Ispánovics István (elnöklõ), dr. Hódi Sándor, Csorba Béla, Tallóssy Benjamin és Ágoston András.

"Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a VMDK alakuló közgyûlésének vendégeit. Nem is annyira a doroszlaiak nevében, hanem inkább a magam nevemben, mert itt vendég vagyok Doroszlón és már koromnál fogva innen is kiáll a kocsim rúdja. Nagyon örülök viszont, hogy éppen Doroszlót választotta az alakuló közgyûlés színhelyéül a szervezõség, ennél jobb helyet a magyarság érdekeinek kifejezõbb helyét nem találhatott volna sehol az országban. Jugoszlávia, ahol a mi, legalábbis az én generációm nemzeti egyénisége az idõk folyamán kialakult, sok nép által lakott ország, így a mi hazánk is egy nemzeti konglomerátumnak a vidéke. Doroszló viszont õsi történelmi emlékként õrzi a szerbekkel való együttélés százötvenéves gyakorlatát, s természetes, hogy ennek a demokrata közösségnek is elsõrendû célja a magyar nyelv, a magyar kultúra ápolásán túl a népekkel való együttélés és testvériség ápolása. Doroszló 1848-ban a magyar szabadságharc idején, amikor szinte naponta változott a front ezen a vidéken, olyan helyzetbe került a Stein tábornok csapatainak megjelenésével, amikor utolsó segítségként érkezett ide a közeli Sztapár szerb lakosságának küldöttsége, hogy megvédje a szomszédos Doroszló népét a szerb hadseregtõl. Néhány nap múlva a front a magyar csapatokkal támadta meg Sztapárt és akkor átmenetek az itteni magyarok, egyszerû emberek minden politikai érzék nélkül romlatlan népi érdekbõl megvédeni a szerbeket és jótállni értük. 1918-ban megismétlõdött az eset és megismétlõdött 1941-ben és 1945-ben is. Azóta is tart ez a testvériség, úgy hogy mi néhányan szellemi emberek a magunk részérõl is ápoljuk ezt a népi szellemi szimbiózist. Igy például irodalmi esteket rendezünk felváltva hol Doroszlón, amikor a legtekintélyesebb szerb írók jelennek meg a körünkben, máskor Sztapáron, amikor mi megyünk át szegény Fehér Ferenc barátunkkal, akirõl azt hiszem illik itt is megemlékeznünk nemrégen bekövetkezett halála után. Legutóbb a Letopis, a Matica srpska folyóiratának szerkesztõje Boško Ivkov, a költõ Stevan Raièkoviæ, a szlovák költõ Paljo Bohuš jelent meg a sztapári irodalmi esten, ahol sóval és kenyérrel vártak bennünket. Ez a régi szerb szimbólum, a só és a kenyér, kísérje talán itt is bizalommal ennek a közösségnek a megalakulását. Egy dolog, amit nem szeretnék, ha politikával is foglalkozna ez a közösség. Ma, amikor egymás után alakulnak a pártok, és így a leglehetetlenebb érdekek is szóhoz próbálnak jutni, a jugoszláviai magyarok ne politizáljanak. A jugoszláviai magyarok védjék a nyelvüket, a kultúrájukat, de hagyják a napi politikát. Mi a fennmaradásunkat õrizzük, tovább akarunk élni ebben a hazában és ennél nagyobb és szebb program talán nincs is. Hiányzik belõlünk minden nacionalizmus, de úgy vagyunk, mint Petõfi mondta: Ha nem születtem is magyarnak, ehhez a néphez állnék én, mert ennél a népnél nincs árvább a föld kerekén. Igy van testvéreim és ezt kell õriznünk, ezt kell megtartanunk. Ezek a jelszavak itt nagyon szépek: Közös Európa, még tovább menve az aktuális Alpok-Adria, álom, de olyan messze van. Mi itt vagyunk megfogyatkozva, hiszen a legújabb számítások szerint 25%-kal csökkent a jugoszláviai magyarok létszáma. Semmiféle természetes asszimilációt nem akadályozhatunk meg, semmiféle bezárkózásnak nem lehetünk a hívei, kivéve a nyelvünk, a kultúránk védelme a dolgunk. De azt aztán védjük foggal és tíz körömmel és azzal a kossuth-i felismeréssel, hogy a politika a lehetõségek tudománya. Tartsuk távol magunkat tõle. Legyen bárki bármelyik pártban, ha több párt lesz ebben az országban, és úgy látszik lesz, lépjen be bárhova akar, bármelyik pártba, de itt maradjon meg a magyar kultúra védelmében.Ez a délkeleti Svájca Európának, ahol a magyaron kívül még egy sereg nemzetiség él. Azt szeretném, ha minél több érintkezési pontot találnánk a testvériség kialakításában.Én tudom, hogy a szavak elkopnak az idõvel, és sok minden frázisként hangzik, de itt ebben az ünnepélyes pillanatban talán õszintén hangzik az együttéléshez való ragaszkodásunk. Ezt szeretném ebbe a megbolydult világba, ahol nem tudjuk mi lesz holnap, de küzdünk a házunkért, a hazánkért, a nyelvünkért, és lesz kit elsodor e zagyva éjjel, de ki megmarad fészekrakón, játszék csinján a tárogatón."

3. A Kezdeményezõ Bizottság beszámolója

Szavazatszedõ Bizottság: Csubela Ferenc - elnöknek, Rajda Cecília, Tóbiás József, Tóth Erika, Halász Oszkár, Hényel Csaba, Kovács Sándor.

"Hölgyeim és uraim, tisztelt Közgyûlés. Régen várt nagyhorderejû esemény az, hogy ma megalakítjuk a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét itt Doroszlón. Persze tudjuk, hogy mi sem lehetnénk jelen, ha nem lenne ott mögöttünk a mintegy hatezer támogató, aki e közösség megalakítását szívügyének tekinti. Mit sem érne azonban mindez, ha nem tudnánk, hogy a vajdasági magyarok ezrei figyelnek ránk reménykedve, hogy tudunk valamit tenni érdekükben, s nem kerül sor olyan visszarendezõdésre, aminek következtében demokrácia helyett számolniuk kell a kisebbségi sors különféle megpróbáltatásaival. Politikai szervezetünk megalakításával nem csak azt akarjuk bizonyítani, hogy az Európa e részében végbement változásokat immáron nem lehet visszafordítani, hanem azt is hogy demokratikusan, alulról szervezõdve képesek vagyunk feltárni, kifejezni és képviselni közösségi érdekeinket. Igaz a marosvásárhelyi atrocitások figyelmeztetnek, megtorpanhat a demokratikus változások folyamata, mégis tudnunk kell, hogy az összeurópai érdekek végre egyszer olyan irányba hatnak, ami megfelel a kisebbségeknek. Ahogy a II. világháború után a demokrácia pluralisztikus felfogása egységesé tette Nyugat-Európát, most a kisebbségek helyzetének demokratikus, az emberi jogokra épülõ, nemzetközileg is hitelesített rendezése egyik fontos feltételévé válik az egyesült Európa létrejöttének. Nincs olyan változásban levõ szocialista ország, amelyben nem a piacgazdálkodás, a jogállamiság és a többpártrendszer került az elérendõ társadalmi célok elsõ csoportjába. A felszínre törõ reformista erõk politikai hovatartozásuktól függetlenül kimondják azt is, hogy a liberalista jogállam a maga klasszikus formájával részükre sem eszmény többé. A csõd szélén álló gazdaságok sehol sem jelentenek akadályt a jóléti állam megteremtésére irányuló törekvéseknek. Alapjában véve minden volt szocialista országban arra törekednek, hogy meghonosítsák a hatékony nyugateurópai gazdasági és politikai modellt. S ez az, ami reményt adhat a kisebbségeknek. Mert például az áhított nyugat-európai politikai modellhez szorosan hozzátartozik a legkülönfélébb politikai csoportok, így a nemzeti kisebbségeknek az általános emberi jogokból eredeztetett kollektív joga az önazonossághoz, az önálló cselekvéshez, és természetesen a megfelelõ szervezetek létrehozatalára is. De ez még nem minden. Ha ugyanis következetesen kívánja alkalmazni a példaként vett modellt a volt szocialista állam új vezetõsége, akkor ezeket a törekvéseket az új típusú államhatalomnak nemhogy akadályoznia nem szabad, de támogatnia kell. Európában, Európa újabb kori történelmében most történik meg elõször, hogy a kisebbségek küzdelme az önazonosságért, kollektív emberi jogaikért, nem csak az általános emberi civilizációs értékekkel van összhangban, hanem összevág az európai nagyhatalmak legáltalánosabb érdekeivel is. A képlet egyszerû: belátható idõn belül minden itt élõ nép egyesült Európát szeretne. Nem valószínü, hogy egy ilyen Európában minõségi különbségek lehetnek a politikai és a gazdasági modellben, ha az valóban hatékony akar maradni. Az sem vitás, hogy a volt szocialista államoknak kell igazodniuk a hatékonyabb nyugati modellhez. Ami konkrétan azt jelenti, hogy a kisebbségek helyzete csakis e hatékony modellnek megfelelõ módszerekkel oldható meg demokratikusan, s ha kell nemzetközi odafigyeléssel, segítséggel, nemzetközi garanciák érvényesítésével. Kár lenne megtorpanni most, amikor egy boldogabb konfliktusmentes Európa körvonalai kezdenek kibontakozni a látóhatáron.

Tisztelt Közgyûlés! Magától adódik a kérdés, mit tett a VMDK Kezdeményezõ Bizottsága azért, hogy eddigi tevékenységében elõrevetítse ezt a mûködési koncepciót. Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk néhány tényt kell ismertetnünk. Mint azt már a hallgatóság bizonyára tudja, a VMDK megalakítására vonatkozó kezdeményezést 1989. december 18-án adtuk át, és már akkor jeleztük, hogy politikai szervezetet kívánunk létrehozni, amely nem lesz párt, de aktívan fog politizálni. Az a célja, hogy feltárja, kifejezze és képviselje is a vajdasági magyarok kollektív érdekeit. A Kezdeményezõ Bizottság tagjainak támadt az az ötlete, hogy a köztársasági oktatási törvények tervezetére tett módosítási javaslatok támogatására aláírásokat kell gyûjteni a vajdasági magyarok között. A javaslat lényegét, azt hogy törvényben kell meghatározni, melyik városokban nyílnak majd magyar gimnáziumok, több mint tizenhétezer aláírással támasztották alá az érdekeltek. E kezdeményezés politikai jelentõségét kiemeli, hogy az aláírásokat egy hét alatt gyûjtöttük össze, s azokat a módszer demokratikus voltát jól érzékelve aláírta számos szerb nemzetiségû polgár is. Ebben a petícióban volt szó az asszimilációról, amely a vajdasági magyarságot sújtja. Igaz, a tizenhétezer aláírásnak a szerb képviselõházban nem lett semmi foganatja, de negyvenöt év óta ez volt az elsõ mindenki számára kézzelfogható jele annak, hogy a vajdasági magyarság öntudatra ébredt, s közösségi célokért hajlandó bizonyos politikai kockázatokat is vállalni.

Maga a VMDK létrehozatalára irányuló kezdeményezés élénk visszhangot váltott ki, mindenekelõtt a szerbhorvát sajtóban. Három témában alakultak ki elmarasztaló vélemények, amelyeket természetesen nem fogadhatunk el. Hiába bizonygatjuk, a sajtó egy része nem tudja felfogni, hogyan politizálhat egy szervezet, ha közben nem akar pártként is megmérettetni. Sokaknak nehéz megérteni azt is, hogy az egynemzetiségû szervezõdés még nem jelent szükségszerûen veszélyt a politikai rendszer egészére. Az az ideológiai terheltség, ami még igencsak jelen van társadalmunkban, pont ebben a kérdésben mutatkozik meg a legegyértelmûbben. Kinek jut eszébe egy szabad demokratikus társadalomban kétségbe vonni, hogy egy közösség - legyen az akár nemzeti kisebbség vagy bármely más csoportosulás - önmaga tudja legjobban feltárni, kifejezni és képviselni kollektív érdekeit. Méghozzá a demokráciában úgy, hogy abból senkinek nem származhat kára. Mégis a legsúlyosabb vádak, az egyre gyorsuló asszimiláció miatt érték a kezdeményezõket. Pedig érvelésünk itt is egyértelmû volt. Hangsúlyoztuk, hogy tudjuk, a népességcsökkenésnek sok oka lehet és ezek közül az asszimiláció csak az egyik. Hiányoltuk, hogy az elmúlt idõszakban tilosak voltak az idevágó kutatások és azt felróttuk a volt vezetõségnek csakúgy mint a magyar kutatóknak. Véleményünk szerint az asszimiláció gyorsuló üteme elsõsorban a kétnyelvû oktatás gyakorlata miatt jelentkezik aminek következtében fõleg a középiskolában, de már az elemi felsõ osztályaiban is a magyar tagozatokon a diákok nagy része egy, de akár négy-öt vagy még több tantárgyat is szerbhorvát nyelven tanul. Sajnos a kutatók közül továbbra sem foglalkozik senki ezzel a jelenséggel, s ezért még a veszély tudatosításáig sem jutottunk el. Volt még egy kezdeményezésünk az elmúlt idõszakban amely eredményt hozott. Miután mégis megszületett a számunkra kedvezõtlen megoldásokat tartalmazó középiskolai oktatásra vonatkozó törvény a Kezdeményezõ Bizottság személyesen a köztársasági, illetve a tartományi kormány elnökéhez fordult azzal a kéréssel, hogy hét községben ahol már korábban is mûködött magyar gimnázium, ujra hozzák létre ezeket a középiskolákat. Igy többet is kaptunk mint amire számítottunk. Nyolc községben kilenc gimnáziumot. Most az a feladat, hogy teljes egészében kihasználjuk az adott lehetõséget. Lesz tehát hol feladatot vállalni a közösség tagjainak. Felkértük továbbá a Tartományi Végrehajtó Tanácsot, hogy szüntesse meg azokat a korlátozásokat, amelyek eddig meggátolták a végzõs középiskolások Magyarországon történõ beiratkozását az egyetemre. Ebben az ügyben még nem kaptunk választ. Arra lenne szükség, hogy a külföldön tanuló diákokat teljes egészében kiegyenlítsék azokkal akik az országban folytatják tanulmányaikat. A Kezdeményezõ Bizottság ebben a várakozási idõszakban megszervezte a tagtoborzásnak egy sajátos módját, s errõl a jelenlevõknek nem kell bõvebben beszélnem, hiszen mindannyian megismerkedtek vele. Ez az aláírásgyûjtés mély meggyõzõdésem szerint tovább vitte az öntudatraébredés nehézkes folyamatát. Nagyon sokan pont ebben az akcióban szembesültek önmagukkal. Felmérhettük azt is mekkora különbségek jelentkeznek az eredmények között attól függõen, milyen alapossággal és politikai érzékkel tervezzük meg a feladat elvégzését. Tegyük fel újra a már elhangzott kérdést: mennyiben felel meg a Kezdeményezõ Bizottság eddigi tevékenysége a pluralista jogállamban uralkodó viszonyoknak? Erre a kérdésre mi már a kezdet kezdetén megfeleltünk. A Közösség mûködésére és munkamódszreire vonatkozólag kimondtuk: tudjuk, hogy még nem vagyunk pluralista jogállamban, de úgy viselkedünk, mintha már ott lennénk. Ez kemény, õszinte, de egyben felelõs fellépést követel mindenkitõl aki a közösség nevében jár el. Azt tartjuk szem elõtt amikor hangsúlyozzuk lojalitásunkat az állam irányában, hogy ugyanakkor önállóan, de felelõsségteljesen kell tevékenykednünk az országban meg külföldön is. Hisszük azt,hogy a gyakorlati vonatkozásaiban leírt mûködési modell alkalmazható lesz a továbbiakban is amikor már mint nagy taglétszámú politikai szervezet lépünk fel a közélet porondján.

Tisztelt Közgyûlés! Elõttünk vannak a többpárti választások, amelyekre várhatóan Szerbiában is még az év végéig sor kerül. Várható, hogy a pártok, elsõsorban az ellenzékiek, keresik majd velünk az együttmûködést. A mi vezetõségünknek az lesz a feladata, hogy felkészülten fogadja ezeket a kezdeményezõket, s ha megérett rá a helyzet, a Közgyûlésen mérjük fel van e egyáltalán, s ha igen melyik az a pártprogram amit a saját jól felfogott érdekünkben támogatni tudunk. Mi itt ma létrehozzuk a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét, annak szerveit, de még hátra van a helyi szervezetek megalakítása, ami szintén nagy szervezõmunkát igényel. Arra kell törekednünk, hogy csak ott jöjjön létre helyi szervezet ahol erre megvan minden lényeges feltétel. Nem kellene megengedni magunknak, hogy a szervezeti kérdések foglalják le idõnket. Nagyon rövid idõ áll rendelkezésünkre, hogy bebizonyítsuk, olyan szervezet vagyunk amelyért érdemes áldozni, s amelyért érdemes dolgozni."

"Tisztelt Közgyûlés, kedves vendégeink, kedves barátaim. Valamennyien, akik ma eljöttünk a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének alakuló közgyûlésére, tanúi és cselekvõ részesei vagyunk egy korszak lezárulásának és egy új korszak kezdetének. A megujhodás szelleme íme eljutott végre hozzánk is, hogy a vajdasági magyarság sorsáért felelõséget érzõ emberek ezreit rázza fel az önként vállalt, vagy rákényszerített passzivitásból, abból a cselekvési bénultságból amibe az elmúlt évtizedek süllyesztették. A szocializmus megvalósítására irányuló társadalmi kisérletek grandiózus terheit nemcsak a magyarság sínylette meg. A dogmáktól elvakított párt nemcsak a magyarság véleményére nem volt kíváncsi, nemcsak bennünket, kisebbségieket tartott gondolkodásra képtelennek. Az nyagi és szellemi javakat létrehozó dolgozó kisemmizettsége nemzeti hovatartozástól függetlenül egyforma volt, éppúgy mint az elvetélt társadalmi kísérletek következményeiben a politikai erkölcsi kultúrális és gazdasági csõdben is valamennyien egyaránt osztozunk. Ha a polgári szabadságjogok vonatkozásában egyforma tehertételt is jelentettek az elmúlt évtizedek a vajdasági magyarságnak mint kollektivitásnak olyan különárat kellett még fizetnie amelynek következményei csaknem jóvátehetetlenek. A párthatározatokon alapuló, jogi garanciákat nélkülözõ nemzetiségpolitika a kisebbségekkel szembeni sanda gyanakvásával, lojalitásuk tisztességtelen megkérdõjelezésével, megfélemlítésükkel megingatta a kisebbségeket identitásukban, nemzeti értékrendszerükben. Elvesztve szellemi arculatukat, éltetõ kulturális közegüket, irányító értelmiségüket kisebbségeink elbizonytalanodtak gyökereikben, védtelenné váltak, tartásnélkülivé, tele szorongással, bizonytalansággal, s mind tömegesebben fordítottak hátat távlatnélkülinek érzett etnikai közösségüknek. Hogy a nemzeti közösség értékvesztése, a nemzeti identitászavar, a szorongás, a menekvési vágy milyen méreteket öltött, mi sem példázhatná megrázóbban mint az a döbbenetes adat, hogy alig két évtized leforgása alatt mintegy nyolcvan-ezer agyar lélek tünt el. Ilyen ütemû népességcsökkenés, lemorzsolódás, asszimiláció mellett egyetlen közösség sem képes biztosítani fennmaradását, történelmi folytonosságát. Döntõ fontosságú változások nélkül egyszerûen nincs jövõ, nincs semmi kilátás számunkra. Az Európában és az országban végbemenõ demokratikus és civilizációs változások talán új helyzetet kínálnak. De hogy részesei leszünk e majdan is az európai népek közösségének, hogy szert teszünk e emberi és polgári szabadságjogaink mellett mint kisebbség is nemzeti egyenrangúságra és szuverenitásra, emberi méltóságra, szilárd nemzeti identitásra, vagy pangás és további visszafejlõdés lesz a sorsunk az attól függ, hogy élni tudunk e a történelem nyújtotta új lehetõségekkel? Meg tudunk e vajon felelni a kor kihívásainak? Van e vajdasági magyarságban még annyi erkölcsi és szellemi erõ, hogy saját sorsát felvállalja? Ma amikor Európa egész keleti térfelén a demokratikus erõk a szabad demokratikus politikai berendezkedéshez vezetõ utat keresik, s amikor ezek az erõk jórészt megszervezõdtek jóvátehetetlen mulasztás lenne a vajdasági magyarság részérõl a kivárásra alapozni, kívûlrõl szemlélni a társadalmi változásokat. Sajnos ez a veszély fennáll. Nem szépíthetjük a dolgokat, a vajdasági magyarságnak csak egy része sorakozott fel a demokratikus erõk oldalára. Jelentõs hányada, beleértve értelmiségünket is bekerült annak a magatartásnak az útvesztõjébe amely tudomásul véve a napi politikai erõviszonyokat, fenntartás nélkül hajlandó kapitulálni azok elvárásai elõtt. Annak ellenére, hogy a jelenlegi hatalom már nem kerülheti el, és nem is szándékozik elkerülni, hogy a társadalom demokratikus erõivel tárgyalásba bocsátkozzon. Ezért a jelenlevõ képviselõkre, minden megválasztandó vezetõre nagy felelõség nehezedik ebben az órában. A VMDK létrehozásával a vajdasági magyarság is kinyilvánítja azon óhaját, hogy érdekelt a szabadelvû demokratikus jogállam létrehozásában, hogy elege van az államosító, anyagi és szellemi javakat kisajátító, cenzúrázó, kiváltságokat osztogató, egyéneket és közösségeket kiskorúsító politikából. A VMDK Kezdeményezõ Bizottsága már tavaly decemberben felkínált az önszervezõdés és a cselekvés számára bizonyos programcélokat. Nem tétlenkedve ezzel is komoly, sikeresnek bizonyuló akciókba fogott. A magyarság érdekeinek õszinte felvállalása, sikeres akciói, jelenléte, s tiszta szókimondása nyomán ma, alig pár hónappal a kezdeményezés után a VMDK gyorsan növekvõ szimpátiát és fokozódó tömeg, erõt mondhat magáénak. Ez a tömegerõ egyaránt magába foglalja a vajdasági magyar munkásságot, a parasztságot,az iparosokat, értelmiségieket és más foglalkozásúakat. A VMDK alapítótagsága ugyanakkor eltérõ életkoru, különbözõ foglalkozású, sokféle gondolkodású emberekbõl áll. Ez a sokféleség a közös érdek meglétére és a VMDK szellemi nyitottságára vall. A VMDK létrehozása nem zárja ki azt, hogy az emberek szabadon szervezõdjenek az élet minden területén. A tagság nem összeférhetetlen más társadalmi szervezetekben, pártokban, egyesületekben való tagsággal. Ellenkezõleg, mivel alapvetõen a szabadság és a demokrácia eszméi vezérelnek bennünket, s arra törekszünk, hogy az emberek összhangban tudásukkal, akaratukkal, törekvéseikkel minél jobb létfeltételeket teremtsenek maguk és közösségük számára, támogatjuk õket abban, hogy bõvítsék életterüket. HIsszük azt,hogy ez a sokféleség közösségünk erõsségévé válik.Amit együttesen kérünk, és képviselünkaz csupán az a törekvésünk, hogy törvényeink, az emberi s polgári szabadságjogok mellett pontosan határozzák meg és biztositsák kollektív jogainkat is . A VMDK ezen kollektív jogaink kivívása és tiszteletben tartása érdekében jött létre. Hisszük azt, hogy egy szabadelvû demokratikus jogállam megteremtésében amely lehetõséget teremt nemzeti identitástudatunk megõrzésére, mind több embert fog ösztönözni cselekvésre, félelmének, vagy restségének leküzdésére. Hívunk magunk közé mindenkit akit nem riaszt a gondolat, hogy magyarnak született, és magyarként kíván e többnemzetiségû tájon boldogulni, és élni. Hívunk mindenkit, aki az elmúlt évtizedek életterét szûknek érezte sõaki egyéni és kollektiv szabadságjoga érdekében tenni is képes valamit.

Tisztelt gyülekezet, társaim a megmaradás reményében! Miután körülbelül három hónappal ezelõtt a közvélemény tudomást szerzett Kezdeményezõ Bizottságunk névsoráról többi tíz társammal egyetemben jónéhány levelet kaptam, sokan pedig telefonon kerestek meg. Ezek a levelek, telefonüzenetek szinte kivétel nélkül a támogatásukról biztosítottak bennünket, bátorítottak és sürgettek. Elmondták, milyen régóta várnak már erre a pillanatra. Helyettünk is feleseltek azokkal a hatalmukhoz még mindig foggal körömmel ragaszkodó pártfunkcionáriusokkal akik szerint semmi szükség a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségére, s nem is lesz iránta érdeklõdés az itt élõ magyarok körében, hiszen minálunk minden a legnagyobb rendben van. A párt az elmúlt évtizedekben tökéletesen elrendezett mindent, tán még -idézem egyiküket- több jogot is adtunk nekik mind amennyi megilleti õket. Helyettünk is feleseltek ezek a levelek és telefonüzenetek azokkal a hitetlen Tamásokkal akik szerint jóvátehetetlenül elkéstünk, a vajdasági magyarságot már nem lehet a teljes asszimiláció utjáról letéríteni. Engedjék meg, hogy egy ilyen levelet, egy papnövendék levéltöredékét most név nélkül közreadjam: A VMDK megalakulását örömmel fogadtam. Végre önök kimondták azt, amit ki kellett mondani. További kitartást, bátorságot és sikert kívánok. Én, mint leendõ egyházi személy, jövõ év õszén szentelnek pappá, politikai pártnak és szervezetnek nem lehetek tagja. De közvetve foglalkozhatom és kell is foglalkoznom a jó értelemben vett politikával. Mit jelent ez a jó értelemben vett politika? Például a hívek fölvilágosítása azokról a szervezetekrõl, pártokról, amelyek nemes célokért kûzdenek, s amelyek programja hasonlít az egyház tanításához. Úgy érzem, hogy a VMDK léte az egyház, és különösen a szabadkai püspökség ügye is. A vajdasági magyarság elsorvadása az egyháznak is fáj. Ezért mindent meg fogok tenni a VMDK népszerûsítéséért, most elsõsorban a Zágrábban teológiát tanuló társaim és otthoni ismerõseim körében, késõbb pedig természetesen a hívek körében is. Áldást és békességet kívánok. Utóirat: értesültem a magyar gimnáziumok ügyében írt levelükrõl. Õszintén szólva megdobbant a szívem. Imádkozom a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségéért, azokért akik szervezik munkáját. Az ilyen és ehhez hasonló szolidaritás, biztatás, érkezzen akárhonnan, erõt ad nekünk ahhoz az igencsak kátyúsnak igérkezõ útnak a végigjárásához, amelyen most innen, Doroszlóról elindulunk. Nagy szükségünk lesz az erõre és álhatatosságra, hiszen Sziszüphosz sziklájánál súlyosabb sziklatömböt kell nekünk itt és most állandó veszedelmek közepette visszagörgetnünk.

Uraim és hölgyeim, nézzék el nekem, ha esetleg hibásan olvasom föl. Nem vagyok rutinos elõadó, sem író, sem olvasó. Irásom címének ezt adtam: Hát ilyenek vagyunk? Ha belelapozok a magyar értelmezõ szótárba, a következõket olvashatom az opportunista szó magyarázataként: opportunista -pejoratív kijelentés- pillanatnyi elõnyért megalkuvó, elvtelenül alkalmazkodó, a mi esetünkben a magyarság fennmaradásának veszélyeztetésével járó, az államhatalomnak engedményt tevõ, az asszimilációs folyamatokat gyorsító folyamat. A fenti megállapítás a konformista szóra is alkalmazható, tudniillik: alkalmazkodó, beépülõ. Sok itteni magyar, - õk azt mondják - a reálpolitika hívei, kénytelenek kollaborálni a szó negatív értelmében az államhatalommal és olyan hivatalokat elvállalni a gazdasági és politikai életben, amelyek tudatosan megalkuvóvá teszik õket. Valamikor ezeket labancoknak, vagy a Balkánon janicsároknak, a múlt században pecsovicsoknak nevezték. Az elnevezést a túlbuzgó kormánypárti emberekre alkalmazták, ma Janusnak, kétarcúnak, egyet otthoni használatra, a másikat hivatali teendõi vagy a munkahelyen ölti fel. Ott meg sem szólal magyarul. De miután haladunk a korral, vannnak már olyanok is, akik otthon is államnyelven beszélnek és a gyerekek nem járnak magyar iskolába, mondván, had tanulják meg idejében az államnyelvet. Mellesleg ez a helyzet a romániai magyarsággal is. Térjünk rá eredeti mondanivalómra, a poltron fogalmát tisztázzuk jugoszláv viszonyok közt.

A szó a Révai Nagy Lexikona szerint még csak gyávát jelent, de a mai viszonyok között, s e hazában a poltron új jelentést kapott, új dimenziókkal bõvült, ahogy ezt a szarajevói szociológus is megfigyelte. A társadalmi rendünk, a munkanélküliség, a gerinctelenség terméke a poltron. De kezdjük talán a konformizmus gyökereinél. Az opportunizmus fogalmát kibõvítendõn eljutunk a poltron fogalmához is. Szóval a konformista viselkedés abban nyilvánul meg, hogy egyesek alkalmazkodnak valakikhez,vagy valamihez, pl. társadalmi csoportosulásokhoz, belépnek a pártba és ezzel elfogadják fentartás nélkül és kritikátlanul bizonyos körök és csoportok eszméit, valamint értékeit, úgyhogy az eszközöket is amelyek által ezek az értékek megvalósultak. Tegyünk azonban mégis különbséget a poltron és a konformista között. A poltron a negatív alakja a konformistának, a mínuszember. A poltron a társadalom marginálján fejlõdik ki, s az ilyen társadalom a szélén fejleszti ki a poltronizmust, vagy radikalizmust. A mi esetünkben a konfirmisztikus viselkedést orvosok, vagy politikus funkcionáriusok iránt tanusítanak egyesek. Felteszem a kérdést, vajon ilyen egyének örök anonimitásra lettek volna ítélve, vajon felõrölte volna õket a hétköznapiság, ha nem találták volna meg bizonyos körökben a saját promóciójuk lehetõségeit, amely végsõsoron társadalmilag nem is elítélendõ.Legyünk elnézõek? Ha tagadjuk a poltronság létezését, idõnkben amelyben élünk megkülönböztethetjük a poltronság két tipusát. Igy hiába is tagadjuk az egyik habitusánál fogva követeli a hierarchia tiszteletét, ez az az ember aki a jelleménél fogva tipikus alattvaló, vagy ahogyan szerbül mondják: podanik. Létezik az intelektuális típus, kinél hiányzik az etikai angazsáltság, kinél minden egy közös nevezõre vezethetõ vissza: a butaságra. A mi tipikus eredeti poltronunk elfogadója és híve a reálpolitikának, a politikai tényezõket kritikátlanul szolgálja és igyekszik maximálisan behízelegni magát. Az igaz, a poltron védi a hatalmon lévõt, de minden változás esetén rajtuk a lakájokon és azután a gazdáikon húzzák el a nótát. A poltronok képezik a kört a körben, a falat a politikus körül. A poltron szisztematikus áruló. Elárulva saját ideáljait mindig kész átálni az erõsebbhez, érdekli a pozíció és nem az ember. Diszkréten segíti a pozíción lévõt, de annak a bukását annál hangosabban és nyíltabban ünnepeli. Tehát a poltron se nem épít de nem is rombol. Egyszerûen alkalmazkodik az építõkhöz vagy a rombolókhoz, s rendszerint elégedett önmagával. A poltronnál nagy mértékben megvan a kompenzáció eleme. A családjával szemben barbár módon viselkedik, a munkahelyén meglapuló, nulla. A poltron nem naív. Lemond a jelen hasznáról egy jövendõbeli nagyobb és fontosabb haszon reményében. Az ilyen ember rendszerint átlagos ésszel rendelkezik, függ a környezetétõl, félénk. Megelégszik azzal, hogy ura a hatalomnak, részese egy bizonyos fokig. A diákság a fejlõdõ ipar társadalmának egyik legellentmondásosabb csoportja. A társadalom kivételezett státust biztosít az örökösnek, a jövendõ elitnek. Már nem gyermek, szülõi felügyelet alatt álló, még nem is felnõtt akit az egypárton alapuló rendszer hazájában megnyomorít. Két dolog terheli a fiatalokat. Maga az oktatási rendszer és az a tudat, hogy a látott és elfogadhatatlannak tartott rend folytatóinak szánták õket. Az elõbbi a tanulástól veszi el a kedvét, vagyis kedvüket a jelentõl, a másik pedig a jövõtõl (Vályi Nagy Ernõ gondolata). Ha egy társadalom menthetetlenül romlott és képtelen szervezeteinek reformálására, akkor nincs más kiút mint egyes emberek mentése, menekülni a társadalom hálójából, és új közösség tagjaivá kell válnunk."

a topolyai körzetbõl 12

A Közgyûlés egyhangúlag elfogadta az Igazoló Bizottság jelentését.

A jelölõ bizottság elnöke a következõ javaslatokat tette: "A Jelölõ Bizottság a Kezdeményezõ Bizottság keretében kifejtett tevékenység alapján, a helyszínen megtartott konzultációk, tanácskozások, megbeszélések értelmében, az Alakuló Közgyûlés, a késõbbiekben kiosztott szavazócédulák, tájékoztatók alapján meg fogja választani a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének szerveit. Ennek érdekében a Jelölõ Bizottság egy listát javasol. E lista nem végleges és természetesen az Alakuló Közgyûlésnek e lista bõvítésére, vagy egyes személyek törlésére lehetõsége van. Tehát a Jelölõ Bizottság a Tanácsba, illetve az elnök és alelnöki tisztségekre a következõ személyeket javasolja:

A szabadkai körzetbõl: Dr. Horváth László, Kocsis Mihály, dr. Tóth Lajos.

Az újvidéki körzetbõl: Béres Károly, Csipak Ildikó, Hornyik Miklós.

A pancsovai körzetbõl: Poros Julianna, Szarvas László, Szávin Georgije Tibor.

"Agoston András, Novi Sad, Dragi priljatelji želimo Vam puno uspeha na osnivaèkoj skupštini Demokratske zajednice vojvodjanskih Madjara. Uvereni smo da æemo ubuduæe saradjivati na dobrobit cele naše demokratske zajednice. Sa prijateljstvom, u ime Socijaldemokratskog saveza Srbije, Milan Nikoliæ".

Üdvözlök mindenkit és nagyon örülök, hogy ennyien összejöttünk. Csak annyit szeretnék szólni, hogy ezt a nagyszámú létünket szaporítsuk, és ne engedjük meg a jövõben azt, hogy valaki is szétszakítsa. Mert lesznek igyekezetek rá, lesznek provokátorok akik igyekeznek ebbõl a nagy falatból leszakítani darabokat, hogy ne legyünk egységesek. Ezt ne engedjük meg senkinek, ha kell tagadjunk meg vezetõséget, vagy tagot, vagy

Üdvözlök mindenkit, kedves testvéreim. Nem akarok sokat beszélni, nem szokásom, mindig lámpalázas voltam. Még amikor énekeltem valamikor, akkor is lámpalázas voltam. Azért mert kisebbség érzetünk már innen indult. Állandóan velünk volt, drága testvéreim. Most csak egy pár szót akarok mondani. Ez a hely, ez a Doroszló a mi szent helyünk. Ez vezet bennünket ameddig élünk, nem csak minket hanem a mi gyermekeinket is. Tehát kétszeres szent hely ez a Doroszló. A hitünkért és az alakulásunkért. Itt lesz valamikor majd egy tábla, vagy ki tudja, hogy micsoda lesz, ami minket arra kötelez, hogy minden évben március 31-én ide zarándokolunk és azt mondjuk: egek ura köszönjük, hogy megalakultunk. Másik, drága jó testvéreim, végre nincsen köztünk kékvérû. Mi fölemelkedtünk a sárból, a mi szüleink sártaposó nép volt itt. Végre nincs köztünk báró, nemes, õrgróf, herceg és király. Végre az egyszerû nép gyermekei alakítottuk azt, amik vagyunk. Ezt védjük meg és harcoljunk érte utólsó csepp vérünkig. Van egy nagy író, nem mondom meg a nevét, valószínûleg mindenki tudja, azt mondja:

Elõször is mindenkit szeretettel üdvözlök és örülök, hogy részt vehetek ezen az alakuló közgyûlésen. Nos néhány dologról szó esett és valószínû, hogy szó is esik, ám én két dologra szeretném felhívni a figyelmet. Az egyik, ami valószínû, hogy vár a közösségre és úgy vélem, hogy sürgõs esetnek is mondható. Több mint egy éve a vajdasági tanügyi találkozón - hogy ne mondjam száboron - az engem delegáló iskola, a telecskai Kiss Ferenc iskola egy javaslattal ált elõ, méghozzá ennek a lényege, - egyébként aztán megjelent ez a Magyar Szóban is - az volt, hogy állítsák vissza a magyar tanárképzést. Szerencsére a tanítóképzés nem sorvadt el, ellenben a Magyar Tanszéket kivéve, tulajdonképpen magyar nyelven tanárképzés nem folyik már legalább egy évtizede ebben az országban. Amennyiben mi iskolákat akarunk, nyelvápolást, egyebet, azt hiszem hogy alapvetõ fontosságú dolog, hogy magyar nyelvet jól beszélõ, jól képzett tanáraink legyenek. Akkor mi választ is kértünk, egy példányát ennek a javaslatnak átadtam a Tartományi Tanügyi Intézet igazgatójának, azzal a megjegyzéssel, hogy a következõ ilyen téli találkozón választ kérünk, hogy milyen intézkedés történt. Erre a mai napig nem kaptunk semilyen választ, s én ezt javaslom, hogy mint a megalakult vagy késõbb megalakuló helyi szervezetek és az itt megválasztandó vezetõségünk ebbe az irányba tegyen nagyon határozott lépéseket. Ez egyik dolog. A másik pedig: beszélünk elemi és középiskolákról, itt a gimnáziumok és más középiskolák voltak a középpontban. Viszont arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy sok esetben, fõleg a nagy településeken - Zombor, Újvidék stb. - ott is történik az asszimiláció, az hogy a gyermekek elmennek más nyelvû iskolába, hogy a városban létesítenek magyar iskolát, nem keresek más példát, vegyük csak Zombort: van valahol a városközpontban egy iskola, amelyben léteznek magyar osztályok és aztán be van fejezve. Most képzeljék el - fõleg aki ismeri - a Szelencsébõl, vagy nem tudom honnan egy pici gyereket, egy hét-nyolc éves gyereket járatni télvíz idején néhány kilómétert. Hát bizony a szülõ, akármennyire fáj a szíve a magyarságáért, meggondolja, hogy ezt megteszi-e. Most olyan konkrét lépésekre gondolok és ez a helyi szervezetek nagyon komoly föladata lenne, hogy miért ne lehetett volna az újonnan létesített Dositelj Obradoviæ nevû iskolában létesíteni alsó tagozatos magyar osztályokat, tehát egytõl négyig. S ha az úgy alakul meg, hogy ott két kombinált osztály lesz tíz-tíz gyerekkel, vagy nem tudom milyen létszámmal, akkor is meg lehet oldani, és utána majd bejár a központba ötödik osztálytól nyolcadikig, ha már nagyobb lesz az a gyerek, akkor képes lesz három-négy kilómétert gyalogolni, vagy más módon elmenni. Ez, nagyon vigyázzunk, egy olyan mozzanat, emelyik nagyon sok kárt okozhat nekünk, ha nem reagálunk rá és nem követeljük ennek a gyakorlatnak a megváltoztatását.

Ebben a pillanatban Kabók fölszólalására ötlött föl bennem, hogy egy dolgot javasolni kell. Ha jól emlékszem, az idõsebb barátaim még jól tudják, hogy ott azokon a helyeken, többek között Szabadkán is ahol középiskolák léteztek a két háború között, ott megszervezték a szülõk, hogy a kisebb helyekrõl a kisgyerekeket megfelelõ kezekbe juttassák. Hogy megszervezték azt, azt hiszem a Népkörön belül, - ha tévedek, ezt igazítsák ki - hogy a Népkörön belül voltak olyan listák, ahol szülõk adták be a címüket, hogy õk hajlandók fölvenni gyerekeket, akikre vigyáznak, és akiknek a nevelését a kezükbe veszik, addig, amíg a gyerek iskolában van. Ez volt az egyik. A másik - fontosnak tartottam, de ugy éreztem, hogy talán nem szükséges szólnom, de hogyha ideálltam akkor még elmondom. A Komáromi barátom mondta, hogy lámpalázas. Én is lámpalázas vagyok, úgy látom mindannyian, még az elnökségben is, amikor elkezdték, lámpalázasak voltak. Ez nagyon fontos dolog olyan szempontból, hogy tényeket mutat ez a lámpaláz. Azt a tényt, hogy nekünk nincs politikai kultúránk még. Nincsen politikai fellépésünk. Nincsen politikai bátorságunk. Nincsen, talán még politikai szótárunk sem, amelyikkel mi élhetnénk, amelyiket mi a felszínre hozhatnánk, illetve, hogy kifejezhetnénk a problémáinkat és kifejezhetnénk azt, amiért küzdünk. Azt hiszem, hogy magunkban ezt mindannyiunknak tisztáznunk kell. Tisztázni kell azt is, hogy ne feltételes módokban beszéljünk. Ami már nagyon-nagyon elharapózott a magyar nyelvben, hogy általában feltételes módban beszélünk, és a feltételes mód jelenti azt is, hogy félig föladjuk azt, amit javasolunk, félig föladjuk azt, amit cselekedni óhajtunk, és feladjuk végeredményben azt is, amit gondolunk. Erre talán vigyáznunk kellene. Vigyáznunk kell arra is - nem okosítani akarok senkit, szinte magamnak beszélek ilyenkor -, hogy el tudjuk viselni azt, hogy különbözõ környezetekben, ahol nem értenek velünk egyet, különbözõ környezetekben, ahol esetleg más nemzetiségek vannak, akik talán sanda szemmel néznek ránk, hogy el tudjuk viselni akár szó nélkül is, még talán az a legjobb, ha szó nélkül vseljük el, hogy igenis mi a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének a tagjai vagyunk, és, hogy ennek a céljait szolgáljuk, és igyekszünk a legjobban, a legjobb tudásunk és legjobb érzéseink szerint ennek az érdekében közbenjárni.

Ne feledje el senki közülünk, és tudatosítsuk mindezt, bárhonnan jöttünk Vajdaság, illetve Jugoszlávia bármelyik részérõl, hogy elsõdlegesen a fõ célunk az egységes Jugoszlávia. Tehát mi ennek az országnak vagyunk a fiai, itt születtünk, itt dolgozunk, itt óhajtunk élni. Népfelszabadító harcunk fõ vívmányait becsüljük, tiszteljük. Számomra legfontosabb a testvériség-egység. Testvériség megvan, ellenben az egység sajnos megromlott. Mi az egység mellett vagyunk, a szó szoros értelemben. Egységben élni Jugoszlávia minden nemzetével s nemzetiségeivel. Kihangsúlyozom azt, hogy a mi közösségünk a Vajdasági Magyar Demokratikus Közösség, jugoszláv orientáltságú. Tehát az egységes Jugoszlávia hívei vagyunk, és ugyanakkor nem zárkózunk el - amennyiben értesülve vagyok - egyik nemzetiségtõl sem, és egyik jugoszláv polgártól sem, aki a szó szoros értelmében értelmezi velünk a demokráciát, az igazi demokráciát, nem az áldemokráciát, nem a hazug demokráciát, hanem az igazi demokráciát. Bármi polgártársunknak jobbunkat nyújtjuk és segítõkészségüket fogadjuk bármikor, amennyiben ugyanazokért a célokért harcolnak, küzdenek mint mi. Valószínûleg Vajdaságszerte, - mivel kb. kétmillió lakosa van Vajdaságnak - és legszámosabb nemzeti kisebbségként mi magyarok vagyunk, ellenben a szlovákoknak, ruszinoknak, románoknak és így tovább, nekik is problémáik vannak, és amilyen problémákkal jelentkeznek, én hiszem hogy a közösségünk az együttmûködést elfogadja és együtt fogunk velük mûködni. Ugyanakkor nemcsak Jugoszlávia, hanem Európaszerte minden demokratikus közösséggel.

Üdvözlöm a közösségünk tagjait, és az eljövendõben sikeres munkát kívánok mindenkinek e közösség érdekének a terjesztésében. Elõzetesen nem számítottam készíteni fölszólalást, mivel úgy éreztem, hogy ez a közösségnek a megalakulása, majd a meghozandó statútum és program tulajdonképpen majd magától mindent megmond, tehát a részletes céljainkat. Azonban úgy gondoltam, hogy ki kell emelni, hogy az elkövetkezõ céljaink, legközelebbi céljaink közé soroljuk az ifjúsággal, különösen a magyar ifjúsággal való konkrét akcióknak a beindítását, vagyis, hogy az ifjúság részérõl tömegesítsünk minél jobban, tehát minél több tanulót, egyetemistát is bevonjunk a munkánkba,mert hát tudjuk, hogy õk a jövendõ záloga és õk viszik a legnagyobb lendülettel a munkát is és az eszmét is. Azonkívül a VMDK fokozottabb figyelemmel forduljon a bánáti magyarság és a nagyon megfogyatkozott diaspórában élõ szerémségi magyarság felé is, mert ott nagyon fokozott a veszély abból az okból kifolyólag, hogy elfogyunk. Nem ma, nem holnap, de talán már holnapután. Bácskában sokkal tömörebbek vagyunk, sokkal nagyobb számban élnek magyarok, viszont Bánátban jóval másabb a helyzet és szeretném fölhívni a bácskai magyarság figyelmét, hogy fokozottabb figyelemmel forduljanak Bánát felé, Szerémség felé. Vegyék föl a kapcsolatokat esetleg ismerõsökön keresztül, vagy valamilyen intézményes módon is. Vonjuk szorosabbra kapcsolatainkat egymás közt, barátkozzunk, ismerkedjünk a más vidékeken élõ sajátosságokkal, a problémákkal, mert az ilyen akciókon keresztül is nagyon hozzá fogunk segíteni a VMDK tömegesítéséhez, és az egyes problémákat is annál gyorsabban megoldjuk.

Becsérõl jövök, de a bánáti magyarság helyzete kapcsán szeretnék pár szót szólni. Viszonylag gyakran járok Debelyacsára, azért mert ott élnek a szüleim, és lehet hogy bácskai perspektívából jobban szemügyre tudom venni az ottani helyzetet, s jobban tudom követni a debelyacsai magyar gyermek fejlõdését. Ez a magyar gyermek négy éves korában be lesz iratva a magyar napközibe, kijárja a magyar óvodát, kijárja a magyar elemit, s hajdanában kijárta az úgynevezett magyar kilenc-tízet. Mindez az idõ alatt megveszi rendszeresen a Mézeskalácsot, a Jó Pajtást, a Képes Ifjúságot, lekonfirmálhat reformátusok Bánátban legmagasabb tornyú templomában, végigjárja Vajdaságszerte az összes magyar nyelvû szavalóversenyt, szépolvasóversenyt, fogalmazóversenyt, tollbamondóversenyt, mindent. Emellett megveheti minden nap a friss Magyar Szót, az összes Forum kiadványt. Jó vételi lehetõségei vannak az Újvidéki Rádiónak, Televíziónak. Egy négy nyelven beszélõ helyi rádióadó is mûködik. Emellett minden negyedik megbízatás magyar ajkú személynek jár ki a községi karosszékekben. S mind emellett ez a magyar gyermek, ez a felcseperedett gyermek töri a magyart. S azt, hogy valaki észrevegye, hogy õ töri a magyart, ahhoz nem kell, hogy a Magyar Tanszéken dolgozzon. Töri a magyart. Keresi a szót és nem találja. Szerb szavat talál helyette. S hogyha végeredményben magyar szavat talál, magyar kifejezést, akkor úgy elcsodálkoznak rajta, hogy te ezt honnan tudod? Vagy kinevetik, hogy fölvág. Azt szeretném kérdezni, hogy a Vajdasági Magyarok Demokrata Közössége tud-e ezeken az embereken segíteni? Mármint azon, hogy amikor magyarul beszél, ne használjon szerb szavakat, amikor pedig szerbül beszél ne keverje a padežokat. Tud-e a Vajdasági Magyarok Demokrata Közössége rajtuk segíteni? Tud-e elszigeteltségükön, elhagyatottságukon segíteni, mert segítségre van szükségük. Mert ezáltal, hogy egyik nyelvet sem beszéli tökéletesen, ezáltal megvan a kisebbségi érzet. Tehát tud-e a Vajdasági Magyarok Demokrata Közössége bennük egy kis magyar önérzetet, egy kis magyar öntudatot fellobbantani, de úgy, hogy ez ne vezessen semmiféle nacionalista mederbe. És úgy, hogy ezt ne is lehessen semmiféle nacionalizmusnak tekinteni és félremagyarázni. Remélem, hogy erre a Vajdasági Magyarok Demokrata Közössége képes lesz, hiszem és hinni akarom azt. S ezért jöttem el, s ezért támogatom a Vajdasági Magyarok Demokrata Közösségét.

Tisztelt Közgyûlés, kedves barátaim. Elhangzott itt egy mondat, hogy itt egy nagy fordulat elõtt állunk. Valóban egy kialakulóban lévõ demokratikus folyamat adta lehetõségeket kívánjuk kihasználni és nagy mulasztás és bûn lett volna, ha ezt elmulasztanánk. Ezért mindenekelõtt dícséret érdemli és elismerés azokat, akik kezdeményezték ennek a közösségnek a megalakítását. Ma sokkal jobb a légkör, mint a múltban volt, azonban még mindig jelen vannak a múltnak bizonyos örökségei és az abból adódó fenntartások, sõt még félelmek is. Mi a régi generáció tagjai, akik jelen vagyunk, bizonyos keserû emlékekkel jöttünk el erre, ugyanakkor lelkesedéssel is erre az Alakuló Közgyûlésre. Visszaemlékezünk azokra a harcokra, próbálkozásokra, amelyek az elmúlt évtizedekben arra irányultak, hogy az alkotmányban, a törvényekben szavatolt egyenjogúságért harcoljunk a valóságban is. Akkor a körülmények sokkal rosszabbak voltak, mindig fölöttünk lebegett az, hogy milyen következményekkel járhat, amit teszünk. Most némi lelkiismeretfurdalást is érezhetünk, hogy talán többet is tehettünk volna. Bizonyos adatok évtizedekkel ezelõtt már napvilágra kerültek, amelyek meglepõek voltak, sõt elszomorítóak és lesujtóak. Szinte hihetetlen volt, hogy ilyen nagy mértékben csökkent a magyarul tanulók száma az általános iskolákban és középiskolákban egyaránt. Ezek az adatok napvilágra kerültek, de hiányoztak utána a megfelelõ akciók. Ez egy nagy figyelmeztetés a számunkra. A munkánkban a jövõben elsõsorban arra kell törekednünk, hogy mindent a felszínre hozzunk. Szembenézni a valósággal, és bizonyos sorrendben a legégetõbb problémákat idejekorán és megfelelõ módon felszínre hozni és megvilágítani. Ez nem lesz egyszerû feladat. A nemzeti egyenjogúság megvalósításának mindig központi kérdése volt is és marad is a közoktatás. Rengeteg múlik azon, hogy ezen a téren hogyan valósul meg az egyenjogúság, illetve az egyenrangúság. Ez egy igen szerteágazó kérdés, ezzel sokkal komolyabban kell foglalkozni a jövõben Ma sokkal jobbak a lehetõségek a sajtóban, a televízióban és a rádióban, de ez mindig csak az elsõ lépés lesz. Meg kell találni a módját, illetve a megfelelõ szervezeti formákat, intézmények kialakításával is hozzájárulni ahhoz, hogy egy folyamatos harc folyjék, illetve folyamatos küzdelem azért, hogy ezeket a problémákat meg is oldjuk, illetve az egyenrangúságot megvalósítsuk. Itt már néhányan nagyon helyesen mutattak rá, néhány nagyon fontos elõfeltételre, megfelelõ pedagóguskáder biztosítására, de sorolhatnánk tovább egészen addig, hogy iskoláinkban milyen légkört kell kialakítani. Különösen amelyben a tanítás két és több nyelven folyik, hogy ez az egyenrangúság valóban megvalósulhasson. Nem lehet tovább átsiklani afölött, hogy van tankönyv, vagy nincs tankönyv és milyen tankönyvek állnak a rendelkezésre, hanem ezt a kérdést ebben és különbözõ vonatkozásaiban állandóan napirenden tartani, és a küzdelmet folytatni.Ehhez új erõkre van szükség bizalommal tölt el engem is és valószínüleg másokat is, hogy ezek az erõk itt vannak közöttünk, itt vannak Vajdaságban.Fel kell rázni, irányítani, ez talán a mi feladatunk is, tehát az idõsebb generációé. Segítséget nyújtani, állandóan éberen figyelni és rögtön rátapintani a kérdések lényegére. Ehhez továbbra is bátorágra és elszántságra lesz szükség. Azért még a helyzet a demokratizálódás szempontjából sem ideális. Akadályok bizonyosan felmerülnek. Ezzel szembe kell nézni, de ez a közgyûlés is biztatólag hat, hogy lesz elég erõ, bátorság, kitartás ahhoz, hogy a harcot ilyen szempontból, ilyen céllal is megvívjuk.Nem azért, hogy különválni akarunk és nem azért, hogy kiváltságokért harcoljunk, hanem, hogy az egyenjogúság az egész társadalom érdekében tökéletesen megvalósuljon.

Tisztelt jelenlevõk. Örömömet kell, hogy kifejezzem, hogy a magyarság önszervezkedésének harmadik ilyen nagy jelentõségû eseményén vehetek részt. Hogy milyen nagy ennek a mai napnak a jelentõsége azt nem kell mondanom. Az önszervezkedés nálunk sajnos eddig két jelentõs ilyen nagy, komoly megmozdulással kezdõdött Az elsõ mindjárt 1945-ben a Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség megalakulásával kezdõdött. Hihetetlenül nagy lelkesedéssel három éven keresztül 67 egyesületet szervezett be a kulturszövetség. Körülbelül 100 mûkedvelõ egyesületet szervezett, 56 dalárdát, és állandóan jártuk Bánáttól egész Muraközig a magyar falvakat, városokat, hogy szervezzük a magyar egyesületeket, hogy szervezzük a magyar kultúrát, a magyar nyelvnek központjait. Sajnos a negyvennyolc-negyvenkilenc komminformos események elvitték a Magyar Kultúrszövetséget. Az egyesületeink beszervezõdtek a Vajdasági Közmûvelõdési Közösség többnyelvû szervezeteibe, ahol komoly támogatás nélkül lassan-lassan kipotyogtak, ahol nem volt komoly kultúrtevékenység lassan meg is szüntek. Máshol csak jóval bizonytalanabbúl haladt a kultúrtevékenység. Húsz év után alakult meg ismét egy hasonló önszervezkedéssel a Jugoszláviai Magyar Nyelvmûvelõ Egyesület. A Nyelvmûvelõ Egyesület egész Jugoszlávia nyelvterületére terjeszkedett ki, tizenöt fiókszervezeten keresztül sugallta a magyar nyelv védelmét, a magyar kultúra ápolását és abban az idõben egy bizonyos olyan helyzetbe kerültünk, hogy lehetõségünk volt az alkotmány alapján harcolni a nyelvünk egyenrangúságáért. Huszonöt éven keresztül Vajdaságban csak egynyelvûség uralkodott. Az 1974-es alkotmány biztosította, illetve kimondta azt, hogy a népek és nemzetiségek csak akkor lehetnek egyenrangúak, ha nyelvük és írásuk is egyenrangú. A Nyelvmûvelõ Egyesületbe úgy találtuk, hogy a nyelvért harcolni, a nyelv ügyeiért kiállni, nem lehet nacionalizmus. Ezért megpróbáltuk a nyelvi törvénytervezetet oly módon összehozni, hogy az, az egész Vajdaságra, Vajdaság minden népének nyelvére egyenrangúan hasson. A nyelvi törvénytervezet azután valósággá is vált. A Nyelvmûvelõ Egyesületünkbe viszont, abban az idõben más fórum nem lévén, rengeteg panasz, rengeteg kisebbségi probléma futott össze és más szervezet nem lévén ez az egyesület vállalta a problémáknak a megoldását. Sajnos a helyzet úgy alakult, hogy a Nyelvmûvelõ Egyesület mûködése elé is akadályokat gördítettek, és késõbb a Nyelvmûvelõ Egyesületnek tizenhat fiókszervezete megszüntette a mûködését. Most újból elmúlt húsz év. Most ismét az önszervezkedés alapján létesítünk egy Magyar Demokratikus Közösséget, melynek a feladatai körülbelül ugyanazok, amelyeket a Jugoszláviai Magyar Kultúrszövetség, majd késõbb a Jugoszláviai Magyar Nyelvmûvelõ Egyesület maga elé tûzött: a nyelvünk védelme, népünk védelme, kultúránk védelme, a magyarság asszimilációjának a megakadályozása. Hiszem, hogy ez az önszervezkedésünk más körülmények között lévén nagyobb sikereket fog elérni, tartós, komoly szervezetté válik és biztosítja a magyarságnak a jövõjét, biztosítja az asszimiláció megakadályozását és biztosítja Jugoszláviában a magyarság fejlõdését, kultúrájának és nyelvének biztosítását, az egész magyarság jövõjének a lehetõségét. Ezekkel a szavakkal üdvözölném az összejövetelt, és hiszem, hogy valamennyien, nemcsak azok akik eddig tagok, mert Jugoszláviában még háromszor ilyen erõs egyesületet, illetve szövetséget alakíthatunk, hiszem, hogy ez a tömegesítés sikerülni fog és akkor célunkat el fogjuk érni."

Tisztelt Közgyûlés! Amikor a debellácsi fiatalember hozzászólását hallgattam, csakhogy nem futottak könnyek a szemembe annyira megragadott a beszámolója, keresetlen szavak amit hozzánk idézett, és ezt a gondolatmenetet szeretném még egy gondolattal tovább fûzni és rámutatni egy nagy problémára, ami &szak-Bácskában, fõleg Szabadkán tapasztalható, az odatelepült Bánáti magyarság és a Bácskaiak, tehát az õslakos szabadkai és Szabadka környéki magyarok viszonyára. Az ötvenes évek közepétõl Szabadka környékére Közép-Bánát, &szak-Bánát sõt Dél-Bánát egyes részeirõl nagyon nagy számu, több ezerre tehetõ magyar települt. Az évek folyamán -aki szabadkai tudja-, hogy települések létesültek Szabadka környékén és ezek az emberek majd ,hogy nem zárt közösségekben élnek. Az évek folyamán egy különös tendencia jelei mutatkoznak és ezt én saját magam is tapasztaltam.-Sõt az elsõ pillanatban, egy pár évvel ezelõtt, talán engem is megfogott ennek a tendenciának a hatása, hogy mondjuk ki egy az egyben, van ahol gyûlölik õket. Ezt talán azzal magyarázzák, vagy az a magyarázata ennek, hogy egyszerû telepest látnak benne, aki a munkahelyét az egzisztenciájához szükséges minimumot veszélyezteti. Ha tovább fejtegetjük ezt a kérdést eljutunk addig, hogy senkinek nem jut eszébe az, hogy az ország más részérõl is betelepedtek. Amikor ezt a kérdést fölteszem, akkor volt aki nacionalizmussal vádolt, volt olyan aki egyszeûen azt mondta, a z értelmiségi rétegbõl, hogy ezek a Bánáti magyarok maradjanak otthon, mert ott van rájuk szükség. Akik viszont már ott vannak Szabadkán, akik már megvetették a lábukat, családot alapítottak, azok már nem fognak visszatelepülni. Feltételezem, hogy ez a tendencia a mi egyesületünk életrekeltésével, csökkenni fog. Az elõttem felszólalók elemezték,azt hogy Közös Európa, azután volt olyan aki megmagyarázta mit jelent az Egységes Jugoszlávia, de még az Egyetemes Magyarságról nem szólt elõttem senki. Szerintem ezt a témakört nem kell kerülni. Ez lehet, hogy tíz évvel ezelõtt, vagy tavaly ez tabu téma volt, de ez már kész, ez be van fejezve.

egyetemes magyarság, én egy átlagember, a középintelligenciához tartozó valaki, ezt úgy fogom föl, hogy az egyetemes magyarság a Kárpátalján élõ, az Erdélyben élõ, Szlovákiában élõ, Vajdaságban élõ, Horvátországban, Muraközben élõ egységes egy magyarság és aki mögött áll egy anyaország, akinek nagy feladata és a legnagyobb feladata, hogy odafigyeljen és támogassa a szórvány magyarságot. Mi szabadkaiak azon elõnyös helyzetben vagyunk, hogy a budapesti televízió mindkét csatornáját tudjuk fogni, és mi talán jobban is vagyunk informálva a magyarországi eseményekrõl, de ugyanezt a témát hogyha egy Dél-Bánátival, vagy egy újvidéki környékivel akarom megbeszélni, nem tudom, mert õ az információkból csak annyit kap, amennyit a jugoszláviai magyar sajtó, vagy a szerb sajtó leközöl. Mivel tudjuk, hogy Magyarországon változások történtek és reméljük azt, hogy a változások szelei mihozzánk is el fognak jutni, nagyon kérem az egybe gyûlteket, hogy ne féljünk kimondani, igenis van egyetemes magyarság."

Elnézést, nem számitottam szót kérni, de valahogy az elõzõ felszólalók mégis arra késztettek, hogy néhány szóval én is a gyülekezethez forduljak. Talán azzal a gondolattal kezdeném, amit már abban a néhány soros újságcikkemben kifejtettem. Néhány szó esett most is Bánátról, Dél-Bánátról, hát itt folytatnám. Nagyon sokszor mi Dél-Bánátban úgy érezzük, hogy Dél-Bánát Vajdaságnak a vakbele, ritkán jut oda néhány jó falat, vagyis átvitt értelemben természetesen néhány szép szó, néhány tiszta szó. Lassan ott tartunk, hogy nemcsak azért kapunk lámpalázat, mert nagy eseménynek nézünk elébe. Ritkán van alkalmunk nyilvánosan szólni olyan helyen ahol többen is értik a szavunkat nem pedig csak a lakosságnak az a bizonyos hányada aki körülöttünk van és akivel érintkezésben vagyunk. Dél-Bánátnak ez a sajátos helyzete ismert, nem részletezném. Az egyik kezünk ujjain fölsorolhatjuk a magyarlakta települések nevét: Székelykeve, Hertelendifalva, Sándoregyháza, Ürményháza, Udvarszálás, Debellács talán még Versecet és Pancsovát is ide sorolhatnám. Szóval itt szórványról van szó és amennyire szórvány, a negatívum talán az ilyen szórványtelepülésnél az, hogy az anyatelepüléseknél megmarad az együttérzésnek a tudata, érzése, viszont a közeli városok vonzása folyamán odakerülõ, többnyire fiatal házasok, akik azután ott megtelepszenek magukban maradnak. Az az ide már nem tartozás, oda még nem tartozás egy olyan talajtalanságot teremt a talpuk alatt és talán ez az a hangulat amely annyira jellemzõ ma is Dél-Bánátra. Debelácsnak a fele elszármazik, Debelácsra mások odaszármaznak úgyhogy az egyveleg kikerülhetetlen. Ennek folytán ami az érzésvilágunkat jellemzi talán az a talajtalanság, ami egyrészt talán pozitív folyamatoknak a következménye lett, ugyanis azon a vegyes területen erõs az együttérzés és nem az egymásmellettélés hanem az együttélés tudata, amit politikailag annyira forszírozunk és természetesen jószándékkal forszírozunk, mert ittélünk, együttélünk és együtt kell jól élnünk. Viszont néha átesünk a ló túloldalára és ez az együttélésnek ez a túlzott forszírozása valahogy kisöpri a tudatunkból azt, hogy mi máshova is tartozunk. Az amit most ennek a közösségnek én személyesen köszönök, hogy talán visszaadja azt az érzést, hogy mi is valahova tartozunk. A magyar TV-t mi nem fogjuk, az újvidéki TV-t hallgatjuk, a Magyar Szót olvassuk, olvasnánk, hogyha nem kellene néha közelharcot vívnunk egy-egy példányáért. Amikor kapom az ujságot, rajta van a nagy egyes, az azt jelenti, hogy Pancsova egyik legnagyobb lakótelepére az az egy példány érkezik a Dnevniknek a bódéjába. Tehát az az egy példány amit én elveszek esetleg egy-két közeli szomszédomnak odaadok hogyha egy-egy figyelemreméltó olvasnivaló cikket talállok benne. Hát ezt köszönném a kezdeményezõknek újra, amint már azt nyilvánosan is megtettem, és ismételten megköszönöm azt a készséget amivel újra összefognak bennünket és nekünk Dél-Bánátban különösen jelentõs, hogy a valahovatartozás tudatát újra tudatosítják bennünk. S ha már szót kértem, arra is kitérnék, hogy valahogy kevés szó esett a Magyar Szóról, ami itt Bácskában talán nem annyira szemet szúró, és talán javasolnék is valamit, hogy az egyik célunk az legyen, hogy a Magyar Szónak az olvasótáborát erõsítsük. Ugyanis amikor valamilyen esemény kapcsán ujságcikkhez gyûjtöttem az adatokat, kértem a Magyar Szó terjesztõit, hogy értesítsenek, hogy mennyi az a példányszám, ami Dél-Bánátba érkezik. Azt hiszem, hogy a Bánáti Híradó körüli vitáról volt szó. &n magam éreztem leforrázva amikor visszahallottam az adatot, hogy huszonhat a Magyar Szó eladott példányszáma. Hogy Pancsován, vagy Dél-Bánátban, nem tudom pontosan megmondani. A helyzet az, hogy amióta az iskolahálózat így áll, pontosabban Pancsova város területén a háromezer-nyolcszáz magyar ha mindössze huszonhat Magyar Szó példányszámot kap kézhez, akkor elsõsorban nekünk kell szégyelnünk magunkat, mert a legvalószínübb az, hogy nem igényelnek többet. Azután megint más mese, hogy mi lett elõbb, a tyúk, vagy a tojás. Vádolhatnak bennünket érdektelenséggel, viszont a tény az, hogy mai napig is púlt alól kérjük a Magyar Szót. Ha kitennék a párkányra, szépen oszlopokba, ahogy a többi újságot, valószínûleg az arra járóknak szemetszúrna, hogy lám magyarul írja, vegyük meg, nézzük meg mit ír. Azután él még ott egy fáma, hogy a Magyar Szó késik. Kevesen vagyunk ahoz hogy a többieket meggyõzzük, hogy ez nem igaz. Hogy aki a Magyar Szót huszonöt éve nem vette a kezébe az nem vonhat párhuzamot, hogy mikor hozta ezt vagy azt a hírt a Politika és mikor a Magyar Szó. Tulajdonképpen azért tértem ki a Magyar Szóra, mert azt is el kell ismernünk, hogy a Magyar Szónak is nagyon sokat köszönhetünk abban, hogy most mi itt együtt vagyunk, és talán még inkább abban, hogy sokan figyelnek ránk. De hiszem, hogy ha az alakuló gyülés után az emberek tájékozódnak róla, hogy itt mi történt, és hogyha sikerül a többieket, ne mondjam, hogy gyávákat - túl éles lenne - mondjuk csak enyhébben, hogy a bátortalanabbakat, a tájékozatlanabbakat meggyõznünk arról, hogy a rossz szándéknak, a nemzetieskedésnek egy szikrányi maradéka sincs bennünk, akkor hiszem, hogy a tagságunk tovább bõvül, közösen támogatva egymást a Magyar Szó és a mi demokratikus közösségünk.

"Engem ezek a falak ihlettek meg, nézzenek körül, s nézzék ezeket a gyönyörû népi viseleteket. Abból a Kulából jövök, ahol ez már sajnos évtizedek óta nincsen. A dalárda is néhány évvel ezelõtt szétmaradt, hogy mi végett, nem tudom pontosan. Közben iskolában voltam, úgyhogy nem lettem tagja ennek. Arra szeretnék kitérni, hogy nemzet vagy nemzetiség lényegtelen, aki hagyja hogy feledésbe menjen a népi hagyomány, az biztosan sokkal-sokkal gyorsabban asszimilálódik, mint ezek akik tartják. Doroszló egy nagyon jó példa. Ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy alakulóban van Kulán a Népkörben a magyar néptánccsoport. Ma délután négyre terveztem az elsõ próbát. Nagyon bízom benne, hogy lesznek támogatók, akik ezt szeretnék csinálni. Hogyha vannak még Vajdaság területén ilyen helyek, mint ez a mi Kúlánk, akkor ajánlom, hogy saját érdekünkben - habár nehéz munka lesz - alakuljanak még ilyen tánccsoportok. Ne feledjük hagyományainkat. Nagyon remélem, hogy a dalárda is összejön Kúlán."

Szeretném üdvözölni a közgyûlést, és ugyanakkor a Kezdeményezõ Bizottságot annyiból, hogy volt idõ arra, hogy 1990. március 15-én meg tudtunk emlékezni Magyarittabén Kossuth Lajosról is. Szeretném kívánni azt, hogy jövõre nagyobb számban jelenjünk meg, ne csak egy kis ötös, vagy tízes csoport. Mégis jelen voltunk, nagy eredmény. Amellett mivel, hogy ilyen nagy a létszámunk - habár az elõbb az egyik kolléganõ azt mondta, hogy elég kevés - szerintem, akárhányan is vagyunk, lehetünk többen, most, októberben is lesz alkalom arra, hogy Kiss Ernõ altábornagyról is megemlékezzünk, tekintet nélkül, hogy ki volt az, amennyiben itt Vajdaságban létezik valamilyen emlékmûve.

Fölvetõdött itt az elõbb egy nagyon fontos kérdés. Szabadkai kollégánk, Kudlik Gábor mondta, hogy a betelepülõ bánátiakra egyes emberek hogy néznek. Azt hiszem, hogy egy ilyen érzés volt ott és van is, de számítanunk kell arra, hogy ez nem biztos, hogy ez természetes reakció. Ugyanis vannak politikai célok, amelyek kihasználhatnak bizonyos folyamatot. Egyebek között azt hiszem mindannyian emlékszünk arra, hogy ezt a természetes, és azt hiszem az önmentésnek a módját, hogy följöttek Szabadkára, sokan úgy magyarázták, hogy a magyarság szervezõdik. Ilyen magyarázat volt: belemagyarázás. Ebbõl eredhetett az is, aminek a nyomát nem tudjuk eltörölni, hogy a bánátiakra úgy kell nézni, mint akik csúnyán szervezõdnek és valamit Szabadkán akarnak. Ez az egyik kérdés. A másik kérdés az, hogy sok probléma van. Majd az utánam jövõk is fogják hangoztatni, hogy ilyen meg olyan probléma van még. De hangoztatni kell és hangsúlyozni, hogy ezek a problémák nem pont itt fognak megoldódni, hanem a helyi szervezetekben, és ott kell majd a következõkben a legerõteljesebb és legkomolyabb, legcéltudatosabb munkát kifejezni. S még egy mondattal fejezzem be, mindenki olyan erõs, amilyen erõsnek érzi magát.

Az elnöklõ azt ajánlotta, hogy az itt elhangzott hozzászólások és javaslatok kerüljenek az újonan megválasztott vezetõség elé és a vezetõség értékelje azokat, majd a következõket mondta: Mivel elkészültek a szavazólapok, egy rövid szünetet tartanánk, egy tízperces szünetet, azzal hogy külön megkérek mindenkit, hogy nagyon figyelmesen olvassák el. Lesz egy utasítás a szavazócédulákon, hogy hogy kell szavazni. Tehát egy elnököt választunk, kettõ alelnököt, és ezen kívül még harminc tanácstagot. Tehát összesen harminchármat, mivel az elnök és az alelnökök is tagjai a tanácsnak. Ezen kívül még öt ellenõrzõ bizottsági tagot a hét jelöltbõl. Tehát a Tanácsba is attól függetlenül, hogy hány jelölt van, összesen harmincat, plusz hármat választunk. Ezt azért szeretném hangsúlyozni, és hogy mindenki valóban számolja is meg ezeket a szavazatokat, mert hogyha többre szavaz, az érvénytelen szavazólap. Tehát harmincra, plusz az elnökre és a két alelnökre, illetve még külön öt ellenõrzõ bizottsági tagra.

Kabók István a helyi szervezetekben megválasztandó küldöttek száma után érdeklõdve az elnöklõtõl azt a választ kapta, hogy arról a helyi szervezetekben kell dönteni.

Más hozzászóló javasolta a tagságból való kizárást abban az esetben, ha az nem visel gondot a Közösség tekintélyérõl. Az elnöklõ elmondta, hogy ez sokat vitatott téma volt az Alapszabály készítésénél, de az volt a végsõ álláspont, hogy mivel ez egy önkéntesen szervezõdõ demokratikus közösség, nem tartja indokoltnak a tagságból való kizárást. Fegyelmi eljárást csak a vezetõségi tagok esetében láttak elõ.

Kollarich Gábor hiányolta, hogy Zombor körzetébõl csak három tanácstagjelölt szerepel. A körzeti tanácstagok tagsággal való kapcsolatát ilymódon nem látta megoldottnak. Ágoston András erre válaszolva kifejtette, hogy erre az alapszabály nem ad lehetõséget, habár a tanácstagok választásánál a választás eredményétõl függetlenül legalább egy tanácstagja lesz minden körzetnek. A vállalt kötelezettséget minden tanácstagnak teljesítenie kell, és ha erre képtelen, a tagság által visszahívható.

Egy küldött javasolta hogy a (?) szakaszt egészítsék ki azzal a joggal, mely szerint végezhetõk tudományos kutatások a nemzetek és nemzeti kisebbségek viszonyával kapcsolatosan. Kongó Tivadar javasolta, hogy a közösségnek legyenek a rendes tagokon kívül pártoló tagjai és tiszteletbeli tagjai.

Csorba Béla két kiegészítõ javaslatot tett: az egyik a munkához való jog arányos érvényesítése a (?) szakaszra vonatkozólag, míg a második javaslat a (?) szakaszt érintette, mely szerint a (?) bekezdést következõképpen egészítené ki: ... amennyiben azon szervezetek célja és gyakorlata nem ellentétes a mi Alapszabályzatunkkal.