Györgyi Gábor bringás oldalai
2004.05.30 Selmecbányai túra III.

Györgyi Gábor bringás oldalai (kezdőlap)

Múlt heti hegyi edzőtúrám, valamint anyuék malonyai arborétumban tett látogatása újabb szlovák túrára ösztönzött. Malonya felkeresése helyett inkább hosszú, ám félig-meddig sík és emelkedős túrát terveztem. 2000-ben mikor Zólyomi túrám során a Maráz Zoliék által említett 2-3 km-es 10-12%-os emelkedőt is szerettem volna felkeresni, figyelmetlenségből kimaradt a programból; ezt is be kívántam pótolni. (Talán kicsit túlterveztem magam.)
A múlt pénteki 4000 m szintet meghaladó hegyi túra után úgy gondoltam: „már (majdnem) minden jöhet!” A megszokott útvonaltól eltérően ezúttal Esztergom felől terveztem felkerekezni a Selmeci hegységbe, így – az elmúlt hétvégi edzettség-próba után – nyugodtan bevállaltam kezdésnek a Két-bükkfa nyeregbe való felkapaszkodást.

Bár szombaton elvileg kialudhattam volna magam, mégsem így történt, de amúgy sem lett volna kedvem 4 órára húzni a csörgőórát. Ahhoz a reggel is hideg volt. A hosszú hűvös tavasz még tartotta magát, sőt még vasárnapra is csak 20-23 fokot mondtak. Hétfőre ugyan melegebbet ígértek, de akkorra én már pihenést gondoltam.

A 4:55-ös óracsörgésre azonnal felkeltem; gyönyörű tiszta égbolt fogadott, ám alapos éjjeli izzadásom torokszárazsággal és torokfájással társult. Nem volt jó előjel; meg is fordult a fejemben: nem túl jó dolog, picit is fájó torokkal ilyen nehéz túrára indulni. Cuccaim nagy részét este már összepakoltam, bár két szendvicset még reggel kellett elkészítenem. Alul hosszú bringanadrágban, fölül a rövid fölött két hosszút és a mellényt vettem föl, ám nyakam köré így is odacsavartam egy sálat.
Cuccaim: a kormánytáskában a video, a nyereg alatti táskában a szerelőcuccok, a csomagtartóra rögzített hátizsákban pedig pumpa, esőkabát, szendvicsek, müzliszeletek és két alma, valamint egy tartaléksapka. Hazaérkezésem (azaz már szendvicsek és almák nélkül) után mértem meg a felpakolt bringát; 20,5 kg volt. 6:22-kor indultam útnak. A Martinovics utcán haladva – egy Queen dalt dúdolva - átfutott rajtam az ismerős érzés, amikor messzi táj felkeresésére indulok: gyönyörű időben, csodaszép túrában reménykedtem és ennek örülve a nyeregben ülve szét is tártam a karom – így örültem.
Igazi reggeli, csendes hangulatban hajtottam át Pomázon, majd tovább be a Pilis hegyei közé. A Kiskovácsi emelkedőn teszteltem először magam. Kezdett melegem lenni. A Szurdokot elhagyva egy bringás tűnt fel az egyenes végében; a korai idő ellenére is akadt valaki, akit utol próbálhattam érni. A bácsit jó utat kívánva hagytam el. Pilisszentkereszt szintén még csak ébredezett; alig voltak az utcákon; hangulatos volt így reggeli fényekben kerekezni. Az erdőbe érve sok évnyi kerékpáros élményeim egyike-másika jutott az eszembe: egyfelől a szokásos napos Szlovák-paradicsomi reggel, másfelől pedig – hogy honnan, nem tudom – athéni kerékpártúrám napsütötte pihenője. Jó érzés, hogy ennyi élményt szereztem már bringatúráim során.
Két bükkfa nyeregbe érve – időm megfelelt egy átlagos Dobogókői részidőnek – éppen csak kifújtam magam (látszott a lehellet, illetve, ahogy gőzölgött a testem - ; majd az izzadt fejpántot sapkára cserélve nekivágtam a lejtőnek. A lejtőn hajtanom sem kellett, így nyugodtan szopogathattam a torkomat helyre hozó negrót. Bár nem óvatoskodtam, igyekeztem a kamerára minél jobban vigyázni. Egy héttel korábbi túrámról (és a Békás 100-ról is) már jól ismertem az erdő széli parkolóig lejtő, de az onnan Esztergomba vezető utat is. A főutcáról egyből a szlovák határ, a Mária Valéria híd felé fordultam. Akadt egy vendéglátóegység, amely pünkösd vasárnap is kinyitni készült.
A Duna fölött átkerekezve 7:55-kor értem a határra. Nem zavartattam magam, hogy bukósisakom alatt még fejemen volt a sapka, így éreztem jól magam; a fejpánt kevés lett volna izzadt fejemre. Párkányon hiába néztem a pénzváltókat, kár volt azt remélnem, hogy pünkösd vasárnap akad nyitva levő. Igaz, hogy anyuék tudtak váltani, de az hétköznap volt. Rögtön a határ után máris tábla mutatta, merre kell mennem: Zielovce 31 km. Szlovákiába érve eszembe jutott, hogy „bezzeg este – a következő határátlépésnél - már milyen fáradt leszek, amikor visszaérek Magyarországra.”
A városkát elhagyva kíváncsian néztem hátra, hiszen innen még sosem láttam sem a Pilist, sem a bazilikát. Furcsa volt 5-10 km múlva mind kissebbnek látni a hegységet. Az út hamar kis dombsorok közé vezetett; barátságos táj volt; bár nem láttam, de sejteni lehetett, hogy hol folyhat a Hron / Garam folyócska. Bár gyenge szellő fújt csak, a sebességmérőm által mutatott 26 km/ó kis csalódást okozott. Mint utóbb tűnt csak fel; az út kb. 8 km-t ÉNY-nak haladt; és ahogy ezután észak felé fordult, én is 28 km/ó fölött tudtam haladni. A falvak többségének falutábláján ott szerepelt a magyar felirat is, de a középületekről és egy-két boltról sem maradt le.
Kb. 10-15 km múltán tűnt csak fel igazán, hogy a Börzsöny mellett haladok (erről sem láttam még a hegységet). Ahogy teltek múltak a kilométerek, úgy éreztem, hogy kb 25 szlovák kilométer után, azaz kb 7 km-rel Zielovce előtt jól fog esni megállni, pihenni és enni. A falvakban csendes élet zajlott, autó alig járt az utakon; már csak ezért is teljesen más, mint Magyarországon. Tipikusan szlovák volt: átlagban normális kinézetű házak, melyek mellett akadt egy-két szebb is, de egy-két Magyarországon szinte elő sem forduló rozsdás roncs is. Miután Esztergomban láttam egy nénit sapkával a fején, utána már nem is zavartattam magam, hogy egy ideig még a bukósisak alatt hagytam. ½ 9-kor már egész jól kezdett sütni a Nap, sapkámat fejpántra cseréltem vissza, viszont a fölső hosszúujjúk elkeltek még.
Néha az is eszembe jutott; milyen élménybeszámolót írok majd a Happybike levelezőlistára, illetve a KT 2.0 topicba. Ahogy a falvakon áthaladva belepillanthattam életükbe, illetve mert messzi tájra kerekeztem, úgy éreztem, ez nem is sima bringatúra, sokkal inkább országjárás, vándorlás. Élveztem, ahogy reggel minden fél órában – ahol épp jártam – harangoztak. Tervezett útvonalamra gondolva, rájöttem, milyen jól is hangzik majd: átkeltem a Pilisen, megkerültem a Börzsönyt, emellett megmásztam a Selmeci és a Jávoros hegységet.
Mivel immár jól haladtam, nem éreztem már szükségét a mielőbbi falatozásnak, így Zielovcéban sem álltam meg, éppen csak egy rövid időre a benzinkútnál, ahol kulacsot is töltöttem. Ha útmenti fák éppen nem takarták, jól lehetett már látni a Selmeci hegységet is, sőt Sarovce előtt már Levice erőműve / gyára is feltűnt már. Sarocve után egy körforgalomban keletnek fordultam és hamar kereszteztem a Garam folyócskát. Az eddigi kis/ közepes úthoz képest ez egyel magasabb rendű volt, így a kerékpárosok örömére széles leállósáv határolta az utat. A nyugat felől fújó hátszélben 30 km/ó körüli tempóval hasítottam a tábla által 12 km-re jelzett Demandice felé. Bár ezt az átkötőszakaszt csak autóstérképem lapján követhettem, még az is jól mutatta a két kis patakon való átkelést. Előttem keletnek az út egy dombsorra vezetett fel, ám közeledvén – illetve a kilométereket számolva – úgy tűnt, éppen a dombsor előtt kanyarodok északnak, Hontianska Vrbica, azaz Hontfüzesgyarmat felé.
A Selmeci hegység lankáira érkezve e faluban mindenképpen pihenést, szendvicsevést terveztem. Kényelmesen pedálozva figyeltem mindkét oldalon, hol találok padokat. Szlovákiában ugyanis a falvakban nem egyszer láttam házak előtt padokat. Fél-fél kolbászos és nutellás szendvicset ettem meg, valamint egy müzliszeletet. A közelből magyar hangokat hallottam. Továbbra is csodálatos kék ég alatt folytattam utamat. A falu végi rövid meredek emelkedő előtt – szó sincs róla, hogy megijedtem volna – jobbra, Santovka felé fordultam. Hihetetlen érintetlen utakon jártam. Ez éppen egy picit talán egy-két Gerecse-beli útra emlékeztetett. Egymást érő, művelt, illetve tetején néhol erdős dombok között pedáloztam, majd egy kilométer múlva tábla jelezte: 12%-os emelkedő következik. A rövid emelkedő egy csodás akácosba vezetett. Videóra szerettem volna venni, ám (régi – mert az újat nem akartam megzötyögtetni) videóm harmadszori próbálkozásomra sem engedelmeskedett: a számláló vagy óra akkuja, eleme lemerült. Elmúlt nyáron pedig szintén lemerült elemmel filmeztem jónéhány órát. Videóm használhatatlansága jó kis pofon volt, hiszen ilyen szép tájon nem elég csak a fotó. Nem volt mit tenni, elfogadtam és úgy döntöttem: „-Akkor viszont többet fotózok!”
Kiérve a kb. egy kilométeres akácerdőből, a túloldalon fantasztikus kilátás tárult a szemem elé: kilátás kelet felé a dombokra, valamint hosszan észak felé, a mezőkön, erdőkön, templomtornyos falvakon át egészen a Selmeci hegység csúcsáig, az 1009m magas Sitnóig, mely légvonalban kb. 40 km-re lehetett tőlem.
Santovkától egy rövid emelkedő után domboldalban érkeztem Domadicére. A falu templomában éppen pünkösdi istentiszteletet tartottak. Az utolsó házak között kezdődött a dombság tetejére vezető kaptató. A kopasz, művelt dombgerincről – akár csak egy kilátóban lettem volna – teljes körkilátás nyílt a messzi tájakra: dél felé, ilyen távolságból már nem is tűnt magasnak a Börzsöny. Nyugat és kelet felé kedves dombok, míg észak felé a Selmeci hegység. Szerencsére újra megpróbálkoztam a videokamerával, így örömmel tapasztalhattam, hogy ezúttal már tudok filmezni, az idő persze így még jobban szaladt. Nemrég még csak kb. fél óra hátrányban jártam, a filmezési próbálkozsok, majd legközelebbi sikeres filmezés, stb hatására több, mint 1 óra késést „gyűjtöttem” már össze. A dombtetőn az ellenszél miatt a vártnál lassabban teltek a kilométerek, és hiába éreztem, hogy a tetőre értem, az út csak nem akart lejteni: szintben vezetett, illetve néha picit még fölfelé. A lejtő végül csak egy két kilométeres szép, egyenes fasori utat követő jobbkanyartól kezdett lejteni; onnan viszont meredeken, 1 km-en belül már be is értem Zemberovcébe. Persze előbb a filmezés nem maradhatott el: nagyon bájos volt a Selmeci hegység völgye az egymást követő falvakkal, templomtornyokkal, gyümölcsösökkel, szőlősorokkal (?).
A falu mellékutcáján hajtva a házak udvarát néztem, hogy hol kérhetnék meg valakit, hogy kulacsom vízzel megtöltse. Egy utcafronton takarító néni szívesen segített. Bár nem értettük egymás nyelvét, azt meg tudtam válaszolni, hogy honnan hová tartok. Bátovce után pár kilométert síkon vezetett az út; ám mivel kb. 300 méterrel előttem egy traktor haladt, tempómon erősítve sikerült utolérnem. Kb. egy kilométert hajtottam mögötte, jól eső 25 km/ó-s sebességgel – a férfi mellett ülő fiú többször nézett hátra, hogy jövök-e – amikor egy dombtetőre vezető emelkedőhöz értünk. A lankásabb részen nekem kellett erősen nyomnom, hogy mögötte maradjak, a meredekebben, viszont a traktor lassult le túlzottan, így meg is előztem. Talán kár volt, hiszen így még kb. 200 méteren át kellett előtte sietnem, nehogy visszaelőzzön.
Buhunice után az út már egy patakocska mentén, erdőben vezetett tovább. Enyhén emelkedő, csendes, zárt erdei út volt; fokozatosan tapasztaltam, ahogy fogy az erőm. A lankás emelkedő ellenére is vissza kellett váltanom, sőt sebességem is 18-19 km/ó-ra esett vissza. Kb. 5 km múltán éreztem, hogy mindenképpen pihenőre és újabb energiabevitelre lesz szükségem. Végül egy balról – Pukanecből - érkező becsatlakozás után, éppen a meredek rész kezdete előtt, egy útmenti ház előtt le is tudtam ülni, így megálltam. Az árok szélén ülve ettem meg egy szendvicset és két müzliszeletet.
Eredeti ütemtervem szerint – igaz, ahhoz képest ½ órával később indultam otthonról – 12 órára terveztem Selmecbányára érni, ehhez képest sajnos 12:50-kor még csak a meredek, igazi emelkedős résznek vágtam neki. Kb. két kilométer után 12%-os meredek napos szakaszon kapaszkodtam fel a Dekys-i leágazáshoz. Bár a továbbiakban már csak normálisan emelkedett tovább, pihennem kellett: újabb müzliszeletet kívántam. Nem értettem, hogy mi történt velem: eléheztem volna, vagy ? Többet vártam magamtól. Mivel az idő is elszaladt, nem is éreztem magamban elég erőt, lemondtam a Selmecbányáról tervezett másfél órás tekergésről, ismeretlen utak felfedezéséről. Úgy gondoltam: ilyen állapot után – bár elmúlt heti teljesítményem alapján az edzettségem meg kellett, hogy legyen – az is szép lesz, ha hazaérek. Még félútnál sem jártam, igaz emelkedőket tekintve már bőven megmásztam a tervezett felét. ½ 2-kor értem fel az ismerős, Vysokái, illetve kopanicei leágazáshoz: innen indul a 12%-os emelkedőt és lejtőt, valamint egy szép kilátást tartalmazó erdészeti út, ami átvezet Hodrusa Hamre faluba.
Az út már lankásabban és lépcsőzetesen kapaszkodott még feljebb, ám tudtam, hogy már nem sokat, hiszen 700m fölött kerekeztem. Míg nemrég a határán voltam, hogy levegyem hosszú fölsőmet, itt már jobban mozgott a levegő, néha felhők takarták a Napot, így elkelt a hosszú fölső. A selmeci tavak közül az első az út bal oldalán, üdülők közt fekvő Vindsachtské tó volt, melynek partjához éppen csak legurultam, ám érdekeset nem látván, már folytattam is inkább az utam. A rövid hegyoldali sík szakaszon – ahogy az emelkedőn is – újabb két kerekessel találkoztam. A kilométer hosszú 10-12%-os lejtőn a következő két tóhoz értem, amelyekre szintén jól emlékeztem. A bal oldali a hegy ölelésében, fenyők között elterülő fürdő- és csónakázótó, míg a jobb oldali picit mélyebben csillog. A folytatásban Stiavnické Bane házai közt vezetett az út enyhe lejtéssel.
A települést - múzeummal a végében - elhagyva előbb a Selmecbánya alsó végébe levezető főút leágazásához értem, majd nem sokkal később, - bár nem kerestem - megtaláltam a városközpontba bevezető utacskát is. A leágazástól a rég látott, szép kilátás nyílt a völgyre, végében Selmecbányára házaival, kastélyával és a kálváriájával. Időközben már nemcsak a Selmecbánya környéki másfél órás tekergésről mondtam le, hanem azon vacilláltam, hogy belefér-e az időbe, hogy Krupinától Zólyom felé tekerjek 10 km-t és onnan 2-3 km-es 12%-os kaptatót leküzdve hajtsak át Balassagyarmatra. Végül ismét csak győzött a józan ész: ha már így elfogyott az erőm, vagy eléheztem, kár lenne azzal kockáztatni a világosban történő hazatérést, hogy bevállalom a környék egyik legnehezebb emelkedőjét. Ráadásul a kaptató önmagában is nehéz lehet, nem hogy utána még a hátralevő, lejtőt követő kb. 80 km-t minimális pihenéssel, nagy küzdelemben kelljen végigtekernem.
Ahogy lemondtam a túra második lényegi eleméről, nem volt miért sietnem: nyugodtan ereszkedtem le Selmecbányára, álltam meg menetközben és a belvárosban is filmezni. A központ még mindig macskaköves volt, valószínűleg nem véletlenül hagyták meg olyannak. A főtéren utoljára 1994-ben jártam; 2000-ben kikerültük a várost. Meg is lepett a szép házak között a Szentháromságszobor. A belvárosban pünkösdvasárnap ellenére is akadtak nyitva levő éttermek, cukrászdák. Kissé rossz minőségű utcácskán értem el a városból kivezető utat, amin 45-35 km/ó-s tempóval hamar – a 400m magasan fekvő - Antolba értem. Ahogy elhagytam Selmecbányát, még hátszélnek örülhettem, pár kilométer múlva azonban már ellenszél lassított. Egy kertben dolgozó hölgypárostól kértem vizet, majd – mivel a térképen meredeknek tűnő emelkedőn terveztem átkelni Krupinára - a közeli padon újabb falatozáshoz láttam hozzá. Eddig egyszer sem láttam, most azonban észrevettem a falu hírességét, a 160 szobás kastélyt.
Fél szendvics után, a falu végén jó erőben fordultam a még csak másik irányból megjárt, Krupinára átvezető útra; a térkép elég meredeknek sejtette. Az első ház utáni 10%-os meredekség azonnal 2-3. legkönnyebb fokozatomba parancsolt, ám az sem tartott sokáig. A szuper minőségű út szép, zárt lomboserdőben kapaszkodott fölfelé. Először talán 500m után volt egy rövidke, talán 50m hosszú majdnem sík pihenőszakasz, ám utána máris megint 12% körüli volt. Nemigen haladtam 10 km/ó fölött, ugyanakkor egy pillanatra sem éreztem gyengének magam. Miután már az első felében is előfordult, hogy a meredekség 7 km/ó-ra lassított, a második fele még meredekebb lett. Itt már a pihenőszakasz volt 8%-os, a meredek rész pedig 16-18-20% lehetett. A legnehezebb szakaszon – a végén is – a legkönnyebb áttételben is keményen kellett taposni, és emellett mutatott sebességmérőm 6,8-7,5 km/ó-t. Nem is emlékszem, hogy valaha is mentem volna ilyen lassan egy emelkedőn; igaz, hogy ez az áttételtől is függ.
A tetőn megálltam; kíváncsi voltam az adatokra: A térkép szerinti 200m szintemelkedést (400m-ről 600m-re) az út 1,85 km alatt tettem meg, mindehhez nekem 12:47-re volt szükségem; átlagom: 8,68 km/ó. Talán még soha az életben nem mentem ilyen nehéz – igaz rövid - emelkedőn. (Rövidet röviddel, hosszút, hosszúval szabad csak összehasonlítani.) (Összehasonlításul: a Maria Alm – Filzensattel: 2,62 km hosszú távon max. 290 m szintemelkedés, 10,3 km/ó átlag, igaz könnyebb bringával.)
ÉLMÉNY VOLT ! Ezzel az emelkedővel – 145 km után – a hátam mögött, már kevésbé éreztem csalódásnak ezt a túrát: végülis Esztergom felől – amerről korábban még soha - felkerestem Selmecbányát, legyűrtem ezt a kaptatót és …. még kb 130 km várt rám hazáig. És még ez után akartam volna bevállalni a 2-3 km-es 10-12%-ost ? Nem lett volna semmi.
Míg izzadtan adataimat írogattam, egy szemből érkező bringáspáros szólított meg idegen nyelven. Miután jeleztem, hogy magyar vagyok és nem tudok szlovákul, angolul szólítottak meg. Azt hittem, hogy ők is más országbeli bringatúrázók. Kérdeztek, így meséltem, hogy honnan hova tartok és dícsértem, hogy szeretek Szlovákiában túrázni, mert jók az utak, valamint alig van forgalom. Őket kérdezve meglepett, hogy szlovákok; furcsa volt, hogy tudnak angolul. 40 fölötti éveikkel tipikus német túrázópárosnak gondoltam volna őket. Kb. 5 percnyi kellemes beszélgetés után elváltunk; ahogy mondták: csaknem túrám fele hátravolt még; igaz emelkedő már alig – egészítettem ki.
A lejtőt illetően ugyan mondtak nekem valamit, de közbeszólva válaszoltam: ismerem, jártam már erre, ellenkező irányban. Utóbb – ahogy a sokszor foltozott, illetve kátyús úton óvatoskodtam, fékeztem, kerülgettem az úthibákat – arra kellett gondolnom: jól kinevethették, hogy hogy dícsértem a szlovák utakat. Pedig a főbb – nem pedig mellék- - útjaik valóban sokkal jobbak, mint nálunk. Krupina előtt kb. 3-4 km-rel értem ki véglegesen az erdőből: szép kilátás nyílt a kb. 200-250m-rel alattam fekvő városra és a környező dombokra, hegyekre. Ezt a képet már ismertem Csabával 2000-ben véghezvitt túránkból.
A már csak 290 m magasan fekvő Krupinát elhagyva sajnos déli, ellenszélben folytathattam utam a magyar határ felé. Devicie előtt két rövidebb bukkanó lassított; nem estek jól; ráadásul már tüdőm érzékenysége is kezdte éreztetni magát; ezért is, meg a nem túl meleg miatt vettem a hosszú szélfogó mez fölé még egy mellényt is. A falu végétől végre már Hontianské Nemcéig lejtett az út, ráadásul a szűk völgyben nemigen talált meg az ellenszél. A településen lépten át a tekerés 7. óráját. Hátranézve Zólyom felé sötét felhők borították az eget. Nem fenyegetett, így inkább a nap végét érdekessé tevő dolog volt: előle tekertem; menekülnöm nem kellett.
3-4 km-rel a település után, kb. 400 méterrel előttem egy gyors bringás tűnt fel. Egyenes szakaszokon láttam csak magam előtt, kanyarokban eltűnt. Pár perc alatt azt tapasztaltam, hogy kb. azonos tempóval haladhatunk: nem is nőtt, de nem is csökkent a köztünk levő távolság. Mivel az út alig lejtett, a táj sem volt érdekes, jót tett az üldözősdivé vált kerekezés. Kb. 5-8 perc után különösebb ok nélkül nagyobb lendületet vettem; egy-két kanyar és egy kisebb emelkedő után máris 150m-re közelítettem meg a fickót. Innen már nem volt megállás: pár kilométeren belül a versenyző mögé értem. Meglepett, hogy egy 45 év körüli férfivel volt dolgom, akiről lába alapján úgy tűnt, versenyző lehetett korábban: vastag, izmos combja és szintén kidolgozott, erős vádlija volt. Nem értett magyarul, éppen csak azt tudta elmondani, hogy a nagymamája volt magyar. Beszélgetés nélkül, kb 2-3 km-nként váltottuk egymást az élen; sebességünk az ellenszél ellenére is 32-27 km/ó körül ingadozott. Akkor váltottuk egymást, amikor már láttuk, hogy fárad, lassul a másik. Bár ideje lett volna újabb energiautánpótlást, kajálást megejtenem, a haladós tempónak azért örültem; így sokkal gyorsabban és kevésbé unalmasan fogytak a kilométerek. Végül talán Dudincén, vagy Hokovcén jelzett és búcsúzás után lekanyarodott a fickó. Nem siettem tovább. Pár kilométert még kerekeztem 26-27 km/ó-val, de már inkább pihenőhelyet, megfelelő padot kerestem. Kb. 10 km-rel a határ előtt, egy útmenti parkban találtam egy megfelelőt. Nyugodtan eszegettem, írtam pár sort a jegyzetlapomra, sőt Vodafone térerő lévén még haza is tudtam telefonálni: előrevetítettem, hogy a 8 órás komppal valószínűleg 9-re sikerül hazaérnem. Pihenésem végeztével mind jobb irányba fordult az út, sőt az utolsó 5-6 km-en a hátszélben már ismét 28-30 km/ó-val robogtam Magyarország felé. Ideje is volt, hiszen az idő a pihenéssel nagyon elszaladt, sietnem kellett, hogy ¾ 6-ra a határra érjek. Korábbi években nem egyszer kellett Sahytól igyekeznem, hogy elérjem a kompot, így tudtam, hogy ha ¾ 6-ra a határra is érek, akkor sem lesz már sok pihenni való időm a kompig hátralevő kb. 45-50 km-en. A korábban Zólyom környéki sötét felhők már a Jávoros hegység Magyarország felőli szélére értek, ott már esett is.
202 km-rel a hátam mögött, 17:49-re érkeztem meg a határállomásra. Igaz kicsit túlhaladtam már rajta, mégis gyorsan megálltam egy büfében csokit és multivitaminos üdítőt venni; utóbbi nagy részét kulacsomba töltöttem, az egyik csokival azonban nem vártam: nehogy ne bírjam eneregiával. (Kb. 17:55-kor folytattam utam; 120-125 percem lehetett a váci komp indulásáig.)
Ezúttal nagyon jól jött a NY – ÉNY-i szél; segítségével síkon 28 km/ó körül haladhattam. Éreztem, hogy nem lehet gond a komp elérésével; ezt sejtette kormánytáskában lapuló térképem is, melyen utam követtem: kb 25 perc alatt már az első szakasz felét letudtam. Átlag (25) alatti tempóval szinte csak egy-két emelkedőn haladtam, azon kívül síkon 28 km/ó körül, hosszabb lejtőkön bőven afölött. A Rétság előtti becsatlakozástól még 70 percem maradt a komp indulásáig; ez alatt kellett megtennem a hátralevő 23 km-t, benne a négy leállósávos emelkedővel.
Szokás szerint a város eleji benzinkútnál álltam meg: a nyitva levő női WC-ben gyorsan megtöltöttem egyik kulacsom – így még a kulcsot sem kellett elkérni – majd gyorsan elnyammogtam egy csokit. Különösebb nyomás érzete nélkül, saját tempómban kapaszkodtam fel az emelkedőkre; a harmadik, a szendehelyi alig tartott valameddig. A Naszály oldalából szép kilátás nyílt a Duna völgyére, illetve a naplemente sütötte Duna-kanyarra. Úgy tűnt kb. 10 perc pluszban vagyok, így Vácon négy percnyit tekertem még. Ezúttal sietség és izgalom nélkül értem el a – 20 órakor induló - kompot.
Este lévén, a levegő is hűlni kezdett. Lábam nem igényelte, de felsőtestemnek jót tett a másik hosszú fölső. Míg – a szigeten - előcuccoltam, majd’ megettek a szúnyogok: ezt elkerülendő lábammal folyamatosan lépkednem kellett. Míg Tahi felé eleinte még lassan hajtottam, azt számolgattam: milyen tempót kellene mennem hazáig, hogy 24,9-ről 25-ösre tornásszam fel az átlagot. Egyszerű volt a számolás: látszott, hogy 2 perccel kevesebb mért idővel lenne 25-ös az átlag, így két percet kellett javulnom. Hogy lehet ezt ? A 28-as és 25-ös átlag között egy óra alatt lenne kb. 6 perc különbség, azaz 20 perc alatt máris kettő. Tahitól, a hátszél elé fordulva – forgalomban - és növekvő lelkesedéssel már robogtam. A falu végi bucka tetejére is 25 km/ó-val értem, onnan pedig Leányfaluig 35 km/ó körül, illetve fölött. Nem tudom honnan, de Szentendrén – közel az otthonhoz – a hazaérkezés hangulatával a Híd a Kwai folyón zenéjét, füttydalát dúdolgattam magamban. Jó hangulatban és erőben fejeztem be a túrát. Mivel bőven volt még időm 9 óráig, pár kilométer ráhajtás után, 270 km-t átlépve, pontosan 9-kor álltam meg a házunk előtt.

Epilógus: A vacsi és az esti sportkrémezés megint nagyon hasznos volt, ám sajnos nem úsztam meg a túrát megfázás nélkül. Másnap még cseresznyét szedtem, kapálgattam, ám délután kezdtem egyre taknyosabb lenni. Hogy anyutól kaptam-e el, aki nagykig benne volt a megfázásban, vagy én okoztam magamnak, hogy enyhe torokfájással nekivágtam egy ilyen embert kizsigerelő túrának – nem tudom. Egy biztos, én is érzem: egy ilyen túra alaposan legyengíti az ember szervezetét, ha ilyenkor emellé kap még egy pofont is, el tudom képzelni, hogy azt már nem tudja kivédeni.
Következő hétvégén rendezték a Velence 10-szer teljesítménytúrát, egyik kedvencemet: az a teljesítménytúra, ami nem annyira a versenyről, mint az erőpróbáról szól, és ráadásul igen klassz kupával jutalmaznak. Ugyanakkor, mint a megfázást felismerve hétfő délután a másik két HBSE-s résztvevőnek megírtam: „bár szeretnék menni, az elsődleges, hogy a szlovák túrára meggyógyuljak; így ha ott összejönne szép öt napunk, akkor azért gond nélkül feláldoznám ezt. Persze a legjobb lenne, ha mindkettőt lehetne.”

Adatok:
Budakalász TM: 10:38:05 DST: 267,4 AVS: 25,14
Rátekerés után
Budakalász TM: 10:44:48 DST: 270,08 AVS: 25,1 TR/D: 270,13 + 0,4 (amit nem mértem) = 270,53 ODO: 89566

Szintemelkedés:
- Két bükkfa nyeregig 480 m
- Santovka-ig 120 m
- Santovka és Zemberovce között 130 m
- 760 m magas tetőig (benen pici hullám) 560 m
- hullámzás a Selmecbányai leág-ig 60 m
- emelkedő(k) Antol és Krupina között 250 m
- magyar határig 30 m
- Rétság előtti becsatl-ig = 80 + 40 + 30 = 150 m
- Vácig = 20 + 60 + 80 + 20 + 60 = 240 m
ÖSSZESEN: 2020 m

Györgyi Gábor

Túráim:

1993 Tátra-túra
1995, Tátra-túra
1997, Tátra-túra
1998: Alpesi kerekezések Salzburg tartományban
1999: Adria-túra (Horváto, Szlovénia, Olaszo, Ausztria)
2000: Dolomitok, Garda-tó, Velence, Szlovénia (napló szerű)
2000: Dolomitok, Garda-tó, Velence, Szlovénia (cikk szerű)
2001: Alpesi tekergés, hágó-túra Svájcban
2002: Edzőtábor (nekem túrázás) a görög tavaszban
2003: Kerékpártúra az Adria mentén Szlovéniától Montenegróig
2004: túraterv (előzetes) 4-5 napos edzés a szlovák hegyekben
2004: ízelítő a nyárra tervezett Nagy Alpok út kerékpártúrából

Email: gyorgyi@bert.hu