilusz tanácskozást tartott. "Hatalmas király - így szólt Tetrikusz -, mivel elhatároztad a Firenkország elleni hadjáratot, az lesz a szükséges, hogy először Rím ellen menj, mert a hét égövnek az a székhelye. Ha azt sikerül elfoglalnod, senki sem lesz képes neked ellenállni." Miután ezt a feleletet adta, Atilusz király így szólt: "Mivelhogy megemlítetted Rímet, mondd el, hadd halljuk, vajon kezdetben ki építette fel, és mi módon lett virágzóvá?"

RÍM TÖRTÉNELMÉNEK ELBESZÉLÉSE ÉS [TOVÁBBI] TÖRTÉNETEI

A krónikások elbeszélése szerint, amikor Atilusz megkérdezte Tetrikusztól Rím történetét, [Tetrikusz] beszélni kezdett, és ezeket mondta: "Jusztin részletesen megírta könyvében, hiánytalanul és nem túlozva, a hét világövnek, a régmúlt idők padisahjainak, királyainak és nagy városaik alapításának történetét. Abban [a könyvben] a következőképpen van [mindez] elmondva:

Egy időben Firenk földjén volt, egy nagy padisah. Két fia volt neki, Az egyiket Nomitornak, a másikat Emulusznak hívták. Amikor atyjuk elköltözött a világból, helyére Emulusz lépett, és padisah lett. Azután mérget adott testvérének, és eltette láb alól.

Nomitornak azonban volt egy lánya, akit Reának hívtak. Elfogatta őt, és egy rejtett [helyen] fogházba zárta, mert attól félt, hogy ha ennek lánynak fia születne, nagyapja vérét megbosszulná rajta. De mit [tett] az isteni bölcsesség? Annak a lánynak, amikor a börtönben volt, iker fiúi gyermekei születtek, de ezt az isteni titkot senki tudta meg.

Amikor ezt Emulusz király [mégis megtudta] [égi] figyelmeztetésnek vette, nagyon megijedt és így szólt: "Ez nem jó jel [számomra]!" A lánynak mérget adott, és eltette láb alól. Aztán parancsot adott, hogy a csöppségeket vigyék el, és dobják ki a pusztaságba, hogy ott pusztuljanak el.

De az emberi történelem krónikásai és a világ eseményeinek hírmondói úgy beszélik, hogy amikor a csöppnyi fiúcskákat a vad vidékre kivitték azon a vad tájon bódultan egy anyafarkas kóborolt, mely elvesztette kölykeit. Egy nap rábukkant csöppnyi fiúcskákra, felébredt benne az [anyai] szeretet, s az isteni hatalom és végtelen bölcsesség [úgy rendelte], hogy azokat táplálni kezdte.

Egy [kis] idő telt el. Azon vidék tulajdonosának volt egy pásztora, akit Fausztulusznak hívtak. Ez a pásztor azon a környéken szokta juhait legeltetni Egy nap váratlanul egy tölgyes ligetben, az anyafarkas odújában rábukkant a fiúcskákra. Amikor megpillantotta őket, eszébe jutott a kalandjuk mivel a történetükről hallott valamit, kivette őket az odúból, és táplálta, amíg fel nem nőttek.

A pásztor az egyiknek a Rómusz, a másiknak Remulusz nevet adta. Tövétől hegyéig elmondtak nekik történetüket, és így tudomást szereztek erről a titokról. Aztán megszokták a pásztorok népét.

A király állandóan vadászatra szokott járni. Mindig a pásztorokhoz ment, és vadászterület után kérdezősködött. Azután egy nap a két legény összeszövetkezett a pásztornéppel, hogy ragadják meg az alkalmat a vadászaton, és öljék meg a királyt

Ennek a szövetségnek [az alapján] aztán, amikor egy nap hozzájuk jött a király, és vad után kérdezősködött, mivel azon a helyen nagyon sűrű tölgyfacserjés volt, azt mondták, hogy ebben a tölgyfacserjésben tökéletesen megfelelő hely van a vadászatra.

A pásztornépség azután a királyt a sűrű tölgyes felé kalauzolta és odavezette. Amikor [a legény a királyt abban [a tölgyesben] egyedül látták azonnal rátámadtak, s alkalmat sem adva [a védekezésre], meggyilkolták. Amikor a világ népe előtt elterjedt a legények átélt kalandjainak a híre, ország népe egyiküket, akit Rómusznak hívtak trónra ültette.

Rómusz tehát trónra lépett, és egy ideig csak evéssel- ivással töltötte idejét. Egy nap a gondolkodás tengerébe merült, és elhatározta, hogy egy hatalmas virágzó [várost] fog építeni, hogy e miatt őt az ítélet napjáig megemlegessék. Egy nap, amint a tenger partján sétált, egy hely nagyon megtett- szett neki. Bégjeivel azon tanácskozott, hogy ott egy hatalmas várost épít. Ezt a tervét mindnyájan jónak találták.

Azután Ádám próféta őfényességének korától [számított] négyezer-négyszáznegyvenharmadik évben(60) megvetették Rímnek az alapjait, és felépítették [a várost]. Rímet aztán a Firenk országok székhelyévé tették, ahonnan kiterjeszthették hatalmukat a környező világ[sávokra], s legtöbbször innen ejtették hatalmukba [mind] a hét világövet. Ezért aztán a világ népei meghajoltak Rím előtt, és az összes tartományok népe engedelmeskedett neki."

Amikor Tetrikusz király ezt a történetet így előadta, Atilusz király azonnal parancsot adott, hogy Firenk és Rím ellen hadjáratra induljanak. Arról a táborhelyről [a mai] Herszek tartománya felé vették útjukat, és megindultak Firenk ellen.

De Firenk bégjei is összejöttek, és tanácsot tartottak, mert tudták, hogy Atilusz ellenük fog jönni. Végül is a helyzetet megírták és a Rím pápának tudomására juttatták: "Atilusz Kosztantinije uralkodója ellen viselt hadjáratot, behódoltatta őt, majd egyesült vele, és most hatalmas hadsereget vont össze, hogy ellenünk jöjjön. Maholnap ideér, ránk támad, hisz "villámkorbácsúnak" nevezik. Egyszer már találkoztunk vele, mint erről tudomása van, s mi hasznát láttuk? Most kegyeskedjék, mert bajunkra írt és orvosságot csak öntől remélhetünk." S ezt a levelet elküldték.

Amikor a levél a Rím pápa színe elé jutott, beletekintett, és tudomásul vette a titkos üzenetet, majd hosszú időre a gondolkodás tengerébe merült. Végül is azt tartotta helyesnek, ha ő maga megy Atilusz király elé, találkozik vele, és kieszközli tőle a békét és biztonságot.

Azonnal útra kelt Rímből, találkozott Atilusszal, és kénytelen volt beleegyezni hadisarc fizetésébe. Ily módon a Firenk bégek Atilusz királlyal megkötötték a békét azzal [a feltétellel], hogy az összes Firenk országok bégjei Atilusznak meghódolnak.

Ezenközben Atilusz király felesége, aki Kosztantinijje uralkodójának a lánya volt, eltávozott [ebből] a világból. Volt azonban a Nimcse bégek között egy hatalmas bég, akit Szivatapoludnak hívtak. Volt neki egy szép lánya. Atilusz király ezt a lányt vette el, s tőle egy Aladorinusz nevű fia született.

A krónikás elbeszélése szerint azonban amikor (Atilusz) a Rím és Firenk országokat meghódította, létezett egy hatalmas várszékhely, mely Akbalija néven volt ismeretes, s ennek más fejedelme volt. Ez sohasem akart Atilusz királlyal kibékülni. Emiatt Atilusz király, mihelyt lakodalmat ült és elvette azt a lányt, a lakodalmi (ünnepségen] részt vevő katonaságot azonnal összegyűjtötte, kibontotta zászlait, befestette lobogóit, megszólaltatta a kis és nagy dobokat, elindította seregének csapatait, és az ellen a vár ellen indult.

Egy nap megérkeztek, és ostrom alá fogta a várat. A vár fejedelmei azonban alaposan megerősítették várukat, harci eszközökkel tökéletesen ellátták és felszerelték. Atilusz király azonban olyan hősiesen és oroszlán módra harcolt, hogy az említett vár fejedelmeinek [ellenállását] megtörte. Oly hevesen folyt a harc, hogy kő kövön nem maradt, fejükre omlott, s romhalmazzá vált. Végül is a várat [Atilusz serege] bevette.

Eközben a végzet szele újból fújni kezdett, Tetrikusz király egészsége megrendült, néhány napig betegeskedett, végül is egész lényével megízlelvén a halált, elhunyt és a másvilágra költözött.

Mikor Atilusz ezt látta, nagyon elszomorodott. Parancsot adott, hogy Tetrikuszt fejedelmi szertartás szerint mossák meg, fekete atlasz halotti lepelbe burkolják be, és gyászzenével temessék el a föld mélyébe.


VENEDIK TÖRTÉNETÉRŐL SZÓLÓ ELBESZÉLÉSEK

A krónikások és a titkok tudósai a következőképpen beszélik:

Abban az időben Venedik városa a tengertől nagy távolságban feküdt. Abban a korszakban a Firenk országok többnyire a Venedik bégek fennhatósága alatt állottak.

Amikor Atilusz király Akóalja várát elfoglalta, úgy határozott, hogy onnan Venedik ellen megy. Ennek pedig az volt az oka, hogy amikor Atilusz király ennek előtte behatolt a Firenk tartományba, Venedik bégjei nagy barátsággal viselkedtek vele szemben, és mindenünnen híreket küldözgettek neki, de a szívük tele volt lenézéssel és gyűlölettel, s titokban a királynak sok katonáját tették el láb alól. Atilusz király ezekről a dolgaikról egyszer-kétszer tudomást is szerzett, és kérdést intézett hozzájuk. "Azok a bujtogatók - így válaszoltak -, akik a ti seregetekben vannak, nem a mi [embereink] közül valók, csak a mi nevünkkel takaródznak. A név a mienk, de Isten ments, hogy mi olyan gyalázatosságot követnénk el ellened, amiből károtok származna."

Amikor ezek történtek, Venedik bégjei elfogták Atilusz királynak egyik előkelő bégjét, és bőséges kincseit elzsákmányolták. De annak a bégnek az emberei őket [a venedikieket] megfutamították, és Atilusz királynak [a történteket] hírül adták. A király pedig egy embert küldött hozzájuk, és a fogoly kiadatását kérte. Megtagadták. Ebből Atilusz kétségbevonhatatlanul meggyőződött alávalóságukról, és elhatározta, hogy meglepi őket, és ostrom alá fogja [a várost].

De a venediki bégek kémei állandóan kémkedtek Atilusz környezetében, és a történtek miatt rendkívül éberen figyelték, vajon ellenük, jön-e Atilusz. Egyszer csak megjöttek a kémek, és jelentették, hogy: "Atilusz kardjának csapásával az egész környéket elfoglalta. Néhány várost felgyújtott, lerombolt, néhányat meghódított, sőt mostanában Akbalija várát is elpusztította. Most az a célja, hogy ellenetek jön, mert roppantul fel van bőszülve." Ezt a hírt hozták.

A kémek ecsetelése következtében Venedik bégjeinek inukba szállt a bátorságuk, és nagy aggodalomba estek. Azonnal összehívták a környezetükben található csillagjósokat, elpanaszolták nekik szerencsétlen helyzetüket, s megkérdezték tőlük, hogy a baj elhárítására mi az orvosság. A csillagjósok pedig az asztrológiába tekintettek, és ezt a feleletet adták: "Sorsotok rendkívül szerencsétlen, de hogy megmeneküljetek az ellenség gonoszságától, egy várra van szükségtek, melynek a kapuja és falai deszkából vannak építve. Ha ti abban lesztek, semmi más gyógyszerre szükségtek nem lesz." Ezt a feleletet adták.

Amikor Venedik bégjei ezt a választ hallották, a deszkavár gondolatán ámulatba és csodálkozásba estek. Azután így szóltak a csillagjósokhoz: "Az a deszkavár, amit jósoltok, előttünk teljesen érthetetlen. Mondjátok meg nekünk, hogy tulajdonképpen mi az?"

Ekkor azonban a csillagjósok jöttek zavarba, háromnapi gondolkodási időt kértek, és a gondok tengerébe merültek. Végül kitalálták, hogy a deszkavár [nem más], mint a hajó. "A deszkavárnak a jelentése hajó - így szóltak a bégekhez. - Ezen kívül más orvosság nincs. Azonnal szálljunk hajókra, és tengerszínén találjunk magunknak hazát."

Innen [térjünk vissza Atiluszhoz]

Ezenközben Atilusz király is felkerekedett Akbalijából, és Venedik ellen indult. Mihelyt [ennek híre] Venedik bégjeinek a fülébe jutott, azonnal összeszedték vagyonukat, fiaikat, lányaikat, s rögtön hajóra szálltak, kifeszítették vitorláikat, és a tengerre menekültek. Venedik városát aztán felépítették a tengeren. Mind a mai napig ott vannak letelepedve.

Közben Atilusz király is hírét vette annak, hogy Venedik népe a tengerre menekült, Így aztán visszafordult, és táborozva-menetelve visszatért székhelyére. A krónikás énekek szerint abban az időben azonban meghalt a felesége, aki a Szivatapolu nevű nímcse bégnek volt a lánya.

Atilusz király azután egy jó ideig székhelyén tartózkodott. Egy nap azonban elhatározta, hogy a tengerre kel. A célja az volt, hogy a tengert széltében-hosszában bejárja, és kézre keríti a tengerparti tartományokat. De a végső és legfontosabb célja az volt, hogy bosszút álljon a venedikieken. Ezenkívül az volt a szándéka, hogy a Duna folyón hajóhadat építtet, lehajózik a Fekete-tengerre, majd a Földközi-tengerre.

Amikor ez az elhatározás megérett a szívében, parancsot adott, hogy hajóhadat építsenek a Duna folyón.

Mivel a felesége meghalt, elhatározta, hogy újból megnősül. Tetrikusz királynak, Pedzs régi királyának, akivel Atilusz király a Firenk országok ellen viselt hadjáratot és aki a hadjárat folyamán elhalálozott, volt egy gyönyörű szépséges lánya.

Atilusz király ezt a lányt vette el. A lakodalmi ünnepségre meghívták a környező tartományok bégjeit, és hatalmas lakodalmat rendeztek. A lakodalmi gyülekezetben jelen volt Kosztantinije fejedelmének lányától származó fia, Kaba, és bégnek, Szivatopulónak lányától származó Aladorinusz is.

Azután Atilusz királyhoz vezették Tetrikusz király lányát, ivásba és mulatozásba kezdtek. De abban az időben Atilusz király már túlhaladt életének a százhuszonnegyedik évét, nagyon megöregedett és elvénült. A lakodalom egyik napján a lány után való vágyódástól annyira elbódult, hogy részegre itta le magát. Ekkor huszonnégy éve ült a királyi méltóságban.

Mivel azon az éjjelen a mámortól teljesen el volt bódulva, és a nászéjszakán magánkívüli részegségben feküdt eszméletlen állapotban magára maradva megindult az orra vére, és annyira folyt, hogy lelke elvált a testétől, és életének deftere befejeződött.

A menyasszonynak erről a váratlan szerencsétlenségről nem volt tudomása. Egy idő múlva álom függönye ellebbent szeméről, és felocsúdott.

Látta, hogy a király meg sem mozdul. Figyelmesen megnézte, és látta, hogy a patakzó vértől király megfulladt.

Mikor melléje lépett, meggyőződött, hogy a sors elfordította tőle az arcát, és testének fészkéből a lélek-madár kirepült. Rémületében elkezdett jajveszékelni. Sírására és jajgatására összefutott a palota népe. Amikor meglátták, mi történt, mindnyájan elcsodálkoztak és sírva fakadtak.

Látták azonban, hogy a sírás semmit se használ, királyi szertartás szerint rózsavízben a megmosták testét, fekete atlasz halotti lepelbe csavarták és Budin székvárosában eltemették.

Gazel (81)

Bosszúálló katonáját a sors szultánja leküldte a világra
az alsó világban újra divánt tartott a végzet.
Lóra szállt bőszülten a halál lovasa,
kezében a sors dárdája, s a fejeket célba vette

A trónra ült uralkodni, mivel szultán volt,
Nézd Atiluszt, hogy [általa] mily sok áldozata lett a sorsnak.
Barátaim, ez a világ egy vendégfogadó hán,
mindenki meghalt, aki ennek az épületébe jött s a véget vendége lett

Ez az öt-tíz napnyi élet, amit ezen a világon tölt az ember
tudd meg, hogy csak ennyi a kegyes sors ajándéka
bármily beteg, gyengélkedő és jelentéktelen vagy
minden bajodra a sors írja: a halál serbetje,

életünket, mely csak utazás, egy rossz áradat elpusztítja, oh,
állandóan esik a világra a sors esője,
nincs egy szív se, melyet meg nem perzselt a vágy tüze,
és van-e oly kebel, melyet a sors meg nem égetett

Ha a tanulság szemével nézel erre a mulandó rózsáskertre, nincs olyan szem, melyet meg nem ríkatna a sors.

A krónikások és hírek tudói a következőképpen beszélik

Amikor Atilusz király a Nimcse tartományt elfoglalta, Nimcse tartomány nagy bégjeinek és előkelő híres embereinek legnagyobb része Atilusz királynak lett az alattvalója, akinek a környezetében szerfölött sok nimcse nép volt. Amikor a király eltávozott ebből a világból, Kaba és Aladorinusz nevű fiai a szultanátus [megszerzése] miatt azonnal ellenségekké és ellenfelekké váltak.

Végül is Üngürüsz népe pártokra szakadt, és [az üngürüszök] Kabát ismerték el uruknak, mivel Kaba a kosztantinijjei fejedelem lányától származott. Aladorinuszhoz pedig, mivel nimcse nemzetségből származott, az összes nimcse bég és nép hozzája pártolt. Trónviszály alakult ki köztük, és egymás ellen fordultak. A nimcse-pártiak szövetkeztek, és egy helyen összegyűltek. "A világon többet ilyen alkalmunk nem lesz mondták. - Nem szalajtjuk el ezt az alkalmat, csatába szállunk!"

Aztán mind a két fél lóra pattant, és a szultánság elnyeréséért tizenöt nap csatáztak, melynek híre szájról szájra járt.

A krónikás elbeszélése szerint a nimcse pártiakat Kaba annyira megtörte, hogy csaknem [teljesen] legyőzettek. De mivel Atilusz király a Nimcse királynak, Tetrikusznak a lányát vette el, ámbár nem érte el vágyát, mert a nászéjszakán elöntötte arcát a vér és meghalt, a lánynak az volt az óhaja, hogy az ország a nimese-pártiak kezére kerüljön. Volt ugyanis annak [az asszonynak] a Nimcse tartományban egy Vincse Laos nevű testvére, ennek levelet irt, és tudtára adta az eseményeket. Vincse Laos pedig testvére kedvéért sereget gyűjtött, és Aladorinusz segítségére sietett.

Innen [térjünk vissza] : Amikor Kaba és Aladorinusz egy nap ismét nyeregbe szálltak és a két párt ismét összecsapott, mindkét oldalon töméntelen ember pusztult el. A nimcse-pártiak kifáradtak és elgyengültek, nem sok híja, Hunor népétől vereséget szenvedtek, és kezdtek megfutamodni.

Ekkor azon a helyen azt látták, hogy az ég csúcspontja felé oszlopokban száll a por. Mindkét hadseregből [embereket] küldtek abba az irányba, hogy megtudják, mi ennek az oka. A nimcse seregben azonnal megperdült a hírdob. Ekkor már Kaba teljesen ki volt merülve.

Amikor Vincse Laos odaérkezett és szemügyre vette a csatát, látta, hogy a nimcse-pártiak egymásba vannak keveredve, kevés híja, hogy futásnak eredjenek, másrészt látta, hogy Kaba seregének a közepébe intéznek támadást. A két sereg egész napnyugtáig olyan szörnyű öldöklést művelt, hogy a vér patakokban folyt, s gőzével az ég arcát ködbe burkolta. Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.

A krónikások és hírmondók úgy adják elő tovább, hogy mivel Kaba Kosztantin fejedelmének, Szekizmunduznak a lányától származott, maradék hőseivel útra kelt Kosztantinijje felé, és éjjel-nappal megállás nélkül folytatta útját.

Innen [térjünk vissza] : Mivelhogy Kaba vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a nimcse pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt illette volna, ezért őt [kárpótlásul] Erdel tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták.

De innen gyerünk vissza Kabához. Amikor Kaba elmenekült és elindult Kosztanonijjébe, Konstantin császár éberen figyelte [sorsát], mert tudta, hogy Kaba mint legyőzött jön hozzá. Emiatt szerfölött bánkódott, és a szíve megtört. Figyelte érkezését, és amikor Kaba már közelre jött, Kosztantinijje császárának bölcs előkelői és bégjei fogadására eléje mentek, és nagy megbecsüléssel a [császár elé] kísérték.

Kosztantin fejedelem a Rúm tartományokban egy jó helyet [területet] ajándékozott nekik, és ajándékokkal halmozta el őket. A Rúm tartományban tizenhárom évig éltek nyugodtan, [védve] a világi viszályoktól. De Kaba rokonsága Kabának állandóan emlegette, hogy Dzsidijja tartományában volt atyjaiknak azelőtt hazája, és az ott levő rokonság után vágyódott.

Ez oknál fogva Kabában is felébredt a vágy és szeretet az után a tartomány után. Szóval azt kívánta, hogy költözzenek vissza Szidijja tartományába. Végül is egy nap Kosztantinije uralkodójának színe elé járult, hogy engedélyt kérjen a távozásra. Panaszkodott neki, és elmondta a szükséges teendőket. Ezt mondta:

Vers:

Ah, nagyapó, szívem trónján szultánom vagy
s lelkem mélyéből szeretlek téged, ah,
lábadnak pora szálljon a fejemre,
[mint] királyi korona,

de akinek a kapujára [oltalmára] rászorulnak még a sahok is,
azt kívánom tőled, ej, világ sahja,
nyújts most nekem, szolgádnak, segítséget,

legyen az arany-, vagy ezüstkincs és állatok,
ajándékozd nekem, szolgádnak, ej, kedves,
hogy eljussak egészen Szidijja tartományába
és abban a tartományban járhassak szemlélődve.

Próza: A krónikások a következőképpen adják elő: amikor Kosztantin császár ezt a hírt megtudta, azonnal engedélyt adott, töméntelen aranyat, ezüstöt, rubint és drágakövet adott neki, és sok segítségben részesítette.

Azután (Kaba] felkészült az útra. Kosztantin császártól elbúcsúzott, és egy nap útra kelt.

Hajóra szálltak, és "Merre vagy, Szidijja tartománya?" kiáltással a tengeren elhajóztak.A krónikás azt mondja, hogy Kaba az útba (esőtartományok] fejedelmeivel lakmározott és barátságot kötött. Ily módon éjjel-nappal vándorolva táborozva nagy távolságot győzött le [népével]. Közben egy év múlt el felettük. Végül is Szidijja tartományához közel eső helyre érve megtelepedtek. A krónikás elbeszélése szerint abban az időben Szidijja tartományának volt egy uralkodója, aki

Hunor fiainak a nemzetségéből származott. Atilusz király nővérének a fia volt, Bendekusznak hívták, s így Kabának rokona volt.Amikor Kaba Szidijja tartományának a határára érkezett, a határ menti bégek Kaba érkezését és kalandos történetét Dzsidija uralkodójának, Bendekusznak részletesen elbeszélték. Bendekusz jól tudta, hogy Kaba rokona neki, hisz Kaba kalandos életét és végső célját Bendekusznak levélben már tudomására hozta. Bendekusz pedig megparancsolta bégjeinek, hogy menjenek Kaba elé, fogadják őt, és tisztelettel kísérjék el őt hozzája. [Aztán Kaba] Bendekusz királlyal találkozott, egymás hogyléte felől tudakozódtak, hol nevettek, hol pedig sírtak örömükben.Azután Bendekusz királyi lakomákat rendezett, majd Kabának és előkelő kíséretének [letelepedésre kitűnő] helyet ajándékozott, és ezzel romba dőlt szíveiket virágzóvá tette. Azok pedig ott családtagjaikkal letelepedtek, és hosszú időn keresztül ott laktak.Egy nap Kaba letette fejét a végzet párnájára, és[lelke] a mulandó világból az örökké tartó világba röppent. Kaba gyermekei és hozzátartozói azon a vidéken megsokasodtak, és jó hírnevet szereztek maguknak. Emiatt aztán Szidijja népe nem jó szemmel nézte őket, és így beszéltek:"Ezeknek az atyjaik és öregatyjaik Üngürüsz országában hősiesen éltek, de ők gyávaságuk következtében a mi tartományunkon kívül nem találtak más helyet, ahol maradhattak." Állandóan ilyen rágalmazásokra panaszkodtak, végül is a rágalmazás nyila a szívükbe fúródott, és az irigység tüze hamuvá égette őket.

Kaba nemzetségéből abban a tartományban volt hét bégzáde, akiket abban az időben kapudánoknak neveztek. Ezeknek volt egy vezérük, aki Kabának egyenes leszármazottja volt, Árpádnak hívták. Amikor a tartomány népének ezeket a célzatos beszédeit hallotta, az irigység tüze és a rágalmazás baja megtették rá a hatásukat.

Egy nap a hét kapudán közül hatan önként, bánatosan és megtörten Árpád kapudán színe elé jöttek, és panaszkodva elmondták a nép célzatos beszédét. "Kell-e nekünk ezt a népet és lekicsinylő szavait hallgatnunk?" Így szóltak. "Az egész terem lett világon őseink és nemzetségünk hősiességgel szerepeltek a történelem alakításán, [úgyhogy még] ma is szól erről széles e világon a hősi ének. Hova lett szemérmünk és lelkesedésünk, ha egy ilyen félreeső helyen levő népnek az ostoba szavai szívünket elkeserítik?" Mondták hangosan siránkozva, bánkódva.

Amikor Árpád kapudán ezt a beszédet hallotta elszomorodott. Emiatt titokban a szíve mélyén el volt keseredve, és forróság öntötte el, amikor a hat kapudén ily módon panaszkodott. A krónikások elbeszélését és a hírmondók beszédét úgy lehet magyarázni, hogy akkor azon a helyen szövetséget kötöttek, hogy onnan felkerekednek, és visszafoglalják azt az országot, melyet őseik karddal megszereztek, azután [azt] tőlük (az ellenségeik] elvették, vagy pedig azon az úton mindnyájan pusztulnak. Az így [megalakult] szövetség értelmében aztán felkerekedtek, Szidijja országának uralkodójától kérték, hogy bocsássa el őket, és egyúttal segítségét is kérték.

Amikor Szidijja uralkodója tudomást szerzett helyzetükről, kérésüket nem utasította vissza, elengedte őket, és segítséget is nyújtott nekik. Ők pedig összegyűjtötték a hozzájuk tartozó összes népet számba vették, és látták, hogy éppen kétszáztizenhétezer ember gyűlt össze.

Azután Szidijja uralkodója dívánt tartott, s ez a dívánon Árpádot tették meg az összegyűlt hat kapudán és a vitéz hadsereg fővezérének.

Azután Szidijja uralkodójától engedélyt kaptak, és egy nap boldog órájában, Atilusz király halála után háromszáz év elmúltával, Iszá őkegyességének hétszáznegyvenötödik esztendejében Szidijja padisahjától elbúcsúztak, s onnan a tatár kán országa felé csapatonként elindultak.

Mivel régen, abban az időben, amikor Kattar fővezér elindult, ő is arrafelé vette a menetirányt, harcba bocsátkozott a (tatár) kánnal, s kardjának csapásával azt [az országot] elfoglalta. Árpád ; vezér is ezen az útvonalon indult útnak.

Vándoroltak, táboroztak, ettek, ittak, s egy nap a tatár tartomány határára érkeztek. Ott néhány napra megálltak, és tanácskoztak. Levelet Írtak a kánnak, és egy vitéz emberrel elküldték neki. Az pedig a levelet a kán színe elé vitte. A kán átvette a levelet, beletekintett, és látta, hogy ez állt a levélben: "Te, aki a tatár kán vagy, tudd meg, hogy ősapánk, Kattar fővezér [hajdan] Üngürüsz országának elfoglalására indult. [Először] ezt a [te] országodat győzte le kardjával, és csak azután foglalta el Kara Bugdan tartományát, Erdelt és [végül] Üngürüsz vidékeit. Mivel nagyon régen eltávoztak ők ebből a világból, az országot elvesztettük Azokra a tartományokra nekünk van jogunk, most elindultunk, hogy azokat az országokat vissza követeljük. Így tehát azt kívánjuk tőled, hogy szépszerével mutass [nekünk] utat ezen [a te] tartományodon keresztül, és ha lehetséges, adj nekünk élelmet. Rossz szándékunk a te tartományod ellen nincs, légy benne boldog, de ha makacskodsz, és azt mondod, hogy nem, akkor azonnal készülj fel, mert aztán ne mondd, hogy nem tudtad."

Amikor a tatár kán tudomásul vette a levél tartalmát, megértette, és tudta, hogy ha szépszerével nem enged, rossz vége lesz a dolognak. Végül is a kán-jó akarattal utat engedélyezett a tatár tartományon keresztül, és az ország határára annyi ennivalót küldött, amennyit csak tudott, és nyugodtan áteresztette őket tartományán.

A krónikások elbeszélése szerint azzal a feltétellel vonultak az országon keresztül, hogy egyetlen embernek sem okoznak kárt vagy veszteséget. Ezzel az ígérettel Árpád fővezér egy nap onnan [a halálról] elvonult, és épségben, rendben átvonult a kán tartományán.

[Ekkor] az erdeli vidékek ellen indult, azokat foglalta el. Ott hosszabb ideig megpihent. Közben Árpád fővezér ott egy várat építtetett, melynek Zibin nevet adta, s tökéletesen felszerelte. A többi hat kapudán is választott magának egy-egy vidéket, és kívánságuk szerinti helyen egy-egy várat építtettek, úgyhogy Erdel tartományában hét erőd készült el. Emiatt azt a vidéket Zibin Burugnak hívták, ami annyit jelent: "Hét vár."

Azután mindegyik kapudán a saját maga épített várba költözött, ahol lakmározással töltötték ez időt.

De abban az időben Üngürüsz országának volt egy királya, akit [---]nak hívtak. Amikor Árpád szerdár és a többi kapudán Erdelt elfoglalták, ott hosszú ideig éltek és uralkodtak. Közben Üngürüsz tartományát alaposan szemmel tartották, minden állapotát és tulajdonságát kifürkészték. Állandóan azt hallották, hogy Üngürüsz minden tekintetben bővelkedő tartomány, minden szeglete kert és' szőlőskert, mező, rét, és minden tekintetben virágzó. Tulajdonságainak elbeszélését [a hírszerzők] olyan fokban és mértékben adták elő, hogy dicséretükön nem győztek csodálkozni. Vágy és kívánság fogta el őket az után a tartomány után, vajon olyan-e, mint amilyennek ezek elbeszélték.

Végül is a kapudánok összejöttek, és Üngürüsz tartományának tulajdonságairól kezdtek beszélni. "Mivel ez a vidék ennyire híres és ismeretes mondták -, olyan embert kell találnunk, aki azt a vidéket ismeri, aztán elküldjük őt abba a tartományba; járja be minden szegletét keresztül-kasul, széltében-hosszában, és hozzon nekünk igaz híreket annak a vidéknek a tulajdonságairól."

Ebben megegyeztek, és ezzel a szándékkal azonnal találtak egy személyt, akit rögtön elküldtek arra a vidékre. Megparancsolták neki, hogy azt az országot járja be széltében-hosszában, és hozzon kielégítő választ. Az a személy pedig engedelmeskedett a parancsnak, felkészült az útra, és elindult.

Ezenközben a kapudámok így szóltak: "Mivel őseink és mi is annak a vidéknek az elnyeréséért a világ haragját vállaltuk magunkra, és ezért a vidékért jöttünk ide, most az lenne a jó, ha ezt az óhajtásunkat kielégíthetnénk, amennyire csak tőlünk telik. De hogyan indokoljuk meg a tartomány elnyerésére [irányuló] óhajtásunkat?"

A gondolkodás tengerébe merültek, végül is a következő ürügyet találták az ellenségeskedés és viszály [megkezdésére] "Küldjünk egy követet, aki vigyen ajándékul egy fehér lovat, ezüstnyerget, drágakövekkel díszített kantárt és más ajándékokat." De ők azon a véleményen voltak, hogy ez az ajándék annak a vidéknek a vételára legyen és az ellenségeskedés megkezdésére ürügyül szolgáljon. Az volt a csalfa gondolatuk, hogy a fehér ló az [ország] területének az ára, az ezüstnyereg a folyóvizekért legyen, és a drágaköves kantár a különféle gyümölcsökért és a fűért legyen. Ezt a csalfa tervet szőtték.

Ezért küldték ki azt az illetőt annak a vidéknek a kikémlelésére. Az a személy pedig a parancs szerint elment, városról városra, faluról falura bejárta és megszemlélte azt az országot. Látta, hogy minden vidéke olyan, mint egy tulipános kert, minden tája tündérkerthez hasonló díszes dalosmadár-liget, minden szeglete a paradicsomkerthez hasonló képet mutat, minden helyén hatalmas szálfák, mint valami fejedelmi ültetvények.

Virágokkal díszesek a sziklák és földek,
Sokféle madár hancúrozik rajtuk,
Zöld mezőre vetik árnyukat a szálfák,
Ágaikon feslenek a virágok.

Zöld ruhában nevető rózsák nyílnak,
Rózsákkal a tövisek barátkoznak.
Nyugalmasan hajlong a ciprus és puszpáng,
Az ősz félelmétől mentesek.
A mezőkön csurdogál a csobogó víz,

Azt csobogja, hogy Allahon kívül nincs más isten.
Felüdülni mindenki a rózsáskertbe megy
S kezében fél narancsot tart mindenki,
Csendben örvendezők lettek a mezők,

Bimbóikat ég felé nyújtják a jázminok,
A paradicsomkertre hasonlított minden kert,
A Kegyszerhez (62) a hasonló patak folyik bennük.

A tulipán kebelén pecsét (63) volt,
Mely éjjel-nappal mécseshez hasonlóan [virított],
Az éghajlat is vidámította ezt a képet,
Akik ezt látták, mindnyájan megadták magukat. (64)

Próza: A krónikások és hírmondók így beszélik tovább

Az a személy aztán ezzel a megbízatással széltében-hosszában, véges-végig bejárta és megszemlélte azt az országot. Csodálatos és pompás zöldellő vidékeket, szép és kellemes rózsás-berkeket, kellemes kerteket látott [mindenütt]. A táj, melyen végigsétált, tökéletes volt. Üdítő és szívét megragadó helyei és vidékei nagy számban voltak, úgyhogy azokhoz hasonlót korszakunk szemtanúja nem látott.

Végigjárta tehát azt a tartományt, és a vers [szerint] "szívébe véste annak képét". Egy idő múlva azt a vidéket elhagyta, és saját hazájába tért vissza.

Amikor hazaért, Árpád szerdár színe elé járult, és a kapudámok jelenlétében töviről hegyire részletesen elbeszélte, hogyan járta végig azt a tartományt. Amikor a kapudámok ezt az elbeszélést hallották, szívvel-lélekkel vágyódni kezdtek az után a vidék után, és rájuk nehezedett [megszerzésének] a gondja.

Azután azonnal elhatározták, hogy Csopolug királyhoz követet küldenek. Rögtön ezüstnyereggel felnyergeltek és drágaköves kantárral felkantároztak egy fehér lovat, és Csopolug királyhoz küldték.

Abban az időpontban, [amikor a követ az ajándékokkal megérkezett], a király a trónján ült, és a hatalma alatt álló országok felett kiterjesztette árnyékát (65), vagyis uralkodott, azon a napon bégjei jelentették neki, hogy Erdelből követ érkezett. A király engedélyt adott, hogy a követet színe elé bocsássák és ültessék le.

Illően megvendégelték, és mivel aznap tanácsülés volt, a követ kérését előadták a királynak, aki megparancsolta, hogy lépjen a színe elé, csókoljon kezet, adja át az ajándékokat és a levelet. Azután a levélbe tekintettek, melyben ez állt:

"Hatalmas király! Szolgáljon tudomásodra, hogy az a ló, melyet kiválóságodnak ajándékba küldtünk, az [az országod] földjéért legyen, az a nyereg a folyóvizekért legyen, és az a drágakövekkel díszített kantár pedig országod különféle növényeiért legyen. Vedd át és fogadd el!" Így szólt [a levél].

Amikor a király a levél szövegét hallgatta, a gondolkozás világába merült. Végül a levél tartalmából azt értette ki, hogy azok [a kapudámok] tőle (letelepülésre] hazát akarnak, és az ő oltalma alatt az ő alattvalói akarnak lenni.

A király aztán értékes köpennyel ajándékozta meg a követet, és ezt a választ adta: "Mivel ők [a kapudánok] hazát óhajtanak, íme, királyságom bármelyik szögletét akarják, legyen [kívánságuk szerint] !"

Azután az [elbocsátási] engedély palástját átadta a követnek, aki elindult Erdelbe. Egy nap Árpád szerdár színe elé érkezett, és előadta neki a dolgok állását. Ugyanis Árpád szerdár és a kapudámok már várakoztak rá, s mihelyt a követ válaszát megtudták, azonnal közösen leveleket küldtek a környező tartományokba, és összegyűjtötték katonáikat.

Rövid időn belül közel háromszázezer katona gyűlt össze. Árpád szerdár és a hat kapudán elhagyva a síkságot Csopolug király ellen indultak. Tovább haladva átkeltek a Tisza folyón, és a Szegedin néven ismert helyhez érkeztek, [ahol] letáboroztak. Az abban a tartományban lakó nép közül azonban senkinek sem okoztak kárt és senkit sem bántottak.

Mihelyt Szegedin városába értek, hírét vette ennek Csopolug király is. Ennek a hírnek [a hallatára] azonban nagyon megharagudott és elkomorodott. Azonnal elhatározta, hogy a mellette készenlétben levő katonasággal átkel a Dunán, és szembeszáll a kapudámokkal, de vezírei és bégjei ettől eltanácsolták. Azonnal kémeket küldtek az ellenség irányába. A környező bégekhez és a többi helyekbe leveleket küldött, hogy teljes hadi felszerelésükkel minél gyorsabban jöjjenek kapujához. A katonaság toborzását tovább folytatta. Ezalatt a kémek is eljutottak arra a vidékre, [ahol az ellenség tartózkodott]. Bejárták és megszemlélték azt, s látták, hogy a kapudámok töméntelen katonaságot vontak össze, [mellyel ellenük mennek. Kifürkészvén a [sereg] helyzetét-állapotát, biztos hírét vették annak, hogy céljuk a király ellen [irányul], és az országot akarják [elfoglalni]

Ekkor azonnal visszafordultak, és gyorsan a király színe elé járultak. Tudomására hozták annak a tévelygő katonaságnak a helyzetét és valódi történetét. A király is rövid idén belül töméntelen katonaságot gyűjtött össze.

Úgy beszélik [a krónikások], hogy ezalatt Árpád fővezér a kapudámokkal és a többi előkelőségekkel tanácskozást tartott, s azon a helyen egy levelet írnak a királynak, és elküldték neki.

Mihelyt a levél megérkezett a királyhoz, elolvasta. A levél Így szólt "Te, aki Üngürüsz királya, Csopolug vagy, vedd tudomásul, hogy azt a vidéket a régi időkben a mi ősünk, Kattar karddal elfoglalta, sok ideig uralkodott, aztán meghalt, és eltávozott a világból. Így csúszott ki kezünkből az a tartomány, de az ország a mi örökségünk. Ezenkívül mi azért tartományért ellenérték gyanánt egy [lovat], nyerget, drágaköves kantárt és egy csomó rubin-drágaságot adtunk neked, és te ezeket köszönettel elfogadtad. Most tehát az a kívánságunk, hogy, minden vagyonodat és kincsedet tartsd meg magadnak, ebbe nem avatkozunk, de a tartományt add át nekünk. Ha azt mondod, hogy nem, tudd meg, hogy mi most azért a vidékért kardot öltöttünk és lóra szálltunk. Add át nekünk szépszerével és beleegyezéssel. Ha nem adod, időre kész. légy!"

Amikor a király a levelet elolvasta, hirtelen haragra gyúlt, darabokra tépte, és parancsot adott hogy a sereg azonnal induljon el. Nagy haragban a követet is különféle sérelmekkel illette, azt maga is átkelt a Tuna folyón, és megindult Árpád fővezér ellen.

De Árpád kémei is megjöttek, és hírt hoztak a királynak [és seregének] a mozdulatairól. Árpád azonnal előkészítette összes harci felszerelését [még ott] Szegedin térségében, kibontotta zászlait, felkerekedett, és elindult arról a helyről. Néhány napi menet-távolságnyira egy helyen szembekerült a királlyal, [ahol] a király a Duna partján táborozott. Árpád vele szemben szállt meg [seregével]. Mindkét fél kiküldte előőrseit, és várakozott. Azon éjjelen nem feküdtek le és nem aludtak, amíg reggel nem lett és ki nem világosodott.

Akkor a két megszámlálhatatlan sereg tetőtől talpig felfegyverkezve lóhátra ugrott, rendezett sorokba felsorakozva egymásra rohant. Mindkét fél bőszült nagy kaszabolást végzett. A csata folytonosan hevessé vált, végül is a királynak egyik vezére, aki a balján szokott ülni, a csatatérre rontott karddal kaszabolta a csatatéren az [ellenséges] katonákat, és Árpád seregét egy pihenőhelynyi(66) távolságra visszavetette.

Amikor ezt Árpád hat kapudámja látta, kettejük rárontott [az ellenségre], a két sereg összekeveredett, és hatalmas harcot vívtak. Annyira áttörték egymás sorait, hogy csata közben [az ellenség] a két kapudám közelébe rontott, leteperték őket, és vérükkel vörösre festették a földet.

Amikor ezt Árpád fővezér látta, azt parancsolta, hogy egy bőszült általános támadást indítsanak. A megmaradt kapudámok tehát támadásba lendültek, a két sereget [még jobban] összebonyolították, és a húj-haj ordítások az égbolt csúcspontjáig felhallatszottak.

Végül is az történt, hogy harc közben a király vezírével szemtől szembe kerültek, egy alkalmas pillanatban azonnal leterítették, és vérét a földre folyatták.

Amikor ezt a király serege látta, hátat fordított a királynak, és megfutamodott. Mihelyt a király ezt a helyzetet látta, azonnal haragra lobbant, kirántotta kardját hüvelyéből, és támadásra indult. Ekkor azonban Árpád fővezér is támadásba lendült, a két sereg összekeveredett, és oly hevesen kezdtek harcolni, hogy a csatatér tele lett holttestekkel, és a Tuna folyó vize a vértől zavarossá vált.

Azonnal egymásba keveredett a két sereg,
Fejek hullottak le és vér folyt a földre,
Hújt-hajt ordítoztak és kiabáltak,
Az ellenség összevonta szemöldökét, mint az íjat,

Szárnyra keltek, s repkedtek a nyilak mindenhova,
Mindegyiket a végzet madarának képzelheted,
Nyelvüket kiöltötték a lándzsák hegyei,
Az ellenség szívét átütötték a kis vasak,
A lovak lába alól az égig szállt a por,
Meghaltak minden, akár fiatalok, akár idősebbek voltak.

A krónikások szavai szerint az a két sereg hatalmas csatát vívott, és mindkét oldalon rengeteg ember pusztult el. Végre a király seregét megbontották és legyőzték, s bégjeinek előkelő neves embereinek nagy része kardélre hányva elpusztult.

Amikor a király ezt látta, azt hitte, hogy mindennek vége. Ezzel a gondolattal elmenekült, és Peste felett át akart kelni a Tuna folyón, hogy majd Budin várát harci eszközökkel megerősíti és felszereli. De Árpád fővezér katonái a környéket elfoglalták, minden oldalról körülvették, és elzárták az utakat.

Amikor a király ezt a szerencsétlen helyzetet látta, azonnal az a gondolata támadt, hogy lovastul a Tuna folyóba veti magát, átúsztat és megmenekül, s a várban menedékhelyet talál. Ezzel a csalóka gondolattal, akarva, nem akarva, lova fejét visszafordította, és az említett folyóba vetette magát. De azon a helyen életének folyását [a sors] összetiporta, életének defterét megállította, a kor végzetének a nyila eltalálta őt és megölte, ámbár annyira igyekezett és törekedett, hogy a folyóból kiszabaduljon, de ez sehogy sem sikerült neki, és nem találván menekvést, azon a helyen Csopolug király ruhástul-lovastul, mint a fáraó, megfulladt, s híre-neve feledésbe merült.

Gyere, ah, az igazság értelmének beváltója, hallgasd meg, hogy történt ez, milyen ez a történet,

Egyeseknek trónon a helye e korszakban,
Megfulladt a vízben, s lett a földdel egyenlővé,
Vagy koldussá tesz a világ szultánja [Allah].
Minden ember az ő parancsának van alávetve,

Sokat szultánná tesz, másokat dervissé,
A végzet tövise megsebzi a lelket,
Csodálatos a világ állapota, csodálatos,
A fájdalom [után] örvendezésre ismét talál okot.

A krónikások szavai szerint [így szól tovább a történet]: Miután Csopolug király a Duna folyóban megfulladt, Árpád fővezér a hadizsákmánnyal felkerekedett, [majd] Peste mellett letáborozott, és azt elfoglalta. Azután átkelt a Duna folyón, a király trónjára ült, és átvette az említett ország feletti uralmat.

Csakhogy abban az időben még nem volt királyi korona. Az ő nyelvükön "koronának" hívták azt a királyi jelvényt, melyet a bégek közreműködésével tettek a királyok fejére, s amíg meg nem koronázták, nem nyerhette el a királyi rangot. Mivel abban az időben ilyen királyi (címet biztosító] korona nem volt, Árpád fővezér fejedelmi címmel lépett a trónra, és [megkezdte] az uralkodást. Annak ellenére hosszú ideig élt, evéssel, ivással kellemesen töltötte idejét, ellenségei közül senki sem bántotta, senki sem támadt ellene, sok hónapot és évet élt át a szív nyugalmával, végül is el kellett fogynia élete magjának. [Eljött] a napja, megöregedett, elgyengült, megbetegedett, a szíve megtört, a korszak elfordította tőle arcát, és szemét betakarta földjével, vagyis elhalálozott. Helyére egyik fiát ültették, de egy idő múlva az is elköltözött a világból, és a fejedelmi trón üres maradt.

Összejöttek tehát a többi bégek és országnagyok, tanácskoztak és a (helyzet] megoldásán tanakodtak. Végül is tanácskozás közben az a vélemény alakult ki, hogy ez a trón nagy királyokhoz (méltó) trón és uralkodói szék, alap és támaszpont. Szükséges, hogy napról napra fennálljon, lehanyatlását nem lehet (megengedni]. Néhányan így szóltak: "íme, ez a korona és trón, ez az uralkodói szék megüresedett, tehát most az a szükséges, hogy ebből a nemzetségből [Árpádéból] Isztefánt ültessük a trónra, mert őt látjuk erre alkalmasnak, tegyük fejére a hatalom koronáját, és ezáltal a királyi méltóság feltételét is teljesítjük, s ennek következtében a mi tekintélyünk is napról napra emelkedni fog." így tehát a bégeknek megtetszett ez a javaslat. Rendkívül jónak találták, és megtették az előkészületeket a királyság ( megalapozására).

A krónikások következőképp adják ezt elő: Amikor a bégek összejöttek és tanácskoztak, úgy határoztak, hogy Isztefánt ültetik a trónra és teszik meg királlyá. Közben az egész tartomány beleegyezésével a főpapok és a többi előkelőségek együttesen jóváhagyták a koronás állam létrehozását. A bégek és kiválóságok titokban összejöttek, Isztefán színe elé járultak, engedelmességet fogadtak, és hódolatuk jeléül fejet hajtottak neki. Aztán tisztelettel felemelték helyéről, a királyi székhez vezették és a trónra ültették. Iszá őfényességének [] évében Isztefán fejére tették a hatalom koronáját, eseményt [és ezzel] a királyi méltóság feltételeit teljesítették és az ezzel az üggyel [kapcsolatos] szokásnak eleget tettek. Aztán mindnyájan nagy örömmel mulatoztak.

Azután tehát Isztefán lett a király. Három éven keresztül igazságosan uralkodott és igazságot szolgáltatott. Amikor eltelt a három év, a Bulgár tartomány királyával, Keán vojvodával ellenségeskedés keletkezett, mert megsértette őt. Elhatározta, hogy hadjáratot indít Bulgária ellen. Azonnal leveleket küldött szét a környékbeli bégeknek és a többieknek, s hadsereget kezdett gyűjteni. De eközben ennek a híre eljutott a Bulgár tartomány uralkodójának, Keánnak a fülébe, aki túlságosan makacs hitetlen volt, és nem félt a királytól. Azonnal leveleket küldött az összes bolgár katonaságnak, és hadsereget kezdett gyűjteni. Isztefán király pedig összehívta a végtelen Üngürüsz valamennyi bégjét, kibontotta zászlait, kitűzte a harci jelvényeket, megpergette a kis és nagy dobokat, s megszámlálhatatlan fegyveres seregével elindult Keán ellen.

Miután sok útszakaszt és állomáshelyet hagytak hátra, Keán is hírüket vette, összevonta a bolgárok bátrait, és elindult a király ellen. Hatalmas [mennyiségű] harci eszközről gondoskodott, és készenlétbe helyezte.

Keán és bolgár népe Isztefán királlyal a [saját] tartományuk területén kerültek szembe. Lovaik hátára vetették magukat, hogy szerencsét próbáljanak, s hatalmas rohammal megkezdődött az öldöklés. Végül is a király kerekedett felül, és leverte a bolgár sereget. A bolgár fejedelem, Keán is súlyosan megsebesült, és abban a csatában kézre került, de súlyos sebei miatt nem sikerült felépülnie, és meghalt.

[Keán] rendkívül bőkezű és dúsgazdag ember volt, de mivel a király kezétől elpusztult, műve semmivé vált. A király az egész bolgár tartományt kifosztotta. Megtalálta Keán kincseit is, és [azokat is] zsákmányul ejtette. Azután elfoglalta a [bolgár] tartomány többi részét is.

A krónikában azonban úgy áll, hogy amikor a király összegyűjtötte seregét és a bolgár nép ellen indult, abban az időben Ilirija tartományának, mely Uszlovin országhoz tartozik, volt egy fejedelme, akit Marcsijánusnak hívtak. Amikor ez meghallotta, hogy Isztefán király sereget gyűjt, megijedt. "Hátha rám fog támadni!" - gondolta. Összegyűjtötte tehát az iszlavin katonaságot, s tökéletes készenlétbe helyezte. A király mozdulatait figyelmesen kísérte, és kiküldte kémeit.

Közben Isztefán király Keánt megölte és a bolgár tartományt elfoglalta. Azután szemmel kísérte a tartomány környékét, és hírét vette, hogy Iszlavin fejedelme, Marcsijánus hadsereget gyűjtött össze. Ez a hír haragra lobbantotta és azonnal parancsot adott, hogy [serege] Marcsijánus ellen induljon.

Mihelyt a kémek ezt megtudták, azonnal Marcsijánus színe elé járultak, és hírül adták neki ezt az eseményt. Marcsijánus megrémült, a katonaságot eltávolította onnan, és elmenekült. Volt egy megbízható kiváló bégzáde alattvalója, annak volt egy erős vára, abba a várba ment, és azt választotta menedékhelyül. "Ebben [megvárhatom], mit hoz az idő és mi fog történni" - gondolta, s keblét sáncul neki feszítette a sors nyilának.- Közben Isztefán király haladva-megpihenve egy nap Marcsijánus székesvárához érkezett és megtalálta benne annak hátrahagyott kincseit is melyeket zsákmányul] ejtett. A várba embereket rakott és kinevezte a várparancsnokot is.

Aztán hírét vette Marcsijánus [tartózkodási helyének] és elindult megbüntetésére.

A krónikás úgy adja elő tovább, hogy az a bégzáde, aki a vár tulajdonosa volt, mihelyt meghallotta, hogy a király ellene fordult és jön; hogy az igazságot kikutassa, annyira megijedt ettől a hírtől, hogy ezt meg sem említette Marcsijánusnak. "Mi legyen az ír ennek [a bajnak] az elhárítására?" - gondolta, és az aggodalom tengerébe merülve a gond iszapjába süllyedt. Végül az az elképzelés ötlött az eszébe, hogy amikor majd Marcsijánus elalszik, megragadva az alkalmat levágja a fejét, és elküldi a királynak, s ezáltal elnyeri a király kegyét.

Azután ezzel a galád gondolattal Marcsijánushoz jött, és leste az alkalmat. Egy nap egyedül találta őt álomba merülve. Kihasználva az alkalmat, irgalom nélkül elválasztotta a fejét a törzsétől, és néhány bennfentes alávaló emberével nyeregbe ült, mintha sétára menne. Marcsijánus fejét magával vitte, és a király színe elé ment vele.

Mikor azonban a király elejétől végéig megtudta, miért vágta le a fejét és hozta el, így szólt: "Ha valaki a saját jótevőjének az életére tör s ilyen cselekedetet művel, mi hasznot tudna az nekem hajtani?" Haragra gyúlt a bégzáde iránt és megparancsolta, hogy büntessék meg. Azután a politika sakktábláján mattot adtak neki; fejét vették, és a földre ontották vérét.

A király mindkettejük várát elfoglalta, és (saját) embereit tette beléjük. Összes kincseiket elvette; s aztán Isztefán király felkerekedett arról a helyről és nagy örömmel visszatért székhelyére. Megelégedett első hadjáratának győzelmeivel, melyek őt nagy örömmel töltötték el, és mulatozást rendezett.

Azon tűnődött, hogy a sors által kezére került kincsekkel milyen művet alkosson, hogy neve emlékezetessé váljék a világon, s megemlegessék ennek

a hadjáratnak a történetét. Mikor ezekbe a gondolatokba merülve üldögélt, egy hang érkezett a fülébe: "A zsákmányul ejtett kincseken építtess egy nagy várat, mely az utánad következő királyoknak legyen a székhelye és az eltávozottaknak temetési helyül szolgáljon !"

Amikor ezt a hangot hallotta, azonnal megkezdte a vár építtetését. Az építkezéseket folytatta, és idők múlásával felépült egy hatalmas vár és egy nagy templom. Isztolni Belgirád nevet adta neki. Ez lett a székesfővárosa és temetkezőhelye mindazoknak a királyoknak, akik attól az időtől kezdve a mai napig [itt] uralkodtak.

Miután Isztefán király ennek az ünnepélyes városnak az építését befejezte, Iszá őfényességének ezernyolcvanadik évében Isztefán király is elhalálozott, és abba a templomba temették él, melyet ő maga építetett Isztolni Belgirádban.

ARRŐL SZÓL, HOGY PETRUSZ LETT A KIRÁLY

Az ő defterét is megállította az ég,
Isztefán tetteit [is megállította] a pokol.

Fészkéből ismét kirepült a paradicsomi madár.
Elhagyta e mulandó világot, megtalálta az örökkévalót.
Megszakítás nélkül embereket szül ez a világ,
De senkinek sem, egy léleknek sem kegyelmez.

Hová lett Iszkender, hova lett Dárá és Dzsem,
Mindegyikük semmivé tette a korszakuk,
A hőst is gyávává tette,
Annak is a halál angyala (67) szabta meg az útját.

Hol van Dzsemsíd és hol van a lovag Szám?
Azokat is megette a föld, oh, barátom!
Senkihez sem marad hű ez az alanti sors (68)
[Családi]fészket és keblet lisztté őröl.


A MÁSODIK KIRÁLYRÓL SZÓL /A KRÓNIKA/

A krónikások és hírmondók a következőképpen beszélik tovább: Tehát a király eltávozott a világból. Volt neki egy fia, Petrusznak hívták. Közös megegyezéssel Petruszt királlyá választották, és a trónra ültették.

De Isztefán királynak volt egy nővére, annak is volt egy fia, akit Abának hívtak. Ebben az időben Aba Erdel tartományának volt a bánja. Amikor Petrusz király lett, az ország népe felett annyira zsarnokoskodott, hogy az ország összes bégjei és a többi alattvalók is nagyon panaszkodtak rá, és sokan közülük elmenekültek. Mivel mindnyájan megunták zsarnokoskodását, egy helyen összejöttek, és elmondták Petrusz király elleni panaszaikat. Így szóltak: "Mi mostantól kezdve megszakítjuk a vele való ( kapcsolatainkat)."

Úgy beszélték meg, hogy Isztefán király nővérének a fiát, Abát, aki Erdel tartományának a bánja, meghívják és királlyá választják. Végül is titokban Abához mentek, értesítették őt [határozatukról], és hódolatukat nyilvánították neki. Mivel Aba jól ismerte a helyzetet, elfogadta [ajánlatukat], s mivel az uralkodás vágya felé hajlott, [elhatározta, hogy) Petrusz király élete ellen tör, amiért annyira zsarnok és igazságtalan, ami miatt az ország apraja- nagyja elfordította tőle az arcát, s mindnyájan ellenségeivé váltak és az alkalmat várták. Mindnyájan, a tartomány apraja-nagyja, őszintén Aba alattvalóivá váltak. Azért jöttek össze, hogy Petrusz király ellen sírva-ríva panaszt emeljenek, és így szóltak: "A mai naptól kezdve nem hajtunk fejet [neki] !" S ott ezt esküvel megfogadták. Azután Abát fővezérnek választották, és Petrusz király ellen összevonták a katonaságot, hogy élete fáját kivágják.

Azután ezeknek a szavaknak [az értelmében] szívvel-lélekkel alávetették magukat Abának, és hatalmas hadsereget gyűjtvén össze, Petrusz király ellen indultak.

Eközben Petrusz király is hírt szerzett a dolgokról, és megrémült. Azt akarta, hogy gyűljön össze a katonaság, és menjenek Aba ellen. Leveleket írt [és küldött széjjel] az egész országba, de amikor a levelek megérkeztek a bégekhez, senki sem vette azokat figyelembe, és nem engedelmeskedett parancsának. Ebből Petrusz is megértette, hogy mindnyájan utálják őt és elfordították tőle arcukat. Méregbe jött és tépelődött.

Ezenközben Aba is elindult, hogy számtalan seregével a király életére törjön. Előrehaladtak, megpihentek, ettek, ittak, és egy nap 'Üngürüsz tartományába érkeztek. Amikor ezt a királyhoz hű bégek megtudták, elmenekültek és szétfutottak. Mihelyt ezt Petrusz király látta, néhány hű emberével a Nimcse tartományba menekült.

Abban az időben a Nimcseország császára Kolonijja városában tartózkodott, ami nem más, [mint] Kizil Elma. (69) így tehát Petrusz király koronáját és trónját elhagyva, arról a helyről elűzetve és megcsalatva elmenekült, összetört szívvel és síró szemmel Kizil Elma városa felé vette útját.

Ezenközben Aba zavartalanul megérkezett Üngürüsz székesvárosába.

Közben azonban Petrusz király is megérkezett bánatos szívvel, szemében keserű könnyekkel, megaláztatva és megalázkodva Kizil Elma városába, és a császár színe elé járult. Arcát a földhöz súrolta, (70) és részletesen elbeszélte s bőségesen elpanaszolta sorsa kegyetlenségét. Előadta annak a történetét, hogyan zaklatták őt, hogyan törtek életére Üngürüsz bégjei, [miközben] zokogó sírásban [tört ki]. Mikor a császár meghallgatta Petrusz király történetét és látta szerencsétlenségét, nagyon elszomorodott, és vigasztalta őt.


ARRÓL SZÓL, HOGY ABA LETT A KIRÁLY ÉS AZ Ő TÖRTÉNETÉRŐL

Sírt ott akkor Petrusz,
Szeméből véres könny folyt.
A vágy körmével megtépte arcát,
Kezével a térdét verte.

Amikor a császár látta az állapotát,
Rászórta szavainak drágaköveit.
Kellemes szavával sokat beszélt neki
S a szívét egy kissé megvigasztalta.


A HARMADIK KIRÁLY TÖRTÉNETÉRŐL SZÓL

A krónikások úgy adják elő, hogy amikor Üngürüsz bégjei Abát a trónra ültették, és megtették Petrusz helyére királynak, [Aba] megkérdezte, mi történt Petrusz királlyal, és hova ment el. Tudatták vele, hogy Kizil Elma császárnak szolgálatába állott.

[Aba] a jelen levő sereget azonnal kétfelé osztotta, az egyik felével átkelt a Dunán, a másik felének parancsot adott, hogy törjön be a Nimcse tartományba. [Ott] sok vidéket feldúltak, zsákmányoltak és károkat okoztak. Sok családot foglyul ejtettek, kiváló bégeket fogtak el és láncra vertek. Némelyeket kardélre hánytak, vagyonukat elzsákmányolták, és olyan nagy károkat tettek a Nimcse tartományban, hogy azt elmondani sem lehet. Aztán visszatértek saját országukba.

A Nimcseország népe pedig sok helyen rémületbe esett. A menekültek egy nap a császárhoz érkeztek. Elpanaszolták országuk, családjaik s a foglyul ejtett bégek sorsát, és segítségét kérték. Tudomására hozták neki a tartományban történt fosztogatást és zsákmányolást.

Amikor a császár ezeket a baljóslatú híreket hallotta, haragra gyulladt, és így szólt "Amíg én ezen a világon leszek, bosszút állok rajtuk !"

Abban az időben a cseh tartomány is a császár uralma alatt állott, s ezért a cseh tartomány fejedelmeinek minden irányba leveleket küldött, melyekben ez állt: "Ti, Csehország főurai és hősei! Mihelyt hozzátok érkezik parancsom, se egy pillanatot, se egy órát ne késsetek, gyűjtsétek össze gyorsan seregeiteket, készítsétek elő az összes harci felszerelésteket, és gyertek Üngürüsz fejedelme, Aba ellen. Én már elindultam."

Ezen hír vétele után a cseh bégek azonnal összegyűjtötték katonáikat, kibontották zászlaikat, és csapatonként elindultak Üngürüsz irányába. A császár is hatalmas nimcse sereget gyűjtött össze. A nimcse parancsnokok is összegyűjtvén katonáikat, a cseh hadsereg után elindultak Üngürüsz ellen.

Üngürüsz királya eközben összekülönbözött néhány emberével, [s emiatt] titokban gyűlöletet táplált ellenük. Végül is egy nap néhány előkelő béget gonosz szándékkal megrágalmazott, néhányat ok nélkül elfogatott, megkötözve és megalázva a politika (sakk]táblájára térdepeltette, s fejüket leüttetve elpusztította őket. Emiatt Üngürüsz bégjei nagyon elkeseredtek.

De mihelyt tudomására jutott, hogy a nimcse császár hatalmas sereget vont össze és elindult ellene, megrémült és a képmutatáshoz folyamodott. Barátságot színlelve könyörgő levelet írt a császárnak, [mely így hangzik] "Hatalmas császár! Anélkül hogy tudatában lettem volna, elkövettem ezt a dolgot. Légy most, kegyes, szüntesd meg az ellenségeskedést, nehogy életek elpusztulásának légy az okozója. Ha kár származott vagyonban vagy másban, egy helyett tízet adok, és a foglyokat is sértetlenül szolgálatodra bocsátom. Barátodnak barátja, ellenségednek ellensége leszek." Ezt a levelet elküldte gyorsan a császárnak.

Mihelyt a levél megérkezett a császárhoz, tartalma őt megvigasztalta, haragja is lecsendesedett visszafordult onnan, és Kizil Elmába ment.

De a madzsar bégek az [Aba által] meggyilkolt bégek miatt nagy aggodalomban voltak, s a titokban a császárnak levelet küldtek. "Hatalmas császár!" Így szólt a levél. "Mi is alávetjük magunkat parancsodnak, mert meguntuk ennek az Aba királynak a haszontalan cselekedeteit, és mostantól kezdve nem fogunk neki engedelmeskedni. [Neked], a hatalmas császár parancsainak vetjük alá magunkat."

Amikor ez a levelük megérkezett a császár mivel annak a haragja már lecsillapodott, így szólt "Lám, néhány napig legyünk türelemmel, látjuk, mi fog történni!"

De Aba is hírül vette azoknak a bégeknek a cselekedetét, elgondolkozott, és így szólt [magában]: "Végül is ezektől. a bégektől nem származik számomra semmi jó. Ezeket azonnal valami cselvetéssel el kell távolítani !"

A gondolkozás tengerébe merült, végül is egy nap a tartomány összes bégjeit és bégzádéit meghívta lakomára. A hatalmas lakmározás néhány napig tartott, [mint valami] győzelmi lakoma A vendégeskedés végén azonban azokat a bégeket akik titokban a császárnak levelet küldtek, hamis ürüggyel mind az ötven béget és bégzádét lefejeztette, s a pusztulás szakadékába taszította. Ema cselekedete miatt azok is, akik őszinte alattvalói és barátai voltak, Aba királyt megutálták.

Azután, amikor ezeket a bégeket legyilkolta birtokaikat és vagyonukat eladományozta olyan idegen [országbeli] földtelen és szegény rája osztálybeli egyéneknek, akik hozzá húztak, és [ráadásul] a bégek fölé feljebbvalókul nevezte ki őket.

Amikor a megmaradt bégek és bégzádék ezt a helyzetet látták, néhány neves előkelőségük összejött, tanácskozott a helyzet felett, s találgatta, mi lesz ennek a vége. "Vajon mi lehetett a célja azzal - így szóltak- hogy annyi ártatlan béget gyilkoltatott le és tett láb alól? Mi volt ennek az oka, és végeredményben mi volt a szándéka? Ha az ilyenféle aljasságnak semmi oka sem lenne, hanem valami más romlott gondolat született a szívében, akkor ez rossz jel (számunkra] és gonosz előjel!! Mert azokat a bégzádékat ártatlanul ölette meg, vagyonukat idegen földteleneknek adományozta. Ennek következtében a mi számunkra nem lesz jó reménység és nyugalom. Az üdvös dolog számunkra az lesz, ha azzal törődünk, hogy megmentsük fejünket, mert ma nekik, holnap nekünk, késő bánat ebgondolat, s a levágott fej nem nő ki újonnan!"

A megmaradt bégek egy nap aztán felkerekedtek, pénzüket-vagyonukat hátrahagyva a császárhoz menekültek.

Amikor Aba király hírét vette, hogy bégjei elmenekültek, gondolkozóba esett. Tudta, hogy a végén ezek miatt ellenségeskedés származik számára, és a fejére elháríthatatlan nagy veszedelem szakad. Emiatt nagyon el volt keseredve, sajnálta a lakmározást és amit utána elkövetett. Megundorodva a gond és aggodalom tengerébe merült.

A krónikás úgy beszéli tovább, hogy a bégek, miután közösen elmenekültek, egy nap a császár palotája elé érkeztek. A színe elé járultak, trónja előtt illendően hódoltak, siránkozva panaszkodtak Aba királyra, és előadták helyzetüket. "A hatalmas császárnak tudomása van arról - így szóltak -, hogy nemrég betört a nimcse tartományba, rabolt és pusztított. Sok rabot s köztük néhány béget is foglyul ejtett, akik mostanáig a kezében vannak bebörtönözve, szenvedések és siralmak közepette. Ezenkívül ezelőtt, amikor a hatalmas császárnak megérkezett a parancsa, esküt tett arra, hogy a nimcse tartományban (okozott] kárt [megtéríti], a foglyul ejtett rabokat a császár trónusához küldi és a létrejött károsodás váltságdíját megfizeti. De mindenáron igyekezett ezt elodázni. Ezenkívül Üngürüsz tartományának előkelőségeit ártatlanul legyilkoltatta, vagyonukat idegenből jött hazátlan [vagyontalan] egyéneknek osztotta szét, és a hatalmas császár ellen is állandóan lesi az alkalmat, úgyhogy a legkisebb reményt sem fűzhetjük hozzá." így adták elő a történteket, szenvedéseiket és a rájuk nehezedő bajokat. Mélységes fájdalmukban jajveszékeltek és könnyeiket hullatták.

Amikor a császár ezeknek a történetét és panaszát hallgatta, [eszébe jutott, hogy Aba] Petrusz királyt is kikergette hazájából, gonoszul viselkedett saját tartományában, és ezeket a bégeket is üldözte, megesett a szíve rajtuk. Már azelőtt is kereste az okot [ennek az áldatlan állapotnak] a befejezésére, mert Petrusz királyt is kiűzte az országból, az ő [Nimcse] tartományába is betört, s emiatt állandó gond, aggodalom és nyugtalanság kínozta, továbbá ezeknek a bégeknek a szavai is hatással voltak a császárra.

Azonnal leveleket küldött szét minden irányba a nimcse parancsnokoknak, hogy a legnagyobb gyorsasággal szereljék fel és készítsék elő seregeiket, és siessenek szolgálatára.

Ezenközben Aba király is hírül vette, hogy a bégek a császárhoz menekültek, megijedt, hogy ezek nagy bajt fognak okozni. Azonkívül kémeket küldött a császárhoz Kizil Elmába. A kémek elmentek, kémkedtek, és látták, hogy a császár hadjáratra készülődik. Célját is megértették: bizonyosan Aba király ellen indul. Ekkor néhány kém visszatért, és hírt adtak Aba királynak. A király azonnal levelet !rt a császárnak, [melyben] ezt mondta:

"Hatalmas császár! Azok az illetők, akik megszöktek [tőlünk] és szolgálatodba szegődtek, hírhedt árulók és rablók, lázadók és makacsfejű kocafiak. Halálfélelmükben megszöktek és szolgálatodba álltak. Gonosz szándékuk nyilvánvaló: teljes ellenségeskedést akarnak [köztünk] létrehozni. Hatalmas császár! Az országodhoz illő eljárás tehát az lesz, ha rágalmaiktól nem hagyod magad félrevezetni, és nem adsz hitelt szavaiknak. Verd őket bilincsekbe, és küldd el őket küszöbömhöz, hogy megbüntethessem őket

A levelet befejezte, lepecsételte, és egy alkalmas egyénnel gyorsan a császárnak küldte. A levélvivő pedig pihenés és megállás nélkül, éjt is nappallá téve megérkezett Kizil Elmába, körülnézett, és látta, hogy megszámlálhatatlan tömegű katonaság gyűlt össze, minden zugban zsúfolva.

Amikor ez a személy ezt az óriási gyülekezetet látta, [csodálkozásában] az ujját a szájában [felejtette], s ámulatában-bámulatában ezernyi dicsérettel adózott. A császár vezíreihez ment, és átadta a király levelét.

Amikor a császár elé terjesztették a levelet és elolvasta, haragra lobbant, és a király levelét darabokra tépte. (A király] szolgáját nem fogadta, és ezt a választ adta: "Itt az ideje, hogy készen legyetek!"

Az a személy pedig nagy sietve Aba királyhoz érkezett, és részletesen tudatta vele a valódi helyzetet. A király [azután] a tartomány minden irányába leveleket küldött, és katonaságot kezdett gyűjteni.

Ezenközben a császár is haditanácsot tartott, és a katonaság között kihirdették, hogy "Holnap lesz az indulás!". Amikor reggel lett, és a világ napja isteni fényével beragyogta a világot, a császári sátor előtt kibontották a zászlókat, a kis és nagy dobok és a trombiták hangja az égbolt csúcsáig felhangzott, az a roppant nyomorult hitetlen sereg hullámokban csapatonként elindult. Sok napi utat és állomást hagytak maguk után.

Közben Aba király is, miután kirobbant az ellenségeskedés, összegyűjtötte katonaságát, és egyáltalában nem törődve a császárral, nekilátott a fegyverek és harci eszközök előkészítésének és [a felszerelés] tökéletesítésének. Haditanácsot tartott, s akiknek nem volt fegyvere, fegyvert, akiknek nem volt lova, lovat adott, és minden egyes [katonát] bátorított. Aztán a katonanépnek indulj-t vezényeltek.

Egy nap Aba király is lóra ült, sorjában kibontotta zászlait, és elindult. Meneteltek, megpihentek, ettek, ittak, járóföldeket hagytak hátra, és eljutottak Nimcseország határára a Ribad folyóhoz, melyet Akszunak neveznek. Az említett folyó partján letelepedtek és megpihentek. Itt szállt szembe és állt ellen a császárnak. Azt szerette volna, ha sikerülne megakadályoznia a császárt abban, hogy a folyón átkeljen.

A krónikás a következőképpen beszéli és adja elő [a történteket]

Amikor Petrusz király hátrahagyva trónját, koronáját elmenekült és a császárhoz folyamodott, majd Üngürüsz tartományának néhány kiváló hőse Aba király zaklatása következtében [szintén] elmenekült és a császár szolgálatába szegődött. Azután a császár Aba király megbüntetésére hadjáratra indult ellene, Petrusz király és az említett bégek is a császárral együtt mentek a hadjáratra.

De eközben a császár néhány kiváló embere a király katonáitól értékes híreket hallott, melyekből egészen pontosan megtudták a királynak azt a tervét és igyekezetét, hogy a császárt nem engedi átkelni az Akszu folyón. A császár azonban három helyen is talált gázlót, és az említett folyón átkelt a túlsó partra.

Amikor a király ezt észrevette, azonnal nyeregbe szállt az egész Üngürüsz sereggel, és elállta a császár útját. A túloldalról megjött maga a császár is, s mihelyt hírül vette a király intézkedését, egymással szemben elrendezték soraikat, sűrűn felsorakoztatták csapataikat, és összecsaptak.

A csatatéren egyenlő eséllyel küzdöttek, majd amikor heves és bőszült roham kezdődött, a csatasor felbomlott, az öldöklés folytonosan hevesedett, a csata és tusakodás mértéke azonban egyenlő volt. Egyszer csak az Üngürüsz sereg áttörte a császár sorait, teljesen összebonyolódtak, számtalan nimcse sereget hánytak kardélre, és szűkké tették fejüknek a világot.(71) Nem sok híja volt, hogy a nimcse sereg legyőzetett és megalázva menekülni kényszerült. De amikor a nimcse sereg már majdnem megfutamodott, észrevették ezt Petrusz király és azok, akik a császárhoz menekültek, a pártfogását és támogatását kérő Üngürüsz főurak, így szóltak: "Ha most itt mi nem állunk bosszút, akkor mi tovább nem élhetünk. Először azért, mert kiűztek hazánkból és elűztek népünktől. Szégyenben maradtunk, mert elhagytuk szülőföldünket. Másodszor azért, mert a császár és Aba közötti elhidegülésnek és ennek a furcsa [oktalan] háborúnak mi vagyunk az okai. Ha tehát most ebben [a csatában] vereséget szenvedünk, minden becsületünket elvesztjük, és el kell menekülnünk, s ha életben maradunk is, tisztességünk nem lesz. Most tehát az a szükséges, hogy bosszút álljunk, máskülönben letehetünk arról a reményről, hogy életben maradunk ezen a világon. Mikorra tartogatjuk az alkalmat?"

Mikor ezt mondták, a császár [seregének] egyik szárnyán hirtelen támadásba lendültek, és oly csodálatos hősiességgel harcoltak, hogy atya a fiát, fia az atyját nem tudta megkülönböztetni, a fehér ló és fekete ló egyszínűvé vált, és Üngürüsz bégjei az embervértől tigrissé változtak, s a vér párája felhőként borította be az eget. A két sereg lovainak a lába alól felverődött a föld pora, mint a pamut[felleg]. Az ordítozás, jajgatás és jajveszékelés felharsogott az ég boltozatáig. A császár serege pedig ebben a gyilkos csatában ismét felülkerekedett, kardot markolva rátámadtak a királyra, csodás lendülettel oly hatalmasan csatáztak, hogy a mezőt nem lehetett látni a holttestektől és a [levágott] fejektől. Bekerítették a királyi sereg szívét letépték a (királyi] zászlót, leterítették a zászlótartót, a sereget teljesen szétverték, és többségüket kardélre hányták.

Amikor a király ezt látta, azonnal a futásban keresett menedéket, becsületét elvesztve megfutamodott, és átkelt a Tuna folyón. Onnan tovább futva a Tisza folyóhoz ért, s azon is átkelt.

Volt azon a vidéken egy erős vár, egy bégzáde tulajdona volt, akiben megbízott. A bégzáde, aki a vár tulajdonosa volt, mivel [a király] megbízott benne, azon az éjjelen szállást adott neki. Vagyishogy Aba király abban a várban megpihent de nem árulta el magát. A vár tulajdonosa semmit kérdezett, de (mindenről] tudott, mert értesülve volt Petrusz király elleni cselekedeteiről, Üngürüsz bégjei elleni rút viselkedéséről, a császár elleni ellenségeskedéséről, és a háborúban való legyőzetésének történetét is részben hallotta, s tudomása volt a királynak néhány [más] titkáról is.

Ekkor ez a bégzáde így szólt magában: "Ennek most kicsúszott a kezéből a trón is, a korona vagyon és a kincs is. Bárcsak sikerülne a császárnak a koronával és trónnal [együtt] az országot is elnyernie! Vagy pedig szálljon vissza [mindez] Petrusz királyra! Így tehát a császár és [Petrusz] király előtt nagyobb érdem nem lehet, mint ha most [kihasználom] a kínálkozó alkalmat, s azonnal levágom a fejét. Ennél nagyobb ajándékot és nagyszerűbb adományt nem adhatok a császár és királynak. S ezenfelül nem fér hozzá kétség, hogy elnyerem kedvezésüket és kegyüket, ő pedig nyerje el a büntetést mindazokért az igazságtalanságokért és károkért, amelyeket a királynak, Üngürüsz bégjeinek okozott és a császár országi [elkövetett]."

Ezzel a gondolattal elhatározta, hogy Abát a meggyilkolja. Még azon az éjjelen megragadta az alkalmat, levágta a fejét, vérét bőségesen a földre ontotta, s megfosztván őt életétől, [lelkét] a szélnek eresztette.

Volt abban a várban egy nagy monostor, a fala tövében [gödröt] ásott, és [Aba] testét abba tett el. Fejét magával vitte, és gyorsan elindult a császárhoz.

A történetírók úgy beszélik, hogy amikor Aba király a Ribád folyó mellett vereséget szenvedett és megfutamodott, a császár Petrusz királyt vissza küldte Üngürüsz tartományába. Mielőtt azonban maga visszafordult volna Kizil Elma irányába. még Petrusz királlyal találkozott, elbúcsúzott és [csak] aztán indult el Kizil Elmába.

Onnan azután Petrusz király is megérkezett Üsztüni Belgrád várába. Az ország előkelőségei is összegyűltek a színe előtt, a trónra ültették, újból fejére tették az uralkodói koronát, s Üngürüsz tartományának a királya lett. Attól az időtől kezdve a későbbi királyok is [mind] abban [a várban] léptek a trónra.

Amikor Petrusz király az ország gyékényére (72) lépett, elhatározta, hogy egy nagy várost fog építeni, hogy ezért a teremtett világon hírneve legyen és egyúttal belekerüljön a történelembe.

Ezenközben az a bégzáde, aki levágta Aba királynak a fejét, s [Petrusz] királynak ajándékul hozta, egy nap a király küszöbéhez érkezett, dívánja elé járult, megcsókolta a földet, imát mondott a királyért, elővette Aba király fejét, átadta és a trónhoz küldte. Mikor Petrusz meglátta Aba fejét, azonnal a levegőbe emelte koronáját, és keble táját szívrepeső öröm töltötte el. Még aznap nagy fejedelmi lakomát rendezett, kezébe vette a bíborszínű bort, és ivott.

Arra a bégzádéra, aki elhozta a lenyesett fejet, fejedelmi palástot öltetett, rengeteg aranyat, ezüstöt és rubin-drágakövet adott neki, amikkel nagyon megörvendeztette, és hívévé tette. Aztán azt a fejet [Petrusz] elküldte a császárnak.

Mivel így az ég kupolája az ő kívánsága szerint fordult, [hálából] egy nagy várat építtetett, melyben egy hatalmas kolostort állíttatott fel. Abban az időben azonban a saját nemzetségéből volt egy magas rangú vezíre, akit Andrijásnak hívtak. Amikor Petrusz már hat éve uralkodott, ennek az Andrijás vezírnek az az alávaló terve [támadt], hogy a király életére tör, mert elfogta őt az uralkodás utáni vágy. Végül is egy nap alkalmat talált, a király ételébe mérget kevert, s [így] megölte.

Amikor Petrusz király azt a nagy várost megalapította, benne egy hatalmas kolostort is építtetett. [Ennek a városnak] a Pécsova nevet adta. Annak a kolostorában temették el.

Gyere, oh te, az értelem tengerének búvára,
Hallgass meg figyelmesen egy pillanatra engem,

Ámbár amit mondok, az csak elbeszélés
És csak panasz a világ állapota ellen,
[Mely] senkihez sem hőséges és folyása nem szabályos,
Mindenkihez elmegy és valahogy eléri.

Hallgasd meg, mi történt Petrusszal,
Mivel tele pohár mérget akkor megivott,
Megölte őt a gyilkos zsarnokság,
Mivel az a méreg gyilkos méreg volt.

A világ hamis csillogása elől behunyta a szemét,
Fehér testét fekete földbe temették,
Szolgái jajgatva megsiratták,
Oh barátom, eltemették őt Púcsevíben.

Próza: A világtörténelem krónikásai és Ádám fiai (73) kalandjainak elbeszélői Ádám fiairól és az alsó világ történetéről a következőket adják elő:

Miután Andrijás vezír Petrusz királynak mérget adott és gyalázatosan megölte, a helyére trónra lépett és uralkodott. Azután egy nap ez a hír a nimcse császár fülébe jutott, nagy haragra lobbant, és szerfölött bánkódott. így szólt: "Veszítsem el a császárságomat, ha Petrusz király vérét meg nem bosszulom!".

[Azonnal] leveleket küldött széjjel az országba, hogy az összes tartományokból szállítsanak gabonát [a hadsereg élelmezésére]. [Közben] gyűjtötte a sereget. Amikor a gabonát beszállították, parancsot adott, hogy rakják hajókra. A hajókra számtalan katonát ültetett, és megparancsolta, hogy menjenek Pozson vára ellen. Maga pedig összegyűjtötte a cseh és nimcse katonaságot, mely puskával vagy nyíllal felszerelt gyalogosokból és vértes lovasságból állt, oly nagy számban, hogy azt leírni nem lehet és szóval sem lehet elmondani.

Az volt a szándéka, hogy maga is Pozson vára ellen megy, azt körülzárja, és az élelmiszert szállító hajókat [a Dunán] leúsztatja. Parancsot adott tehát, hogy az élelmiszert szállító hajók induljanak el Pozson felé. Maga pedig mérhetetlen lovas és gyalogos seregével, dobjaival, zászlaival elindult Pozson vára irányába.

Közben azonban Pozson uraihoz jutott ez a hír. Azok pedig egy embert küldtek a királyhoz ezzel az üzenettel: "A császár hajóhada jön ellenünk. Maga a császár is [annyi] katonával jön, hogy a föld nem bírja el őket!"

De a vár urai is el voltak foglalva a készülődéssel. A vár népéből sok katonát kiküldtek, hogy keveredjenek el az ellenség katonái között. Amikor az élelmiszert szállító hajókkal Pozsonhoz értek, azon az éjjel a várbeliek harci szerszámaikkal sok gabonaszállító hajót kiluggattak és elsüllyesztettek.

Azután megérkezett a császár is az említett várhoz, és ostrom alá fogta. Amikor elmondták neki, mi történt a gabonaszállító hajókkal, és a császár ezt az eseményt tudomásul vette, nagyon elszomorodott és elkeseredett. Nagyon megharagudott a [hajóhad] kapudánjára, és becsukatta őt. Ámbár halálosan el volt keseredve, azonnal parancsokat íratott, hogy a nimcse tartományok ismét küldjenek gabonát. [A leveleket] lepecsételte, és futáraival elküldte.

A krónikás szavai szerint Andrijás király abban az időben erre a vidékre tolmácsokat [kémeket] küldött, akik éppen akkor érkeztek arra a tájra, és a gabonaszállítást [sürgető] parancsokat vivőkhöz csatlakoztak. Rábeszélték őket arra, hogy a király színe elé jöjjenek velük. Amikor a náluk levő parancsokba belenéztek, látták, hogy gabonaszállítási parancsok. Azonnal egy másik parancsot írtak a császár nevében, [mely így szólt]: "A Duna folyón levő és útnak indított hajókat azonnal térítsétek vissza és tartalékoljátok. Az itteni gabona évekig elégséges lesz, míg el nem fogy. Vegyétek tudomásul, hogy elindultam, és Iszkender- hídnál fogok telelni."

Ezt a parancsot lepecsételték, és titokban a nimcse tartományba küldték. Amikor ez a parancs a nimcse fejedelmekhez érkezett, a többi gabonaszállító hajót visszatérítették és lehorgonyozva hagyták

Közben a császár Pozson várát ostromolta. A várparancsnokoknak ezt a levelet írta: "Ti, akik a vár parancsnokai és bégjei vagytok, tudjátok meg, hogy ha jóakarattal átadjátok nekem a várat, fejetek és vagyonotok üdvösséget nyer, és elmehettek, de ha parancsommal ellenkeztek, és nem adjátok át, akkor én követ kövön nem hagyok, és beveszem a várat."

Azok pedig a válaszlevélben ezt írták: "Tudd meg, hogy egy követ sem adunk, amivel beverjed a fejedet! Ne fukarkodj megtenni, ami tőled kitelik!"

Ezenközben a császár seregében felütötte a fejét a nélkülözés, és a sereg az éhezés következtében ínséges helyzetbe került. Másrészt pedig a király csapatai megakadályozták a gabonaszállítókat, mert a gabonát mind elvették.

Abban az egyben reménykedtek, hogy a nimcse tartományból megérkezik majd a szállítmány. Az éhínség következtében a ragály oly nagy fokban terjedt közöttük, hogy kezdtek szétszóródni.

Amikor a császár ezt látta, futárokat küldött a gabonáért, melynek szállítására parancsot adott. Amikor [a futárok] odaértek, látták, hogy a gabonáért küldött szolgának is nyoma veszett. Akkor lepecsételték, hogy megküldik a császárnak azt a levelet, amit a király (a császár nevében] hozzájuk intézett. Mivel az a futár látta, hogy nyoma sincs a gabonának, azzal a paranccsal, [melyet a király cselvetésként írt], nagy gyorsasággal a császár színe elé járult, és előadta a valóságos helyzetet. A (császár] belepillantott a levélbe, és ámulatból bámulatba esett, s (rögtön] tudta, hogy ez az ellenség cselvetésének a bizonyítéka. A végén belátta, hogy az ő terve és gondolata nem valósul meg.

Azonnal barátságos levelet írt Andrijás királynak. Egyúttal sok és különféle drágaságokat küldött neki ajándékba, és kiváló követekkel elküldte neki.

A király eközben figyelte a császár mozdulatait, hadseregét jól felszerelve készenlétben tartotta, és az volt a jól megfontolt szándéka, hogy [most], mivel a császár seregét az éhezés megtörte, ellene támad. Összevonta tehát seregét, hogy a császár ellen indul. Eközben meghallotta, hogy jön a császár tiszteletbeli [nagy]követe. "Vajon most mi lesz?" - gondolta. Indulását elhalasztotta, s megvárta az érkező követet. Egy nap a követ tényleg megérkezett, s a király vendégházában szállásolták el. Válogatott ételekkel vendégelték meg, aztán Andrijás király is [teljes királyi] díszben a trónteremben trónjára ült, fejére tette az ország koronáját, felöltötte a díszpalástot, és ülést tartott. Üngürüsz bégjei és hősei is jelen voltak ezen az ülésen, bal- és jobboldalt arany- és ezüstszékeken ültek, vagy álltak, kezüket [mellükön] összekulcsolva, szolgálatra készen várakoztak. Azután a császár követe engedélyt nyert és belépett a tanács[terem]be. Helyet foglalt a trón előtt, és imát mondott a királyért, azután átadta a levelet.

Amikor elolvasták, tárták, hogy (a császár] békét és örök barátságot kíván. A király ennek nagyon megörült, és a szíve tája megtelt örömmel, s a császár levelét és ajándékait (szívesen] elfogadta. De a szíve mélyén nem hitte el az eljárás [őszinteségét], és szívében tudta, hogy ez színlelés.

Volt azonban Andrijás királynak egy kis fia, akit Szalamonnak hívtak. A császárnak is volt egy lánya, Szafije volt a neve, de még kiskorú volt.

A császár azért küldte a barátságot és kibékülést óhajtó levelet, mert [őszintén] kibékülési szándéka volt, de a király ezt színlelésnek vette s [ezért] így szólt a követhez "Mivel a császárnak barátság és kibékülés szándéka, ezt elfogadjuk, de azzal a feltétellel, hogy adja jelét a barátságnak, úgyhogy köztünk örök barátság jöhessen létre."

Ezzel a feltétellel a király egy okiratot írt, lepecsételte, s töméntelen ajándékkal egy emberév elküldette a követeknek.

Egy nap a követek vándorolva-megpihenve megérkeztek a császár székvárosába. Részletesen beszámoltak a király seregéről és helyzetéről. Aztán átadták a császárnak azt az okiratot.

[A császár] átvette, feltörte a pecsétet, és elejétől végig elolvasta. Látta, hogy a királynak az a szándéka, hogy a császár lányát eljegyeztesse fiának és elnyerje a kezét. Azután kezét szakállára téve gondolkodás tengerébe merült. Pozson várától visszavonult, [s ezáltal] véget vetett az ellenségeskedésnek, majd visszatért saját birodalmát; Azután a császár elhatározta, hogy lányát Szalamonnak adja, s ezért a következő levelet írta királynak: "Hatalmas király, óhajtásodat és kívánságod tökéletes mértékben megértettem. Most szolgáljon tudomásodra, hogy ha azt akarod, hogy kívánságod célhoz érjen, először mondj le a koronádról és trónodról fiad, Szalamon javára, és add át neki én pedig óhajtásodnak és összes kívánságodnak eleget teszek. Ez az én elhatározott akaratom." Ezt adta [a király] tudomására.

A világtörténelem krónikásai és Ádám fiai kalandjainak a hírmondói úgy beszélik és adják elő, hogy amikor Bejla király eltávozott a világból, Andrijás királynak a fia, Szalamon, akit annak előtte királlyá választottak, felfigyelt, felkerekedett, hódolattal a császár kapujához járult. Fejét engedelmesség jeléül lehajtotta, a császár elé terjesztette a szükséges teendőket, és ezt mondta: "Hatalmas császár! Tudd meg, és légy éber, hogy miután Bejla király eltávozott a világból, Üngürüsz országa üresen maradt. Tulajdonképpen az a trón jogosan nekem adatott a hatalmas császár segítségével, amikor atyám életben volt. Így tehát, hatalmas császár, késedelem nélkül légy kegyes és irgalmas, s ebben az alkalmas pillanatban légy támogatóm. Ebben a nehéz pillanatban légy hozzám barátsággal, fogj kézen, és emelj fel engem a megaláztatás és nyomorúság porából!"

Így könyörgött és esdekelt, s ebben az alkalmas pillanatban támogatást és segítséget kért. A császár méltónak és alkalmasnak találta kérését, s leveleket küldött szét a tartomány oszlopaihoz (77) mind a négy [világ-] táj irányában. "Gyorsan szedjétek össze fegyvereiteket és harci eszközeiteket, legyetek figyelmesek és körültekintők, se egy percet, se egy órát ne késlekedjetek, (hanem] jöjjetek szolgálatomra!"

Néhány ezer nimcse katona és kiváló bátor vértes lovas jött össze, és Szalamon régi kíséretének bégjei és főurai is fegyveresen csatlakoztak a sereghez A császár akkor kinyitotta a kincstárát, mindegyiküknek bőségesen osztotta szét a császári palástokat és ajándékokat, (s ezzel) jó nevet szerzett (magának].

Aztán hatalmas lakomát rendezett, Szalamonra felöltötte az "engedély- palástot", (78) rengeteg aranyat, ezüstöt, rubint és drágakövet ajándékozott neki, és töméntelen nimcse seregét kíséretül adta melléje. Azután a császár kapujának [szolgálatára] áldozván fejét, egy nap onnan nyeregbe pattanva elindult, és Üngürüsz székhelye irányában útra kelt.

2. rész