A rigó panaszkodott a túlvilágon Istennek: Hol volt Isten, amikor az az ölyv egy harcban megkarmolta a szárnyamat?

- Most én hogy magyarázzam meg neked, te kis rigó, hogy amikor ittjárt nálam az ölyv, akkor azt kérdezte tőlem: Hol volt az Isten, amikor egy farkas belekapott a lábamba?

- De most ezt hogy magyarázzam meg neked te kis ölyv? Amikor a farkas ittjárt nálam, arról panaszkodott: Hol volt Isten, amikor egy vadász belelőtt a lábamba?

- Hát most hogy magyarázzam meg neked ezt te farkas. Amikor az a vadász ittjárt nálam ezt kérdezte ő is meg még egy csomóan, hogy hol volt Isten amikor vele annyi baj történt.

Hát itt volt az Isten csak mi nem láttuk.

Akkor a Kisrigó megnyugodott és rájött hogy Isten ott ül előtte.

El nem tudom mondani mit érzek, valahányszor berakom a zenédet.

Az a töméntelen fájdalom nem viselhető el, amit a szívemben érzek valahányszor hallom, mintha egy más sorsot élnék, mintha máshol lennék, máshol vagyok! És búcsúzom, vagy Találkozom! Nem tudom, csak fáj és tél van, vagy nyár nem tudom, de fáj, és ez a nyilallás csak az elkövetkező időkre szól, pedig elmúlt, iszonyú, de nem tudom utolérni, folyton ott szaladgál előttem és nem tudom megfogni a kezét, hogy Hé! Állj már meg! Én vagyok az ne szaladj!

És akkor észreveszem a körülöttem levőket, akik helyett magamba néztem, megölelem őket, és látom hogy ők is érzik, ők is tudják. Szótlanul egymásra nézünk, és sírunk mind a ketten. Hol van a külön, az együtt? Itt benn vagyunk mindannyian Isten gyomrában.

Sosem tudom megszokni ezt a fájdalmat vagy hiányt, amit érzek; ezt a szomorúságot amit belémvertek, a lemondást le akarom mondani ezt a lemondást ezaz fel akarok támadni, vidám akarok lenni vidám, de nem tudok, de igen kell ,tudok igen kérlek Istenem tégy vidámmá engem ne hagyd hogy elmenjen a kisfiú máshová. Itt akarom jól érezni magam, itt ahol vagyok, ott vagyok boldog és kész. Pámpálárám…köszönöm Isten a mai meg a tegnapi napot köszönöm a heteket meg az órákat mindent amit rám áldoztál, minden percet külön köszönök! Csókollak Téged: Domi. Add hogy boldog legyen az életem, anélkül hogy egoista lennék másokkal szemben, add hogy megtaláljam az egyensúlyt az életemben és hogy fel tudjam vállani önmagam.

Papírcetlikből jósolt. Mondhatnám: hülye vagy? Hogy a véletlenekben hiszel, és ezzel magyarázol valamit?

És mégis: talán a véletlen az, amivel leginkább megközelíthejük a sorsot.

 A teremben nagy volt a csend. Később mindenki csak panaszkodott. Hogy neki így rossz úgy rossz. Ő meg csak türelmesen hallgatta. Nem szólt. Néha mondott valamit, de senki nem figyelt, csak folytatta a panaszkodást. Néha kedvem lett volna nekik odaszólni:

- Ugyan már! Mit panaszkodtok, hiszen mindenetek megvan!

  De nem szóltam. Türelmesen hallgattam. Éreztem, ahogy a maga vállára veszi mások problémáit. Nehéz volt. De bírta. Hitte. Hitt abban amit tesz, vagy amit nem tesz. Mert tényleg: nem tett semmit, csak hallgatott. Hallgatott mint a sír. Tudta. Tudta, hogy hiába. De tette. Csinálta. Ilyen volt ő. Mindenki megtisztulva ment el onnan, és koszosan jött vissza.

Hiába. De talán volt értelme. Még ha nem is úgy, ahogy ő gondolta volna, hogy kéne hogy legyen. De csinálta. Bírta tovább. Később egyre kevesebben jöttek hozzá. De csinálta.Bírta.

  Egyszer feladott mindent.Mindent abbahagyott. Aztán elkezdte előlről. Azóta is csinálja. Rendületlenül.

 Mindig ugyanazt, de mindig másképp. Ebből nyerte a hitét. Ebből nyerte más is a hitét.

Unta. Láttam rajta, hogy unja. Mások nem. Ők csak panaszkodtak tovább. Rendületelenül.

Papírcetlikből jósolt. De a papírcetliknek igaza volt. Talán az egyetlen, amivel megközelíthetjük a sorsot, a véletlen. A nagy véletlenek. Nagy egybeesések.

  Mindig azok az élet szép pillanatai, amikre előre nem számítunk. Amire számítunk, az nem jön el soha. Mert nincs itt az ideje. És mi azt nem tudjuk. Nincs időérzékünk. Sajnos.

Ha tudnánk, nem számítanánk semmire. Se haszonra, se kárra, se sikerre, se balsikerre.

Mert nincs időérzékünk. A mai embert meg kellene tanítani arra, hogy várjon. Nem fogvicsorgatva, hanem elégedetten. De ezt nem lehet csinálni. Csak aki elégedett, annak jön el minden. Elégedetten. Azt jelenti: nem kell várni, mert mindenem megvan. Nincs semmin.

Na jó azért kell valami. De nem. Semmi nem kell. Épp ez az. Hisz mindenem megvan.

Régóta gondolkodom azon, mi az: Előlről. Nem várni semmit. A mostban élni. Előlről.

Mindig csak előlről. Minden nélkül. Nem lehet elkezdeni, és nem lehet abbahagyni.

Most. Ez a szent pillanat. Pillanatonként élni, és csak a következő láncszemre figyelni.

És így: ezzel előlről kezdeni az egész élete. Nem lehet. De muszáj. Mert csak így érdemes.

Otthagyni mindent. Munkahelyet, családot, barátokat. És előlről kezdeni. Mindig ugyanazt.

A ma embere képtelen erre. Most ehelyütt mindegy hogy a mai emberről eddig mit mondtak mások.

Nem fogvicsorgatva húzni tovább azt az igát melyet nem a mi sorsunkra szabtak. Hiszen: ha már eddig eljutottál, hát folytasd tovább. Mondják az egyenes emberek.

Nagy fenét. Abbahagyni. És előlről kezdeni. Csak ennek van értelme. Aki ezt nem érzi, az vagy hülye, vagy elégedett. A kettő között nagy különbség van. Mert aki hülye, az lehet elégedetlen, de erre nem döbben rá. Míg aki homályosan érzi, hogy valami nincs itt rendben, az küzd, kritizál, szenved. Az ilyeneket szokták kiközösíteni a hülyék. Mondván: -Jó ez így!

Mit panaszkodsz? És nem érzik, nem értik, hogy mi a baj. Aki gondolkodik az érzi.

Na nem azon gondolkozik, hogy kit használhatna ki a saját előnyére, hanem azon, hogy itt valami nincs rendben. Nem kell a pszichológiához fordulni ahhoz hogy valaki ezt értse, lássa. Segíteni nem lehet. Mindent egyedül kell. Ez a veszélyes a változásban, hogy nincs senki melleted. Csak te magad. Mert a te problémáidat egyedül te ismered a legjobban.

Tapasztalni kell. Tanulni kell. Van ami sohasem ismétlődik, ezt érezni kell. De minden ismétlődik. Nehéz megtanulni azt, hogy az érzéseink ismétlődéséből tanuljunk. Pedig talán ez a legegyszerűbb. Az ösztönös tudás. Amit egy gyermek is tud. A gyermek az még tud mindent. Többet mint a felnőtt. Igen, ezt így ki merem jelenteni. Látja a felnőtt világ értelmetlenségeit, tudja a felnőttek ostobaságait, és kérdéseire nem kap választ. Persze, hogy fellázad, vagy kényszerűségből alkalmazkodik. De az értelmes felnőtt az egészen más.

 A felnőtt ember értelmes lény.

  Aki felnőtt, és aki a gyermeket magában felnevelte, az nem lehet, türelmetlen, buta, éretlen.

Aki felnőtt az gondoskodik magáról, és felelősséget vállal mindenért, azért is, ha rosszat tesz.

És aki felnőtt, az érti a gyermeke nyelvét, akkor is ha a gyermek még nem is tud beszélni.

Továbbá érti az állatok, és a növények, és a természet hangjait. Az Isteni ember. Mindenki lehet az, aki kellő hangoltsággal bír. Persze nem mindig. Aki mindig az tud lenni, az megvilágosodott. De olyan sincs, aki egy pillanatig ne tudná ezt átélni. Mert a gyermek belül él, és kapcsolatban van Istennel.

Nincs lényeges különbség a között, hogy valamit reggel döntünk el vagy este. Nappal az ember világos és határozott, este inkább elmélkedős hangulatban van. Az este jin, a nappal jang természetű. Nincs lényeges különbség aközött, hogy mit akarunk reggel, és mit akarunk este. De azért jobb a döntéseket a nappalra bízni.

Lehet, hogy mielőtt lett volna fogalmunk önmagunkról, ezt megelőzte a tudásunk a dolgokról.

Ki- és belégzés, nő és férfi, bevétel és kiadás nem azonos, hanem egymástól elválaszthatatlan.

A természet törvénye, az élet teremtése, az ellentétek harmóniája.

Ki az, aki legbelül a csendben a nyugalomban képes elfogadni mindent?

A vágy a hajtóereje mindennek, az életnek is. A földi életnek a vágy a meghajtója. Aki a vágy

 ellen van az a nemlétet többre becsüli a létnél.

A harag a problémák megoldásának a nagyvonalúsága

A focipálya életed színtere, ahol a lelked és az ösztöneid játszanak egymással. Az én a bíró.

Az egész focipálya, a játékosok és a nézőtéren ülők mind te vagy egy személyben…

A meccs elkezdődött. A fehérek átvették az irányítást. De a fehér csatár szíve megesestt a feketéken, ezért véletlenül öngólt rúgott. A csapat felhördült. Akkor a feketék vették át az irányítást, de nem akarták bántani a fehéreket ezért ők is öngólt rúgtak. A focicsapat kikészült.

Akkor a közönség soraiból egy ember egy teniszlabdát dobott a feketék hálójába. Acsapat felhördült és meg akarta verni azt az embert. A feketék vezére csendre intette a játékosokat. De az én továbbment. Lement a csapathoz és követelte hogy részt vehessen a játékban. A többiek nem engedték, hiszen ő nem tartozott a csapatba. Az én elkeseredett és visszaült. Akkor a játékosoknak megesett a szíve rajta, és felajánlották, hogy legyen ő a bíró. Onnantól kezdve az én lett a bíró. Hát ő a teniszlabdás!

  Lemegyek a Tango Pub-ba ,kérek egy korsó Drehert, kiviszem a kertbe leülök a műanyag székbe a műanyag asztalhoz. Oké. Akkor körülnézek, iszom egy korty sört. Rágyújtok, slukkolok egyet. Oké. Akkor most mi van? Zavartan

körbepillantok, nem mintha a tekinteteket keresném, csak mer’izé. Kopogtatom a ritmust az ujjaimmal, a poháron dobolok, nézgelődöm. Megint a kezembe veszem a poharat iszom egy kortyot aztán még kettőt. Ahh!

Böff! Mindjárt otthonosabban érzem magam. Cigi, füst oké. Akkor most kéne valakivel beszélgetni.- Na mi a fasz van itt bazzeg? -kérdezem magamban. Körös-körül az asztaloknál társaságok pofáznak, harsognak, röhögnek. Na jól van. Mostanában már a nőket se nézem.

Az őrlődésnek talán nem is az a célja, hogy eljussak valahová, hanem csak az őrlődés.

Ó te bűbájos, te csaló

Mily reményt adtál nekem, mi

Holnapra elmúlik, örökre elvész

Csak a tegnap, ezernyi másnap,

Hektónyi sör, mélabú, kongó szív

Éhség utáni vágy, te sátáni,

Hány átmulatott éjszaka

Ködében telt nappal s

Megint éjszaka

Nem rózsaszínű, sárga,

Kénköves füst szállt le rája,

Mint a fakó égbolt kimér, kimér, és belefullad

Az örök tűzbe másnap

Hajnali kék ég, de csak pirkad

Rajtam a bőr mit nem mos le soha

Hideg zuhany, se citrom se ananász

De csak az estét várom, hogy másnaposan

Délbe kelve kivonszoljam magam e-ágyból

E setét hullaházból, hol még az álom is

Hideg és kemény, mint szegecs a falban

Ki, csak ennyi…

Nyög a paplan az ablak alatt

Fekete-fehér és vörös jáspiskő,

Agy, verőér, oxigén

Mikor megyek már át, ki

a levegőre, át

Mikor török már át?

Kimegyek- a levegő sehol nincs

Hol vagyok akkor én: belül?

Krómpára az ablakon

Hidegen, sötéten,

Nem szomorú-izgalmas, szomjas

Elmebeteg fantázia,

- mondanák, ha látnák,

Valójában géniusz embrióval terhes,

- Vigyázni! Jól jön a szellő,

Talán angyalok szánján

Nem szanatórium, kisszoba

Nagyon mély a csend

Az óceán hullámain

Meg a passzáth szél

Jönnek együtt még

Emlékezz a

Fehér szellőre

Mi alkonyatkor az

Arcodba fúj,

Örökké emlékezz rám

E kék ködre, ami

Egyszer jön el, én

Már nem leszek ott

Többé soha…

Megy az utcán Tivadar

A hivatalnokok őse

Az irodából jött ő

És Ő a nap hőse

Az irodában az írógépen játszott

Azon gépelt ő…

Sok fontos dolgot intéz a Tivadar,

De az igazán fontos ügyeket nem

Ő intézi…

 Mert az aktatáskájában

Valójában nincs is semmi

De azért ő a Tivadar

Magányos bagoly ül a fán

A csendes erdő mélyén

Téli tájkép, nyugalom

A halk falvak ölén

Éjféli harangszó mereng el

A befagyott tavon

Magányos bagoly vagyok

Várom szerelmes Asszonyom

A ti ajtócsapkodástok

Lehullott őszi falevél

Már az én birtokomban van

Vagy már értem zihál

A könnyes véres izzadság

Lehellet mint a patyolat

Megannyi fehér lepedő

A szárítókötélen

Melyet süt a nap

Gorombaságtok

Simulékony jóság

Nincs annyi türelem

És jóság

Mint a ti egyszerű lénytekben

Lefekszik a róka

A barlangjába, hogy

Beleébredjen az

Első napsugárba

Tíz kicsi kis hiúz

Szöget vág a réten

Embertelen körülmények között

Él a tíz kicsi kis hiúz

A remény, mint a napsugár

Mint a kis madár a télben

Ki magot talál 

Fagyos téli este

A fehér-mázas dombokon

Lány mellkasán fekszem

A párhuzamos dombokon

Önéletrajz! Beszarok!

Mit képzel magáról

Hogy Ő! Hogy Ő!

Nem is járt iskolába!

De azért ő járt!

Igen ez becsületes!

Igen ez szép!

Nos hova veszik őt fel?

Hát azt még nem tudja

Beadja a főnöknek

Ő majd elolvassa

Ige ez szép

Igen ez klassz!

Szép az önéletrajza!

Klassz az önéletrajza!

Mér’iszol?

Mer’Rákendról!

1 Hektó sör

1 Hektó bor

Mér’iszol?

Mer’Rákendról!

Füstölög a cigi

Szól a zene

Rákendról!

Feküdjünk keresztbe

A teraszon!

Csajok is vannak

Rákendról!

Két jó duda

Egy jó nuna

Mér’iszol?

Mer’Rákendról!

Óh, ti hangszerek!

Ti csak álltok ott

És csak akkor szóltok

Ha szólnak hozzátok!

Ti csak vártok, hogy

Hozzátok nyúljanak

Egyébként kussoltok!

Mennyi energiát

Nyeltetek már el

Ti hangszerek!

Ti kielégíthetelen nimfák!

Hideg, száraz pára

És csúszós járda

Kristályok hullnak

Szanaszét a sárba

Meleg kályha

Forró fürdő

Vár a meleg

Paplan-erdő

Ott voltam a horizonton

A kő ősök csarnokában

Nem volt perc, nem volt óra

Csak ketyegett a falióra

Ezernyi emlék kristályosodott

E-szemben, a mennyben

Ott van a csend

 Ott van a nyugalom

Amikor az izzadságcsepp

A hónom aljáról

A derekamra csöppen

Akkor érzem igazán, hogy élek

2 gondolat között őrlődve

Hogy jó vagyok-e, vagy rossz

Amikor egy izzadságcsepp

A hónom aljáról

A derekamra csöppen

Akkor érzem igazán, hogy élek

ü

Ez a történet egy szokványos eseményhalmaz, ami egy idő után bizonyos emberismeretet szerzett nekem bizonyos kocsmáros emberekről.

  A dolog nem tartozik senkire kivéve, ha valaki hajlamos önmagáról elővigyázatlanul sokat fecsegni. Ebben az esetben intő példaként szolgálhat másoknak. Tehát a téma a következő.

  Estefelé ha nincs programom, vagy nem érek el telefonon senkit, előfordul, hogy egymagamban nyakamba veszem a várost. Ilyenkor a Tango Pub felé veszem az útirányt, és egyenesen beállítok egy sörre, hogy ott töltsem el a maradék estét. Ilyenkor egy meglett öregúr szolgálja fel nekem a habos nektárt, mire arra vetemedem, hogy szóba állok a csapossal és elmesélem neki ami éppen nyomaszt. Meglepődöm, mert figyelmesen hallgat, sőt még tanácsot is ad arra vonatkozóan, hogy ami a helyes.

- Figyelj! Ez van, az van, ezt kell csinálni, azt kell csinálni. Menj erre, menj arra!

  Persze ezekkel a fogasról leszedett (jó)tanácsokkal nem lehet mit kezdeni, ezért hát ez újra és újra megismétlődik, mígnem egyszer csak valami furcsa dolog történik. Miközben éppen mesélem az egyik nagyon megindító történetemet, egyszercsak a jóindulatú öregúrnak vörös lesz a feje és elkezd velem kiabálni. Nagyon meglepődöm, mert eddig teljesen csendben volt Érdekes módon meg is szeppenek egy kicsit, és arra gondolok hogy ez eddig ugratott engem.

Na most jön a lényeg.

  Naiv voltam, nem gondoltam hogy az egész merő képmutatás volt. A bácsi most persze a nyakamba akasztja a tartozást, amiért ő annyi percet hallgatott percet engem és annyi energiát invesztált belém, hálával tartozom neki.

Pistike este lefekszik az ágyra és várja a szúnyogokat, hogy leüthesse őket, különben megcsípik.

-De sok szúnyog van! - gondolja Pistike. Így ül ott az ágyban és várja, hogy mikor ütheti le valamelyik szúnyogot. Mert nem mindig repülnek arrafelé. Így hát reggel lesz, mire az összes szúnyogot nagy nehezen leüti és addigra már fel is kelhet.

Egyszercsak voltak a kusztik.

A kusztik az őserdőben éltek és a fejükön körbe-körbe szemek voltak valamint a fejük tetején még egy nagy szem is. Picik voltak és gyorsak. Általában bogyókat ettek és ettől nem laktak jól. Kis kolóniákban éltek és együtt jártak vadászni, ami abból állt, hogy mentek, és ha valamelyiküknek megtetszett valami, az odament és azt mondta:

- Ez tetszik nekem, ezt elviszem!

Azzal el is vitte. Már ha föl tudta emelni. Általában zsákokban tették ezeket a dolgokat, volt is mindegyiknek egy színes zsákja. Ilyen zsákot az kapott aki jól szolgált a törzsében. Általában évente egyet kaptak. De a kusztik kb. 10 éves korukig éltek, utána meghaltak. Jellemző volt rájuk, hogy 10mp.-nél tovább nem tudtak megjegyezni semmit. Így ha az egyik kuszti elindult valamerre és az út 10 mp.-nél hosszabb ideig tartott akkor már elfelejtette hogy merre indult és eltévedt. Vadászat közben mondókáztak is. Ilyeneket mondtak hogy: kakiszaridekiszariszaridekifos. Mire mindenki hahotázni kezdett. Rendes hangjuk olyan volt mint amikor az ember H-t mond nagyon hosszan, mosolyogva, és tágra nyitott szemekkel.

Még ilyen szavak:

Kulájjé=kutya

Gulinci=kakaó

Uklajj=pénzegység

Öcsky= öccs

Gurcli=tészta

Kurblis=fenyegető eszköz

Gusztli=Törzsi eledel

Klucni=ruhaféle

Szrukli= cipő

A fájdalmast fájdalmasztikusnak mondták.

A Kázmér, Károly előszeretettel használt nevek.

-ányi név után. Mint Zolányi, Tományi stb.

Úgy köszöntek, hogy mosolyogva kidugták nyelvüket, és tágra nyitották a szemüket.

A kusztik mási faja, a Fundik. A Fundik tulajdonképpen dagadt kusztik.

A kusztik és a Fundik már kihaltak. Az őskorban éltek.