A közelmúltban két körutat tettem: az elsőt 1993 novemberében és decemberében -- akkor északnyugat Németországot, valamint a Benelux államokat látogattam meg --, másodszor pedig 1994. október elején vágtam neki a hosszú, kéthónapos útnak, ezúttal Franciaország, Spanyolország és Nagy-Brittania úticéllal. Mindkét utat egy nemzetközi szervezet (Internacia Komitato po Etnaj Liberecoj=IKEL), magyarul Nemzetközi Bizottság az Etnikai Szabadságjogokért szervezte meg. Előadásom címe: Magyarok Vajdaságban (múlt, jelen és a kilátások). Az egész előadás legfontosabb része a VMDK autonómia-tervezetének bemutatása volt. Hogy milyen volt az érdeklődés, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy mint egy száz darabot adtam el az általam szerkesztett -- és részben írt -- könyvből, mely többek közt tartalmazza hármas autonómia-tervünket is. Az előadásaimat követő vitákban mindenütt megállapították, hogy ez nagyon is civilizált és rokonszenves európai módja a kisebbségi kérdés megoldásának.

Nagy örömömre szolgált, hogy többnyire az ottani kisebbségi vidékeken tarthattam meg előadásaimat, ez alól csak Nagy-Brittania volt kivétel. Ott ugyanis -- egy kivételével -- az angliai városok szerepeltek a programban. Franciaországban -- a kisebbségi területek közül -- Okcitániában és Bretagne-ban, Spanyolországban viszont Katalóniában és Baszkföldön tartózkodtam huzamosabb ideig. Itteni tapasztalataim egy részét szeretném közreadni, mellőzve utazásom kronológiai sorrendjét.

A lexikonok szerint a katalánok Katalóniában, a Baleár-szigeteken, no meg Andorrában élnek. Katalóniai tartózkodásom során azt kellett tapasztalni, hogy Valenciát is a katalán tartományok közé sorolják. Érdeklődésemre házigazdáim elmondták, hogy abban tökéletes az egyetértés, miszerint a valenciai és a katalán egy és ugyanaz a nyelv, csak abban nem tudnak megegyezni, hogy ez valenciai avagy katalán-e? Ottani meggyőződés szerint ezt a vitát a spanyolok táplálják, illetve szítják, mert tartanak a katalánok -- nemigen titkolt -- függetlenségi törekvéseitől.

Azt azelőtt is tudtam, hogy ez Spanyolország legfejlettebb része. Mégis kellemes meglepetés volt számomra azt tapasztalni, hogy ez a nép a műveltség nagyon magas fokán áll, amit az ember a mindennapi életben is lépten-nyomon tapasztal. Udvariasak és segítőkészek, életerős, vidám, eleven, de nem lármás nép. Az átlag katalán -- összehasonlítva más nyugat-európai népekkel -- jóval többet tud a kisebbségi népcsoportokról, így mirólunk is. Érdeklődésüket és megértésüket -- rokonszenvüket -- törekvéseink iránt természetesnek kellett venni. Büszkék magas szintű műveltségükre, melynek tudatában vannak. Szívósan ragaszkodnak nyelvükhöz, és nem kevés büszkeséggel mesélték, hogy a korábbi évtizedekben nagyarányú spanyol betelepítések folytak elspanyolosításuk céljából, ám a dolog fordítva sült el: a spanyolok nagy része katalánosodott el. A CIEMEN központja valóságos tárháza az európai kisebbségekre vonatkozó adatoknak. A szervezet főtitkára kifejezte azt az óhaját, hogy kapcsolatot teremtsenek a VMDK-val.

A katalán tartományok széleskörű önkormányzatot élveznek, melyet -- a parlamentáris demokrácia adta lehetőségek között -- állandóan bővítenek. A kétnyelvűség kitűnően működik a mindennapi életben, amit személyesen is tapasztaltam. Ott természetesen a kétnyelvű feliratok, természetes hogy a vasút- és buszállomásokon két nyelven mondanak be mindent, no meg az is, hogy a munkahelyek többségének megszerzéséhez szüskséges mindkét nyelv -- a spanyol és a katalán -- tudása. A katalán nyelvű oktatás az óvodától az egyetemig terjed -- ott ez is magától értetődő. A helyi rendőrség szerepe állandóan bűvül, s ezzel párhuzamosan az államié -- vagy ahogy ott mondják, nemzetié -- csökken. Ismerősnek tűnt az is, amikor elmondták hogy az állami rendőrségben a többséget a legelmaradottabb spanyol vidékekről származók teszik ki. Hadd tegyem még hozzá, hogy városaik, különösen Barcelona lenyűgözött.

Mifelénk az átlag polgár akkor hall vagy olvas a baszkokról, amikor az ETA valamilyen merényletet követ el. A Baszkföld a jelenlegi Spanyolország másik legfejlettebb vidéke. A baszkok -- főleg hegyi emberek lévén -- talán szilajabbak mint mondjuk a katalánok, ám nagyon nyitott, barátságos és igen művelt népet ismertem meg bennük.

A négy jelenlegi baszk tartomány közül három tartozik a Baszk Közösséghez, egyedül Navarra nem csatlakozott hozzá. Vendéglátóim szerint ez azért van, mert ott érte el legnagyobb sikereit a spanyolosítás. A baszkok túlnyomó része megőrizte identitástudatát, de sokan közülük elfelejtették nyelvüket. És mégis; még azoknak a szülőknek a többsége is, akik már csak spanyolul beszélnek, baszk iskolába járatják gyermekeiket, vagy legalább is baszk nyelvórákra anyanyelvápolás céljából. Nem kevesen közülük újra tanulják -- már elfelejtett nyelvüket. Fölösleges hangsúlyozni hogy a baszk nyelvű iskolahálózat az óvodától az egyetemig van kiépítve. A robbantgató ETA-nak nagyon kevés támogatója van. Miért vesztette el -- a nemrég még oly széles -- támogató bázisát? Ennek nem csak az az oka, hogy Baszkföld széleskörű autonómiát kapott, hanem az is, hogy ezt az önkormányzatot a gyakorlatban -- demokratikus, parlamentáris úton -- bővíthetik ki. Édekelt hogy a spanyolosítás miért ért el jóval nagyobb sikereket Baszkföldön mint a katalánok körében, hisz az utóbbiak közeli rokonai a spanyoloknak? A nagyobb nyomás mellett, melynek a baszkok voltak kitéve -- baszk barátaim szerint -- a baszk vezető rétegek (burzsoázia, értelmiség) nem ragaszkodtak identitásuk megőrzéséhez, tömegesen spanyolosodtak el, ugyanakkor ugyanezek a katalán rétegek zömükben makacsul kitartottak katalán mivoltuk mellett, hol titokban hol nyiltan, támogatták nemzeti mozgalmaikat vagy közvetlenül szervezték, illetve részt vettek bennük. Bizony irigykedtem a katalánokra. Bár csak nekünk, e maroknyi magyarnak lennének ilyen nem megalkuvó vezető rétegeink!

Baszkföldön -- ott ahol én jártam -- a kétnyelvűség még nem működik a szürke hétköznapi életben, igaz Dibusco tartományban nem jártam -- pedig azt mondták, hogy az a legbaszkabb.

Bretagne-ban az történt, ami más kisebbségi népcsoportokkal is: a bretonok -- a francia betelepítés és az elfranciásítás következtében --létszámbeli kisebbségbe kerültek saját szűkebb hazájukban. A francia nemzetállam tevékenységéről és eredményeiről még lesz szó.

Úgy két évtizeddel ezelőtt a bretonok megunták azt, hogy gyermekeik saját anyanyelvüket nem tanulhatják az iskolában sem. Így hát nekiláttak saját iskolahálózatuk kiépítéséhez, létrehozták az úgynevezett DIWAN iskolákat (diwan=csíra -- bretonul), melyek száma azóta is gyarapodik, mind több és több szülő adja gyermekét ezekbe az iskolákba. Ezeket a szülők hozzájárulásaiból és adományokból tartják fenn. Az utóbbi időben az állam is ad némi támogatást, de csak annyit, hogy legyen valamilyen joga ellenőrizni őket.

Csodálattal adóztam ezeknek a kitartó embereknek, szülőknek és pedagógusoknak egyaránt.

Franciaország déli és délnyugati részét hívják Okcitániának. Itt láttam igazán mire képes a nemzetállami eszme. Az okcitánok számát mintegy tízmillióra becsülik, ám ez a nép -- kevés kivételtől eltekintve -- elfelejtette anyanyelvét, így kultúrájának nagy része is a múlté lesz.

Az okcitánok -- évszázadokon keresztül -- megszokták hogy a francia állam keretei közt éltek, a franciákat nem tekintették megszállóknak. A nagy polgári forradalmat követően, amikor megindult a franciasítás, komoly ellenállás nem bontakozott ki. A franciák kigúnyolták az okcitánok nyelvét, amolyan vidéki tájszólásnak kiáltották ki és ezt maguk az okcitánok is igazságként fogadták el, szégyenleni kezdték anyanyelvüket. Még e század elején is tilos volt a francia iskolában bármely nemzetiség nyelvét beszélni, mert azért büntetés járt -- leggyakrabban verés -- de az sem volt ritka, hogy jármot tettek a gyermek nyakába, ezzel is azt sugallva, hogy az, aki nem franciául beszél, az ökör -- ezt ki is mondták! A legnagyobb rombolást mégis a televíziós korszak hozta. Franciaországban ma is törvény tiltja az ország nemzetiségi térképét tankönyvben ábrázolni. Az iskolai tananyagból -- főleg a történelemből -- a gyermek soha sem tudhatja meg hogy Franciaország soknemzetiségű állam volt és hogy még ma sem egynemzetű. Még az okcitán mozgalom aktivistái is szomorúan közölték velem hogy ami az ő népüket illeti, az elfranciásítás már megfordíthatatlan, befejezett tény.

Walesben más a helyzet. A lakosság fele ma is használja anyanyelvét, iskolák működnek, sajtó jelenik meg, rádió- és TV-műsorok vannak ezen a nyelven. Habár Walest sokkal korábban igázta le Anglia mint Skóciát, az előbbiekben jóval erősebbnek bizonyult a megmaradás vágya.

Érdekes volt a londoni előadásomat követő vita. Az egyik résztvevő azt fejtegette hogy mi és mások is miért ragaszkodunk annyira nyelvünkhöz, vajon nem lenne-e jobb ha egységesebbek lennénk? Röviden azt válaszoltam: ennek semmi akadálya. Itt van például Nagy-Brittania, tanuljanak meg az angolok kimru nyelven, melyet a walesiek beszélnek és már egységesek is lesznek és jobban meg is értik egymást. Többen kórusban válaszolták hogy azt nem lehet. Megjegyzésem csak annyi volt, hogy akkor mitőlünk se várjanak hasonlót.

Tudni kell azonban azt, hogy sem Franciaországban, sem Nagy-Brittaniában nem tiltják, nem üldözik a nemzeti mozgalmakat illetve azok tagjait -- persze nem is támogatják őket! Ma már a franciák és az angolok egyaránt elítélik azokat az eszközöket és módszereket, amelyekkel a franciásítás, illetve az angolosítás folyt, azokat barbároknak tartják. Ez esély a még megmaradt nemzeti kisebbségiek számára, főleg rajtuk múlik hogy kihasználják-e?

Igen érdekesnek találtam a Franciországhoz tartozó Elzász helyzetét. Az elzásziak franciáknak tartják magukat, de makacsul ragaszkodnak német anyanyelvükhöz és hagyományaikhoz, amit a családban ápolnak. Szinte alig van, vagy talán nincs is német nyelvű iskola, mégis ez az ország egyetlen igazán kétnyelvű vidéke.

Én a magam részéről levontam néhány tanulságot, amit szeretnék közreadni, mintegy közhírré tenni, íme:

-- nagyon fontos, hogy egy-egy népcsoport értelmiségi illetve tehetős rétegei milyen magatartást tanúsítanak, támogatják-e a megmaradás érdekében tett erőfeszítéseket vagy közömbösek irántuk;

-- óriási tévedésben vannak azok, akik azt állítják, hogy az igazi demokráciában megoldódik a nemzeti kisebbségi kérdés, úgy hiszem, erre elegendő bizonyíték Franciaország és Nagy-Brittania példája; a demokrácia csak lehetőséget adhat e kérdéskör megoldására, erre viszont Spanyolország a bizonyíték;

-- egy nemzeti kisebbség megmaradása attól is függ, hogy gyors eredmények elérésére rendezkedik-e be, vagy van elég türelme és kitartása kitűzött céljainak eléréséhez, túl tudja-e magát tenni a közbejövő nehézségeken és csapásokon;