|
Hernádi Tibor: 1956 igaz története
Előszó
Jó lenne, ha mindez valóban így történt volna, de sajnos ezek csupán - minden látszat ellenére - a magyarság jóindulatú kombinációi, amelyek nélkülöznek minden valós alapot. Sokkal inkább annak lehettünk tanúi, hogy a forradalom vérbefojtását követően átmeneti nemzetközi zavarodottság után nemcsak a magyar, de a nemzetközi kommunizmus is a korábbinál látványosabb konszolidációt, kül- és belpolitikai eredményeket mutathatott fel. A Szovjetunió - amerikai segítséggel - kiépíthette a világ legerősebb hadseregét. Az amerikai rakéta és űrhajózási ismeretek titkos átadásával és pénzelésével olyan látványos technikai színvonalat ért el, amely Anglia és Franciaország irigykedését is kiváltotta. A Szovjetunió látszólag tőle független nemzetközi szervezeteket, mozgalmakat hoz létre, amelyek ügyes mozgatása révén látványos külpolitikai sikereket takaríthat be. Gondoljunk csak a zsidó Lord Russel vezette Béke Világtanácsra, vagy a Titó által kezdeményezett, majd kiterjesztett el nem kötelezett államok mozgalmára és megszámlálhatatlan kisebb szervezetre, amelyek valamennyien a szovjet külpolitika részét képezték. A Szovjetunió kiterjeszti és 1989-ig nagyjából be is fejezi a második világháborús szövetségesei gyarmatbirodalmának "felszabadítását" az amerikai gazdaság érdekszférájába való átjátszását. Úgy is fogalmazhatnánk: eredményes mozgatója volt a világ gyarmatai újrafelosztásának. Olyan kül- vagy belpolitikai kudarcnak nyomát sem találjuk, amely az 1990 évi úgymond politikai és gazdasági összeomlásához vezetett volna. Magyarország 1957 utáni történelmében sem találunk olyan társadalmi, vagy gazdasági okokat, amelyek az úgynevezett szocialista társadalmi szerkezet kimúlását okozhatták volna. Sőt, végrehajtják a mezőgazdaság kolhozosítását, amelybe még Rákosi is belebukott. Az 1956-57-ben még nemzetközi közutálatnak örvendő Kádár Jánost kapitalista államfők és a kommunizmus ősellenségeként számon tartott királyok sorra fogadják, vagy meglátogatják. Még a pápa is fogadja ezt a könyékig véreskezű diktátort. Törvénytelenül ömlik az országba a kapitalista hitel. Kádár - a nemzetárulás nagymestere - cinkosává válik a nemzetközi zsidó nagytőkének, amellyel sikerül az országot az idegen tőke járszalagjára kötnie. A bolsevista áfiummal elkábított népünk pedig a nyolcvanas évek közepén már azért fohászkodik: "Csak a Jani maradjon!" Hol vannak hát azok az 1956-ra visszavezethető okok, amelyek a magyarországi "szocializmus" összeomlásához vezettek? Ne ringassuk álmokba magunkat, ilyenek nincsenek! Hogy miért omlott össze mégis a bolsevista felépítmény teljes vertikuma? Erre is választ ad ez a könyv. Ne tévesszen meg bennünket, hogy az 1990 utáni kormányok 1956-os szabadságharcunkat használják cégérül. Ez csak a legújabb szemfényvesztés. Minden társadalom megbecsüli alapító hőseit. A Rákosi alapította Magyar Népköztársaság Érdemrendje kitüntetéshez, amelyet Kádár is megtartott, tulajdonosai részére 1953-ban 4.500,- Ft minimális havi nyugdíjat állapított meg. Ez az összeg abban az időben megfelelt egy jól fizetett pártvezető háromhavi bérének. Az 1956-os forradalmárok pedig szinte nyomorognak, lassan a fűtésszámlájuk kifizetése is komoly gondot okoz számukra, miközben egykori pártarisztokraták zsidó bankárokká változva százmilliárdszámra lopják, sikkasztják a nemzet vagyonát, amelyekért mindmáig egyetlen bűnöst sem találtak, bizonyára komolyan nem is kerestek.
Baja, 2000. április hó
Nem lehet tagadni, hogy ezek valós okok voltak, és jelentős tényezők a forradalom kirobbanásában. De önmagukban ezek az állapotok nem vezettek volna fegyveres felkeléshez. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a lakosság elnyomása és nyomora nem 1956 őszén tetőzött. Ezt az időszakot sokkal inkább 1953 nyarára tehetjük, amelynek nyomán a szovjet pártvezetés szükségesnek tartotta a magyar párt és kormány vezetésének megosztását. Moszkvai utasításra Rákosi Mátyásnak át kellett adnia a miniszterelnöki teendőket az addig látszólag mellőzött, egyébként hithű kommunista Nagy Imrének. Nagy Imre első fellépése nyomán nagyon sok termelőszövetkezet oszlott fel, s a paraszt kivehette az erőszakkal betagosított földjét, lovát és minden még meglévő mezőgazdasági termelőeszközét. Eltörölték a kuláklistát. A gyári munkás normáját csökkentették, fizetését megemelték. Megszüntették az internálótáborokat. Amnesztiával sok rabságra vetett magyar nyerte vissza szabadságát. Az életszínvonal - ha nem is látványosan -, de javult. Az 1953-as engedmények, noha Nagy Imrét időközben félreállították, annak ellenére, hogy a kulák lista nélkül is újra kulák lett, még 1956-ban is éreztette az 1953 előtti állapotokhoz képest jótékony hatását. Sztálin 1953 márciusi halála után -, amelyre még visszatérünk - a világpolitikában is egy sajátos "enyhülési" folyamat látszatának lehettünk tanúi. A két szuperhatalom bonvivánja, Hruscsov és Eisenhower reménytkeltően békülékeny szerep eljátszásába kezdett. Szó sincs tehát arról, hogy a magyar és a kelet-európai népek elnyomása és nyomora tetőpontjára ért volna és ennek megfelelően kicsordult a pohár. Akkor mi történhetett mégis, ami a magyar nemzet ily egységes és elszánt felkelését kiváltotta? Ennek megértéséhez vissza kell nyúlnunk az első és második világháború magyar eseményeihez. Az első világháborút megelőzően az antant hatalmak áldozatul szemelték ki az Osztrák- Magyar Monarchiát és Németországot. E szilárd gazdasági egység fellazítása ugyanis békés gazdasági verseny útján nem bizonyult megoldhatónak. A kifinomult angol-francia diplomácia szakított a korábbi támadó hadviselés gyakorlatával. Egy gyengébb hatalom, vagy szövetség által "megtámadott" állam vagy szövetség szerepe sokkal hasznosíthatóbb állapot a "békeszerződés"-nek nevezett más államok kirablásához. Egy támadó háború kiprovokálása a diplomácia feladata. Sőt, a diplomáciának gondoskodnia kell olyan alárendelt szövetségesekről is, amelyek hatalmas ember és anyagi áldozatok árán felfogja, majd megtöri a kiszemelt ellenfél támadó erejét. A háborús küzdelembe majd csak az ellenfelek kimerülése idején szabad belépni. Ez esetben a győzelemhez kétség sem férhet. Az áldozat végkimerülése idején annak kifosztása már csak gyerekjáték. A hosszú évtizedekre kirótt jóvátétel pedig visszaveti a konkurensek gazdasági fejlődését, ugyanakkor olcsó és kitűnő forrása a győztesek anyagi és technikai fejlődésének. A rászedett, alárendelt szövetségeseket pedig az ellenfelektől a "békeszerződés" során elkobzott területi juttatásokkal fizetik ki. Így történt, hogy kihasználva a magyar nemzet minden nemzetiség iránti jóindulatát, amiért minden saját nemzet vezetése által üldözött idegent országába befogadott és számunkra nemcsak a fizikai megélhetést, hanem nemzeti kultúrájának ápolását, anyanyelvi oktatását, műveltségének emelését is biztosította. Különösen Erdély volt az a magyar terület, amelyet a havasalföldi hegyekből lehúzódó románok fokozatosan elárasztottak. A még magát sem konszolidált román kormány kihasználva ezt a tényt, titokban látens magyarellenes politikát folytatott. Az erdélyi román származású polgárok érzelmeit nagy hatékonysággal - felhasználva az orthodox papságot - a magyarellenességre hangolta. Az első világháborút megelőzően pedig a román bankok igen előnyös kölcsönöket juttattak e megszédített román nemzetiségű - ekkor már törvényesen is magyar állampolgárok részére magyar földterületek vásárlására. A korabeli arisztokrata magyar vezetés súlyos hibájául róható fel, hogy e jelenségek elé nem emeltek hatékony gátakat. Abban a hazug és kényelmes illúzióban ringatták magukat, hogy a magyar föld gazdagsága mindenkinek megélhetést ad, aki arra rászorul. Hogy az országot mindenhonnan elözönlő idegenek szabad prédájául hagyta, azt az arisztokrácia "haladó" gondolkodás termékének tekintette. A XX. század elején az angol-francia kormányzat elérkezettnek látta az időt a rohamosan fejlődő teljes német nyelvterület, de különösen annak vezető hatalmainak, az Osztrák-Magyar Monarchiának és Németországnak a megtörésére, fejlődésének visszavetésére. E cél érdekében titokban maguk mellé állították a bérháborúra mindenkor rendkívül nagy hajlamot mutató Oroszországot, aki egy ügyesen megszervezett királygyilkosság révén befolyása alá vonta a szláv népességű Szerbiát. Az oroszok a szerb titkosszolgálat embereivel 1914-ben meggyilkoltatják Ferencz Ferdinánd trónörököst. Ez a korabeli szokások szerint a Monarchia és Szerbia háborújához vezetett, amelybe Szerbia megsegítése ürügyén Oroszország, majd a Monarchia mellett Németország is belépett. A Szerbia elleni - minden egyéb háborús cél nélküli büntető hadjárat immár világháborúvá fejlődött. A világégést megtervező Anglia és Franciaország majd csak a Monarchia és Németország katonai erejének megtörése után a háború második felében lép be a küzdelembe. Gondolván, így kisebb anyagi- és emberveszteséggel érheti el eredeti célját. A Monarchia hadviselésének megnehezítésére független államalapítás és területi növekedés ígéretével fellázítják a cseh és szlovák származású lakosságot. Hatalmas magyar területek ígéretével a Monarchia elleni támadásra bírják Romániát, aki ezzel a Monarchiával érvényben lévő szövetséget rúgja fel. A gyenge harcértékű román haderőt a szövetségesek leverik, így még a háború idején békét köt a Monarchiával és Németországgal. A háború utolsó felvonásában- igaz jelentős szerepet játszani már nem tudott- látván az antanthatalmak biztos győzelmét - ismét szerződést szegett és újra belépett a szövetséges hatalmak ellen a háborúba. Románia az első világháború során az árulás iskolapéldáját szolgáltatta. Kétszer is elárulta eredeti szövetségesét. Amint látni fogjuk "kiváló erényeit" a második világháború során is érvényesíteni fogja. A párizsi békekötésnél az antanthatalmak a mások javaiból árulásuk arányában bőségesen jutalmazzák az általuk rászedett népeket. Nem véletlen, hogy a kétszeres áruló Románia kapta a legnagyobb területi juttatást, messze megelőzve Szerbiát, de még az állammá kreált Csehszlovákiát is. A párizsi tárgyalások, tárgyalások? diktátum során a magyar küldöttség érveléseit többek között azzal is elutasították, hogy Erdély nagyobbik részén mint a lakosság, mint a művelhető földterület román, így természetes, hogy Romániát illeti meg. Jó lenne, ha a magyar föld "külföldi befektetők" részére való eladhatóságán buzgólkodó magyar, magyar? politikusok egy pillanatra maguk elé idéznék történelmünk e fájdalmas eseményeit. Én e várható "befektetők" kilétét minimális kockázattal már most meg merem jósolni. Teljesen mindegy, hogy mely országban bejegyzett cégek legyenek is azok. Hiszen tudjuk, hogy a magyar föld külföldi tulajdonlásának apostolai azzal érvelnek, hogy a keleti leszakadt ipari és mezőgazdasági területei "igényelnék leginkább a külföldi működő tőkét". De ne legyenek illúzióink az osztrák lehetséges földtulajdonosok felől sem. Ha ugyanis visszatekintünk Ausztria első világháborús Magyarország iránti magatartására -, hogy a korábbi 300 évről ne is szóljunk - a korrektség legcsekélyebb jeleit is hiába keressük. Ma már köztudott, hogy a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett szerb merénylet miatt a Monarchia háborús párti osztrák politikusait éppen a magyar Tisza István igyekezett lehűteni, a békés megoldás felé terelni. Sajnálatos, hogy minden próbálkozása eredménytelen maradt. Egy kollektív államvezetés legalapvetőbb irt és íratlan szabálya (nemcsak a demokráciában), hogy a kisebbség alá kell vesse magát a többség akaratának. Végül is Tisza Istvánnak meg kellett hajolnia az osztrák többségű kabinet döntése előtt. Ez mit sem változtat azon, hogy Magyarország ezt a háborút nem kívánta, és abba Ausztria, akarata ellenére rángatta bele. Ezért nyilvánvaló, hogy a háború felelőssége is elsősorban az azt elindító Ausztriát kell, hogy terhelje. Ennek igazságát a világ minden népének erkölcsi törvénye, működési logikájának rendszere megerősíti. Kivétel ez alól az angol-francia diplomácia és sajnos Ausztria első világháború utáni vezetői. Így történhetett, hogy kificamodott logikájukkal a háborút ellenző Magyarország területéből egy darabot a háború legfőbb értelmi szerzőjének és tényleges elindítójának - úgy tűnik éppen e számunkra nagy hasznot hozó vállalkozás lehetőségének megteremtéséért - jutalomképpen odaítélték. A korabeli szánalmas osztrák politikusok pedig ahelyett, hogy e méltatlan "ajándékot" erélyesen visszautasították volna, boldogan elfogadták azt. Nem jutott el tudatukig, hogy ezzel a magatartásukkal még igazolták is a "békebíró" antanthatalmak nevetséges érvelését, hogy az "elnyomott" nemzetiségi lakosoknak az anyaországhoz kell tartozniuk. Pontosabban szólva, egyetértettek a cseh, szlovák, olasz, horvát, szlavón, lengyel lakosú területeinek elkobzásával. A románokéhoz hasonló álnok gondolkodásuk a második világháború során is megnyilvánult. Minden ellenkező osztrák állítással szemben, aki ebben az időben élt és a politikára akár a legcsekélyebb mértékben is figyelt, megerősítheti, hogy Hitler nemzeti szocialista mozgalmával az osztrák lakosság túlnyomó többsége - ha ugyan nem az egésze - rendkívüli módon szimpatizált. A Németországgal való egyesülés utáni osztrák vágy való tény volt. Ez már az első világháború befejezése után is megnyilvánult. Német-Ausztria felirattal számos embléma maradt az utókorra. A két állam uniója az antanthatalmak tilalma nyomán bukott meg. Az ideiglenes osztrák nemzetgyűlés 1918. november 12-én a két állam egyesülésére hozott határozatát az Ausztriával kötött saint-germaini békeszerződés 88. cikkének tilalma megsemmisítette. Az antanthatalmak úgy gondolták: nem azért verették, verték le erős konkurenseiket, hogy azok erőiket integrálva ismét versenytársaikká válhassanak. Miután Hitler Németország részéről kimondta az első világháborút lezáró békediktátumok érvénytelenségét, kezdeményezte e hatalmi szóval betiltott egyesülés megvalósítását. Az osztrákok az egyesülést továbbra is kívánták, de párizsi békeszerződés érvénytelenségének deklarálásától óvakodtak. A fúziónak romantikusabb módját választották. Úgy gondolták, ha Németország "erőszakkal szállja meg az országot", akkor minden formalitásnak eleget tesznek. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Vagyis a békeszerződést is betartották" de a két ország egyesülése is létrejön. A cél eléréséhez szükségtelen véráldozatot hozni. Elegendő egyetlen politikus, Dollfus kancellár oltárra tétele. A korabeli osztrák gondolkodás nagyon hasonlít ahhoz a ravasz apához, aki férjhez adandó leányát szívesen hozzáadná az erőszakos kérőhöz, de tartva a szomszédok rosszallásától, azt sugallja leendő vejének: szöktesse meg a leányát. Az a tény, hogy az osztrák diplomácia ezt a nevetséges színjátékot a második világháború után olyan jól ki tudta aknázni, hogy a semlegesség fejében megtarthatta függetlenségét, mentes maradt, mind az orosz, mind a nyugati szövetségesek ötvenéves megszállásától, a történészekkel azt gyaníttatja, az 1936-os Anschluss módját a korabeli osztrák diplomácia egyeztethette az angol-francia, valamint az amerikai és szovjet vezetéssel. Enélkül ugyanis ismerve az osztrákok második világháborús teljesítményét, amely németebb volt a németekénél - nehéz elképzelni, hogy nyakát kihúzhatta volna akár a szovjet, akár az amerikai hurokból. Kíváncsian figyeljük, mi módon próbál majd kiszabadulni a kétségtelen sok hasznot hozó, de ma már gazdasága fékjévé vált semlegességéből. Közös piaci tagsága előbb-utóbb a NATO-tagságot is igényli majd. A Szovjetunió jogutódja Oroszország NATO-ellenessége érdekes politikai attrakcióval lepheti meg a világ közvéleményét. Nos, ezekben a rókalelkű "sógorok"-ban bízunk mi, hogy politikailag önzetlen befektetőkként hasznosítják majd a korábbi tilalom ellenére zsebszerződések alapján már megszerzett és majdan legálissá váló, megszerezhető nyugat-magyarországi termőterületeinket. Nyugodtan állíthatjuk a jó magyar közmondás szerint, akik a külföldiek magyarországi földvásárlása mellett bábáskodnak: Kutyára bízzák a hájat. Nem túlzás annak megállapítása: Akik a magyar földnek külföldiek kezére játszásában tevékenykednek, részt vesznek - akárcsak közvetett módon is - törvényi kereteinek kialakításában és megszavazásában, vagy az országnak a közös piacba való bevitelét szorgalmazzák, tudottan vagy akár tudatlanul a magyar nemzet felszámolásán, állami létének megszüntetésén dolgoznak. Aki ebben a fejlődés modern követelményeit véli látni, gondolja csak végig: egy újabb etnikai szélhámosság ürügyén egy mások által felzaklatott európai krízis esetén nem ismétlik-e meg az első világháború után "nemzetiségi alapon" történő területi átrendezést. A még teljesen be sem fejezett jugoszláv belháború és következményei intő példaként lebegjen minden magyar szeme előtt! Magyarország területe állami létének megtartása mellett tovább már nem osztható! Ma is - az öt évtizedes szovjet gyarmati mivoltunk mellett gazdasági lepusztulásunk legfőbb oka a trianoni országcsonkítás. Elvették legjobb termőföldjeinket, csaknem az összes bányáinkat és erdőinket, továbbá vasútvonalaink nagyobbik részét, tengeri kikötőnket és még számtalan, szinte felsorolhatatlan gazdasági erőforrásainkat. Ami megmaradt, az sajnos egy kiegyensúlyozott jóléti állam megteremtéséhez elégtelen. Szomorú; hogy ezt a "békebírók" sem 1920-ban, sem 1946-ban, sem azóta nem ismerték fel, pontosabban nem akarták felismerni. Egyértelműen ki kell mondani, hogy minden magyar megértse: az, ami 1990 után és jelenleg is a privatizáció címén az ország különböző erőforrásainak külföldiek részére történő elherdálásával történik, az a magyarság tervszerű, tudatos szétzilálására, Magyarország állami létének fokozatos felszámolására irányul. Ha a nemzet idejében nem választ magának egy radikális magyar érzelmű kormányzatot, úgy sorsa megpecsételődik. Még szolgaként sem tűrik meg több mint ezeréves hazájában. Meggyötört történelmünk során nemzetünk legnagyobb betegsége mindig a széthúzás és a belviszály volt. Más népek védelmét mindig fontosabbnak tartottuk a sajátunkénál. Őseink mások érdekében herdálták a magyar vért. Meg is lett az eredménye! Míg a késő középkorban hazánk lakossága megegyezett Anglia vagy Franciaország lakosságának számával, ma már az ötödét sem éri el. Az ősi betegség, a nemzet megosztottsága sajnos nemcsak örökölt kór, hanem úgy tűnik, egyelőre gyógyíthatatlan is. Már az emigrációra is átterjedt. Ahol csak külföldön jártam, mindenütt fájdalommal kellett tapasztalnom, hogy minden nemzet fiai jobban tisztelik és őrzik származásuk jellegét, nemzeti hagyományait, s ami a legfontosabb, anyanyelvét, mint a magyarok. Szinte alig házasodnak maguk közül. Az idegen szebb és jobb. Egyetlen nemzet tagjai sem asszimilálhatók olyan könnyen, mint a magyar. Gyermekeik egyre csekélyebb számban beszélnek magyarul. Szomorú, de ez sokszor még akkor is igaz, ha az anya a magyar. Nem kerülte el figyelmemet vendéglátóim azon információja, hogy az emigrációban élő Magyarországról kitelepült zsidóság többsége megtanítja gyermekeit nyelvünkre. Keresnem kellett ennek okát, amelyet csak itthon találtam meg. A "rendszerváltást" követően a különböző okokból emigrált zsidóság egyre jelentősebb számban telepedik ismét Magyarországra. Ezek a zsidók nagyon jól ismerik a magyar alkat mindenkivel szemben tapasztalható már-már káros idegen imádatát, a saját jogait is háttérbe szorító indokolatlan toleranciáját. Tudják, hogy egyetlen nemzet testén sem élősködhetnek olyan háboríthatatlanul, mint a miénken. E kitűnő lehetőséget nyilván szívesen örökítik át utódaikra is, amelynek kiaknázását jelentős mértékben segíti elő a nyelv ismerete. Mi pedig nem kívánunk élni ezzel a lehetőséggel, amelyhez pedig magyar származásunknál fogva, hogy úgy mondjam, előjogunk van. Elkeserítő, hogy magyarjaink számára elégtelenek azok az életfeltételek, amelyek más nemzetek és idegenek számára csábító. Míg a hitleri holdudvar többi államából finoman szólva kiebrudalják az Izraelben élni nem kívánó zsidókat, addig mi a demokrácia mákonyától elkábítva öleljük magunkhoz őket, és valósággal kínáljuk számukra a saját játékszabályai szerinti kirablásunk lehetőségeit. Soros György "középeurópai egyetemének" még Csehország is ajtót mutatott, pedig szabadkőműves elődei révén nekik köszönheti állami létét. Mi, akik országunk és nemzetünk kétharmadának elvesztését írhatjuk számlájukra, bárgyú módon osztjuk szét közöttük maradék javainkat is. Ugyanez jellemzi az elrabolt országrészek magyar lakosságát is. Mindenütt három-négy magyar párt is igyekszik egymást szapulni. A széthúzás és a viszály sajnos nemcsak hazai jelenség. Ahol magyar él, mindenütt megtalálható. Amerikában is, Ausztráliában is értetlenül álltam a furcsa jelenség előtt. Ott ugyanúgy megtalálható a baloldal és a jobboldal. Mondanom sem kell akárcsak itthon - ott is a baloldal az egységesebb, míg a jobboldal állandó torzsalkodás mellett folyamatos osztódással gyengül. Bármilyen furcsa is, a közös nyelv után ez volt a legfőbb ismérve annak, hogy magyarok társaságába kerültem.
Amikor a XX. század történetéről beszélünk, azt csupán a szociológusok, társadalomkutatók kisebb mértékben a gazdaságkutatók indítják 1901-től. A történészek leginkább 1914-től datálják. Ezen ugyan nem nagyon lehet csodálkozni, hiszen Európa szétzilálása az első világháborúval vette kezdetét. Ha viszont a nagy világégés megtervezését vizsgáljuk, akkor már az 1890-es évekre kell tennünk. Ha pedig az első világháború kirobbantásáért a felelősöket akarjuk megismerni, ugyancsak korrigálnunk kell eddigi felszínes ismereteinket. Az első világháború kárvallottjai - ellentétben a második világháború értékelésével - már a háború alatt és után, különösképpen a versaillesi békediktátumot követően látszólag tisztában voltak azzal, hogy a világháború kizárólag Angliának és Franciaországnak állott érdekében. Akik a bérháborúra mindig kész, hatalmas embertartalékokkal rendelkező Oroszországot használták fel céljaik eléréséhez. A második világháború esetében - bár a háborús ellenfelek úgyszólván teljes mértékben ugyanazok - a haszonélvezők változnak. Hiába tervelte ki nagy műgonddal az angol-francia diplomácia a második világháború kiprovokálását. A német diplomácia ugyan ismét lépre ment, a háború gyümölcsét mégis az Egyesült Államok, kisebb mértékben a Szovjetunió aratta le. Bár a Szovjetunió látszólag a legtöbbet kapta koncból, de megtartani nem tudta, pontosabban nem engedték neki. Fenti megállapítások - bár szóról szóra igazak - csak félig fedik a valóságot. Amikor a győztes háborús szereplők kormányait említjük, mellőznünk kell annak feltételezését, hogy személyükben szuverén vezető testületekkel van dolgunk. Ezek a kormányok kivétel nélkül egy láthatatlan hatalom vak eszközei, akik népük, hazájuk érdekeit döntéseiknél még csak nem is mérlegelhetik. E láthatatlan hatalom nem más, mint modern korunk rákfenéje a PÉNZ, amely a szabadkőművesség legfelsőbb titkos tanácsa útján gyakorolja tényleges hatalmát. Ez a hatalom tulajdonképpen a zsidóság diaszpórájával együtt keletkezett, de jelentősége csak a XX. század fordulójára teljesedett ki és a második világháború után jutott el tetőfokára. Ahhoz, hogy a könyv okfejtése követhető és megfelelő módon értelmezhető legyen, fel kell tárni és meg kell nevezni azt az egész világpolitikai és gazdasági folyamatait irányító titkos és láthatatlan hatalmat, amelynek tevékenysége a világ XX. századi működését mozgatja. Ehhez az amerikai dr. Carroll Quigley Tragédia és reménység című könyve adja meg a kellő segítséget. E fontos könyv bírálatára Skousen W. Cleon egy egész könyvet szentelt. E könyvbírálat első fejezetének címében teszi fel a fontos kérdést: "Ki akar uralkodni a világon?" A szerző ismerteti az Egyesült Államok kommunista pártja országos bizottságának egyik tagjával, dr. Bella Dodd-dal közvetlenül a második világháború után folytatott beszélgetésének egy részletét. Ez a derék hölgy már a beszélgetés kezdetén így fogalmazta meg véleményét: "Azt hiszem, hogy a kommunista összeesküvés csak egyik ága egy még nagyobb összeesküvésnek." Kijelentésének igazolására egy tanulságos történetet ismertet. Elmondja, hogy egy ízben az USA kommunista pártjának sürgős intézkedését igénylő ügyben nehézsége támadt a Moszkvával való gyors érintkezésben. Ezt követően Moszkvából az amerikai kommunisták vezérkarának tudomására hozták, hogy bármilyen életbevágó sürgős ügyekben lépjenek érintkezésbe a Waldorf Torony épületében található három megnevezett személy bármelyikével. Majd dr. Dodd megjegyezte, e három személy valamelyikétől kapott utasításokat Moszkva később mindig jóváhagyta. Dr. Doddnak feltűnt, hogy a három személy közül egyik sem volt orosz, de még kommunista sem, hanem rendkívül gazdag amerikai nagytőkés. Ezek után dr. Doddban óhatatlanul megfogalmazódott a kérdés: tulajdonképpen kik is az igazi irányítók? Annál is inkább, mert rövidesen tapasztalta, hogy Közép- és Dél- Amerika erőteljes balratolódását egyes amerikai bankok pénzelték. Carrol dr. leírja, hogy az Egyesült Államok legfelsőbb állami tisztviselői többségében az Americans for Demokratic Action (ADA) és a zártkörű Council on Relations (Külföldi Kapcsolatok Tanácsa) tagjaiból kerülnek ki. Roosevelt, Truman, Eisenhower, Kennedy és Nixon mind e két szervezetből nőtt ki. A legmagasabb kormányhivatalok betöltésénél szinte előzetes követelmény volt e két szervezet tagsága. A könyv későbbi fejezeteiben tartózkodik attól, hogy őket szabadkőműveseknek nevezze, de erre való utalása felismerhető, röviden az "Uralkodó Együttes"-nek nevezi a láthatatlan hatalmat. (Skousen W Cleon: A leleplezett kapitalista. 9-11 old.) Tudott dolog, hogy a szabadkőművesség csírái már a középkorban megtalálhatók. Sőt maguk a szabadkőművesek egészen Salamon király jeruzsálemi templom építéséig vezetik vissza. Minden korban létezett a hatalommal szemben gondolkodó, az adott törvények és a szokásjog jobbításán elmélkedő embercsoport. Ezek, a mai szóhasználattal reformereknek nevezett személyek általában a műveltebb rétegekből kerültek ki. Hisz nyilvánvalóan ők voltak képesek meglátni azokat a hibákat, amelyek a valódi fejlődés akadályaivá váltak. Ugyanakkor ők tudtak megfelelőnek látszó új utakat mutatni az emberiség, vagy akár az adott ország nagy meneteléséhez. Kezdetben a nagyon is elszigetelt szabadkőművesség valóban az emberi fejlődést szolgálta. Mindaddig, amíg ezeket a titkos szervezeteket a zsidóság fokozatosan meg nem szállta, majd vezetését teljes egészében meg nem szerezte. Ma már tagságát is túlnyomó részben uralja. Így a szabadkőművesség valódi célja is gyökeresen megváltozott. Ez pedig nem más, mint a világuralom megszerzése a föld minden javai és népe felett. E titkos szervezet megszerzésével a zsidóság új eszközt kapott ősi filozófiája a "választott nép" teória megvalósításához. Míg szüleink, nagyszüleink maguk között megmosolyogták ezt a nevetséges felfogást, hiszen a természet rendje, Isten legfőbb alkotása ennek még a lehetőségét is kizárja. Előtte minden teremtmény a maga kategóriájában egyforma. Ki-ki szorgalmával és tehetségével, erkölcsével maga "választja", emeli ki magát társai közül. Mi sokkal inkább elcsodálkozunk azon az állhatatos és erőszakos módszereken, amelyekkel ezt a valóban nevetséges felfogást minden népre kétezer éve ráerőszakolni igyekeznek, s a legmagasabb intelligenciájúak kivételével ezt komolyan hiszik is. Sajnos napjainkban már egyre kevesebb okunk van a derültségre. Mindennap jobban érezzük hátunkon a "választott nép" gazdasági korbácsütéseit. Kétségbeejtő események mögött - történjék az bárhol a világon - mindig zsidó kezek munkájára bukkanunk. Már a Római Katolikus Egyház, de esetenként a protestáns egyházak is elismerik, elfogadják a zsidóságot Isten választott népének. Sok tudós teológus még elméleteket is gyárt ennek bizonyítására. Mintha nem is sejtenék, hogy ezzel egyházuk sírját ássák. Pedig nehéz elhinni, hogy ne ismernék a Cion Bölcsei jegyzőkönyveinek ide vonatkozó tervezetét: "Ha majd elérkezik a pápai udvar végleges elpusztításának ideje, egy láthatatlan kéz ujja a Vatikán felé fogja irányítani a nemzeteket. Ha azonban a nemzetek rávetik magukat, mi majd a pápa védelmezőinek képében lépünk fel, mintha elejét akarnák venni a vérontásnak. Ezzel az ürüggyel be fogunk nyomulni a pápai udvar legbensejébe, és nem fogjuk elhagyni mindaddig, amíg teljesen meg nem törtük a papság hatalmát. A zsidók királya lesz a világ igazi pápája." (XVII. jkv. 60. old.) A Vatikán "legbensejébe" való behatolás már a hetvenes évek elején látható formát öltött. A pápaság megkezdte feladni kétezer éves hadállásait. A zsidóság megtalálta a módját, hogy rávegye a pápaság vezetőit, hogy a két vallást kétezer éven át megosztó Jézus elítélésének perét újratárgyalják. Ez pedig azzal a szenzációs eredménnyel zárult, hogy a pápaság elismerte, hogy Jézus elítélésében a zsidóság vétlen. Ezzel megnyílt az út a pápaság, mint egyházi hatalom teljes felszámolásához, amely már csak idő kérdése. Úgy tűnik, Jézus elítélésének revíziója nem az egyetlen kompromisszum, amelyre a zsidóság rákényszerítette a pápaságot. Valószínű, hogy e kikényszerített kompromisszum eredetét II. János Pál pápa elleni merényletben kell keresni. A Magyar Közszolgálati Televízió 2-es csatornája 1999. november 25-én Vatikán, a pápák hatalma című műsorában bemutat egy KGB iratot, amelyet a legfelsőbb szovjet vezetők nevei záradékolnak. A bemondó kommentálása szerint ebben az iratban döntenek II. János Pál pápa merénylet útján történő meggyilkoltatásáról. Számos írásmű bizonygatja, hogy a szovjet vezetés attól tartott, hogy a pápa a lengyel keresztény nacionalizmus esetleges felszításával a szocialista birodalomra rendkívül nagy veszélyt jelent. Ennek elhárítása érdekében kellett volna őt likvidálni. Megmosolyogni való érvelés! A pápai hatalom erejét a fegyverekkel dugig töltött világunkban a mai napig a legtalálóbban Sztálin jellemezte, amikor gúnyosan megkérdezte: "hány hadosztálya is van Őszentségének?" A Sztálin óta eltelt idő nemhogy csökkentette volna, hanem még növelte is erőfilozófiája jelentőségét. Akik pedig a pápa elleni merényletet elrendelték, már akkor tudták, hogy a szocialista vertikumot nem külső, hanem belső nyomásra fogják majd lebontani. Sokkal inkább valószínűsíthető az a vélemény, hogy a pápa nem látszott teljesíteni azokat a Római Katolikus Egyház elleni "reformok" kezdeményezését, amelyet feltehetően megválasztása előtt lehet, hogy annak fejében is megígértettek vele. Ez pedig nem más, mint a Vatikán kapuinak megnyitása a szabadkőműves zsidóság behatolása előtt. Így a pápa meggyilkoltatását a legfelsőbb szovjet vezetés szabadkőműves minőségében rendelte el. Azóta II. János Pált több ízben is a zsidóság elleni bocsánatkérésre szorították. Nem tudunk róla, hogy a zsidóság kért-e bocsánatot Jézus elítélésében játszott szerepéért. Vagy a zsidó irányítású kelet-európai erőszakszervezetei által megkínzott és kivégzett keresztények szenvedéseiért. Úgy tűnik, a pápa ebben nem kérhette a kölcsönösség elvének betartását. Pedig honfi- és paptársa Popjelusko atya esetében ez nagyon is gesztus értékű lehetett volna. Fontos körülmény, hogy erről az újkori "peres eljárásról" a Vatikán részleteit tekintve meglehetősen szűkszavú. Több katolikus papot is megkértem, adjon bővebb tájékoztatást erről, a hívők számára nagyon is fontos változásról. Meglepetésem ekkor kezdődött. A papság az esemény tényén kívül szinte semmiféle belső információval nem rendelkezik. Írásos anyagot nem kapott, pedig a "per" befejezése óta már évek teltek el. Más gyanús jelekkel is találkozhatunk. A pápaság megkérdőjelezni látszik a Jézus személyéhez kapcsolt csodás eseményeket is. Még ugyan fényes külsőségek között emlékezik meg Jézus feltámadásáról, de a jelek szerint már nem hisz benne. Míg korábban a feltámadási szertartások imáiban határozottan állította, hogy Jézus halála után harmadnapon feltámadott, az utóbbi években ezt a kijelentést megtoldották, hogy "az írások szerint harmadnapon feltámadt." Ez a kiegészítés szinte sugallja, hogy nem valószínű, hogy így történt, de hát az írások erről szólnak. Feltűnő, hogy ezeket az írásokat említve még a szent jelzőt is mellőzik, holott semmi kétség sincs felőle, alatta a Bibliát értik, hiszen korabeli világi történetírások nem tesznek említést Jézus feltámadásáról. A többi Jézusnak tulajdonított, a Bibliában leírt csodatételek kigyomlálása már csak gyerekjáték, hisz a teológusok többsége már csak allegórikus magyarázatát adja. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Cion bölcseinek imént idézett terve már kilencven százalékban megvalósult. Nem mellőzhető a kérdés, mi módon történhetett meg, hogy e kiválóan szervezett nagy múltú egyház, amelynek teljes szervezete magasan képzett emberekből áll, mégis elbukjon? Ma sem ismerünk a világon egyetlen más, olyan államigazgatási szervezetet sem, amely minden faluba egyetemet végzett vezetőt tudott volna állítani. E nehéznek látszó kérdés megválaszolása nagyon is egyszerű. Magyarázatát az egyház hittérítési törekvéseiben és a kritika nélküli felebaráti szeretetében lehet megtalálni. Míg a zsidóság egyháza tagjait nem lelkiismereti, hanem faji alapon fogadja be, addig a keresztyén egyházak elegendőnek tartják a szóban kinyilatkoztatott akaratot. Így történhetett meg, hogy számos hithű zsidó kikeresztelkedett. Ezek száma a különböző zsidóüldözések idején mindig megszaporodott. Az irányadó keresztyén egyházi vezetőkben - különösen a másod- vagy harmadgenerációs keresztyén zsidók esetében - fél sem merült, hogy ezek a "hívek" faji hovatartozásuknak megfelelően lélekben továbbra is zsidók. Ez a keresztyén vakság párosulva a zsidó alkat "talpraesettségével" oda vezetett, hogy egyre több keresztyén zsidó irányította gyermekét keresztyén papi pályára. Ezek a fiatalok aztán keresztyénül tanultak, de héberül nevelkedtek. Jézus nyelvén beszéltek, de Mózes fejével gondolkodtak. Így aztán nemigen csodálkozhatunk azon, hogy az egyházi hierarchiában jobb és gyorsabb előmenetelt értek el, mint a keresztyén származású és gondolkodású társaik. Benjamin Disraeli, Anglia zsidó miniszterelnöke már a múlt században megírta: Európában nincs semmiféle nagyobb szellemi, mozgalom amelyben zsidók jelentős mértékben ne vennének részt. Az első jezsuiták zsidók voltak. ( Henry Ford: A nemzetközi zsidó (rövidített változat. 52. old) Figyelemre méltó a zsidóság Gans professzor által történt jellemzése is: "mi, zsidók még századik nemzedékünkben is olyan zsidók maradunk, mint amilyenek háromezer évvel ezelőtt voltunk. Mi még tízszeres hígításban sem veszítjük el fajtánk illatát." (Utalás a büdös zsidó szlogenére.) (Hermann Imre: Az antiszemitizmus lélektana 26. old.) Számos magas egyházi méltóságot ma is zsidó származású keresztyén teológusok viselnek. Ez a természetellenes állapot végül is oda vezetett, hogy a zsidóság ütemtervének megfelelően a pápaság belső szervezete került lázas beteg állapotba. A legfelsőbb rabbinátus VI. Pál pápa uralkodásának idején elérkezettnek és alkalmasnak látta az időt a pápaság elleni frontális támadásra. A kősziklára épített Jézus egyházának kapuit a pokol erői ugyan nem tudták bevenni, de a kétezer éves ellenség fondorlata könnyűszerrel, hiszen azokat nem kellett kívülről döngetni, mert láthatatlan kezek belülről tárták ki. A zsidó szabadkőművesség uralma a Vatikán felett immár valóság. Komolynak mondott egyházi konferenciákon, amelyek az ökuménia jegyében zajlanak, a zsidóság mint Isten választott népének megkérdőjelezése már fel sem merülhet. Azoknak a nem zsidó származású teológusoknak, akik ezt a követ oly nagy meggyőződéssel fújják, figyelmébe ajánlom Cion Bölcsei XV. jegyzőkönyve 52-53, oldalán található megállapítását: "Ha sikerül a gójokat a bárgyú vakságnak ilyen magaslatára vinnünk, nem bizonyíték ez arra - méghozzá megdöbbentően világos bizonyíték - mennyire fejletlen az ő értelmük a miénkhez képest? ... ez láthatóan fémjelzi azt a pozíciót, amelyet mint a kiválasztott nép elfoglalunk, és magasabb rendű emberi mivoltunkat a gójok állati értelmével szemben."
A zsidó alkat természeténél fogva nyugtalan, örökké elégedetlen. Vélt vagy valós sérelmei mindenkor érdekérvényesítésének hasznos eszköze. Okozzon bárki bármilyen erkölcsi vagy anyagi kárt bármely zsidónak, azt pénzért bármikor megválthatja. Kérdés, van-e elég pénze hozzá? Egy biztos: fizessen bármily apró sérelemért bármilyen magas kártérítést, mégis örökké adósa marad. Bosszúállásra minden más népnél hajlamosabb. Ha nincs más ellenfelük, egymást sem kímélik. Josephus Flavius zsidó történész eleven képet rajzol a zsidóság és a Római Birodalom Jeruzsálem elfoglalásáért vívott háborújáról. A zsidó háború című könyvében megdöbbentő diagnózisát adja e nép hihetetlen fanatizmusának. Másik híres könyvében: A zsidók történetéből, vagy a Biblia ószövetségi részéből világosan kitűnik, hogy a teljes diaszpóráig szinte állandó háborúban álltak más népekkel. Az egyiptomi kivonulástól az "ígéret földjéig" való vándorlásuk közben minden ok nélkül kiraboltak és lemészároltak minden náluk gyengébb népet. Nemegyszer két pártra szakadtak és egymást tizedelték. ( Biblia- II. Mózes 32/26- 28 old) A zsidóság természetrajzának feltárásához nem mellőzhető eredetének és történelmének egyes részletei egy rövid visszapillantás erejéig való áttekintése, elemzése. Ehhez még a magukat "tárgyilagosnak" mondott elemzők is megállnak a Bibliai ószövetségből vett az aktuális mondanivalójuknak megfelelő idézeteknél. A zsidó rabbi történészek pedig kihasználva az ószövetség ellentmondásait, mivel abban megtalálható minden, sőt mindennek az ellenkezője is, az ószövetségnek mindig azzal a részével érvelnek, amely számukra éppen a legkedvezőbb. Ha valamely témakörben saját előnyére váló idézetet nem talál, úgy régi hagyományaira, vagy más későbbi zsidó talmudista szerzőkre hivatkozik. A Biblia ószövetségi része önmagában nem alkalmas a zsidóság eredetének és ókori történetének megismerésére. Mózes 5 könyvének már a szövegéből is kitűnik, hogy annak jelentős részét Mózes nem is írhatta. Keletkezésének időpontja ködbe vész ugyan, de az mindenképpen biztos, hogy jóval később írták szóbeli elbeszélések felhasználásával: Valóságtartalmáról, egyes mesébe illő részleteiről vitatkozni is kár. Nem nélkülözhető tehát más korabeli -, hogy egyházi kifejezéssel éljünk - "világi" történetíró tudósításának felhasználása. Annál is inkább, mert rendelkezésünkre áll a híres római történész, Tacitus kiváló munkája, amelyet csaknem kétezer év alatt komolyan senki megcáfolni nem tudott. Mózes 5 könyve szerint a zsidók elnyomott rabszolgákként éltek Egyiptomban. A kemény elnyomás és megalázás következtében Mózes vezetésével Isten sugalmazására megszöktek, elmenekültek. Mózes 3/22 szerint Isten ezt mondja Mózesnek: "Minden asszony kérjen a szomszédasszonyától és lakótársától ezüst és arany ékszereket, meg ruhákat. Adjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, és meneküljetek Egyiptomból." Minden népnek, minden vallásnak olyan Istene van, amilyent csinál magának. Azt is mondhatnánk: mutasd meg Istenedet, megmondom, ki vagy. Ennek igazolására hadd álljon itt egy nem mindennapi példa. Nagy Töhötöm a jezsuita szerzetesből lett szabadkőműves írja: Egy zsidó szabadkőműves jelölt eskütétele alkalmával vonakodott a páholy szokása szerint letérdelni, mondván vallása tiltja a mások előtt való letérdelést. Még Isten előtt sem térdelnek le. Ez a zsidó filozófia önmagában igazolja, hogy nem az őket állítólag kiválasztó Isten teremtette a zsidóságot, hanem pontosan fordítva, ők teremtették és "választották ki" saját Istenüket. A jóhiszemű szomszédok alattomos megrablására biztató Mózes Istene szilárd jellemnek bizonyult. Több ezer év alatt semmit sem változott. Ez a "kölcsön kért" arany ékszer nem lehetett kevés, mert az anyaborjú öntésén kívül Mózes rövid időn belül a szent sátor részére még kétszer is gyűjtött aranyat. Az Egyiptomból való "kivonulás'" Tacitus szerint, hogy finoman fogalmazzunk, nem egészen így történt. A zsidók eredetéről már Tacitus korában is többféle változat létezett. A hagyomány szerint Kréta szigetéről menekültek el, és Líbia szélein telepedtek meg. A Kréta szigetén lévő Ida nevű hegy környékbeli lakóit nevezték el idaeusoknak. Tacitus más korabeli szóbeszédeket is ismertet, amelyeknek tulajdonképpen nincs jelentősége. Egy biztos: Egyiptom fennhatósága alatt éltek, mégpedig szabad emberekként. Tacitus több korabeli szerző egyetértésére hivatkozva leírja, hogy amikor Egyiptomban az emberi testet elcsúfító ragályos járvány ütötte fel a fejét, Bocchoris király Hammon jóshelyét kereste meg, ahol e betegségre gyógyszereket kért. Itt a király azt az utasítást kapta, hogy tisztítsa meg országát az "effajta" emberektől, mert ezek gyűlöletesek az istenek előtt. Vitesse őket más földre. A királynak nem maradt más választása, összegyűjtötte ezeket a beteg embereket, és a sivatagi pusztaságba tereltette, majd magára hagyta őket. Kétségbeesett helyzetükben Moyses személyében vezetőt választottak, aki minden tájékozódás nélkül, találomra útba indította népét. Útközben számos törvényt alkotott részükre, amelynek betartását Isten sugalmazásának nyilvánítva kötelezővé tett számukra. Ezek a törvények (Tacitus szerint szokások) homlokegyenest ellenkeztek az egyiptomi szokásokkal. Valószínű, az aranyborjúra utalva írja: "Annak az állatnak képmását, melynek útmutatásával bolyongásuknak és szomjúságuknak véget vetettek, szentélyükben állították fel..." Megemlíti még Tacitus, hogy a sertéstől tartózkodnak, emlékezetére a csapásnak, mivel egykor őket az a ragály csúfította el, amelyre ez az állat hajlamos. (Tacitus: Korunk története. V. könyv. 369- 371. old.) Istóczy Győző szellemesen jegyzi meg: "A zsidók nem mások, mint ivadékai az egyiptomi bélpoklosoknak és rüheseknek, akiket egész Egyiptomban a lakosság közül hivatalos úton kiválogattak, s az ilyképp "kiválasztott" népet Egyiptomból kikergettek." (Istóczy Győző: Emlékiratfélék és egyebek. 4-6. old.) Istóczy szerint tehát a zsidóság "kiválasztottsága" szó szerint értelmezhető azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a kiválasztás nem Isten, hanem Bocchoris király által történt. Az ígéret földjének keresése sem lehetett könnyű menetelés. Valószínű, több alkalommal törhetett ki zendülés Mózes és társai ellen. Erről - szűkszavúan ugyan de Mózes könyvei tartalmaznak tudósítást: "És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. Mert azt mondták nekik Izráel fiai: Bárcsak haltunk volna meg az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazék mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret." II. Móz. 16/2-3. Ez az elégedetlenség gyakori, ha ugyan nem folyamatos lehetett, s úgy tűnik, a túlélést biztosító mannát is megunták. "Izráel fiai újra siránkozni kezdtek, és ezt mondták: Ki tart jól bennünket hússal? Emlékszünk, hogy Egyiptomban olcsón ettünk halat, uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát. Most pedig elepedünk, mert semmit sem látunk a mannán kívül." IV. Móz. 11, 4-6. Ellentmondás feszül az aranyborjúval kapcsolatos "világi" és ószövetségi leírás között is. Míg Tacitus utalása szerint a szentélyben őrzött, a vándorlást irányító istenpótlék volt, addig II. Móz. 32/26-28. szerint súlyos belső viszály tárgya. Miután Mózes összetöri a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákat, választás elé állítja népét. "Jöjjön hozzám, aki az Úré! Lévi fiai mind hozzágyűltek, ő pedig ezt mondta nekik: Így szól az Úr, Izráel Istene: Kössetek mindnyájan kardot az oldalatokra, járjátok be a tábort keresztül-kasul, egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont." Zsidókkal történő eszmecserék alkalmával ha valaki érvelése során említést tesz Rákosi Mátyás és zsidó társai 1948-1953 közötti magyarországi uralmáról , amikor internáló táborrá változtatta az országot, és kínzókamrák sokaságában gyilkolta a nemzet legjobbjait, még a zsidókat sem kímélte - azt az együgyű választ kapjuk, hogy Rákosi és társai hitehagyott zsidók voltak, s így tetteikért a zsidóság nem tartozik felelősséggel. E megmosolyogni való kibúvóval viszont szemben áll Mózes fenti utasítása, amelyet Rákosi és "árja" környezete több ezer év múlva is szó szerint végrehajtott. Rákosi környezetéből kikerült emberektől tudjuk, hogy Rákosi, de társai is hithű zsidók voltak, akik a zsidó vallási szokásokat a legnagyobb üldözések közepette is pontosan megtartották. A mai szerény történelmi távlatból is világosan kitűnik, hogy a Cion Bölcsei által leírt uralkodási szempontokat betű szerint alkalmazták. ezzel egyértelmű bizonyítékát adták, hogy a zsidóság által a nem zsidók felé hamisítványoknak mondott Cion Bölcseinek jegyzőkönyveihez kétség sem férhet, azok az utolsó szóig valódiak. A Tacitus által leírt - feltehetően a túlzott mértékű disznóhús fogyasztásától keletkezett - rüh, bélpoklosság és más hasonló betegségek úgy tűnik, nagy számban gyógyíthatatlanná vált, s öröklődött is. A III. Móz. 21/16-20. szerint: "Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Így szólj Áronhoz: (Áron nemzetsége volt a papi nemzetség) Ha lesz valaki utódaid közül a későbbi nemzedékekben, akinek testi fogyatkozása lesz, az ne mutassa be áldozatul Istenének kenyerét. Nem mutathatja be az, akinek testi fogyatkozása van, tehát aki vak, sánta, nyúlszájú vagy törött végtagú; se törött lábú, se törött kezű ember; vagy aki púpos vagy vézna, vagy hályogos szemű, viszketeg, vagy sömörös vagy sérves." Mózes szigorú törvényeit ez a renitens alkatú délibábot kergető népcsoport, akit az egyetemes történelem a zsidóság őssejtjének fogad el, nehezen viselte el, sőt esetenként még egyes elöljárók is megtagadták. Mózes könyveiben találunk erre egyértelmű utalást: "Ekkor hívatta Mózes Dátánt és Abirámot, Eliáb fiait. De azok azt mondták: Nem megyünk! Nem elég, hogy elhoztál bennünket a tejjel és mézzel folyó földről, hogy megölj bennünket a pusztában, hanem még zsarnokoskodni is akarsz rajtunk? (V. Móz. 25/6-8.) Nem véletlen, hogy Mózes utasításait sohasem a maga nevében adja, hanem Isten parancsaként "tolmácsolja" sorstársainak. Biztos, hogy e kemény menetelés sok emberáldozatot is követelt a beteg gyülekezettől. Tudjuk, hogy maga Mózes sem érte meg, hogy megérkezzenek az "ígéret földjére." A kétségtelenül sok nehézséget leküzdve végül is birtokba vették Palesztina területét. A sok gyötrelem ellenére, amellyel a kiválogatott népet, illetve utódait sikerült állammá szervezni, örökös békétlensége miatt történelmi léptékkel mérve nem tudták tartósan immár önként vállalt hazájukat megtartani. Az örökös rablóháborúk és az Egyiptomból magukkal hozott örökletes teher tizedelte a lakosságot. Ugyanakkor faji felsőbbrendűségi filozófiája gátolta abban, hogy legyőzött népeket magába olvasszon. Mindez az állam hanyatlásához vezetett. A rómaiakkal vívott háború során római uralom alá került, majd Kr. utáni 70-ben a Jeruzsálemért vívott küzdelemben is alulmaradt. A teljes hódoltságot büszkesége nem tudta elviselni inkább a diaszpórát választotta, és az emberiség nagy kárára az egész világon szétszóródott. Legnagyobb részt Hitlernek köszönhetően a második világháború után Izraelt az őshazát ugyan visszaszerezte, többségének azonban esze ágában sincs azt újra birtokba venni. Sokkal csábítóbb számukra más népek nyakán élősködni. Ott is a saját törvényei szerint él, s ezt megkönnyítendő igyekszik azokat más népekre is ráerőltetni. Ha valahol üzelmei balul ütnek ki, a törvényesen vagy törvénytelenül megszerzett pénzét Izraelbe juttatja, és maga is kereket old. Izraelben pedig kövessen el bármely államban, bármily súlyos bűncselekményt, teljes védettséget élvez. Mivel a zsidó állam törvényei megengedik bármilyen a nem zsidók ellen, azok törvényei szerint tiltott cselekmények zsidók általi elkövetését. A zsidó filozófia szerint zsidó felett csak zsidó ítélkezhet. Történik mindez nemegyszer jóhiszemű kormányok szeme láttára, akik ámulva tapasztalják, hogy ellene már teljes mértékben tehetetlenek, mert ha mégis felemelik szavukat, a zsidóság által font és irányított nemzetközi pénzügyi háló az adott ország teljes megfojtásával fenyeget.
Mai ismereteink szerint Európában 1725-ben Párizsban és Madridban alakult meg az első szabadkőműves páholy. A Habsburg-ház uralkodási területén 1723-ban Prágában hozták létre az első páholyt. Ezeket követte 1736-ban a hamburgi, 1742-ben a bécsi páholy megalakulása, amelynek már magyar tagjai is voltak. Mégpedig: gr. Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellár, gr. Esterházi Ferenc magyar udvari kancellár, Reviczky János tábornok és Báróczy Sándor testőrkapitány. György walesi herceget, a későbbi IV. György angol királyt 1787-ben vették fel a szabadkőműves szövetségbe. Windsor hercege, a lemondott angol trónörökös tiszteletbeli nagymester volt, akinek tervezett koronázási ünnepségén a budapesti szabadkőművesek is képviseltetni akarták magukat. Nagy Frigyes német császár ugyancsak trónörökös korában lépett be, majd uralkodása alatt Lessing, Herder és Goethe is szabadkőműves lett. Amerikába az angol bevándorlók vitték be a szabadkőműves eszmét. 1730 körül Philadelphiában működött egy páholy, amelynek Franklin Benjamin is tagja volt. Úgy tűnik, az Egyesült Államok vezető politikusai körében nagy népszerűségnek örvendett, s örvend ma is a titkos szervezetekben való titkos szereplés. A korábbi, pontosabban az első 29 elnökből 16 volt szabadkőműves. Az utóbbiak nagy valószínűséggel kivétel nélkül azok. Az Egyesült Államok első alkotmányát is szabadkőművesek szövegezték. A Magyarország területén alakult páholyok között találjuk: Martinovics Ignác, Hajnóczy, gr. Török Lajos, Kazinczy Ferenc, gr. Pálffy Károly, gr. Bánffy György, gr. Széchenyi Ferenc, Ráday Gedeon, Bacsányi János, Kölcsey Ferenc neveit. ( Révay Nagy Lexikona 17. kötet. 263. old.) Szólni kell arról a sajnálatos tényről, hogy az 1848-49-es magyar szabadságharc máig hatalmas nimbusszal övezett vezére: Kossuth Lajos is szabadkőműves volt. Míg a 18. századi magyar szabadkőművesek esetében nem tudunk azok zsidó orientáciájáról, addig ez Kossuth esetében kimutatható. Beszervezésének pontos idejét nem ismerjük. A zsidók, de sokan nem zsidók is az emigráció idejére teszik. Számos körülmény azonban azt látszik igazolni, hogy szabadkőművessége a szabadságharc kitörése előtti időre datálódik. Ha mást nem is vennénk figyelembe, már maga a forradalom jelszava: "Szabadság, egyenlőség, testvériség" is kifejezett szabadkőműves filozófia. A szabadkőművesek március 15-ét szabadkőműves ünneppé deklarálták. Ide sorolható még az 1844. május 5-i vezércikke, amelyben antiszemitizmustól mentes magyar politikát követel. A szabadságharc hadtápszállítói Kossuth tudtával, de lehet, hogy egyenesen kívánságára úgyszólván kizárólag zsidók. Ezek közé tartoznak Kohn Márk és társai, akik a komáromi vár csaknem teljes élelmiszerkészletét és gabonatartalékát eladták az osztrákoknak. Görgey és Klapka már csak statáriális úton felakasztatni tudta őket. (Marschalkó Lajos:Országhódítók. 33. old és folyt..) Szabadkőműves gondolkodásra vall Kossuth országgyűlésének a Habsburg-ház trónfosztására vonatkozó határozatai is. Sajnáljuk, hogy a Kossuthtal erős szembenállást tanúsító Petőfi Sándor, hazánk máig legnagyobb költője az "Akasszátok fel a királyokat" c. nagyhatású versében is minden baj forrását a királyokban, a királyságban látta. Pedig elegendő lett volna a király személyére vonatkozó alkotmány reformja is, mondjuk annak kötelezésével, hogy a magyar király csak minél ősibb eredettel bíró magyar személy lehet, aki csak magyar házastársat vehet magának. Hiszen más országok történelmében is láttunk nemegyszer jó és eredményes királyokat, ugyanúgy csapnivalóan rossz és hazaáruló köztársasági elnököt. Az első világháború befejezése után Magyarország "szerzett" is magának egy ilyent. Ki merné állítani, hogy a második világháborúban győztes Egyesült Államok (köztársasági) elnökei eredményesebben vezették a hatalmas birodalom gazdasági fellendülését, népjóléti intézményeit, mint a vesztes Japán császárság? A zsidóság országrontó szerepe már jóval a szabadkőműves páholyok megszállása előtt is szinte végigvonul Magyarország történelmén. Korabeli feljegyzésből tudjuk, hogy már 960-ban is érkeztek magyar területről zsidók a prágai vásárra. Már a kora középkorban beépülnek a királyok udvartartásaiba nagyurak és városok vámszedőjeként és adóbehajtóiként. Már Szent László és Könyves Kálmán is dekrétumokban igyekeznek megfékezni mohóságukat. II. Endre király uralkodása idején az adóbeszedők és a királyi kincstár kezelői között meglehetősen sok zsidó található, akik könyörtelen módon zsarolják a lakosságot. Az elszegényedő nemességet uzsorakamatokkal nyomorítják. (Marschalkó Lajos: Országhódítók. 27. old. Idézi: Takács Albert dr. " A zsidókérdés ezeréves jogalkotásunkban" c. művét) A közhangulat nyomására 1222-ben II. Endre az Aranybulla kiadására kényszerül, amely ugyan a magyar alkotmány egyik legfőbb tartópillére, de minden rendelkezése nem válik betarthatóvá. Egyik rendelkezése szerint: "pénzváltók, kamaraispánok, sókamarások és vámosok országunkbeli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek." Ennek ellenére II. Endre Aranybulla utáni uralkodása alatt a zsidó pénzuralom olyan méreteket öltött, hagy a pápa átokkal sújtotta az országot. IV. Béla uralkodása alatt a zsidóság tovább növelte befolyását. Egy Thika nevű zsidó a tatárok javára kémkedett és segítette azok rabló hadjáratát. A tatárdúlás elmúltával, kihasználva az ország siralmas állapotát, a zsidóság a tatárjárás során tanúsított magyarellenes üzelmei ellenére rászorítja a királyt, hogy 1251-ben a magyarországi zsidók részére kiváltságlevelet adjon ki. Ez a "kontra Aranybulla" új jogokat, s szinte korlátlan gazdasági lehetőségeket biztosít a zsidóságnak. Ez a zsidó konjunktúra a magyar lakosság kárára egészen a mohácsi vészt közvetlen megelőző időszakig, majdnem háromszáz évig töretlen. Zsigmond király ( 1387-1437) további jogokat biztosító kiváltságlevelet bocsát ki részükre. Ebben még azt is megengedte, hogy évi 108 % uzsorakamatot szedjenek. Werbőczy Tripartituma meg is említi, hogy "A zsidók az ő jogaikra nézve többféle és különböző és több helyen az üdvösséggel ellenkező kiváltságaik vannak." A magyar nemesség ugyan látja és tapasztalja a zsidóság övétől eltérő erkölcseivel okozott kárt, de keresztény gondolatvilágából nem tud kilépni. Werbőczy Tripartituma ennek jegyében vezeti be a zsidó esküt, amelyet a zsidók maguk között csak megmosolyogtak. Hiszen az ő törvénykönyvük nem a magyar Tripartitum, hanem a Talmud. A nem zsidó kezébe tett eskü őt semmire sem kötelezi, lelkiismeretét nem zaklatja. Ez számára nem más, mint a nem zsidó félrevezetésének egy új eszköze. Mindezek ellenére a nemesség többsége növekvő gyanúval figyeli a zsidóságnak, a magyarság számára áldásosnak nem mondható működését. Az 1525-ben megtartott országgyűlés nagy felháborodással csapja el a gyenge II. Lajos király kincstárnokát, a magyarok által "budai zsidók királyának" emlegetett Fortunátus Imrét. Fortunátus Imre élete tipikus példája a kártékony zsidónak. Mint két gyermekes apa, tiltott szerelmi viszonyt folytatott egy keresztény nővel, amely csaknem halálbüntetést vont maga után. Nem zavarta, hogy zsidó felesége és gyermekei a gettóban maradtak. Ő maga ezután egy kolozsvári keresztény nőt vett feleségül. Simulékonyságával Szalkay László esztergomi érsek és kancellár bizalmát is megszerezte. Tanácsára a király hamis pénzt veretett, amelynek nemesfém-tartalma a névleges súlyának csak a felét adta. 1521-ben ehhez még bizonyos kikötésekkel - az országgyűlés hozzájárulását is megszerezte. Következményei hamar, már 1524-ben jelentkeztek. 1525-re a kincstár vagyonának nagyobbik része Fortunátus magánvagyonává változott. Az országban pedig éhínség keletkezett. A rendek nem láttak más megoldást, mint a zsidó kegyenc elmozdítását, a királytól elégetését követelték. Fortunátust azonban zsidó talpraesettsége nem hagyta el. A rábizonyított vádakat áthárította a Fuggerekre. II. Lajos király, aki nagyon kedvelte a gonosztevőt, semmibe véve az országgyűlés határozatát, az ügynek megnyerve Báthory nádor egyetértését, a budai Csonkatoronyból szabadlábra helyezte, sőt még elégtételt is kapott az udvartól. Báthory nádor közbenjárása Fortunátus kiszabadítása érdekében az arisztokrácia és a zsidó pénz korrupciós összefonódásának korai példája. Szabadulása után rövidesen Szapolyaiékhoz közeledett, majd Werbőczy Istvánnak - aki pedig a leghangosabb szószólója volt 1524-es letartóztatásának - bemutatott egy új "pénzügyi tervet", amely a kincstár minden baját megoldaná. Az 1525. július elején megtartott hatvani országgyűlésen már egy szó sem hangzott el ellene, sőt a Fuggerektől elvett rézbányák kezelését is rábízzák. Rövid idő alatt a rézbányákból hatalmas vagyonhoz jut, még a királynak is kölcsönöz. Így a budai után zálogba kapja a pozsonyi harmincadot is. Kevéssel a mohácsi vész előtt meghalt. Halálos ágyán visszavette zsidó vallását, amelyből "kényszer hatására" korábban kitért. Ezúttal is igazolhatjuk Leo N Levi-t a B'nai B'rith elnökét. Ő 1900- ban leírja "aki zsidónak született az akkor is zsidó marad, ha vallását feladja." ( Henry Ford: A nemzetközi zsidó 41. old) Hiszen a zsidó nemcsak vallás, hanem elsősorban faj. Pedig Fortunátus (Szerencsés) Imre a Révay Nagy Lexikona szerint csak félzsidó. Nem is az anyja - akit pedig a zsidók faji meghatározás esetében döntőnek tartanak - hanem az apja volt zsidó. Ez nem zavarta a magyar arisztokrata Perényi Imre nádort, hogy a felnőtt, jómódú Fortunátus Imre keresztapaságát vállalja. A mohácsi katasztrófa után az ország három részre szakadt. A török hódoltsági területet szinte ellepték a zsidók. Nem lehet véletlen, hogy a csatavesztés után három és fél hónap múlva 1526. november 9-én megtartott országgyűlésen a nemzeti érzelmű nemesség levonva a fájdalmas következtetést - kimondta: "a zsidók ezen ország minden vidékéről, szabad királyi városokból és helységekből rögtön kiűzessenek." A köznemesség e határozott állásfoglalása egyértelműen bizonyítja, hogy már akkor felismerték a zsidók káros szerepét a mohácsi csatavesztésben. Úgy tűnik, a Habsburg uralkodók is erre a következtetésre jutottak. Számos dekrétumban igyekeznek korlátozni őket. Az 1647. évi dekrétum kimondja, hogy a zsidók "hűtlenek és egészen lelkiismeretlenek". III. Ferdinánd 1655-ben újabb szigorú rendeletet hoz a zsidó vámosok ellen. I. Lipót kitiltja a városokból a zsidókat, majd hadmentességi adót vet ki rájuk. III. Károly 1723-ban eltiltja őket a vámszedéstől. A magyar főurak és főpapok, akik már korábban is a zsidók zsebéből lógtak ki, ismét védelmükbe veszik őket, és szívesen látott vendégek voltak vidéki birtokaikon. A magyar történelem katasztrófái során mindig ott találjuk a zsidóságot, de többségében mindig ellenfelei oldalán. Nem volt ez másként a török hódoltság idején sem. Akkor a török hatalom oldalán fosztogatta az amúgy is elcsigázott nemzetet. Amikor 1686-ban Petneházi hajdúi és Lotharingiai Károly keresztény seregei visszafoglalták Budát, 270 zsidót fogtak el, akik az ozmán hódítók oldalán fegyveresen harcoltak. A 35 tóratekercsével Nikolsburgba szállított zsidókat az osztrákok fogságából Európa zsidósága váltotta ki. (Marschalkó Lajos: Országhódítók 30. old.) Mária Terézia ugyan kiköltözteti őket Budáról, s eltiltja őket a borkereskedelemtől, türelmi adót is kivet rájuk, mégis fordul a tendencia. Míg 1520 körül Nagy-Magyarország területén csupán 11.000 zsidó található, Mária Terézia uralkodását követően jelentős létszámú keleti zsidó szivárog be az országba. Számuk rövidesen eléri a 75.000-et. II. József alatt már megengedik, hogy a zsidók is látogathassák a főiskolákat. A bányavárosok kivételével az országban bárhol letelepedhetnek és földbirtokokat bérelhetnek. II. Lipót ugyancsak engedélyezi, hogy a bányavárosok kivételével a szabad királyi városokban letelepedjenek. A szabad királyi városok nagy része azonban továbbra is ragaszkodott zsidómentes kiváltságaihoz. Debrecenben például 1844-ig nem hálhatott zsidó. Még a debreceni vásárok alkalmával is este a zsidó kereskedőknek el kellett hagynia a várost. Az 1830. évi VI. törvény katonai szolgálatra is kötelezi a zsidókat. Az 1840. évi XV, törvény további könnyítéseket ad a zsidóságnak. Az 1848/49-es magyar szabadságharcban mindkét oldal udvari szállítója a zsidó. Ez a tény önmagában igazolja, hogy erősen érdekelt volt a forradalom kitörésében. Ha pedig érdekelt volt benne, akkor segítette is annak kirobbantását. A zsidó Disraeli már a múlt században kijelentette: "A zsidók értenek a forradalom szításához." Mindkét francia forradalomban benne volt a kezük. Gondoljunk csak a magyar származású Frankel Leo nevű zsidóra, aki a nagy francia forradalom egyik vezető személyisége volt, ma már tudjuk szabadkőműves is. Ne tekintsük a véletlen művének, hogy az 1848-as forradalom a szabadkőműves Szabadság Egyenlőség Testvériség jelszavával indult, és mindvégig folytatódott. Kossuth Lajos ismert filoszemitizmusa ellenére is kénytelen megállapítani: "Nints azon törvény, melynek célját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná valamint hints egy tsalás, hints egy tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna." 1883-ban elismeri, hogy a magyar népnek sok oka van az antiszemitizmusra. Mégis felülkerekedik benne a filoszemita szabadkőműves, mert az antiszemita párt vezetője, Istóczy Győző ellen foglal állást kifogásolva a pánt programját, és azt a nevetséges javaslatot teszi, hogy az antiszemitizmus okait gazdasági intézkedésekkel kell levezetni. Kossuth nagy kárt okozott az antiszemita pártnak. Állásfoglalása hátrányosan befolyásolta annak választási esélyeit. Az egyébként esélyes 70 képviselőből csak 20-at választottak meg. Így történhetett, hogy 16 évvel a zsidóság emancipációja után a megfélemlítés, a terror, különösen az anyagi függőség olyan nagy volt, hogy sokan nem merték vállalni a nyílt állásfoglalást a nemzet belső függetlensége érdekében. Az ország politikai pszichózisa hasonlított a maihoz. Aki ragaszkodott a magyar nemzet országmegtartó hagyományaihoz, magyarságához és a keresztény jogállamhoz, az bizony antiszemita lett. A magyar közmondás azt mondja: Baj van? Keresd a nőt! Ezúttal kénytelenek vagyunk - igazságát nem vitatva - ezt az alábbiak szerint kiegészíteni: Baj van? Keresd a zsidót! Kossuth tehát alapos munkát végzett az emigrációban. Halála után zsidó szabadkőműves testvérei ráerőltették kultuszát a magyar nemzetre. Soha egyetlen magyar uralkodó körül akkora nimbusz nem alakult ki. A legszentebb és legsikeresebb uralkodóink dicsőségét sem hirdeti annyi emlékmű, szobor, festmény és egyéb műtárgy, mint Kossuth Lajosét. Még az államalapító Szent István is messze elmarad mögötte. A mai napig sem meri megkérdőjelezni senki; vajon 1848-ban tényleg megvoltak a szabadkőműves Kossuth Lajos által szított forradalom feltételei? A sziklaszilárd és hatalmas katonai erejű Napóleon utáni Szent Szövetség ellen létezett-e a leghalványabb remény is a szabadságharc győzelmére? A kérdésre még válaszolni sem kell! Ma már a megfelelő történelmi távlatból nyugodtan állíthatjuk, hogy a nemzetnek ez a zsidóság érdekében való fellázítása, majd vérpadra citálása bűnös felelőtlenség volt. Ez mit sem von le népünk hősiességének, heroikus harcának értékéből. Sokkal inkább intő példa kell legyen, hogy segítse és növelje a nemzet kritikus történelmi pillanataiban népünk bölcsességét. Kossuth forradalma csak látszólag szolgálta Magyarország osztrák elnyomás alóli felszabadítását. E szabadkőműves szemfényvesztést jól illusztrálta a Habsburg-ház detronizálása. A valóságban ez nem annyira osztrákellenes, sokkal inkább a királyság, mint államforma elleni aktus volt. A szabadkőművesség egyik fontos célja azóta is a királysági államforma "demokratikus" berendezkedésre való átállítása, a nem zsidó kormányok működésének megnehezítése. Kossuth és kormánya szabadkőműves érzelmei alaposan tetten érhetők a Magyar Szentkoronához való viszonyában. Szemere Bertalan írja naplójában: "Hiszek Istenben, hogy a koronák nemsokára kimennek a divatból." Kossuthról azt írja: "sohasem gondoskodott róla". A temesvári csatavesztés után Kossuth már "futóban volt. és sem nem látott, sem nem hallott." Szemere kérdésére, hogy hova rejtsék el a koronát "oly közönyösséggel, mintha egy protocollum volt volna szóban, azt felelte: tedd le itt az aradi várba, s hagyd itt." Ezután Szemere Batthyányinál próbálkozik: "Ő semmi fontosságot nem tulajdonított a dolognak, s mintha egy darab kőről volna szó, hidegen azt felelte: törd össze, vagy vesd a Dunába." Ezek ismerete után hadd idézzem a Kedves Olvasó figyelmébe, hogy a zsidóság által hetedíziglen kiátkozott és háborús bűnösként kivégzett Szálasi Ferenc Kossuth Lajossal ellentétben hasonló körülmények között magyar lelkiismerettel hazafiúi és államfői kötelességének megfelelően mindvégig gondoskodva menekítette ki Szent Ereklyénket a szovjet rablóhorda elől, amellyel sikerült is megmenteni a nemzet számára. Hisz tudjuk, hogy az elrabolt egyéb műkincsek a mai napig a Szovjetunióban (Oroszországban) vannak, visszaadásukról "új gazdái" hallani sem akarnak. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mindezek ellenére Kossuth Lajos földi maradványai hatalmas mauzóleumban pihennek, míg Szálasi Ferenc teteme egy börtöntemető belső kocsiútja alatt hányódik. Vajon nem tartozik-e a hálátlanság kategóriájába, ha egy nemzet az idegen megszállás alóli felszabadulása után tíz évvel ilyen közönnyel viseltetik néhai államfője iránt? Akkor, amikor Romániában Antonescu marsallnak már szobrot emeltek, a szlovák Tisóra pedig nemzete most készül nyilvános emléktáblával megemlékezni. Annál is inkább, mert a kommunizmus látszólagos bukása után a "volt szocialisták" ezek között különösképpen a zsidóság egymást túllicitálva átkozza a bolsevizmust. Ezzel akaratlanul is igazolják Szálasi és kormánya, valamint a Magyar Honvédség 1944. október 15. után a jó oldalon igazságos harcot vívott, hiszen a bolsevizmus ellen küzdött. Úgy tűnik tehát, eljött Szálasi és vezetése alatt álló nemzeti intézmények rehabilitálásának ideje. Amennyiben ez tartósan késik, alapos okunk adódik a bolsevizmus elleni szózuhatagok őszinteségét kétségbe vonni. Ma már felismerhető az 1848-as forradalom kirobbantásának zsidó célja. Ez pedig Magyarország zsidó elözönlésének meggyorsítása és a zsidóság magyarországi emancipációja. Úgy tűnik, a korabeli magyar vezetőréteg jelentős része fel is ismerte ezeket a zsidó törekvéseket. Széchenyi István mind a forradalom életre hívását, mind a zsidók emancipációját határozottan ellenezte, még az 1867-es törvény tárgyalása idején is. Úgy gondoljuk, Széchenyi István máig rejtélyes halálát ebből az aspektusból sem ártana megvizsgálni. A főváros lakossága falragaszokon tiltakozott az ellen, hogy zsidók is beléphessenek a nemzetőrségbe, egyidejűleg követelte a zsidók fővárosból való kiűzését. A forradalom vezérkarában Kossuth Lajoson kívül is akadt "haladó gondolkodású" magyar, aki még ezekben a nehéz napokban is fontosabbnak tartotta a zsidók egyenjogúsítását, mint akár a forradalom győzelmét. Így kerül a forradalmi kormány és a parlament elé két ízben is az emancipációs törvényjavaslat. Első ízben még Kossuth is a napirendről való levételét javasolja félve, hogy ez a szabadságharc idő előtti összeomlásához vezet. Így érvel: "vannak akadályok, mikkel bizonyos percekben istenek sem küzdhetnek meg... Most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volna, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének..." Félő volt tehát, hogy az éppen zsidók által fellázított lakosság dühe az osztrákok helyett a zsidóság hátán csattan majd. Szemere Bertalan, ez a filoszemita liberális főúr, még a világosi fegyverletétel előtt két héttel 1849. július 28-án a teljes politikai szétesés és fejetlenség közepette is benyújt egy emancipációs javaslatot Szegeden, a már összeomlott menekülő csonka parlament elé. Ez a lázas sietség egyértelműen igazolja a szabadságharc valódi indítékát, legfelső vezetésének zsidóérdekű szabadkőműves célját. A forradalom elbukott ugyan, de kiagyalói elérték titkos céljaikat. A zsidó beáramlás meghatványozódott. 1850-től 1869-ig a magyarországi zsidóság száma 366.000-ről 542.200-ra emelkedett.( Vitéz Kolozsváry- Borcsa Mihály: A zsidókérdés magyarországi irodalma. 23- 28. old.) A szabadságharc eltiprása után az abszolutizmus idején nyilván az Ausztriának tett áruló szolgálataikat jutalmazva a zsidóság gazdasági hatalma tovább erősödött. A kiegyezés előtti időszakban ismét akad egy "szabadelvű" magyar főúr, báró Eötvös József személyében, aki Magyarországon is segíti a zsidóság nemcsak gazdasági, hanem immár társadalmi és politikai jogainak teljessé tételét megelőzve minden európai államot. Ő könnyen feledte a zsidóság szabadságharcunkkal kapcsolatos üzelmeit, mivel 1848 szeptemberében Münchenbe emigrált, s majd csak 1850-ben tér haza. Szabadkőműves barátai átmentették jobb időkre, amikor majd nagyobb hasznát veszik. Ezzel sikerült elejét venniük, hogy esetleg feltámadjon benne magyar nemesi ösztöne, és a nem kívánt Habsburg-ellenes oldalra sodródjon, miáltal a forradalom leverése után kivonhatnák a forgalomból. Már a kiegyezés előtti években röpiratok özönével idegesíti a magyar közvéleményt. Valamennyi írásából a nemzetiségek történelmi egyenlősége és a felekezeti egyenlőség csengett ki. Álláspontját sem Deák, sem Andrássy nem fogadták el. Az egyébként kiváló képességű Andrássy politikai szűklátókörűségét jelzi, hogy ennek ellenére a kiegyezés utáni első kormányban megbízza a vallás és közoktatási tárca vezetésével. Ezzel megnyílt számára az út régi dédelgetett álma a felekezeti egyenjogúsítás és autonómia megvalósításához. A zsidók emancipációját már 1867-ben keresztülhajtotta az országgyűlésen és törvénybe iktatta. A zsidóság megkapta a lehetőséget gazdasági hatalma után a politikai hatalom megszerzéséhez is. Jól tudta, hogy ehhez a legbiztosabb út a sajtó birtoklásán keresztül vezet. Zsidó pénzen korrumpálódott főuraink nemcsak, hogy tehetetlenül nézték, hanem még segítették is a sajtó zsidók általi meghódítását. A kiegyezés utáni politikusaink holdudvarában mindenütt megtaláljuk a zsidó újságírókat. Deák mellett: Kónyi Manó, Andrássy Gyulához Ludassy Mór csapódott, aki a kiegyezés pillanatában már a kormány sajtóirodájának főnöke. Zsidó újságírók segítették Eötvös Józsefnek megdolgozni az országgyűlést, amely minden vita és ellenvélemény nélkül szavazta meg az 1867. évi XVII. törvénycikket, amely kimondta a zsidók teljes polgári és politikai jogegyenlőségét. Még Deák Ferenc, a haza bölcse is magára maradt, amikor az emancipációval egyidejűleg a zsidó bevándorlás betiltását követelte. Montefiore Mózes kiadta a parancsot: Zsidó testvérek! Magyarországnak és Galíciának a miénknek kell lennie! Ennek megvalósításához előbb szét kell szaggatni az Osztrák-Magyar Monarchiát, mivel ez mint Magyarország, de még Galícia esetében is a múlt századvégi formában ennek erős akadálya. A szabadkőművesség a párizsi Grand Oriens Nagypáholy vezetésével több változatú tervet készít ennek kivitelezésére. Ismert dolog, hogy Erzsébet királyné a Monarchia népei közül legjobban a magyarokat kedvelte. Több ízben és szívesen tartózkodott Magyarországon. A kiegyezési tárgyalások során is gyakran tette magáévá a magyarok érvelését. A rossz nyelvek - igaz volt-e vagy sem - még gr. Andrássy Gyulával is hírbe hozták. Egy biztos, a század utolsó évtizedeiben már egyre kellemetlenebbé vált számára az udvar rideg ceremóniája, amelyet kisebb nagyobb utazásaival próbált elviselhetőbbé tenni. Rossz kedélyérzetét csak fokozta fia, Rudolf trónörökös rejtélyes halála. Utazásai egyre gyakoribbá váltak, mígnem 1898. szeptember 10-én Genfben a hajóállomásra menetében Luccheni nevű olasz anarchista szíven nem szúrta. Sérülésébe rövid időn belül belehalt. Máig sem tudni, hagy Luccheni egy elvakult olasz hazafi volt-e, vagy bérgyilkos. Csak találgatjuk, hogy kik és milyen érdekek álltak az anarchista mögött. Ha abból a tényből indulunk ki, hogy 1882-1914 között a Habsburgok ellen két merényletet is egy öngyilkosságot a szabadkőművesek számlájára írhatunk, nem járunk messze az igazságtól, ha gyanúnk ebbe az irányba fordul. Csak erősít bennünket az a tény, hogy Erzsébet királyné udvartartásából sem hiányoztak a zsidók. Sajnálatos, hogy nyelvünkre is Falk Miksa zsidó újságíró tanította, aki egyébként a Széchenyiek "udvari" újságírója volt. Ma már biztos tudomásunk van arról, hogy szabadkőművesek szervezték az 1882-ben Triesztben Oberdank Vilmos által I. Ferenc József ellen elkövetett bombamerényletet. A merénylőt halálra ítélték és ki is végezték. Később Triesztben páholy alakult, s Oberdank Vilmos nevét vette fel. A "Rivista Masonica" című szabadkőműves lap 1914. decemberi száma a merénylőről halálának 32. évfordulóján hősként emlékezik meg. Ékes bizonyítékául annak, hogy a Habsburg-ház legveszedelmesebb ellenfele a szabadkőművesség. Ekkor már nyugodtan felfedhették kártyáikat, hisz több évtizedes lázas munkájuk eredménnyel járt; a világháború kitört. Az I. Ferenc József elleni bombamerénylettől időben még két év sem telt el, máris újabb szabadkőműves attrakció rázza meg az uralkodó családot: Rudolf trónörökös öngyilkossága. Rudolf az 1860-as években világkörüli utazást tett. Utolsó állomásán Angliában az 1870-es évek vége táján Edward angol trónörökös, az angol szabadkőművesek védnöke vezette be a szabadkőművesség "rejtelmeibe". Nem volt nehéz dolga, mivel kísérője Brehm természettudós is szabadkőműves, aki a "királyi művészet" tévtanaival kellően felkészítette. Hazatérése után a magyarországi Symbolikus nagypáholy tagja lett. A szabadkőművesek a monarchia szétszaggatására már ebben az időben olyan tervet készítettek, hogy I. Ferenc Józsefet államcsínnyel megfosztják trónjától, s Magyarországot önálló királysággá teszik. Királya Rudolf trónörökös lesz. Az osztrák császári korona az ugyancsak szabadkőműves toscanai főherceg fejére került volna. A Ferenc József eltávolítására szövendő államcsíny az eredeti szabadkőműves terv módosításaként jött számításba, mivel az ellene elkövetett bombamerénylet sikertelen maradt, sőt Erzsébet királyné meggyilkolása sem hozta meg a világháború kitörését, ezért szükség lesz még Ferenc Ferdinánd meggyilkolására is, de erről még szólunk. Rudolf trónörökössel egy erdélyi vadászat tivornyája mámorában a szabadkőművesek egy nyilatkozatot írattak alá, hogy Magyarország függetlensége és önálló nemzeti hadsereg felállítása érdekében a császárnál erélyes lépéseket tesz. A várt államcsíny végrehajtása egyre késett, sőt az akkor vezető konspirációs szervezkedésnek sem látszott a legcsekélyebb nyoma sem. Azok a szabadkőművesek, akik a császári udvarba ügyesen befészkelték magukat, egyre türelmetlenebbül sürgették Rudolfot, hogy lépjen végre a tettek mezejére. A trónörököst pedig mind jobban fenyegette az a veszély, hogy a bécsi titkos rendőrség felfedezi a tervet. Súlyos dilemma elé került, amelyből már nem volt kivezető üt. Jól tudta: ha az összeesküvés terve apja, a császár fülébe jut, tétovázás nélkül a haditörvényszék elé állíttatta volna, hisz ismert volt Ferenc József kemény elhatározottsága, amely még családja tagjait sem kímélte. (Palatinus József. A szabadkőművesség bűnei. 91. old) Azt is tudta, ha szabadkőműves fogadalmát megszegi és őszintén feltárja apja előtt botlását, akkor "testvérei" végeznek vele. Árulásban a szabadkőműves zsidók nem ismernek irgalmat. Kínos lelki gyötrődésének nem maradt más megoldása, mint a halál. A fiatalember teljesen meghasonlott önmagával, majd 1889. január 30-án a mayerlingi vadászkastélyban önmaga vetett véget életének. (Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei. 90-91. old.) Világosan meg kell azonban mondanunk, hogy a Rudolf trónörököst behálózó szabadkőműveseket nem Magyarország függetlensége motiválta, amikor az országot ilyen módon ki akarták szakítani a Monarchiából. A cél a Monarchia ízekre szaggatása volt, amelyhez a két állam önállósítása csak az első lépés lett volna, szabadkőművességnek ez a terve 31 évet késett ugyan, de nem maradt el. Hasonló sors jutott osztályrészül a tervezett államcsíny másik főszereplőjének, a toscanai János főhercegnek is. Kevéssel a mayerlingi tragédia után rajta is a félelem lett úrrá. Hercegi rangját felcserélve, közönséges polgári nevet vett fel. Minden rangjáról lemondva Orth Jánosként szabadkőműves testvéreitől rettegve hajóra szállt, majd a nyílt tengeren hajóját személyzetével együtt felrobbantotta. A szabadkőművesek bosszúja elől a tenger hullámaiba menekült. I. Ferenc Józsefet a szabadkőművesség által szőtt és irányított balsorsa nem hagyja el. Rudolf fia halála után alig egy évtizeddel feleségét gyilkolják meg. Sokan a magyarok közül a Karma könyörtelen törvényeit látják, amelyben a 13 aradi vértanú legyilkolásának büntetéseként családjában 13 katasztrófa bekövetkezését vélik felfedezni, pedig Ferenc József a karmánál is könyörtelenebb szabadkőműves összeesküvés áldozata. Kálváriája azonban felesége halálával még nem ér véget, de úgy tűnik, egy jó évtized szünet következik. Ennyi sorscsapás közepette vigasztalódni próbál. A magyarság balszerencséjére vigasztalódásának alanya Schratt Katalin, a szép zsidó színésznő lesz. Schratt Katalin ebben az új szerepében sem tagadja meg zsidó mivoltát. Kitűnően alakítja az ószövetségi Eszter szerepét . Eszter ugyanis letagadva zsidó származását, Ahasvérus király felesége lesz. Amikor a zsidók engedetlensége miatt Hámán, a király legfőbb vezető embere szigorú rendszabály bevezetését tervezte, ellenük Mordekáj, Eszter gyámja a királyné segítségét kéri. Eszter lakomát rendez, ahol a királyt - szeretvén a bort - leitatja, majd kegyelmet kér a zsidók számára. A király pedig borivás közben szabadkezet adott Eszternek és Mordekáj-nak, hogy adjanak ki nevében olyan rendeletet, amilyent a zsidók érdekében jónak látnak. Mordekáj parancsára a király nevében hetvenötezer embert öltek le a zsidók. Az oroszországi és lengyel-galíciai zsidók Schratt Katalin kivételes helyzetét kihasználandó olyan pszichózist keltettek, mintha üldöznék őket. Schratt "Eszter" is eredményesen "itatta le" I. Ferenc Józsefet, aki aztán az "üldözött" zsidók beáramlása előtt megnyitotta a Monarchia, de különösen Magyarország kapuit. Szatmár vármegye 1882-ben feliratot intéz a képviselőházhoz az oroszországi részekből Galícián át Szatmár vármegyével határos vidékekre beözönlő zsidók bevándorlásának megszigorítása tárgyában. Szinte ezzel egy időben kezdődik a tiszaeszlári vérvád. Alig néhány évtized múltán a magyar paraszt és munkás elszegényedve tömeges amerikai emigrációra kényszerül. Montefiore Mózes víziója biztosan halad a beteljesedés útján.
A XX. század első évtizedében az európai szabadkőműves hatalom elérkezettnek látta az időt Közép-Európa felzaklatására és alapos megsarcolására. Nyilván ehhez háborúra és forradalmakra van szükség. Egyik hozza a másikat, csupán az időzítéseket kell megfelelően koordinálni. A háború kirobbantásához, különösen, ha nagyarányú területi és társadalmi átrendeződés annak célja, nem elegendő és nem alkalmas a hagyományos módszer. Ezúttal szó sem lehet a háború igazi céljának megnevezéséről, mert akkor azt egyik fél sem vállalná. Itt az igazi cél a német nyelvterület és perifériája gazdasági fejlődésének megtörése, amely a jól integrált kisállamok leszakításával, a nagyobb gazdasági egységek szétrobbantásával válik lehetővé. A háborút a lehető leghosszabb időre el kell húzni, amíg a harcoló felek gazdasága a lehető legjobban kimerül. Ez lehetővé teszi a küzdő felek, különösképpen a vesztésre álló államok teljes kifosztását. A leszegényedett országok népe könnyű préda a forradalom kirobbantásához. A forradalom zűrzavarában pedig könnyen elérhető egy, a lakosság és a korábbi vezető elit által nem kívánt kisebbség hatalomra jutása. A forradalmak - írja Henry Ford, nem véletlen események, hanem valamely kisebbségnek gondosan előkészített cselekvése. A felfordulás nem természetes fejlődési fok, hanem mindig szerencsétlenség, amelynek megvannak a maga előzményei. Ez rendszerint a felforgató elemek által szervezett utcai tüntetések, jól hangzó jelszavakkal és követelésekkel, lázító röpiratok és sajtótermékek terjesztésével. Mindez párosulva egy háborúban elcsigázott állapottal - szinte kivédhetetlen. (Henry Ford. A nemzetközi zsidó 227. old.) A párizsi Grand Oriens de France nagypáholyban már 1912-ben megtervezték Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége meggyilkolását, de megfelelő alkalom és főleg vállalkozó hiányában nem volt végrehajtható. A XX. század kezdetén még egy állam királyának, vagy trónörökösének merénylet útján való meggyilkolása más elégtétel hiányában Casus Belli volt a merénylő állama ellen. Ferenc Ferdinánd és feleségének meggyilkolása egyértelműen a szabadkőművesek műve. Az egyik merénylő: Cabrinovic vallomása eziránt semmi kétséget sem hagy. Nemcsak Cabrinovic, hanem Tankovic szerb őrnagy a merénylők felbujtója, Ciganovic, aki a fegyvereket és bombákat átadta a merénylőknek, valamint Casimirovic Radoslav, aki a merénylethez szükséges pénzt a külföldi szabadkőművesektől Belgrádba hozta, valamennyien szabadkőművesek voltak. A gyilkosságot aztán a Narodna Odbrana titkos szerb szervezetre testálták, ami nem is volt nehéz, hiszen annak tagjai is többnyire szabadkőművesek voltak. Mivel a szabadkőművesség tanácsára a szerb kormány még csak együttműködni sem volt hajlandó a Monarchia rendőrségével az 1914. június 28-i szarajevói merénylet kivizsgálásában, a sors kiszámíthatatlan, a Grand Oriens de France szabadkőműves nagypáholy nagyon is kiszámított akaratából az első világháború kitört. Mindenesetre a zsidóság különös módon köszönte meg I. Ferenc Józsefnek és a Habsburg-háznak, hogy hosszú uralkodása során mindvégig kivételes toleranciával viseltetett irántuk. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a szabadkőművesség nemcsak Ausztria-Magyarországot és Németországot - bár a fő célpontot ők képezték - hanem egész Európát lángba akarta borítani, mint az a tény, hogy a XX. század első évtizedében egymást érték az uralkodóházak elleni merényletek. A spanyol szabadkőművesek 1906. május 11- én XIII. Alfonz spanyol király és Battenberg Ena hercegnő ellen esküvőjük alkalmával követtek el bombamerényletet. Ferrer Ferenc 33 fokozatú főmestert le is tartóztatták, de 13 havi vizsgálati fogság után bizonyítékok hiányában felmentették. 1909-ben újabb összeesküvést szőtt, amelynek következtében Barcelonában forradalom tört ki. A spanyol hatóságok ismét letartóztatták. Ezúttal a hadbíróság súlyosan terhelő adatokat tárt föl, amelynek alapján halálra ítélte és ki is végeztette. Ferrer Ferencet a szabadkőművesek a mai napig eszményképükként ünneplik. Spanyolország szomszédságában a portugál szabadkőművesek sem akartak elmaradni a külföldi társaiktól. 1908. február 2-án meggyilkolják I. Károly királyt és Lajos Fülöp trónörököst. A gyilkosság nyomán forradalmat szítottak, amelynek során a fiatal Mánuel királyt is megfosztották trónjától és kikiáltották a köztársaságot. E hektikus események közben mindvégig békéről beszéltek és látszólag békemozgalmakat szerveztek. A háttérben pedig háborúkat és forradalmakat szítottak. Oroszországot már 1905-ben szabadkőműves lázítók izgatták. Júniusban a Patyomkin páncélos legénységét sikerült felkelésre bírni. Októberben Pétervárott általános sztrájkot szerveztek "Le az önkényuralommal!" és "Éljen a demokratikus köztársaság!" jelszavakkal. II. Miklós cárt alkotmányozó nemzetgyűlés összehívására kényszerítették. Novemberben pedig polgári pártok alakultak. A pártok üdvözölték a cár októberi kiáltványát az Állami Duma összehívására. Ebben a proklamációban a forradalom győzelmét vélték érvényesülni. Csakhogy a szabadkőműves szervezők másképp látták. A kialakult zűrzavar még nem bizonyult elegendőnek a szabadkőműves hatalom átvételhez. A cár még maradt. Ezért a forradalmi események titkos agitátorok szításában tovább folytatódtak, majd decemberben nyílt moszkvai felkelésben tetőztek. A frissen megalakult pártok támogatásával a felkelést a cári katonaság leverte. A szabadkőművesség vezetői a bukott forradalomról úgy vélekedtek, hogy az kitűnő főpróba volt egy későbbi nagy forradalom kirobbantásához. A zsidó szabadkőművesek üzelmeinek végül is az orosz nép itta meg a levét. 1907-1910-ig a cári kormány tömeges áttelepítéseket hajtott végre Szibériába, Közép-Ázsiába és Távol-Keletre, hogy elejét vegye egy újabb forradalmi megmozdulásnak. Az Ibériai-félszigethez hasonlóan Eurázsia szélét is kitüntető figyelmébe vonta a szabadkőművesség. Az oroszországi lázadás még jóformán nyugvópontra sem jutott, amikor 1908-ban a Szaloniki Páholyban előkészített forradalom tör ki Törökországban. Szaloniki az egyetlen olyan európai város abban az időben, ahol a zsidóság alkot többséget. 110 ezer lakosból 70.000 fő származik Bocchoris király által kiválasztott nép utódaiból. Az egész Európát keresztül-kasul átszelő zsidó szabadkőműves titkos merényletsorozat, amely mind-mind egy európai háború kitörését indukálták. A Habsburg-ház Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával történt megalázása végül is kiváltotta a Monarchia elégtételét szolgáló fegyveres támadást. A háttérből szabadkőművesek által irányított angol-francia kormányok elégedettek voltak. Semmiféle érdeksérelmet ugyan nem szenvedtek, de Szerbia számonkérése számunkra elegendő ok volt a hadüzenetre. Ők ugyan fegyveres támadást nem indítottak, de a Monarchia szövetségeseit és nemzetiségeit káprázatos területi gyarapodás ígéreteivel szövetségesük elárulására bírták. Az ígéretek tárgya természetesen a Monarchia területei voltak. Az angolok is, a franciák is könnyen ígérték, majd adták oda azt, ami nem volt az övék. Már ez önmagában is zsidó mentalitásra vall, a mások javaiból fizetni meg a nekik tett szolgálatokat. Anglia hasonló módon szedte rá Oroszországot is. Majd Németország és Törökország háborúba rángatásával a konfliktus világháborúvá terebélyesedett. A szabadkőműves zsidóság elégedett. A hadiszállításokat mindkét oldalon ők végzik. Silányabbnál silányabb árut szállítanak busás haszon fejében. Az orosz sár, hó és víz leszaggatja a katonák lábáról a papírbakancsokat. Amikor a hadviselő felek nemzeti bankjai és a lakosság tartalékai kimerültek, színre lép az amerikai zsidó bankár. Hitelt kínál és ad a háborít folytatásához mindkét oldalon. Ezzel a háború folytatásának vagy feladásának döntési joga kicsúszik a hadviselő kormányok kezéből. Átveszi azt a szabadkőműves zsidó bankok konzorciuma. A legnagyobb precizitással kiszámítják: amikor a hitelek olyan méreteket öltenek, hogy annak kamatfizetési terhe lefedi a békeidőszak várható termelésének minden megtakarítható jövedelmét, a további hitelek folyósítása megszűnik. Ezzel egy időben a szabadkőművesség másik "szakágazata" megkezdi a vesztésre ítélt nemzet vagy nemzetek forradalmi lázítását. Jönnek a "békemozgalom" szervezői. A hosszúra nyúlt háborúban elcsigázott hátország lakosai öregek, asszonyok önkívületbe esve skandálják: "Le a háborúval! Békét most!" A kormányok ámulva tapasztalják, hogy az utcai tüntetések élén a ugyanannak a nemzet idegen fajnak képviselői lázítanak akik először háborúba rángatták őket majd a háború vívásához szükséges élelmet és anyagokat szállították, a hiteleket folyósították. Csak most eszmélnek rá, hogy mibe is keveredtek. Sajnos későn. Az anarchiát megállítani már nincs sem lelki, sem fizikai erejük. A nemzethez hű haderő mivel onnan a zsidók kiügyeskedték magukat - hősi küzdelmével mindenütt az ország határain kívül védi hazáját. Az üldözés elől befogadott idegen kisebbség pedig otthon szítja az általa keltett elégedetlenséget. Vajon mely nemzet fiai képesek az ellenség ellen küzdeni, ha nem tudja otthon biztonságban szeretteit: feleségét, gyermekeit és szüleit? Elsőnek a legnagyobb területű és népességű, mégis egy főre esően a legszegényebb állam: Oroszország esik ki a háborúból. Pedig a hatalmas terület utánpótlási feladata és a közép-európai ember számára nehezen elviselhető tél ezúttal is nagyobb kárt okozott ellenfeleinek, mint maga az orosz haderő. Az élelmiszertermelés és a felbujtók támogatásának elégtelensége végül is kimerítette a cári kincstárat. Mivel Anglia és Franciaország maga is készült a háborús szereplésre, haditermelése nem volt képes a nagyarányú orosz igényeket is kielégíteni. Bár a hadiszállítás lehetséges formája ebben az időben még nem is nagyon tette lehetővé nagy tömegű felszerelés és élelmiszer gyors eljuttatását Oroszország területére. Az orosz hatalmi egyensúly megbomlásával érdekes módon Kerenszki személyében egy zsidó kerül az ország élére. Ez a tény különös figyelmet érdemel egy olyan ország esetében, ahol a zsidóság sem a hatalom, sem a nép körében nem örvend nagy népszerűségnek. Ellenkezőleg kifejezetten antiszemita környezetben élt. Kerenszki még olyan időben szerezte meg Oroszország hatalmát, amikor a kemény radikalizmus bevezetésére még nem értek meg a feltételek. Ezért kormányzása csak átmeneti lehetett, amely előkészíti az ultra radikális zsidó hatalomátvétel feltételeit. E célra kitűnően meg is felelt. Az angol-francia haderő hadba lépésével Németország kétfrontos háborúra kényszerült. Amitől a német nagyvezérkar mindig is nagyon félt, most bekövetkezett. Bár a német katona harcértéke jóval meghaladja akár az orosz, a francia vagy az angol katonáét, az angol-francia agresszió komoly fejfájást okozott a németeknek. A több mint két éve tartó orosz háború nehéz klímájával és terepével már alaposan megtörte a német hadsereg erejét. Az "újonnan belépő" antanthatalmak pedig friss erőkkel rontottak a már minden ízében megfáradt országra. A kétségbeejtő helyzetre tekintettel, valamit tenni kellett annak könnyítésére. A világháborút kitervelő és kiprovokáló szabadkőművesség látta és érzékelte Németország és a nagyvezérkar dilemmáját. Ez nem is volt nehéz, ehhez nem kellett költséges hírszerző szervezeteket működtetni, hiszen már jóval a háborút megelőzően számos páholy létesült és fészkelte be magát a német társadalom minden hatalmi központjába. Ne tekintsük a véletlen művének, hogy egy időben jelentkezett a szabadkőművesség azon igyekezete, hogy a svájci emigrációban élő, a bolsevizmus elméletét szövögető, Marx kiváló követője, a zsidó szabadkőműves Lenin vegye át és vigye győzelemre az oroszországi zsidóság által már vélhetően kellően fellázított lakosság forradalmi hangulatának további irányítását. A másik oldalon pedig a német nagyvezérkar egyfrontos háborúra való visszaállításának szükséglete. Nehéz elhinni, hogy a német tábornokoknak nem súgtak valahonnan, mivel ők is pontosan Leninre fogadtak. Pedig sokkal kézenfekvőbb lett volna a háborút feladni, annál is inkább, mert Németország ebben az időpontban fáradt volt ugyan, de nem kimerült. Ennél fogva jóval méltányosabb békeszerződésre lehetett volna kilátása, mint amikor Wilson amerikai elnök 14. pontjának csapdájába esett. Lenin a kétoldalú mondhatni olajozott közreműködésnek köszönhetően Németországon keresztül Finnországon át egy leplombált marhavagonban könnyűszerrel Oroszországba "utazott". Egyes visszaemlékezők tudni vélik, hogy Lenint hazautazása során fogadta II. Vilmos német császár is. Állítólag ekkor állapodtak meg a németek Leninnel, hogy a forradalom győzelme után kivonja Oroszországot a háborúból és békét köt Németországgal. A történelem mindenesetre igazolta e feltevést annak ellenére, hogy még Lenin legközvetlenebb munkatársai is - mint például Trockij - ellenezték a németek elleni háború befejezését. Lenin megbízása még korainak tűnt, s így vissza kellett őt csempészni Finnországba, de az oroszországi szabadkőművesség erőltetett munkájának eredménye három hónap múlva megteremtette a végleges hazatérés feltételeit. Bár nincs kétség az iránt hogy Lenin is zsidó volt (eredeti neve: Zederblum (Domonkos László: Titkos történetünk. 98. old.) bizonyos, hogy felesége is zsidó és gyermekei is beszélték a jiddis nyelvet. Lenin az elméleti és nagytekintélyű vezetője az új orosz államnak, de - ahogy mondani szokták - a piszkos munka végrehajtója Trockij az amerikai zsidó, aki Bronstein néven New York keleti részéből származott. Maga mögött tudja az East Side, a New York-i zsidó vallási vezetők erkölcsi és anyagi támogatását, csakúgy, mint Jacob Schiff, Guggenheim, Max Breitung, Warburg, Khun, Loeb & Co. bankházakat, akik hatalmas összegekkel segítették Leninék forradalmának győzelmét. Talán mondani is felesleges, hogy ezek a bankházak valamennyien zsidók tulajdonában, illetve irányítása alatt álltak. ( Marschalkó Lajos: Világhódítók. 43. old) Egy érdekes tény magára kell, hogy vonja figyelmünket: Lenin hazacsempészési műveletét a német nagyvezérkarból Ludendorff tábornok bonyolítja le. Az a Ludendorff, akit Hitler nemzeti szocialista puccsa idején Hitler fontos támogatói között találunk. Ludendorffnak alapos ismeretei voltak a szabadkőművesség természetrajzát illetően, amelyről könyvet is írt. Az új belépő szabadkőműves beavatási szertartását oly részletesen írja le, mint aki ilyent résztvevőként megélt. Úgy gondoljuk, Ludendorff életrajza nyílt és kevésbé nyílt részleteinek újbóli feldolgozása és alapos elemzése nem lenne a német történészek kárára. Az oroszországi bolsevista forradalom, a nemzetközi szabadkőművesség bábáskodásával történő győzelme iszonyú anyagi kárt okozott ennek az országnak. Ez a hatalmas kár mégis eltörpül, amikor számba vesszük azt a szinte kifejezhetetlen kárt, amely emberéletben esett. A szadizmus tombolása, amely egy Dzserzsinszki nevű lengyel zsidó irányítása mellett kiirtotta a teljes orosz értelmiséget, majd Sztálin alatt a teljes középosztályt, a világtörténelem példa nélkül álló barbársága. A megszülető bolsevista hatalom egymaga több kommunistát ölt meg, mint az egész világ kommunistaüldözése együttvéve. Mint ahogy történetének első negyven évében több alattvalóját gyilkolta meg, mint az egész világ minden más országának diktatúrája együttvéve. A legnagyobb szám, amelyet hitelt érdemlő forrásokból olvashatunk, mintegy harmincnyolcmillió, ezt még tetézi a második világháború, egyesek szerint huszonhétmillió, mások szerint húszmillió halottja. Ez ugyanúgy a bolsevista hatalom számlájára írható, mint a Sztálin parancsára éhínséggel, vagy kirakatperekkel kiirtott lakosság. A második világháború ugyanis éppen úgy a világ szabadkőművesség tervezésében és akaratából következett be, mint az októberi orosz forradalom. Mindkettő a zsidóság érdekeit szolgálta. Ma már vitatni sem lehet, hogy a második világháború felelőssége a bolsevista szovjet hatalmat terheli. Erre nem adhat felmentést, hogy Németországot kényszerítették a Szovjetunió preventív megtámadására. Ma már ismerjük annak a szovjet G.R.U. tábornoknak, Viktor Szuvorov álnéven megírt emlékiratát, amelyben bevallja, hogy Sztálin 1941. július 6-ra tervezte Németország megtámadását a közös lengyelországi határ teljes szélességében, valamint Románia felől indítva. A német hadvezetés erről pontos tudomást szerzett. Mindezeket figyelembe véve, a német vezetésnek egyszerűen nem maradt más választása, mint a támadás bevárása helyett preventív támadással elejét venni és megakadályozni a hatalmas szovjet ármádia szervezett indítását, amelynek megállítása meghaladta volna a német haderő képességeit. Az oroszországi forradalom győzelmével a világon kétezer év múltán első ízben került a zsidóság politikai hatalomra. 1920-ban a népbiztosok tanácsa 22 tagjából 17 zsidó, de a többiek is úgynevezett "hasznos gojok". A "szocialista állam" intézményeiben ez az arány még nagyobb a zsidóság javára. Az oroszoknak szinte semmi beleszólása nincs hazájuk kormányzásába. A proletárdiktatúra csak jelszó, minden valóságos tartalom nélkül. Miklós cárt, feleségét, lányait és beteg fiát szovjet megbízottak legyilkolták. Az öt fő, aki ezt végrehajtotta, kivétel nélkül mind zsidó volt. (Henry Ford: A nemzetközi zsidó. 124. old) Az új hatalom ideológiája eszeveszett támadást intéz a kapitalizmus ellen. Ezúttal hangsúlyozni kell, hogy a támadott kapitalizmus nem más, mint a nem zsidók pénze, mint ahogy minden forradalom is zsidók által szított felfordulásnak sincs soha más célja, mint a nem zsidó tulajdon megszerzése. Ez a "választott nép" teóriájának gyakorlati lényege. Mivel a zsidók szerint azzal, hogy Isten őket választotta saját népének, egyben az egész világ minden javait nekik adta. Ami jelenleg nincs birtokukban, annak visszaszerzésére bármilyen módszer megengedett. Amíg létezni fog nem zsidó vagyon, addig számolni kell a népek fellázításával, felforgatással, forradalommal, békétlenséggel és háborúkkal. Ehhez a keresztény és más vallások lelki és fizikai gyengesége, megalkuvása, a másság iránti toleranciája különösképpen a korrumpálhatósága a kellő feltételeket, bármikor előidézhető körülményeket megteremtette. A forradalom vagy háború kitörésének ideje csupán attól függ, hogy egy-egy országban vagy országok régiójában mikor keletkezik, akkumulálódik annyi nem zsidó vagyon, amelynek megszerzése a zsidóság számára csábító akár nagyobb emberáldozat árán is. Különben is gondolják - a nagyarányú technikai fejlődés mellett egyre kevesebb ember képes a lehetséges értékek létrehozására. A többiek, az egyre nagyobb számú munkanélküli már csak szükségtelen kolonc, a megtermelt javak értelmetlen pusztítója. Egyre többször lehetőnk fültanúi olyan zsidó elszólásoknak, amelyek nem titkolják, hogy a világ népességének akár egymilliárd fővel való csökkentése "jótékonyan" hatna a világ társadalmi és gazdasági folyamataira. Az oroszországi kommunista forradalom magvai eljutottak és kitűnő termőtalajra leltek az emancipált Magyarországon is. Bár a vörös vihar végigsöpört az első világháború vesztésre ítélt országainak mindegyikén. Ausztriában is, de különösen Németországban a zsidóság közel állt a hatalom átvételéhez. A forradalmi lázítás utcai tüntetéseit a fegyveres erők felismerve, hogy kik és milyen célból szítják elfojtották. A zsidó Róza Luxemburg és Karl Liebknecht német kommunista vezérek is utcai harcokban lelték halálukat. Magyarországon azonban ismét akadt egy "szabadelvű" arisztokrata, aki hajlandó volt egy gyékényen árulni a szabadkőművesség hazai reprezentánsaival. A budapesti zsidóság keltette utcai tüntetések és zavargások idején miniszterelnök lesz, de "barátai" - a főkolomposok ugyan már korábban börtönbe kerültek - szítására az elégedetlenség folytatódik. Szabadkőművesség vezetői megértetik vele, hogy a hatalmat át kell adnia a börtönben ülő zsidó vezetőknek, Kun Béláéknak. Károlyi Mihály szabadkőműves esküjéhez híven engedelmeskedik. Kun Béla és társai a börtönből gyakorlatilag miniszterelnökként, illetve miniszterekként jönnek ki. A szemfényvesztés kedvéért ugyan népbiztosoknak nevezik magukat, de ez a lényegen semmit sem változtat. Budapest nagy közönsége pedig a neveket hallva ámulva csodálkozott, hogy tüntetéseivel kiket is segített hatalomra. 1919. március 21-én Magyarországon egy maroknyi mindenre elszánt, elvetemült világpolgár megkezdi a zsidó kapitalizmus szisztematikus átalakítását zsidó kommunizmussá. Szamuelly Tibor és martalócai mint a szocializmus úttörői páncélvonaton járják be az országot. Nyomukban mindenütt a vér és halál. Kalocsa, Devecser, Hajdúszoboszló, Debrecen akasztott parasztjai csüngnek alá az utat szegélyező fákról. Akik a hatalmat kezükben tartják, az egy Garbai Sándor kivételével valamennyien zsidók, a szabadkőműves határozatok végrehajtói. Kár, hogy Eötvös József nem érhette meg! Bizonyára értetlenül szemlélte volna mindazt a terrort, amelynek előkészítésében oly jelentős szerepet játszott. A nemzet súlyos hanyatlását jelenti, hogy olyan helyzet állhatott elő, amikor idegen befogadott kisebbség fegyvert emelhetett a befogadó többség ellen, a nemzet legjobbjainak akasztófát állíthatott. Az antanthatalmak kormányai - bár maguk is a szabadkőművesség befolyása alatt álltak - megdöbbenve figyelték e vérszomjas horda elképesztő rémuralmát. Különösen a franciák rettentek meg, hiszen alig fél évszázada kerítette hatalmába hazájuk kormányzatát is. Felrémlett előttük, hogy a párizsi kommün hasonló terrorral irtotta népüket. Nehogy a párizsi Grand Oriens Nagypáholy terve - amelyről tudtak ugyan, de részleteit nem ismerték - valamiképpen Franciaországot is megégesse. Egy olyan országba ugyanis, amelyben száz év alatt ez a kór kétszer is pusztított, a vörös láng könnyen átcsaphat harmadszor is. Mivel Magyarország Ausztriával és Németországgal ellentétben nem tudta saját maga felszámolni a bolsevista uralmat, a franciák nem találtak jobb megoldást, mint az ország izolálását, minél nagyobb mértékű megcsonkítását. Annál is inkább, mert ez előzetes tervüknek is megfelelt, hiszen Magyarország szomszédainak árulásuk fejében már korábban nemzetiségi területeket ígértek. Biztos azonban, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltása nélkül azok a nemzetiségek által lakott területeknél többet nem kaptak volna. Így azonban akkora színmagyar területekkel egészítették azokat ki, hogy a nemzetiségek éppen csak többségbe legyenek. Így került például Romániához csaknem hárommillió magyar lakos. A szégyenletes trianoni diktátum után a nemzetközi zsidóság üzelmei révén Magyarországot olyan országgá nyomorították, hogy határain kívül egy országnyi etnikuma él. Csak miután az országot egyharmadára zsugorították, engedték meg Horthy Miklósnak, hogy felszámolja a szabadkőműves uralmat. Egyelőre nincs rá bizonyíték, de biztosra vehető, hogy Horthy szegényes ellenforradalmát a Rózsadombi Tizenhárom paktumához hasonlóan csak bizonyos feltételek mellett engedélyezték. Míg a bőrkabátos Szamuely által vezetett Lenin-fiúk és Kun Béla vérbírósága a 133 nap alatt mintegy 600 főt végzett, illetve végeztetett ki, addig Horthy ellenforradalmi rendszere a húsz év alatt ennek csupán a töredékét likvidálta. Pedig a hazaárulásnak és a lakosság elleni terrornak ez a minősített formája sokkal nagyobb felelősségre vonást kellett volna, hogy kiváltson. A zsidóság felmentése- a legkirívóbb eseteket kivéve egészen biztos, hogy ott szerepelt a feltételek között. Horthy "felszabadító" ellenforradalma még azt is lehetővé tette, hogy a népbiztosok külön luxusvonaton 200 millió aranykorona értékű magyar vagyont vigyenek Ausztrián át Moszkvába. Horthy és kormánya sohasem emelt igényt a szovjet kormánynál erre a hatalmas vagyonra. Nyilván nem véletlenül. Mintha mi sem történt volna, a zsidóság olyan kivételes és megbecsült helyzetbe került, hogy állítólag Horthy Miklós egyik fia közülük vett feleséget magának. Ismert dolog, hogy a második világháború idején a zsidó terjeszkedésre vonatkozó korlátozó rendeleteket csak a német szövetséges hatalom erős nyomására hozatta meg, amelyek végrehajtását el is szabotálta. Ez a semmivel sem indokolható magatartás végül is oly mértékben megingatta szövetségesünk bizalmát, hogy az megszállta az országot. A német megszállást követően az ellen sem emelt szót, hogy a német hatóságokkal megállapodva Chorin, Weiss, Kornfeld és Mauthner családok magyarországi vagyonukat azoknak eladva német repülőgépen mintegy 1000 kg, a magyar nép verejtéke árán megszerzett aranyat és egyéb ékszereket tetemes valutával együtt Portugáliába menekítsék. Újpéteri Elemér, hazánk lisszaboni ügyvivője számjeltáviratban kért tájékoztatást, hogy miképpen történhetett az, hogy ilyen óriási vagyont a kompetens magyar hatóságok tudta nélkül el lehetett idegeníteni. Kérdésére csak megkésve, akkor is semmitmondó választ kapott. (Marschalkó Lajos: Országhódítók. 192. old) Mindez eltörpül azzal a felelőtlenséggel szemben, amellyel a második világháború során a legsúlyosabb és máig tartó káros következményekkel járó döntéseit a kormányzó a zsidóság tanácsaira és azok érdekében hozta meg. Amikor a német szövetséges kéri, hogy 1941 áprilisában a magyar csapatok vegyenek részt a Jugoszlávia elleni hadműveletekben, mert most alkalma nyílik a Trianonban elvett Délvidék felszabadítására. Horthy vonakodik, a tagadó választ fontolgatja. Ekkor Chorin Ferenc és a budapesti zsidó hitközség vezetői kérik, hogy ne tagadja meg a németek kérését, mert ez esetben azok 10 nap alatt lerohanják az országot, és internálják a biztonságban élő magyarországi zsidóságot. Horthy még csak fontolóra sem veszi ennek lehetséges eshetőségét. Minden mérlegelés nélkül kiadja a hadparancsot. "Előre az ezeréves magyar határokig!" Döntését azonban nem a magyar területek visszaszerzésének nemzeti érdeke motiválja, hanem a nemzetárulásban bűnös zsidóság megmentése. (Újpéteri Péter: Végállomás Lisszabon 450- 456. old) Ez a megmagyarázhatatlan könnyelműség három hónap múlva megismétlődik. Amikor 1941. június 22-én a szovjet szabadkőműves kormány magára erőlteti Németországot. A szabadkőműves zsidóság előzetes terveinek megfelelően Magyarországot is a Szovjetunió elleni háborúba kényszeríti. Ma már tudjuk, hogy a német Barbarossa-terv az esetleges Szovjetunió elleni hadjáratban nem számol a magyar haderő bevonásával. A hadműveletek megindítását követően Sztójay Döme, berlini nagykövetünk korabeli távirata megerősíti, hogy a német hivatalos körök nem kérik Magyarország hadbalépését a Szovjetunió ellen. (Bárdossy László: A népbíróság előtt.232. old.) Nem mellőzhető a kérdés; miért volt erre a zsidóságnak szüksége? Mielőtt érdemben válaszolnánk, a kérdést ki kell bővíteni. Miért volt szüksége például Bulgáriára, aki nem is vett részt Németország oldalán a Szovjetunió elleni háborúban, vagy Lengyelországra, aki nemcsak hogy nem volt Németország szövetségese, hanem a háború kirobbantása céljából feláldozva éppen ellensége lett. Ezúttal a szovjet agresszióhoz kétség sem fér, nem úgy, mint Magyarország esetében, ahol a kassai bombázással ellene elkövetett szovjet agressziót a mai napig tagadják. A hírhedt Tanácsköztársaság 1919-es bukása után az új kormányzat felismerte, hogy kiknek köszönheti az ország a világháború minden szenvedését és veszteségeit, a 133 napos rémuralmát, s végül Trianont. A magyar kormány egyik legelső intézkedése volt, hogy betiltotta a szabadkőműves páholyok működését. A párizsi békediktátumokkal őrült munkájukat befejezve szinte a páholyok betiltásával egyidejűleg megkezdték azok újbóli szervezését. A legfondorlatosabb módon kezdtek nyomást gyakorolni a magyar kormányra legális működés újbóli engedélyezése érdekében, könnyen tehették, hiszen a nemzetek felügyeletére létrehozott Népszövetség teljes irányítása is a szabadkőművesség kezébe került. Amikor a csonkaország gazdaságának újjászervezésére és talpra állítására, a Korona pénzrendszer inflációjának megállítása Magyarország külföldi hitelekre szorult, a szabadkőműves bankvilág már feltételként szabta a páholyok működésének újbóli engedélyezését. Bethlen István miniszterelnök és maga Horthy kormányzó is egy ideig ellenálltak. Török László dr. mérnök a titokban akkor is működő Symbolikus Nagypáholy egy vezetője, 1923 végén maga hozta ősszé az Association Maconnique Internationale nevű szabadkőműves szervezet vezetőit genfi kongresszusán Bethlen István gróffal a magyarországi páholyok felszabadítása érdekében. Török László meghívására Budapestre utaztak a svájci Reverchon és a New York-i Ossian Lang szabadkőműves páholyok nagymesterei is. Beható tárgyalást folytattak a magyar kormánnyal. Kérvényt nyújtottak be a kormányzóhoz is a páholyok újbóli engedélyezése érdekében. Az erőlködés végül is meghozta eredményét, bár a magyar kormány kikötötte, hogy csak nyilvános szervezetek formájában működhetnek. A talpraesett zsidóság ennek ugyan nem örült, de fejfájást sem okozott neki. Különböző fedőnevek alatt tovább folytatták korábbi titkos működésüket. A pesti polgár megütközve tapasztalta, hogy az "újonnan" alakult Ingyentej Egyesület, Ingyenkenyér Egyesület, Budapesti Szünidei Gyermektelep Egyesület, Nyomorék Gyermekek Otthona, a budapesti skót misszió iskolája, a Magyarországi Good Templár Társaság, Pesti Lloyd Társulat, Magyar Cobden Szövetség, Magyarországi Békeegyesület, a Rotary Club stb. vezetése kizárólag zsidó kezekben van. Ezek a szabadkőműves szervezetek immár a kormány asszisztálásával a népámítás iskolapéldáivá váltak. Ezek a szabadkőműves szervezetek immár a kormány asszisztálásával a népámítás iskola példáivá váltak. Ebből a szembekötősdiből a zsidóságnak még olyan előnye is származott, hogy működési költségeit a korábbival ellentétben nem maguk, hanem a keresztény értelmiség és nem egyszer maguk az állam szociális intézményei fizették. Tisztességesnek egyáltalán nem mondható ravasz módszerekkel vágnak eret a nem zsidó mágnásokon, vállalatvezetőkön és más szellemi előkelőségeken. Bakonyi Kálmán dr. nyug. kúriai bíróra való hivatkozással valaki telefonon hívta a kiszemelt urakat, hogy jótékony adományra szólítsa fel őket az Ingyentej vagy az Ingyenkenyér Egyesület részére. Bakonyi Kálmán dr. neve nagyon jól csengett. Az illetékes zsidókon kívül senki sem tudta, hogy ő az egyik fedőnévvel álcázott szabadkőműves páholy nagymestere. A telefonáló úr szerényen csupán azt kérte, hogy a hivatkozott jótékonysági egyesület nevében valaki tiszteletét fogja tenni, és az adományok feladására alkalmas csekket fog letenni a méltóságos úr asztalára. Az adományozásra kiszemelt áldozat gyanútlanul a segíteni akarás boldog érzésével adta postára karitatív pengőit. Az áljótékonysági tranzakciót szervező és irányító szabadkőműves vezetők jóízűen mulattak azon, hogy a gyűjtőíveken nemegyszer olyan adományozók neveit is megtalálták, akik egyébként ádáz ellenségei voltak a szabadkőművességnek. Talán mondani is felesleges, hogy a valóban ingyenkenyérre és ingyentejre szoruló családok és gyermekeik egyetlen fillért, illetve tejet vagy kenyeret sem láttak a "rászedett gojok" adományaiból. A pénzt kifejezetten szabadkőműves célra használták fel. Egy részét a segítségre szoruló szabadkőműves testvérek, valamint a Németországból kiüldözött szabadkőművesek megsegítésére, továbbá a cionista állam kiépítésének költségeire fordították, nemkülönben felgyülemlett adósságaikat fizették belőle. Nem csoda, hogy előbb-utóbb az adományozók gyanút fogtak, és illetékes helyen panasszal éltek. Ezután a szabadkőművesek a "jótékonysági tevékenységüket" más formában gyakorolták. A testvéreknek ezután nem az egyesület központjában osztották a kenyeret, hanem csak az utalványokat osztották ki, amelyek többnyire meghatározott zsidó tulajdonban, vagy bérleményben levő péküzletekben voltak beválthatóak. A segélyezettek megszűrése változatlan maradt. Ahol nem zsidó péküzletben váltották be a kenyérutalványokat, ott legtöbb esetben a derék kereskedő vagy ingyen, vagy önköltségi áron adta a kenyeret ezeknek a különös intézményeknek. Ez a zseniális telefonötlet mintha 1998 tavaszán az országgyűlési választások alkalmával megismétlődött volna és hasonlóan jó eredménnyel zárt. A reklám és kampányszervező szakemberek figyelmébe garanciával ajánlható. Szakmai képzésük során pedig kötelező tananyagként felhasználásra javasolható.
A magyarországi zsidóság a kormányzónak a háborúba való belépésünk elrendeltetésével feltette a nemzet fejére a Dózsa György által már megismert izzó, tüzes vaskoronát. Nem tudjuk, hogy csodálkozzunk-e Horthy naivitásán, amiért zsidó tanácsadói egyben gyakori kártyapartnerei kérésére beletaszította Magyarországot a második világháborúba, vagy egyértelmű bizonyítékok hiányában is tételezzük-e fel a zsidóság "világmegváltó" terveibe való valamilyen mértékű beavatottságát. Hiszen tudjuk, hogy Churchill is szabadkőműves minőségében herdálta el Anglia világpolitikai hegemóniáját. E súlyos gyanút megerősíteni látszik, hogy Horthy és családja részére portugáliai emigrációja idején haláláig állítólag zsidók folyósították megélhetési költségét, mondhatnánk a "nyugdíját". Bár 1940 márciusában tartva attól, hogy Románia esetleges német megszállását Magyarországon történő átvonulással hajtják végre, egyidejűleg hazánk megszállása is bekövetkezne, Teleki Pál miniszterelnök Horthyval egyetértésben ötmillió dollárt helyeztetett letétbe az Egyesült Államokba egy esetleges emigrációs kormány céljaira. A német-román viszony szövetséggé fejlődésével a washingtoni magyar követtel ezt a letétet visszautaltatták a Magyar Nemzeti Bank számlájára. Már az is komoly dilemmát okoz, hogy 1940 márciussal ellentétben 1944-ben miért nem látták szükségét egy ilyen emigrációs alap semleges külföldön való elhelyezésének. Annál is inkább, mert a magyar kormányzat Horthyval együtt kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy Németország vezette szövetség biztosan el fogja veszíteni a háborút. Azt is tudniuk kellett, s tudták is, hogy a háború befejezése után Magyarországot más államokkal együtt fizetségül fogják odadobni a Szovjetunió háborús veszteségeinek fedezetére. Erre már a háború elindítása előtt és alatt is számos jel utalt. Oroszország története egyértelműen igazolja, hogy évszázadok óta legfontosabb célja a terjeszkedés, a birodalom területének és befolyási övezeteinek növelése volt. Anglia és az Egyesült Államok pontosan ezt használta ki. Háborús emberveszteségeinek fejében a területi és gazdasági befolyás növekedését ígérte már a háború kitörése előtt. Ismerjük Bareza György londoni követünk emlékirataiból Churchill 1941 áprilisi nyilatkozatát, amely a követ búcsúlátogatása alkalmával hangzott el: "... nekünk most legnagyobb ellenségünk a hitleri Németország. Létkérdés számunkra, hogy legyőzzük, és ennek érdekében ha kell fél Európát bolsevizáljuk." Ez olyan egyértelmű utalás a háború utáni "rendezésre", amely nem kerülhette el a Magyar Külügyminisztérium, vagy akár a kormányzó figyelmét. A Szovjetunió külpolitikai törekvéseiben már jóval a háború kirobbanása előtt felismerhető volt a szomszéd államok érdekterületté váló megszerzése. Jugerth Arnóthy Mihály moszkvai követünk már 1938. június 20-án kelt naplójegyzetében megírja "Litvinov Magyarországgal közös határt akar." Hogyan kerülhette el a magyar kormányzat figyelmét, hogy az a Litvinov egy szabadkőműves zsidó? Nehéz megmagyarázni. Még ennél is kétségbevonhatatlanabb bizonyítékkal szolgál Kristóffy István ugyancsak moszkvai követünk 1939 végén. Jelentéséhez csatolja a Szputnyik Agitátora című folyóirat 1939. december 24-i számát. A lap egy olyan térképet közöl, amelyen a Felvidék visszacsatolásával nemrég visszakerült Kárpátalja Ukrajna részeként van ábrázolva. Ha más nem, hát ez igazán felkelthette volna a magyar kormányzat gyanúját, hogy itt bizony nem akármilyen fondorlattal áll szemben. Annál is inkább, mert ebben az időben a Szovjetuniót szoros barátság fűzi Magyarország szövetségeséhez, Németországhoz. Ezt a barátságot a Lengyelország feletti közös osztozkodás idejében akár szövetségnek is nevezhetjük. Ennyire ismeretlen lett volna a zsidóság jellemrajza Horthy előtt? Fel sem tételezte, hogy azok csak a kártyában nem csapják be? Pedig hol van ekkor még a Szovjetunió elleni magyar hadba lépés?! A fennálló politikai konstellációban józan logikával erre számítani sem lehetett. Csakhogy ezúttal nem a józan logikával, hanem az egész európai nem zsidó pénz megszerzésére irányuló szabadkőműves logikával állunk szemben. Amint látni fogjuk, nem Hitler és Németország szegül hitszegő módon szembe a Szovjetunióval, hanem éppen fordítva: a Szovjetunió válik hitszegővé, amellyel Németország megvívni kényszerül. A magyar politika irányítói ilyen dimenziókban nem gondolkodnak. Még a Szovjetunióval való hadiállapot beálltának deklarálása után is kergeti a már régen elszállt délibábot, miszerint a bolsevizmus elleni küzdelem az angol-amerikai vezetés szemében dicsőséges dolog, amelyet azok a háború után méltányolni fognak. Elképesztő az a naivitás, hogy nem veszik észre, pedig a szemük előtt zajlik. A világ legszadistább, minden emberi értéket sárba tipró zsidó szabadkőművesség irányításával működő ateista diktatúra, aki ekkor már mintegy 38 millió ember válogatott módon való meggyilkolásáért felelős, időközben a demokráciát, a keresztény erkölcsöt megtestesítő Amerika és Anglia nagyrabecsült szövetségese lett, akinek a keresztény európai hatalmak megsemmisítéséhez számolatlanul küldik a hadifelszerelést, élelmet és mindent, amire szüksége van. A közönséges bűnöző, postarabló és gyilkos szabadkőműves Sztálin a szabadkőműves Roosevelt és Churchill testi-lelki jó barátjává avanzsált. Amint a Szovjetunió preventív támadásra kényszerítette Németországot, a láthatatlan világhatalom ismét cselekvésre utasítja Horthy Miklós kártyapartnereit. Mai ismereteink alapján a módszer elég együgyűnek tűnik. Még a korabeli német anglomán és zsidó erők által keltett pszichózisban is felismerhető kellett volna legyen ez a magyar nemzet elleni attrakció. Nehezen érthető, hogy a szabadkőműves Churchill, Bareza György előtti megnyilatkozása és a zsidó Litvinov "jószomszédi" törekvése között a külügyminisztérium nagy létszámú és kiválóan képzett diplomatái miért nem találtak összefüggést. Hogyhogy nem ismerték fel, hogy a német megelőző támadás után néhány nappal felségjel nélküli repülőgépek kassai bombatámadása a fenti diplomáciai manőver kiegészítése. Az sem keltett gyanút, hogy a légi agressziót követően a zsidóság vezetői alig több, mint két hónap elteltével ismét arra kérik a kormányzót, hogy a németek oldalán lépjen be Szovjetunió elleni háborúba, mert ha nem... - és itt megismétlik a délvidéki bevonulás sürgetésénél használt érveiket - akkor Hitler megszállja Magyarországot és eldeportálja a zsidóságot. Senkinek sem tűnt fel, hogy ez az érvelés ebben az időben merő képtelenség volt, hiszen a németek által uralt Ausztriából, Csehszlovákiából, Franciaországból stb. még egyetlen zsidót sem deportáltak. A német hadigazdaság még rendelkezett a szükséges munkaerővel. Horthy inkább hitt zsidó kártyapartnereinek, mint a tényeknek. Állítólag a hadiállapot deklarálása ügyében összehívott koronatanácson csak két fő zsidó felsőházi tag szavazott a deklaráció mellett, mindenki más ellene. Horthy - ma még nem tudjuk mi, vagy kik kényszerítették rá - mégis utasította Bárdossy László miniszterelnököt, a Szovjetunióval való hadiállapot beálltát jelentse be a parlamentben. Ne írjuk a véletlen, vagy a vesztes háború zűrzavarának számlájára, hogy a korabeli koronatanácsi jegyzőkönyvek az Országos Levéltárból, a Hadilevéltárból és minden lehetséges archívumból eltűntek és nemcsak a magyarországi archívumokból. Hiányzik a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárból, a Stanford Egyetem Hoover Intézetéből is, ahol pedig a korábbi magyar képviselőházi és felsőházi jegyzőkönyvek magyar nyelven időszakonként egybekötve megtalálhatók. Láthatatlan, de gondos kezek időben eltüntették, nehogy feltárhatók legyenek a szabadkőműves zsidóság nemzetellenes üzelmei. Horthy Miklós kormányzó a legfőbb hadúr, a zsidóság védelme érdekében parancsot ad a Magyar Honvédség Szovjetunió elleni hadműveleteire. Fentiek alapján ne csodálkozzunk azon, hogy a Szovjetunió elleni háború indításában vétlen Bárdossy László miniszterelnököt a vesztes háború után a zsidó népbíróság halálra ítéli és kivégezteti, addig a háború indításáért egyedül felelős Horthy Miklós, hiszen a hadsereg bevetésére, mint a legfőbb hadúrnak csak neki volt alkotmányos joga, mentesül minden felelősségre vonástól, a háború után portugáliai emigrációban éli hátralévő éveit, mégpedig zsidók által fizetett "nyugdíjából." Úgy tűnik, 1942 táján hetedik érzékükkel mégis megsejtik, hogy ennek a háborúnak szellemi irányítása nem annyira Washingtonban, Londonban és Moszkvában, hanem sokkal inkább New Yorkban történik. Azonban ebből is rossz következtetést vonnak le. Úgy gondolják, hogy az amerikai zsidóság által reprezentált USA kormányát áthatja a Németország által uralt zsidóság megmentésére való törekvés. Ismét tévedtek! A magyar kormányzat fel sem merte tételezni, hogy a szabadkőműves világkormány szándékosan "selejtezi ki" saját fajtájából azokat, akik alkalmatlanok arra, hogy a választott nép számára "visszaszerezze" a nem zsidóknál felhalmozódott javakat. Az a sarki fűszeres, kiskereskedő, kisiparos, aki tevékenységével csupán annyi nem zsidó pénzt képes szerezni, amelyből jó színvonalon csak megélni, de jelentősen gyarapodni nem tud, az haszontalan eleme a világmegváltó új rendnek, aki folyton rászorul a zsidó nagykereskedő szolidaritási támogatására. Neki olcsóbban kell adnia áruját, hogy eredményes maradjon a nem zsidó kereskedőkkel folytatott állandó versenyben. Tunyaságával nem gyarapítja, hanem éppen apasztja a már zsidóvá vált korábbi nem zsidó vagyont. Sokkal nagyobb hasznára válik az elit zsidóságnak, ha Hitler nyakán hagyja őket, hadd tizedelje testvéreit a munkatáborok tífuszjárványa. Németországból pedig busás kártérítést lehet értük behajtani. Látni fogjuk majd, hogyan likvidálják maguk a zsidók azokat, akik menteni igyekeztek "selejtezésre" ítélt hitsorsosaikat. Wallenberget, a zsidó Berija viteti szovjet börtönbe, ahol máig ismeretlen időpontban és körülmények között halt meg, a zsidó Kasztner Rezsőt Izraelben zsidók gyilkolták meg. Pedig mindketten sok zsidót mentettek ki semleges külföldre. Valószínű, ez volt a bűnük. A Csehszlovákiához csatolt Felvidéken élő magyar arisztokrata gróf Eszterházy János a 40-es években egyedül emelt szót a pozsonyi parlamentben a zsidók munkaszolgálatra való elszállítása ellen. A háború befejezése után a "hálás" zsidóság Szibériába deportáltatta és börtönükben halt meg. Akadályát képezték egy stratégiai láncolat megtervezett működésének. Pusztulniuk kellett. A zsidóság gondolatvilágától az ilyen elképesztő bűnök elkövetése nem idegen. Már a zsidóság megszületésének kezdeti idejéből is ismerünk hasonló történeteket. A Mózes első könyvének 37. fejezete szerint Józsefet testvérei megölni készültek, majd a nem várt izraeli karaván érkezését meglátva "hasznosabb" gondolatuk támadt, és eladták húsz ezüstért. De Mózes az aranyborjú miatti állítólagos haragjában is leöletett háromezer zsidót. A testvérgyilkolás több ezer éves gyakorlata a zsidóság génjeibe ivódott, amelytől ma már szabadulni akkor sem tudna, ha akarna. Mind az első, mind pedig a második világháború célja a nem zsidó pénz nagyobb és gyorsabb ütemű megszerzése, a gazdasági konkurensek letörése volt. Ha rövid időre is, de ezt a célt elérték. Az első világháború esetében ez csupán jóvátételek formájában realizálódott, amelynek mértékét olyan magasra állították, hogy kifizetése egyszerűen meghaladta a legyőzött országok - különösen Németország - gazdasági lehetőségeit. Így történt, hogy a franciák szükségét látták 1923-ban - békeidőben - produktív zálogként a Rajna-vidék katonai megszállásának. A németek által termelt acélt a jóvátétel fejében egyszerűen elkobozták és elszállították. A német jóvátétel -rendszeres fizetés mellett is - körülbelül 1985-ben járt volna le. A franciák ebből a forrásból építették a Maginot védelmi vonalat is. A történelem ilyen nagymértékű jóvátételi kötelezést egyetlen legyőzött állam esetében sem ismer. Kegyetlensége teljes mértékben kimeríti a rablás fogalmát. Vajon minek tulajdonítható az ok nélküli bosszú ilyen könyörtelen formája? A francia, bár konok, nagyműveltségű és kulturált nemzet, éppen ezért nehéz elképzelni, hogy ez jellemző lenne rá. Keresve sem találunk más nyomós okát, minthogy ebben az időben nemcsak a világháború kitervelését, hanem a békekötés feltételeit is a Párizsban székelő Grand Oriens Szabadkőműves Nagypáholyban szövögették. Ezekre a franciáktól idegen fajú világpolgárokra jellemző ez a kegyetlen szadizmus, amelynek áldozatául estek a korabeli kiegyensúlyozatlan francia államférfiak. Ők sajnos kellő hatalommal rendelkeztek ahhoz, hogy keresztülvigyék a békekonferencián a "nagy keleti zsidók" akaratát a francia nemzet örök szégyenére. Vajon csodálható-e, hogy akadt egy német vezető Hitler személyében, aki ezt a méltatlan és igazságtalan jóvátétel fizetését megtagadta? Még akkor is, ha újabb vesztes háborúba kényszerítik Németországot. Vajon elérhette volna Németország az 1985-ös életszínvonalát egy vesztes második világháború nélkül is? Erre nem is kell válaszolni. A második világháború kiprovokálását, majd befejezése után egész Közép-Európa kirablását ugyanúgy a szabadkőművesség tervelte ki, mint az első világháború galádságait. Az első világháború utáni balkezes rendezésből tanulva, de gonoszságait megtartva változtattak korábbi módszerein. Így történt meg, hogy Németországgal még békeszerződést sem kötöttek, hanem a megszálló hadsereg minden mozgatható gépet, berendezést, technológiai leírást szabadalmi oltalommal védett találmányokat elrabolt és hazaszállított. A Szovjetunióban - aki e módszerek fő haszonélvezője volt - jelentős részüket üzembe sem állították, hanem a szabad ég alatt tönkrementek, célját mégis elérte. A németeknek újat kellett vásárolniuk, főleg Amerikától. Mivel Németország gazdasága teljes veszteséget szenvedett, a szabadkőműves New York-i bankárok az angol és más szövetségesektől a háború megnyerése érdekében hadiszállítások fejében megszerzett pénzt magas kamatra Németországnak hitelezték, természetesen amerikai áruk vásárlása céljából. A szabadkőműves bankárok tulajdonába példátlan mennyiségű nem zsidó pénz áramlott. A második világháború ötvenmillió halottja mesés vagyonnal gyarapította és gyarapítja mind a mai napig a zsidóságot. Melléktermékeként visszaszerezte a kétezer évvel ezelőtt önként elhagyott őshazát is. Igaz, hogy csak a fanatikus zsidó kisebbség lakja, a többség sokkal jobban érzi magát más népek nyakán, de ha bűnös tevékenységén rajtakapják, van egy hely, ahova menekülhet és az igazságszolgáltatás elől elrejtőzhet. A másság tiszteletével kábított nem zsidó hatóságok pedig bottal üthetik a nyomát. Elmondhatjuk tehát; a második világháború elérte szabadkőműves kitervelői minden célját. Alapos munkát végeztek. Következményeinek felszámolásához kettőszáz év még akkor is kevés lenne, ha a vesztesek képesek lennének megszabadulni a zsidóság minden bilincsétől. A szabadkőműves zsidóság jelenleg gazdasági hatalmának csúcsán áll. Az aranyborjú ege azonban nem felhőtlen. A világgazdaság mintegy húsz éve már nem képes az egyenletes fejlődésre, hanem betegen bukdácsol. Az egyre növekvő aranyborjú tehénné nőve már csak beteg gyermekeket táplál. Az emlőjében pangó tej előbb-utóbb nemcsak az emlőt, hanem a tehenet is feszíti majd. Reméljük, hogy ez a folyamat elvezet a kimúlásához. Őszintén kívánjuk, hogy ez mielőbb bekövetkezzen, s agóniája ne tartson soká. A betegség akut voltát jelzi, hogy egyre szemérmetlenebb módon immár nemcsak provokálja, hanem kezdeményezi is az ok nélküli háborúkat. Hiába izzította fel az e célra hagyományosan alkalmas balkáni tűzfészket. A lángok nem képesek sem Horvátország, Szlovénia, Bosznia Hercegovina, sőt úgy tűnik még Koszovó esetében sem áttörni a volt Jugoszlávia határain. Ötven évig oly kitartóan átkozta Hitlert, hogy most tehetetlenül áll az előtt a fal előtt, amelyet létrehozott. Ez pedig nem más, mint a kormányok és népeik felvilágosult békeakarata. A szabadkőműves tervezők keresik eddigi átkuk tárgyát, az új Hitlert, amely azonban minden erőfeszítésük ellenére csak nem akar előjönni. A németek nem kapnak a Clinton csalétekre. Hiába mozgósították volt kelet-német testvéreiket. A kereszténydemokrata-liberális kormányzatot ugyan sikerült leváltaniuk, de a szociáldemokrata-zöld kormány sem mutat nagyobb hajlandóságot. Annyit ugyan sikerült elérni, hogy Amerika a NATO költségén elszórta kiselejtezett bombáit, rakétáit, de ennek bizonytalan megtérülése csak a zsidó plutokrácia gondjait enyhítette átmenetileg. Az Egyesült Államok szabadkőműves kormányának a német preventív támadást követő nyílt színvallása után már kockázatmentesen megjósolható volt a világháború végeredménye is. Nemcsak a kívülállók, de a szereplők is tisztában voltak azzal. Bármilyen furcsa még Németország is, Hitler is. A második világháború a szabadkőművesség legnagyobb és legeredményesebb vállalkozása volt egész történelme során. A zsidóság Messiás nélkül is megszerezte uralmát az egész világ felett. Iskolapéldáját mutatta, hogyan használják ki, majd fosztják ki naiv hasznos goj szekértolóikat. Álnokságukkal hogyan tudták igájukba fogni a haszonleső angol világbirodalmat. A szabadkőművessé lett naiv Churchill komolyan hitte, hogy a zsidó szervezet részévé válva, ígéretes utasításukat végrehajtva hazája javára dolgozik. Hiába követte az angol uralkodóház egyes tagjainak "jó" példáját, akik maguk is szabadkőművesek voltak. Mi tagadás, ha szerény mértékben is, de annak idején hozzájárultak a Brit világhatalom kialakulásához. Csakhogy világuralma tetőpontján az angol arisztokrácia és a vezető elit elkényelmesedett. Megelégedett elért fejlettségi színvonalával, a további fejlődés természetes evolúció szerinti tipegésével. A világbirodalom tagoltsága, hatalmas birtokainak nagy távolsága és képzetlen munkaereje, a gyarmatok társadalmi szerkezetének hagyománya, a hagyományos angol konzervatív gondolkodás mozdíthatatlansága leküzdhetetlen akadályt jelentett a szabadkőműves világhatalom kialakítása számára. Sokkal ígéretesebbnek tűnt a csaknem ötven egymással szomszédos államot integrált Amerikai Egyesült Államok, melynek egységes működésre szervezett gazdasága már hatalmas teljesítőképességgel jól működött. Amennyiben az olcsó, nagy mennyiségű gyarmati energiával táplálható robbanásszerű fejlődése, s ezzel együtt a zsidó tőke gyors növelése biztosítható lesz. Szükséges tehát a föld gyarmatainak újra felosztása. Ehhez a világpolitikai konstelláció rendkívül kedvező. Amerikának is, a Szovjetuniónak is szabadkőműves kormányzata van. A két legnagyobb gyarmattartó hatalom Anglia és Franciaország vezetése szabadkőműves befolyás alatt áll. A láthatatlan szabadkőműves világkormány, valamint a Cionista Világszövetség irányító központja a háború idején Londonból átteszi székhelyét New Yorkba, illetve Washingtonba. Innen sokkal egyszerűbb lesz a háború végén annak gyümölcseit betakarítani. Helyesen állapította meg Hitler Horthy Miklós kormányzó előtt az 1943. április 16-i Klessheimben tartott megbeszélése során: "Anglia már elkótyavetyélte Európát a szovjeteknek és ugyanazok a zsidók, akik Angliában és Amerikában uralkodnak, uralkodnak Moszkvában is." (Hitler hatvannyolc tárgyalása. II. kötet. 69. old.) Ma már kiegészíthetjük Hitlert: ugyanazok uralkodnak Budapesten is, sőt a világ legnagyobb részén. A sors különös iróniája, hogy Berlinben is. Hitler ugyan itt nem nevezi nevén, csupán sejteti, hogy kikre gondol. Azt hisszük, ebben is ki kell egészítsük őt. Ez a multinacionális hatalom nem más, mint a Caroll dr. által Uralkodó Együttesnek nevezett zsidó szabadkőműves láthatatlan hatalom, amely a második világháborúval megteremtett feltételek realizálásaként uralma alá hajtotta a teljes keresztény világot. A zsidóság történelme során mindvégig hitt és fanatikusan ragaszkodott a Mózes áltat megfogalmazott választott nép teóriához. Minden tervét és cselekvését hosszabb távon ennek rendelte alá. Még akkor is azt a célt szolgálta, amikor úgy tűnt feladja a dogmát. Lenin volt az, aki ezt nyilvánosan is megfogalmazta a NEP-korszak bevezetésekor. Jelszava így hangzott: "Egy lépés hátra, két lépés előre". Amikor Istentagadó szerepében jelent meg, a valóságban csak a más vallásúak Istenét vitatta. A sajátjához görcsösen ragaszkodott, hiszen anélkül összeomlana a "választott nép" elmélete. Azzal, hogy magát Isten választott népének deklarálta, jogot formált a Föld összes javaira, hiszen az reprezentálja választottságát. Következésképp a Föld minden népe kizárólag az ő szolgálatára teremtetett. Az általuk megtermelt javakból csak olyan mértékben részesülhet, mint az igavonó állat, amennyi alkotó erejének fenntartásához szükséges. Akinek ennél többje van, az azt a választott néptől ellopta. Már a zsidó gondolkodású francia filozófusok, az enciklopédisták megfogalmazták, hogy: "A magántulajdon = lopás". Maguk között bizonyára kiegészítették azzal, hogy kivétel a zsidó tulajdon. A zsidóság felfogása szerint ezt a "lopott" tulajdont nekik "jogukban áll" bármilyen módon visszavenni. Ha a nem zsidók törvényei ez elé akadályokat gördítenek, annak minden kijátszása megengedett. Ebbe egyaránt belefér a sarki fűszeres súly- és minőségcsonkítása, vagy a tőzsdecápák árfolyammanipulációja. A világban felgyülemlett "ellopott" nem zsidó pénz és egyéb javak visszaszerzésére a szabadkőműves zsidóság rövid és hosszú távú terveket készít, amelynek célja ugyan változatlan, de részleteit a mindenkori helyzetnek megfelelően, ha szükséges, kiigazítja. Ezek közül toronymagasan kiemelkedik Európa XX. századi fizikai, szellemi és gazdasági leigázására kidolgozott terve, amely cinikusságában, gonoszságában, ugyanakkor zsenialitásában mindeddig páratlan. Galád következményeit sajnos nem zsidó milliók nyögik. E célt szolgálta a XX. század minden háborúja és forradalma. A forradalom szítása különleges helyet foglal el a szabadkőművesség eszköztárában. Kirobbantása a háborúval ellentétben egyetlen országban is lehetséges, de láncreakciója más államokra is átvihető. Ez tűnik mindmáig a legolcsóbb szélhámosságnak a nem zsidók kifosztására. Már Hitlernek is feltűnt, hogy a zsidók - bár kisebb-nagyobb mértékben maguk is munkaadók - ott vannak a szakszervezetek élén, a munkaadók és az államellenes sztrájkok és tüntetések leghatékonyabb szervezői között. Ha tüntetést vagy sztrájkot szerveznek a bérek, nyugdíjak, segélyek emelésére, ezt nem a sanyarú sorsú rétegek sorsa miatti aggódásból teszik, hanem a saját árukészletük eladhatósága érdekében. Jól tudják, hogy a szegény néprétegek a többlet bért, nyugdíjat, segélyt bármilyen vásárlásra fordítsák is, haszna a zsidóság zsebében csapódik le. Ha az általuk már lekopasztott államnak nincs pénze a bérek, nyugdíjak és segélyek emelésére, busás kamatok fejében a zsidó bankok hiteleznek. Az állam pedig e kölcsönök visszafizetéséhez kénytelen a szükséges pénzt a lakosság egészétől adók formájában visszavenni, amelynek következményeképp az egész folyamat kezdődik elölről. Amikor pedig az adósságállomány oly mértékben felgyülemlik, hogy visszafizetésére belátható időn belül nincs remény, ezek a "segítőkész" bankok megszüntetik a további hitelezést. Az állam pedig a lakosság még meglévő tartalékainak mozgósítására a nemzeti fizetőeszköz leértékeléséhez, szándékos értékvesztéséhez kénytelen nyúlni, miközben azt a látszatot kelti, mintha az infláció letörését elsőrendű feladatának tekintené. Az infláció igazi haszonélvezője ismét a zsidó kereskedelem. Az állam a látszat ellenére csupán túlélője. A nemzeti fizetőeszköz ingatag, majd zuhanó árfolyama áttöri a kereskedelem összes korlátait. A kereskedő annyit kér árujáért, amennyit nem szégyell. Előfordul, hogy a heti keresetéért a munkás még egy ebédrevalót sem vásárolhat. Mindezek ellenére egyetlen zsidó kereskedő sem megy tönkre, sőt a zűrzavar közepette még meg is gazdagodik. Az amerikai Egyesült Sajtó egyik újságírója 1920 augusztusában Európában járt, szerkesztőségének küldött távirataiban lerántja a leplet az első világháború utáni európai nyomorúságok okairól. Lengyelországban, amint a bolsevista hadsereg közeledett "... a zsidó gyülekezetek már berendezik a szovjet és kommunista kormányzatot. Ugyanakkor a zsidó sajtó híreszteli, hogy mennyit szenvednek a zsidók a szovjet kormány alatt és mennyire gyűlölik a zsidók a vörösöket." Íme a népámítás magasiskolája. Jean Boyer is megállapítja: "A zsidók nagyon tehetségesek a politikai ámítások területén." A szemfüles újságíró Magyarországon való átutazása során megállapítja: "A magyaroknak már nincsen pénzük, de a zsidóknak van." Miután Roosevelt meghirdette, hogy ellenfeleitől csak feltétel nélküli kapitulációt fogad el, s ehhez a szabadkőműves angol és szovjet kormány is örömmel csatlakozott, Németország és Magyarország kénytelen a háborút végelgyengüléséig folytatni. Az 1945 májusi német kapituláció után a német munkatáborokból mintegy 450.000, a tífuszjárványt túlélő zsidó tért vissza részben korábbi lakhelyére, részben pedig a győztes államokba - már akit be is fogadtak. Egy részük pedig a világháborún szerencsésen kívül rekedt országokba. A legyőzött államokban élő és visszatért zsidóság a láthatatlan szabadkőműves hatalom utasításainak megfelelően a szovjet csapatok segítségével rövid választási komédiasorozat után magához ragadta az adott országok feletti totális hatalmat. Azonnal működésbe hozták a már előre megszervezett erőszakszerveiket, Magyarországon az Államvédelmi Hatóságnak keresztelt teljes egészében a zsidók által irányított szadista terrorintézményt. Nem történt ez másképp sem Lengyelországban, Kelet-Németországban, Romániában, Csehszlovákiában, Bulgáriában vagy akár Jugoszláviában. Bár ez utóbbiban ment a szovjet haderő biztosítása nélkül is, de a szabadkőművesség itt is nagy töménységben megtalálható volt. Hogy mást ne mondjunk, szabadkőműves volt állítólag maga Titó is. Nem is lehetett más, hisz enélkül hosszú uralma és a Sztálinéval vetekedő személyi kultusza bizony ki nem alakult volna. Mivel azonban Titó nem volt zsidó, számos nagyhatalmú zsidó szabadkőművest rendeltek mellé. (Mose Pijade, állítólag Rankovics és Kardelj) Erre különösképp nagy szükség mutatkozott, mert Jugoszláviának különös szerepet szánt a láthatatlan világhatalom. Ő lesz a nem kommunista világ szemében a kommunista etalon, amely azt hivatott többek között igazolni, hogy a kelet-európai, úgynevezett népi demokráciák nem a szovjet fegyverek nyomására választották a szovjet-szocialista utat, hanem saját akaratukból. Hisz lám, Jugoszlávia másképp döntött és ezt meg is tehette. Titóra kiosztják a szocialista Júdás szerepét, amelynek kiváló alakítása több Oszkár-díjat is megérdemelt volna. Ő lesz a látványos, a Szovjetunió és Amerika legfelsőbb vezetésében sohasem létezett hidegháború kommunista fenegyereke. Az ő világszínpadi alakítása lesz többek között a lázas fegyverkezés egyik nagyon fontos okozója, a szabadkőműves plutokrácia nagy örömére, sokkal inkább busás hasznára, Kelet-Európa lakosságának pedig nagy nyomorára. A modern közgazdaságtan szabályai szerint egy ilyen hasznos országot és annak vezetőjét értelemszerűen meg kell fizetni. Titónak nem is lehetett oka panaszra, legalábbis amíg tartott a fegyverkezés és a vezető nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok gazdasági konjunktúrája. Egyelőre nem akarunk mindenáron összefüggéseket erőltetni az események alakulására, de tény, hogy ez a konjunktúra együtt hanyatlott Titó gyorsan romló egészségével. Titó magas kora ugyan ellentmond ennek, de Reza Pahlavi, Erick Honecker akár saját házunk táján is akad ilyen példa; Kádár János halála. Talán még Grósz Károlyé is! Amely egyidejűleg következett be rendszerük kimúlásával, mégis agyunkban motoszkál. Egyelőre azonban még ömlik a pénz Jugoszláviába. A vissza nem térítendő segélyek és kölcsönök szinte megszámlálhatatlan tömege. Az amerikai bankok esetében ez természetszerű kötelesség. Megmosolyogjuk viszont, amikor az angol és francia kormányok is beszállnak a nemes lelkű adományozók közé, hiszen közvetett módon ez a második világháború utáni konstrukció segíti majd a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat, hogy megszabadítsa őket gazdaságuk fontos erőforrásaitól, a gyarmatoktól. A legyőzött Nyugat-Németország kábulata pedig, amelyben márkamilliárdokat szinte extázisba esve szórja a jugoszláv serpenyőbe - több mint szánalmas. Jugoszlávia pedig európai pénzen vásárolt amerikai fegyverekkel felszerelt legerősebb "el nem kötelezett" haderejét hozza létre az Egyesült Államok és a Szovjetunió nagy örömére. A jugoszláv hadsereg valóban nagyon komoly katonai erőt képvisel, annál is inkább, mert tisztikarát csaknem teljes egészében szerbek adják. Amint látni fogjuk az 1999. évi koszovói háború során még az Egyesült Államok által vezetett NATO sem merészel vele szárazföldi hadműveletekbe bocsátkozni. Ennek ugyan más okai is vannak, a NATO mégis ezt sugallja. Mindezek ismeretében alig tudjuk magyarázatát adni, hogy rövid, de a szláv alkattól megszokott fanatizmussal vívott háború után sorra szakadnak ki Szlovénia, Horvátország és Bosznia. A kilencvenes évek jugoszláv válságáról érdemes néhány mondat erejéig külön is foglalkozni. Az már a kezdetén is felismerhető volt, hogy az első és második világháborúkhoz hasonlóan ügyes diplomáciai keveréssel itt tervezték a harmadik világháború elindítását is, hisz erre Szerbia, később Jugoszlávia néven erre kiválóan alkalmas. Ennek pedig fontos előfeltétele, hogy Jugoszlávia szabadkőműves vezető irányítás alá kerüljön, mivel ez a folyamat Titó halálával megszűnni látszott. Erre a célra a szerb származású amerikai milliomost, Milán Pánic-ot szemelik ki. Szabadkőműves mesterkedés nyomán "jugoszláv kezdeményezésre" meglehetős gyorsasággal Jugoszlávia miniszterelnöki székében találjuk. A többségben lévő nem szabadkőműves szerb vezetők azonban felismerik a különös attrakció célját. Ügyes parlamenti húzással visszaállítják az elnöki főhatalmat, amelynek elnyerését közvetlen választásokhoz kötötték. Mivel a jugoszláv sajtó jelentős része kívül esik a helyi zsidóság befolyásától, már a választási kampány előtt szerb érdekű sajtó polémia kezdődik Milán Pánic ellen. Az elnökválasztáson Milosevic és Pánic indulnak. A belső és külső zsidó sajtó nem volt képes elkápráztatni a szerb népet sem Pánic millióival, sem a ravasz módon sejtetett amerikai "bőségszaruval". A szerb nép nem veszítette el irigylésre méltó nemzeti tartását. Elnökéül választotta Szlobodán Milosevic-et. Drága árat fizetett érte! Teljes súlyával zúdult rá a láthatatlan hatalom dühe, amely még az addig szentnek tartott trianoni tákolmányt is szétzúzta. Sorra szakadnak le Horvátország, Szlovénia, Bosznia és csak idő kérdése: Koszovó. A magyar szabadkőműves kormányok együgyűsége viszont nem ismeri fel, vagy nem engedik számára felismerni ezt a - talán soha meg nem ismétlődő kitűnő alkalmat az elrabolt magyar Délvidék diplomáciai úton való visszaszerezhetőségére. Mivel a jugoszláviai keverés fő célja; Németország háborúba ugratása nem sikerült, kizárólag Milosevic megleckéztetésére az Egyesült Államok maga indít fegyveres agressziót. Még az ENSZ megdolgozásával sem fárasztja magát, pedig ez az engedelmes szavazógép eddig még sohasem mondott ellent akaratának. Megelégedett a NATO fejbólintásával, s annak égisze alatt indította el szégyenletes támadását Jugoszlávia ellen. Kínosan ügyelt azonban arra, nehogy nagy kárt okozzon. Bombázásait kizárólag a jugoszláv nép megfélemlítésére és a NATO pénztárcájának megfejésére, nem különben hadserege elavult rakétáinak különös értékesítésére tervezte. Ennek teljesülése után sajtó- és röpiratháborúval igyekszik kikényszeríteni Milosevic lemondását vagy leváltását. A Dunába bombázott hidakkal sikerült gátat emelni az európai országok áruszállításai elé. Nagyobb kárt okozva szövetségeseinek, mint magának az ellenségnek. Figyelemre méltó, hogy a jugoszláviai bombázások csaknem teljes ideje alatt Milan Pánic Budapesten tartózkodott. Nem is titkolva a magyar sajtó előtt, hogy szükség esetén azonnal hajlandó Belgrádba utazni és átvenni Jugoszlávia vezetését. Mindez meggyőzően igazolja a láthatatlan szabadkőműves hatalom változatlan jugoszláviai célját. Pánic hosszú és különös budapesti vendégeskedését aligha lehet magyarországi gazdasági érdekeltségeivel magyarázni. Mindenesetre nem ígérkezik egyszerű dolognak a már a háború beindítása előtt, sőt annak fejében a Szovjetuniónak felelőtlenül odaígért kelet-európai, úgynevezett "ütközőállamok" békés Status quo-jának hosszú távú biztosítása. A szabadkőműves tervezők jól tudták, hogy a porrá zúzott államok vesztes háborújuk ürügyén mesterségesen szított pszichózisa néhány békeév elmúltával lecsillapodik majd. A világháború valódi okainak feltárása, s vele együtt a valódi felelősök felkutatása és megnevezése elkerülhetetlen lesz. Azaz, hogy csak lenne, ha e pszichózis kifulladását lehetővé tennék. Hogy ez be ne következzék, hidegháborús szereposztásban ámítják majd az egész világot. A második világháború történetírásának kereteit maga a szabadkőműves hatalom láthatatlan organizációja szabja meg. Néhány angol és amerikai szabadkőműves és általuk jól megfizetett "történetíró" gyorsan közread néhány hamis vágányra terelt világháború történetét leíró könyvecskét, majd időnként csepegtetnek hozzá néhány "még publikálatlan" hazugságot, és ezzel lassan megkövesedik az a vizsgálhatósági határ, amely mentén a további világháború történetet ragozni lehet. Egyes részleteit, amelyek ebbe a történeti keretbe nem férnek bele, még kérdezni sem lehet, különben a fasiszta bélyeget többé le nem mossák a kíváncsiskodóról. Ilyen tabu például a háború után hatalmi szóval kialakított Szovjetunió ütközőállamainak szocialista alávetése, továbbá a szovjet és angol-amerikai, valamint a francia szégyenletes megszállás határideje. Ezekre vonatkozóan csak a teheráni, jaltai és potsdami propaganda nyilatkozatok, az ott állítólag elhangzott, a mesék világába sorolható "viták" jegyzőkönyveivel szórakoztatták az érdeklődő olvasókat. Hogy ténylegesen mennyi időre határozták ezt meg, a mai napig sem hozták nyilvánosságra, pedig volt ilyen meghatározás, kellett lennie. Ma már a bekövetkezett eseményekből ez megállapítható. Ezt az időszakot ötven évben szabták meg. Ha visszatekintünk a több könyvtárnyi hazugságözönre, amellyel a szabadkőműves zsidóság és jól fizetett szekértolói szédítették az egész világ népeit, erre csupán egyetlen homályos, de 1990 előtt megfelelő módon nem értelmezhető elszólást találunk. Ez pedig Churchilltől származik. Egy alkalommal megkérdezi Sztálintól, hogy véleménye szerint mennyi időre lesz szüksége Németországnak a második világháború elvesztése után egy új háborúra való felkészüléshez. Sztálin 15-20 évet említett. Erre Churchill szabadjára engedte fantáziáját, hogy mi mindentől kell majd eltiltani Németországot, hogy a világ legalább ötven évig békében élhessen. Churchill ekkor még nem sejthette, hogy a háború utáni gazdasági konjunktúra, amelyet a "győztes" angol birodalom tudott kihasználni a legkevésbé, meg sem közelíti majd az ötven évet. Már a félidőnél kifullad. Tengerentúli szabadkőműves barátai pedig titkos miséken egy új Hitler eljöveteléért imádkoznak. Bármilyen paradox a gazdaság akut válságát csak egy új nagy világháború tudná leküzdeni. A láthatatlan hatalom tervezői minden eddigi erőfeszítései - szerencsére - mindeddig eredménytelenek maradtak. Nem sikerült a két - immár konkurenssé vált - ország, Németország és Japán támadó háborúját kiprovokálni. A már egy évtizede tartó jugoszláv belháború levét eddig is csak a szerbek itták meg Hiába próbálták válogatott provokációikkal Németországot belekeverni, hogy aztán magára hagyják, ez szerencsére eddig nem járt sikerrel. A háborús konc elosztásának szentesítése az 1945 július 17-én kezdődő potsdami konferencián történik. Azonnali realizálására azonban csak a Szovjetuniónak volt meg a lehetősége, hiszen csapatai minden befolyása alá adott területen megszállóként jelen voltak. Az Egyesült Államok háborús nyeresége, a gyarmatok újrafelosztása hosszabb időt vesz igénybe. Ezt a cél szolgálja majd a "hidegháború" szélhámossága. A gyarmatok különös felszabadítása egyértelműen igazolja, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok kormánya között a valóságos hidegháború sohasem létezett. A két győztes nagyhatalom háború utáni viszonyát mindvégig a szövetségesi együttműködés jellemezte és jellemzi mind a mai napig. Az ötven évesre tervezett békés Status quo Sztálin halálával megingani látszott. Alig hunyta le szemét a világtörténelem legnagyobb szabadkőműves hóhéra, Kelet- Berlinben és más kelet-német városokban felkelés - szocialista szóhasználattal - ellenforradalmi lázadás tört ki, amelyet a szovjet tankok gyorsan elfojtottak. A potsdami győztesek konferenciája után a Szovjetuniónak most már "törvényesen" is odaítélt vazallus államokban egységes elvek alapján megindult a totális kommunista hatalom megszerzésére irányuló "demokratikus" komédia. Az Egyesült Államok és Anglia álszent módon azt ajánlotta Sztálinnak, hogy a már Moszkvában kinevezett "miniszterek" törvényesnek látszó szabad választások útján kerítsék hatalmukba a fizetségül adott országokat. A szovjet megszálló csapatok nyomában Moszkvában kitartott szabadkőműves zsidók légiója lepte el ezeket a jobb sorsra érdemes országokat. Magukat kommunista pártokká szervezve az ország lumpen elemeivel és a hazaárulásra mindig hajlamos kétes egzisztenciáival a népbolondítás minden formáját bevetve megkezdték a helyi lakosság megdolgozását. Magyarországon az újdonsült Rákosi Mátyás és zsidó társai által fémjelzett, kommunista pártnak semmiféle bázisa sem volt. A magyar nép még emlékezett az 1919-es kommunista diktatúrára, annak minden borzalmaira. Még maga előtt látta a Szamuelly Tibor vezette Lenin-fiúk "látogatása" során az út menti fákra akasztott parasztok hulláit. Számos, az első és második világháborút végigharcolt magyar katona akadt, akinek volt szerencséje megismerni az orosz munkás és paraszt életszínvonalát, amelyet most megváltásként kínáltak számára. Látta a kolhozokat és a csajkával kezükben ebédért sorban álló parasztokat. Nem hitt az ellenkezőjét bizonygató kommunista propagandának. Nem maradt titokban előtte, hogy a kommunista pártot vezető moszkvai "emigránsok" kivétel nélkül zsidók. Minden kommunista mesterkedés ellenére az 1945. november 4-én megtartott parlamenti választásokon a kommunista párt színeiben, a 409 fős parlamenti helyből csupán 70 képviselőt választottak. Ezzel szemben a Független Kisgazda Párt 245 képviselőt kapott. A nemzeti erők ilyen nagyarányú győzelme a világháború befejezése után tartott első parlamenti választásokon egyetlen későbbi "szocialista" országban sem volt tapasztalható. Ezzel a választási győzelemmel a kisgazda párt könnyen és jól kormányozhatott volna egy független, szovjet csapatoktól mentes Magyarországon. A Rákosi vezette szabadkőműves zsidó csapat által szinte minden héten szervezett műbotrányok, amelyet a Szovjetunió által uralt Szövetséges Ellenőrző Bizottság még fel is nagyít, lehetetlenné teszik a magyar érdekek védelmét, a nemzet kiegyensúlyozott kormányzását. Az 1947-es év baljós eseményekkel veszi kezdetét. Rajk László, kommunista belügyminiszter hivatalos közleményében a köztársaság elleni összeesküvésről tesz bejelentést. A főszereplők természetesen Független Kisgazda Párti miniszterek és országgyűlési képviselők. Sőt május 28-án Szviridov, szovjet altábornagy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság alelnöke jegyzéket nyújt át a magyar kormánynak, amely a köztársaság elleni összeesküvés ügyében terhelő adatokat tartalmaz Kovács Béla, a Független Kisgazda Párt főtitkára, és Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnökre vonatkozóan. A hír hallatán a magyarság vezetői és a politika iránt érdeklődéssel bíró polgárok rémülten néztek egymásra. Amit hallottak, az bizony történelmi kuriózum. Eddig még sehol a világon nem fordult elő, hogy az ország miniszterelnöke, aki a legfőbb hatalmat gyakorolja, valamint a választópolgárok többségét képviselő párt első számú vezetője összeesküvést szőjön az általuk vezetett ország alkotmánya ellen. Csak most látták, hogy a zsidóság dús fantáziája mi mindenre képes! A kisgazda parlamenti frakció határozatban ítéli el a belügyminisztérium összeesküvéssel kapcsolatos bejelentését. A kisgazda párt minisztertanácson követeli rendkívüli parlamenti vizsgálóbizottság felállítását. A minisztertanács - amelyben a választási eredményeknek megfelelően kisgazda többségű miniszterek vannak - elutasítja saját pártja javaslatát. A többszöri csere után ezek a miniszterek többségükben már a kommunista párt beépített emberei. A hithű kisgazda vezetők pedig a megfélemlítési hadjárat következtében gyáváknak bizonyultak. Kovács Bélát szovjet katonai hatóságok letartóztatják és a Szovjetunióba hurcolják. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság angol és amerikai tagja nemcsak eltűri, de valószínű, még sürgeti is az oroszokat a gyarmati hatalom mielőbbi megszerzésére. Varga Béla kisgazda párti nemzetgyűlés elnöke külföldre menekül. Nagy Ferencnek, aki ezekben a súlyos napokban - aligha véletlenül - Svájcban tartózkodik. Rákosi kiüzeni ha hazajön, letartóztatják. Miután Nagy Ferenc az emigráció mellett dönt, alkudozás kezdődik a magyarországi zsidó helytartótanács és Nagy Ferenc között, hogy az alkotmányosság látszatának kedvéért írásban mondjon le miniszterelnöki megbízásáról. Nagy Ferenc erre ígéretet is tesz, de feltételül szabja, hogy fiát és vadászcsizmáját küldjék utána Svájcba. Rákosi nagyvonalúságának köszönhetően a fiú is, a vadászcsizmák is rövidesen Svájcba érkeztek. Ezzel a lovagiasság szabályai teljesültek, a korrekt alku megköttetett, Nagy Ferenc a magyar nemzet bizalmával megválasztott miniszterelnök aláírta lemondó nyilatkozatát. Nemzetünk hektikus történelmében sajnos nem egyedi eset A kisgazda párt lefejezése után Rákosi kierőltet egy idő előtti parlamenti választást. Annak ellenére, hogy a kommunista párt az 1945-ös választások után a Szovjetunió által "nyújtott segélyekből" cukrot és más élelmiszereket osztott a lakosságnak nagy reklámozás mellett, sőt az 1946 augusztus 1-jén bevezetett, a nagyfokú inflációt megállító új pénz, a Forint megalkotását is saját művének hirdette, az 1947. augusztus 31-i választásokon még mindig messze elmaradt a kisgazda párt 1945-ös választási eredménye mögött. Pedig számos övön aluli ütéssel is győzködte a magyar társadalmat. Ennek egyik legveszélyesebbje az úgynevezett szalámi taktika volt. Beépített ügynökeivel és a magyar politikai élet széthúzására mindig hajlamos nagyravágyó, de szűk látókörű politikusokkal tucatnyi új "Függetlenségi" és "Demokrata" pártot alapíttatott, amelyek dőreségükben indultak az új választásokon. Közben a kommunista párt és a magyar munkásság jelentős részének bizalmát élvező Szociáldemokrata Párt együttműködési szerződést kötött. Míg a választási kampány során egymást szapulták, addig a választó polgár háta mögött összekacsintottak. A zsidóság által uralt szervezetekben ez sem nem új, sem nem egyedi. A "hidegháborús" időszakban találunk majd rá példát bőven. A nemzeti erők megoszthatóságát nagyban elősegítette a köztársaság elleni összeesküvésnek elkeresztelt kommunista színjáték, amelyet minden bizonnyal erre a célra rendeztek. A megfélemlített kisgazda vezetők elvesztették minden tartásukat. Szánalomra méltó, hogy a Független Kisgazda Párt politikai bizottsága már 1947. február 4-i ülésén 13 képviselőjét kizárja a pártból a nem létező összeesküvésben való részvételük miatt. Rákosi a választások megnyerése érdekében kéri a Szovjetuniót, hogy az eddig éppen általa ellenzett magyar hadifoglyok hazaszállítását kezdje meg. Mindezek ellenére a lakosság hangulata nem váltott kommunista szimpátiába. Rákosi és környezete nem voltak biztosak az új országgyűlési választások megnyerésében, de még csak számukra kedvező eredményében sem. Bevetik hát a "fülbesúgó agitáció" trükkjét. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy a magyar nép a hadifoglyaik szabadon bocsátásán kívül - amelynek normális körülmények között már rég meg kellett volna történnie - legfőbb vágya a megszálló szovjet haderő kivonása. A békeszerződéssel kirótt jóvátétel nyilván nem kerülhető el, de ennek behajtására nincs szükség egy idegen állam hadseregére. A kommunista agitátorok magánbeszélgetések során arról igyekeztek meggyőzni a magyar polgárokat, hogy az oroszok csak addig maradnak itt, amíg a kommunisták megnyerik a választást, mivel azokban bíznak, utána kivonulnak az országból. Ez az átlátszó ígéret akkor csak nagyon kevés választót tudott meggyőzni. A magyar akkor még nagy többségében rendelkezett józan ítélőképességével, nem úgy, mint 47 év múlva 1994-ben, amikor a 3,60 Ft-os kenyér és az 5,20 Ft-os sör ígéretével visszaszavazta a Magyar Szocialista Párt névre keresztelt kommunistákat a hatalomba. A választások megnyerésé után jött a keserű kijózanodás. Az olcsó kenyérből és sörből Bokros-csomag lett elképesztő áremelésekkel. A kenyér rövidesen elérte a 100 Ft/kg árat. A választások megnyeréséhez további új fondorlatok kiagyalására volt szükség. Rákosi és társai a velük egy húron pendülő szociáldemokratákkal így jutottak el a kékcédulákig. A két párt agitátorai teherautókon járják a falvakat, és a kékcédulák felmutatásával mindenhol leszavaznak. A választást megelőzően több mint kettőszázezer polgárt reakciósnak bélyegezve egyszerűen megfosztanak szavazati jogától. Történik mindez a győztes és "demokratikus" nagyhatalmak szeme láttára, akik ez ellen egyetlen szóval sem tiltakoztak. E sorozatos és válogatott disznóságok ellenére a kommunista párt csak 30 fővel tudta parlamenti képviselőinek számát növelni. Csupán 100 fő mandátumot kapott. A szociáldemokraták még vissza is léptek két fővel, pedig a kékcédulás aktivisták a kommunistákkal megállapodva jelentős mértékben növelték szavazatuk számát. A kisgazda pártot viszont sikerült szétverni. Az 1945-ös 245 fő helyett csupán 67 fő képviselőjük maradt. A Demokrata Néppárt 60 fő, a Demokrata Párt 18 fő, a Függetlenségi Párt 49 fő képviselői helyet szerzett. Apróbb pártok további 11 képviselőn osztozhattak. Valódi jobboldal esetén a kommunista és szociáldemokrata 167 fővel szemben még így is többségben voltak. Csakhogy a vörös pártok emberei minden párt vezetőségébe beépültek, és már többségben voltak. Így a kommunista és szociáldemokrata párt 1948. június 12-i formális egyesülésével a többi pártok szétverésével és betiltásával bekövetkezett a "fordulat éve". Az 1949. május 15-i újabb parlamenti választásokon már nem pártok, hanem az úgynevezett "Népfront" indul, amelyben valóságos pártként már csak a kommunistákból és szociáldemokratákból egyesült Magyar Dolgozók Pártja létezett. A többi pártot már csak néhány dupla pártkönyves kommunista képviselte. A lakosság apátiába esett, hisz másra nem is lehetett szavazni, a Népfront 96,27 % -os "győzelemmel" került ki a választásokból. A proletárdiktatúra megszerezte kétes hírű "legitimációját". A magyar lakosságot belegyömöszölték a szabadkőműves zsidóság hálójába, amelyből a mai napig sem tudott kiszabadulni. Gyorsított eljárással folytatják a kommunista diktatúra intézményeinek "megtisztítását" és további kiépítését. Ez a folyamat jelentéktelen időkülönbséggel minden úgynevezett "szocialista útra lépett" kelet-európai országban azonos forgatókönyv szerint bonyolódott le. Mindez önmagában is igazolja, hogy az érintett lakosság akaratáról itt szó sincs. A végtermék a szabadkőművesség terveinek zsidó kivitelezése során keletkezett, az Egyesült Államok egyetértésével és jóváhagyásával. Figyelemre méltó, hogy ez a terv a szabadkőműves Churchill 1941 áprilisi elszólásában már felismerhető. Vajon kell-e annál meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy a Szovjetuniót még jóval a német preventív támadás előtt felbérelték Németország leverésére, amelynek fizetségéül odadobták a Sztálin által kialkudott kelet-európai népek 50 évi gyarmati kizsákmányolhatóságát? A májusi "választási győzelem" után Sztálin utasítást ad vazallus kormányzó pártjainak a párt "megtisztítására", amelyet a párt legfelsőbb vezetésében kell megkezdeni. A tisztogatásnak bele kell illenie a jugoszláv ellenes kampányba, sőt igazolnia kell Jugoszlávia kizárását a kommunista akolból. Rákosi ügyes húzása, hogy lehetséges vetélytársát áldozza fel a hidegháború oltárán. Rajk Lászlóra esik választása. Rajk László ugyan hithű kommunista, amíg Rákosi és szabadkőműves társai az egész második világháború ideje alatt biztonságban élték világukat a Szovjetunióban, addig Rajk itthon végezte a pártvezetés veszélyes munkáját börtönbüntetéssel vegyítve. Rajk nagy hátránya hogy nem volt moszkovita, nem is zsidó, bár feleséget közülük vett, de ez kevésnek bizonyult. Megjelenése sokkal kedvezőbb benyomást tesz, mint az elhízott Rákosi. Ebből könnyen kiszámítható, hogy egy pártbeli, még inkább országos krízis esetén komoly esélye lenne a párt élére verekednie magát. Rákosi utasítására a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetősége 1949. június 16-án közleményben jelenti be a trockista leleplezését. Rajk Lászlót és Szőnyi Tibort mint idegen imperialista államok kémeit kizárja az MDP- ből. Nem sokat késlekedik a Rajk által életre hívott félelmetes Államvédelmi Hatóság sem. Június 19-én a Belügyminisztérium sajtóosztálya közli, hogy kémkedés miatt őrizetbe vette Rajk Lászlót, Szőnyi Tibort, Justus Pált és 17 társát. 1950-ben Rákosi likvidálja a hatalomból a kékcédulás segédcsapat, a Szociáldemokrata Párt vezetőit is. A Rajk- per érdekes színfoltja lesz a magyar "igazságszolgáltatásnak". Az egész ország nyilvánossága előtt folyó bírósági per során a megszeppent párttagok és a tájékozatlan nagyközönség ámulva hallgatja rádióját, s alig hisz a fülének. Rajk László és társai bűnösnek vallják magukat és szóról szóra bevallják - amiben egyébként senki sem hitt az összes kémkedésre vonatkozó vádakat. Az érthetetlen jelenség mögött mindenki az ÁVH kínvallatását sejtette. Bár ezek a földre szállt ördögök valóban nem kímélték a kezükre adott "hazaárulókat", ha Luciferük úgy kívánta, akár saját társukat is kezelésbe vették. Szűcs Ernő ÁVH- s ezredest -, aki talán egyedül volt nem zsidó az ÁVH vezetésében amikor kegyvesztett lett, korábbi beosztottjai egyszerűen agyonverték. Csak kevés beavatatlan ismerte fel e hihetetlen jelenség valódi okát. Sokan pszichikai, esetleg kémiai manipulációra gyanakodtak. Bizonyára volt ilyen is, de a hithű kommunisták esetében erre nem volt szükség. A vádlottak furcsa magatartásának megértéséhez vissza kell nyúlnunk a bolsevizmus bölcsőjéhez, a két háború közötti szovjet rémuralomhoz, amelyben Sztálin több kommunistát ölt meg, mint a világ kommunista üldöző kormányai együttvéve. A világtörténelem egyetlen uralkodója sem végeztetett ki annyi alattvalóját, mint Sztálin, Roosevelt és Churchill hű és érdemes szövetségese. 193 végére már 40 politikai bizottsági tag, illetve póttag, 18 volt népbiztos, 50 helyettes népbiztos, 16 nagykövet az egyes szovjet tagköztársaság elnökeinek és népbiztosainak többsége szagolhatta alulról az ibolyát. Sztálin nem kímélte a más országokból odamenekült kommunista vezéreket sem. Kun Béla kivégzése sem a fasiszta magyar bíróságok ítélete alapján történt, hanem Sztálin egyenes parancsára. Még Davies, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete, később a Lenin-rend tulajdonosa is, aki pedig Sztálin- és szovjetellenességgel igazán nem vádolható, értetlenül áll a példátlan vérengzés láttán. Egy fogadás alkalmával kifejti Litvinov szovjet külügyminiszter előtt, hogy ezek a "tisztogatások" visszatetszést keltettek Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. A magas rangú szovjet vádlottak egytől-egyig egymást túlszárnyalva vallották be a rájuk osztott vádakat. Davies megjegyzi, a diplomáciai testület tagjainak többsége nem hitt a vádakban. A meggyőzőnek tűnő kirakatperek magukon viselték a bolsevista hatalom létrejöttének jegyeit. Az új rendszer születése a New York-i zsidó szabadkőművesség bonyolult műve. Ennélfogva működési mechanizmusa is követi a szabadkőműves ösztönöket. Aki csak felületesen is olvasta el bármely rítusú szabadkőműves páholy szertartáskönyvét, az a végén borzongva teszi le. Miután elismételtetik a leendő páholytaggal az összes fogadalmat, a titkár előolvassa a szabadkőművesek ősi esküjét, amelyet a megjelent összes szabadkőműves állva köteles ismételten végighallgatni. Az ősi eskü befejező részét a kirakatperek megértéséhez és helyes értelmezéséhez szó szerint idézzük: "... Ha ezek közül (a tíz pontos fogadalom) csak egynek is ellene cselekedném, vágják el a gégémet, tépjék ki a nyelvemet, döfjék át szívemet, s hasamat felmetszvén, szaggassák ki beleimet; megcsonkított testemet dobják a tenger fövenyére, ahol huszonnégy óra alatt kétszer söpörjön végig rajta a dagály meg az apály, testem vérző tetemeit pedig égessék meg és bocsássák szélnek hamvaimat, hogy még emlékem se maradjon nemcsak a szabadkőművesek és más becsületes emberek közt, de általában a Föld színén se! Isten engem úgy segéljen!" A szöveg önmagáért beszél. Megtalálható abban az izraeli őshaza tengermelléki területére való utalás, csakúgy mint a zsidó szadizmus és az eltorzult ösztönök verbális megjelenése. Nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy a szovjet uralom létrehozói és későbbi vezetői nagy többségükben zsidó, teljes létszámukban pedig szabadkőművesek voltak. E fontos kritérium alapfeltétele nemcsak a legfelső, de még a második vonal hierarchiájába való kerülésnek is. A láthatatlan világhatalom által megtervezett és irányított második világháború befejezése óta ez már nemcsak a Szovjetunióra és utódállamaira jellemző, hanem Amerikára és egész Európára is. Kivétel esetleg Spanyolország és az északi államok lehetnek. Ha valami véletlen folytán olyan politikus kerülne a hatalom közelébe, amely nem tagja e veszélyes szervezetnek, akkor két lehetőség közül választhat; vagy elfogadja a páholyba való meghívást vagy a zsidóság által uralt sajtó összehangolt hecckampányával oly mértékben lejáratja, a hatalmi pozícióba való megválasztása szinte kizárható. Ha mindezek ellenére mégis odajut, az ellene hangolt sajtóhadjárat és a szabadkőműves bankárok pénzügyi hatalma lehetetlenné teszi eredményes működését, s így előbb-utóbb megbukik. Elég a háború utáni európai országok történelmére akár felületesen is visszatekinteni, máris meggyőződhetünk a fentiek valóságáról. Kitűnő bizonyítékát adja ennek az osztrák szabadság párt kormányra kerülésével kapcsolatos Ausztria elleni nemzetközi hecckampány, amelyben megtalálható a nemzetközi zsidóság minden kirekesztő és fasisztának nevezhető hisztériája. Amit rákényszerített minden európai, sőt számos Európán kívüli szabadkőműves kormányra is. Ázsia a legkevésbé fertőzött a szabadkőműves befolyástól. A felkelő nap országa, Japán ennek köszönheti technikai és gazdasági fejlettségét. A zsidó bankvilág már a század elején kísérletet tett a Japán feletti pénzügyi hatalom megszerzésére. Az 1905-ös japán-orosz háborúhoz jelentős pénz kínáltak. Csakhogy az ügyes japánok nem hagyták csőbe húzni magukat. A Schiffel való ügyleteiket kizárólag üzleti területre korlátozták. A második világháborúval porig alázták ugyan, de a szívós népet nem tudták megsemmisíteni, pedig erre még a németeknél is jobban törekedtek. A rájuk kényszerített Atomholocaust sem tudta megtörni a génjeibe kódolt vitalitását. Az atomtámadás holocaust volt a szó teljes és igazi értelmében. Az auschwitzi zsidókat tizedelő tífuszjárvány ehhez képest csupán ártatlan teadélutánnak mondható. A Hirosimára ledobott atombomba egyetlen perc alatt 71.000 japánt ölt meg. A nagasaki bomba pedig 40000 főt égetett el élve. (A Magyar Televízió 1 csatornájának 1998. december 23-án 14.50 órakor elhangzott adása.) Ha ezt összehasonlítjuk a német munkatáborokban három év alatt tífuszjárványban meghalt 300.000 zsidóval, akkor érzékelhetjük csak igazán a Bocchoris király által kiválasztott nép szadizmusának teljes vertikumát. E holocaust eszközét, az atombombát zsidók alkották. Az amerikai zsidó kormány pedig zsidó tanácsadó véleménye alapján vetette be a japán nép ellen. Még azt is felülmúlta a drezdai holocaust, amelyről 50 évig még beszélni sem volt szabad. Ennek bűne pedig mindennél nagyobb, hiszen a háború kimenetele már nem lehetett kétséges. 1945. február 13-án este 10 óra, majd közvetlenül éjfél után 529 angol nehéz bombázó, 14- én délben pedig amerikai légierők hajtották végre a második világháború legkegyetlenebb bombázását Drezda ellen. 14 órán belül alig egy óra leforgása alatt mintegy 300.000 élő ember égett halálra. A tűzvihar középpontjában több mint ezer Celsius-fok rekonstruálható. E minden idők legkegyetlenebb holocaustjaiért még nem fizettek kártérítést, de még bocsánatot sem kért senki. Csak a vélhetően szabadkőműves Willi Brandtot kényszerítették "testvérei" a német nép nevében való megalázkodásra. A német krematóriumok a tífuszjárványban meghalt zsidó munkaszolgálatosokat a járvány megfékezése céljából hamvasztották. A Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák vagy a drezdai bombák élő embereket égettek halálra. A kétféle "hamvasztás" semmiféle összehasonlítással sem hozható azonos nevezőre. Az amerikai bankoknak ma már csak az amerikai gazdaságba beépült japán bankok jelentenek méltó versenytársat. Úgy tűnik, Kína is kívül esik a szabadkőműves hatalom territóriumán. Pedig jelenlegi társadalmi rendszerét a második világháború utáni zűrzavarban sikerült saját tervük szerint átalakítani. Mao Ce-tung nagy valószínűség szerint szabadkőműves lehetett, mégis meg tudta őrizni hazája szuverenitását. Mivel a kínai vezetés nem adott lehetőséget a zsidó szabadkőművességnek, hogy beépüljön a hatalmas birodalom irányító szervezeteibe, a Mao utáni átmenet során nem tudták "elprivatizálni" a kínai állam vagyonát. Kína példája bebizonyította a világnak, hogy a szocialistának nevezett államkapitalista gazdasági képződmény is működtethető eredményesen, ha azt nem zsidók, hanem kínaiak vezetik. Definiálható tehát: A világ bármely szorgalmas népe, amely képes elhárítani magától a zsidóság "segítő" közreműködését, bármilyen társadalmi-gazdasági rendszerben maradandó értéket teremthet. Az arab világ helyzete sajnos különbözik Ázsiától. A csaknem egyedüli értékesíthető nyersolaj kitermelése olyan fejlett és drága technikát igényel, amelyet saját erőből a háború befejezése után megoldani nem tudott. Lehetőségeiket a tőke és a világ ipari fejlődése determinálja, nem különben gyarmati helyzete. A szabadkőműves eskü nemcsak a szovjet vakolókat kötelezi, hanem magyar "testvérszervezetüket" is. Ne tévesszen meg senkit Rákosiék kétarcú politikája a szabadkőművesség betiltásával kapcsolatban. Ezzel a módszerrel könnyűszerrel megszabadulhatott azoktól a háború előtt szabadkőműves páholyokba karriervágyból belépett arisztokratáktól és nem zsidó tagoktól, akik az új kurzus kiszolgálására, esetleg kockázatot jelentettek volna. Bár nagy valószínűséggel ebben Rákosi tévedett. Ezek a magyarságtudatokat már évszázadokkal korábban elfelejtett arisztokrata és főrendi hasznos gojok, akik gyakori pénzzavaraik miatt már az utóbbi másfél évszázadban amúgy is a zsidók zsebéből éltek, erre minden gátlás nélkül készek lettek volna. Mint ahogy minden zokszó nélkül kiszolgálták a 300 éves Habsburg uralmat is. Szinte kivétel nélkül Bécsben éltek, ott voltak palotáik, házaik. Többségük már beszélni sem tudott magyarul. Csak a jövedelmüket tápláló ősi birtokaik - ami a néhány évszázados pazarlásukból még megmaradt - voltak Magyarországon. Szerencsétlen jobbágyaik könyörtelen kizsákmányolásából. Ennek az 1860-as éveket követően egyre szűkülő lehetősége után a zsidók korrupciójából nyert pénzt külföldön nagyvonalúan elszórakozták. Szinte alig volt olyan arisztokrata főrangú nagy még valamilyen birtokkal rendelkező nemesi család, amelynek legalább egy tagja nem a katonai pályát választotta, de nem azért, mert ősei hazáját kívánta védeni. Nem igyekezett tudását fejleszteni és előmenetelre sem vágyott. Megelégedett a huszárkapitányi színvonallal, ahol tetszetős egyenruhájában kártyázta és dorbézolta el ősei maradék vagyonát. Rákosi a szabadkőműves páholyokat betiltotta ugyan, de a Moszkvából hazaszédelgett zsidóság élén, az általuk uralt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) működését szabadkőműves alapokra helyezte. Már a Szociáldemokrata Párttal való egyesülés előtt - úgy tűnik volt valami titkos jogcíme rákötelezte az SZDP vezetőit, hogy a nemzeti tudattal akár csak kicsit is rendelkező tagjait "jobboldalinak" bélyegezve zárja ki pártjukból. A párt hierarchiája is teljes mértékben megegyezett a páholyokéval. Az alsóbb pártszervek a sablonos szocialista retorika kivételével nem tudtak a felsőbb pártszervek titkos munkájáról. Csak a tájékozottabbak tudták a valóság egy részét a leküldött határozatokból kiolvasni. Ha pedig ezek nem tudták a róluk feltételezett együgyűséget hihető módon megjátszani, hanem jelét adták "jólértesültségüknek", nem kellett sokat várniuk, hogy megtudják: az imperialisták szolgálatába szegődtek, miáltal lakásukat az ÁVH börtöneivel cserélték fel. Az 1948 utáni nyolc évben 1956-ig a szabadkőműves legfelsőbb zsidó pártirányítás kivételével a magas kvalifikáltság, az értelem kimondottan hátránnyal járt. Ennek egyenes következménye, hogy a tudatlanság, a gyenge szellemi képzettség párosulva a vak engedelmességgel - ha csak valaki esetében gyanút nem fogtak - jelentős előnyére vált gazdájának. Így történt, hogy komoly munkakörökbe - ahová már zsidó nem jutott - kerülhettek egyszerű munkások, cipész- és szabósegédek. Természetesen kiválasztásukat több "káderezés" előzte meg. Ilyenek még a moszkoviták között is jócskán akadtak. Például Péter Gábor altábornagy az ÁVH nagyhatalmú főnöke nadrágszabó volt. E zsidó, ritkább esetben nem zsidó hatalmasságok mögött mindenütt ott álltak a szovjet tanácsadók. A vádlottak nem létező bűnösségének elképesztő beismerése a közömbös magyar polgárt megzavarta. Ez a szabadkőműves módszer a legszélesebb dimenziókban a Rajk-per során kitapintható közelségbe került. Mindszenty hercegprímás vagy a későbbi standard elleni vádlottak koholt vádjainak tárgyalása során ezek még csak nyomokban figyelhetők meg, ahol az ilyen típusú vallomásokért valóban a pszichikai és kémiai manipulációt kell keresnünk. Az eredendően kommunista ellenes magyar lakosság titokban örült Rajk László tragédiájának. Baráti beszélgetések során nem kis iróniával mondogatták: hadd irtsák egymást a kommunisták, legalább előbb elfogynak. A párt tagjai azonban minden szinten aggódni kezdtek. Nem értették, hogyan fordulhatott ez elő. A Rajknak és társainak tulajdonított vádakat, azok beismerése ellenére nem hitték el. Álmatlan éjszakáikon kínos víziók gyötörték őket. Nem tudtak szabadulni a gondolattól, ha ez Rajkkal megtörténhetett, akkor velük még inkább megtörténhet. Kétségtelen, hogy Sztálin és Rákosi a Rajk- perrel a párttagság félelmét és engedelmességét nagy mértékben növelte. Sikerült elérnie, hogy kisebb megszorítás esetén ezek a már- akár tudtukkal, vagy anélkül - szabadkőművessé gyúrt "testvérek" új szóhasználattal elvtársak akár szüleiket, feleségeiket vagy gyermekeiket is nemcsak elárulják, hanem ártatlanul az ÁVH kezére adják. A szegénységben élő, de erkölcseiben jellemes magyar polgár mélyebbre süllyedt, mint amit legrosszabb álmában átélhetett. Szó szerint a pokolban érezte magát, ahonnan úgy tűnt, élete végéig sem szabadulhat. Nem kevesen választották lelkiismeretük súlya alatt az öngyilkosságot. Nem egyszer még hithűnek ismert kommunisták is. Közismert, hogy Zöld Sándor belügyminiszter 1951 tavaszán - amikor várható letartóztatásáról értesült, családjával együtt öngyilkos lett. A nem zsidó magyar szabadkőművesek, bár felvételük alkalmával a szigorú fogadalmakat és az ősi esküt letették, bíztak abban, hogy ezek csak formaságok. Különösképpen igazságérzetük lázadt fel a valótlan vádak hallatán, gondolván, ők nem is szegték meg szabadkőműves fogadalmukat vagy esküjüket. Ennélfogva nem voltak hajlandók első szóra bevallani a koholt vádakat. Ezekhez tartozott Rajk László is. A sorozatos verések és az egyre durvuló kínzások sem bírták rá a hamis vallomásra. Alig hihető pedig, hogy zsidó felesége révén ne ismerte volna az ugyanehhez a "kaszthoz" tartozó párt- és minisztertársai eltorzult lelkialkatát. Mivel a Titó- ellenes nemzetközi figyelemelterelő hecckampány során Rákosi időzavarba került, kénytelen volt Kádár János útján figyelmeztetni szabadkőműves elkötelezettségére. Kádár tehát - Rákosi utasítására - a börtönben igyekezett kioktatni Rajk Lászlót, tegyen beismerő vallomást, mert a pártnak most erre van szüksége. Ezzel az "okos" magatartásával nagy szolgálatot tehet a pártnak és az életét is megmentheti. Ha halálra is ítélik, azt nem hajtják végre, hanem titokban a szovjet párt valamely krími üdülőjébe viszik, ahol családjával együtt élete végéig békességben élhet. Rajk László gyorsan felmérte kétségbeejtő helyzetét. Könnyen megállapította, egyebet úgy sem tehet, szót fogadott. Majd csak kötéllel a nyakában értette meg, hogy szabadkőműves testvérei melyik "krími üdülőbe" utalták be. A kivégzését Rákosi utasítására végignéző Kádár arcába kiáltotta: "János, becsaptál!" A Rajk-per után - szovjet mintára - iszonyú "tisztogatás" következett magában a pártban, de a társadalom teljes egészében is. A pártból nagy igyekezettel szűrték ki a "befurakodott ellenséget". Ártatlan magyar polgárok tízezrei járták meg az ÁVH börtöneit, internáló táborait. Magyar vér árán megmentett zsidók légiója ütötte és kínozta a nemzet legjobbjait. Nemegyszer azokat, akik a munkaszolgálati kötelezettség elől még rejtegették is őket. A keresztény szellemben nevelkedett naiv magyar polgár csak most eszmélt rá: nem volt demagógia mindaz, amit Hitler a zsidókról mondott. Azok elvetemült kegyetlensége meghaladta minden képzeletét. A hadifogságból hazatérő katonáinkat zsidó, de legalábbis zsidó vezetésű igazolóbizottságok szűrték meg. Szinte mindenkinek feddő módon feltették a banális kérdést, hogy miért vonult be, miért engedelmeskedett a behívóparancsnak. A már eleve megfélemlített emberek egyike sem mert visszakérdezni, hogy ő miért ment el az auschwitzi munkatáborba. Ez a "miért vonult be?" zsidó filozófia magában hordozza annak feltételezését, hogy a zsidóság önként vonult be a számára létesített munkatáborokba. A magyarországi katolikus egyházat Mindszenty József bíboros bebörtönzésével a kommunista hatalom lefejezte. Rendeleti úton feloszlatják és betiltják a katolikus szervezeteket, majd államosítják az egyházi iskolákat, bevezetik a fakultatívnak nevezett vallásoktatást, amely egyet jelent a keresztény oktatás betiltásával. A nyugati hatalmak látszólag tiltakoznak ezen intézkedések ellen, sőt az ENSZ- egyik szervezeténél a Hágai Nemzetközi Bíróságnál panaszt is tesznek a kelet-európai vallásüldözés ellen. Az egyházi vezetőknek azonban kínos meglepetésben lesz részük. A Hágai Nemzetközi Bíróság elveti a nyugati hatalmak panaszát mind Magyarország, mind pedig Bulgária és Románia ellen. Ez a nemzetközi határozat, amely mintha csak kommunista megrendelésre született volna, kellően megalapozta Rákosiék vallásellenes hadjáratát. Rövidesen bíróság elé állítják Grősz József kalocsai érseket, és megalakul a katolikus papok országos békebizottsága is. Ezek a békepapok a mai napig a keresztény egyházak ki nem tisztított szégyenfoltjai maradtak. Az 1948-as "fordulat éve" után a kommunista kormányzat vad hiénaként veti rá magát a parasztságra. Míg az 1945-ös és 1947-es országgyűlési választások kampánya során tagadta, hogy a mezőgazdaságot kolhozosítani szeretné, sőt erőteljesen bizonygatta, Magyarországon ez az út nem is lenne járható - a hatalom birtokában megkezdi a mezőgazdasági üzemek szervezését. Parasztságunk ellenállását gátlástalan erőszakkal igyekszik megtörni. Az egyéni gazdákra olyan beadási kötelezettséget rendel el, amelyet azok teljesíteni nem tudnak. Lesöprik padlását, elrabolják évi élelmiszerkészletét. Megtiltják az áruhalmozást. A házkutatások mindennaposakká válnak a falvakban. Ha valakinél 3-4 kg cukrot találnak, azt elkobozzák és áruhalmozásért börtönbe zárják. A börtönök gyorsan megtelnek. Elég, ha saját hízóját engedély nélkül levágja, máris letartóztatják. Engedélyt pedig csak akkor kap, ha képtelen beadási kötelezettségének eleget tett. Ezernyi módját ejtették, hogy a parasztot börtönbe zárhassák. Ha valaki a hatalom hibáiról mert beszélni; azt az ÁVH "dupla látogatással" tisztelte meg. Először titokban, amikor portáján elrejtette a fegyvert, másodszor pedig, amikor megtalálta. Ezek a népköztársaság fegyveres megdöntésére irányuló "cselekmények" nagyon szigorú büntetéssel jártak. Általában több, mint egy évtizednyi börtönnel sújtották. Ehhez képest Magyarország az évszázad végére elérkezik majd az ígéret földjére, amikor százmilliárd forint sikkasztásáért sem adnak majd két év felfüggesztett börtönnél többet. Igaz, aki ennyi pénzhez hozzáfér, az sohasem magyar ember, hanem tagja valamely titkos társaságnak. Újabb szóhasználattal maffiának. Mindezek ellenére a termelőszövetkezet névre magyarosított kolhozok szervezése nem ment könnyen. A magyar parasztság szívós és méltó ellenfelévé vált a moszkvai zsidó megváltóknak. 1951 tavaszán a proletárdiktatúra a parasztság okos ellenállása következtében kénytelen az örökös mezőgazdasági túltermeléssel küszködő Magyarországon bevezetni a zsír- és kenyérjegyrendszert. A marxista-leninista ideológia a parasztságot szervezetben, egymástól nagymértékben elszigetelt "rétegnek" deklarálta és a "jól szervezett" proletáriátus alárendeltségébe utalta. A mezőgazdaság "átszervezése" mégis sokkal keményebb diónak bizonyult, mint a munkásosztály" igába hajtása. Úgy tűnik, nemcsak Magyarországon. Sztálin panaszolja egy alkalommal Churchillnek, hogy a mezőgazdaság kolhozosítása nagyobb küzdelmet jelentett a szovjet hatalom számára, mint a második világháború. A magyar paraszt nem dőlt be a zsidó sajtó semmiféle ámításának. Hiába közölték meggyőzőnél meggyőzőbb cikkeiket a termelőszövetkezetekbe való "tömeges belépésekről". Hiába hajtottak ki kettőszáz parasztot Erdei Ferenc vezetésével küldöttségnek nevezve a Szovjetunióba a kolhozok tanulmányozására. A korabeli sajtó nevetséges felhívást tett közzé, amelyben ez a küldöttség felhívja a parasztságot; kövesse a szovjet példát, lépjen be a termelőszövetkezetekbe. Ezek az együgyű módszerek falra hányt borsóként hullottak vissza kiötlőik nyakába. A parasztság gyúrásával párhuzamosan folyt a "munkásosztály" megnyomorítása is. Véget nem érő munkaversenyek, normaemelések zsákmányolták ki egyre fogyó munkaerejét. Mindezt betetőzve alacsony munkabéréből békekölcsön címén további tizedet zsaroltak ki. A magyar munkás ilyen sokat, ilyen kevés bérért még a legvadabb kapitalistának sem dolgozott, mint a "munkáshatalomnak". Ráadásul ínséges keresetének az üzletekben szinte alig volt valami árufedezete. Az országban teljes mértékben szünetelt a lakásépítés. A háború okozta épületek helyreállítása is csupán jelképes értékű volt. Budapesten az égető lakáshiányt társbérletekkel próbálták megoldani, ami azt jelentette, hogy a kétszobás lakásban lakó főbérlőt családtagjainak számától függetlenül kényszerítették egy másik család befogadására. A kommunista hatalom kiépülésével megjelenik - Milovan Djilas szóhasználatával élve - az új osztály, a pártoligarchia. A régi vagyonos réteg és az uralkodó osztály villáit, lakásait a Moszkvából és Auschwitzból Magyarországra özönlött zsidóság, mint az új hatalom megtestesítői maguk között osztották fel, a hasznos goj "munkáskádereknek" ebből már nem jutott. A társbérletből való kiemeléshez lakásra volt szükség. A zsidó kormányzat ezt a rá jellemző módon oldotta meg. A 8130. sz. miniszterelnöki rendelettel 1951 június közepén intézkednek "a volt kizsákmányolók Budapestről való kitelepítéséről". Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a régi rendszer tisztviselőit és más értelmiségeit maximum ötven kilós csomaggal teherautóra rakták és valamely távoli faluba vitték, nem egyszer istállóban helyezték el. Lakásuk teljes ingóságukkal elkobzásra került, amelyet a "munkásigazgatók" és egyéb pártkáderek részére utaltak ki. Az ott talált kulturális értékeket, mint például könyvtár, érem- és egyéb gyűjtemények mint reakciós kiadványokat, új tulajdonosaik mint "használhatatlan kacatokat" rövid úton elkótyavetyélték. Az antikváriumok megteltek értékes könyvekkel, a városi ócskapiacok pedig gondosan feldolgozott gyűjteményekkel. A máig nagyon keresett Szilágyi Sándor által szerkesztett, a Millenniumra kiadott tíz kötetes Magyar Nemzet Története díszkötésben egy napi kereset árán antikváriumokban kapható volt. Öreg éremgyűjtők mesélik, hogy budapesti klubjukban délutánonként ezek a káderek esetenként egész bőröndnyi régi pénzt hoztak be eladásra kínálva. Egy közös asztalra kiöntve mindenki kiválogatta a saját érdeklődési területének megfelelő anyagot, amelyet az "új gazda" bármilyen nevetséges összegért - hisz valódi értékét nem ismerte - eladott. A vidékre telepítettek között számos nyugdíjas volt található, akiktől nyugdíjukat is megvonták. Gyermekeikre nem számíthattak, hisz ínséges jövedelmük saját maguk és családjuk ellátását is alig fedezte. Nem maradt más hátra, mint a magukat a termelőszövetkezetekből kimenteni tudó parasztoknál élelmiszer fejében napszámos munkát vállalni. Ahol valami kisipari üzem, vagy munkahely működött, a szerencsésebbeket éjjeliőrként foglalkoztatták. A Horthy rendszer mindenfajta tisztviselőjétől, katonatisztjétől, rendőrétől, csendőrétől megvonták a nyugdíját. A zsidó hatalom senkit sem kímélt. A lakásukból kitelepítettek között számosan akadtak olyanok, akik hivatali beosztásuknál fogva mentették, bújtatták a német munkatáborokba való kiszállítás elől azokat a zsidókat, akik most őket mindenüktől megfosztották. Nem véletlenül nevezte Hitler Magyarországot Európa gettójának. De még így is ők voltak a szerencsésebbek. Többségüket az ÁVH börtöneiben kínozták. A tatárjárás és a 150 éves török uralom megközelítően sem okozott annyi szenvedést a magyar nemzetnek, mint az általa keresztényi szeretetből, emberbarátságból üldözése elől befogadott zsidóság. Kollektív háborús bűnössé nyilvánítva vezekelt egy nagy múltú nemzet, akinek egyetlen bűne az volt, hogy még lehetőségein túl is menteni igyekezett zsidó állampolgárait. Miatta vállalta második világháborúban való részvételét és áldozta fel félmillió magyar életét. Ezt a hatalmas áldozatot a fékeveszett zsidóság 1946-tól 1954-ig terjedő években a maga módján köszönte meg, amelyért most még kárpótlást is kér. Nem is akármilyent! Ennek érzékeltetésére kénytelenek vagyunk egy; a Magyar Kossuth Rádióban 1996 júliusában sugárzott rádióhírt megismételni: "A magyarországi zsidóság teljes kárpótlása lehetetlen, mert a tényleges kár nagyobb, mint a Magyar Nemzeti Vagyon összessége." Nem tudom, a parlamentben ülő képviselők közül akikkel megszavaztatják a kárpótlás mértékét és kifizetésének módját, idejét, akadt-e valaki, aki e hír értelmét a maga valóságában felmérte, és annak valódi célját megértette? Elgondolkodott azon, hogy ilyen mértékű zsidó vagyon létezése akárcsak elképzelhető-e? Nincs tudomásunk arról, hogy bárki is megkérdőjelezte volna. A nemzet keserű pohara már-már csordultig telt, amikor 1953 március 5-én meghal a világtörténelem legnagyobb hóhéra, a szabadkőműves Sztálin. Halálának oka máig vitatott. Nincsenek kevesen azok, akik teljes meggyőződéssel állítják, hogy környezete gyilkolta meg. Ha így van, akkor semmi kétség sem merülhet fel, hogy éppen szabadkőműves testvérei végeztek vele. Ezt alátámasztani látszik a még Sztálin által letartóztatott zsidó orvosok gyors szabadlábra helyezése. Úgy tűnik, szellemi leépülésével közvetlen környezete is egyre nagyobb veszélybe került. Az amerikai kormányzattal egyetértésben felszított "hidegháború" oltárán már nemcsak ellenfeleit, hanem legbizalmasabb munkatársait is válogatás nélkül áldozta fel. Ez a Rettegett Iván korabeli pszichózis nemcsak a szovjetunióbeli szabadkőműves oligarcháknak vált kellemetlenné, hanem akadályozta az Egyesült Államok háborús osztalékának behajtását is, amely a föld gyarmatainak újraelosztásában várt realizálásra. Mégpedig a Szovjetunió által felszított forradalmi fellázításával. Különösen az olajban gazdag gyarmati területek váltak Amerika érdeklődésének fő területeivé. Az ugyancsak szabadkőműves Churchill már a háború alatt is gyanút fogott. Nem véletlenül jegyezte meg, hogy Roosevelt "szerelmes pillantásokat vetett egyes olajkútjaira". A Kreml urai Sztálin halálával fellélegezhettek, de az utódlás körül bizonytalanság lépett fel. A diktátor titkára, Malenkov ugyan képes volt a nagy öröm közepette megszerezni Sztálin székét, de megtartani nem tudta. Rövid politikai küzdelem következett, amelyből a szabadkőműves Hruscsov került ki győztesen. A szovjet megkönnyebbülés természetszerűen bizonyos mértékig átterjedt a kelet-európai gyarmatokra, így Magyarországra is. A nemzet változást várt. Egybehangzó volt a társadalom véleménye, hogy a változás már csak jobbat hozhat. Reményeink - ha részben is - rövidesen megvalósultak. Az új szovjet vezetés úgy tűnik, jól ismerte a birodalom lelkiállapotát, amelynek kitapintása nem is volt olyan nehéz. Kelet-Németországban Sztálin halála után alig több, mint három hónappal a berlini felkelést kellett szovjet tankokkal leverni. Lengyelországban több kisebb munkásmegmozdulással volt kénytelen a kommunista kormányzat szembeszállni. Budapesten a csepeli munkások jelentkeztek "vadsztrájkokkal". Lépni kellett tehát! A ravasz Rákosi megpróbál elébe menni a várható szovjet irányváltásnak. 1953. május 17-re országgyűlési választásokat írat ki, hogy a párt és a saját hatalmát "megerősítse". Hiába tereli a választásra jogosultak 98 %-át az urnákhoz, akik egyedül választható népfrontjelöltekre ugyanilyen arányban leadják ugyan a szavazataikat, a tömegek lelkiállapota azonban továbbra is zaklatott. A Szovjetunió régi új vezetőit nem téveszti meg Rákosi hazárdjátéka. Gyors cselekvésre határozzák el magukat. 1953. június 12-én Moszkvába rendelik a magyar párt és kormányküldöttséget, mégpedig az általuk meghatározott összetételben. Így lesz a "delegáció" tagja a néhány évig látszólag mellőzött Nagy Imre is. Rákosit a szovjet párt prezídiumában Molotov, Hruscsov, Malenkov, Berija és Mikoján (mondhatnánk: a szovjet szabadkőműves páholy legfelsőbb vezetése) veszi kezelésbe. A nyugati sajtó szerint szigorú dorgálásban részesült, amiért olyan pontosan végrehajtotta a tőlük kapott utasításokat. Állítólag még zsidó mivoltát is fejére olvasták. Majd utasították, hogy a párt főtitkári poszt megtartásával a miniszterelnöki széket adja át más politikusnak, mégpedig Nagy Imrének. Az akkori sokat hangoztatott magyar "függetlenségre" jellemző, hogy miniszterelnökét Moszkvában nevezik ki. Nagy Imre személyének kiválasztása a magyar lakosság, különösen a parasztság körében bizonyos megelégedettséget eredményezett. A politikai elemzők közül is kevesen akadtak, akik latolgatni próbálták; vajon miért éppen Nagy Imre? A kérdés megválaszolásához Nagy Imre személyiségének teljes feltárására, nem különben a szabadkőműves gondolkodás ismeretére van elengedhetetlenül szükség. Nagy Imre részt vett az első világháborúban. Az Oroszországban lévő hadifogolytáborban ő is bekapcsolódik a kommunista mozgalomba. Mondhatnánk, ott volt a bolsevizmus születésénél. Egyes kommunista ellenfelei még azzal is megvádolták, hogy részt vett II. Miklós orosz cár meggyilkolásában. Ez azonban nem bizonyult igaznak, de a befeketítési kísérlet alkalmas arra, hogy feltételezzük; talán még a bolsevizmus világra segítésében is lehetett valami sokadrangú szerepe. 1928-tól 1944-ig megszakítás nélkül a Szovjetunióban élt. A második világháború idején a moszkvai rádió magyar szerkesztőségében dolgozott. Megúszta Sztálin tisztogatási akcióit, amelynek pedig még Kun Béla is áldozatául esett. Az a zárt zsidó klikk, amely Moszkvában a magyar kommunista szervezkedés élére verekedte magát, nem zsidó létére mindvégig megtűrte maga között. Mindez kikezdhetetlen kommunista hűségét és megbízhatóságát jelzi, ugyanakkor semmi kétséget sem hagy az iránt, hogy a bolsevista szabadkőműves páholy tagjai közé fogadta, amely tulajdonképpen a zsidóság szolgálatába állította, amit Nagy Imre fenntartás nélkül vállalt. Tehát az ősi szabadkőműves eskü és az azt megalapozó szigorú fogadalmak hozzákötötték a zsidósághoz. Lassú megfontolt modora, magyar fajú arckaraktere, amelyet magyaros bajuszával - aligha véletlenül - még ki is emelt, nem utolsósorban keresztény vallása őt tette a legalkalmasabbá- hogy a római katolikus egyház fogalmait használjuk - az ördög ügyvédjének szerepére. Őt jelölik ki a bolsevista szabadkőműves páholy hivatalos ellenzékének. Ez azzal a feladattal járt, hogy a pártpáholy hatalomra jutása idején a bolsevista kormányzat politikáját - rendkívül árnyaltan - esetenként bírálja. Az ilyen magatartás felébreszti és magára vonja a sanyargatott lakosság szimpátiáját. Ezt elősegítendő, látszólag félre is állítják, majd ismét a hatalomba vonják. Különösen nagy szükség van ilyen emberre hatalmi krízis idején. Könnyen meg lehet játszani egy praktikus kormányválságot. A nép észre sem veszi, hogy az általa, akkor már követelt, korábban mellőzött kommunista vezető tulajdonképpen a bolsevista hatalmat menti át békésebb időkre. Vagyis ez az "ördög ügyvédje" nem más, mint a kommunizmus biztonsági szelepe. Ez a mesterséges pártellenzék tulajdonképpen minden kommunista pártban ki van jelölve. Elég, ha csak a lengyel Gomulkát, vagy a csehszlovák Husakot említjük, akiket szükség esetén ugyancsak előhúztak a talonból. Ez a kétsíkú módszer jellemző a világ láthatatlan szabadkőműves központjának működésére is, éppen ezért eredetét is ott kell keresni. Ennek jegyében alakították ki a második világháború utáni úgynevezett "hidegháborút", amely a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió legfelső vezetése között, egymás útszéli ócsárlása ellenére sohasem létezett. A két hatalom második világháború érdekében megkötött szövetségi viszonya, amelynek gyökere az 1933/34. évi Roosevelt- Litvinov szerződésig, vagyis a Szovjetunió-Amerika által történt diplomáciai elismeréséig nyúlik vissza, a mai napig megszakítás nélkül működik. Ebből a láthatatlan központból irányították mind a kapitalista, mind pedig a szocialistának nevezett államkapitalista gazdaság mechanizmusát, csakúgy mint politikai ideológiáját. Ezek a láthatatlan agyak tervezték meg egyfelől Eisenhower elnök "rab népek felszabadítási doktrínáját", másfelől az 1956-os magyar szabadságharc szovjet vérbefojtásának menetrendjét, de erre még visszatérünk. Ez a kétarcúság jellemzi világunk külpolitikai folyamatait is, de különösképp az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonyát. Az első cirkuszi szemfényvesztés a "kínai forradalom" győzelme, amelynek előzményei még a második világháború idejére nyúlnak vissza. A láthatatlan külügyi agytröszt már a háború utáni helyzetet elemzi. Víziójában megjelenik a hatalmas kínai demográfiai robbanás, amely már a háború előtt is jellemezte ezt az érdekes, nehezen megismerhető birodalmat. Hogy az amerikai látható és láthatatlan tervezőket mennyire foglalkoztatja Kína háború utáni sorsa, arról Harry Hopkins, Roosevelt legfőbb bizalmasának egy, még a japán kapitulációt megelőző feljegyzése a leghitelesebb bizonyíték. Íme: "Ha meg kellene jelölnöm azt az országot, amelynek sorsában az Egyesült Államok politikai és gazdasági szempontból a leginkább érdekelt lesz, az elkövetkező száz évben, habozás nélkül a Kínai Köztársaságot választanám. Ha Japánt legyőzzük, ezzel Kínából a világ egyik legnagyobb szárazföldi hatalma lesz." A Kína elleni szabadkőműves cselszövés 1943 november végén öltött első ízben látható formát. Amikor az első kairói értekezleten Csang-Kaj-sek Roosevelt segítségét kérte a háború utáni angol területen kívüliség felszámolásához Hongkongban, Sanghajban és Kantonban. Az amerikai elnök furcsa feltételt szabott. Nem kevesebbet kért, minthogy még a háború alatt Csang alakítson új egységkormányt, amelybe a yenani kommunistákat is vonja be. A meglepett Csang megpróbált további igényeket támasztani, mivel rájött, hazájának nem Japán, hanem Amerika a legfőbb ellensége. Arra kérte Rooseveltet, hogy szorítsa rá Szovjetuniót, hogy a háborús osztozkodás során tartsa majd tiszteletben Mandzsúria határait. Mint a vásári alkuszok, Roosevelt is tovább emelte a tétet. Csak abban az esetben tett erre ígéretet, ha Csang-Kaj-sek kötelezettséget vállal arra, hogy a háború után biztosítja a "demokratikus" választásokat Kínában. A politikai licit végeredményét ma már ismerjük. A háború utáni demokratikus választások helyett Roosevelték más megoldást választottak, nehogy a yenani kommunisták alul maradjanak a választási küzdelemben. Az amerikai elnök már 1942-ben katonai tanácsadót küldött Csang-Kaj- Sekhez Stilwel tábornok személyében, hogy Kína Japán elleni háborúját segítse. A tábornok jelentéseiben keserűen panaszolta, hogy a kínaiak Japán helyett sokkal inkább Mao Ce-tung gerilla serege ellen folytatnak háborút. Ugyanakkor Mao gerilla csapatai még amerikai parancsnokság alatt is harcoltak Japán ellen. Az Amerikából Kínába érkező különböző "missziók" fokozatosan a yenani kommunisták felé orientálódtak. Rövid idő múlva érdemi tárgyalásokat többnyire csak a kommunistákkal folytattak. Az amerikai szabadkőműves ámítás iskolapéldájával találkozhatunk a kínai kártyakeverés során. A két atombomba bevetése utáni japán kapituláció váratlanul érte az amerikai kormányzatot, nem különben a hadiipart. A szívós Japán elleni háborúhoz legyártott nagy mennyiségű hadianyag feleslegesnek bizonyult. Piacot kellett találni elhelyezésére. Míg az amerikai kormányzat titokban mindent elkövetett a kínai kommunisták hatalomra juttatása érdekében, addig az amerikai kongresszus hatalmas összegeket szavazott meg Csang-Kaj-sek kommunista gerillák elleni polgárháborújához. Több, mint négymilliárd dollár értékben szállítottak részére különböző hadifelszerelést, mintegy hatszorosát annak, amit az egész világháború alatt kapott. Csang hadügyminisztériumát valósággal ellepték az amerikai tanácsadók. Az kormány Marshall tábornokot küldi Kínába, hogy "közvetítsen" a harcoló felek között. Ugyanakkor az amerikai katonai tanácsadók olyan mesterien koordinálják a fegyverszállításokat, hogy annak legnagyobb része a Mao-féle "néphadsereg" kezébe kerül. Marshall 1948-ban arról tájékoztatja főnökeit, hogy a néphadsereg az év első három hónapjában 270.000 amerikai puskát, 34.000 gépfegyvert, 14.000 automatafegyvert zsákmányolt. Az amerikai tanácsadók jóvoltából közvetlenül az ölükbe hullott zsákmánnyal könnyűszerrel legyőzték Csang-Kaj-sek elárult hadseregét. A láthatatlan világkormány elégedetten nyugtázta 1949-ben a Kínai Népköztársaság kikiáltását. Még Chamberlain kormányzása idején "kialakult" a három szabadkőműves nagyhatalom; az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Anglia kormányfői között a rendszeres üzenetváltás, a levélbeni egyeztetés. E levelezésből a Szovjetunió külügyminisztériuma a háború befejezése után 30 évvel, 1976-ban adott ki egy kétkötetes válogatást. Ezt a magyarországi Kossuth kiadó az Ungvári Kárpáti Könyvkiadóval közös kiadásban 1981-ben bocsátotta a magyar nagyközönség rendelkezésére. E galád levelezési háromszög számos kötélrevaló szélhámossága kiderül ugyan, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legféltettebb titkok továbbra is zárva maradjanak. Hisz tudjuk, Churchill ezek közül többet száz évre zároltatott. Ez az információcsere a diplomáciai és hadműveleti munka összehangolásán kívül kiterjedt a haditechnikai fejlesztésekre és találmányokra is. Közöttük magára az atomkutatás eredményeire. Ennek lett a következménye, hogy a Szovjetunió a nagyon kevés beavatotton kívül mindenki meglepetésére már 1949. szeptember 25-én felrobbantja első atombombáját. Teszi ezt annak ellenére, hogy a Szovjetunióban az atomkutatással meglehetősen későn kezdtek el foglalkozni. Tudunk arról, hogy a kutatást vezető Kurcsatov 1942-ben még a fronton szolgált. A segítség nyilvánvalóan az Egyesült Államokból jött. Mivel ekkor már "tombolt" a hidegháború és egyre többen fejezték ki Amerikában a gyanakvásukat, a kormánynak valamilyen magyarázatot kellett adnia, annál is inkább, mert a bizalmatlanság lángjai a kormányzat magasságába is felcsaptak. A helyzet megmentésére szabadkőműves áldozatot hoznak. A zsidó Rosenberg házaspárt teszik az oltárra. Az atomkutatásban nem volt ugyan meghatározó szerepük, korábban sohasem hallottuk a nevét, pestiesen szólva mégis ők vitték el a balhét. Halálra ítélték és kivégezték őket. Gyermekeik mai napig tagadják szüleik bűnösségét. Nyilván tudják, hogy miért. Az amerikai nagyközönség meggyőzésére érdekes módon veszik igénybe a "szocialista tábor" segítségét. A Szovjetuniótól Romániáig a már korábban megszervezett békemozgalmak hatalmas tiltakozó gyűléseket szerveznek országszerte a Rosenberg házaspár megmentésére, amely még Sztálin halála után is folytatódik. Az amerikai kormány eltökéltségét bizonyítandó; az egész világ tiltakozása ellenére Rosenbergéket 1953. június 19-én kivégzik. Ezzel az amerikai kormányzat ellen táplált gyanú úgy tűnik eloszlik, az ügy nyugvópontra tér. Majd csak a nyolcvanas évek elején kerül ismét a sajtó érdeklődésének látókörébe, de ekkor új név bukkan fel, mégpedig Fuchsé (Merő véletlenül ismét egy zsidó!), hogy ő juttatta az oroszok kezére az amerikai atomtitkot. Hogy akkor mégis miért végezték ki Rosenbergéket? Arról már nem esik szó. Az atomtitok rejtélye azonban egészen más. Első ízben Quigley Carrol dr. a Harvard és a Princeton egyetem tanára fedi fel az 1966-ban megjelent Tragédia és reménység című könyvében. Ismerteti Jordan Racey őrnagy eskü alatt, a Kongresszusi Bizottság előtt tett vallomását. Jordan őrnagy a második világháború idején a Szovjetuniónak nyújtott kölcsönbérleti fegyver és élelmiszersegély szállításával volt megbízva, s munkáját közvetlenül Harry Hopkins, Roosevelt bizalmasa irányította. Jordan vallomása szerint Harry Hopkins 1943-ban személyesen rakatott fel több fekete bőröndöt egy Szovjetunióba induló segélyt szállító repülőgépre. Jordan őrnagy ellenőrizte a bőröndök tartalmát és megállapította, hogy azok tele vannak az Egyesült Államokra vonatkozó kémkedési iratokkal. Jordan megtiltotta a repülőgép felszállását és Washingtonba repült jelenteni a különös esetet. Jordan őrnagy csak akkor lepődött meg, amikor hazafiúi éberségéért szigorú fegyelmi eljárással fenyegették meg. Később Hopkins utasította több szállítmány finomított uránium Szovjetunióba küldésére is. Szakértők szerint ez az uránmennyiség jóval több volt annál, mint ami egy atomrobbanáshoz szükséges. Hopkins háború utáni korai halála miatt a botrány feledésbe merült, gondos kezek gyorsan elsimították. Itt említjük meg, hogy a Los Alamosi Atomkutató telep vezetője meg a világháború előtt néhány hónapig a Szovjetunióban tartózkodott és mindvégig Berija, a titkos rendőrség főnökénél lakott. Oppenheimer különös vendégjárásáról az 1990-es rendszerváltást követően maga Berija fia tájékoztatta a sajtót. Nem kell tehát keresni azokat a kémeket, akik "ellopták" és a Szovjetunió kezére juttatták az amerikai atomkutatás eredményeit, hiszen azok akkor az Egyesült Államok élén álltak. A Szovjetunió a nukleáris ismereteket első kézből kapta a szövetségi együttműködés keretében. Maga ez a történet is meggyőző példája annak a mesterien felépített szemfényvesztésnek, amely a második világháború történetírásában több mint ötven éven át megtéveszteni volt képes az egész világ közvéleményét. Csak hab a tortán, hogy a Szovjetunió négy év múlva 1953 augusztusában kipróbálja az első hidrogénbombáját is. A Rákosi vezette küldöttség Moszkvából való hazatérése után a parlamenttel is szentesíttették Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. A moszkvai direktívák alapján haladéktalanul kezdetét veszi az irányváltás, amely többnyire csak a kormányzást jellemzi. Nagy Imre 1953-as megbízása jelenti Magyarországon a szocialista tervgazdálkodás első reformját, amely megszakításokkal, esetenkénti visszalépésekkel, majd eltart egészen 1990-ig, a teljes fordulatig. A kormányzati reformot a párt csak kényszeredetten, furcsa fanyalgással követte. Az új kurzus első és jelentős intézkedése a parasztságra nehezedő nyomás enyhítése volt. Ennek keretében lehetőséget adtak az erőszakkal összetákolt működésképtelen szovjet mintájú termelőszövetkezetekből való kilépésre. Mondani sem kell, ezek a kolhozok szinte hetek alatt kártyavárként omlottak össze. Majd a munkások dinamikusan emelkedő normáit állították vissza teljesíthető szintre. Széleskörű amnesztia keretében megszüntették az amúgy is törvénytelen internálásokat. Sok mondvacsinált bűncselekményt vizsgáltak felül és helyezték szabadlábra az elítélteket. Sokan nyerték vissza szabadságukat, főleg parasztok. Megszüntették a kuláklistát. A hivatalos politika, hangfogókkal ugyan, de elítélte a személyi kultuszt, sőt a törvénytelenségek okát is ennek burjánzásában adta meg. Visszafogták a nehézipar erőn túli fejlesztését, vele együtt a hadikiadásokat is. El kell azonban oszlatnunk azt a hiedelmet, hogy erre az irányváltásra azért volt szükség, mert a nép nyomora - bár valóban kétségbeejtő állapotok uralkodtak - tetőfokára ért és egy várható forradalmi felkelést kellett megelőzni. Ettől a hatalomnak sem Moszkvában, sem Budapesten nem kellett tartania. A legkisebb engedetlenség miatti megtorlás és a megtorlás elleni félelem olyan nagy volt, hogy ennek valószínűsége teljesen kizárható. A személyi kultusz túltengése sem ad kellő magyarázatot, hiszen a maga módján Hruscsov is, később Brezsnyev még inkább igyekezett a saját személye kultuszát kiépíteni. Az ideológia megtisztítása, fényének kiglancolása még kevésbé szerepelt az okok között. Hiszen jól tudjuk, az ideológia csupán eszköz a mindenkori gazdaságirányítás kelléktárában. Egy öntörvényei szerint jól működő gazdaságnak semmiféle ideológiára nincs szüksége. Ezúttal viszont éppen az ideológia túlsúlya, mindenhatósága jelentett leküzdhetetlen akadályt a gazdaság működésében. Magyarország Rákosi minden törekvése ellenére sem vált a vas és acél országává, hanem továbbra is mezőgazdasági ország maradt. Hazánk a háború előtti békeévek idején megcsonkítva és minden mezőgazdasági géppark hiánya ellenére csaknem fél Európát ellátta kenyérrel. Most pedig a háború befejezése után nyolc évvel magában az országban jegyre kell adni a kenyeret. Míg Magyarországot Kelet-Európa éléskamrájának hitték addig őt magát is külföldről kellett élelmezni. Be kellett tehát vezetni a Lenin által is kipróbált NEP- korszakot, az egy lépés hátra, két lépés előre tézisét. Most is ez történt, kikölcsönözték Lenin könyvtárából, lefújták róla a port és alkalmazták. Vajon ezt pont Rákosi vagy Nagy Imre ne tudta volna, hiszen a Szovjetunióban Lenin idevonatkozó írásait eredetiben olvashatta és olvasta is. Nagy Imre mint fegyelmezett kommunista testvér ellenvetés nélkül vállalta rövid életű levezénylését. Rákosi vonakodását sem ideológiai megfontolások motiválták, hanem hiúsága, amiért az új irányvonal levezetését nem rá bízták, s így látszólag a mellőzött, majdhogynem a bukott vezető szerepére kárhoztatták. Hiszen ismerjük végleges bukása után tett, egy jellemző nyilatkozatát, miszerint Magyarországon azért építette ki a szocialista alapú tervgazdaságot, mert erre utasították, ha a modern kapitalista gazdasági modell létrehozását kérték (rendelték) volna, akkor azt valósítja meg. Cinikus ugyan, de alaposan rávilágít zsidó mivoltára, elvhűségére, amelyet alattvalóira szó szerint tűzzel-vassal kényszerített rá. A párt nem hozott vezéráldozatot. Csupán Péter Gábort, az ÁVH vezetőjét és Décsi Gyula volt igazságügyi minisztert és néhány főtisztviselőt tartóztattak le. Sőt a párt III. kongresszusán 1954 május végén a Moszkvában megfogalmazott kollektív vezetésének látszólagos átvételével tovább erősödött a pártvezetés zsidósítása. Ekkor választják be a politikai bizottságba Apró Antalt. A hírhedt békekölcsönjegyzés Nagy Imre alatt is megmarad. 1953 szeptemberében csaknem kétmilliárd forintot zsarolnak ki legnagyobbrészt a munkásoktól. Nemcsak a pártvezetés, hanem a kormány is zsidó bővítésre kerül. 1954. július 6-án átalakítják a kormányt. Ekkor kerül be Piros László, Háy László, Bognár József és Szobek András is. Októberben újabb kormány átalakítás következik. Új miniszterek: Szalai Béla, Kis Árpád, Erdei Ferenc, Molnár Erik, Pogácsás György. Az Országos Tervhivatal élére Berei Andort, a Legfelsőbb Bíróság elnökévé Domokos Józsefet nevezik ki. Szeptemberben újabb, immár az ötödik békekölcsön jegyzésre kerül sor. Ezúttal is több, mint egymilliárd forintos sarcot vetnek ki a lakosságra. Mindezek ellenére a lakosság életszínvonala, de különösen munkakedve, ha szerény mértékben is, de javult. A lakosság úgy tűnik, elfogadta Nagy Imrét, akit taktikai megfontolásból ültettek a nyakára. 1955 tavaszán azonban a moszkvai politikai vezetésben új attrakció van kibontakozóban. Ennek méretei, összetettsége, s majdan következményei oly sokrétűek és bonyolultak, hogy fel kell tételezzük, nem a moszkvai párt és kormány, még csak nem is a moszkvai szabadkőműves páholy önálló terméke. Eredetét New Yorkban és Washingtonban kell keresni, hiszen egyes elemei, mint például a rövidesen megkötésre kerülő osztrák államszerződés, mint a második világháború utórezgése, nemcsak a Szovjetunió kompetenciája. Nagy Imre bármilyen fegyelmezett bolsevista szabadkőműves volt is, ebben az új politikai átrendezésben főnökei kockázatnak tekintették. Annak ellenére, hogy az új politikai játszma ezután sem nélkülözhette a párt reformjait, Nagy Imrét 1955 áprilisában jobboldali opportunista nézeteiért minden pártmegbizatásától megfosztják, fölmentik miniszterelnöki tisztéből, majd rövid időn belül a pártból is kizárják. Félreállításának ez a halmozott formája már eleve felkelti a tárgyilagos külföldi politikai elemzők gyanúját. A magyar polgár még a hatalom kevésbé beavatott rétegeiben is csak a fejét kapkodja. Értetlenül áll a fejlemények előtt, annál is inkább, mert Nagy Imre rövid szereplése kézzelfogható eredményeket hozott az ország számára. Mindenki Rákosi ármánykodásában sejti a bajt, pedig itt sokkal többről van szó. Rákosi ezúttal csak a Kreml postása, akinek Nagy Imre feletti látványos győzelme ellenére számos megaláztatásban lesz része. A magyar nép még Nagy Imre bukásának kábulatában viaskodik önmagával és az alig egy hónap múlva bekövetkező két nagyon fontos esemény is alig kelti fel figyelmét. Valószínű a tervezőknek ez is volt a célja, hiszen a nemzet sorsfordulóhoz érkezett. Kerülni kellett mindent, ami érdeklődését ebbe az irányba fordítaná. 1955. május 11-14-ig Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia, a Szovjetunió és Magyarország kormányküldöttségei tárgyalást folytattak Varsóban. A magyar küldöttséget az új Rákosi ajánlotta, teljesen megbízható Hegedűs András miniszterelnök vezeti. Rövid tárgyalás eredményeként a kormányfők aláírják a varsói barátsági, együttműködési, kölcsönös segélynyújtási egyezményt, az úgynevezett Varsói Szerződést. Ezúttal nem mellőzhetjük a nagy sietség okát, annál is inkább, mert 1956 októberi szabadságharcunk egyik fontos indítékát kell benne keresnünk. Ahogyan ma tudjuk, Ausztria második világháború utáni függetlenségének biztosításáról az 1943. október 19-30. között megtartott három szövetséges nagyhatalom külügyminisztereinek értekezletén hoztak döntést. Nyilvánvaló, ez nem tekinthető a külügyminiszterek önálló elhatározásának. A direktívák kormányfőiktől kell, hogy származzanak, hiszen azok ennél sokkal kisebb horderejű kérdésekben is maguknak tartották fenn a döntés jogát. Hogy Ausztria miért úszhatta meg ilyen olcsón és könnyen a második világháborút, azt ma még csak találgathatjuk, de ehhez jó megközelítési pontjaink vannak. Nem szorul külön bizonyításra, hogy az Anschluss után, de előtte is az osztrák lakosság nagy, meghatározó többsége nácibb volt a német náciknál. A világháborúban a szövetségesek elleni aktivitásuk számarányukhoz képest ugyancsak igazolja ezt a megállapítást. Azt is tudjuk, hogy a meggyilkolt Dollfuss kancellár hivatali idején abban az időben szinte Európa egyetlen diktatúráját gyakorolta. Érdekes módon a "demokráciára" oly kényes Roosevelt és Churchill ezt a háborús osztozkodás során nemcsak, hogy nem kifogásolta, hanem ezek szerint még jutalmazta is. Az osztrák államszerződés idején hallani lehetett olyan véleményt is, hogy a második világháború alatt és befejezése után az osztrákok által kiutált Habsburg-ház feje, Ottó jelentős időt töltvén az Egyesült Államokban szabadkőműves lett, s ebben a minőségében valószínű, ki tudott alkudni hazájának valamit. Ezt bizonyítani nyilván nem lehet, de éppenséggel kizárni sem. Való igaz, a szabadkőművesség előszeretettel hívott és vett fel soraiba uralkodókat, trónörökösöket, államfőket. Gondoljunk csak Angliára vagy az Egyesült Államokra, de a Habsburg-ház esetében is volt már erre példa. Akárhogy is volt, a győztesek háborús logikájával az osztrák államszerződés nem magyarázható. Valami ma még pontosan nem ismert oknak kellett közrejátszania. A győztesek magyarázata; miszerint Ausztriával nem lehetett békeszerződést kötni, minthogy Németország által az Anschluss-szal bekebelezett terület lett, és ezért megszűnt szuverén állam lenni, nem más mint erőltetett és nevetséges magyarázkodás. Az 1955. május 15-én kelt államszerződés 4. cikk 1. bekezdésében a győztesek az első világháborút lezáró Ausztriával kötött békeszerződéshez hasonlóan ellentmondást nem tűrve kijelentik: "A szövetséges és Társult Hatalmak kijelentik, hogy Ausztriának Németországgal való politikai vagy gazdasági egyesülése tilos." Ez a pont valószínű, hogy a francia és az angol megbízottak kérésére került a szövegbe, akik még e porig alázott helyzetében is félnek a német gazdasági konkurenciától. Bizony nehezen hitte volna ekkor még bárki, hogy Ausztriát jóval megelőzve éppen ők fognak el egy addig ismeretlen gazdasági egyesülésre lépni Németországgal a közös piac révén. A 15. cikkben arra kötelezik Ausztriát, hogy együttműködjék a Társult Hatalmakkal Németország újrafelfegyverzésének megakadályozásában. Ezek a Szövetséges Társult Hatalmak valószínű nevetőgörcsöt kaptak volna, ha akkor valaki azt merte volna állítani, hogy 25 év múlva éppen ők fogják majdhogynem kényszeríteni Németországot az akaratán felüli fegyverkezésre. Ez a történet mindennél jobban bizonyítja, hogy ezek a "derék" hatalmak teljességgel megbízhatatlanok, hiszen pillanatnyi érdekeikért nemcsak az általuk kikényszerített szerződéseket rúgják fel, hanem hosszú távú érdekeiket is. A 21. cikkben Ausztriát mentesítik a hadiállapottal kapcsolatos jóvátétel fizetésétől, csupán az Ausztriában lévő német javak átadására kötelezik a Szövetséges Társult Hatalmak részére, amely alatt teljes egészében a Szovjetuniót kell érteni. Ezúttal egy megmosolyogni való retorikai bravúrral állunk szemben. Igaz ugyan, hogy ezek a jóságos hatalmak nem követelnek jóvátételt, de a 22. cikk 1-6. pontjai nagyon is jóvátételszerű kötelezettségeket rónak Ausztriára.
Mint például:
Mi, magyarok az osztrák államszerződést olvasva irigykedve fanyalgunk: Az osztrákok megint ügyesebbek voltak valahol... De bosszankodásra is akad okunk. A 7. cikk teljes egészében a szlovén és horvát kisebbség jogainak részletes leírásával foglalkozik, a magyar kisebbségről említést sem tesznek, pedig azok is akkor kerültek Ausztriához, amikor a szlovének és horvátok. Hiába a demokrácia természete már csak ilyen. Már 1955-ben sem volt titok, hogy a Varsói Szerződéskötéssel kapcsolatos versenyfutás oka éppen az Osztrák Államszerződés megkötése volt. A gondos tervezők nagyon vigyáztak, hogy mindenképpen a Varsói Szerződés aláírása előzze meg az Osztrák Államszerződés aláírását. Ezt olyan fontosnak tartották, hogy még az okirat keltezését is meghamisították. A Varsói Szerződés aláírásának dátuma 1955. május 14. Az Osztrák Államszerződést 1955. május 15-én kötötték meg. A valóságban mindkét szerződést május 15-én írták alá. A legfontosabb elvi feltétel azonban így is teljesült, mert a Varsói Szerződést 15-én délben, az Osztrák Államszerződést pedig 15-én délután írták alá. Ennek igazolására tanúnak hívjuk Sík Endre későbbi kommunista külügyminisztert, aki tagja volt a Varsói Szerződés magyar tárgyalóküldöttségének. Emlékiratában így írja le a történetet: "Aznap reggel kaptuk a hírt, hogy Hruscsov a napokban látogat el Belgrádba; délben megszületett a Varsói Szerződés; ennek aláírása után kikísértük a repülőtérre Molotovot, aki még aznap délután aláírta Bécsben az államszerződést." Ez a jelentéktelennek látszó "keltezési affér" a tízmilliós magyar nemzet számára sajnos nagyon is jelentőssé vált. Már puszta létezése is gyanúra ad okot. Amint látni fogjuk, nem is alaptalanul. Ha újraolvassuk a második világháborút lezáró, 1947. február 10-én Párizsban megkötött magyar békeszerződés 22. cikk 1. bekezdését, rögtön megértjük, miért is vigyáztak olyan kínosan a Varsói Szerződés keltezésére. Íme a hivatkozott bekezdés teljes szövege: "A jelen szerződés életbelépését követően minden szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországból vissza kell vonni, mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erő tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa." Ez a passzus tulajdonképpen nem kevesebbet jelent, minthogy az Osztrák Államszerződés létrejöttével - mivel az Ausztriában állomásozó szövetséges csapatok, köztük a szovjet csapatok is kivonásra kerülnek - a szovjet csapatok magyarországi állomásoztatásához új jogcímet kellett keresni. Ezt szolgálta a Varsói Szerződés. Önkéntelenül adódik a kérdés, hogy az Egyesült Államok és Anglia (Franciaországot itt akár említeni sem szükséges), akiknek feltehetően köszönhető, hogy a fenti szöveg belekerült a békeszerződés szövegébe, s az úgynevezett hidegháború keretében addig is oly nagy hangon kifogásolták a szovjet gyarmati diktatúrát Magyarországon; ilyen naivak lettek volna, hogy szó nélkül tűrik a békeszerződés ilyen nevetséges megkerülését? Nem... erről szó sincs! Az Egyesült Államok nemcsak, hogy nem ellenezte a körmönfont megoldást, hanem egyetértően hozzájárult ahhoz. Nem kizárt, hogy a javaslatot éppen ő tette, hiszen a korabeli külpolitikai viszonyok között teljesen felesleges: A NATO létrehozásával ő mutatta be azt a "modell értékű" formációt, amellyel a tagállamok akár örökös megszállása is "törvényesíthető". A magam részéről biztos vagyok abban - minden ilyenfajta okmány ismerete nélkül is -, hogy az Osztrák Államszerződést aláíró szövetséges hatalmak által a szerződés aláírását megelőző egyezkedése során ott szerepelt a Szovjetunió azon feltétele, hogy csapatait továbbra is kelet-európai gyarmatain tarthatja. Amint látni fogjuk, erre még azon államok esetére is szükség esetén lehetőséget adtak, akiket pedig a második világháborúban győztes országoknak ismertek el. Így kerülhetett szovjet katonai megszállás alá Lengyelország és 1968-ban Csehszlovákia is. Mi sem jellemzőbb az Egyesült Államok álszent magatartására, mint hogy az 1975. augusztus 1-én aláírt úgynevezett Európai Biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányában, de az értekezletek hosszú során sem kifogásolta, azaz jóváhagyta a kelet-európai államok szovjet katonai megszállását. Nem árt felidézni, hogy ez a "biztonsági" értekezlet éppen a Varsói Szerződés tagállamai 1969. évi kezdeményezésére jött létre. Eredménye pedig a Szovjetunió második világháborús hódításainak végleges elismerése, konzerválása volt. A "nagy ellenség", a Szovjetunió csodálatosképpen minden célját el is érte, minden kívánságát teljesítették. Az Egyesült Államok cinkossága abban is felismerhető, hogy az ausztriai megszálló csapatai ellátásához szükséges közlekedési vonalainak fenntartása ürügyén engedélyezte magyarországi fegyveres erő állomásoztatását. Hiszen e vonalak biztosítására Magyarországot a békeszerződésben anélkül is kötelezhette volna. Annál is inkább, mert ezt meg is tette. A 22. cikk 3. pontja egyértelműen előírja: "Magyarország azonban rendelkezésre fog bocsátani minden olyan eszközt és könnyítést, amelyre az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalak fenntartása céljából különlegesen szükség lehet, aminek ellenében a magyar kormány megfelelő ellenszolgáltatásban fog részesülni." Akkor hát mi szükség volt a szovjet csapatok békeszerződés hatálybalépését követő 90 napon túli magyarországi állomásoztatására? Az Egyesült Államok a Szövetségi Ellenőrző Bizottsági szerepükben nagyon jól tudták, hogy a szovjet csapatok nagy többsége nem is az ausztriai övezettel való közlekedési vonalak mentén helyezkedtek el az ország területén. A Varsói Szerződés és az Osztrák Államszerződés aláírásának ez a gyanús egybeesése a hatalmat bitorló zsidóság kivételével megdöbbentette a nemzet teljes elit rétegét a politika iránt érdeklő és értő közönségét. Baljós suttogások kezdődtek. A zsidóság szerepét nem lehetett többé szépíteni a szovjet érdekű kollaborációt illetően. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hangerővel folyik a szovjet diktatúra átalakítása, hátrányainak enyhülése, a személyi kultusz okozta károk helyreállítása, áldozatainak rehabilitálása. Ennek folyamatát a szovjet gyarmatokra is kiterjesztik. Hruscsov Canossát jár Belgrádban, Titó nem az imperialisták láncos kutyája többé. Úgy tűnik, Titóék a legcsekélyebb mértékben sem haragszanak a hét éven át tartó, a világtörténelemben páratlan durvaságú mocskolódásért. Természetesnek veszik, hogy a vörös bohózat első felvonása végetért. A magyarországi helyzet meglehetősen ellentmondásos. Hruscsov belgrádi útját megelőzően egy héttel Nagy Imrét még a sóhivatalnak becézett Hazafias Népfront elnökségi tagságáról is lemondatják, pedig kereken egy hónap múlva még Mindszenty József esztergomi érsek börtönbüntetését is felfüggesztik. Nem sokkal később Grősz József kalocsai érsek börtöne is megnyílik. Szabadulnak a szociáldemokrata vezetők, valamint a koncepciós perek áldozatai. Azok a bolsevista szabadkőművesek, akik a párt kifürkészhetetlen akaratából, saját nem létező bűnösségük bevallásával börtönbe kerültek - ismét "szabadok". Az ÁVH- s verőlegényei által csak "szarjancsinak" becézett Kádár János a börtöncellát a Pest megyei pártbizottság első titkári szobájával cseréli fel. Pontosan három hónap múlva Nagy Imrét viszont kizárják a pártból. A magyarság értetlenül szemléli a hektikus eseményeket. Közben alig érthető módon 1955. december 14-én Magyarországot felveszik az ENSZ-be. Úgy tűnik, mintha a magyarországi események a nagyhatalmak közös irányítása alá kerültek volna. Ennek pedig baljós céljai lehetnek, amelyek messze túlnőnek látókörünkön. Az osztrák semlegességi szerződés megkötése után nagy zavar támadt, mondhatnánk pánik tört ki Magyarországon. Maguk a zsidók is gondolkodni kezdtek, hogy vajon helyes volt-e a pártban, a kormányban és a közigazgatásban 1945 után minden jelentős pozíció elfoglalása, az erőszakszervek vezetésének teljes megszállása? A szovjet haderő kivonásával zsidóellenes pogromtól tartottak. Tegyük hozzá nem is alaptalanul. A szovjet csapatok további Magyarországon történő állomásoztatása a Varsói Szerződés ürügyén, még az ország kormányzását kisajátító zsidóság körében is kételyeket ébresztett. Példa nélküli esetnek számított. Németország szövetségesei közül Magyarországon kívül csak Olaszországgal kötöttek békeszerződést, amelyben a megszálló csapatok visszavonásáról intézkedtek. Ezt a csapatkivonást viszont végre is hajtották. A NATO ürügyén nem szállták meg ismét annak tagországait. A NATO csupán támaszpontokat létesített bérleti szerződés formájában, de nem minden tagországa területén. Éppen ezért jogosnak tűnt a magyarországi zsidóság aggodalma. Bár a Szovjetunió ebbéli erkölcsei nem hasonlíthatók a nyugati hatalmakéhoz, de tartani lehetett attól, hogy mint második világháborús szövetségesen esetleg Amerika akarata érvényesülni fog. Érdekes módon ugyanez a dilemma jellemezte a szabadkőműves szovjet vezetést is. Innen pedig már egyenes út vezetett New York láthatatlan hatalmi központjához. Úgy tűnik, a szovjet vezetők egyeztettek is ezzel a titkos hatalommal. Valószínű, a "megoldás" terve is itt készült. A valós helyzet feltárásához ismét vissza kell nyúlnunk a háború utáni Status quo kialakításához, meg kell vizsgálnunk annak formáját, érvrendszerét. Itt első helyen állt a tönkrezúzott Németország teljes gúzsbakötése, intézményeinek, gazdasági potenciáljának totális szétverése. A "fasizmus", amelyet a szülőanya Olaszország helyett a jövőben Németországra kell érteni, újjáéledésének minden módon való megakadályozása. Németország politikai és gazdasági eredményei ugyanis a rendkívül rövid hitleri ha úgy jobban tetszik fasiszta uralom alatt a marxizmussal, vagy bármely más ideológiával szemben összehasonlíthatatlanul nagyobb volt. Érthető, ha ezt az eredményes ideológiai eszközrendszert egyszer, s mindenkorra száműzni igyekeztek a Föld színéről. Ha valaki a zsidóság mohóságát, vagy gazdasági módszereit hangoztatni merészeli, annak neve a mai napig fasiszta, és a zsidósággal való szembenállását kiemelendő antiszemita FeItűnő, hogy a fasizmus újjáéledésének tilalmát minden "békeokmányba" felvették. A fasizmus felett aratott győzelem haszonélvezőit már a fogalom említése is idegessé teszi. A Varsói Szerződésen túl a fasizmus visszatérésének veszélye az, amely megteremtheti a szovjet csapatok osztrák államszerződésen túli tartózkodásának feltételeit Magyarországon. A második világháború következményeinek kialakítása nem kizárólag a Szovjetunió ügye, hanem elvileg a négy szövetséges nagyhatalom, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország közös feladata. A gyakorlatban ez az Egyesült Államok és a Szovjetunió akaratában testesült meg. Vitathatatlan, hogy a Status quo bárminemű megváltoztatásához szükség van a többi győztes hatalom, de legfőképp az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyetértésére. Nem vitatható, ez kiterjed a háborús megszállási rendszerek vonatkozásaira is. Éppen ezért a szovjet csapatok 1955. május 15. utáni Magyarországon történő állomásoztatásához - bármilyen ürüggyel történjék is - szükség volt az Egyesült Államok hozzájárulására. Ehhez az amerikai kormány elvi egyetértését a Szovjetunió ugyan elnyerte, de a jelek szerint a Varsói Szerződés tényét nem tartotta elegendőnek. További érvekre volt tehát szükség. Ha pedig ilyen érvek nincsenek kéznél, hát provokálni kell. Ez az oroszoknak és a velük kollaboráló zsidóknak gyerekjáték, csupán a békeszerződést kell elővenni és újraolvasni. Már a 4. cikk szövegében nagyon ügyesen becsempészve megtalálható. A mesteri fogalmazás magán viseli az oroszok ebbéli páratlan ravaszságát, keze nyomát. Olvassuk csak: "Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, avagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ide értve a revizionista propagandát fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan effajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól." Ne akadjunk most fenn azon, hogy mindezt a Szovjetunió kormánya és az általa a magyar nemzet nyakára ültetett zsidó-kommunista diktatúra a háború befejezése óta egész Kelet-Európa kárára folytatólagosan elkövette. Hiszen már régtől fogva megszokhattuk; a szerződés betartása mindig a gyengébb kötelessége. Őt az erősebb szerződő fél erre rá tudja kényszeríteni. Fordítva ez sohasem működött. Bármely, a Szovjetunió részére második világháborús járandóságként kizsákmányolás céljára, rendelkezésére adott újgyarmati állam területén való szovjet megszálló haderő jelenléte tehát a fasizmus újjáéledésének veszélyével igazolható. Az csak természetes, hogy minden a kormányzást gyakorló zsidó kollaboránsokkal vagy Uram bocsá' a Szovjetunió kizsákmányolásával, katonai megszállásával való szembenállás a legenyhébb demonstráció felér a fasizmus visszatérésének veszélyével, amelyet minden eszközzel fel kell számolni. Ha pedig ilyen ellenkezés nincs - hát ki kell provokálni! Úgy tűnik, ez a "praktikus" elgondolás nem 1956-ban keletkezett, hanem már a háború alatt, amikor leigázott ellenfeleik javain és szuverenitásán osztozkodtak. E letepert nemzetek kizsákmányolásának legjobb eszköze az államkapitalista gazdasági rendszer, amelyet szocialista ideológiaként lehet rákényszeríteni az uralmuk alá vont népekre. A világszínpadán pedig a mindent megváltó kommunista ideológia missziós terjesztéseként lehet a keserű bohózatot előadni. A politikai konstruktőrök számoltak azzal, hogy az igájukba fogott népek felismerik majd becsapottságukat, s megpróbálnak kibújni ebből a különös szereposztásból. Gondoskodtak tehát róla, nehogy valami módon ki húzhassák nyakukat a Burokból. Már a teheráni konferencián "eldöntik", hogy a háború után a békét a három csalónak az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak és Angliának kell majd "fenntartania". A teheráni tárgyalások-egyik szünetében Roosevelt így számol be fiának, ElIiotnak erről: "Megállapodtunk, hogy ha kell, erőszakkal is megóvjuk a békét. Fő célunk annak megállapítása volt, hogy a háború utáni világban melyek képzik majd az egyes- országok számára a biztonsági övezeteket." Világos beszéd! Félreérthetetlen utalás a "biztonsági övezetbe" sorolt államok igában tartásának szükség szerinti módszereire.
|