Rendőrtiszt ismerősöm tekintete a távolba réved, hosszasan elgondolkodik azon a kérdésen: miért nem látogatja Marinkót a szegedi Csillag börtönben. Ez a tiszt pedig hódolhatna kíváncsiságának: szinte naponta felkereshetné az egyes számú bűnözőnek kikiáltott Magda Marinkót. Egyelőre még gyanúsított, most már csaknem fél éve. Nem hivatalos információkból úgy tudom, beismerő vallomást sem tett, de a közvélemény máris bűnözőként könyveli el a szerb üzletembert, aki ebben a minőségben kapott tartózkodási engedélyt Magyarországon.

Nos, rendőrbarátom hosszasan töpreng a válaszon, aztán olyat mond, ami miatt majdnem hanyatt vágódom a fotelben. Kár, hogy nem jegyzeteltem, de baráti beszélgetésen nem illik, így csak körülbelül tudom visszaadni mondandóját. Azért nem megy Marinkóhoz látogatóba, mert a palicsi férfi olyan különleges személyiség, hogy megérzi, kinek van hivatalos dolga körülötte, ki sertepertél ott csak kíváncsiságból, s a mindenre elszánt fickó az ilyen vizitért még kellemetlenkedhet is, ha kiszabadul. A rendőr nem fél, de óvatos, tart Magda Marinko haragjától. Bezzeg az újságírók! Mit nem adnának, hogy a letartóztatott M. M.-hez egy-két mondat erejéig odaférjenek.

A börtön parancsnokától tudom, óriási a nyomás, szinte nincs olyan nap, hogy valamelyik zsurnaliszta ne ostromolná a fegyház vezérkarát a bebocsátásért. A börtön parancsnoka pedig mosolyog, amikor M. M.-ről faggatom, udvariasan elhárítja kérdéseimet, a különös fogolyról nem beszélhet, adja tudtomra, és csak annyi megjegyzést tesz, M. M. nem mindennapi egyéniség.

Marinko mítosza mégsem most, ezekben a forró kánikulai hetekben, hanem elfogása pillanatában kezdődött. Amikor február első napjaiban egyik jó szimatú kollégámmal utánaeredtünk annak a furcsa menetnek, ami M. M.-et kísérte a sebészeti klinikára, még nem sejtettem, hogy a magyar kriminalisztika egyik legtitokzatosabb történésének közepébe csöppentünk. Az a menet, ami akkor az éjszakai órákban a Csongrád megyei Rendőr-főkapitányságtól a kötözőhelyiségig kísérte M. M.-et, hosszú oszlopot kitevő, állig felfegyverzett géppisztolyos rendőrökből állt. Amíg a sérüléseit a klinikán ellátták - a kollegám számítása szerint - ötven géppisztolyos vette körül az épületet.

Negyedik nap sem volt egyszerűbb a helyzet, amikor M. M.-et a bíróságra vitték. Fegyveresek vették körül az igazság házát. Ezt már látták a szegediek, de a korábbi akciónak alig volt szemtanúja. Akkor még csak nagyon kevesen sejtették, kit tisztelnek meg a Szegeden még soha nem tapasztalt biztonsági intézkedéssel. Talán a mítosz ekkor keletkezett? Elkapnak egy jelentéktelen külsejű, középmagas férfit, aki küllemében még véletlenül sem hasonlít Rambóhoz, de akit jobban őriznek, mint ahogy annak idején az izraeli titkos rendőrség vigyázta Eichmannt, a náci tömeggyilkost. (Jobb hasonlat nem jut eszembe.)

Éppen a bíróság folyosóján tébláboltam, az ablakból jól láttam a belső udvart, körülbelül fél percig nézhettem M. M. vonásait. Semmi különöset nem fedeztem fel. Különben is, a megbilincselt férfit legalább hat rendőr gyorsan eltüntette a bíróság konyhabejáratán, ahol békeidőben nem szoktak foglyokat kísérgetni. Hiába vártam a visszaútra, ez a találkozás örökre elmaradt.

Ahogy elkezdődött M. M. kihallgatása, bombariadót fújtak, és a szerb férfi őrzőin, valamint az illetékes bírón kívül mindenkit kitessékeltek az épületből. Az egyre dagadó, guruló hólabdához hasonló mítosz ekkor komoly erősítő injekciókat kapott. Szerencsére bomba nem robbant, de a békéhez, csendhez szokott szegedi polgárok hosszasan tűnődtek, ki lehet ez a Magda Marinko. Nem elég, hogy több teherautóra való rendőr kíséri, de még a bíróságot is fel akarják miatta robbantani. Bomba csak öt hónap múlva durrant Szegeden, de erről majd később. Amíg időben előrehaladt a Marinkoügy, a mítosz is terjengősebbé vált.

Egyre több híresztelés kapott lábra, amit képtelenség ellenőrizni. (Kapcsolata a magyar elhárítással, titkosszolgálattal ma is tabu téma.) Február végén kapták a szegedi újságírók az utolsó hivatalos tájékoztatást a megyei rendőröktől, mert utána az ügyet elvitték a helyiektől, az ORFK hatáskörébe vonták. A nyomozás eredményességére hivatkozva azóta - bármilyen hír felröppent a Csillag börtön egyik legérdekesebb figurájáról - a hivatalos kommentár elmarad. Minél nagyobb a titok, minél sűrűbb és áthatolhatatlanabb a homály, annál szívósabban él egy legenda.

Megvallom őszintén, ismerőseim körében feszengek, amikor M. M.-ről szó esik. Márpedig egyre többet beszélnek a mind rejtélyesebbnek látszó gyilkossági ügyekről, és időarányosan növekszik a helybeliek érdeklődése. Nos, az ismerősök elsősorban azért tesznek szemrehányást nekem, mert én, illetve mi, újságírók, tehát a szakma, eltitkolja a Marinko-ügyet. Hiába szabadkozom, nincs kímélet. Először azt vetik fel, nem hiszik el, hogy a sokszoros gyilkossággal gyanúsított személy csak "úgy" besétál a rendőrségre útlevél-ellenőrzésre, aztán birokra kel az állomány egyik legerősebb tisztjével, akit mellesleg Moszkvában képeztek ki a keleti harci művészetekre, majd az ablakhoz vonszolja, magával akarja rántani három emeletnyi mélységbe, ahol mindkettőjükre a biztos halál vár. (Akkor sérült meg, és vitték a klinikára.) Aztán, amikor a dulakodást hallva, a társak beszaladnak, közülük hármat leterít, majd megadja magát. Így a történet valóban rendkívül furcsa, a legfordulatosabb filmforgatókönyvek utolsó pillanatait eleveníti fel.

Ám ismerve a folytatást, hogy M. M.-et a szerb hatóságok kikérték más, súlyos bűncselekményekért és a biztos halálbüntetés várna rá Kis-Jugoszláviában a sztori annyira már nem meghökkentő. A hivatalos személy elleni erőszak miatt azonnal vádat lehet ellene emelni, mert ki tudja, hogy a gyilkosságokkal való gyanúsításból mikor lesz vádirat. Ma a legjobban elfogadott magyarázat, hogy Marinko biztonságosnak látta a védőőrizetet, biztonságosabbnak, mint a szabadlábra helyezést.

Ennek látszik ellentmondani a későbbi esemény, a június közepén felfedezett öngyilkossági kísérlet. Ez már egészen hajmeresztő, és meghaladja a legjobb forgatókönyvírók fantáziáját is. Magyarország legszigorúbb és legbiztonságosabb fegyháza a Csillag. Ezen belül is a legkülönlegesebb védőőrizetet biztosítják M. M.-nek. Többen figyelik, mit csinál a cellájában, és miközben az ellenőrzés folyamatos, M. M.-nek, a rendkívüli embernek van arra ideje, hogy az ablakot védő rácsot leemelje, az ablakot betörje, üvegdarabot szerezzen.

Ezen a ponton állítsuk meg a történet végtelen folyamát. Hivatalos információk szerint mindez csak véletlen baleset volt. M. M.-et dühroham kerítette hatalmába, mert nem kapcsolták le a villanyt. Nem hivatalos értesülések szerint az üvegdarabbal öngyilkosságot akart elkövetni. Ezt az utóbbi állítást cáfolja az a körülmény, hogy a Csillagban nem szokás az önkezű halál. Valahogy még ezt a történetet is feldolgozta a közvélemény, de mire eddig eljutott a Marinko-mítosz, legalább olyan terebélyes lett, mint Rózsa Sándor legendája, amely már egy évszázada terjed a szegedi homokvilágban. Azt hihetnénk, az átlagpolgár unottan int a rémtörténetek hallatán, ám a helyzet sajnos elképesztő.

Hetekkel ezelőtt balesetet szenvedett az egyik szegedi rendőrtiszt. Komoly, diplomás emberek is azzal álltak elő, ez Marinko műve volt. Ilyenkor mondják belvárosiasan: az ember esze megáll.

Sok titokhoz lassan hozzászokik a nyilvánosság, vagy a maga módján helyére teszi azt, de a szegedi bombarobbantással egyelőre még nem tud mit kezdeni. Június elsején hajnalban a rókusi templom előtt a szeméttárolóban szétpukkant valami. A máig ismeretlen eredetű robbanóanyag repeszekre zúzta a vas edényt, amitől megsérült egy 42 éves asszony. Ha nincs olyan sok munkanélküli Szegeden, akkor valószínűleg sokan várnak a buszra, és előfordulhatott volna, hogy a bomba nagy pusztítást visz végbe Egy hónappal a tragikus eset után sem tudják a szakemberek megmondani, TNT, plasztik vagy csak egy nejlonszatyornyi petárda okozta a balesetet. Ripityára ment minden, s a porszemeket nehéz azonosítani. Egyáltalán nem lep meg, hogy a bombarobbantás után nem találtak olyan könnyen forró nyomot a magyar tűzszerészek, mint ahogy azt teszik az ír kollegáik. A detonáció által keltett félelem többé-kevésbé elmúlt, de menetrendszerűen megszületett az újabb Marinko-történet (...)

Egyre több jel mutat arra, Marinkónak nemcsak a szerb terrorista Arkan-féle szabadcsapathoz volt köze, hanem ismeretségei lehettek a szerb titkosszolgálat köreiben is. Amikor M. M.-et letartóztatták, azt kérdeztem a nyomozóktól, találtak-e nála aranyat. A vizsgálat eredményességére utalva azonban a detektívek erről egy szót sem szóltak, bár később valaki megemlítette, hogy M. M. beszélt arról, Szegeden akarta az ötvös szakmát megtanulni, és tervei között szerepelt ötvösműhely megnyitása a Tisza partján. Ez a pályamódosítási szándék rendkívül különösnek látszik, nehezen képzelhető el a halállégió állítólagos vezéralakjáról, hogy 31 évesen egy tisztes polgári foglalkozás alapjait akarja lerakni Szegeden. No de haladjunk tovább a különleges információkkal és adatokkal kikövezett rendkívüli marinkói úton.

Az eddigi gyanúsítás szerint legalább 24 ember halála szárad a lelkén határon innen és túl, és nem kizárt, hogy a sok aranyat látott sorozatgyilkost a sárga fém különös csillogása megihlette. Magdáék felfokozott aranyszerzési lázát ismerve nem lepne meg, ha kiderülne, az Arkan-féle szabadcsapat utasítására gyűjtötték be a nemesfémet, amin egyebek között könnyen lehet fegyverhez jutni. Talán megszédültek később a sok kincs láttán, és saját zsebre is kezdtek dolgozni. A Palicson meggyilkolt Agatić széfjében 10 kiló aranyrudat találtak, amelyen nem volt hivatalos banki védjegy. Agatić látta el a dél-szerbiai dohánygyárakat papírral, s ezt a stratégiai cikket Magyarországról csempészte nagy tételben. A szerb rendőrség eddigi jelentései szerint valószínű, hogy Agatićtyal is Marinkoék végeztek, és minden bizonnyal a tőle elrabolt ékszereket nem adták oda Arkanéknak.

Agatić sztorija bizonyára kulcs lesz egyszer majd a gyilkossági hullám megfejtésében. Feleségét is megölték, de noteszét a lakásban felejtették, és abban szerepel egy adóslista. A 12. helyen a szabadkai rendőrkapitány, Milan Jerinkić nevét jegyezték 65 ezer márka tartozással. Ezt a főrendőrt hónapokkal ezelőtt letartóztatták, és nem tudni, mi lesz a további sorsa.

Érdekes módon érintkezik a szerb alvilág, a terrorcsapatok, a Marinko-félék, a jugoszláv pénzügyi hatalmasságokkal. A két magánbank, A Dafiment és a Jugoskandik botránya a határon túlra is átcsapott. Hirtelen jelentett csődöt a két pénzintézet, mert nem tudott elszámolni a szerb kisemberek valutabetétjeivel. Később kiderült, a kisemberek márka- és dollármilliói küldöldre jutottak. Az egyik tulajdonos, Dafina Milanović, megúszta a malőrt, ám a másik, Jezdimir Vasiljević, külföldre menekült. A szerb polgárok az öklüket rázzák és lázasan várják azokat a híreket, amelyek felfednék a pénzvilág és a terrorszervezetek kapcsolatát. Nem lepődnék meg, ha egyszer majd az is kiderülne, a szerb légiósok magyarországi akcióit a jugoszláv titkosszolgálat elégelte meg, és dobta fel a gyilkosokat. Sok jel arra mutat, a szerb állam megkezdte a leszámolást a gyilkolási vágyuktól megrészegült terroristákkal. Kínos és kellemetlen az ő működésük. Ebben az összefüggésben Marinko is kínos lehet, és ha egyszer elkezd beszélni, akkor történelmi eseményekre is fény derülhet.

A Marinko-mítoszban minden nap új színt, meglepetést hoz. A minap arról kaptam fülest, hogy az egyik Szegedre települt szerb üzletember lakásán olyan aranymintákra bukkantak, amelyek hazánkban sohasem voltak forgalomban. Díszítésük, formájuk, jellegük arra utal, valószínű, ezek a kincsek a boszniai vagy horvátországi lakásokból kerültek a szegedi jugó tulajdonába. Előfordulhat az is, hogy Marinkóék magyarországi útját az ilyen aranygyűjtő vagy ehhez hasonló "üzletemberek" egyengették.